"Ékes Rend! Ha az otthonokban nincsen, az utcán sincsen, az országban sincsen, s enélkül az ékes rend nélkül kiszakad a kozmoszból az emberi társadalom és visszazuhan a káoszba."

                                                                 Zsindelyné Tüdős Klára

 Trump, a furcsa amerikai elnök -némineműleg különös körülmények közötti választási vereségét követően dühödt hívei törtek be a washingtoni Capitoliumba. A tömeg élén egy „busó” az úgynevezett QAnon sámán haladt. A QAnon egy bizarr összeesküvéselmélet. A tömegben vonulók nem mind voltak ennek a hívei. Mások más dolgokat hittek. Egy dolog kötötte össze őket. Az, hogy nem hitték el azt, amit a hivatalosságok vagy a fősodratú médiumok mondtak nekik. Meggyőződésük szerint mindez hazugság. De az is lehet, hogy az amerikai titkosszolgálat szervezte az egészet. Vagy az orosz. Vagy az izraeli. Vagy az ufóké. A Felvilágosodás világképe, vagy legalábbis a bele vetett hit a szemünk előtt kezd el széthullani. Mennyire volt igaz ez a világkép? Sok része volt igaz, és még több része nem volt igaz. Mindenre kiterjedőnek azonban mindenre kiterjedő volt, "tudományosnak" mondták a szocializmust, a fajelméletet és a neoliberális közgazdaságtudományt is (már persze mindeniket a saját hívei). Most viszont az történik, hogy az élcsapat egy része (ismét, és valószínűleg nem érdek nélkül) olyan merész utakra tör, hogy világképükből szinte az összes igaz elemet száműzik (ld. a BLM-et, mely lehet, hogy horribile dictu Nobel békedíjat fog kapni, vagy a genderizmus tömény irracionalitását, a "rasszista" Gandhi szobrainak ledöntését), hatalmi céljaik érdekében pedig a legtudatlanabb, legjobban manipulálható, sokszor félbűnözői tömegeket használják föl, de közben eddig hűséges, és az elit "vallásos elképzeléseit" magukévá tevő jobbágyaik, illetve azok egy része, akik nemrég még elhitték, hogy szabad ország szabad lakói, de aztán rájöttek, hogy átverték őket, immár az egész "vallás" ellen fordultak. Ez természetesen nem modernizációkritikus, neadjisten ökopolitikai művek, filozófusok megismerését jelenti, hanem a válogatás nélküli fölböfögését mindannak a "stigmatizált tudásnak", amit tiltottak tőlük -ezek egy kis része talán igaz, de a nagyobb része sajnos inkább őrület. És természetesen ez a "parasztlázadás" sem teljesen spontán népi mozgalom, mögötte is ott áll az elit egy része. De a "józan észt" (melyet a Felvilágosodás emelt egykor fel) már -félek tőle- nem fogja tudni egyik elit sem érvényre juttatni, mégoly manipulatív módon sem, mert a kapitalizmus haszonlogikája nem engedi. Aki a tömeget manipulálja (miután -segítségével- az emberből tömeg lett), az nemcsak uralni, hanem szolgálni is fogja azt. És ez vajon jó vagy rossz azon kevesek számára, akik a modernitás hazugságaiból a valódi kiutat keresték? Rossz, mert eltiporják őket a barbárok (és az őket manipulálók). De talán jó is, mert kikerülhetnek a stigmatizáltság állapotából és legalább elkezdhetnek a bábeli zűrzavar közepette értelmesen beszélni, alapvető kérdéseket föltenni. Nekilátok hát föltérképezni a kapitalizmust, illetve a modernitást! Előre elmondom, hogy ez egy-az-egyben nem fog sikerülni, és később szeretnék egy veletek közös erőfeszítést tenni egy a mostaninál szebb munkára. Néhány megállapítással azonban remélem segíthetek.

 Nagyon nehéz olyan megközelítést választani ehhez a témához, amely nem ideologikus, az elmúlt időszakban, mióta ezt a részt írom, több hiábavaló próbálkozást tettem rá. Most megpróbálok abból a szemszögből kiindulni, hogy összehasonlítom a modernitást a hagyományos társadalmakkal, főleg abból a szempontból, hogy ezek mennyire autonómak közösségi és egyéni szinten, honnan származik és milyen jellegű az életükhöz szükséges tudás, milyen jellegű a piac és milyen szerepet tölt be náluk az erőszak.

Természetesen hagyományos társadalom többféle létezett. Elsőnek egy olyat választok, ami szögesen különbözik a modern világtól. Vegyük Zomiát. Ilyen ország -hiába keressük a térképen- nem létezik, nem is létezett. Pontosabban pont az a lényeg, hogy ilyen ország nem létezik. Zomia ugyanis nem ország, hanem egy kvázi országmentes – meglehetősen nagy- terület délkelet Ázsiában. Anarchista körökben járatos olvasóim ismerhetik, mert ott igen népszerű. Délkelet Ázsia hegyvidékei ugyanis gyakorlatilag mind a mai napig többé-kevésbé sikeresen kerülték ki a felettük hivatalosan uralkodó államok tényleges uralma alá kerülést, s így velük együtt valamelyest a kapitalizmust is. Mi jellemzi őket? Elsősorban az, hogy az emberek törzsi struktúrákban élnek. A törzs vérségi, kvázi-vérségi szervezet. Mint ilyen, a törzs szinte egyetlen szervezőereje a hagyomány. A törzs tagjai nem engedelmeskednek másnak, mint a hagyománynak, annak viszont nagyon. A hagyománnyal való szembefordulás ismeretlen, ha valaki mégis ilyet tenne, az halálbüntetést, vagy -ami még rosszabb- a törzsből való kitaszítást vonná maga után. A törzsnek a hagyomány a lelke. A hagyománytól lesz a törzs az, ami. Ha egy törzs elhagyná a hagyományait, többé már nem volna az a törzs. Hagyomány és kultúra az ő számukra egy. A hagyomány ősi, és senki sem képes azt fölülírni. Éppen ezért e hegyvidéki népek nagyrészt kívül állnak a körülöttük lévő magas kultúrákon is: az indiai, hindu világon, a theraveda buddhizmusén, a kínai kultúrán vagy az iszlámon (noha, máshol az iszlám sajátosan jól tud a törzsi struktúrákban létezni). Ennek azután az is a következménye, hogy a zomiaiak meglehetősen „barbár” népek. „Megrekedtek a fejlődés korai fokán”. Hadd tegyem hozzá, hogy ők ezt többnyire valószínűleg egyáltalán nem bánják. A zomiai társadalom tehát alacsony civilizációs szintű, nagyon erősen közösségelvű, a közösség azonban kicsi és nem elvi hanem nagyon is valódi, átlátható méretű közösség, az élethez szükséges tudás pedig szinte kizárólag saját forrásból, természetes módon tanulással keletkezik (azaz latin szóval emergens), a közösség legtöbb tagja birtokolja és használja. A tudás maradéka a csoportok közötti áru- és gondolatcsere folytán, tiszta piaci körülmények közt jut el egyik helyről a másikra. A piac azért tiszta, mert a törzsek képesek megvédeni az érdekeiket, jobbára azt veszik, cserélik, ami kell nekik. Valaki persze megpróbálhatja becsapni őket, de ehhez senkinek nincs hatalmi eszköze, ráadásul nem is kockázatmentes, hisz’ fejvadászokról beszélünk. Amiből mindjárt az is látszik, hogy Zomia világa erőszakos világ, a szabadság ára a folyamatos külső harc és részben az egyenlőséget biztosító belső harc.

A termékeny síkságon élő emberek ezt a harcot már régesrég elveszítették (a domináns csoportok pedig megnyerték). Mivel ide a kapitalizmus már betört, én egy korábbi állapotukat írom le. E királyságok, birodalmak sokkal magasabb civilizációs, sőt kulturális szintet értek el, mint Zomia amit a megjelenő társadalmi hierarchia tett lehetővé. Gondoljunk Angkor-vatra, Pagánra és társaikra. Ez külső, pl. indiai szellemi hatások megjelenését is jelentette. A tudás már megoszlott. Volt emergens, de hierarchikus része is. Az utóbbin nem azt értem, hogy a társadalmi hierarchiából fakadt (bár esetünkben talán igaz), hanem, hogy matematikailag hierarchikus struktúrában adódik át, a(z ismét csak matematikailag) magasabb szintről az alsóbb irányába. Magyarul a paraszt például képes volt gátat építeni a nagy folyók és tavak szabályozásához, de ezt a munkát nem hagyományból, hanem fölsőbb parancsra és irányítással végezte. Még az ilyen munkánál is van azonban egy kis saját rész, a kapa forgatása, a föld mozgatásának, a mozdulatoknak a ritmusa. És természetesen a vetés és aratás mindennapi munkájába a király, az arisztokrácia vagy a papság kevéssé szólt bele – de hosszú idő alatt mégis hatottak a magaskulturális elvek. Vagy éppen fordítva. Hamvas Béla, talán Guénon nyomán, de sokan mások is, pl. Ipolyi Arnold úgy gondolták, hogy a birodalmi/ magas kulturális szint az ősi és a törzsi az újabb, degradálódott szint, amikor még létező közösségek, csoportok kivonják magukat a szervezett társadalom fokozódó zsarnoksága alól. A yucatáni őserdőben élő maja csoportoknál egyértelműen ez a helyzet. De akár így, akár úgy, a klasszikus („ókori keleti”) birodalom általában valamilyen elv, dramaturgia mentén, elméletileg annak megvalósítására épült fel. És itt ismét egy nagyon fontos kitérőt kell tegyek: az, hogy a hagyomány hogyan hagyományozódik át, nagyon nem mindegy. Korábban már említettem, hogy egyes hagyományok hasznosak, mások károsak is tudnak lenni. Én úgy látom, hogy a törzsi szinten a hagyományozódásnál gyakran hiányzik egy szint, a magasabb tekintet szintje. Itt persze fölvetül, hogy mi is az a hagyomány? Most kizárólag racionális szempontból adok egy választ (mert a többi aspektusba belemenni nagyon messze vinne és figyeljük meg, hogy még ez az aspektus is mennyire fontos szerepet ad majd neki!) A hagyomány az élet dramaturgiájának az öröklött forgatókönyve, az élet működési elvének keretrendszere és mint ilyen az emberi közösséget érő kihívásokra adott válasz sok generáción át őrzött és idomított („evolúciós”) stratégia. Ennek a stratégiának több rétege van. Szinte mindig tartozik hozzá valamilyen világértelmező vagy leíró mítosz. Az újabb és újabb generációk azután valahogy viszonyulnak ehhez a mítoszhoz. Leggyakoribb az utánzás, az ősök (olykor mitikus ősök, istenek) mímelése. De vannak természetesen megértést, racionális értelmezést vagy egyéni imaginatív, inspiratív -valamiféle átélést, beavatódást feltételező rétegei is.  És van a hagyománynak nem a mítoszhoz köthető gyakorlati része is, szakmai fogások apáról-fiúra szálló sora például. Összességében (és ezen az összességén nagy hangsúly van!) a hagyomány teremtette meg azokat a kereteket, amely „begyakoroltatta” azokat a gesztusokat, azt a dramaturgiát, amely a kultúra gyakorlását lehetővé tette. Például, ha azt gondolnánk, hogy a modernitásban a gyakorlati rész bőven meghaladja a mitikusat, hát nagyot tévednénk. A modernitásban a mitológiai rész sokkal inkább felülreprezentált a gyakorlati részekhez képest! Sőt: amikor a modernitás hagyománypusztító hatásáról, hagyománynélküliségéről beszélünk, akkor sokkal kevésbé beszélhetünk a nagy narratívák eltűnéséről, semmint a gyakorlati hagyomány megszűnéséről! Gondoljunk bele: noha az „élcsapat” a saját „mítosza” érdekében sokszor buzgón ügyködik ezek letörésén (s itt-ott, például Európában sikerrel), a nagy világvallások egyáltalán nem tűntek el a modern világban, sőt, sok helyen megerősödtek, főleg az archaikus, lokális hitvilágok rovására. Ami eltűnt, az a közösségi szint, főleg pedig az örökölt gyakorlati tudás, az alapvető cselekvések szintje. A beavatott szint szinte teljesen. És hangozzék bár furcsán, de a racionális szint se áll jól. Természetesen ezt most csak állítom, de nemsokára bizonytani is igyekszem majd.

Visszatérek a délkelet-ázsiai társadalmakra -tulajdonképpen a klasszikus királyságokhoz, amelyek az archaikus királyságkoncepció legtovább élő példáit adják. Hadd hozzam ide a jávai Borobudurt szemléltetőül. Ez egy buddhista épület, de elég egyedülálló a buddhista világban is. Borobudur tulajdonképpen egy sztúpa, amelyet bejárva a hívők a megvilágosodás szintjeit járhatják be. Mint ilyen, az egyfajta világmodell (mint lényegében minden sztúpa, sőt a legtöbb vallási -és nagyon sok „profán” - építészeti alkotás), azonban annyiban mégis más, hogy valahol a zikkuratok, maja piramisok rokona. Az a társadalom, amely építette nem tudott buddhista módon csak az egyén sorsával törődni. Az egyén, a paraszttól a királyig a kozmikus rend alkotórésze volt a szemében. Amikor a „társadalom” gondolkodásáról írok, egy olyan megszemélyesítést használok, amit amúgy nagyon kerülnék -itt azonban indokoltnak gondolom. A közösség itt már nem az ismerősök csapata, hanem egy sokkal nagyobb egység. Annak, hogy hogyan is kellene, hogy működjék, hogy milyen ez a rend, a modellje az óriás építmény. Azért is hoztam most fel példának: nagyon érdekel, hogy a modernitás modellje milyen -akár az eszmei, főleg pedig a valóságos. De még visszatérve Borobudurra, amikor tehát a társadalom tagjai cselekedtek, akkor még mindig a hagyomány volt a fő mozgatóerő -ez a hagyomány azonban már ideologikus, összetett hagyomány volt. Mit értek ezalatt? Azt, hogy része volt az az intellektuális hagyomány, amit a papság/értelmiség a szent iratokban őrzött (és ami végső soron pl. Buddhához vezet vissza), része az államelv, a királyi udvar szertartásrendje, része a hindu hagyományt (még később, az iszlám időkben is) továbbvivő Rámajána árnyjáték -ami természetesen népies jelleget vett föl, és a parasztok ősi, indiai hatás előtti és azutáni szellemi és tárgyi kultúrája. Ezek önmagukban is -többé-kevésbé- autonóm világok voltak, amelyek azonban egy nagy egész részeivé is össze tudtak állni. Kultúra és civilizáció, ahogy pár fejezete írtam róluk, valahogy így állnak össze. Nem konfliktusmentesen persze. Még egy megfigyelést tettem a térség népi építészetével kapcsolatban: a khmer parasztok házai messze alulmúlják a már emlegetett batak vagy minangkabau házakat. Holott az előbbiek tartoztak egy nagy birodalomhoz, az utóbbiak félig-meddig törzsi világban élnek, vagy éltek. Természetesen közrejátszhat ebben az eltérő hagyomány, etnikum stb., de élek a gyanúperrel, hogy inkább arról van szó, hogy a Khmer birodalom annyira szorgos hangya funkcióban látta a paraszt helyét, hogy az ettől egy idő után a negyedik rendbe csúszott -ellentétben autonómiáját megtartó indonéziai társával. Ez a hierarchiának az a zsarnoksága, ami elől a hegyekbe kellett menekülni. A blog elején többször beszéltem róla (például Bábel tornya történetén keresztül), hogy a közösségek autonómiája, mely, mint az imént láthattuk, nagyrészt a hagyományokon, az ezeken nyugvó közösségi jogrendszer érvényesítésének képességén alapszik nem más, mint a társadalom immunrendszere. Bábel tornyának mondája is mutatja, hogy egy tökéletes társadalom fölépítésének kísérlete még akkor se feltétlenül jó dolog, ha szakrális alapokon nyugszik. S mivel az ókori keleti típusú birodalmak korlátozták ezt az autonómiát olyan földhözragadt (jellemzően negyedik rendi) parasztságot hoztak létre, amely a mai napig nem kecmergett ki nyomorúságából -valószínűleg nem véletlen, hogy a legnagyobb -pl. a települések képén is látható- nyomort pont Egyiptomban, Indiában vagy Kambodzsában, az egykor legmagasabb kultúrájú és legcivilizáltabb helyeken láthatjuk. Persze Zomia számomra nem feltétlenül csak a szabadság csodálatos földje: az immunrendszer „túlműködése” a tudás növekedésének is akadályozója. Ami többek közt eredményezheti azt is, hogy a napi túlélés nehezebb és így az élet -és az egyes ember is(!)- keményebb és kegyetlenebb lesz tőle.

Noha a fent írottak még messze nem mutatják be a délkelet-ázsiai társadalmak működését tovább állok, részben a terjedelem, részben ismereteim hiányos volta miatt. Átutazom a középkori Európába. Fókuszt váltok és megkísérlem a jobbágy és a céhes iparos életét bemutatni. Utazás közben azonban oda-odapillantok Indiára és a Közel-Keletre. Itt, már a késő ókortól kezdve folyamatosan változott a politikai hatalom birtokosa: legtöbbször szittya népek kezében volt (indoszkíták, pártusok, kusánok, fehér hunok, szeldzsukok, oszmánok, mongolok, mogulok, szafavidák majd kadzsarok stb.), de olykor pl. görögökében. Ezek általában átvették a fennálló kultúrát Olykor pedig -de nagyon ritkán, mint Dzsingisz kán vagy Timur Lenk hordái- embertelenül el is pusztították. A barátságosabb hódítók viszont, ha adtak is külön színezetet az uralmuk alatt álló területeknek, olyan mindent átformáló igénnyel, mint az ókori típusú királyságok, nem léphettek föl. Ez növelte a helyi hagyományok önállóságát és fontosságát, csökkentette az alsó középrétegek kiszolgáltatottságát, de ismét növelte az agresszió gyakoriságát (a hagyományos királyságokban ez csekély volt), hiszen mindig volt valaki, aki bejelentkezhetett a trónra, központi hatalom és régió pedig folyamatosan megújuló harcban álltak. Európában (Bizánc kivételével) a Római Birodalom, e majdhogynem prekapitalista, tőkekoncentrációs birodalom bukása után majdnem ez a modell valósult meg. Két dolog esett másképp. Az első nagyon érdekes: a birodalmat meghódító germán népek nem asszimilálódtak a római kultúrához, inkább az egész kultúra szűnt meg egy időre -hogy azután egy nagyon izgalmas szintézist hozzon majd létre. Hogy miért történt így, hogy miért volt a késő római kultúra ilyen gyenge, az évszázadok óta vita tárgyát képezi, vannak ötleteim, de itt most nem fejtem ki őket. A második specialitás pedig egy történelmi véletlen. Az Attila birodalmának romjain kisarjadó majd Rómát is megdöntő germán királyságok közül hosszú küzdelem után egyik se tudott domináns hatalommá nőni. Így -bár sokáig sajnálták- nagyon szerencsésen kialakult egy patthelyzet, majd status quo.  Ugyanakkor Európát egybefogta a keresztyénség, egybefogta, de izolálta is, az iszlám elterjedése óta Európa szorongatott sziget volt a „pogányság” tengerén. Mindez azt eredményezte, hogy miközben gyenge központi hatalmak alakultak ki, de erős közös és helyi identitások és ezeknek hosszú-hosszú idejük volt megerősödni.

Nézzük tehát a jobbágyot! A jobbágy életét óriási mértékben befolyásolja a szokás. Bartók megállapítása szerint a falu életét szinte mindenben meghatározta, még azokról az énekekről, amelyeket „csak úgy” énekeltek is kiderítette, hogy igenis meghatározott helyük van a szokásrendben. A hagyományban. A szinte mindenbe beletartozik az építkezés, a gazdálkodás rendje, a mindennapok beosztása, a ruházkodás, a hiedelmek rendje, az ünnepek és munkanapok beosztása, még az áru- és munkacsere alkalmai is. A szokásrend jórésze ősi hagyomány volt, hasonlatos a törzsi világéhoz. Egyrészét a gyakorlat alakította. Volt egy szignifikáns része, amely viszont az egyházon és a földesúron, vagy éppen kereskedelmi tevékenységen keresztül jutott el hozzá, és ez a része az, amiért egységes európai kultúráról beszélhetünk. Mindezek a hatások elég lassúak voltak. A piac nem volt teljesen szabad. Például a földesúrnak malomépítési és kocsmáltatási privilégiuma volt -igaz, mint írtam, kocsmába „jobb ember” nem annyira járt, rendes jobbágynak saját szőleje volt. És a céhek is védték piacaikat a kontár iparosoktól. Nagy erőszak azonban nem volt, terményeit a jobbágy piaci áron adhatta el és vehetett bármit (a céhek nem annyira a paraszti piacokat célozták meg, pontosabban azt, hogy mit vett szintén a szokás határozta meg, szűrt (amit csakis parasztok hordtak!) pl. céhes iparosoktól, fazekat nagyon tőlük csak kivételesen, városok közelében). Hasonlóképpen a földesúr vagy a vármegye robotra is küldhette a parasztot -pl- várépítéshez. Ezt talán nem élvezte, de nem volt olyan rossz, mint gondolnánk, mert a paraszti életben a munka természetes volt. Szégyen lett volna dologtalanul üldögélni, és persze jobb lett volna esetleg piacra készíteni valamit, mint a földesúrnak dolgozni, de ez se volt nagy baj (a parasztlázadásokat mindig a természetes rend felborulása okozta, sohasem a „létező feudalizmus”). A középkorban azonban a robot sohasem a tömegtermelést szolgáló gépies tevékenység volt, hanem az intézményrendszer fenntartásához szükséges munka. A paraszt látóköre közmondásosan „nem nagyon terjedt túl faluja határán”, mégis azt látjuk, hogy meglehetősen komoly tudástranszfer történt Európa szerte. Geyer Flórián XVI. századi éneke (a német parasztháborúból) tartalmaz két sort: „Als Adam grub und Eva spann, kyrieleis, Wo war denn da der Edelmann?” -ami szó szerint azonos John Ball énekének soraival, melyet a Watt Tyler féle angol parasztfelkelők énekeltek százegynehány évvel korábban: „When Adam delved and Eve span, Who was then the gentleman? (Hol Ádám ásott és Éva font, hol volt a nemesember, no mondd?” Pedig ezek nyilván tiltott sorok voltak. Kérdés mennyire lehetett bármit tiltani. Pont a közösségek autonómiája miatt nagyon nehezen. Az eretnekségek elleni (elsősorban csak a késő középkorban megindult) harc is azért volt sokszor olyan véres, mert az eretnekség elterjedt, mire a pápa jutalommal vagy fenyegetéssel felbíztatott egy helyben érdekelt fegyveres urat, hogy fegyveresen számolja fel az eretnekséget. Egyéb adminisztratív eszközei nem nagyon voltak. Nézzük Husz János esetét! Husz már régóta (többé-kevésbé engedéllyel) prédikálta a tanait, ami feszültséget okozott, ezért a konstanzi zsinatra citálták -mivel óvatos volt ezért Zsigmond király és császár menlevelet adott neki. Konstanzban sikerült fölszámolni a korábban feudális uralmi okokból bekövetkezett egyházszakadást, de ehhez be kellett áldozni Huszt (Zsigmondnak ez nem okozott nagy gondot, már Hédervári Kont és társai esetéből is tudhatjuk, hogy a szavatartás nem tartozott a fő erényei közé). Huszt megégették. Igenám, de mire Zsigmond hazaért Budára, addig Csehországban kitört a lázadás! Villámgyorsan. A pápa természetesen azonnal a lázadók ellen küldte a császárt, akinek azonban azzal kellett szembesülnie, hogy a cseh urak jelentős része a husziták mellé állt. Akiket városi és paraszti seregek is támogatnak. A cseh társadalom ellenállását nem is sikerült se neki, de még Mátyás királynak se legyűrnie. Az immunrendszer kiválóan működött (annak ellenére, hogy közben egymás ellen is harcoltak -mint a parasztháborúkból is láthattuk, nem arról van szó, hogy tökéletes társadalom lett volna, hanem hogy az arányok jól alakultak). A pápa kénytelen volt kompromisszumot kötni. Csak sokkal, kétszáz évvel később, a fehérhegyi csata után tudták az akkor már Habsburg császár erői leverni a cseh huszitizmust. De, ahogy arról már sokat írtam, ez egy akkora háborúhoz vezetett, ami megváltoztatta egész Európát, az egész világot és elhozta nekünk a modern kort.

A céhek voltak azok az iparos és részben kereskedő szervezetek, amelyek a különböző erők harca közt elérték az elérhető legnagyobb autonómiát. A céhes iparos szinte semmilyen hatalmi láncba nem volt bekötve, tudását csak nagyon közvetve kaphatta „kívülről” -vagyis deákosan szólva tudása nagy része emergens jellegű volt. A jobbágyhoz hasonlóan egy -a jobbágyétól merőben különböző-hagyományban élt benne. Már gyermekként megkezdte inaséveit, együtt élt a mesterrel, ezzel valósággal belenőtt a mesterségbe. Belenőtt, de nemcsak úgy, mint a dudva, mint erről már írtam, ez egyfajta beavatás volt, egyféle megtérésélmény, a hivatás felismerése. Megismerte mindazt a gyakorlati és szellemi tudást, ami mesteréé volt (ez is kicsit bonyolultabb, de ebbe most nem megyek bele). Utána vándorolni kezdett új, nemegyszer külföldi mestereknél és megismerte az ő tudásukat, a kor legfrissebb és legősibb ismereteit. Eközben bizalmas viszonyba került a mesterségével. Gyakorlása közben ősi fogásokkal élt, melyekben átélhette az előtte dolgozó generációk örökségét s közben gondolkodhatott azon, hogy hol tudna valamit esetleg jobban csinálni, vagy két helyen megismert hagyomány előnyeit egyesíteni. Átélhette, hogy amit csinál, annak értelme van. Mesterré válván pedig ő maga is továbbadta ezt. Ez a tudás már kevesebb „népi” elemet tartalmaz, nagy része az, amit európai kultúrának nevezhetünk, de persze nem annyira fölülnézetből, mint inkább „belülnézetből”. Nézzük meg, hogyan épült fel egy „székesegyház” (sokszor nem püspöki székekről van szó, az iles-de-france-i gótikánál igen, de később már nagyon sokszor egyszerűen városi plébániatemplomokról)! A tervező építőmester (aki kezdetben jobbára pap volt, később egyre kevésbé -pl. a Parlerek „sima” céhes polgárok) adta a koncepciót, készítette el a terveket, ami inkább egy szerkesztési séma volt. Az épület a séma segítségével úgy valósult meg, hogy minden részlet önálló műalkotás, de egyben az egész része. Tegyük hozzá: a gótikus székesegyházak valóságos statikai bravúrok, végletekig kicentizett filigrán szerkezetekkel. Ennek ellenére tudták ezt nagyon kevés paranccsal, autonóm csapatokkal megvalósítani. Ráadásul nemegyszer évszázadok alatt, az idők során változó elképzelésekkel -mégis egységes képet alkotva a végén! Ma ez lehetetlen volna, ahogy az volt már a XIX. században is, ezért van nagyon kevés jól sikerült neogótikus épület*.

A legtöbb „katedrális” hosszú évszázadok alatt épült föl (de volt néhány, amelyet húsz egynehány év alatt befejeztek, tehát ideális esetben ennyi idő alatt meg lehetett építeni egy ilyen csodaművet, ennél sokkal gyorsabban a mai technológia mellett se nagyon sikerülne) pénzszűke miatt. Gondoljunk bele, ezeket a hatalmas dómokat 5-15000-es lakosságú városkák építették a saját pénzükből. Ezek a városi közösségek érték el az autonómia és a tudás talán legtökéletesebb egyensúlyát. Hihetetlen -jó értelemben vett- önbizalom, szakmai büszkeség sugárzik ezekről az alkotásokról. Nemegyszer teljesen belső körben történt minden: a tervezéstől a finanszírozáson át az összes munkáig. Ugyanakkor koruk teljes szellemi tudása rajtuk van, egyesek a gótikát a skolasztika tiszta építészeti leképeződésének tartják. Pedig pap sokszor nem is volt jelen a folyamatban! Nemes sem, mai szemlélettel „melósok” húzták föl maguknak.

 Hasonlítsuk ezt össze azzal, amit írtam: hogy a „magas” építészet internet, nemzetközi tömegkultúra stb. dacára sem jut el az építtetők szélesebb tömegeihez. Nemrég megmutattam a feleségemnek egy balatoni nyaralóhely három építészetileg egyáltalán minősíthető épületét. >>Furcsák, szokatlanok <<-mondta. Mások is hasonlóan vélekedtek (Sáros László egy posztmodern alkotásáról, illetve két „kortársnak” nevezhető házról van szó, tehát nem valami extrém különlegességekről). Azok is. Sem az építészeti minőség, sem egyáltalán a „trendi” építészet nem jut el a tömegekig. Talán annyira, mint egykor a jobbágyokig. Miközben egy mai átlagos ember kb. ezerszer könnyebben szerezhet információkat a külvilágból és szinte egyáltalán nincs olyan saját kultúrája ami akadálya volna annak, hogy legalább kövesse az elit(?) kultúráját. Mi van itt?

*A „könyvből” előállított gótika steril és nagyon távol van az igazitól. Sajátos módon két ellentétes és végletes irány tudott jó épületeket eredményezni: az egyik, amikor egy jó tervező egyéni módon elszakad a gótikától és azt csak kissé szürreális díszletnek használja. Példa rá Steindl Imre vagy Petz Samu jónéhány munkája. A másik véglet, amikor a tervező valósággal gótika-rajongóvá, fanatikussá lesz és egymaga képessé válik egy heterogén építőközösség helyébe képzelni magát. Ilyen volt pl. Eugène Viollet-le-Duc.