"A természetből –az ökológiai szemléletből- én úgy látom, hogy az élet alapjában véve konzervatív, tehát ami a világban élő rendszer megmarad, az 90%-ban konzervatív és mindig van valamennyi, ami meg a változás, amikor meg kell változtatni. Tulajdonképpen az identitásnak a hagyományos értelmezése rendkívül erős kell, hogy legyen és egy nagyon pici lehet az, amit mindig igazítani kell."

Waszlavik (Gazember) László

A kapitalizmus környezetre való hatásáról szeretnék írni, de a klímaváltozást most mindjárt le is tudom két mondatban: nagyon valószínűnek tartom, hogy létezik klímaváltozás, erősen elképzelhetőnek, hogy az emberi tevékenységnek köze van hozzá, azt is, hogy akár így, akár úgy, de nagy hatással lehet az emberi történelemre, összességében azonban másodlagos jelentőségűnek és témaválasztás szempontjából tévesnek, károsnak -akár tudatosan félrevezetőnek kitaláltnak- gondolom. Először is, mert sokan ráteszik az egész környezetvédelem ügyét -egy olyan lapra, ami még csak nincs is minden szempontból tudományosan alátámasztva. Főleg pedig azért, mert a klímaváltozás egy tünet. A betegség pedig a modernitás és nem pedig önmagában mondjuk a széndioxid kibocsátás. Annak kezelése legföljebb tüneti kezelés. A modernitás tünetileg nem kezelhető.

Hadd kezdjem -második mottóként, de elemzendő szövegként, ide, a főszövegbe illesztve egy Léon Krier idézettel: „A város funkcionális zónákra osztása nem egyszerűen semleges tervezési eszköz, hanem együtt jár a városi kultúra és demokrácia végtelenül összetett kulturális és gazdasági szövetének felszámolásával. Szemben a város organikus rendjével, a funkcionális zónák kialakítása az „anti-város” mechanikus zűrzavarához vezet. A város funkcionális széttördelése ipso-facto a vidék lerombolását, a vidék és a város eszméjének felbomlasztását eredményezi. Ez az eljárás a vidéki és a városi közösségeket, a tájakat és erdőket, a természetet és a műtárgyakat számokban és sűrűségi mutatókban kifejezett statisztikai értékekké degradálja. Az ipar racionalitása konfliktusba és ellentmondásba kerül a társadalmi és ökológiai, erkölcsi és esztétikai racionalitással. Ebben a folyamatban minden egyes városlakó az energia pazarlásának potenciális és önkéntelen képviselőjévé válik.”  Hát ez valószínűleg sokak számára fából vaskarika. Mi köze a város funkcionális zónákra osztásának a természeti környezet állapotához? Mondjuk ahhoz, hogy kihalnak a méhek – melynek megoldását ígértem néhány fejezettel ezelőtt. Ezt próbálom itt kifejteni!

 Ki osztja a várost funkcionális zónákra? Természetesen az állam, vagy a városi hatóság, ilyesmi. Fölfoghatjuk Léon Krier megállapítását a gazdaságba való állami beavatkozás -kvázi a „szocializmus” kritikájának? Minthogy ő ezt Luxemburg városának -hivatalos magyar kifejezéssel- rendezése ellen tiltakozva mondta, és Luxemburg sohasem tartozott a szocialisztikus államok közé – ezt a feltevést el kell vetnünk. Pedig úgy tűnik. A szöveget közlő Sulyok Miklós meg is jegyzi: „Megfigyelhető, hogy miközben Léon Krier a kapitalista gazdaság körülményeit elemzi, mi, az államszocialista gazdaságban akkoriban élt szemlélők ezt szinte észre sem vesszük, mert elemzése a legcsekélyebb változtatás nélkül ráillik a második világháború utáni szovjet tömb országaira.” Valójában a „második névadás” egy klasszikus esetével van itt dolgunk. Ne feledjük: tőke, modernizáció és állam egymást feltételezik. A funkcionális zónákra (tehát pl. lakóövezet vagy ipari övezet stb.) azért van szükség, mert a pár fejezettel ezelőtt leírt hosszú, központba bekötött szálak ezen a módon tudnak csak létrejönni. A városi struktúrák esetében is igaz, hogy „az Apparátus gépezete elakad az egyedi jellemzőkkel bíró terepen, mint Ankerschmidt lovag aratógépe a magyar földön Jókai Új földesúrjában.” A modernizáció útja a funkcionális zónákra osztás. Ha ugyanis ezt nem tesszük meg akkor pl. a lakóházak közé építik a Tesco-t, ami sokaknak nagyon rossz lesz. Vagy – a helyi közösség nem engedi megépülni a Tesco-t. Ami a „magántulajdon súlyos korlátozása.” Rendben.

De hogy jön ide a vidék? Többféleképpen. Noha a posztmodernek – nem utolsósorban a Krier testvérek- súlyos károkat okoztak a rendszernek a régi városközpontok új életre lehelésével, de azért a modernizáció dübörög és a világot sikeresen „osztotta funkcionális zónákra”. Az a bizonyos lánc, amelyről a I/G-8 fejezetben írok a fizikai valóságban is létezik, pontosabban már létezik, létrejött. A világ tulajdonképpen egy nagy logisztikai rendszerré vált. A mezőgazdasági művelés robotizált gazdaságokban folyik melyeket megfelelő minőségű szállítóláncok kötnek a tőke és a népesség központjaiul szolgáló óriásvárosokhoz. Az óriásvárosoknak nem kell azonban nagyon sűrűnek lenni. Az nem is hatékony. Sokkal jobb, ha a nagy összekötő útvonalak (autópályák, esetleg vasút stb.) másodlagos közelségében terpeszkednek szét. Azért másodlagos, mert elsőbbsége a logisztikának, a konténervárosoknak van. A lakóövezet hadd legyen inkább a csendes, idilli természetben. És ezzel el is mondtam, hogy szűnik meg a vidék, hogyan kebelezi be a „város”. Sokan, akik ebben részt vesznek éppenhogy a vidék csendjére vágytak. És még jó is, hogy odaköltöznek. Mert a vidék amúgy is elnéptelenedne – a korszerű mezőgazdaságnak nincs szüksége emberre. Megszűnik a város, megszűnik a vidék. >>Jó, megszűnik, de ez jó <<-érvelnek a modernizáció hívei. >>Az új kornak az új logisztikai településszerkezet felel meg!<< Az felel meg, ez kétségtelen, de az imént említett fejezetben, emlékezhet az olvasó, Konrad Lorenzre hivatkoztam, aki ezeket a modern „városokat” a rosszindulatú daganatokhoz hasonlította. Hát bizony.

A modernitás termelőláncai nem tűrik az autonómiát. Az autonómiahiány megszünteti a sokféleséget. Megszűnik a város. Megszűnik a vidék. Megszűnik a természeti sokféleség. Megszűnik a kulturális sokféleség. Ráadásul mindez „szemben a város organikus rendjével, a funkcionális zónák kialakítása az „anti-város” mechanikus zűrzavarához vezet”. Meg az „anti-vidékéhez” stb. Rossz a dramaturgia. És nemcsak az embernek rossz, de rossz a természetnek is. A táj is fukcionális zónákra lett osztva. Szerencsére van, ami védett természeti terület. De a másik véglet az ipari szántó. Az élettelen táj. A sivatagok valóságos élettel burjánzó helyek ezekhez képest. Talán az antarktisz jégsivataga versenyezhet velük. És itt termelik meg (termelődik meg -helyesen) az életet adó gabonánkat. És az ilyen helyeken elpusztulnak a méhek is. De majd legyártják kicsiny robotizált helyettesítőjüket.

És ez nem hiba, ez eredmény! Ipso facto, mondta Léon Krier. A tényből következően. Persze, lehet a rendszert finomabbra hangolni. Fölösleges az olajat a tajgába locsolni az igénytelenség és a rossz technológia miatt, el is lehet szépen vezetni, és akkor a tajga még jóideig megmaradhat. Lehet gamifikálni a lélekölő irodai munkát (a valódi játékörömöt adó teremtő munka helyett/ Tüdős Klára*/), lehet irodai „közösségetépíteni”, ahol a biorobotok még „jótékonykodnak” is.

És persze lehet zöldrefesteni. Mi is a greenwashing? Lájtos környezetvédelem? Nem annyira. Megtanultuk, hogy a kapitalizmus a szabadpiacon alapul. Ez ugyan egyáltalán nem igaz, de a kereslet-kínálat hellyel-közzel mégiscsak beleszól a haszonkulcsokba. Az igazi üzlet hát az, ahol a keresletet nem emberi szükség, még csak nem is reklám, propaganda, agymosás hozza létre (főleg, ha ezek pénzbe kerülnek), hanem az állam. Magyarul parancsszó. A modernizáció a hagyományos, a természeti egyensúlyon (az emberek számára kellemesen vagy kellemetlenül) alapuló világot egy folyamatosan egyensúlytalan állapot fenntartásával juttatja el a … nem teljesen tudjuk hová (ez a haladás). Az egyensúly megbontásában mindig is óriási fontosságúak voltak a nem piaci kényszerek. Mindezideig azonban a modernitás erőit megosztotta egy dilemma. Liberális rendszerekben nem volt ok és mód, hogy az embereket kényszerítsék, hogy olyat vegyenek, amire nincs szükségük. Szocialista jellegű rendszerekben meg a „vállalkozó”, az állam a jelentős haszonkulcs mellett kénytelen volt jelentős szociális és egyéb kiadásokba verni magát, az egész összességében nem bizonyult nagyon hatékonynak. A greenwashing végre megoldja ezt a dilemmát! Megvan az ok, az ideológia, ami anélkül készteti új fogyasztásra az embereket, „pörgeti a gazdaságot”, hogy az embereket fáradságos és költséges munkával meg kellene győzni arról, hogy erre szükségük van. Amikor ezt mondom, nem egyszerűen valamiféle libertárius érvet hangoztatok bármiféle állami szabályozás ellen? Hiszen az állam, mint az állampolgárok közösségének meghatalmazott védelmezője igyekszik megvédeni a közösséget a különben oly hasznos modernizáció és szabadpiac káros következményeitől, ezért szabályoz! Ez részben igaz is (bár az előbb láttuk hogyan). Tegyük hozzá, hogy ezzel már alapból van egy nagy gond. Az állampolgárok közössége, a modern nemzet túl nagy ahhoz, hogy ne absztrakt módon működjék, hogy tagjai ne csak nagyon áttételesen juttathassák el kívánságaikat az állam felé. Kiesett egy szint, a valódi, közös érdekeket megfogalmazni képes méretű közösségek szintje, ami borzasztóan hiányzik. Így jön létre az a faramuci helyzet, hogy az állam, a közösség védelmezője egyben a modernizáció egyik motorja, maga is ragadozó. Tehát amit az imént mondtam, az valamennyire az összes állami szabályozásra áll -ami nem jelenti, hogy egyelőre jobb híján tagadnám annak szükségességét. A greenwashing azonban egy aspektusból más. Az eddigi szabályozásokat ugyanis részben valódi közösségi igény, részben az állami bürokrácia (ami önálló entitás) belső igényei hozzák létre (mint pl. a város zónákra osztása -a Tesco elhelyezésének kérdése azonban legalább egy olyan kérdés, amelyre a városi közösség választ kénytelen és elvben képes is adni /persze a rendszer gondoskodik a rossz válaszról/ -a klímaváltozás azonban pl. nem ilyen kérdés). Amikor azonban greenwashingról van szó, akkor az igény külső. Nem arról van szó, hogy valóban külső, hanem arról, hogy az érdekelt szereplők mindent meg is tesznek érte, hogy külső legyen. Ezért sokkal nehezebb arról nyilvánosságot kiérdemlő módon beszélni, hogy elszennyezte egy nagy cég Mari néni gyümölcsösét, vagy hogy megszűnnek gazdálkodási módok, gyümölcsfajták, emberi kultúrák, mint arról, hogy klímakatasztrófa fenyeget. Az utóbbi ugyanis nehezen megfogható, mivel százszázalékosan nem is bizonyítható ezért hitkérdéssé tehető, és mint ilyen, teljesen rossz válaszokat is könnyen lehet rá adni. Amikor pedig erre a megfoghatatlan külső kényszerre hivatkozva olyan folyamatosan szigorodó szabályozást alkotnak, ami arra kényszeríti az embereket, hogy folyamatosan módosítsák az életmódjukat, és ezzel gyorsítsák a modernizációt, akkor pont a már említett egyensúlytalan helyzetet erősítik. Ehhez természetesen szükség van arra, hogy a válaszok javarészt rosszak legyenek. Tudjuk, hogy rosszak is. Sokszor műszakilag is, még technicista nézőpontból is.  Ha nem volnának rosszak, még a végén valóban a kívánttal (a gazdasági növekedéssel) ellentétes hatást keltenének.

Végül pedig meg lehet próbálkozni a rendszer -immár tudományosan is elfogadhatatlan mechanikus materialista alapjainak matematikai átalakításával (a művészet, főleg az építészet nemcsak, hogy a világképet tükrözte mindig is, de legtöbbször konkrétan a világ matematikai képét is! Ez ma erősen eltávolodott egymástól). Az egész generatív és parametrikus, új számítástechnikai lehetőségeket használó építészet erről szól. De ide tartozik a géntechnológia, biokibernetika, a vegyes rendszerekre vonatkozó kutatás (robotzsaru), a (nano)robotika természetbe illesztésének kutatása. Itt látszik, hogy ez az egész simán lehet egy további gépesedés, gépiesedés felé vezető újabb lépcső is. A szervesség matematikai és végül gépnyelvre fordítása. A dramaturgia visszafejtése a formából. Az Apparátus szándéka szerintem ez. Az egészből viszont szerintem két dolog jöhet ki. A sokkal valószínűbb, hogy egy nagyon gonosz dolog lesz belőle: nem a rendszer lesz szerves, hanem a természetet győzi le a gép. A természet pusztulását az természetesen nem lassítani fogja. A másik lehetőség -és ez se teljesen kizárt, hiszen kreatív, művészi munka is folyik közben, hogy sikerül a mechanikus rendszerek egy részét természetes, organikus alapvetésűvé alakítani. Akkor viszont az, ami létrejön már nem Apparátus, nem kapitalizmus és nem létgépesítés lesz. Ezt viszont az Apparátus személytelen intelligenciája nem fog tudni kontrollálni és így az erre vonatkozó -valódi- munka végül csakis rendszeren kívül történhet.

Hogy mindez a „finomra hangolás” miért álságos és veszélyes, szerintem nem kell tovább bizonygassam. A technogólem lerombolja a Földet. Quod erat demonstrandum.

*„A teremtő munka öröme az, hogy nem robot hanem játék. A léha időfecsérlés nem játék, de a szenvedélyes vetélkedés sem az. A játékban lehet nyerni mindent beledobva, nagy lendülettel, szépen, de lehet úgy is, hogy a pályatársnak gáncsot vet a futó. Ez nemcsak rossz, de a gáncsolót diszkvalifikálja. Szabályszerűen jól játszani: tudomány. Szépen játszani: művészet.

Az életet a mi Atyánk nem robotnak szánta, hanem boldog, gyönyörű játéknak. Milyen kár lenne, ha nem akarnánk sehogysem megtanulni a szabályait, s buta gyerekek módjára, háttal a világosságnak, duzzogva, egyre azt hajtogatnánk: -nem játszom!”

Zsindelyné Tüdős Klára

 „Saját szemével?! Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér ez a mi nagy céljaink igazságához?!... Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik, és aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.” Virág elvtárs (A tanú)

Mi hát az Apparátus hagyománya? Hívei -tulajdonképpen mind a mai napig- azt szokták mondani, hogy nincs hagyomány, hanem a józan ész, a tudás és az ezen alapuló racionális döntés az, ami végre, annyi üldöztetés után napfényre jöhet és lehetővé válik. Ez pl. Richard Dawkinsnak és híveinek is a leggyakoribb érve. Amikor azonban nekiesnek a vallásnak akkor nem aquino-i Szt. Tamást, Augustinust, esetleg Luthert vagy Kálvint -Karl Barthot vagy éppen Joseph Ratzingert pécézik ki maguknak, hanem legtöbbször mérsékelten értelmes amerikai prédikátorokat és hasonlókat. Régi módszer ez az ellenfél lejáratására, de az a helyzet, hogy simán meg tudom csinálni én is vice versa. Az ominózus amerikai prédikátorok ugyanis általában jóravaló (vagy inkább kevésbé jóravaló) harmadik vagy sokszor negyedik rendi figurák, akik nem igazán képesek a józan eszüket használni -nem (elsősorban) azért, mert a vallásos köd elhomályosítja azt, hanem mert egyébként se nagyon van nekik és a használatát valószínűleg nagyon fárasztónak (és szociálisan hátrányosnak) találják. Ilyenből azonban a Felvilágosodás hívei között is fölös számban van. A legtöbb ember követő. Sajnos. Mondjuk legalább ez az egy valóban érv a majomtól származás mellett*.

Annyiban azonban igazat mondanak, hogy a modernitás „hagyománya” annyiban valóban nem hagyomány, hogy -legalábbis elvileg- nem épít a korábbi tudásokra, nem tiszteli azokat, az élet dramaturgiájának nem öröklött forgatókönyve, és az emberi közösséget érő („evolúciós”) kihívásokra adott válasza nem sok generáción át őrzött és idomított, hanem ellenkezőleg, elviekben mindig az ésszerű mérlegelés alapján meghozott tárgyilagos (hatékony) és elfogulatlan megoldás választásának lehetősége. Ezzel azonban azonnal felfedezhetünk egy „evolúciós” problémát. Az evolúció ugyanis (még abban a szerintem durván torz formában is ahogyan a modern mítosz elénk adja) pont a múlt tapasztalatainak (természet általi) összegzésén és ezáltal a hatékony megoldás kidolgozásán alapszik. A modernitásban minden tudományosnak mondja magát. A szocializmus, a fajelmélet és a neoliberalizmus is. Egymásnak azonban ellentmondanak -így aztán vagy azt kell megállapítanunk, hogy a rendelkezésre álló információ volt kevés vagy pedig a kalkuláció hibás. Erre még visszatérek, de elébb lássuk, hogy mi is hát a modern „hagyomány”!

Még egy szó arról, hogy mi nem. A… fejezetben írtam T.G.M.-t idézve, hogy a kapitalizmus szelleme a pénz. Ez a szellem a hagyományt minden elemében áthatja, ahogyan a kamik a japán hagyományt, ahogyan az indián vadász is mindenkor tisztában volt az erdő szellemének jelenlétével és ez a jelenlét motiválta legtöbb cselekedetében. De ahogy akkor is lehettek titkos szellemek, melyekről beszélni nem volt szabad, ugyanígy titkos szellem ma a pénz. Pontosabban szabad magasztalni, vagy siratni hiányát, de nem szabad beszélni hatalmáról és főleg szellemi természetéről. Amikor tehát a modernitás alapmítoszáról van szó, akkor a pénz abban nem szerepel.

Noha később kétségeiemet is ki fogom fejezni iránta, mégis előre kell itt most vetnem, hogy a mítosz teljes elsajátítása nagyon is fontos. A minap egy Hegedűs Péterrel folytatott beszélgetésben ő azt a kérdést tette föl (kicsit most általánosítva azt), hogy mikor lesz egy társadalmi csoport a „polgári átalakulás” nyertese és mikor vesztese? Vajon az erős úr-szolga megkülönböztetés vagy pedig a relatív egyenlőség a kapitalizmus erősebb induktora? Utóbb arra jöttem rá, hogy úgy tűnik az (a csoport) lesz a kapitalizmus nyertese, aki elég mélyen átitatódik a mítosszal. Aki szembefordul azt eltapossák. Aki tagadja az Apparátust -oly módon is, hogy értékrendszerét a hagyományoshoz igazítja és a modernitásnak csak az előnyeit használja -az úgy jár, mint az ormánsági sárközi stb. parasztság- brutális gyilkos stratégiákkal próbál fönnmaradni az új rendben – miközben hagyományára iszonyú pénzeket költ -hogy egyre díszesebb majd csiricsárébb legyen -hogy végül kártyavárként omoljék össze az egész. Aki azonban hisz -az „üdvözül”. Mármint nem a racionális gondolkodás győzelmében kell hinni, az szomorú csalódással fog végződni, hanem a modernitás diadalában. Az Apparátus diadalában. Annyira frappáns (és egyben eléggé közismert) szinonimája a modernitásnak, hogy eddig kerültem Csingiz Ajtmatov mankurt hasonlatának használatát. Most azonban használni fogom. Szóval, aki nem ismerné: Ajtmatov szerint a mankurt a kirgiz folklórban szereplő figura (de egyesek szerint az író találta ki). Különösen kegyetlen hordák az elfogott férfiak fejére vizes tevebőr kötést tettek, majd a szerencsétleneket kihajtották a sivatagba -étlen szomjan. A forró sivatagi nap a tevebőrt töredékére zsugorította -s vele a fogoly agyát is. A többség belehalt -de aki túlélte elfelejtette apját, anyját, nemzetségét, szülőhelyét. Mindent, ami ő volt: mankurt lett, tökéletes rabszolga. A tevebőr közben össze is nőtt hajával, fejbőrével. Mint a robotzsaru. És végrehajtotta urai minden parancsát. A robotzsaru azért is jó párhuzam, mert hajlamosak vagyunk a mankurtot szerencsétlen nyomoréknak képzelni. Pedig ez nem érdeke a rabszolgatartónak. Lehet erős és lehengerlő is. Mikor lesz az: 1. ha igazi mankurt. A robotzsaru is mindjárt rosszabbul teljesített mihelyst rájött, hogy ő valamikor Murphy volt. 2. rendesen beprogramozták: elsajátította a mítoszt, tudja a helyét az Apparátus sokat emlegetett láncában. 3. Komoly fölszereltséget vett magára, van sok „extrája” – ez egyelőre nem beépített kompjútert jelent (bár az az idő is közel), hanem tudományos és egyéb, valamint társadalmi, viselkedési ismereteket (nem az etikettre gondolok elsősorban, hanem a „dörgésre” -ami annyiban jó hír, hogy az emberi relációk még számítanak). Fölszerelés (tehát pl. iskoláztatás stb.) nélkül valóban a legalantasabb rabszolgamunkára kerülhet csak az egyszeri mankurt.

Szóval végre a mítosz: nagyon-nagyon sok gondolkodás után arra a banális megállapításra kellett jussak, hogy a modernitás „hagyománya” (vagy annak „mitológiai” része) nem más, mint a Felvilágosodás eszménye -a haladás: „Közcél felé társ már most minden ember, S a csendesen folyó szép rend fölött Tisztelve áll őrűl a tudomány.” Aki progresszív az ebben a hagyományban él. Nem (csak) az elvakult jakobinus progresszívekre gondolok, hanem a régi distinkcióra: progresszívek és reakciósok (haladók és maradiak). Nincs több kategória. Aki pedig reakciós az vagy kihal vagy modernizálódik, a haladás útjára lép. Tucatnyi példáját említettem már én is e blogban, s az imént is, hogy mi mindent jelenthetett a haladás: liberalizmust, nacionalizmust, a munkásosztály képviseletét, a Wall Street képviseletét, az Ember megvallását (Istennel szemben = humanizmus), az ember megtagadását a Haladás nevében (transzhumanizmus). Ami mindezekben az ellentmondó dolgokban konzekvens, az a haladás. Pont ezért nem állítom még csak azt sem, hogy az -noha a Felvilágosodás mítoszának neveztem- az aufklärista változat -vagy bármelyik változat- volna a mítosz vagy főleg a mandala -a Forma, a Képlet. Az egyes interpretációkat sokszor erőszakosan kell érvényesíteni – az alapokban nagyon kevesen kételkednek. Ezért mítosz. Ezért lehetséges, hogy az ateista/liberális élcsapattal párhuzamosan létezhetnek (vagy legalábbis hosszú időn át mindmáig létezhettek) „más” nagy narratívák, mint a világvallások. Ezért nincs ellentmondás Hamvas A bor filozófiájában tett és immár több, mint hetvenéves megállapítása -miszerint az ateisták világuralomra tettek szert- és a statisztikai adatok között, amely még mindig a világvallások elsőségét, sőt olykor növekedését mutatja. Vallásos is lehet ateista, ha elfogadja a haladás szükségességét (és elsőségét és elkerülhetetlenségét). Az ateistát most a haladó (=modern) szinonimájaként értve.  Korábban többször írtam „hosszútávú propagandáról” „reklámról” -olyanról, ami nem egy reklámhadjárat marketingesek megtervezte része, mégcsak nem is a propagandaminisztérium anyaga, hanem ami folyamatosan szól minden létező médiából -beleértve a szomszédot, főnököt, adott esetben a családtagokat is. Az ilyen propaganda már mítosz, hiszen „szervesen” jön létre. Az idézőjelet az indokolja, hogy Láttuk, hogy a modernitás működtetője (tehát valahogy a hagyományának a része) a pénzügyi kényszer, valamelyes’ a versenykényszer, a centralizáció és a hierarchikus felépítés -de úgy tűnik, hogy a haladás kényszerének tudata nélkül mégsem működhet az Apparátus. A haladás koncepciójának az az eleme, amely a mítosz gerincét alkotja és amely valóban a legkevésbé vitatható része a tudomány. A tudomány elvben a bebizonyított tudás összességét jelenti. A tárgyi tudásunk pedig -főleg pedig az agy tudása (mint láttuk szemben pl. a kézével) kétségtelenül növekszik. Márcsak azért is, mert elveszni csak nagy kataklizmák esetén szokott és még akkor is csak részlegesen. A tudomány elválasztása a spirituális dolgoktól és összekötése a technikával -láttuk- óriási fejlődést hozott -noha féloldalast. Kétségkívül igaz, hogy a tudományos gondolkodásnak alapja az igazságkeresés -és a gondolatok szabatos megfogalmazása, ami sokféle régi hagyománnyal szemben mutatja nagyon jó fényben. Amikor azonban a tudományt az anyagi világ síkjára korlátozták (módszertani szempontból helyesen) -majd ezt a tudományt tették meg alapmítosszá (logikai/módszertani szempontból nagyon helytelenül), akkor elkövettek egy óriási hibát, amivel talán minden korábbi mítosz alá „lőtték be” az újat: minthogy bármilyen kultúra célja az anyagi szint meghaladása, az új „hagyomány” egyszerűen nem válhatott kultúra-célúvá, így vált hasznosság célúvá. A hosszú -központba bekötött- szálak azért is jellemezhetik a modernitást, mert a közösségi szint a kultúra szintje -egy embernek nem lehet kultúrája, csak egy közösségnek lehet (a kultúra elemei szükségszerűen a hagyománnyal kerülnek az egyes ember tudatába, a hagyomány pedig feltételezi, hogy nemzedékről-nemzedékre szállt). Helyette egy nagy központi kultúra talán-talán még elképzelhető volna (bár a Bábel-mondánál vagy éppen Jacques Derrida dekonstrukció gondolatánál láthatjuk ennek a problémáit), de ha a szükségét ki is hagyják a rendszer (az Apparátus) „géprajzából”, akkor különösen nehéz ilyesmi megjelenésére számíthatni. Meggyőződésem szerint mindez akaratlanul történt. Amikor a Felvilágosodás filozófusai civilizálni akarták az emberiséget, akkor kulturálttá is szerették volna tenni (Széchenyi élete is erről szólt). Civilizáció és kultúra félelmetes szétnyilása, melyet legkésőbb a XIX. sz. közepétől tapasztal az emberiség nekik valószínűleg eszükbe se jutott.  Hogy milyen ez a tudomány arról bővebben nem írok. Jó is, rossz is. A pénzrendszerhez hasonlóan biztos azonban, hogy egy szervesebb társadalomban (egy ideálisnak elképzelt -és így e világon nem létrejöhető- társadalomban, ahol a tudomány az őt megillető előkelő helyen van) sok alapvető vonásában másmilyen lenne (e blog ismeretlen távolban megírandó -megbeszélendő és talán el nem érhető III.részében lenne ez a feladat)! Ismét elállok attól, hogy tisztán szellemi jellegű fejtegetésbe kezdjek. A tudomány áthagyományozódásáról szólnék. Valamikor olvastam egy unitárius hitvédő írásocskát -most kerestem, de nem találtam -így a saját szavaimmal adom elő a tartalmát -ami azt hiszem más formában is ismert régi tanmese. Egyszóval az emberek valamikor tűz nélkül éltek: sötétségben, hidegben és éhségben -hiszen csak azt ehették, amit nyersen meg tudtak enni -és az is ízetlen volt. Ekkor azonban jött valaki, aki megmutatta, hogyan kell tüzet gyújtani és az ehhez szükséges szerszámokat elkészíteni. Nagy öröm volt. Egy idő után azonban elkezdtek félni ettől az embertől, mert többet tudott náluk. Ezért megölték. Nemsokára azonban rájöttek, hogy gonoszul cselekedtek. „Rájöttek”, hogy ez az ember isten volt. Elkezdték tisztelni. A szerszámokat, amiket a tűz készítéséhez használt ereklyeként tisztelték. De tüzet -továbbra sem gyújtottak. Ez az ember -a vitairat szerint- természetesen Jézus volt, a tüzet-nem-gyújtó imádók pedig a hagyományos egyházak. De vajon nem járt-e így a modern világ a tudományos világnézettel is? Természetesen igen -hiszen -sajnos- valószínűleg elkerülhetetlen, hogy bármiféle hagyomány ne teljes megértéssel, hanem formai utánzással adódjék tovább. Ez -nem mondom, hogy nem baj -de elkerülhetetlen. A régi hagyományok is nagyrészt így adódtak át. Ez az, amit az imént evolúciósnak neveztem. Próbálgatás. De van még egy tényező. A már többször emlegetett Curtis Yarvin (Mencius Moldbug) szerint az amerikai társadalom materialista klerikális oligarchia. A valódi hatalmat a (baloldali) írástudók gyakorolják, akik tematizálják a közbeszédet -egyáltalán az Álmot, ami az egész állami (szellemi és bürokratikus) működést mozgatja. Nem az számít, hogy igazat mondanak-e, hanem hogy joguk és hatalmuk van megmondani, hogy ki miről mit gondoljon és egyáltalán: miről lehet gondolkodni és miről nem! Megjegyzem, hogy vele ellentétben én úgy gondolom, hogy ehhez a hatalomhoz elengedhetetlen a Nagytőke** szövetsége -így jön létre a Nemzetközi Közösség és az ő fegyverük a BLM, az LMBTQ és a többi. Látványos, hogy mindenki hogyan igyekszik térdre borulni előttük. (Ez a szövetség -bizonyos értelemben- persze már a Felvilágosodás előestéjén létrejött). Ők állnak a hierarchia csúcsán -pontosabban a hierarchikus tudás-transzfer láncolatnak az elején. És ez számít. Nem a tudomány jellege. Két dolog fontos: az egyik, hogy a láncolat hierarchikus legyen (ne legyen alternatív valóság), a másik pedig, hogy az alapvető inputot ki adja. Az alapvető inputot a Felvilágosodás óta nagyjából ugyanazok adják -de azért vannak különbségek. A náci Németország kétségkívül eretnek volt, de amikor az „élcsapat” legradikálisabbjai ragadják magukhoz a -nem is a hatalmat, hanem a – bráhmin státuszt, akkor azért létrejöhetnek bizarr -akár tudományellenes- (mint a vörös khmer Kambodzsa) vagy legalábbis a szent Tudományt népies/populista babonákkal ötvöző változatok. Egyik sem tekintett el attól a mítosztól, hogy a világ folyamatosan fejlődik és a fejlődés végcélja az Új Ember és az Új Föld. De nem az Új Ég. Talán most eltekintenek. Megjelentek a „zöld” és transzhumanista irányzatok, akik megkérdőjelezik, hogy a fejlődés célja az Új Ember volna -tragikomikus hátraszaltóval lehet az embermentes természeti és robotvilág is. A Fejlődést -vagy akárcsak annak öncélúságát- azonban csak hozzám hasonló reakciósok kérdőjelezik meg. Pedig néhány bekezdessél feljebb láthattuk, hogy mit is jelenthet -rákos növekedést. Ha azonban a bráhmin státusz számít akkor vajon valódi tudományra van okvetlenül szükség vagy pedig a cargo-kultusz (a tűzszerszámok imádata) papjainak való engedelmességre.

Ha mossák is az agyunkat a „tudományos világnézettel” -azt nem vitatom el, hogy az oktatás a modernizmusban rengeteget „fejlődött”. Ez az indoktrináció mellett azért rengeteg hasznos és jó tudással is ellátja a mai embert -egyben azonban elvész a tradicionális tudás. Az oktatás csak kismértékben változtat (vagy akár ront is) gépalkotórész mivoltunkon -viszont nagyon sokat számít abban, hogy a hierarchiában alul vagy fölül helyezkedünk-e el. Aki pedig legfölül található az esetleg kreatív munkát is végezhet. Amikor ezt írom egyben el is bizonytalanodom. Sokunk naponkénti tapasztalata, hogy a tudásunkra nincs szükség. Nagyon kevés emberrel találkoztam, aki ne érezte volna így. Kezdve a téglavető cigánytól az ügyes falusi mesteren át a komoly szaktudású iparosokon át az építészekig, statikusokig, tanárokig, olykor még az informatikusokig is bezárólag. Ennek okait már többhelyütt fejtegettem -most csak erre a feszítő ellentmondásra szeretnék rámutatni!

És ez továbbvezet minket arra a pontra amikor arról kell szólni, hogy mi az, amiben a modernitás egyáltalán nem tudományos!

Ehhez Joseph Beuysot szeretném segítségül hívni! Beuys a XX. század második felének meghatározó német képző(?)művésze, gondolkodója, másokkal együtt a német Zöldek alapítója (amely párt akkor a zöld gondolat egyik első politikai képviselője volt -később csúnyán elkurvult, de ez már nem tartozik ide, hisz’ Beuys ezt már nem is érte meg). Talán említettem már „mindenki művész” elvét -aminek lényegét és jelentőségét én is igyekeztem megfogalmazni az ember és kultúra lényegi összetartozásáról szóló fejtegetésemben. Itt azonban egy másik fontos megállapítását szeretném idézni. Beuys vitába szállt azokkal, akik az emberi fejlődést -és itt most egyszerűen a sima gazdasági és technológiai fejlődést értve elsősorban- a pénztőke jelenlétének tudják be. Részben magam is -egyetértőleg- hivatkoztam erre. Beuys azonban azt állítja, hogy a legerősebb tőke, pontosabban a legerősebb hajtóerő az emberi kreativitás! Ez -ha belegondolunk- valamilyen szinten nyilvánvaló. Szerb Antal már jóval Beuys előtt így ír Magyar irodalomtörténetében: „Mikor az ősember megalkotta az első szerszámot és kezdetét vette a civilizáció, már ott állt a két keresztapa az újszülött őskalapács fölött: az egyik volt az ember alkotó leleményessége és a másik a külvilág, mely a kalapács kitalálását szükségessé tette az ember számára. A külvilág, ami minden emberi műtől függetlenül megvan, de amitől semmi emberi mű nem független.” A pénztőke legföljebb a második tényezőhöz tartozhat. De hadd vitatkozzam itt Szerbbel! A külvilág sem független minden emberi műtől. Az előző fejezetek sorában láthattuk, hogy az emberi cselekvés -dramaturgia- hogyan függ össze a kultúrával és alakítja ki környezetünket! Márpedig, ha ez a dramaturgia -cselekvéssorozat kulturális tett, akkor az is a kreativitással függ össze! Hiszen maga a pénz, a tőke is szellemi konstrukció! Misztikus értelemben is (ha ugyan van olyan) és közönséges értelemben is: a pénzt emberek találták ki, értékét a róla való konszenzus vagy a benne való hit adja. Legföljebb azt szögezhetjük le (a Szerb antali szövegből), hogy minden „két egymástól metafizikaiig idegen elemből tevődik össze : az Énből és a Nem-énből”. Én nem vagyok híve annak, hogy az objektív külső körülmények (sorsesemények, kiszámíthatatlan katasztrófák és talán szerencsék stb.) ne volnának hatással az emberre, vagy ezeket mi váltanánk ki. De az biztos, hogy az emberi, társadalmi, gazdasági környezet inkább fontosabb ezeknél, mint sem. A Nem-én jelentős, jelentősebb része tehát emberi -közösségi rész. Azt pedig ugyanúgy a kreativitás határozza meg, mint az Én részt. Márpedig a kreativitás a hierarchikus struktúráknak legföljebb a döntéshozó felső helyein szükséges, alább, mint az előző részben láttuk, inkább zűrzavart okoz. Jordan Peterson (konzervatívként -nem általam- besorolt) amerikai pszichológus például kerek-perec megmondta a szerinte az emberiség kisebb hányadát kitevő kreatív embereknek, hogy ne próbáljanak meg kreativitásukból megélni. Keressenek rendes (értsd: rabszolga -K.Á.) munkát és este kreatívkodjanak. Mindezt jótanácsként mondta, a csalódások elkerülése érdekében. Hiába azonban Peterson jótanácsa, mert a harmadik rend alapvető életszükséglete a kreativitás, az alkotás. -Ezért van sokunkban az előbb említett fölöslegesség, megfosztottság érzés.  Ezt eddig közérzet és életcél szempontjából tárgyaltam. De kérdés, hogy mennyire alapul a józan észen és józan tudáson az a társadalom, ahol az emberek többsége el van zárva attól, hogy az eszét alkotó módon használja?! Biztos, hogy ez a leghatékonyabb? Ráadásul úgy, hogy komoly kétségeink lehet(né)nek magának a struktúrának a tudományosan helytálló (!) volta felől. Descartes idején a mechanikus materializmus gondolata igazán „haladó” volt. Logikusnak tűnt, hogy az Ész és a rajta alapuló tudomány segítségével fölépíthető a Nagy Logikus Szervezet -mint milliárd fogaskerék tökéletes összhangja. Ma már biztosak lehetünk benne, hogy ez nincs így! A mai matematika cáfolja, hogy óriási rendszerek ugyanazon az elven tudnának működni, mint kicsinyek. Az entrópia szükségszerűen benne van a rendszerben. A modernitás akkor hatékony, ha sok robotzsaru mozog benne. Viszont a rendszer helyettük vogonokat szül! A vogon pedig végül teljesen megsemmisíti a kreativitást – és ezzel megszűnik minden mozgás. Na de éppen ezért áll már glédában a Szilíciumvölgy, hogy a vogonokat számítógépre cserélje! Az a rossz hírem van (pontosabban az a jó hírem van), hogy a matematikai alapok akkor se fognak megváltozni. Nyilvánvaló, hogy a gépszerű struktúrába a gépek jobban illeszkednek, mint az emberek. De szerintem, miután -mint a hatékonyság akadályait- a robotok kiirtották az emberiséget (közte tulajdonosakat is), a hatékony robotvilág se fog a végtelenségig működni. És nem azért, mert a természetet is fölszámolták. Az nekik mindegy, elvégre gépek. Nem -még ők sem alkothatnak tökéletes rendszert e világon. Kreativitás nélkül semmi sem működhet.

 Mindenki művész! mondta Beuys. Az I/G-3 részben arról írtam, hogy ez mennyire így van. Költőien lakozik az ember a Földön. Minden ember. A tudós is. A tudományhoz -természetesen, ezt nem is bizonygatom- kreativitás kell. De hát az előbb azt mondtam, hogy a legfelsőbb szinteken megengedett, sőt szükséges a kreativitás. Valamikor kétségtelenül így is volt. Ráadásul ezek a szintek még eléggé kiterjedtek. Tehát amíg pl. egy gyáros megfosztotta munkásait az apáról-fiúra vagy mesterről tanítványra szálló tudástól és az ebből fakadó kézműves alkotószabadságtól, hogy precíz munkahelyi fegyelem mellett pontosan betarthassák a modern tudományon alapuló technológiai előírásokat és így egyre jobban és olcsón termelhessenek, nagyon is elképzelhető volt, hogy a technológiát maga a gyáros dolgozta ki, a gépet ő fejlesztette. Ilyen Berend Ivánok ma már legföljebb az informatika vagy méginkább a vállalatszervezés kevéssé anyagigényes és jogszabályokkal kevésbé körbebástyázott világában vannak és ott is leginkább azon ügyködnek, hogy a vállalati hatékonyság növelésével a jövőben mind kevesebben legyenek. Egyszóval a csúcs egyre kisebb, és az se biztos, hogy a tudósok ülnek az első sorban. Még kevésbé, hogy a jó, a kreatív tudósok. Ha a Yarvin emlegette bráhmin kaszt saját ideológiájának rabja lesz és ragaszkodik ahhoz, hogy ő adja a tudástranszfer -inputot, akkor jó eséllyel nem fognak odaengedni olyanokat, akik megkérdőjelezik az ő nagy céljaik igazságát…

Nyílt társadalom és zárt társadalom.

Végezetül a modernista „hagyomány” egy fontos eleméről szólnék még. Az Én és Nem-én fent említett viszonyához kapcsolódik. A hagyományos társadalmak -közösségelvűségükből következően- különböző mértékben zárt társadalmak voltak. Azoknak a köre, akiktől az ember tanulhatott -különösen, akiktől hagyományt vehetett át korlátozott volt. Ez a korlátozottság jelentős előnyökkel járt -de jelentős hátrányokkal is! Az előnyök közé tartoztak az emberi kapcsolatok. Pszichológusok hangsúlyozzák minduntalan, hogy milyen fontos az apa-fiú kapcsolat, az apától tanulás folyamata stb. Az apai tanítás általánosabb formája az apafigurák tanítása -általános hagyományként pedig „az Atyák tanítása” vagy „atyáinktól örökölt tudásunk” stb. A zárt társadalom teszi lehetővé a Hagyomány vezető szerepét is -olyan értelemben véve, hogy az emberek nem parancsra, utasításra cselekesznek, hanem atyáik hagyományát követve. Ez mindenképpen a szabadság nagyobb foka. Mondom én. De modernista ellenfelem azt vetné ellenem, hogy a hagyomány gúzsbaköt, hiszen elzár a nagyobb tudás elől, ráadásul egy zárt közösség, társadalom durván számonkéri, kirekeszti, vagy meg is öli azokat, akik szabadon mernek gondolkodni, míg a nyílt társadalom az, ahol az egyén kibontakozhat. Mestereit pedig nagyobb látókörrel, nagyobb merítésből választhatja ki. Ha ez így volna az jó is volna. De ez nem a nyílt (közösségmentes) társadalom leírása -maximum a szabad közösségválasztásé. Amikor én céhekről, céhes közösségekről írok akkor valami ilyesmire gondolok. A kapitalizmus viszont szétszedi a közösségeket (hisz’ autonómiát nem ismer) -tehát nemigen van mit szabadon választani. Közösség nélkül alkotás ugyanúgy nem elképzelhető, mint egyéni leleményesség nélkül (ld. a balta iménti esetét). Mert -úgy látom- e kettő aránya a legfontosabb! Természetesen a céh se fogja önmagában megvalósítani az egyén és a közösség ideális arányát. Kétségtelenül igaz például, hogy a kapitalizmus első évszázadában sok egyéniség tudott kibontakozni a hagyomány szorításából és ez a kreativitás tudományban és -sokkal ellentmondásosabban- művészetben forradalmat eredményezett. A feltalálót azonban követte a mérnök, őt pedig -miután az egyes mérnöknemzedékek kevesebb és kevesebb kreativitást hordoztak- a bürokratikus procedúra. És ezzel elérkeztünk az út végére: oda, ahová Adam Smith már a kezdet kezdetén el akart juttatni bennünket amikor a munkamegosztást (vagyis az egyes ember számára gépies részfunkció elvégzését) a hatékonyság -s így a jólét elérésének- előfeltételeként jelölte meg. Félek tőle azonban, hogy az út végén nem a jól élő civilizált ember, hanem a robotzsaru áll.

*Egyébként nem. Fenntartom, hogy a butaság bűn -a létromlás része -általában nem biológiai, hanem társadalmi vagy még inkább szellemi jelenség. Rengeteg kutatás és tapasztalat bizonyítja azt, hogy az emberek nagyon korlátozottan használják ki agyi kapacitásukat. Mindenkinek, aki még nem tette ajánlom olvasásra rotterdami Erazmus zseniális (és nagyon vicces) A balgaság dícséretét!