"A természetből –az ökológiai szemléletből- én úgy látom, hogy az élet alapjában véve konzervatív, tehát ami a világban élő rendszer megmarad, az 90%-ban konzervatív és mindig van valamennyi, ami meg a változás, amikor meg kell változtatni. Tulajdonképpen az identitásnak a hagyományos értelmezése rendkívül erős kell, hogy legyen és egy nagyon pici lehet az, amit mindig igazítani kell."

Waszlavik (Gazember) László

A kapitalizmus környezetre való hatásáról szeretnék írni, de a klímaváltozást most mindjárt le is tudom két mondatban: nagyon valószínűnek tartom, hogy létezik klímaváltozás, erősen elképzelhetőnek, hogy az emberi tevékenységnek köze van hozzá, azt is, hogy akár így, akár úgy, de nagy hatással lehet az emberi történelemre, összességében azonban másodlagos jelentőségűnek és témaválasztás szempontjából tévesnek, károsnak -akár tudatosan félrevezetőnek kitaláltnak- gondolom. Először is, mert sokan ráteszik az egész környezetvédelem ügyét -egy olyan lapra, ami még csak nincs is minden szempontból tudományosan alátámasztva. Főleg pedig azért, mert a klímaváltozás egy tünet. A betegség pedig a modernitás és nem pedig önmagában mondjuk a széndioxid kibocsátás. Annak kezelése legföljebb tüneti kezelés. A modernitás tünetileg nem kezelhető.

Hadd kezdjem -második mottóként, de elemzendő szövegként, ide, a főszövegbe illesztve egy Léon Krier idézettel: „A város funkcionális zónákra osztása nem egyszerűen semleges tervezési eszköz, hanem együtt jár a városi kultúra és demokrácia végtelenül összetett kulturális és gazdasági szövetének felszámolásával. Szemben a város organikus rendjével, a funkcionális zónák kialakítása az „anti-város” mechanikus zűrzavarához vezet. A város funkcionális széttördelése ipso-facto a vidék lerombolását, a vidék és a város eszméjének felbomlasztását eredményezi. Ez az eljárás a vidéki és a városi közösségeket, a tájakat és erdőket, a természetet és a műtárgyakat számokban és sűrűségi mutatókban kifejezett statisztikai értékekké degradálja. Az ipar racionalitása konfliktusba és ellentmondásba kerül a társadalmi és ökológiai, erkölcsi és esztétikai racionalitással. Ebben a folyamatban minden egyes városlakó az energia pazarlásának potenciális és önkéntelen képviselőjévé válik.”  Hát ez valószínűleg sokak számára fából vaskarika. Mi köze a város funkcionális zónákra osztásának a természeti környezet állapotához? Mondjuk ahhoz, hogy kihalnak a méhek – melynek megoldását ígértem néhány fejezettel ezelőtt. Ezt próbálom itt kifejteni!

 Ki osztja a várost funkcionális zónákra? Természetesen az állam, vagy a városi hatóság, ilyesmi. Fölfoghatjuk Léon Krier megállapítását a gazdaságba való állami beavatkozás -kvázi a „szocializmus” kritikájának? Minthogy ő ezt Luxemburg városának -hivatalos magyar kifejezéssel- rendezése ellen tiltakozva mondta, és Luxemburg sohasem tartozott a szocialisztikus államok közé – ezt a feltevést el kell vetnünk. Pedig úgy tűnik. A szöveget közlő Sulyok Miklós meg is jegyzi: „Megfigyelhető, hogy miközben Léon Krier a kapitalista gazdaság körülményeit elemzi, mi, az államszocialista gazdaságban akkoriban élt szemlélők ezt szinte észre sem vesszük, mert elemzése a legcsekélyebb változtatás nélkül ráillik a második világháború utáni szovjet tömb országaira.” Valójában a „második névadás” egy klasszikus esetével van itt dolgunk. Ne feledjük: tőke, modernizáció és állam egymást feltételezik. A funkcionális zónákra (tehát pl. lakóövezet vagy ipari övezet stb.) azért van szükség, mert a pár fejezettel ezelőtt leírt hosszú, központba bekötött szálak ezen a módon tudnak csak létrejönni. A városi struktúrák esetében is igaz, hogy „az Apparátus gépezete elakad az egyedi jellemzőkkel bíró terepen, mint Ankerschmidt lovag aratógépe a magyar földön Jókai Új földesúrjában.” A modernizáció útja a funkcionális zónákra osztás. Ha ugyanis ezt nem tesszük meg akkor pl. a lakóházak közé építik a Tesco-t, ami sokaknak nagyon rossz lesz. Vagy – a helyi közösség nem engedi megépülni a Tesco-t. Ami a „magántulajdon súlyos korlátozása.” Rendben.

De hogy jön ide a vidék? Többféleképpen. Noha a posztmodernek – nem utolsósorban a Krier testvérek- súlyos károkat okoztak a rendszernek a régi városközpontok új életre lehelésével, de azért a modernizáció dübörög és a világot sikeresen „osztotta funkcionális zónákra”. Az a bizonyos lánc, amelyről a I/G-8 fejezetben írok a fizikai valóságban is létezik, pontosabban már létezik, létrejött. A világ tulajdonképpen egy nagy logisztikai rendszerré vált. A mezőgazdasági művelés robotizált gazdaságokban folyik melyeket megfelelő minőségű szállítóláncok kötnek a tőke és a népesség központjaiul szolgáló óriásvárosokhoz. Az óriásvárosoknak nem kell azonban nagyon sűrűnek lenni. Az nem is hatékony. Sokkal jobb, ha a nagy összekötő útvonalak (autópályák, esetleg vasút stb.) másodlagos közelségében terpeszkednek szét. Azért másodlagos, mert elsőbbsége a logisztikának, a konténervárosoknak van. A lakóövezet hadd legyen inkább a csendes, idilli természetben. És ezzel el is mondtam, hogy szűnik meg a vidék, hogyan kebelezi be a „város”. Sokan, akik ebben részt vesznek éppenhogy a vidék csendjére vágytak. És még jó is, hogy odaköltöznek. Mert a vidék amúgy is elnéptelenedne – a korszerű mezőgazdaságnak nincs szüksége emberre. Megszűnik a város, megszűnik a vidék. >>Jó, megszűnik, de ez jó <<-érvelnek a modernizáció hívei. >>Az új kornak az új logisztikai településszerkezet felel meg!<< Az felel meg, ez kétségtelen, de az imént említett fejezetben, emlékezhet az olvasó, Konrad Lorenzre hivatkoztam, aki ezeket a modern „városokat” a rosszindulatú daganatokhoz hasonlította. Hát bizony.

A modernitás termelőláncai nem tűrik az autonómiát. Az autonómiahiány megszünteti a sokféleséget. Megszűnik a város. Megszűnik a vidék. Megszűnik a természeti sokféleség. Megszűnik a kulturális sokféleség. Ráadásul mindez „szemben a város organikus rendjével, a funkcionális zónák kialakítása az „anti-város” mechanikus zűrzavarához vezet”. Meg az „anti-vidékéhez” stb. Rossz a dramaturgia. És nemcsak az embernek rossz, de rossz a természetnek is. A táj is fukcionális zónákra lett osztva. Szerencsére van, ami védett természeti terület. De a másik véglet az ipari szántó. Az élettelen táj. A sivatagok valóságos élettel burjánzó helyek ezekhez képest. Talán az antarktisz jégsivataga versenyezhet velük. És itt termelik meg (termelődik meg -helyesen) az életet adó gabonánkat. És az ilyen helyeken elpusztulnak a méhek is. De majd legyártják kicsiny robotizált helyettesítőjüket.

És ez nem hiba, ez eredmény! Ipso facto, mondta Léon Krier. A tényből következően. Persze, lehet a rendszert finomabbra hangolni. Fölösleges az olajat a tajgába locsolni az igénytelenség és a rossz technológia miatt, el is lehet szépen vezetni, és akkor a tajga még jóideig megmaradhat. Lehet gamifikálni a lélekölő irodai munkát (a valódi játékörömöt adó teremtő munka helyett/ Tüdős Klára*/), lehet irodai „közösségetépíteni”, ahol a biorobotok még „jótékonykodnak” is.

És persze lehet zöldrefesteni. Mi is a greenwashing? Lájtos környezetvédelem? Nem annyira. Megtanultuk, hogy a kapitalizmus a szabadpiacon alapul. Ez ugyan egyáltalán nem igaz, de a kereslet-kínálat hellyel-közzel mégiscsak beleszól a haszonkulcsokba. Az igazi üzlet hát az, ahol a keresletet nem emberi szükség, még csak nem is reklám, propaganda, agymosás hozza létre (főleg, ha ezek pénzbe kerülnek), hanem az állam. Magyarul parancsszó. A modernizáció a hagyományos, a természeti egyensúlyon (az emberek számára kellemesen vagy kellemetlenül) alapuló világot egy folyamatosan egyensúlytalan állapot fenntartásával juttatja el a … nem teljesen tudjuk hová (ez a haladás). Az egyensúly megbontásában mindig is óriási fontosságúak voltak a nem piaci kényszerek. Mindezideig azonban a modernitás erőit megosztotta egy dilemma. Liberális rendszerekben nem volt ok és mód, hogy az embereket kényszerítsék, hogy olyat vegyenek, amire nincs szükségük. Szocialista jellegű rendszerekben meg a „vállalkozó”, az állam a jelentős haszonkulcs mellett kénytelen volt jelentős szociális és egyéb kiadásokba verni magát, az egész összességében nem bizonyult nagyon hatékonynak. A greenwashing végre megoldja ezt a dilemmát! Megvan az ok, az ideológia, ami anélkül készteti új fogyasztásra az embereket, „pörgeti a gazdaságot”, hogy az embereket fáradságos és költséges munkával meg kellene győzni arról, hogy erre szükségük van. Amikor ezt mondom, nem egyszerűen valamiféle libertárius érvet hangoztatok bármiféle állami szabályozás ellen? Hiszen az állam, mint az állampolgárok közösségének meghatalmazott védelmezője igyekszik megvédeni a közösséget a különben oly hasznos modernizáció és szabadpiac káros következményeitől, ezért szabályoz! Ez részben igaz is (bár az előbb láttuk hogyan). Tegyük hozzá, hogy ezzel már alapból van egy nagy gond. Az állampolgárok közössége, a modern nemzet túl nagy ahhoz, hogy ne absztrakt módon működjék, hogy tagjai ne csak nagyon áttételesen juttathassák el kívánságaikat az állam felé. Kiesett egy szint, a valódi, közös érdekeket megfogalmazni képes méretű közösségek szintje, ami borzasztóan hiányzik. Így jön létre az a faramuci helyzet, hogy az állam, a közösség védelmezője egyben a modernizáció egyik motorja, maga is ragadozó. Tehát amit az imént mondtam, az valamennyire az összes állami szabályozásra áll -ami nem jelenti, hogy egyelőre jobb híján tagadnám annak szükségességét. A greenwashing azonban egy aspektusból más. Az eddigi szabályozásokat ugyanis részben valódi közösségi igény, részben az állami bürokrácia (ami önálló entitás) belső igényei hozzák létre (mint pl. a város zónákra osztása -a Tesco elhelyezésének kérdése azonban legalább egy olyan kérdés, amelyre a városi közösség választ kénytelen és elvben képes is adni /persze a rendszer gondoskodik a rossz válaszról/ -a klímaváltozás azonban pl. nem ilyen kérdés). Amikor azonban greenwashingról van szó, akkor az igény külső. Nem arról van szó, hogy valóban külső, hanem arról, hogy az érdekelt szereplők mindent meg is tesznek érte, hogy külső legyen. Ezért sokkal nehezebb arról nyilvánosságot kiérdemlő módon beszélni, hogy elszennyezte egy nagy cég Mari néni gyümölcsösét, vagy hogy megszűnnek gazdálkodási módok, gyümölcsfajták, emberi kultúrák, mint arról, hogy klímakatasztrófa fenyeget. Az utóbbi ugyanis nehezen megfogható, mivel százszázalékosan nem is bizonyítható ezért hitkérdéssé tehető, és mint ilyen, teljesen rossz válaszokat is könnyen lehet rá adni. Amikor pedig erre a megfoghatatlan külső kényszerre hivatkozva olyan folyamatosan szigorodó szabályozást alkotnak, ami arra kényszeríti az embereket, hogy folyamatosan módosítsák az életmódjukat, és ezzel gyorsítsák a modernizációt, akkor pont a már említett egyensúlytalan helyzetet erősítik. Ehhez természetesen szükség van arra, hogy a válaszok javarészt rosszak legyenek. Tudjuk, hogy rosszak is. Sokszor műszakilag is, még technicista nézőpontból is.  Ha nem volnának rosszak, még a végén valóban a kívánttal (a gazdasági növekedéssel) ellentétes hatást keltenének.

Végül pedig meg lehet próbálkozni a rendszer -immár tudományosan is elfogadhatatlan mechanikus materialista alapjainak matematikai átalakításával (a művészet, főleg az építészet nemcsak, hogy a világképet tükrözte mindig is, de legtöbbször konkrétan a világ matematikai képét is! Ez ma erősen eltávolodott egymástól). Az egész generatív és parametrikus, új számítástechnikai lehetőségeket használó építészet erről szól. De ide tartozik a géntechnológia, biokibernetika, a vegyes rendszerekre vonatkozó kutatás (robotzsaru), a (nano)robotika természetbe illesztésének kutatása. Itt látszik, hogy ez az egész simán lehet egy további gépesedés, gépiesedés felé vezető újabb lépcső is. A szervesség matematikai és végül gépnyelvre fordítása. A dramaturgia visszafejtése a formából. Az Apparátus szándéka szerintem ez. Az egészből viszont szerintem két dolog jöhet ki. A sokkal valószínűbb, hogy egy nagyon gonosz dolog lesz belőle: nem a rendszer lesz szerves, hanem a természetet győzi le a gép. A természet pusztulását az természetesen nem lassítani fogja. A másik lehetőség -és ez se teljesen kizárt, hiszen kreatív, művészi munka is folyik közben, hogy sikerül a mechanikus rendszerek egy részét természetes, organikus alapvetésűvé alakítani. Akkor viszont az, ami létrejön már nem Apparátus, nem kapitalizmus és nem létgépesítés lesz. Ezt viszont az Apparátus személytelen intelligenciája nem fog tudni kontrollálni és így az erre vonatkozó -valódi- munka végül csakis rendszeren kívül történhet.

Hogy mindez a „finomra hangolás” miért álságos és veszélyes, szerintem nem kell tovább bizonygassam. A technogólem lerombolja a Földet. Quod erat demonstrandum.

*„A teremtő munka öröme az, hogy nem robot hanem játék. A léha időfecsérlés nem játék, de a szenvedélyes vetélkedés sem az. A játékban lehet nyerni mindent beledobva, nagy lendülettel, szépen, de lehet úgy is, hogy a pályatársnak gáncsot vet a futó. Ez nemcsak rossz, de a gáncsolót diszkvalifikálja. Szabályszerűen jól játszani: tudomány. Szépen játszani: művészet.

Az életet a mi Atyánk nem robotnak szánta, hanem boldog, gyönyörű játéknak. Milyen kár lenne, ha nem akarnánk sehogysem megtanulni a szabályait, s buta gyerekek módjára, háttal a világosságnak, duzzogva, egyre azt hajtogatnánk: -nem játszom!”

Zsindelyné Tüdős Klára