"Az igazság az, hogy a művészetben … kevesek kifinomult tanultsága még azokat a keveseket sem fogja azok fölé a gonosz dolgok fölé emelni, melyek a tudatlan nép nagy tömegeit szorongatják"  William Morris

Mielőtt azonban rátérnék arra, amit ígértem, hogy valóban a rendről, illetve a kapitalizmus formájáról beszéljek, úgy láttam, szükséges művészet, kultúra és társadalom kapcsolatáról is írnom.

Jó pár esztendeje már, hogy részt vettem egy kiállításmegnyitón, ahol a megnyitó beszédet Freund Tamás, a neves neurobiológus, agykutató, most a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, tartotta. Freund -valószínűleg azért, hogy szakmai utalással igazolja tulajdonképpen váratlan szerepét- arról beszélt, hogy a művészet egyfajta drog. Tudományos bizonyíték van rá, hogy a művészeti élmény ugyanolyan agyi hatást fejt ki, mint a kábítószerek. (Ezért aztán inkább fogyasszunk művészetet, mintsem kábítószert, ha már nehezen viseljük ezt a világot és egy kis agystimulálásra van szükségünk.) A jelenlévők nagy része -jórészt művészek- nagyon megbotránkozott az elhangzottakon. Miért? Mert meg voltak győződve (az ateisták is), hogy a művészet valami hasonlíthatatlanul több. Amikor egyes elkötelezett ateisták (azt hiszem maga Richard Dawkins is) az emberi civilizáció céljában a szenvedés enyhítését határozzák meg, akkor a művészi alkotásban valami olyasmit látnak, mint Freund. Az a probléma, hogy egy művész sem képes így tekinteni a saját munkájára. Sőt senki, aki a munkáját hivatásként (művészként) végzi. Van egy fogadásom, hogy Dawkins se.

Az Apparátus viszont a művészi aspektussal nem tud, de nem is akar mit kezdeni. Természetesen „tudja” (mint személytelen intelligencia), hogy ezek fontos dolgok, de gyakorlatilag a kezdetektől nem tudta őket jól integrálni a rendszerbe. Amikor azt írtam, hogy a kapitalizmusban eltávolodott egymástól civilizáció és kultúra, azzal nem akartam azt mondani, hogy a modern világban ne volna kultúra vagy művészet. Scruton a Miért számít a szépség?-ben elég hosszasan kritizálja a modern művészet rondaságkultuszát. Miközben a jelenség valóban létezik (mi az, hogy, nagyon is), ódzkodnék attól, hogy általánosítsak. Sőt. Miközben a modern művészet története válságról válságra halad, óriási értékeket is létrehozott. Említettem már, hogy Tisza István a szecessziónak, a bontakozó modern művészetnek, Adynak mekkora ellenfele volt. Tisza észlelte, hogy a régi világ s benne a régi Magyarország (egyáltalán Magyarország) kezd elsüllyedni és hogy az új művészet ennek a jele. Amikor azonban Adyban pusztító, zavaros, szennyes áradatot látott, akkor nem vette észre, hogy a régi világ reprezentánsai többnyire (közepesen jó) modernista üzletemberek, akik tudják, hogy a megszokott a jól eladható (míg a jó üzletemberek azt is, hogy az igazi haszon azon az újdonságon van, amiről ők mondhatják meg, hogy jó-e vagy rossz), akik kiüresedett díszletek mögé hazudnak, vagy képzelnek tartalmat, míg az új keresői közt lehetnek szélhámosok, modernista megszállottak, de igazi művészek is. Vagy aki egyszerre mindhárom, mint Ady Endre… Prohászka Ottokár (és sokak) esete Bartókkal még rosszabb. Barbár romboló, mondták megütközve. Barbár romboló -mondták áhítattal a progresszió hívei („Hangzavart? Azt!” -írja Illyés Gyula Bartók c. versében).  Bartók válaszul mindkettőnek meg is írta az Allegro Barbaro-t. Ami azonban nem hangzavar. Sőt, a legteljesebb harmónia. Hogy egy internetes kommentet idézzek „Bartók, ahogy mondom, az egyetlen zeneszerző, aki megközelítette Bach tökéletességét… mindkettő tökéletesen érzi az egyensúlyt a matematika és a szépség között…” (Alexandre Oliveira).

A probléma tehát nem abban van, hogy nincs kultúra vagy művészet, hanem a szétválasztásban. Míg a hagyományos társadalmak az egyes társadalmi tevékenységeket választották el egymástól, a liberálisok a nagy egyesítés ígéretével – a gazdaságot és a kultúrát. Vagy egyik, vagy másik. Amikor a régészek a la Tѐne, vagy éppen a Cucuteni–Tripilja kultúra tárgyait fedezik föl, akkor nem nagyon tesznek, nem nagyon tehetnek különbséget használati és dísztárgy között – az előkerülő mindennapi, vagy ünnepi tárgyak együttese alkotja mindazt, amit ilyen vagy olyan kultúrának nevezünk. Ma ez nem így van. Illetve ma is így van, csak nem hisszük el. A művészi munkát különválasztottuk a „sima”, „profán” alkotótevékenységtől. Az egyiket üzletember „készíti”, a másikat művész. Az I/F-1 fejezetben méltatlankodtam, hogy pl. a kultúrát is üzletnek tekintik, ahol a szobrásznak a bankárral kell versenyeznie – bár megjegyeztem, hogy jobb helyeken egyes (kissé önkényesen kiválasztott) művészeteket kiveszik e körből. Ha közelebbről megnézzük, három változat van:

 -Államilag privilegizált művészet – a művészek egy körét állami pénzből tartja el a nemzetgazdaság. Ilyenkor vagy kér cserébe valamit az állam (és az annál rosszabb), vagy nem, így egy szűk, kiváltságos kaszt belterjes tevékenységévé válik a művészet (ilyenkor jön a rondaságkultusz, Marcel Duchamps végtelen utánzása stb.)

-Egy speciális nagytőkés réteg által eltartott művészet: a képzőművészet egy jó része tartozik ide. A képzőművészet (főleg festészet) nagyon is jó üzlet, de ez szinte teljesen független annak minőségétől, jelentésétől vagy jelentőségétől; egyfajta különleges befektetési papír szerepét játsszák az alkotások, amelyek így igen nagy értéket érhetnek el -kár, hogy ennek szinte semmi köze a kultúrához.

-Piacról megélni kénytelen művészet: itt is különválasztandó a sokszorosítható és a nem sokszorosítható. Ami sokszorosítható (ilyen elsősorban a zene, a film, de tulajdonképpen az irodalom is) az még (akár igen) jó üzlet is lehet -főleg, hogyha még nagy tömeg előtt is előadható. Itt természetesen már ezer torzító tényező jön be: az igénytelen versenye, ami a tömegben terjed, a sokszorosítás jogának és hasznának kérdésköre stb. Nem térek ki erre, egyrészt mert korábban már érintettem, hosszú is a téma és nemsokára más aspektusból vissza is fogok ide csatolni, de a tömegkultúra, tömegízlés kérdésköre mind itt összpontosul. Mégis, minden ellentmondásával, ez a kultúrának a szelete, ami még a legjobban érinti a modern társadalmakat, a többi szinte marginális.

               -tulajdonképpen a fenti alesete az iparművészet: a modern mozgalom abban a hitben jött létre, hogy az ipari termelés művésziesíthető, tömeges (kapitalista termelési sorban előállított) építkezés és tárgyalkotás lehet kultúrahordozó, hogyha a művészt a létrehozatal helyétől a tervezés fázisába, a központba visszük, ha már az ipari rendszert és a gyártást úgy tervezzük meg, hogy a termék művészi legyen. Sőt, ezen a módon a „magas” művészet eljuthat a tömegekhez -így jön létre az új magas színvonalú kollektivista tömegtársadalom, ahol mindenki igényes és higiénikus tárgyakkal berendezett jól tájolt, napfényes és jól átszellőztetett lakótelepi lakásában hallgatja a központból sugárzott komolyzenét, nem pedig zsúfolt koncerttermekben szorongva figyeli a „virtuózok vonaglását” (le Corbusier). Ez a modern építészet és iparművészet keletkezésének lényege, ez a célkitűzése. Hogy ez nem sikerült, nem kell hosszasan bizonygatnom. Egyik barátom járt egy olyan formatervező lakásában, akinek nevéhez a szocializmus több unalmas, nem túl művészi tömegtermelt bútora is fűződött. A lakás tele volt izgalmasabbnál izgalmasabb szép bútorokkal. >>Mik ezek? <<-kérdezte barátom. >>Ezek a később megvalósultak -vagy meg nem valósultak- prototípusai<<- mondta a tervező. >>Csak a megvalósítási folyamat során a gyártási, szállítási stb. szempontok miatt kicsit átalakultak…<<. És ez nemcsak a szocialista Magyarország vadkeleti vidékein volt így. Bezzeg a nyugat -gondolták sokan. Lássuk!  Ebből a szempontból a nyugat nyugata Svédország, ahol olyan erős az állam társadalomra gyakorolt hatása, hogy el lehet adni relatíve avantgárd dolgokat is, nem mondható, hogy a rossz közízlés rontaná el a dolgokat. A svéd bútortömegtermelés zászlóshajója az Ikea. Kétségtelen, hogy az Ikea nem annyira gagyi, mint például a magyar szocialista bútorgyártás volt. Nem annyira, de azért gagyi. Még szerencse, hogy kínálatukat kiegészíthetik a Távol-Keleten talán nem elsősorban rabszolgamunkával, hanem rosszul fizetett kisiparosmunkával készült kézműves tárgyakkal. Azok néha tudnak szépek lenni.

Nem vagyok vajon elfogult, nincs is szép modern bútor? Elfogult vagyok, mert ezeket se szeretem annyira, de vannak szép modern formatervezett bútorok. Ott van Ray és Charles Eames forgószéke, (Ludwig) Mies (van der Rohe) Barcelona fotelje, Breuer (Marcell) Wassily széke, (le) Corbu(sier) CL2 fotelje. Nincs trendi milliárdos (az ilyenek a tervezőket mindig a zárójel nélküli alakban becézik), akinek villájában egy-kettő ne állna ezekből. Pedig például ez utóbbi már mindössze 4.459,66 € -ért megvásárolható. Nem is értem, hogy nem terjedt el?! A helyzet az, hogy ezek drága, különleges ipari gyártással készült presztízsbútorok, amelyek jellemzően drágábbak, mint egy asztalos kézimunkával készült bútora – büszkén hirdetik az ipari formatervezés és a tömeggyártás dicsőségét és diadalát, büszkén, de hamisan…

-Utoljára maradtak azok, akik a piacról élnek, de amit csinálnak nem sokszorosítható, és nem épül rá „művészeti kötvénybiznisz”. Nem sokszorosítható, mert az értelmét veszítené (egyedi iparművészet), vagy adott helyszínre, célra készül (építészeti terv, városi szobor, landart, kert). Az e kategóriába tartozók vannak a legnyomorultabb helyzetben -vagy anyagilag, vagy a munkájuk művészi színvonalának szempontjából- itt érzékelhető legnyíltabban a kapitalizmus kultúrapusztító mivolta. Az építészet például gyakorlatilag a kapitalizmus fénykora óta van abban a helyzetben, hogy el akarják tőle vitatni művészet mivoltát. Jobb időkben úgy, hogy különbséget tesznek „építőművészet” vagy „műépítészet”, illetve sima építés között. Magyarul: immár nem minden emberi építőtevékenység művészet, de azért van „művészi” építkezés is. Itt kezd elválni kultúra és civilizáció. Az építészek azonban úgy jártak, hogy -mivel szinte képtelenség úgy építeni, hogy az valahogy ne volna gazdasági tevékenység is (ami az új korban már nem művészet) ezért csináltak belőlük építészmérnököt. A mérnök a modern világ hérosza volt (a posztmodernben jócskán le is ment az ázsiója): ő hivatott összekötni technikát, tudományt és gazdaságot. „A ház egy lakógép” -mondta a fent említett le Corbusier, ezzel pedig arra gondolt, hogy a gépek tiszták, tökéletesek, hisz, ha felesleges vagy odanemillő alkatrészek lennének bennük, akkor nem működnének. Szinte művészi alkotások. Ezzel gyakorlatilag ki is fejezte az Apparátus legtisztább eszméjét. A tökéletes gépezetét. A világ álljon össze egy hatalmas gépezetté. Tervezzék mérnökök! Közlekedésmérnökök tervezte ideális úthálózaton gépkocsik suhanjanak, lakó és dolgozógépekbe juttatván el utasaikat. Ülő és fekvőgépeken pihenjenek és frissüljenek. Gyógyítógépekben gondoskodjanak egészségükről. Az egészet koordinálják számítógépek. És így tovább. Az építészeket tulajdonképpen felemelték, amikor a „vonagló virtuózok” kategóriából a mérnökibe kerültek. Csakhogy a gyakorlatban nem működött a szép utópia (hogy miért nem, arról beszélek tulajdonképpen ebben az egész fejezetben). A mérnökien megtervezett szép új világ szürke, monoton, nyomasztó és művészietlen lett. Ráadásul a mérnök szerepét átvette a hivatal, a mérnök apró alárendelt alkotórész lett a nagy, arctalan és ordítóan ostoba (bizony) gépezetben. Én többek között azért sem hiszek abban, hogy „az Új világ mérnökei” kvázi a „modern világ valódi urai” is lennének egyben. A modern hős, a mérnök, mára egyszerű (noha persze fontos) fogaskerék az Apparátus nagy gépezetében, ő a rabszolga, nem az Apparátus az ő rabszolgája.

Mi hát a művész a modernitásban? Ő is zsellér (negyedik rendi), mint a legtöbben? Ilyen is van, de -minthogy e rend lényegében véve nem képes értéket létrehozni, ezért a művészek általában nem ilyenek. Persze, a tömegművészet legalantasabb gyakorlói, a szórakoztatóipar napszámosai ilyenek. A többség azonban részben -kimondva is- attól művész, hogy kívülálló. a rendszer felett álló.

A modernitásban a művészek talán sokkal inkább lehetnek bráhminok, próféták, mint korábban. Bach egyszerű polgárember volt, aki megbízást teljesített (mégis a legmagasabb „isteniséget” érte el). Bartók még polgár (burzsoá) volt, de már kissé különcnek számított. /Származására nézve dzsentri, vagy talán pontosabban nemesi származású értelmiségi családból való volt, de a burzsoalizálódott dzsentrihez, pláne „dzsentrihez” még kevésbé sorolnám, mint a polgársághoz, velük elég ellentmondásos, olykor ellenséges viszonya volt /. A mai művészek többsége már nem polgár, hanem egyfajta vagabond – éhező, vagy milliárdos vagabond. Esetleg sámán, mint Joseph Beuys, aki még egyedül képes valami olyat fölmutatni, ami túlmutat a mindennapok banalitásán. Esetleg (igen sokszor) hamis próféta, aki kénytelen prófétálni, hatalmas erejűnek hazudni magát, mert ha egyszerű -tehetségével arányos- alkotásokat hozna létre, az kevés volna az elismeréshez.

Mindez azonban azt is jelenti, hogy a magas kultúra csak „magas” szférákban van jelen. Másféle kultúra pedig elég kevés van. Hogy érzékeltessem a különbséget: a Bud Spencer filmek tipikus harmadik rendi alkotások, nem céljuk, hogy isteni szférákba emeljenek bárkit. Mégis, a Kincs ami nincs például sokkal művészibb alkotás (és, mint ilyen sokkal mélyebben igaz), mint megannyi nagyon mélyre menni akaró, vagy pláne ezt imitáló rossz művészfilm. Ami nem baj, mert művészfilmet csak egy szűk értelmiségi réteg néz. Igényes közönségfilm viszont egyre kevesebb van. Régen szinte minden film többé-kevésbé igényes közönségfilm volt. (Legföljebb kis művészcsoportok, pl. a dadaisták kísérleteztek nagyon kis költségvetésű művészfilmekkel). A két világháború közti magyar filmgyártás például sírnivalóan gagyi és hamis történeteket dolgozik föl (ez természetesen válságjel). Gróf és a szegény lány, gyárigazgató és szegény lány, álruhás gróf, esetleg a modernizáció kedvéért mérnök stb. stb. Ugyanakkor a színészek többsége elég jó volt ahhoz, hogy ezek a filmek javarészt mégis szórakoztatóak, kedvesek legyenek. Természetesen nem mindegy, hogy olyan zseniális figurák játszották-e őket, mint Kabos, Jávor, Latabár, Tolnay Klári, vagy másodvonalbeliek, vannak nézhetetlenül rossz rendezések is, de olyan film, amelyikre azt mondanánk, hogy igazi szemét, kevés akad. Ma a hasonló kategóriájú filmek nagy része hulladék. Nézzük meg az 1934-es Meseautót (amiben pedig a borzasztó és erkölcsileg is kérdéses történet mellett a nem túl jelentős Törzs Jenő volt az egyik főszereplő) és annak 2000-es remake-jét és azonnal megértjük, hogy hogyan lesz a harmadik rendből negyedik rend. Ami az elsőben kedves, a másodikban utálatos.  Nem a magas kultúra veszett ki, hanem a mindennapok lettek művészietlenek. Egyszerűen azért, mert the business of business is business (Milton Friedman). Friedman az ominózus mondatot egyébként a cégek szociális felelőssége ellen írta, amit képmutatásnak vélt, vagy rosszabbnak, a gazdasági szereplők állami tényezőként való működésének jeleként. És ebben igaza is volt! Ruskin gyönyörű meghatározása alapján láthattuk, hogy a kerekedő akkor szolgálja a közjót, ha a kereskedés pezsgő voltát biztosítja -és nem mondjuk a faji előítéletek megszűnését. Természetesen magánemberként helyes, ha ezt teszi, de kereskedőként nem ez a dolga. A probléma Friedman meghatározásában az, hogy mindenféle gazdasági tevékenységet bizniszként definiált. Illetve nem is definiálta, eszébe se jutott (se neki, se ellenfeleinek), hogy ne az volna. Mint az előző részben láthattuk, márpedig az emberi tevékenység célja igazából nem az üzlet, hanem pont a kultúra, még pontosabban a rend.