I*A modern állam

I*/A A modern állam keletkezése és ennek viszonya a szabadsághoz -egy neoliberális tanmese elemzése

Barcsay Ábrahám
A kávéra*

"Rab szerecsen véres veríték-gyümölcse,
Melyet, hogy ládájit arannyal megtöltse,
Fösvény Anglus elküld messze nemzeteknek,
Nádméz! mennyi kincsét olvasztod ezeknek.
Hát te, rég csak Mokka táján termett kis bab,
Mennyit szenved érted nyúgoton is a rab,
A bölcs iszonyodik, látván, egy csészéből
Mint hörpöl ő is részt Anglusok bűnéből."

Nem értem még a végére annak a hosszú elemzésnek, hogy mi a baj a kapitalizmussal? Nem beszéltem még eleget a modern államról. Igaz, hogy elég sokat említettem, és senkinek, aki követte a blog eddigi részeit nem fog meglepetést okozni, hogy nem tartom az emberiség megmentőjének a gonosz kapitalistákkal vívott küzdelemben. Mégis foglalkoznom kell vele még részletesebben, mert a modern állam annyira áthatja a gondolkodásunkat, hogy el sem tudjuk képzelni, hogy milyen az, amikor nincs modern állam. A legtöbben a régi államalakulatokat is modern államokként képzelik el. Ma is sokan vannak, akik nem értik a piaci kapitalizmus logikáját, feudális módon gondolkoznak. De nagyon kevesen vannak, akik értenék milyen is az, amikor egy állam nem totális, vagyis nem modern.

Nem értik többek között a neoliberális és nyugatos Holdblog szerzői sem.  De megjelent itt (többször is) egy cikk, amely nagyrészt igazolná eszméiket, ha nem tartalmazna egy alapvető félreértést, és erre a félreértésre szeretnék rámutatni, és mindezen keresztül megmutatni a modern állam gazdasági alapjait -illetve ezek viszonyát a szabadsághoz!

https://hold.hu/holdblog/mit-adtak-nekunk-a-kapitalistak/

Mit adtak nekünk a kapitalisták?

  1. 08. 02. Balásy Zsolt

(Archívumunkból 2019)

Tőkevándorlás az önkény uralmától a törvény uralmához

Történetünk valamikor a XVI. században kezdődik, amikor Európa országai még semmiféle technológiai vagy vagyoni előnyre nem tettek szert a távol-keleti birodalmakkal, vagy az iszlám világgal szemben – Amerikát meg még éppen csak megtalálták. Egy nagy előnye azonban volt a régiónak – vagy legalábbis egyes területeinek –, az pedig a tőke szerepének felértékelődése a gazdaságban, ami sokat segített abban, hogy a következő párszáz évben minden földrészen az európai országokat lehetett rettegni.

Hollandia–Spanyolország 1:0

Egy jó tükre annak, hogy mire képes a kapitalizmus, ha a 80 éves háborúban betöltött szerepét nézzük, amely során a kapitalizmus felé hajló, későbbi Hollandia elnyerte függetlenségét a kapitalistának egyáltalán nem mondható Spanyolországtól. Utóbbi akkortájt a legerősebb királyságnak számított Európában, kiterjedt gyarmatbirodalommal – ennek kicsi és mocsaras németalföldi szeglete gondolta úgy 1568-ban, hogy függetlenné válik, mert elege van a céltalan adókból.(ez itt egy csúnya csúsztatás, ahogy azt később látni is fogjuk) Szélmalomharcnak indult, de 80 évvel később nemcsak függetlenség, de egy globális holland birodalom lett belőle, nagyrészt éppen a spanyolokat szorítva ki a világ tengereiről.

A siker egyik kulcsa a hitel, majd a részvénytársaságok szerepe volt – vagyis a hatékony tőkekoncentrálás. Ehhez először is befektetőbarát környezetre volt szükség, amelyben aztán egész Európa bimbózó pénzügyi rendszere boldogan finanszírozta a spanyolokkal küzdő holland zsoldosseregeket, valamint hadi- és kereskedőhajók gyártását és azok jövedelmező amerikai és ázsiai útjait. A befektetőbarátságnak talán legfontosabb eleme a független igazságszolgáltatás volt, amelynek következménye a tulajdonjogok kellő védelme és a hitelek időben való törlesztése – drasztikusan csökkentve a hitelezők kockázatait. Nagy szerencséjük volt a hollandoknak, hogy a spanyol király ennek éppen ellenkezőjét vette természetesnek.

A befektető két fia

A könnyebb érthetőség kedvéért, álljon itt egy mese Hansról és Jürgenről, a gazdag német kereskedő két fiáról. Mindketten kapnak 10-10 ezer aranyat apjuktól, amit egyikük a napfényes Spanyolországban, a másikuk pedig Németalföldön tervez befektetni. Ugyan a spanyol király jobban szereti, ha az udvarának lekötelezett tagjai kapják az állami megrendeléseket, de egy kölcsönt azért szívesen elfogad Hanstól, mert éppen a franciák ádáz királya ellen tervezi sokadik kincstárapasztó hadműveletét. A Hollandiában lehetőségek után kutató Jürgen úgy látja, hogy a Hudson folyó torkolatánál fekvő kopár sziget, Manhattan olyan ingatlan, ami sokat profitálhat a térség fokozódó kereskedeleméből – ezért egy oda igyekvő kereskedőhajó finanszírozásába száll be.

Egy évvel később Jürgennek sikerül is a befektetésből busás profittal kiszállni, azonban Hans nem ilyen szerencsés. Ugyan a francia király elleni hadműveletek sikeresnek bizonyultak, de most meg éppen az oszmán birodalomnak megy neki a spanyol király. Mivel ehhez minden lukas ezüstre szüksége van, ezért természetesen a legkisebb gondja is nagyobb a hitel visszafizetésénél. Hans nem boldog. Hans papája sem boldog. Még kevésbé boldogok, amikor Hansnál azzal kopog a spanyol király képviselője, hogy félő, eretneknek kell tekinteniük abban az esetben, ha a hitetlenek elleni küzdelemből nem veszi ki a részét újabb 10 ezer arany kölcsön formájában. Hans papája fiát még az aranyaknál is jobban szereti, így újabb 10 ezer aranya tűnik el a feneketlen spanyol hadipénztárban.

Ráadásul a jobbnál-jobb németalföldi befektetések közepette sajnos Jürgen is megtalálja a maga balszerencséjét egy becsületesnek látszó tulipánhagyma-exportőr személyében, aki, miután a kipukkanó tulipán-mánián – nyilván más hibájából! – rengeteget veszít, úgy gondolja, hogy ott egye meg a fene a hitelezőit is. A papa ekkor már nagyon mérges és kiadja fiainak az utasítást: Eresszétek szabadon az ügyvédeket!

Spanyolországban a királytól függő és rettegő, szervilis bíróságokon ezzel csak azt sikerült elérni, hogy Hans a nyakába kap egy impozáns sebességgel összerakott kémvádat és választhat: vagy eltűnik a várbörtönben, vagy befizet 20 ezer aranyat a spanyol államkasszába. A család az utóbbit választja. És a spanyol biznisz felszámolását.

A holland független bíróságnál azonban jobban alakulnak a dolgok. A tulipánkereskedő zálogot kap birtokaira és kénytelen kamatostul visszafizetni a kölcsönt. Ez megerősíti a papát abban, hogy jobb lesz mindkét fiát Hollandiába küldeni befektetési lehetőségek után kutatni – a királyokkal való üzletelés ideje lejárt.

Fapapucs Indonéziában

A fenti példán láthattuk, hogyan vándorol a tőke az önkényuralmak felől a tulajdonjogot tiszteletben tartók felé – miközben a spanyol király elriasztotta a befektetőket, a holland kereskedők vonzották őket. És a holland birodalmat a kereskedők építették, nem az állam. Persze ehhez az is kellett, hogy kockázatot vállaló, azon megedződő kereskedők vigyék vásárra a pénzüket nap mint nap. Ha megélhetésüket a király barátsága garantálta volna, nem birodalom-építésben váltak volna kiválóvá, hanem a királlyal való barátkozásban.

Míg a spanyol király kénytelen volt továbbra is az egyre elégedetlenebb nép fokozódó adóztatásán keresztül finanszírozni haditerveit, addig a holland kereskedők az elégedett befektetői közösséghez fordulhattak. A hitel mellé ráadásul a hollandok a modern korban (az ókor után) elsőként újra rátaláltak a részvényekre, azaz a tulajdon vásárláson keresztül történő finanszírozására. A modell előnyei vitathatatlanok, például a hitelnél nagyobb remélt hozam és a sok tulajdonosból eredő kockázatmegosztás, így veszélyesebb expedíciók finanszírozását is lehetővé tette. Ha pedig valaki lemaradt a kezdeti tőkebevonásról (az IPO-ról), az a már piacon forgó részvényekből vásárolhatott – ez vezetett a részvénypiacok, azaz a tőzsdék megalakulásához a főbb európai városokban, elsőként Amszterdamban.”

Egyelőre eddig. Most nem akadok fönn azon, hogy a cikk egy sikeres üzletet hasonlít először össze egy sikertelennel, nyilván az utóbbi kárára, mert utóbb részben javítja is a hibát. A probléma az, hogy egy királyt hasonlít össze egy tulipánkereskedővel. Ráadásul butaságokat beszél. Megtudjuk, hogy Hans német kereskedő, aki a spanyol királynak hitelez. Utána azt is, hogy a spanyol börtönbe dugja és koncepciós perrel fenyegeti őt. Ha most eltekintünk egy esetleges népmesei körítéstől, miszerint Hans szerelméhez, Doloreshez utazott Spanyolhonba, ahol nem számított a spanyol inkvizícióra (senki sem számít a spanyol inkvizícióra :-)), ami egyedivé és esetlegessé tenné a történetet, akkor egyrészt meg kell kérdeznünk, hogy hogyan dugja börtönbe külföldi hitelezőit a spanyol király, főleg pedig, hogy teljesen hülye-e? Mert az a helyzet, hogy akármekkora illiberális zsarnok volt, azt ő is nagyon jól tudta, hogyha nem fizeti vissza az adósságait, akkor legközelebb nem, vagy csak rosszabb feltételekkel kap hitelt, még akkor is, ha hitelezőit sikerül személyükben a hatalmába keríteni (ami általában nemigen történhetett meg).

Ha nem fizetett, akkor azért nem fizetett, mert nem fizethetett! Az ugyanis nem igaz, hogy annyi adót szedett be, amennyit nem szégyellt. A középkori uralkodó ugyanis nem modern állam miniszterelnöke volt! Vele ellentétben -elvben- leüttethette bármely alattvalója fejét. De vele ellentétben nem emelhetett adót! Ha a jogi pontossághoz ragaszkodunk, meg kell jegyezzük, hogy a mai miniszterelnök sem emelhet adót. Adót a parlament emel, ami formalitás, mert a parlamentben merő mamelukok ülnek, akiknek a többsége a miniszterelnöknek, vagy pártjának kvázi alkalmazottja. Ez a formalitás a középkori realitás csökevénye. Akkoriban ott saját hatalommal bíró képviselők ültek, akik azt szavazták meg, ami érdekükben állt. Az uralkodónak járó adók emelése ritkán volt ilyen. Hogy ne keltsek rózsaszínű illúziókat, megpróbálok egy hasonlattal élni -egy olyan hasonlattal, ami ezalkalommal jobboldali olvasóimnak nem fog tetszeni. A középkori királyt ugyanis -munkamodellként- képzeljük el úgy, mint egy maffiafőnököt, természetesen a kábítószerkereskedelmet, prostitúciót leszámítva, szóval mint egy maffiaszerű, erőpolitikát folytató security cég főnökét. A király nem más, mint a capo di tutti capi. Az ő családja (securityje) a legerősebb, ezt a többiek is elfogadják. De vannak más családok is. Privilegizált vállalatok, szabad bandák, kiváltságos helyek stb. A többi (külső) maffiával való harcban egymás támogatásának biztosítása és persze a bandaháború elkerülése érdekében ezek szerződéseket kötnek egymással, amelyeket a főfőnök megerősít. Ezeket hívják kiváltságleveleknek, privilégiumoknak, Spanyolországben fueroknak. Különböző maffiagyűléseket is tartanak, leegyszerűsítve ez a parlament (Spanyolországban cortes). Mindenkinek meg van szabva, hogy hol, mit vehet el, ha valaki a másik területére megy, akkor kitör a belharc. Na ezért nem olyan egyszerű az adóemelés. Ha a capo di tutti capi eladósodik, azt csak a saját vagyonából lehetne végrehajtani. A többiekéhez nem nyúlhat, hiszen az nem az ő adósságuk. Egy királyt végrehajtani azonban nem olyan egyszerű. Még egy maffiafőnököt se. És a királynak azért voltak közfeladatai is, rengeteget illett költeni reprezentációra -kultúrára, a késő középkor ezért az adósságait nyögő- azzal trükköző- királyok története. Így hát királyunk előtt két lehetőség áll (a nemfizetésen kívül):

Az első lehetőség a belső erőviszonyok átrendezése. Például a teljhatalom megszerzése. Akkor valóban nem okoz problémát az adósság kifizetése, hiszen az a társadalom bármely rétegére szabadon átterhelhető. Ez az abszolutizmus lényege. De vajon kimondható-e, hogy az abszolutizmus „az önkény uralmától a törvény uralmához” való közeledést jelenti? Nyilvánvaló, hogy azok, akik ebben a folyamatban jogot vesztenek, ellenkezőleg, azt fogják állítani, hogy ez zsarnokság. A kollektív uralomtól az egyeduralom felé való elmozdulás kétségkívül ritkán szokott a szabadság kiteljesedéséhez vezetni. De nem akarok demagóg lenni. Maffiákról beszéltünk, térjünk vissza e modellhez. A magyar nyugatos történeti irodalom tulajdonképpen aláírja modellemet, de hozzáteszi, hogy a feudális urakkal -a security-maffiákkal- szemben a polgárság, sőt a parasztság is az abszolutizmus nyertese volt, és az, azzal, hogy a „személyi függés”, vagyis a magánjogi és személyes jellegű kapcsolatok helyett a rendszer az intézményesség felé mozdult, segítette a jogállamiság kialakulását.

A kortársaknak nem ez volt a véleménye. Amiről ugyanis már többször írtam, régen nem nagyon volt olyan, hogy egyén. Az ember természetesen tartozott egy közösséghez. Ha tehát a közösség magánjogi szerződésekkel kapcsolódott a többihez, az volt a magától értetődő. Az embereket mozgató elsődleges erő a közösség belső szokásjoga volt. A többi törvény többnyire és szükségszerűen külső. Ha ezeket erőszakosan (hogyan máshogy?) megváltoztatják, az óriási bizonytalanságérzéssel jár. Más kérdés, hogy -ha a konkrét esetünket vizsgáljuk- a bizonytalanság amúgy is adott volt (reneszánsz, reformáció stb.- nem tudjuk, hogy a hitelezés kérdésének mekkora és milyen köze van hozzá, avagy merő véletlen egybeesésről van-e szó?). Ez a bizonytalanságérzés azután először a belső háborúk kitöréséhez vezetett. Ilyen háború volt a németalföldi szabadságharc (80 éves háború) is, ami pont azért tört ki, amiért a spanyol -és akkor még „holland király” központosítani szerette volna országait -részben pont azért, hogy fizethessen.

Mi tehát az alapvetően rossz logika? Nem egyéb, mint a király és a társadalom összemosása. A király egyszerre a jog alanya és a jog -khm- gyakorlója. Ez bizony egy komoly ellentmondás. Ezt vagy egy a királyi hatalom korlátozásával, vagy pedig egy tökéletes király trónra lépésével orvosolható! Kétségtelenül igaz, hogy a királyok, mikor hatalmuk abszolutizálását (vagy inkább csak nagymértékű növelését) meg akarták ideologizálni, olyan archaikus eszmékhez nyúltak vissza, mint a szakrális királyság („a király Isten kegyelméből uralkodik” -mondták akkor). Amikor tradicionális rendről beszélek, akkor ez nem tartozik bele? Hiszen a fáraók, Ré fiai korábban uralkodtak, mint a középkor csekélyebb hatalmú királyai! Ez igaz. A gyakorlatban azonban ez a hatalom többfelé romlott. Gondoljunk ismét a Bábel tornya mítoszra. Vagy gondoljunk Japánra, ahol a császári dinasztia -mint Amateraszu napistennő leszármazottainak- uralkodása megkérdőjelezhetetlen volt. Uralkodása, de nem hatalma. Helyettük a sógunok gyakorolták a hatalmat, vagy még ők sem, tartományurak -daimjók. Konfúciusz , minden konzervatív gondolkodók atyja ezt a sokfelé ismétlődő ellentmondást *Kínában így oldotta  föl: a császár és dinasztiája a Menny fölhatalmazásával uralkodik (amely jelentős részben valóban szertartások bemutatásából áll). Ezt a fölhatalmazást azonban el is lehet veszíteni. Ha a császári ház már nem képes fönntartani az uralmat, akkor a Menny azt átadhatja olyannak, aki képes rá. És a Menny megbizatása még ezek teljhatalmát se jelenti. Fontos, hogy az uralkodó körül és a végrehajtó hatalomban olyan nemes(lelkű) emberek legyenek (君子 csün ce), akik képesek a helyes uralmat a Menny akarata szerint gyakorolni.  Amikor tehát a középkorban a fegyveresek legerősebbike a király, aki szentesíti az ország közösségeit összetartó köz- és nagy részben magánjogi szerződéseket (amit a maffiafőnök hasonlattal jellemeztem) nem jelenti, hogy ne uralkodnék Isten kegyelméből. Természetesen a szakrális rendet visszaállító mennyei uralkodó képe fönnmaradt, ezért nevezi a Biblia Jézust Melchisédek** rendjéből való királynak. Többször hangsúlyoztam, hogy e blog alapállása szerint konzervatív és nem tradicionalista. A konzervativizmus a realitások tudomásulvételének és a primordiális eszmékhez való ragaszkodásnak az együttes képviselete. Amikor az abszolutizmusra törő király az ősi istenkirályi méltóságot utánozni akarta, nem vett tudomást arról, hogy az ő nem Melchisédek rendjéből való. Hogy a teljhatalmat csak mesterséges eszközökkel fogja tudni fenntartani. Az ilyet pedig -kerülgessük így vagy úgy a lényeget- zsarnokságnak hívják. Arról pedig nem is beszélve, hogy egy ókori istenkirály nem vett föl hitelt. Amikor a Holdblog a királyt hitelképesnek tartja, és mint ilyet a jog alanyának, másfelől viszont a jog alkalmazójának, nem veszi észre az ellentmondást.  Ami itt történik (és történt) az egyfajta királyi „szimónia”: a király bírói részrehajlása a hitelező jogának a különböző társadalmi csoportok joga fölé helyezésével. A modern „jogállam” márpedig ezen alapszik.

A másik lehetőség a többiek illetékességi területén kívüli mozgás. Hiszen, ha visszatérünk a maffiahasonlatra, a maffiák haszna se elsősorban a védelmi pénz szedés, nagyobb üzlet az új kábítószerpiacok bekapcsolása, a prostitúció, emberkereskedelem -nem kis mértékben rabszolgakereskedelemről beszélünk- irányítása, az afölötti ellenőrzés megszerzése.

A leghíresebb holland részvénytársaság a Holland Kelet-indiai Társaság (hollandul Vereenigde Oostindische Compagnie, rövidítve VOC) volt. 1602-ben jött létre, és arra használta az összegyűjtött tőkét, hogy hajókat építsen, amelyek aztán Kínával, Indiával és Indonéziával kereskedtek. Persze ehhez hadihajókat is kellett üzemeltetnie, zsoldosokat és admirálisokat bérelve a kalózok, a haladásból oly’ keveset megértő helyi potentátok, valamint a konkurencia ellen – akkor még másképp nézett ki a piaci verseny. A vége az lett, hogy a VOC finanszírozta Indonézia meghódítását – a részvényesek legnagyobb boldogságára és az indonéz lakosság legnagyobb bánatára.

Ami az Indiai-óceánon a Holland Kelet-indiai Társaság, az az Atlanti-óceánon a Holland Nyugat-indiai Társaság (West-Indische Compagnie) volt. Ők a Hudson folyó torkolatánál alapították meg Új Amszterdamot, amit – mióta a britek elfoglalták – már Új York-nak hívunk. A kezdeti kolóniát védő fal vonalán futó utcát pedig Wall Street-nek.”

Megj.:A valódi piaci verseny most sem néz ki másképpen.)

Holland király ugyan nem volt, csak stadhouder (fejedelem), aki nem is volt elég erős, hogy szembe menjen a kereskedői maffiával -bár olykor megtette, vagy a „független bíróság” segítségével fejeztetve le a „túl moderneket” (Oldenbarnevelt), vagy a tömeggel veretve agyon (de Witt testvérek), de köztudomású, hogy az angol uralkodók is ezt a -kereskedelmi társaságok általi finanszírozás- formáját választották a bevételeik növelésének és így az adósságaik rendezésének. Egy jelentős újítás bevezetésével – de erre még visszatérünk.

Európában a klasszikus birodalomépítő-növekedő stratégia nem működött. Más európai országok meghódítása szinte biztos kudarccal bíztató vállalkozás volt, mert a status quo felborítása az összes többiek közbeavatkozását eredményezte. Európa kicsi, eléggé zárt és erős szellemi, tudati és dinasztikus és közösségi/oligarchikus kötelékekkel összefont hely volt.

A tengerek meghódítása azonban óriási kincsesbányának bizonyult. A gyarmatárún óriási haszon volt. Kábítószerhez való hasonlítása nagyon sok tekintetben indokolt (természetesen az egészségre gyakorolt hatást leszámítva). Ha visszatérünk a maffiahasonlatra: bort, búzát, ilyesmit feudális járadékként, adóként, tehát kvázi védelmi pénzként lehetett szerezni. A termelők tradicionális közösségek voltak, az adóztatás haszna elég csekély. A fűszereket, nádcukrot, dohányt viszont nagy haszonnal lehetett eladni. Megszerzésük pedig vagy rablással***, vagy trópusi ültetvényes termesztéssel történhetett. Igenám, de termesztési helyeik túlnyomó részén ezeknek nem volt hagyománya, ráadásul a hagyományos, vegyes gazdálkodásban történő termesztés kisebb haszonnal kecsegtetett, sok helyt pedig az őslakosság vadász-gyűjtögető törzsekből állt. A rabszolgákkal való műveltetés tehát adta magát. És itt létrejött egy „szerencsés” találkozás: a királyoknak pénzre volt szükségük adósságaik visszafizetésére és újabb költségeikre, a fűszer- és rabszolgabiznisz sok pénzt hozott és a hitelezőknek elég pénzük volt és készek voltak, hogy közvetlenül megfinanszírozzák ezeket. Korábban írtam róla, hogy a gazdaságra milyen negatív hatással van a hatalommal és fegyverrel való összefonódása. Nos, ez az összefonódás itt történt meg.  A rabszolgakereskedők ugyanis nem kereskedők. És tulajdonképpen a gyarmatárukereskedők sem. Pont ahogyan ma az emberkereskedők és kábítószerkereskedőket sem tesszük egy kategóriába a közértesekkel vagy játékboltosokkal! Az a piac, ahol a hatalmi eszközök is a kereskedelmi mérleg valamely serpenyőjében helyezkednek el pont olyan kevéssé piac, mint az a római tér, ahol a hadisarcot szedő Brennus egykoron a mérlegre dobta kardját „vae victis!”**** felkiálltással. A selyemút kereskedői kereskedők voltak. Marco Polo kereskedő volt akkor is, ha ideiglenesen államigazgatási és diplomáciai feladatokat is ellátott a kán megbízásából. Azok voltak még a Hansa kereskedői is. A piacról éltek, árut cseréltek. És elég hatalmasok voltak. Az új világban a valódi kereskedőknek, a valódi polgároknak a relatív jelentősége lehanyatlott. A jogbiztonságot pedig ez a relatív jelentőség biztosítja. Nem tagadom, hogy a megnövekedett pénz és árumennyiség ne hozott volna jó helyzetbe ebbe bekapcsolódó kiskereskedőket, iparosokat. Nem állítom, hogy a „maffiaháború” (a feudális anarchia) helyetti egyeduralom ne tehetett jót polgári közösségekkel. De azt igen, hogy a kereskedelemnek a fegyveres uralommal és mindezeknek a pénztőkével való, ekkor kezdődő összefonódása az ebből kimaradók társadalmi súlyának csökkenésével és az pedig az ilyen csoportok jogi erejének, biztonságának csökkenésével járt!

És még egy aspektus a végére. A holdblog nagy fegyvertényként írja le a részvénytársaságok kialakulását. Ebben sem egyezünk. A részvénytársaság lehetővé tette, hogy egy vállalkozás, rablóhadjárat ne egy vagy néhány személy személyes kalandja legyen, jelentős kockázatot jelentve neki(k), hanem egyszerű befektetés. Nem is egy rablókaland. Hanem az egész keleti kereskedelem példának okáért.  „Az Apparátusban nincsenek egyének, nincs felelősség, mindenki szem a láncban. A felelőtlen felelősség rendszere” -írtam a blog elején. Ez akkor és ott, a részvénytársaságokkal kezdődött.

Az autonómiák lehanyatlottak, a központi hatalom megerősödve adhatta hátterét a rabszolgamunkán alapuló új rendnek. A kereskedelmi társaságok részvénytársasági formában finanszírozták az üzletet.  De ez még csak a prekapitalizmus. A modern államhoz kellett még néhány fontos lépés. Az egyik az volt, hogy ne csak az üzletet finanszírozzák ebben a formában, hanem magát az államot. Ez volt az angolok újítása. Egy helyütt arról írtam, hogy Magyarország, a világ valamennyi modern államához hasonlóan egy részvénytársaság. Kicsit tréfásan. Pedig ez nem tréfa! A másik pedig, ami ennek és mindennek az alapja kellett, hogy legyen, az volt, hogy mindennek ne lehessen akadálya az, hogy boldog-boldogtalan beleszól az uralkodó -a szuverén- dolgába. Ezzel a két aspektussal szeretném folytatni!

*A Menny fölhatalmazásának gondolata évszázadokkal megelőzi Konfúciuszt, de ő és követői fektették le a tan részleteit

**Sálem (a későbbi Jeruzsálem) mitikus papkirálya, aki megáldja Ábrahámot. Neve is beszélő: Melech =király, Cádik= igaz, szent tudással rendelkező

*** A valóság persze kissé bonyolultabb volt. A legértékesebb fűszerek, a szegfűszeg és a szerecsendió eredetileg kizárólag az ún. Fűszerszigeteken (Molukkák) termettek. Ezek rendkívül vegyes eredetű lakosságúak és kulturális fejlettségűek voltak, melanéziai, sőt pápua alapréteggel, tehát már a maláj kereskedőrétegük is félig „gyarmatosító”.  A fene (pontosabban a hatalmas haszon) aztán mindenkit odaevett, aki élt is mozgott, a XVI. sz.-ban egymás ellen harcoltak a hollandok, portugálok, japán zsoldosaik, maláj szultánok és török szövetségeseik, valamint a spanyolok és tlaxcalai indián szövetségeseik. És persze a kalózok. Nem vicc. Békés kereskedgetés ebben a helyzetben természetesen elképzelhetetlen volt. A fűszerek meghonosítása máshol a békés megoldást segítette. Hogy lehetséges lett volna megvárni, hogy a kereskedelmi haszon reményében ezeket a megfelelő égövön valaki erőszak nélkül kezdje el termelni? Történelmietlen kérdés.        

****”Jaj a legyőzöttnek” -a Rómát megsarcoló Brennus gall vezér ezzel a felkiáltással dobta a mérleg neki kedvező serpenyőjébe kardját, mikor a rómaiak kifogásolták, hogy a gallok csalnak a mérleggel, amelyen a kialkudott hadisarcot mérik