„A Kilencéves Háború ötödik évében a farok elkezdte csóválni a kutyát, és megszületett a magasbűnözés egy addig ismeretlen formája a Független Jegybank (a modern szóhasználatban a "független" egy eufemizmus a "szuverén"-re), amelynek az állam a biztonsági szolgálata és erőszakszervezete. A Brit világbirodalom valójában a Bank of England birodalma volt. A Brit korona teljesen egyoldalú függőségben volt (és van a mai napig) tőle. Ez leegyszerűsítve úgy működik, hogy a jegybank megfinanszírozza a rablást, kamatozó állam-kötvényeket kérve cserébe az aranyra váltható bankjegyekért az államtól. Az állam a jegybankot nem tudja kirabolni, mert abban a pillanatban összeomlik a bankjegyekbe vetett bizalom, és ezt mindenki tudja. A bankjegy, mint a birodalom általános és kizárólagos pénze a központi banki törvényben van rögzítve és az egész birodalom gazdasága, a fegyverfejlesztés- és gyártás, a katonák lojalitása, stb. a bankjegyek értékén múlik. Tehát ha az államnak több aranyra van szüksége, akkor csak államkötvényt tud kibocsátani, amit egyre nagyobb birodalom kirablásából lehet csak visszafizetni a banknak. Viszont a jegybank a saját profitját nem a saját maga által nyomtatott bankjegyekben, hanem nemesfémben számolja. Ha a bank-államnak pénzügyi nehézségei támadnak (vagyis a bankjegyek névértéken nemesfémre válthatósága veszélybe kerül), akkor elég annyit tenni, hogy meg kell hódítani (fel kell szabadítani, civilizálni, stb.) egy másik területet, amin a mi bankjegyünket kell kötelezővé tenni, de persze a lakosság ennek jó eséllyel még örülni is fog, hiszen a mi bankjegyünk a piacok dominálása okán sokkal likvidebb, mint aminek a használatára eddig kényszerítve voltak. Sőt, a lakosságnak természetesen nagyon szívesen beváltjuk a régi "pénzét" a mi bankjegyeinkre, az ilyen módon begyűjtött régi "pénzt" pedig levásároljuk az ellenség még meg nem hódított területén, amitől is az inflációs áremelkedés az ellenségnél fog bekövetkezni és nem nálunk, pedig mi nyomtattunk fedezetlen bankjegyeket. Szóval milyen jót tettünk a felszabadított emberekkel, hogy az őket az inflálódó sz..r pénz használata alól felszabadítottuk, és elhoztuk nekik a keményvalutát.” Nagy Dániel

A kapitalizmus történetét annak idején a harmincéves háborúval kezdtem. Most visszatérek ide! A harmincéves háború borzalmas öldöklése a vesztfáliai békével zárult. Ennek sok, mára réges-régen elavult részlete volt. De volt egy eleme, amely mindmáig meghatározó fontosságú és nem véletlen, hogy mostanában érik kihívások.  A béke kimondta az egyes uralkodók szuverenitásának elvét. Ez azt jelentette, hogy az egyes államok uralkodója jogosult az állami élet minden elemére befolyást gyakorolni, és erre más uralkodó nem jogosult. Nem úgy értem, hogy nem szólhat bele (hisz’ tetszik vagy nem tetszik beleszól, befolyással, diplomáciával, vagy durvábban), hanem hogy nincs az állami életnek olyan területe, amely az ő joghatósága alá tartoznék. Persze, hogy nincs -mondhatnánk, ez fából vaskarika volna*. A középkorban mégis így volt. Talán egyetlen mai állam van, ami nem teljesen szuverén: Andorra. Ha valaki megnézi akár a Wikipedián, kiderül, hogy Andorra hercegség, de a herceg a spanyolországi Urgell püspöke és a francia köztársaság elnöke (aki Foix grófjának jogutódjaként viseli e címet) -együtt és egyszerre! „Természetesen” a mai Andorrában címük névleges, középkorból ittmaradt kuriózum, turistacsalogató kedvesség. De nem így volt ez valaha. És nemcsak Andorrában, hanem nagyon sok helyen. És persze nemcsak uralkodók jogairól volt szó. Városok, céhek, apátságok mind-mind joghatóságot gyakoroltak közeli vagy távoli helyek és emberek fölött.**

A vesztfáliai béke új világot hozott. Kimondták a fejedelmek szuverenitását. Ez egyrészt nagyon jó dolog volt és folytatása az augsburgi vallásbékének, mely leszögezte az akié a föld, azé a vallás (cuius regio eius religio) elvet, mert kimondta, hogy senkinek (így a császárnak) sincs joga beleszólni a más uralkodók területén élők vallásába. Ez elejét vette a további véres vallásháborúknak. De egyben véget vetett az egységes keresztyén Európa koncepciójának is. Ami talán nem is volt baj. Ami helyette létrejött az viszont az országközpontú világkép lett. Ezt már maga a reformáció is erősítette a népnyelvi istentisztelettel és Bibliával. De az még csak egyes presztízsnyelveket erősített. Igaz, hogy a részben Luther teremtette egységes német nyelv erősítette az egységes német tudatot, de például hiába terjedt a „romande” Svájcban, sőt, a reformátor személyes ajánlására a valdensek itáliai közösségeiben is a francia presztízsnyelv (a hétköznap beszélt franco-provençal illetve okcitán helyett), a Suisse Romande***máig sem lett Franciaország része, a vadensek pedig a francia liturgia dacára nem lettek francia tudatúak. Most viszont létrejöttek -vegyes közösségekből- az új nemzetek, ahol ezek a közösségek -tetszett vagy sem- egy uralkodó, egy jogrend, egy sors alá rekeszttettek.

A szuverén uralkodóknak volt még egy hatalmas lehetősége. Nekifoghattak birodalmaik egységesítésének, a rendi autonómiák letörésének. Két fő okuk volt rá. Az első, amit az előző részben részleteztem: az adósságaik „társadalmiasítása”. A másik pedig az ütőképes hadsereg fölállítása volt. Vegyük az osztrák Habsburgok esetét, egyrészt érintettségünk okán, másrészt, mert az egész harmincéves háború az ő egységesítő törekvéseik és a cseh rendek ellenállása miatt tört ki. Az Egri csillagokból és más művekből is tudhatjuk, hogy a Habsburgok nem nagyon siettek sereget küldeni magyar váraik védelmére, sejtjük, hogy azért, mert nem bánták, ha a magyar vérzik, hullik, nem fájt értünk a szívük. Hogy fájt-e vagy sem, nem tudom, de azt, hogy spanyolországi rokonaikhoz hasonlóan az osztrák Habsburgok sem voltak teljesen hülyék, azt igen. Ki az a bolond, aki veszni hagyja a saját várát, még akkor is, ha az ott állomásozó csapattest katonáival esetleg nem rokonszenvezik? Ha nem küldtek sereget, hát azért, mert nem küldhettek! Erős központi hatalom híján csak az örökös tartománybeli és cseh rendek -no meg a nagyon laza császári hűbér alá tartozó német uralkodók- seregeire támaszkodhattak. Sokszor meg nem támaszkodhattak. Vagy nagyon drága zsoldosseregekre (amelyek aztán biztosították az eladósodást). Tehát a központosító, kvázi cseh- és magyarellenes (és a kevésbé közismert „osztrákellenes”, vagyis az osztrák rendek elleni) Habsburg politika a török elleni harc érdekében (is) folyt.

A szuverenitás lehetővé tette, hogy a hitelezők immár ne egy hadúrnak és udvartartásának, hanem egy államnak hitelezzenek. Az egész állami működést lehetett megfinanszírozni és az egész ország fizette a cechet. Lehetővé vált a nagy állandó hadseregek fegyverben tartása és megbízható finanszírozása. És ez jó dolog volt! Kialakult, vagy legalábbis nagyot fejlődött a hadtudomány és a hadtáp tudománya. A későbbiekben ugyan nem fogom ezeket nagyon szeretni, mert a modernista világkép alapját, kezdetét jelentették, de ezekkel kezdődött a hadakozás -sajnos relatíve rövid idejűnek bizonyult- többé-kevésbé civilizált korszaka. A harmincéves háború iszonyatos pusztításait nemcsak a barbár szenvedély, nemcsak az elvakult vallási fanatizmus, hanem ezeket erősítve és legalább ilyen mértékben magyarázza az a tény, hogy a felvonuló hadseregeknek nem volt hadtápjuk, abból éltek, amit útközben szereztek -magyarán raboltak. Hugo Grotius Háború és béke jogáról írt műve a későbbi nemzetközi jog alapja lett és jó időre segített civilizálni a világot.

A szuverenitás és a hitelezés lehetővé és szükségessé tette, hogy az uralkodó hivatásos bürokratarétegen keresztül intézze az ország ügyeit. Kialakult az államelmélet. Nem nagyon szeretem ezt a társaságot se, de nélkülük nem nagyon gondolkodnánk demokráciáról vagy közjóról, vagy akár populizmusról, nemzetről a mai fogalmaink szerint. Igaz ugyan -és nagy baj- hogy ezek a fogalmak hamisak, de ezek alkotják a „fehér ember terhét”, Rudyard Kipling kifejezésével élve, és noha ma tradicionalisták és balosok egyként gyűlölik az azonos nevű verséért és a benne foglaltakért, de a maga idején a „fehér” kultúrfölény igenis érezhető volt. Az európai fölényt nemcsak erőszakkal szerezték meg, az önmagát fegyelmező, rendszer és elvek szerint élő, környezetét (nemcsak negatív értelemben) uraló fehér ember az abszolutizmus-kori államrezon talaján kezd kialakulni. Ekkor indul hódító útjára a civilizáció. Háromszáz év távlatából tudjuk persze, hogy az az út aztán elvált a kultúráétól, elidegenedett a természettől és megteremtette az Apparátus sötét valóságát, de ez sokáig nemcsak nyilvánvaló nem volt, de észlelhető sem. A civilizált ember nemcsak uralkodott a barbárok fölött, de úgy tűnt, különb ember is.

Az előző részben leírtam, hogy állam, hadsereg és hitel hogyan értek össze az óriási haszonnal kecsegtető gyarmatárú, illetve rabszolgakereskedelem területén. A szuverenitás egy újabb, ezt az összefonódást véglegessé tevő lépést tett lehetővé. Azt tudniillik, hogy maga az állam legyen befektetés tárgya. Nemcsak a Kelet-indiai társaság volt ugyanis részvénytársaság, hanem azzá vált a brit**** állam is! A gyarmati kereskedelemért (is) folyó angol-francia-holland háború ötödik esztendejében az angol flotta fenntartási költségei kezdték meghaladni az államkassza lehetőségeit. Ekkor olyan új megoldás született, mely egész az egész világtörténelemre döntő hatással volt. 1694-ben létrehozták az Angol Bankot, a Bank of England-et. Az Angol Bank, noha a központi bankok prototípusa, magánbank volt.

És akkor most lerántom a leplet a híres neves hitelezőkről! Az a helyzet, hogy végignéztem, vagy inkább csak végigfutottam az Angol bank eredeti részvényeseinek-a bank által közreadott- névsorát és – nem akadtam semmilyen szenzációra. A fő részvényesek közé tartozott a királyi pár (tízezer font körüli értékkel hiteleztek), volt még néhány hasonló értéket befektető pénzember, esetleg ismert spekuláns, voltak (nevük alapján) zsidók, persze nem a Rothschildok, ők még ekkor „nem futottak be”, megdöbbentő módon francia befektetők is voltak (de nem akkora összegekkel, hogy titkos összeesküvést gyaníthassunk, elképzelhető, hogy száműzött hugenották voltak, nem tudom), a részvényesek többsége azonban 1-2 száz fontos hitelt nyújtó „kis”befektető *****volt. Angol úriemberek és városi polgárok. Ők a „világ titkos urai”. Nem lehet leleplezni a világot irányító titkos köröket, mert ilyenek abban az értelemben nincsenek és nem is voltak, hogy nincs titkos összeesküvés.

Viszont világot irányító erő nagyon is van! Ahogy a fejezet Nagy Dánieltől származó mottója is mutatja, az Angol Bank elkezdte irányítani a Brit birodalmat, ami elkezdte meghódítani a Föld jelentős részét, és dominálni egy még jelentősebbjét. Az Angol Bank a brit állam (nemsokára már birodalom) számára korábban ismeretlen pénzügyi stabilitást teremtett. Nem véletlenül követte aztán sok más -szuverén- ország is az angol példát. De ennek a stabilitásnak nagy ára volt. Terjeszkedni kellett. A hitelező meg kellett kapja az őt megillető kamatot, tehát az állam bevételeinek nőniük kellett. Ezt hívják gazdasági növekedésnek. Ha az állam nem tudott fizetni azt pedig államcsődnek. És nem lehetett megállni, terjeszkedni kellett kívül és belül. A kívül való terjeszkedés nagyjából világos -hódítást jelent, bár olykor fineszes módszerekkel. De micsoda az a belső terjeszkedés?

A belső terjeszkedés azt jelentette, hogy az uralkodó -aki immár abszolút és szuverén volt, így szabadon intézkedhetett- elkezdhette az állam befolyását növelni. A szimpla adóemelgetés ugyanis, amellett, hogy még mindig nem állt mindenütt az uralkodó rendelkezésére, nyomort és elégedetlenséget szül. Ha azonban például fejlesztik a belső kereskedelmet, akkor az arra kirótt adók is növelhetők. Ez persze nem (pre)modern találmány, a régi birodalmak is bőven alkalmazták ezt, söt valahol ez az állam létrejöttének alapelve. Ami különbség, az a dolog kényszeressége, az, hogy az állam immár egyre több -és idővel a társadalmi élet minden területét átvette, átveszi. Mindezt a hatékonyság érdekében.

Ehhez a hatékony belső működéshez működtetőkre is szükség volt. Professzionális működtetőkre. Hogy ezt megértsük, ismét a hagyományos társadalmak egy mai szemmel bizarr jellegzetességéről kell szólni. Ezeket ugyanis nem szervezték professzionálisan -mondhatni logikusan sem! Gyakorlatilag olyan, hogy közigazgatás csak félig-meddig létezett. Különböző magánszemélyek voltak jogosultak hivatalból eljárni -olykor átfedő, és szinte mindig csak részleges hatáskörökkel. Romantikus kalandfilmekben visszatérő mozzanat, hogy hőseink karddal vágják ki magukat az őket üldöző hatóságok (vagyis a főgonosz hatósági jogkörrel eljáró bérencei) gyűrűjéből -majd a film végén ugyanabban az országban nem ebből fakadó végtelen bírósági procedura (Budaházy), hanem a hősnővel való boldog frigy várja őket. Ezekben a filmekben természetesen rengeteg túlzás van, de a fenti szituáció egyáltalán nem abszurd! Képzeljük el azt a zűrzavart és ellentmondást, amivel azok az emberek szembesültek, akik az abszolút(nak mondott) uralkodótól azt a feladatot kapták, hogy az állam működését tegyék hatékonyabbá!

*A Brit nemzetközösség esetében az egyik állam feje a többinek is (névleges) uralkodója. Ez azonban a jogrendszer „második névadásos”egységét nem befolyásolja. Egyszerűen a gyarmati függés csekély maradványáról van szó. Az európai únióban a tagállamok feladják szuverenitásuk egy részét a közös érdekért. Keveredni azonban itt sem keverednek a hatáskörök és az Únió nem csökkenti hanem inkább növeli a hatalom központosított jellegét

**Nem szimpla önkormányzatról volt szó hanem sok esetben megosztott jogkörökről vagy "feudális" különjogokról (bíráskodás stb.) -mint az urgelli püspök esetében

***”francia” Svájc – mint francia neve is mutatja, eredetileg nem francia, hanem „román” -nem frank, hanem római hagyományú újlatin

****Skócia és Anglia egyesülésével Nagy Britannia 1707-ben jött létre, tehát néhány évig még elméletileg angol államról beszélünk. Az egyesülés de facto azonban már jóval korábban megtörtént

*****Száz font is tekintélyes összeg volt. Durván hétezer mai fontnak felelt meg, ami most valamivel több, mint hárommillió forint. Aki ekkora összegben vásárol „államkötvényt” az nem szegényember. De nem is feltétlenül milliárdos.