Blogom első részében alaposan leszedtem a keresztvizet a modernitásról vagy ha úgy tetszik kapitalizmusról (igaz ilyen vízre nem is tartott igényt). Elmondtam, hogy az embert egy óriási Apparátus üzemrészévé degradálja, elmondtam, hogy eközben elveszi tőle a kreatív, alkotó munka lehetőségét és örömét, hogy megfosztja a közösségi léttől és hogy ez az Apparátus mechanikus zabálásávál és terjeszkedésével daganatos betegségekre hasonlít és elpusztítja a Földet.

Hát, ezekután mondhatunk róla jót? Nyilván nem.

De. Még a legelején jeleztem, hogy az Apparátus egy modell. A modellel megközelítem a valóságot, megkönnyíti a lényeges és lényegtelen elválasztását, segíti a megértést, de mint ahogy egy épületmodell se azonos az épülettel, leegyszerűsítéseket tartalmaz, úgy ez a képzeletbeli modell is szükségszerűen pontatlan.

Pont konzervatívként kell sokszorosan rámutatni erre: az élet mindig jóval komplexebb, mint azt egy merev leírással elintézhetnénk. A Felvilágosodás kedveli azt ilyet. Izmus, teória, megdönthetetlen tudományos igazság. A konzervativizmus az örök óvatos. Sem a boldogságos utópiákban, sem a csak fekete színekben nem hisz.

A tudatot ugyanis nem a lét határozza meg. Pontosabban sokszor meghatározza, szinte mindig be-be folyásolja, de több a lélek semhogy azt matematikailag meghatározhatnánk. Hiába sikeres szellempusztító a kapitalizmus, azért teljes sikert még távolról sem ért el.

Sőt! A Trianonról szóló részben említettem, hogy például az Osztrák-Magyar Monarchia micsoda hihetetlen szellemi pezsgés hona volt. Ami nagyrészt a kapitalista átalakulásnak volt köszönhető! Ha Mária Terézia idején nem is ez volt a helyzet, de az előtte való, s főleg az I. Ferenc féle abszolutista-bürokratikus ellenforradalmi világ szürke ködöt lehelt magából, mely rányomta bélyegét a (magas)kultúrára is (a népi kultúra -melyre a „magasabb körök” világa alig volt hatással -ez attól autonóm volt- persze virágzott).  Az abszolutista szürkeséget elmosó liberális átalakulás és a hirtelen rendelkezésre álló rengeteg tőke pedig felszabadította az emberi kreativitást és az sok területen csodálatos eredményeket hozott. A vége persze pusztulás lett, de ez nem törli el az eredményeket.

A kreativitás azért is szabadulhatott föl, mert -fontos ponthoz érkeztünk- a hagyományos társadalmak a legtöbb esetben „tőkehiányban”, pontosabban egyfajta szűkösségben szenvedtek. Bizony amikor azt írtam, hogy a művészet, a kultúra a nyers és szűk valóságon való fölülemelkedés, akkor a szűkösséget komolyan értettem! A művészi munka „jó mulatság” ugyan, de véres verejték és áldozat is. És ez a szűkösség sokszor lefojt. A közösség sokszor elnyom. Paraszti kultúra is kultúra – de mégsem magaskultúra. Említettem már a majákat. Az első ezredfordulón a maja civilizáció (nagyobb külső behatás nélkül) összeomlott. Maja közösségek (sőt államok) azonban fönnmaradtak, tulajdonképpen mind a mai napig. Ezek azonban jobbára paraszti kultúrákat jelentenek, amelyek az egykori civilizáció tudásának nagyrészét elveszítették. Magaskultúrát valószínűleg csak civilizációk tudnak létrehozni. A Felvilágosodás törekvése tulajdonképpen az is volt, hogy a lokális kultúrákat (amelyeket ők babonásnak, sötétnek, de legalábbis elmaradottnak tartottak) megszüntetve, mindenkit civilizálva az egységes (globális) magaskultúra élő vizeihez terelnek. Sokat írtam arról, hogy ez miért nem sikerült -de most azért azt is leírom, hogy volt, amiben sikerült! A mai átlagembernek (aki helyzeténél és munkájánál fogva súdra) sokkal nagyobb rálátása van a világra, mint háromszáz év előtti társának. Kisfiam osztályának az általános iskolában azt a feladatott adta a tanítónője, hogy mindenki tanuljon meg egy olyan verset, mely a tankönyvben nem szerepel. Versekhez való hozzáférés hiányában ezt a feladatot hetven évvel ezelőtt a családok nagyobb része nem tudta volna megoldani.  Nem ismertek verset. Igaz, a százalékosan nem sokat kitevő polgári családok valószínűleg értőbb módon teljesítettek volna. Kétszáz éve pedig -ha a népköltészet nem számít, és persze az iskolában nem számított volna- legföljebb a zsoltárok jöhettek volna számításba. Horatius-t csak a nemesurak olvasgatták az ámbituson pipázgatva. A parasztok természetesen nem. Az ő világuk kerekebb volt a miénknél, de egyben szűkösebb is. A blog legelején egy fejezet erejéig a modernitás, a kapitalizmus dicséretét zengtem. Amit ott leírtam, most is fönntartom. A hagyományos társadalmakban (nagyon eltérő módon és mértékben) az emberek szűkös módon éltek. Beszűkítette a régi embert a betegség. Jókor mondom, de azért a modern világ (sokak összeesküvéselméletes tévképzete ellenére) elképesztően sokat javított a helyzeten. Beszűkítette a politikai bizonytalanság. Akár hiszi a kedves olvasó, akár nem, a modern kor az emberiség legbékésebb korszakai közé tartozik. A filmekben vagány, amikor a hős saját kezébe veheti az igazságot és nem kell az igazáért bürokratikus útvesztőkben (hiába) harcolnia. Néha az életben is jobb volt, de a szüntelen háborúskodás rengeteg szenvedéssel járt. (Bár itt megjegyzem, hogy azért ebből a szempontból se a filmek alapján képzeljük el a múltat. Nem lovagoltak és vívtak éjjel-nappal. Elég sokat pereskedtek is. És az is igaz, hogy a két legnagyobb modern háború igencsak előkelő helyen szerepel a világ legborzalmasabb háborúinak listáján.)

Beszűkítette őket tudásuk kicsi volta. Amikor a modernitás a tudás növelését tette célkitűzéssé, erősen jól tette. Persze – a negyedik rend nem tanul szinte semmit, és a harmadik is -intellektuális módon- viszonylag keveset, így néha még a második se nagyon. Joggal kárhoztattam a modern világot amikor az egyszeri gyermek nem kap olyan feladatot, amelyet élvezne, és amelyeken keresztül beavatást nyerne egy olyan hivatásba, amely értelemmel töltené el az életet -helyette pedig olyan dolgokat kell bifláznia, amelyek nem ígérnek számára ilyesmit. Mégis: rengeteg olyan ismeretet gyűjtöttünk az elmúlt két évszázadban, ami nagyon-nagyon sok segítséget jelenthet (és ritkán fonák nélkül, de jelent is) az emberiségnek.

A feladat tehát nem a régi egy-az-egyben való visszahozatala. A modernitás alaposan elszaporította az embert a bolygón, és, miközben egyáltalán nem gondolom, hogy ennyi ember ne élhetne a Földön (pláne, hogy járvánnyal vagy célzott népirtással kellene redukálni fajunk lélekszámát -csakis az ilyeneket kitalálókat venném e célból számba), azt azonban igen, hogy teljesen a régi módon ennyien valóban nem, vagy csak nagyon szegényesen élhetnénk itt. Noha ahogy írtam, nem szándékozom belemenni a modernista „az emberiség fenntartása miatt szükséges az összes ipari/technológiai/bürokratikus „innováció” és a „fejlődést márcsak emiatt sem lehet megállítani” mantrával való értelmetlen vitába, annyi igazságot hagyok neki, hogy a múltat emiatt sem érdemes visszahozni.

Nem a tudást kell lerombolni, hanem az Apparátust. Tévedés, sőt hazugság, hogy a kettő egy és ugyanaz. Sőt, az előző részben láttuk, hogy az Apparátus egyre kevésbé segíti a tudás növekedését. Elismerem, hogy egy időben nagyon is segítette. De hiába tör technológiai diktatúrára, az már szerintem nem a tudásunkat (főleg nem az emberiség közös tudását) növeli majd, legföljebb a személytelen intelligencia sötét tudását. Olyan rendszert kell kialakítani, amely segíti a tudás -és nemcsak az intellektuális tudás, hanem az értő, alkotó tudás- növelésében, miközben működőképes dramaturgiák mentén létezik és segíti az embert a költői lakozásban.

Ez szépen hangzik. Konzervatív bírálóm azonban itt vetné közbe -és teljes joggal- hogy aufklärista módra álmodozomꓼ hogy a fenébe akarom lerombolni az Apparátust? Természetesen nem az államhatalom forradalmi megszerzésével. A következő nagy részben erről szeretnék írni. Most csak annyit, hogy több okból sem. Először is, mert ahogy az I/C-3 részben írtam „egy erőszakos ellenforradalommal ezt a szervességet is pont annyira lehetetlen visszaállítani, mint amennyire egy erőszakos forradalommal, és elsősorban az azt követő „második névadással” és kapitalista átalakulással sajnos nagyon is lehetséges szétroncsolni. Ez tehát a 22-es csapdája.” Másodszor azért, mert láthattuk (és a következő részben részletesebben is bemutatni szándékozom), a modern „forradalmi” állam önmagában is nagytőkés (még akkor is ha nem volna a Nagytőke függvénye). Ráadásul forradalmi proletariátus sem létezik.

Harmadszor pedig azért nem, mert teljesen nyilvánvaló, hogy nemhogy nekem, szerencsétlen magányos farkasnak (hangyának), de még nálamnál egymilliószor erősebb közösségeknek is lehetetlen -nemhogy lerombolni az Apparátust- de mégcsak az autonómiájukat megtartani is vele szemben. Nem is akarom én lerombolni.  Azért próbáltam részleteibe menően tanulmányozni a viselkedését, működését, hogy észrevehessük hol nyílik tér arra, hogy ott mégis elkezdődhessék annak a bizonyos Beuys féle szociális plasztikának az építése. Hogyan és hol nyílik tér arra, hogy az autonómia mégis megképződhessék és ez az autonómia (vagy inkább ezek az autonómiák) elkezdjék átépíteni vagy leépíteni az Apparátust !

Blogom a kapitalizmus formájával foglalkozó részei, tudom, nehezen olvashatóak, olykor zavarosak, és semmiképpen sem tökéletesek vagy hiánytalanok. Nem is igen lehet másképp. Egy nagyon nehéz -de annál fontosabb- témába éppen csak belekóstolni tudtam. És nem is az ilyes elemezgető vizsgálat az, amely a legtöbbet villanthatja föl a valóságból. Ha már Beuys akkor ne feledjük a művészet teremtő hatalmát! A következőkben a Zöld Gerillával közösen egy olyan „pályázatot” szeretnénk hirdetni, amely ennek a visszaszervesülésnek a hogyanját (tág értelemben véve) művészi eszközökkel keresné!