„A szépség, amit a -legtágabb értelemben vett- művészet hordoz, határozottan állítom, nem esetleges az életben, valami, amit az emberek tetszésük szerint elvehetnek vagy elvethetnek, hanem alapvető szükségszerűsége annak.” William Morris

„Ha az űrszemét az emberi hulladék, mely kitölti a csillagközi teret, akkor a hulladéktér az emberi melléktermék, mit az a bolygón hagy. A modernizáció épített öröksége nem a modern építészet, hanem a Hulladéktér (Junkspace). A Hulladéktér az, ami megmarad, miután a modernizáció befutotta pályáját, pontosabban ez rakódik le, amíg a modernizáció folyamata előrehalad -ez a melléktermék. A modernizációnak racionális programja volt: a tudomány áldásait. egyetemlegesen megosztani A Hulladéktér pedig a felmagasztosulása – vagy lebomlása… Noha az egyes részletei a tiszta emberi értelem által -végtelen számítási segédlettel- létrehozott briliáns találmányok eredményeként jönnek létre, ezek összege a Felvilágosodás végét jelzi előre; kutyakomédiaként, alacsony színvonalú purgatóriumként való föltámadását…” Rem Koolhaas

Mi a rend? Ez egy nagyon nehéz kérdés. Az előző fejezetekben a művészi cselekvések összességeként céloztam rá. A sors úgy hozta, hogy több olyan építkezésen vettem részt -tervezőként, művezetőként, de egyben kétkezi munkát is végezve- ahol a jellemzően a szocializmus alatt, vagy akár később elrontott épületet és környezetét kellett „visszavezetnünk igazi valójához” (Salamin Ferenc kifejezésével). Hozzáállásomnál és az anyagi lehetőségeknél fogva is mindig igyekeztünk minden hasznosat újra felhasználni. Hamarosan kiderült, hogy a munka dandárját tulajdonképpen az jelenti, hogy a helytelenül felhasznált dolgokat jó helyre tesszük, rendezzük. Rájöttem, hogy maga az építés (még nagyobb volumenű dolgoknál is) nem más, mint a dolgok átrendezése valamilyen minta, mintázat alapján. Ebben két elem van: az egyik a mintázat, a másik pedig a cselekvés. Az utóbbi az, amit Makovecz Imre az építés drámájának nevezett. Sajnos a legújabbkori magyar nyelvben a drámának van egy negatív, negyedik rendi olvasata (>>ne drámázz!<<), színházi, filmes értelmében pedig kezdett a tragédia szinonimája lenni, de eredeti jelentésében a teljes cselekedetet jelentette (δράω -cselekszik). Modern technicus terminusszal nevezhetjük dramaturgiának is /A makoveczi megfogalmazás pontosabb – a dráma több, mint a vázát jelentő dramaturgia, és így több az építés drámája is; csak azért boncolgatom, mert az eredeti kifejezést félre szokták érteni/. A dramaturgia természetesen szoros összefüggésben van magával a mintázattal. Tulajdonképpen annak eredményeként jön létre a mintázat. Christopher Alexander ausztriai születésű brit/amerikai építész The Timeless Way of Building (Az építés örök útja) és A Pattern Language (Egy mintázatnyelv-tudomásom szerint egyiknek sincs magyar fordítása) című munkáiban arra tett kísérletet, hogy megfejtse, mik azok az örök mintázatok (pattern-ök), amelyek jól működnek a természetben és az építészetben, és hogyan jönnek létre, illetve megpróbált létrehozni egy mintázatnyelvet is, amellyel jó épületet lehet tervezni. Alexander jelentős hatást tett a posztmodern, főleg a modernitáskritikus neovernakuláris posztmodern építészetre, viszont kivívta a modernek haragját és kritikáját. Ez természetesen nem volna baj, a baj az, hogy ezek egy része jogosult volt. Egy 2010-es interjújában Alexander maga is elismerte, hogy a Pattern Language kezdetleges, és hogy sajnos azóta sem talált teljesen kielégítő megoldást. Egy sokkal-sokkal komplexebb rendszerről van szó, mint eleinte hitte. Komplexről, ami mégis olyan egyszerű, hogy írástudatlan indiai parasztok (köztük szerezte Ch.A. első tapasztalatait a tárgyról) tökéletesen alkalmazzák – ugyanakkor tudatos nagy és átlagos építészek Michelangelotól bármelyik, mondjuk a prágai óvárosban dolgozó pallérig szintúgy. Nem mellékesen Alexander munkássága a számítógépes programozásra még nagyobb hatással volt, nevezetesen a design patternök megjelenése köszönhető neki. Miért jók ezek, miért nem, és miért érdekes ez számunkra? /Itt meg kell jegyezzem, hogy egyáltalán nem tudok programozni, információimat Nagy Dánieltől, és némi-nemű utánaolvasásból nyertem, szóval nem kizárt, hogy valamit rosszul értettem vagy rosszul fejezek ki/ A számítástechnika rohamos terjedése (talán az 1990-es évekre) egyre komplexebbé tette a programok használatát, egymással való kommunikációját, ezt a komplexitást pedig az addigi egyszerű matematika nem nagyon tudta kezelni. Ezt fölismervén kezdték el a design patternöket használni, hogy a program ezeket a kész elemeket végrehajtva tudjon megbirkózni a komplexebb helyzettel. A probléma azonban -ha jól értettem- ugyanaz ezekkel, mint Alexander Pattern Language-ének az építész által ajánlott mintázataival: a mintázat megfigyelésével, formai megragadásával jöttek létre, anélkül, hogy a mögöttük lévő dramaturgiát igazán ismernénk. A programozó begyakorolja a patternök használatát, ahelyett, hogy megpróbálná a problémát matematikailag megoldani. Végül pedig miért érdekes ez? Még a számítógépek tisztán ember által alkotott, általunk az egyes gép esetében teljesen ismert matematikán alapuló világa is összetettebb rendszer, mint ami a mechanikus materializmus, a Felvilágosodás -s így még mindig nem kis részben a modern világ- világképe alapján megérthető, működtethető! Alexander elsődleges megfigyelése ugyanis pontosan az volt, hogy a modern építészet, tágabb értelemben a modern világ nem ezek alapján az örök mintázatok alapján épül fel, hanem sokkal gépiesebb, ridegebb és silányabbak alapján. Amivel aligha adhatunk jó megoldást egy bonyolult világ összes problémájára -ahogyan azt a Felvilágosodás ígérte.  Esetünk másrészt azt is jól példázza, hogy mintázat és azt alakító dramaturgia nem választható szét! A posztmodern építészet is, úgy vélem, ott bukott el (már amennyire megbukott), hogy formai módon próbálta megoldani a világban és az építészetben lévő összetettséget és ellentmondást (Charles Jencks). Poundbury, Károly walesi herceg és az építész Léon Krier konzervatív kísérleti városa, bár sokszorosan jobban teljesít, mint a modernista urbanisztika megannyi falanxa, mégis skanzenszerű, kicsit hamis, kicsit kulissza: a helyesnek vélt mintázat megépítésével próbálja meg beindítani a helyes cselekvést -így helyreállítva a rendet.

Hogy az eredeti hasonlatomat folytassam: Az egyes mintázat az, ahogyan és ahová az egyes dolgokat a cselekvés, a (művészi) tevékenység során helyükre teszem. Ezek összessége a rend. Ez tulajdonképpen az Egész. Az Egészről van -némi- tudásunk, mitológiai, filozófiai és tudományos. Ezek az egész struktúra egyes részleteit adhatják (igaz vagy hamis módon), a régi mesterek például elsősorban a világegyetem képét, és az azt hordozó alapvető matematikai szabályokat keresték, ami összefüggésben van a mintázatokkal, de a drámát a hagyomány biztosította, a matematikai tudás és a hagyomány együtt alkotta meg a mintázatot. A modernitás viszont, mint a rációval szembenállót (és az Apparátus gépezetének útjában állót) eltörölte a hagyományt. A mintázatból, a mintázatok szerkezetéből a drámára, a helyes cselekvésre következtetni viszont, mint láthattuk nagyon nehéz, szinte lehetetlen.  Egyelőre én sem próbálom meg ezt az utat járni (de később szeretnék tenni egy nagy közös kísérletet mindazokkal, akik készek rá, mivel meglévő érvényes hagyomány hiányában csak következtethetünk a helyes cselekedetre, az egész képe talán mégis segítségünkre lehet), megpróbálom inkább a fordítottját. A külső képből következtetek a belső tartalomra. Természetesen Alexander azért figyelt föl az indiai parasztok tudására, mert amit csináltak, az harmonikus, szép volt.

A szépség az, ami jelzi, hogy hol találkozunk renddel, hol találkozunk művészi cselekvéssel és így kultúrával. Magyarországon tíz emberből kilenc azt szokta mondani, hogy a szépség relatív. Ha a demokratikus véleményt vesszük, akkor pedig Kisgrófó vagy Lady Gaga sokszorosan fogja verni Bartók Bélát. Mindez csupán azt mutatja, hogy Magyarország már egészen lezüllött, elveszett ország, semmi többet. Aki szerint a szépség relatív, az ne alakítson céhet, sőt az ilyet ki kell zárni a céhből! Hogyan?! Hiszen már a régi rómaiak is azt állították, hogy de gustibus non est disputandum (ízlésekről nem lehet vitatkozni)! Itt két dologról van szó. Az egyik, hogy én például, ahogyan azt a kedves olvasó nyilván kitalálta, rajongok Bartókért. Ugyanakkor például nem igazán szeretem Mozartot. Sőt, még Salieri is kedvesebb a fülemnek Mozartnál. Mégis, soha nem állítanám azt, hogy Mozart rossz zeneszerző lett volna, még akkor sem állítanám, ha a Requiem-et nem írta volna meg, sőt még azt is elismerem, hogy valamelyest tehetségesebb volt Salierinél. Egyszerűen más az ízlésünk, Mozart világa nincs igazán közel hozzám. De azért hallom, hogy ez nagyon szép muzsika, amit természetesen nem hallok Lady Gagánál. Az ízlésünket sok minden befolyásolhatja, divat, szociális helyzet, világnézet. Itt meg is érkeztünk a második ponthoz: a -mint láttuk kényszerűen- első rendi, papi, váteszi szerepet játszó művészek, építészek hajlamosak ideológiai, művészetelméleti alapon elítélni kollégáik munkáit. Ezzel összekeverik a szépséget, a kultúra megjelenését a kultúra általuk egyedül helyesnek vélt elméleti alapjával. Mivel azonban nem igazi bráhminokról van szó, hanem kényszer-bráhmin harmadik rendiekről, ezért össze is keveredik ez az ítélet mindenféle családi szokással, politikai oldallal stb. De: nincsen olyan (valódi) építész, aki ne volna halálosan biztos benne, hogy mondjuk Frank Lloyd Wright épületei ezerszeresen szebbek mondjuk a megyét teleépítő önkormányzati előadó -sógor förtelményeinél. Nincsen képzőművész, aki ne volna halálosan biztos, hogy Raffaelo festményei ezerszeresen szebbek a „vaddisznó őszi tájban” piaci festménynél. És így tovább. A szépség nem relatív.

Nem relatív, és világunkat ellepte a csúnyaság. A modern világ legáltalánosabb jellemzője, hogy csúnya. Csúnya és rendezetlen kelet európai lakótelepek eldobott sörösflaskákkal teleszemetelt bódésorán, de valójában csúnya a gyönyörűen rendezett német autópályapihenő is. Rem Koolhaas (Pritzker díjas) holland építész szerint (akitől, aki ismeri, tudja, hogy mi sem áll távolabb, mint valamifajta romantikus múltbarévedés) a modernitás valódi építészeti, épített hozadéka a hulladéktér, angolul Junkspace. Koolhaas szerint minden olyan tér, ami kizárólag profitmaximalizálási, politikai vagy egyéb reklámcéllal hoznak létre, szükségszerűen hulladéktér. És mi az, ami a kapitalizmusban nem ilyen céllal jön létre? Mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el mit ír Koolhaas a hulladéktérről. El fog menni a kedve a modernitástól… (https://www.readingdesign.org/junkspace -sajnos angolul van, nem könnyű nyelvezettel és nem állítom, hogy az, akit eddig nem foglalkoztatott az épített környezet, az érteni fogja, hogy miről beszél, de aki érti, annak sokkolóan sokatmondó). Mondok néhány egyszerű példát, ami talán közérthető lesz, hogyan nyer teret a csúnyaság a modern világban. (Csak ahogy leírtam ezt a mondatot vettem észre, hogy a magyar nyelv ismét jó kis szójátékkal kedveskedett -ahol a csúnyaság teret nyer, az szükségszerűen hulladéktér lesz!) Szóval az első példám: minden építész tucatjait ismeri az olyan, „természeti népek” által épített hajlékoknak, amelyek nagyon izgalmas matematikát hordoznak, nagyon fantáziadús szerkesztéssel, anyaghasználattal épülnek, és persze szép összhangban vannak a környezetükkel. A globalizációval terjedő színes-szagos fényképeknek köszönhetően szerintem nem szakmabeli olvasóimnak sem kell hosszasan magyaráznom mire gondolok -ilyenek például az igluk, a mocsári arabok úszó nádházai (a mudhifok) vagy az indonéziai batakok, minangkabauk vagy toradzsák házai. Na most az a helyzet, hogy ezeket (vagy inkább a hozzájuk hasonlókat, mert speciális helyzetüknél fogva pl. az iglukat és a mudhifeket szimpla bodegákkal természetesen nem lehet helyettesíteni) lakóik elhagyják, lebontják és helyettük bádogbódékat tákolnak össze. Ne gondoljuk, hogy ezek az emberek teljesen hülyék! Civilizációs szempontból a bádogbódé sok esetben előrelépést jelent. A régi nádból, szalmából, sárból, jégből épült lakot folyamatosan javítgatni kellett, ami sok energiát vitt el, nemegyszer sötét volt, tűzveszélyes, és így tovább. Azonban az, hogy a bádogbódé csúnyább talán kétségtelen, de ez erős összefüggésben van azzal is, hogy a váltáskor elég komoly tudás veszett el. Elveszett az a matematikai, statikai, építészeti (és persze mitológiai-mágikus) tudás, ami a régieket jellemezte. Az új bádogtákolmány jellemzően nagyon kevés ilyet hordoz. Pontosabban: nagyon is magas tudást hordoz! Azt a tudást, ami ahhoz kellett, hogy a bádoglemezt előállítsák. Nagyon komoly fizikai, kémiai és matematikai tudás kell ahhoz, hogy jó minőségű, olcsó horganyzott acélt (azaz bádogot) állítsunk elő, néha szép, elegáns megoldásokkal! Hasonlóképpen ahhoz, hogy a bádoglemezeket elszállító hajókat, teherautókat legyártsák. A probléma az, hogy ez a tudás egy, a lemez felhasználásától nagyon-nagyon távoli hely tudása volt, aminek alig van köze a végterméket felhasználó emberekhez. Nem lehet, hogy ha ezek is modernizálódnak, csatlakoznak a modern világhoz, akkor majd lesz közük a tudáshoz is? Nem valószínű. A helyzet ugyanis az, hogy Európában is csak látszólag jobb a helyzet. Mint arról a magyar társadalom bemutatásánál (I/F-13 fejezet) már szó volt, a Magyarországon épülő házak nagy többsége ugyanolyan ostobán csúnya valami, mint a bádogbódé, csak civilizációsan magasabb fokú. Sorjázik minden átlagos épület az erőltetett, hibás, csomópontjaiban kitalálatlan megoldásoktól! Aki egy kicsit kívülről tekint bele ebbe a világba, (laikusok ilyenkor szokták föltenni, azt a teljesen logikus -bár roppant naív- kérdést, hogy miért nem lehet olyan házakat tervezni, építeni, mint őseink tették?) az nem szokta érteni, hogy hogy a csudába is jönnek ezek létre? Műszakilag nem jók. Műszaki-matematikai tisztaság szempontjából katasztrofálisak. Szépnek végkép nem szépek. Logikusnak ugyan roppant zavarosak, de létrejöttük mögött nagyon is kényszerítő logikát találunk: a gyorsaságot, olcsóságot, a bürokratikus és piaci szereplők zavaros követelményeit, az építő negyedik rend „gondolkozni nem tudó kezét”. Mindazt, amit az előző részekben sorra vettem. Így jön létre a Junkspace. Ha azután a történetbe belekerül egy magasabb szellemi szintet képviselő építész, akkor ő megpróbál egyszemélyes sámánként belerakni valamiféle szellemet. Egy időben szokássá vált Makovecz Imrét azzal cikizni, hogy rámutattak organikus, lényszerű házainak festői összhangja mögött a rosszul megoldott, banális részletekre. A Makovecz házak így azután kulisszák (György Péter) vagy díszletek (Janáky István). Ez, amellett, hogy mélységesen igazságtalan volt, hisz’ mindenki tudta, tudhatta, hogy milyen nehéz körülmények között, ellenszélben jöttek létre ezek a művek a késő Kádár kor végtelenül alacsony színvonalú kivitelezői, beruházói közegében, egyfajta szelektív vakságról is tanúságot tesz. Azt figyeltem meg ugyanis, már sokkal azelőtt, hogy Koolhaas hulladéktérről szóló elméletéről hallottam volna, hogy a mai kor minden magasabb építészeti színvonalú művére igaz ez! Minden olyan mai épület, ami építészeti színvonalat hordoz kulissza. Hamis. Ha máshol nem, akkor az álmennyezet alatt, vagy a mélygarázsban, vagy az alagsori WC-ben ki fog lógni a lóláb! Erre persze könnyű azt mondani, hogy kit érdekel az alagsori WC, de az a helyzet, hogy régi épületeinken nem volt ilyen törés. Még a kiváncsi szemek elől alagsorba rejtett konyhák is sokkal koherensebb egységet alkotnak az úri szobákkal, mint ma bármi, amit nem dizájnoltak meg a valóság elrejtése céljából. Ha máshol nem, akkor a gépészetnél. A nem látványosra tervezett műszaki eszközök elcsúfulása szintén nagyon látványos. Gondoljunk egy régi ajtópántra és egy maira. Igaz, a main a legtöbb esetben van állítási lehetőség… csakhogy a régi asztalosok legtöbbször anélkül is jobban állították be az ajtót. Valamilyen alapvető tudás elveszett a fejlett világban is. Hiába van magas tudás a gyártási fázisban, a struktúra olyan, hogy a végeredmény tudás nélküli lesz. Az építészeti igény nélkül épült házak természetesen azért nem kulisszaszerűek, mert őket minden ízükben átjárja a csúnyaság. Ők minden ízükben Junkspace-t alkotnak. Bár az igazi, őszinte modern épület a paneles lakótelep. Remélem nem kell csúnyasága mellett érvelnem. Mit jelez ez az általános csúfság? Azt jelzi, hogy nincs rend! A modernitás gépies rendje nem rend. A panel nem az építészet csúcsteljesítménye, hanem legalja. Néhány évvel ezelőtt a dezeen.com építészeti honlap közölte egy építészhallgató (?) bizarr „ateista építészet” névre hallgató vízióit. Nem bírtam végigolvasni az egészet, nem volt annyira érdekes, elsősorban azért, mert biztos voltam benne, hogy téved, az ateista építészet nem a mégoly különös, de mégiscsak az emberi kreativitás segítségével létrejött dolog, az igazi ateista építészet a panel vagy a sárga falas műanyag ablakos megnevezhetetlen stílusú érvénytelenség, ahogy Hamvas meghatározása szerint az ateista szőlő a noha. A fentiek így természetesen nemcsak az építészetre igazak. Igazak az egyre ember nélkülibb, tökéltesen gépesített mezőgazdasági vidékre, az ételre (junkfood), a zenére, a játékokra, ruhákra, a migránsok útvonalaira, a tőke mozgására, bármire.

A rend mindig az isteni, kozmikus rend lenyomata. Ez adja értelmét a harci csónak istenek általi építésének utánzásának, mégha az ilyesmi sokszor a Pattern language mintázatainak használatához hasonlóan egyféle cargo kultusszá, értelem nélküli formai utánzássá is válhat, válhatott sokszor. Mégis, mindaz, ami nem hordozza ennek a kozmikus rendnek a lenyomatát, az szellem nélküli, érvénytelen. Mondom én. Hohó, mondhatja képzelt modernista ellenfelem, ilyen rend márpedig nem létezik, tehát az a sok ostobaság is hiábavaló, amit itt összehordtam. Ha a csúnya szolgálja a haladást, akkor punktum, ezt kell szeretni és így van jól (ezt ilyen logikusan nem szokták kimondani, de most mondjuk)! Van számára egy rossz hírem: ha valami csúnya, az nem is szokott jól működni. Jól tudja ezt mindenki, aki „művészi” munkát végez (mindenki, aki odafigyeléssel, szeretettel végzi a munkáját). A dolog oda-vissza igaz. Ha csúnya a végeredmény, az arra utal, hogy az azokat létrehozó dramaturgiával is gond van! Amikor le Corbusier lakógépről álmodott, mint említettem a gépek racionális esztétikáját szerette volna az építészetben megvalósítani. A nem esztétikus, nem tiszta matematikai elveken működő gép nem jó gép. Amikor kozmikus rendről beszélek, akkor matematikailag is tiszta rendről beszélek. Hogy még egy jelentős mai építészt idecitáljak, az ausztrál Glenn Murcutt szavaival: „az egyszerűség az összetettség másik oldala. A leegyszerűsítettség nem hordoz magában összetettséget”. A modern világ vagy zavaros, vagy leegyszerűsített. Ha egy gép zavaros, vagy leegyszerűsített, nem fog jól működni. Az Apparátust, mint azt kezdetben, az I/B fejezetben írtam, egy jól működő gépezetnek képzelték el. Csakhogy abból, hogy nem szép, hogy csúnya, sajnos egyértelműen lehet arra is következtetni, hogy valójában rosszul működő gépezet…