"Asien beginnt an der Landstraße."

/Ázsia a Landstrassénál, Bécs Magyarország felé eső külvárosánál kezdődik/

Klemens Wenzel Lothar von Metternich

Megmaradt viszont a polgár mítosza. Magyarországon, és valószínűleg Kelet-Közép Európa jórészén ez egy ősi vágykép. Tulajdonképpen a (szellemi) elit mindkét csoportja ezt tekinti fő mítoszának (miközben a másikat azzal vádolja, hogy rombolója annak). Nem csoda, hogy milyen elementáris felháborodást váltott ki a „nemzeti középosztály” köreiben, mikor G. Fodor Gábor „leleplezte”, hogy a Polgári Magyarország ígérete nem volt más, mint politikai termék. Távol álljon tőlem, hogy G. Fodor és a Fidesz cinikus politikáját védjem, de ez esetben a politológus nem mondhatott mást, ha igazat akart mondani (kérdés persze, hogy miért akart igazat mondani? Addig, s azóta sem, nem volt szokása). A polgárosodás tudniillik nem más, mint a civilizáció szó magyarra fordítása. A polgárosodásban nincs benne a polgár, ahogy a civilizáció kifejezés hallatán se gondolunk polgáremberekre. Tehát Polgári Magyarország nem más, mint civilizált Magyarország, ami már egy jóval kevésbé megfogható dolog, ráadásul az előző fejezetben rámutattam, hogy milyen egészen durva elcsúszás történt pont a civil szó kapcsán a Felvilágosodás eszméje és az Apparátus megvalósult valósága között. Az a döbbenetes, hogy a polgárosodás, a polgári társadalom, polgári párt, polgári középosztály (ami különben pont a „Polgári Magyarországgal” ellenséges kasztot jelöli) kifejezések nem fordíthatóak le angolra vagy franciára, illetve kétféleképpen fordíthatóak, pl. Civil Hungary, vagy Citizen’s Hungary, ami elég értelmetlen, esetleg populista, kb. az Állampolgárok Magyarországa vagy Az emberek Magyarországa jelentésű lenne, vagy pedig ellenkezőleg Townspeople’s Hungary, esetleg Burgher’s Hungary, ami meg kicsit középkorias ízű, a nem városokban élőket kirekesztő, a polgárt az általam használt „valódi polgár”, sőt annál szűkebb értelemben használó. Németül nem tudok sajnos, de amennyire értettem, van olyan -politikai, kulturális értelemben, hogy bürgerlich. Ha valaki olvasóim közül tud nekem abban segíteni, hogy a kifejezés finom árnyalataiba segít belelátni, azt nagyon megköszönném, mert óriási jelentősége van a dolognak. Ugyanis, az a vélelmem, hogy ebben a vágyképben szerepet játszik a középkor polgári, szabad királyi városainak rendezettsége, szépsége iránti vágyódás, vagy pedig éppenhogy a többségi (paraszti) társadalom kasztirigysége a jobbára német városlakók iránt és a nosztalgia a későbbi polgári (értsd burzsoá) világ iránt, amit a kommunisták radikálisabban és főleg látványosabban semmisítettek meg, mint a liberális kapitalizmus. Azért lenne jó tudni, hogy a magyarban megtalálható rengeteg „polgári” jelző megvan-e a német nyelvben (és milyen jelentésben), mert Európa, és valószínűleg a világ legpolgáribb társadalma a német volt, és a lehetőségekhez képest azt hiszem még mindig az -velük még szeretnék bővebben foglalkozni. Úgy értem, hogy a régi értelemben polgári, és a XVIII. században például a német magaskultúra képviselői is úgy érezték, hogy civilizációban elmaradtak a franciák mögött (akik akkor az élvonalat képviselték, vagy legalábbis magukról ezt tartották és ezt a legtöbben el is hitték nekik), miközben német területen több kis polgári ékszerdoboz város volt, és a német paraszt és polgár között (azt hiszem) kisebb volt a különbség, mint francia megfelelőik között. És mint láttuk a kelet-közép európai városok lakóinak jelentős része is német volt. Ezért aztán ebből kiderülne, hogy a magyar „polgár” mítosz egyszerűen egy fordítási, etimológiai anomáliából fakadó továbbélő sóvárgás a Felvilágosodás (rég megbukott) eszménye iránt, vagy pedig kaszthátterű és a paraszt sóvárgása van benne a város, a (régi) városi életforma után, a németség és a Nyugat után Értelemszerűen, ha a német nyelvben is megvannak ugyanezek a kifejezések, sőt ugyanez a sóvárgás, akkor ez utóbbi teória megbukik, G. Fodort pedig igazolja, hogy a Polgári Magyarország egy megvalósíthatatlan aufklärista eszmény. Mindenesetre politikai terméknek jó volt.

Nem állítom ugyanakkor, hogy a „civilizált Magyarország” teljesen üres kifejezés lenne. Abból, amit eddig írtam a közösségekről és hagyományaikról, az derülhetett ki, hogy ezeket egyformán jónak látom, szemben az Apparátus tradícióellenes modernségével. Pedig ezt nem mondom. Vannak humánusabb és kevésbé humánus kultúrák, kulturáltabbak és vadabbak, talán még civilizáltak és barbárok is. Kelet Európa művelt lakóinak régi bánata, hogy az ő hazájuk nem olyan civilizált, mint a Nyugat. Amazok pedig sokszor utálattal vegyes lenézéssel szembesítik őket (minket) ezzel. Metternichtől Hitlerig terjed a sor. A „nyugatosság” legelszántabb harcosai, például a Demokratikus Koalíció hívei szemében ezek (noha gyűlölik őket) még mindig inkább kultúremberek, mint a sudribunkó magyarok, pláne magyar nemesek (unwissende rohe Bagage -Széchenyi szavaival), pedig, ha demokratikus vagy jogállami elveket kérünk rajtuk számon, akkor az utóbbiak azért sokkal jobban vizsgáztak volna, mint Metternich. Hitlerről nem is beszélve. Nagyon izgalmas és fontos kultúrtörténeti elemzést lehetne most erről írnom, de az az igazság, hogy kevés a tudásom. Mikor kezdődött ez? Mátyás király és Janus Pannonius korában a fagyos Észak még a barbárság földje, szemben Itáliával („Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek, s most Pannónia is ontja a szép dalokat.”), a Nyugat még a Barbaricumhoz tartozik (mármint a költők képeiben). De természetesen Itália, valós műveltsége mellett egy ősi szimbólum, a Dél, a Kert, részben a civilizáció idillje szemben a hideg Északkal, a vadonnal, a barbársággal. Mikor lett Európa az idill, az eszme? És mit jelent Európa, vagy pláne a Nyugat? Mit jelent a civilizáció? A kapitalizmus, a modernitás válasza, hogy a civilizáció az, hogy a világ az Apparátussá válik, amíg aztán az a fejlődés és haladás útján a tökéletesség egyre magasabb szintet ér el, esetleg egészen a végső tökéletességig. Ennek egyik változata a Kommunizmus. Mai, „Nemzetközi közösség” féle változata az új faj (Harari), a biológiailag is szuperhumán ember, vagy éppenhogy a számítógépre vitt testetlen ember (a kettő persze a „fejlődés” során válhat ugyanazzá is). Gépesített ember, gépesített társadalom, amikor már nem kell dolgozni, mert a gépek mindent elvégeznek, sőt törekedni se kell semmire és félni se, se a haláltól, se semmitől. Amit eddig írtam, e néhány sorban, de az egész blog során, az -törekvésem szerint- objektív elemzés. Lehetőség szerint objektív okokat soroltam, és főleg fogok fölsorolni, hogy ez miért rossz. Most viszont egy teljesen szubjektív megállapítást kell tennem: ezektől engem a hideg kiráz, valóságos rettegés lesz rajtam úrrá, hacsak leírom. Szerintem ez egyfajta sötét evangélium, Új sötét Jeruzsálem, Új sötét ember. De ha nem ezt jelenti a civilizáció, de azért nem mindegy, hogy egy kultúra Arisztotelészt és Plátót, vagy pedig Jollyt és Kisgrófót adja a világnak, akkor mit jelent? Magasabb kultúra-e a Notre-Dame, mint a tákosi sövényfalú református templom, amit egy művészettörténész, akinek már nem tudtam kilétét kideríteni „mezítlábas paraszt Notre-Dame-nak” nevezett el? Vagy az jelenti a nyugati kultúrfölényt, hogy ma a források nagy része azt hiszi, hogy az iménti kifejezés a nép száján született és annyi műveltsége sincs, hogy tudja, hogy ez lehetetlen? Esetleg mégis az épített környezet, az építészet, vagy maguk az építészek általános nagyobb megbecsültsége, amitől civilizáltabbnak érezzük az egyik helyet a másiknál (hiszen a települések nagyobb rendezettsége, az, amit először észreveszünk)? Vagy a kultúrfölény gondolata „egészen a felvilágosodásig nyúlik vissza” miszerint „Kelet Európában sosem volt rendes felvilágosodás és a régió most csupán visszatér egzotikus, barbár, autoriter gyökereihez”? (Az idézet Timothy Garton Ashtől való, aki kárhoztatja ezt a gondolkodást).

Vagy éppen ellenkezőleg: a Felvilágosodás nem tévesztett célt és civilizáltság, polgárosultság valóban egyenlő a civilizációval? Hovatovább az pedig valóban nem más, mint a modernitás, a modernizáció, az Apparátus? És vissza kell térnünk a Természethez? És a Természet azonos-e a Barbaricummal? Mi a különbség a Barbaricum és Árkádia között? Őszintén szólva nem tudom a választ. Talán Kós Károly pár mondata az, amelyet John Ruskinról és William Morrisról szóló tanulmányában közöl: „…a művészethez joga és szüksége van minden embernek egyformán. Minden emberi kor és társadalom olyan mértékben a kultúra kora, illetve a kultúra társadalma, amilyen mértékben részesíti vagy zárja ki minden egyes tagját a művészetben való részesedésből. Időszámításunk óta pedig soha úgy elzárva nem voltak az embertömegek a művészettől, mint a múlt században, amikor a nekilendülő gyáripar és nagykereskedelem az embert már-már egyszerű gépalkotó-résszé osztotta be.”

 „Munkát mindenkinek, de olyan munkát, melyben gyönyörűsége teljék. Mert a munka előállítása közben érzett gyönyörűség kifejezése: a művészet. … A civilizáció karmaiból vissza kell(…) menteni az embert a kultúrához, melyet a civilizáció már-már elpusztított. A munkásembert vissza kell(…) adni az életnek, hogy igazán értékeset tudjon alkotni.” 

De mi a helyzet a valódi polgárral, a harmadik renddel, a cívissel, a valódi citoyen de Genéve-vel? Bizony rá a kapitalizmussal rossz világ köszöntött. Egy kicsi, a többinél vállalkozókedvűbb, gátlástalanabb, energikusabb részük gyárossá, nagykereskedővé válhatott, fölléphetett a burzsoáziába, a többi azonban hosszú harcokban kiküzdött privilégiumait egyszerre elveszítvén, a szabad versenynek kitéve proletárrá süllyedt, vagy beszorult a számára megmaradt szűk szektorba. Ez a szektor a kisszolgáltatásoké. Nem kis területről van szó! Az európai országok nemzetgazdaságának mintegy kétharmadát a szolgáltatói szektor teszi ki (és ez az arány még nő is), de ennek nagyobb része az Államhoz, Nagytőkéhez, a „Piacokhoz” tartozik (egészségügy, banki szolgáltatások, szállítás, média, étteremláncok stb.) Pontos statisztikákat nem ismerek, mert az általános gazdasági adatok nem különböztetik meg, hogy például vendéglátás címen üzemi konyhát, étteremláncot vagy családi vendéglőt értenek. Nézzük hát a (mikro- és) kisvállalkozásokat, ezek például a magyarországi foglalkoztatás feléért, sőt a gazdasági teljesítménynek is majdnem harmadáért felelősek! Jó lenne viszont kibogarásznom, hogy ezt mely területeken érik el, mert ide azért sok minden és mindenki besorolódik (és akkor most nem bonyolítottam a dolgot a nagyon fontos középvállalatokkal), de ezt most nem vállalom. Akárhogy is, ez nem kis terület. Nem tévedés akkor, ha azt állítom, hogy ez a csoport nehéz helyzetbe került, hogy beszorult? Nem. Először is, a kisszolgáltatói szektornak a jelentősége óriási. A kommunizmus gazdasági bukását, mint már említettem jórészt az okozta, hogy se lenyelni, se kiköpni nem tudták. Az emberek napi ügyes-bajos dolgainak kiszolgálása ugyanis túl összetett dolog ahhoz, hogy egy központból irányított szervezet meg tudjon felelni ennek a feladatnak. Ez okozta a folyamatos hiánygazdaságot, ellátási gondokat és végső soron a társadalom elégedetlenségét. A nagytőke világa alapvetően ugyanilyen központból irányított bürokratikus világ, mint a kommunizmus, ezért pont a kisszolgáltatások közé ez is nehezen tud betörni. Nehezen tud, de folyamatos próbálkozásban van, ami a kis és védtelen szereplők folyamatos létfenyegetettségét jelenti egyben. Mit értek ezalatt? Mondok egy példát. Van egy nem teljesen komoly, de azért nem is teljesen komolytalan teóriám, miszerint a „nagy” ’68 semmi más nem volt, mint a Tőke támadása a szabók ellen. Honnan veszem ezt a marhaságot? 1968 előtt a „nyugati”, sőt a kezdődő globalizáció folyományaként az egész világ burzsoá szeretett volna lenni (leopárdbőrös néger egzotikus vadember a national geographic lapjain, öltönyös néger /esetleg ugyanő/ civilizált ember, olyan, mint mi, akit komolyan lehet venni). Mint fegyelmezett apparátusbéli középhad ez a burzsoázia külsőségeiben is elég uniformizált és szürke volt. De mégiscsak voltak bizonyos hagyományos osztálytulajdonságai, bizonyos szellemi és tárgyi kultúrája és ez adott számára osztálytudatot és tartást. A burzsoá polgári (sőt kispolgári) lét öltözködésbeli kifejezője volt az öltöny, a szabott ruha (férfiaknál természetesen). Az öltönyök piacán ma sem sikerült még teljesen kiszorítani a kisiparosokat, magyarul a szabókat. Egyszerűen azért, mert szabott ruháról van szó, a konfekció hamar elárulja magát és státuszromboló hatású (ma már persze a piac nagyrészét a rossz minőségű konfekció teszi ki, de azok, akik ezt veszik hivatalos vagy ünnepi alkalmakra ezekben nem is néznek, de nem is akarnak kinézni polgárembernek. Ez korábban megakadályozta volna társadalmi emelkedésüket). A ’68-a forradalom nem szüntette meg a kapitalizmust, a fogyasztói társadalmat (amelyeket célul kitűzött) de megváltoztatta a divatot. Az új etalon -tulajdonképpen már a „nemzetközi közösség”, vagy annak elődje- a laza csávó lett, a trendek, konvenciók ellen lázadó, mindig fiatalos (ahogy mondták: ne bízz senkiben harminc felett) trendi, divatosan öltözködő ember. És ki szabja meg a divatot? Mert most már a divatot szabják, nem a ruhát! Ruhaipari óriáscégek, akik el tudják hitetni, hogy bangladesi gyermekrabszolgák által összefércelt ruhadarabjaik stílust adnak, sőt identitást. Hogy ez trendi, de egyben lázadó. Mindez egyébként az Apparátus hihetetlen alkalmazkodóképességét, rugalmasságát, ötletességét is mutatja és ebben a dologban a -mondjuk úgy- piaci kapitalizmus sokkal hatékonyabb, mint a nála sokkal merevebb központilag irányított változatok, ezt el kell ismerni. Ha valaki minderre azt mondja, micsoda piszlicsáré dologgá redukálom én ezt a nagy nemzedéki harcot, annak két dolgot válaszolhatok! Egyrészt, hogy persze, igaza van. Példánkban láttuk, hogy ’68 volt az, ami a hagyományos burzsoá polgárságot lényegében megszüntette -amelynek az öltöny a szimbóluma volt, ennek az osztálynak tagjait is részben a tömegbe szorította (de közben létrehozva a „Nemzetközi közösséget”), ahogy ’68 szüntette meg a hagyományos szervezett munkásságot is, ha nem is ilyen közvetlenül. És nem akarom letagadni a valós (pozitív és negatív) kulturális, szellemi aspektusokat sem. Ha nem is mindegy, de részletkérdés, hogy ’68 támadás volt a Tőke ellen, amelyre egy hihetetlen rugalmas és zseniális válasszal tulajdonképpen az még meg is növelte a maga hatalmát, avagy pedig már az egész mozgalom hamis dolog volt; az biztos, az Apparátus minden kihívásra hasonlóképpen visszatámadással és az egész eszmének a fölvásárlásával, a rendszer részévé és még igazságtalanabb részévé tételével válaszol. Másrészt viszont azt mondom, hogy a piac elvétele a szabóktól nem, egyáltalán nem piszlicsáré dolog. Gondoljunk bele milyen iszonytatóan nagy üzletről van szó, hogy mennyi ruhát gyárt Kína, Indonézia, Banglades és mások Európa és az Egyesült Államok számára! Hogy ennek mekkora gazdasági, világgazdasági jelentősége van! Ötven évvel ezelőtt ezt az egész szektort az európai és amerikai szabók -illetve varrónők, alsónemű készítők, piperekészítők, cipészek stb. uralták. És addig a már említett többé-kevésbé objektív okok miatt a Nagytőke -minden próbálkozása dacára- nem tudott betörni erre az óriási piacra, az Apparátus nem tudott terjeszkedni. De ezután a ruhagyártást felfalta szőröstül-bőröstül. Egyben segített nekem, mert eltüntette azt a kis ellentmondást, hogy a szabók még tulajdonképpen nem a szolgáltató, hanem az ipari szektorhoz tartoztak (illetve mindkettőhöz, hiszen ruha készítés és javítás együtt járt). Még szerencse, szemtelenség volt a kecskéktől elbizonytalanítani a statisztikai hivatal munkatársait! Mindenesetre a ma ruhákat javító varrónő már biztosan a szolgáltatáshoz tartozik. De nem sokáig, mert nemsokára se a divat, se a ruhák ára, se a kialakult (kialakított) szociális viselkedés nem teszi majd gyakorivá a ruhák javíttatását (a varrónő meg fejlesszen appot). A hatékony, ha a ruhákat a nagyipar állítja elő, minél kevesebb komplikációval. Nem véletlen, hogy egynémely kommunista rendszer szintén próbálkozott iparilag előállítható ruházat elterjesztésével, lásd Mao egyenruha, a lényeg ugyanaz, de a részletekben sok a különbség, jellemzően a nyugati típusú kapitalizmus javára. Na de visszatérve: a kisszolgáltató szektor résztvevői egyrészt a Nagytőke és/vagy az Állam örök fenyegetésében élnek (ezt láttuk az imént) másrészt a céhek megszüntetésével ádáz versenyre vannak kényszerítve, arra a típusú versenyre, amelyről az I/D-5 fejezetben írtam. Öldöklő küzdelem, amelyben mindig a gátlástalannak, a csalónak, a kontárnak van versenyelőnye. Ebben a helyzetben az, aki tisztességes munkát szeretne végezni, idejével, idegrendszerével, egészségével, családi életével fizeti meg a tisztesség jelentette versenyhátrányt, még ha esetleg nem is lehetetlenül el oly mértékben, mintha a nagyok uralta területeken kódorogna. Ráadásul, mint az előző fejezetekben írtam, az üzletemberi léthez, ami akkor is jogi, bürokratikus elvárás, ha valaki valami egészen kicsi vállalkozást visz, egészen más tulajdonságok szükségesek, mint a szorgos polgári munkához, így ezek folyamatos rossz érzést biztosítanak a gazdasági és jogi dzsungelben magát ki nem ismerőnek. Tegyük hozzá, ha valaki rosszul viseli, ha folyamatos bizonytalanságban él, ha az adócsalás vádját az se mossa le róla, ha mindent igyekszik szabályosan csinálni (ha ez ugyan lehetséges), az pont a szabálykövető polgárember! Jó pár igazi polgári mentalitású embert ismerek, ismertem kollégáim között és másutt is. Pontos, lelkiismeretes maximalista embereket, akik mindig igyekeztek szép, kifogástalan, igényes munkát adni, pontosan tartani a határidőket stb. És tanúja voltam -nemegyszer- a bukásuknak. Széthullásuknak, megaláztatásuknak, piacképtelenségüknek. És nagyon elszomorodtam. Ezért is írom ezt a blogot.

A mi pedig a “középosztály létesítését” illeti: én ismerem az Amerikai Egyesült-Államokat. Ott van szabadság, van törvénytisztelet, hazafiság, pénz, ipar, kereskedés, tudomány, jólét, - a henyélés szégyen, munka és becsület egyértelmü. De én e szót “középosztály” ott soha még csak említeni sem hallottam. A munka tiszteletben áll s nem gát, hanem lépcső a legmagasabb méltóságokra. Johnson elnök szabó-mesterember volt, a nagy Lincoln mint favágó kezdte pályáját; Franklin, aki “eripuit coelo fulmen sceptrumque tyrannis” könyvnyomtató volt. Az én tisztelt és kedves barátom, Wilson alelnök (a Senatus elnöke), mesterségére csizmadia, - de a középosztálynak ott hirét sem hallottam. Az embernek mint az emberiség tagjának keble büszkén kitágul, - bár mint magyarnak görcsösen összeszorul, - ha meggondolja, hogy egyetlen egy városban, mely annyira fiatal, hogy még nem volt, mikor én már férfikorom delén tul voltam (Chicagot értem), azon iparos elemek, a melyeket az aristocratiai kevélység “középosztálylyá” degradál, több értéket produkálnak évenként, mint a mennyit egész Magyarország földművelete előállítani képes; de azt is tudom, hogyha valaki ezen csodatevő elemeket, a nemzet diszét, büszkeségét, a nemzetek hátgerinczét igy szólítaná: “Ti középosztály!” a sértett önérzet indignatiójával utasítanák vissza e degradatiót. Mert hát, a ki középosztályt mond, az felső osztályt, alsó osztályt is mond, valakit maga alá teszen, valakit maga fölébe helyez. Kasztot mond, kaszt maga is, a juliusi Monarchia “Bourgeoisie”-ja, a legitimista monarchia aristokratiának substituálva. Nem democraticus eszme. Soyons Citoyens!

Kossuth Lajos levele Herman Ottóhoz (1875)

 Látjuk tehát, hogy ilyen vagy olyan módon a régi korok legtöbb privilegizált osztálya megtalálható a kapitalizmusban is, egyrészt mert ezek létrejötte természetes folyamat, másrészt mert nem az. Gondolok itt a nemrég röviden említett lélektani okokra, de azokra a dolgokra is, amiket az angol társadalom átalakulásánál láthattunk. Nemsokára még pontosítom ezt de most nézzük az új rend „vezető” rétegét, azt, akiről a „polgári társadalmat” elnevezték, a polgárt. Tudnivaló, hogy a „polgár” nem egy valós társadalmi osztály, hanem egy eszme megnevezése, a Felvilágosodás hőse, az Állam polgára (nem pedig egy városé). Noha maga az idea nem kis mértékben Rousseautól származott, aki magát nem kis büszkeséggel citoyen de Genѐvenek (genfi polgárnak) nevezte és ezáltal a hagyományos városi polgárság ethoszát, és eszméjét kivánta kiterjeszteni az emberiségre. Nem véletlen, hogy a vonatkozó angol (citizen) és részben a francia szó is ma már csak állampolgárt jelöl, és nem egy város iparosát vagy kereskedőjét, vagy egyáltalán lakóját -ez is a második névadás jellegzetessége, az hogy ma már nincsenek városi citoyenek A Felvilágosodás a polgári forradalom, a polgári tulajdon, a polgári jogok, a polgári átalakulás nevében tört lándzsát a második névadás szintjén. De mi történt a valóság szintjén? Lássuk hát a Nagy francia forradalmat, minden polgári forradalom anyját! Végignéztem a forradalom nagyon sok vezetőjének életrajzát, és az a (nem) meglepő tény tárult elém, hogy iparűző, kereskedő polgár, vagy ilyenek leszármazottja legföljebb elvétve akadt közöttük, a legtöbben nemesi származásúak voltak. Ami természetes. Szinte minden forradalmi megmozdulást, harcos társadalmi elégedetlenségi mozgalmat nemesek (jellemzően deklasszált nemesek) vezettek a világon. A társadalom dolgai iránti érdeklődés, az állam, a hatalom természetéről való gondolkodás, a „jó kormányzás” megvalósításának vágya ugyanis az ő világuk. Valószínűleg én se írnám ezt a blogot, ha nem volnék gyökerét vesztett kisnemes. Az egyáltalán nem mond ennek ellent, hogy a székely lófők és polgári-értelmiségi életet élő magyar (és kisrészt porosz) kisnemesek mellett őseim közt főleg magyar,de emellett német és cseh polgárok -iparosok és kereskedők- voltak legtöbben(vagyis a saját családom a cáfolata annak a tévhitnek, hogy magyar nemzetiségű polgárság nem volt -nemsokára pedig magam is meg fogom ismételni ezt a részleteiben téves állítást, mert -kérem ne felejtse senki- szükségszerűen erős leegyszerűsítésekkel dolgozom, hogy kezelhető munkamodellekhez jussak), így, talán miattuk, de főleg szakmám és az ahhoz társuló szakmák szeretete miatt szívem a polgárságé, a munkáé (sajnos mindeközben nem nagyon rendelkezem azokkal a polgári erényekkel, melyekről majd később szólok). Szóval: Robespierre, Saint-Just, Napóleon stb. nemesek voltak, és noha ritkán találunk köztük még a hagyományos harcos noblesse d’épée-hez tartozókat is, többségük a noblesse de robe-hoz, a talár nemességéhez tartozó bürokrata-értelmiségi hátterű volt (esetleg csak simán bürokrata-értelmiségi, nemesség nélkül). Természetesen többségükben szabadkőművesek és értelemszerűen a Felvilágosodás hívei. Hogy a Francia polgári Forradalomhoz a polgárságnál több köze van a noblesse de robe-nak azt saját felfedezésemnek tartottam, kicsit talán még meredeknek is (azok után, hogy hányszor hallottam,  középiskolai történelemórán, de még Szerb Antalnál is, hogy a magyar polgárosodás azért csökevényes, mert itt a  köznemesség vitte azt a szerepet, amit Franciaországban a valódi polgárság, hm)-így aztán kellemes meglepetésként ért, hogy a minap Mencius Moldbugnál azt az állítást találtam, hogy a mai amerikai „bráhminok” szellemi vonala közvetlenül vezethető vissza a talár egykori nemességéhez. Talán az ehhez a réteghez tartozásuk miatt tekintjük a Forradalom vezetőit polgároknak, de hivatalosan nemesek voltak, senkit ne tévesszen meg, hogy a harmadik rend képviselőjének választatták magukat. A „polgári” (azaz tőkés) átalakulás ugyanis valóban létrehozott egy polgárinak nevezett és többé-kevésbé valóban annak nevezhető réteget, a burzsoáziát. A szó franciául tényleg, a citoyen mellett úgyszintén polgárt jelent. Marx- tévesen, és nyomában oly sokan- ezt (az általa nagypolgárságnak is nevezett) réteget a kapitalizmus vezető osztályának tartotta, amely a „polgári társadalomban” a termelőeszközöket tulajdonolja és kizsákmányolja a proletariátust. Azt, hogy ez tévedés volt onnan látjuk biztosan, hogy a burzsoázia mára többé-kevésbé megszűnt, vagy legalábbis nagymértékben átalakult. Az Apparátust, ahogy azt már számtalanszor elmondtam nem a vezető réteg irányítja, nem a zsidók, nem a szabadkőművesek, végkép nem a burzsoázia, mégcsak nem is a pénzemberek, vagy akár a nagyvállalatok (esetleg azok menedzsmentje) -mindezek esetleges fontos szerepe dacára- hanem a mechanon. Ahogy megszűnőben a klasszikus proletariátus is. A burzsoázia megszűnését, átalakítását, a „Nemzetközi közösség” előretörését már érintettem az előző fejezetben, de nemsokára vissza fogok rá térni, s megnézzük majd azt is mi lett, lesz a proletariátus sorsa. Mindazonáltal a burzsoáziának francia jelentése dacára sokkal több köze van a fent említett bürokrata osztályhoz (a noblesse de robe-hoz), mint a hagyományos városi kézműves-kereskedő polgársághoz. A burzsoá (a szent eszmének nem kellőképpen megfelelt gyakorlati kapitalista) sok gondolkodó, főleg baloldali liberálisok (így Kossuth Lajos) szemében szemben áll a citoyennel, amely a latin civitasból képzett francia cité szónak a származéka. Latin párja a civis, magyarul cívis. Sajátos magyar szófejlődés, hogy a citoyen-citizennel azonos gyökű cívis a XIX. század során majdnem bugris jelentést vett föl. Jól mutatja ez azt, hogy valójában a polgár, a citoyen csak, mint fogalom élt tovább és a valós cívisek, akik a városnak, a szabad királyi városnak a polgárai voltak és annak egykor vezető rétegét alkották egyre lejjebb süllyedtek és és a szó egyre inkább egyfajta paternalista, lesajnált, parasztpolgár jelentésű népies ízű kifejezéssé változott. Érdekes (és ellentmondásoktól nem mentes) XX. sz-i változás, hogy Debrecen városa elkezdett büszke lenni erre a jelzőre. A cívis szóval süllyedt, hanyatlott az egykori tanácsbeli polgár, előbb ódivatú figurává, majd slemil kis „kecskévé” (ahogy a szabókat gúnyolták) vagy Csoszogivá, ahogy József Attila szép meséjében nevezik az öreg susztert. A fent használt értelemben viszont burzsoá, azaz „polgár” a magyar dzsentri is. Természetesen kulturálisan van némi jelentősége annak, hogy a magyar „polgár” rendszerint vagy nemesi vagy zsidó származású, tehát kevésbé vannak hagyományos polgári erényei, mint mondjuk a német középosztálynak, illetve itt is a német származású polgárság az, amely ezeket a leginkább hordozza, de ők meg, mint látni fogjuk a dzsentrihez asszimilálódván tőlük idegen dzsentriallűröket vettek föl (ami dzsentrinél esetleg bájos, de svábnál biztos, hogy nagyon kellemetlen). Így vagy úgy, de a burzsoázia még létre tudott hozni egyfajta „polgári” kultúrát, mégha ellentmondásosat is, mely kezdettől fogva művészek és forradalmárok kritikájának kereszttüzében állt, de erős humanisztikus elemeket is hordozott (gondoljunk Thomas Mannra vagy Máraira).

Még egy kicsit etimologizálgatnék. A civisből származik a civilizáció és a civil szavunk is. Nagyon meglepődtem, mikor nemrég kiderítettem, hogy a civilizáció legrégibb használata a XVI. századból való, és tulajdonképpen a Felvilágosodással lett általános használatú ez is. Eredetileg nem kultúrát, vagy magaskultúrát értettek alatta, többes számú használata csak a XX. században terjedt el (történészek, régészek útján), hanem az erkölcsök valamiféle általános javulását, kifinomodást, a barbárság elhagyását, esetleg a természeti élet elhagyását (és ebben az értelemben nem mindig használták pozitív értelműként). Azt gondolom, hogy a Felvilágosodás eredeti célja a civilizáció, pontosabban (mivel az eredeti szó már más jelentésű a magyarban -de az angolban is) a civilizálódás (amely jobban őrzi az eredeti jelentést) lett volna. Az Apparátus hivatása a világ civilizálása volt. Egy rendszer, ahol mindenki polgár, mindenki civil (lásd Siѐyes abbé pamfletjét, amiről már írtam). Csakhogy: valami porszem kerülhetett a gépezetbe, mert sajnos az Apparátus, életünk jelenlegi kerete az, ahol az emberek a legkevésbé civilek. Ekler Dezső hadtáp, hadi, logisztikai társadalomként, birodalomként írja le, és kifejezetten a rendszerhez nem tartozást illeti a civil szóval (pl. civil építészet: a hadtáp társadalmon kívüli, nem hadtáp építészet -a civil szinte fosztóképző). Mivel ebben maradéktalanul egyetértek Eklerrel, úgy látom, hogy itt érhető tetten a legjobban, hogy hogyan siklott félre a Felvilágosodás. Civil világot akart létrehozni, ahol a független, öntudatos polgárok szabad versengése mozdítja elő az állam, avagy az emberiség javát, ahelyett, hogy privilegizált (adott esetben fegyveres) csoportok élősködnének a társadalmon. Ehelyett olyan világot alkotott, ahol szinte senki sem független, mert függ az államtól vagy a Tőkétől, mindenki szem a láncban, fogaskerék a gépezetben. Még egy aspektusa van ennek: a „Nemzetközi Közösség” szóhasználatában is azt jelenti a civil, hogy valaki, aki nem függ az Államtól. Eddig egyet is értünk. Másrészt viszont úgy gondolják, hogy a civil az, aki az ő katonájuk, az ő harcosuk. Ebben természetesen nem értünk egyet. Sajnos „civilszervezet” kezd olyan szervezetet jelenteni, ami a „Nemzetközi Közösség” (IMF, Soros, Clinton Foundation, egyes amerikai állami szervek, titkosszolgálatok stb. stb.) zsoldjában áll. Ez katasztrofális a valódi civil szervezetekre nézve, és így a maradék civil/polgári társadalomra, mert pont az ilyen szervezetek azok, amik az emberi közösségképzés, az emberi, társadalmi akaratnyilvánítás, a személyes függetlenség, az autonómia utolsó mentsvárai.

"Liberális Egyetemek™

Oktatói karuk és adminisztrációjuk nemcsak, hogy tolerálja a politikai aktivizmust az egyetemen, de tevékenyen bátorítja és támogatja is azt, mindaddig, amíg az a Nemzetközi Közösség™ érdekeit szolgálja. Egyfelől abban nincs semmi új vagy meglepő, hogy a legjobb tudósokat a leghatalmasabb uralkodók fizetik. Ahogy az is gyakori, hogy cserébe az előbbiek támogatást és legitimitást biztosítanak pénzelőiknek. Ami új, az az, hogy látszólag hiányoznak az uralkodók. Papíron a legjobb
Liberális Egyetemek™ függetlenek és magánkézben vannak, mégis úgy viselkednek, mintha valami sötétben meghúzódó háttérhatalom mozgatná a szálakat és árasztaná el ezeket pénzzel és presztízzsel, ahogy a múlt nagyhatalmú uralkodói is tették. Persze, ha nyilvánosan állítasz
ilyesmit, azzal csak bolondot csinálsz magadból". Nagy Dániel

Milyen társadalmat hoz ez létre? Az biztos, hogy nem egyenlőt (és egyre kevésbé -Róna Péter múltkor idézett mondata egy 2016-os Pogátsa Zoltánnal való beszélgetésben hangzott el, ahol pont azt fejtegették, hogy hogyan és miért nő a társadalmi szakadék, és mi lesz ennek a következménye /háború/, itt hangzott el az állítás annak a bizonyos hatvanöt leggazdagabb embernek a vagyonáról is). Lássuk hát végre, hogy hogy áll föl a jelenlegi kapitalista világ társadalma! Az élen állnak a nagy tőketulajdonosok. Azaz igen is meg nem is... Lányi András Bibó István nyomán, aki már 1971-ben leírta ezt, rámutatott, hogy az óriástulajdon és a magántulajdon nem azonos. A konkrét -magánszemély- tulajdonosok illetősége, amiben benne van a német kisnyugdíjastól a pénzügyi befektetési alapokon és mindenféle tőkespekulációs szervezeten és milliárdoson keresztül a maffiának a kábítószerkereskedelemből származó pénzééig gyakorlatilag kideríthetetlen… az egymással elvben versengő vállalatok tulajdonosi körében pedig óriási átfedések találhatók (újabb adalék a „versenyhez”) -nem a tulajdonosok mozgatják hát elsősorban ezeket. Akkor hát a menedzsment? Az a helyzet, hogy egy-egy multi általában már a méretéből fakadóan nagyon is hasonlít egy szocialista nagyvállalathoz, vagy akár államhoz. Pont annyira, vagy majdnem annyira személytelenek, mint maga az Apparátus. Még abban az esetben is megközelítően igaz, amit írtam, amikor mondjuk egyetlen tulajdonos van. Az Apparátus és a nagy multicégek mechanikus és bürokratikus jellegéből következően ők is rabjai a saját gépezetüknek, döntéseik nem tudnak teljesen szuverének lenni. Még a sztálini Szovjetúniónak is van jónéhány olyan fontos politikai mozzanata (pánszláv, pravoszláv sérelmek orvoslása -már úgy értem a görögkatolikus egyházak kárára- stb.), melyek megmagyarázhatatlanok, ha csak Sztálin egyéni, és nem a Nagy Orosz Birodalom szemszögéből nézzük. Pedig Sztálinnál könyörtelenebb, kegyetlenebb és főleg szuverénebb egyeduralkodót elképzelni is nehéz. Körülbelül ugyanez lehet még a vállalatukat maguk vezető tőkések viszonya is a mechanonnal és saját bürokráciájukkal. Ettől még iszonyatos tőke és hatalom birtokosai ők. Ezek a nagyvállalatok, és a hozzájuk kapcsolódó pénzügyi vagy politikai (!)szervezetek azok, melyek az egyik erős fogaskerék az Apparátus gépezetében. Ők álnak a csúscson. Őket szokták „A piacoknak” hívni („A piacok nyugtalankodnak az új olasz kormány intézkedései miatt” stb.) „A piacok” kulturálisan nem tekinthetők különálló kasztnak. Erősen kasztjellegű viszont a multik tisztikara és a körülöttük működő kulturális, politikai csoport, amit Nagy Dániel barátom kiváló elemzésében „A nemzetközi közösségnek” hív. Őket már valódi kasztnak, vagy akár rendnek lehet tekinteni. Ide tartoznak a multik menedzserei, ez a rendkívül befolyásos csoport, és ide mindaz a réteg, ami az Apparátus csúcsán, vagy jobban mondva az irányítóközpontban foglal helyet -függetlenül attól, hogy ott vezető, vagy beosztott tisztséget foglal-e el (ebből a szempontból majd mégis megkülönböztetem őket). Megjegyzem ismét, hogy az Apparátus valójában nem irányítható. Mint látni fogjuk, a kommunisták, vagy a nácik annak idején a saját területükön lefejezték azt, de az ő működésük modellje továbbra is az Apparátus maradt. Mencius Moldbug, akit már idéztem korábban, blogjában (unqualified reservations) részletesen elemzi az amerikai társadalom fölépítését. Állítása szerint az élen két csoport van: az egyik az „optimaták”, a régi WASP (white, anglo-saxon, protestant) elit, amely egykor az elnökök, képviselők, szenátorok java részét adta, de most erőteljesen szorul vissza, ők nagyjából az európai burzsoázia megfelelői. A másik pedig a bráhminok (én Hamvas után a bráhmán szóváltozatot használom, de ugyanarról van szó). Ezek a „Nemzetközi közösség” amerikai tagjai. Ők dominálják a jelentősebb egyetemeket, az ezekhez tartozó kutatóhálózatot, ennek következtében ők mondják meg, hogy mi kaphatja meg a tudomány kóserpecsétjét (korábban írtam az evolúció iránti szkepszisemről- nos ennek egyik legfőbb oka, az Apparátus működési logikájához való kísérteties hasonlatossága mellett, hogy az evolúció a „tudományos” lepapírozás sarokköve: régen a Bibliával, a klasszikus hagyománnyal vagy a természetjoggal magyaráztak meg mindent, ma hasonlóképpen az egyetlen hiteles alap csak az evolúció lehet. Ráadásul ezt sokszor kifejezetten ostobán használják -igaz régen is gyakran elbántak a fent említett hárommal). Azt is ők döntik el, hogy a tudománynak mivel kell foglalkoznia (pl. gender studies). „Bráhminok” a liberális sajtó képviselői (ők nem bértollnokok, hanem a saját kaszttudatuk hűséges és gátlástalan hirdetői), és az egész Szilikonvölgy is. Liberális, „zöld”, laza, fesztelen, progresszív, önmegvalósító társaság ez. És aufklärista. Ha eddig erőltetettnek tűnhetett, hogy ennyiszer használtam ezt a kifejezést, mondjuk liberális, vagy esetleg baloldali helyett, akkor most aztán veszettül, húsbavágóan ez a helyes szó, amivel őket jellemezhetjük. Mert nem liberálisok, legalábbis nem azok az elmúlt másfélszáz év szelídebb, szabadelvű értelmében. De nem is baloldaliak abban az értelemben, hogy a munkásosztály vagy a társadalmi igazságosság nem érdekli őket, és nem antikapitalisták a marxi értelemben. De liberálisok és baloldaliak abban az értelemben, ahogy az volt Robespierre, Saint-Just, Marat. A Felvilágosodás, a Progresszió kritikátlan hívei, mint azok. Egy szempontból azonban nem hasonlítanak rájuk. Azt állítom, állítottam eddig is, hogy liberalizmus és szocializmus, baloldal egy tőről fakad, a lényegben egyek (de a -nem jelentéktelen- részletekben nem). Nem említettem viszont még a harmadikat, a vadhajtást, a nacionalizmust. Na most, az a helyzet, hogy a Forradalom fent említett „nagyjai” vadul nacionalisták voltak, a „Nemzetközi közösség” viszont nem az. Mondhatnánk, hogy ebben Marxot követik, de szerintem nem erről van szó: a korai szocialista mozgalmak a munkásság általános elnyomott helyzetére a proletár osztálytudat erősítésével és a testvériség hangsúlyozásával akartak választ adni, tömegerőt szervezni a nemzeti (értsd nemzetállamhoz kötődő, céljait annak uralmi eszközeivel elérő) burzsoázia ellenében. „Világ proletárjai egyesüljetek!”. A „Nemzetközi közösség” nem akar ilyet, sőt, ez az, amit a lehető legkevésbé akar (vagy csak addig, amíg ez a gazdasági bázisát adó nagyvállalatok érdekét szolgálja). A „Nemzetközi közösség” abban az értelemben nemzetközi, hogy mindenhol otthon van, ahol a globalizáció elég erős. A „bráhminok” utaznak, munkát vállalnak itt, ott, csajoznak, pasiznak, buliznak, erazmuszoznak, kutatnak és befektetnek, appot fejlesztenek, de ha kell csöveznek. Az ő világuk a globalizált -értsd: az Apparátus által megemésztett, és jellemzően a multinacionális nagyvállalatok által megteremtett és számukra otthonossá formált nemzetközi világ. Nemcsak a fiatalok (bár „A nemzetközi közösségben” mindenki fiatalnak akar látszani): teljesen mindegy, hogy valaki Budapesten, vagy Lisszabonban középvezetője-e egy nagy nemzetközi cégnek (mondjuk Bayer-Monsanto). Egyszer itt, egyszer ott. Ahogy a nagyvállalatok, a nagytőke nemzetközi lett, úgy az immár problémátlanul hozzájuk kötődő nagyméretű és -hatalmú elitkaszt is eljutott a nemzeti keretek kulturális, életmódbeli meghaladásához. És ez a legfontosabb (később majd ki szeretném fejteni, hogy véleményem szerint az életmód, életérzés stb. jobban befolyásolja az emberek gondolkodását és cselekvését és valóban fontosabb is, mint a jobban konkretizálható politikai vagy gazdasági fogalmak). Félreértés ne essék, a fentiekben nem az „ezeknek a korcs utódoknak már semmit se jelent a Haza, a Nemzet” című rosszízű jobboldali mantrát kívántam ismételgetni. Bár nem jellemző, de simán előfordul, hogy -persze nem az ideológiai vezérek között- e kaszt egynémely tagja például romantikus hazaszeretetet táplál (többektől hallottam, hogy a Momentum Mozgalom tagjai nem táplálják azt a heves ellenséges reakciót a „nemzet”, „magyar”, horribile dictu „székely” szavak hallatán, mint mondjuk a DK-sok. Ez -esetleg- lehetséges. Csak azt bizonyítja, hogy ők már valóban a „Nemzetközi Közösség” elkötelezett és akkulturálódott tagjai, és nem őrzik azokat a lokális kasztelfogódottságokat, mint az „újlipótvárosi” elit, mely magát bevallottan és szívesen ide sorolná, ideológiájában is hajmeresztően rokon -csak aufklärista, szocialista, vagy szabadelvű elhajlás nélkül- de valójában, minden közös gyökér dacára mélyen, zsigerileg a magyar kasztrendszer része.) Ez legföljebb szubkulturális vonás. Mert közben életmódjában ez semmilyen módon nem köszön vissza, hiszen a nemzetközi világ része lett. És ezzel eljutottunk egy izgalmas korszakjelzőhöz: a kapitalizmus történetét a harmincéves háborúval kezdtem. Ekkor alakult ki a vesztfáliai világ, a szuverén államok világ, ebből pedig a nemzetállamok. Említettem nemegyszer, hogy kapitalizmus és (nemzet)állam milyen mértékben feltételezik egymást. Ha nemzetállam nincs „második névadás” sincs és akkor kapitalizmus sincs. Az Apparátus másik legfontosabb fogaskereke (vagy kerekei) a nemzetállamok. Hosszú ideig a nemzetállami kötődés erősödött a nemzetek fölötti osztálykötődés rovására. Egy -mondjuk német- polgár 1850-ben ugyanúgy otthon érezhette magát Kölnben, Budán (Ofen), vagy Brazíliában, és lakhelye nem befolyásolta németségét és legfőképpen polgári osztálytudatát. 1950-ben ez nyilvánvalóan nem volt már így. Most azonban, úgy érzem, paradigmaváltás történik. Nemcsak arról van szó, hogy a nemzetközi nagyvállalatok (akik már elég régóta nemzetköziek), vagyis a „piacok” folyamatosan szkandereznek a nemzetállamok politikai vezetőivel, hogy a korábbi fejezetekben bemutatott privilégiumaikat még jobban növeljék. Most már rendelkeznek egy olyan réteggel, amely hozzájuk kötődik és nem kötődik a nemzetállamhoz. Úgy értem teljes réteggel, ahogy azt fönt bemutattam, az újságíróktól, a diákmozgalmárokon át a tudósokig. Egy csoportról nem beszéltem még: ezek a politikusok. A modern államról szóló fejezetekben szeretnék majd erről sokkal részletesebben írni, most röviden annyi, hogy a modern állam maga is tőketulajdonos, hisz hatalmas hatalmi, politikai tőkével rendelkezik. A modern államban gazdaság, politika, bürokrácia és állami működés, sőt maga a nép is némely esetben, egymásra szorosan oda-vissza ható elegyet alkot. Sokak szerint a mai államok alapvetően korporatívak, mint explicite az olasz fasiszta állam volt. Okvetlenül ilyenek azok az államok, melyeket a kettővel ezelőtti fejezetben nemzeti szocialistának neveztem, de amelyek nevezhetők pl. államkapitalistának is. Azért használtam mégis az előbbi kifejezést (azonkívül, hogy a mondatomba jobban illeszthető volt), mert egyfelől tökéletesen fedi miről is van szó, másfelől, mert a „Nemzetközi közösség” és az általa vezérelt PC már a szó használatától is megbotránkozik, és ez mindjárt kiváló példa arra, hogy hogyan is működik mindez a gyakorlatban. A náci rendszerről és működéséről később sokkal részletesebben szeretnék szólni, most csak annyit, hogy nemzeti   szocializmus volt (nem nemzetiszocializmus, nácizmus stb.), méghozzá valóban és szó szerint. Ezt ma nem szabad leírni, még történelmi munkákban se nagyon, a tömegmédiában pedig végkép. De hát miért? Ezzel semmi jót nem állítottam róluk, hiszen azt is írtam, hogy nem rokonszenvezem ezzel az államelvvel. Először is azért, mert ezzel azt is mondom, hogy a hitleri rendszer kb. kilencven százalékban baloldali volt, sőt levezethető a Francia Forradalomból! Igaz, hogy vadhajtásos, eretnek és ennek az eretnekségnek volt egy valóban jobboldali szubsztrátuma, ami kb felerészben felelős a nácik antiszemitizmusáért (de csak felerészben!) és még nagyobb mértékben a szlávellenességéért. De -és ezért nem szabad ezt leírni- tévedés azt hinni, hogy a náci rendszer legfőbb jellegzetessége az antiszemitizmusa lett volna. A legfőbb jellegzetessége az állam és a nép egysége, állam, gazdaság és nép teljes, totális összhangja (már elvben), a német brand megteremtése és radikális alkalmazása. Hasonlóan (de egyben eltérően, erről később) az olasz fasizmushoz, ahogy azt fönt leírtam. De hát akkor sok (a legtöbb) modern állam -köztük nem egy demokratikus, sőt „szuperdemokratikus” hasonló fölépítésű a náci Németországhoz? Pfúj, pfúj, dehogy -na ez a másik ok amiért tilos leírni, amit fönt megtettem. Tudniillik a nácik a patás ördög szerepét viszik (amit amúgy persze kiérdemeltek), és még a „Nemzetközi közösség” ellenségei sem szeretik, ha kiderül, bármi közük van hozzájuk, mégha akár azokban a jellegzetességekben is, amelyek önmagukban nem voltak gonoszak. Nem mintha röstellnék. Dehogy. Arról van szó, hogy a „náci” pecsét az, amelyért a „Nemzetközi közösség” (ez esetben a híradásokban ez szó szerint így hangoznék) teljes kiközösítésre szólíthatná föl a világ valamennyi országát. Ez még a velük bevallottan hadilábon állóknak sem hiányzik (Oroszország, részben az Orbán-féle Magyarország stb.). Olyan ez, mint mikor a középkorban nem hiányzott egy pápai kiátkozás még olyan hatalmaknak sem, akik amúgy katonai konfliktusban voltak az Egyházi Állammal, vagy annak szövetségeseivel. (Ez a példa is jól mutatja mennyire találó M. Moldbug bráhmin hasonlata). Na most, a legtöbb modern állam egyfajta hibridje a korporatív/nemzeti szocialista/államkapitalista típusú berendezkedésnek és a liberális, vagy méginkább neoliberális (és mint ilyen, a globálisan erős szereplőket, azaz a „piacokat” előnyben részesítő) gazdaságpolitikát folytató fiókvállalatnak. Ez az Apparátus működésének, erőviszonyainak ismeretében természetes. Ott érkeztünk, ismétlem, csak érzésem szerint fordulóponthoz, hogy ez az egyensúly kezd fölborulni. A „Nemzetközi közösség” tagjai ugyanis a politikusok is. Politikai pozíciók és nagyvállalatok, bankok felügyelőbizottsági tagsága percről percre változnak az ő életükben, az átjárás a két világ között nemcsak, hogy lehetséges, hanem magától értetődő (Schiffer András nemrég a Tanácstalan Köztársaság sorozatban tartott előadásában ékes példákkal mutatta be ezt működés közben). Ezt tévedés korrupciónak nevezni: ezek az emberek arisztokraták, a „Piacok” hűbéresei, értékrendjük, életmódjuk és persze megélhetésük mind-mind oda köti őket. Éppen csak a harc hol ilyen, hol olyan frontján állnak helyt. A „Nemzetközi közösség” tehát nemcsak a bráhmán rendet (most az én kifejezésemet használom, hogy mentalitásukat jelezzem) foglalja magába, hanem a ksátriját is: a politikusi, de az alsóbb menedzseri, vagy diákmozgalmári, NGO pozíciókat betöltőknek már nem szellemi, intelllektuális feladatokat kell vinniök elsősorban, hanem harcosit: hűség, szívósság, harci szellem a megkövetelt erények. A „Nemzetközi Közösség” tehát olyan teljes társadalom immár, mely amellett, hogy irtózatos méretű tőkével rendelkezik széleskörű vezető réteggel bír (amely uralja a technológiát, a tudományt és a politikát), és persze dolgozók és robotok tömegét tudja munkára fogni. És ebből a pozícióból talán kihívhatja már régi vetély-, de egyben fegyvertársát, a nemzetállamot. Hogy ez a kihívás mit is jelent, nem tudom biztosan, talán ők sem, Soros György (a „Nemzetközi Közösség” egyik szimbolikus prominense), noha gőzerővel dolgozik a nemzetállami rendszer meggyengítésén, valószínűleg nem akarna egy, az övéi dominálta világkormányt, ahogy az IMF (egyik legfontosabb intézményük) emberei még kevésbé: ők azt hiszem megelégednének azzal, hogy az összes meglévő nemzetállami intézményt az ő embereik foglalják el, a hibrid rendszert megtartva és változtathatatlan nemzetközi szerződésekkel bebetonozva, így az egyensúlyt biztosan maguk felé eltolva. Elon Musk viszont valószínűleg szívesen lenne az új igazságos, felvilágosult, progresszív, zöld világkormány feje, ami majd megoldja a világ összes problémáját. Ettől mentsen meg minket az Isten! (Hogy miért, majd később elmesélem.)