"Ha a szerves építészet lényegét keressük …ezt a gondolkodást, … amelyik a hely szellemét előrébbre helyezi, mint a pénzt, és fontosabbnak tartja az ember természetét, amelyet ki kell szolgálni, mintsem, hogy a pénz természetrajzát szolgálnám"

Makovecz Imre

"A pénz önmagában, saját törvényszerűségeit követve nem identitásteremtő, hanem identitásromboló erő. A beruházásokban mégis átvette a domináló szerepet, nem eszköze, hanem célja az építési folyamatoknak."

Gerle János: Budapest és az ő identitásállaga

Ott tartottunk, hogy mai pénzügyi, gazdasági, jogi rendszereink abból indulnak ki, hogy mindenki pénzember. A „második névadás” során a legtöbb rendszerben ez az alapkiindulás (ez azonban nem teljesen szükségszerű: kommunista és fasiszta rendszerben az egyén alattvalójellege van aláhúzva -már természetesen nem a szólamok, hanem a jogrendszer szintjén). Az imént szóltam arról, hogy a világ pénzügyi rendszere milyen mértékben a pénz árutól elvonatkoztatott, absztrakt és önálló árujelleggel bíró felfogásán alapszik. Ez természetesen a pénzembernek -és csak neki- kedvez. De neki kedvez gazdasági rendszerünk is: adóztatási rendszerünk például (szinte) minden megélhetést segítő tevékenységet üzletnek tekint. Ugyanúgy kell adóznia, és ugyanolyan adminisztratív terhei vannak annak, aki egyedi mintát hímez, mint aki tömeggyártást folytat, vagy éppen tőzsdén spekulál. Persze, tudom, nem teljesen, főleg jobb helyeken nem (Magyarország nem ilyen). De még a jobb helyeken is inkább csak arról van szó, hogy akinek a személyes jövedelme nagyon magas, azt az állam jobban megcsapolja, mint a szegényebbekét. Ez derék, de egyrészt nem csökkenti a nagy cégek versenyelőnyét, másrészt az előző fejezetekben bemutatott igazságtalan verseny és a nagyok privilégiumai ezt bőven ellensúlyozzák. De az alapvetés mindenhol az, hogy minden munkát azért végzünk, mert ebből tudunk a legjobban pénzt keresni. És persze erre optimalizálják az adórendszert is. Vita a különböző gazdasági-politikai irányzatok között abban van, hogy a piac tökéletesen képes-e szabályozni, hogy milyen szakmákra van szükség, vagy az államnak a képzések finanszírozásánál, átképzésnél (!) és egyéb módokon be kell-e avatkoznia figyelembe véve a nemzetgazdasági érdeket (utilitaritás-profitabilitás vita). Azt, hogy valaki egy szakmához kötődik, vagy, hogy egy szakma értékes lehet amellett, hogy pénzjövedelmező képességben nem hatékony nem veszik figyelembe. Pontosabban (hogy lássuk, nem abszurd, amiről beszélek) figyelembe veszik, de csak nagyon szűk körben: a művészetek egy szűk köre, bizonyos tájjelegű, tradicionális tevékenységek stb. privilégiumokat élveznek (mármint megint csak jobb helyeken). Ez azonban nem egy logikus, átmeneteket tartalmazó rendszer, hanem szabályt erősítő kivétel. De nemcsak a gazdaságjog, hanem egész jogrendszerünk a „mindenki (gátlástalan) üzletember” elven alapszik. Rengeteg olyan bürokratikus szabály van, ami megkeseríti a tisztességes ember életét, amit azért hoztak (és ezek még az értelmesek!), hogy a tisztességtelen, szabályokkal visszaélő gazdasági szereplők mozgásterét szűkítsék. És ezzel egy újabb fontos ponthoz érkeztünk. Tudniillik eddig úgy tűnt, hogy az Apparátus, bár sok rosszat elmondtunk róla, de egy dologban verhetetlen: kőkeményen hatékony. Nos, rövidtávon, az egyszeri üzleti-politikai logika mentén kétségtelenül, de hosszabb távon ez már nem olyan biztos. A logika rövidtávúsága ugyanis sokszor okoz ilyen helyzeteket, hogy a fogaskerekek egymást akadályozzák. Tudniillik az, hogy a szabadpiac, a „mindenki üzletember” gondolat jegyében olyanokat engedünk a játéktérre, akik társadalmilag annyira káros tevékenységet okoznak, hogy azt olyan szabályokkal kell korlátozni, ami aztán mindenki más tevékenységére hátrányos következményekkel jár valószínűleg az egész működés hatékonysága ellen hat! Lehet, hogy ha ezeket egy belső, szakmai szabályzó kizárná, az üdvös lenne mindenkinek? Sőt, hatékonyabb? Nem arra gondolok, hogy még egy bürokratikus papírbemutatósdit kellene az emberek nyakába varrni („aranykalászos gazda”), hanem hogy maga a szakma legyen hívatott kizárni az ilyeneket! Mit merészelek gondolni?! Mindjárt elvisz a Versenyhivatal! A valóságban, úgy tűnik, sokszor pont az ilyen károkozó figurák kedvéért hozzák a törvényeket (már mint nem ellenük, ami szintén nem célravezető, hanem értük, az ő lobbitevékenységük nyomán -nemegyszer egy-az-egyben általuk)! Már írtam róla, hogy régen a törvény hagyomány volt: azt, hogy például a germán törvényben mindig az elsőszülött örököl soha senki sem nem kérdőjelezte meg, sem nem felejtette el. A mai absztrakt jogi dzsungelben viszont az érvényesül, aki azt jobban tudja csűrni-csavarni (most az előző fejezetben ismertetett privilégiumokat nem számítva). Mindezekből az is következik, hogy a gazdaság ilyetén monolitikus felfogása és az ezt formálni hivatott állami szabályzók (bár, mint azt a globális egyenlőtlenségről szóló résznél láttuk, még mindig jobb, hogy vannak, mintha nem is lennének) legtöbbször nem érik el céljukat, vagy legalábbis a nagyokat, vagy pénzügyi ügyeseket segítik a többiek kárára, növelve a tőkekoncentrációt, az egyenlőtlenséget.

A bráhmán kasztok közé tartozik még az informatikus is. A „mindenki üzletember” mellett megjelenő modern eszme, hogy a robotizációtól azért nem kell félni, mert legyen „mindenki informatikus”. Ez különféle elképzelésekben jelentkezik azután: jobb esetben azt jelenti, hogy a kézimunka robot általi leváltása során mindenki gépkezelő/rendszerszervező hivatalnok lesz. Ennél cinikusabb (de gyakoribb), amikor a munkájuk elvesztésétől félő melósoknak azt ajánlják, fejlesszenek appot.

De nem fejlesztenek! És nem is fognak, vagy ha igen, akkor nagyon rossz appot fejlesztenek. Azért nem, mert az emberek jelentős része nem képes rá, vagy ha mégis ráveszi magát, hogy ne maradjon le a versenyben, akkor nem élvezi. Ez nem az ő játéka. És mivel nem az ő játéka, ezért nem is fogja jól csinálni (esetleg a hatalomtechnikát, vagy pénztechnikát viszont igen, és akkor el tudja lehetetleníteni azt, aki meg jól csinálná.) Tudniillik az emberek lelkialkata nem teszi lehetővé, hogy egyformán kedvüket leljék mindenben. Az emberiség társadalmi csoportokba osztása nehéz kérdés, munkahipotézisnek fogadjuk most el az indoeurópai három rendet, ú.m.: papság, nemesség, polgárság(parasztság) (szellemi kaszt, harcos, államszervező kaszt, gazdasági kaszt). Ezek ugyanis a világhoz való alapvető hozzáállásukban különböző típusokat mutatnak: a szellemi kasztot láttuk a zsidóságnál már; a szellemi ember a szellemi, metafizikai dolgokkal foglalkozik (azaz szeret foglalkozni), a harcos a társadalmi ideák világában mozog: becsület, igazság, politikai szabadság a hívószavai, nem véletlenül, hogy a magyarság, egy nemesi alaptípusú nemzet kultúrájában ezek a meghatározó gondolatok. A harmadik rend pedig alkot. Létrehozza tárgyi világunkat, megtermeli az élethez szükséges javakat. Keze munkája után szeretne megélni, arra büszke, az ő játéka a föld, a piac vagy a műhely. Eszmei szinten persze; nem a sötétfejű, parázna papokat, tömeggyilkos katonákat, sőt maffiózókat vagy a sunyi, csaló boltost, ostoba, babonás, alamuszi parasztot akarom idealizálni. Az emberek alapbeállítottságáról szólok (részben összefügg ez Jung pszichológiai archetípusaival is). Természetesen ritka, hogy valaki vegytisztán tartozzék egy típusba, de az a helyzet, hogy ha valaki például harmadik rendi beállítottságú, az nem fogja élvezni, ha jogi útvesztőket kell kibogoznia, vagy metafizikai értekezéseket hall minduntalan. Ahogy a szellemi ember meg nem biztos, hogy élvezni fogja a kemény testedzést, a harcos pedig, ha kitartó munkára kényszerül (legföljebb végigszenvedi virtusból -ami egészen más). És bizony az emberiség nagy része nem szellemi, főleg nem pénzemberi beállítottságú, azt a játékot ő nem élvezi. Ezért veszít. Vagy legalábbis rosszul érzi magát. Itt kezdődik az a jelenség, amit nemsokára részletesen kifejtek, hogy kapitalizmusban az emberek jórésze rosszul érzi magát.

Most vissza a kapitalista társadalomra: az általam különben tisztelt Róna Péter egy rossz pillanatában kifejtette, hogy Soros György igenis tudással, szellemi hozzáadott értékkel szerezte mérhetetlen vagyonának alapjait, miközben az emberiség nagyobb része - s közte sajnos a magyar társadalom 40%-a – „egyáltalán nem rendelkezik olyan képességgel, vagy képesítéssel, amely gazdasági értelemben értelmezhető lenne. Nincs mit csinálni velük.” Soros szellemi invenciója abban állt volna, hogy rájött, hogy a „Siemens kézpénzállománya nagyobb, mint a Siemens piaci kapitalizációja”. Most tekintsünk el attól, hogy én más dolgokat is hallottam arról, hogy hogy jött össze az a bizonyos első egymillió a nevezetes pénzembernek és fogadjuk el, hogy Róna varációja az igaz: miért ér ez a tudás a Siemens kézpénzállományáról egymilliószor többet, mint az, ha valaki kiválóan tud bútort fényezni, mestere a szerszámélezésnek, vagy többszáz almafajtát ismer? Esetleg a Hunyadiak korának szakértője? Tudom persze a választ, hogy ezzel az információval lehetett sok pénzt csinálni, és nem is moralizálni akarok, hanem két aspektust megvizsgálni a válaszhoz: gazdasági szempontból biztos, hogy jó, hogy hatékony, hogy ez a tudás ilyen sokat ér, míg a többi a „tudomány és a technika száguldó fejlődése” (Róna erre hozta fel Sorost példának, ami így még ellentmondásosabb) miatt lassan egy fabatkát se? És társadalmi szempontból? Milyen társadalmat hoz ez létre?

 „...rámutattam és kíméletlen szavakban szemük elé tártam ennek az apatikus népnek azt a bűnös gyalázatot, amellyel a kommün az ő zsidó szabadkőműves vezetőivel, keresztény vallásunkat és közerkölcseinket meggyalázta és sárba tiporta. E fölött napirendre térni nem lehet, mert ez véres bosszút követel”

Prónay Pál

A zsidó pénzember tehát tulajdonképpen ugyanolyan szellemi ember, mint a rabbi. Miután kirekesztett volta miatt a zsidóság létérdeke is volt a bevett kasztok által lenézett pénzkezelés, mert pénzen biztonságot, sőt valamiféle privilégiumokat is lehetett vásárolni, a pénzember szerepe amúgy is megnőtt a közösségen belül, és a vezetőnek mindenképpen szellemi embernek kellett lenni, papnak, de ezúttal másképpen. A rabbi, a tudós játéka, szenvedélye a tudás, a pénzemberé a pénz, az üzlet (ami, mint láttuk szintén tudás). A legendás zsidó üzleti érzék oka ebben keresendő. A nőcsábász érti, érzi a nők nyelvét, a hatalomtechnikus a hatalomét, a pénzember pedig a pénzét. Ezért az első megszerzi a nőt, a második a hatalmat, az utóbbi pedig a pénzt. És ezt nem lehet megtanulni, legföljebb ráérezni az ízére. A zsidóság azonban nemcsak szellemi kaszt, hanem érinthetetlen is egyben. Mit értek ezalatt? A körülöttük élő népek, ha el is ismerték esetleg a zsidók szellemi képességeit, de ezért egyáltalán nem tisztelték őket. Megvetették, és alkalomadtán üldözték. Ez kétféleképpen hatott a zsidó mentalitásra. Az egyik, hogy megerősítette őket abban az ószövetségi zsidó vallásból fakadó meggyőződésükben, hogy a „nemzetek” vagy „pogányok” (héberül gójok) szokásai, hagyományai, legyen az a klasszikus pogányság, a keresztyénség, vagy az itt vagy ott elfogadott szokásjog, erkölcs mind hiábavaló, sőt gonosz. Így aztán kívülállóként megfigyelhették az azokban megmutatkozó fonákságokat, álszentséget, hamisságot. Úgy vélem, hogy később. a modernista zsidó emancipáció után ezt a szemléletet az új zsidó művészek honosították meg a baloldali irodalomban, művészetben, társadalomkritikában, nagymértékben segítve a hagyományos társadalom lebontásának harcában -míg a konzervatívok hajlamossá váltak bármiféle kritikát, kritikus művészeti alkotást „zsidó dolognak”, „zsidó művészetnek” címkézni, így kapta meg a jelzőt Ady, Lechner, Bartók is (akik közül például egyik sem volt zsidó, de róluk később még szeretnék szólni). A második pedig, hogy mint az a körülményekből sejthető, sok zsidó élt megnyomorított, szűkölő, valóban kasztok alatti, esetleg bűnöző-félbűnöző életmódot. Ezek (de a gazdagabbak is) megfigyelvén, kíméletlenül, kőkemény tárgyilagossággal és irgalmatlansággal kihasználhatták ezeket a fonákságokat saját javukra. Mai gazdasági és jogi rendszerünk abból indul ki, hogy mindenki ilyen üzletember. Törvényeink ezen a meggyőződésen alapszanak, ebből a feltételezésből indulnak ki. Azt gondolom, hogy ez zsidó apport a rendszerbe. A korai aufkläristák, de még a későbbi liberálisok is (ideértvé egyébként az e csoportba tartozó művelt zsidókat is), tudniillik egy kicsit másképp képzelték. Volt valamifajta olyan illúziójuk, hogy az új rend majd nemesíti az erkölcsöt. Széchenyinek ez volt az alapeszméje. A korai szabadkőművesek is félvallásos szellemi megtisztuló hókuszpókusszal egészítették ki tevékenységüket (amit a legtöbben valószínűleg komolyan gondoltak). De a korai angolszász és germán kapitalizmusoknak is része volt egyfajta üzleti morál, gentlemen’s agreement, protestáns etika, ilyesmik. Ezeket azután a zsidó pénzember szétzúzta. Mielőtt ezen túlontúl búsonganánk, megjegyzem, hogy igazából nem is volt kár érte, mert tulajdonképpen nagy képmutatás volt az egész, hisz a közgazdaságtudomány erre az időre már elválasztotta egymástól az erkölcsöt és a gazdaságot. Marx Tőkéjének jelentős része annak leleplezése, és afelett való (egyébként érdekes módon eléggé keresztyén színezetű) morális felháborodás, hogy a kapitalista gentlemanek valójában kőkemény számító kizsákmányolók. Ha meg nem lettek volna, akkor az Apparátus bedarálja őket, a gátlástalan pénzember (most már, mint típus, nem csak, mint zsidó, a többi is ideasszimilálódván) azért szoríthatta ki a korábbi burzsoát, mert az ő működésmódja hatékonyabb volt. Ez a verseny kéremalássan! Szeretnék ezért egy elég gyakori tévképzetet eloszlatni: sokan úgy gondolják, hogy a kapitalizmus tulajdonképpen lehetne egy etikus, jól működő dolog, ha az a bizonyos protestáns etika, vagy a pápa morális útmutatásai, vagy mi a csuda hatná át, vagy jó magyar (német, amerikai, szabadon behelyettesíthető) emberek csinálnák, ha a zsidók (antiszemita változatban), vagy egyáltalán az immorális szereplők (nem antiszemita változatban) nem erkölcstelenkednének bele, alváltozatban, ha a spekulációs tőke nem helytelenkedne a „tisztességes” ipari, termelő tőke kárára: egy olyan rendszerben, ami egyfelől az egyént szabályozó közösséget intézményesen szétveri, miközben a tisztességtelenül versenyzőknek nagy előnyt biztosít, sőt, az egyeseket sok esetben valósággal kényszeríti a tisztességtelenségre ez egyszerűen ostobaság, irrealitás -ráadásul azon a tévképzeten alapul, hogy mások morálisabban viselkednek, viselkednének, mint pl. a zsidók. Nem viselkednek és nem is viselkednének, rendszerszinten biztos nem (nem kicsinylem le ezzel az egyéni morális felelősségvállalás fontosságát, egyes kiváló emberek, nem zsidók és zsidók egyaránt példát mutattak, néha hagyományt teremthettek helytállásukkal). Annyi igazság viszont van ebben, hogy az, akit egy közösség hagyományai, szabályai kötnek, kevésbé valószínű, hogy parazitaként fog viselkedni, mint az, akit nem. A következő nagy fejezetben szeretnék majd a modern állammal foglalkozni, de most előre szaladok ismét, mert adódik a felvetés: rendben, a régi, elkülönülő, a tőkés termelést és technológiai forradalmat akadályozó közösségeket szét kell verni, de miért ne lehetne az embereket egy új nagy közösség tagjainak megnyerni, mint amilyen a nemzet, vagy az emberiség? Ennek az eszmének a latin neve szocializmus. Ha a nemzet a megteremteni kívánt új közösség, akkor nemzeti szocializmus. Hát, tudjuk, ez legtöbbször nem működik olyan jól. De olyan társadalmakban, amelyek eléggé homogének voltak eredetileg is, vannak kísérletek, amelyek látszólag jól is működnek. Ilyen társadalmak a skandináv államok, Japán, Kína, Dél Korea (míg Észak a kevésbé jól működő változatra kiváló példa) stb. Az a helyzet, hogy én személy szerint nagyon nem rajongok ezekért a társadalmakért és pedig azért nem, mert pont ezek azok, amelyek az egyén morális felelősségét, szabadságát, autonómiáját a legjobban -már gondolatcsírájában- elfojtják, és az embert az Apparátus szolgálatába állítják. Hogy miért és hogyan, arról később részletesen szeretnék szólni!