"A klerikalizmus már a tizenötödik században üdvgépezetté alakult át, amelyben automatikusan minden bűncselekmény alól a felmentés elérhető volt.

               Úgy látszott ez a gépezet a felvilágosodással megszűnt. Bizonyos időnek el kellett telnie ahhoz, hogy az ember észrevegye: az üzem még hatásosabban működik. De most nem az üdv kérdése, hanem maga a teljes élet gépiesedett el. Az a hiedelem terjedt el, hogy az egész létező világ, lélek, élet, vallás, gondolkozás tulajdonképpen egyetlen kolosszális, ésszerűen megszerkesztett apparátus. nincs szükség arra, hogy a lét értelmére vonatkozóan nem mechanikus elemeket is felvegyünk. Bizonytalan tényezőkre szükség nincs Isten, lélek, akaratszabadság elvégre nem is bizonyítható, mondja Kant. Az emberi létezést nem gondolat vagy szellem, de még csak élet sem, hanem a mechanon irányítja. Az ember az apparátusban maga is apparátus és nagyobb üzem alkatrésze, nem spirituális lény, hanem funkció. "                           

     Hamvas Béla Scientia Sacra III.

Hamvas Béla ezt az új szisztémát, ezt a harmonikusan (ko)operáló szisztémát létgépesítésnek nevezi, az egész szervezetet pedig apparátusnak. Használjuk hát mi is ezt a kifejezést, de szeretném, ha arra tennénk próbát, hogy most elvonatkoztatunk Hamvas és József Attila mélyen átélhető, átélendő és lesújtó szavaitól és a következő munkamodellt elfogultság nélkül gondoljuk és érezzük át.

Tehát tulajdonképpen az Apparátus az a gép, mely a világot eszi és átalakítja saját magává, miközben tőkét fogyaszt és tőkét termel. Az emésztés folyamata a modernizáció, az pedig, hogy az Apparátus működik és fogyaszt, termel, az maga a kapitalizmus.

Természetesen szükséges, hogy –mint egy gépkrokodil, mely folyvást nő- az Apparátus magát is újra és újra megeméssze, modernizálja.

Van azonban valami, ami előfeltétele az Apparátus működésének: az ugyanis nem képes bármit megemészteni. Nem eszik szántóföldet, csak term(el)őhelyet, nem eszik műhelyt, csak termelőegységet, nem eszik házat, csak ingatlant, nem ismeri az ember kezének munkáját, csak a munkaerőt, vagy még inkább a munkaköltséget, nem ismeri a kéz-művest, csak a termelőerőt. Érdekes különösen a termel kifejezés. Gyöke a teremt –Isteni aktus. Ahogy a gabona terem, az a hagyományos gondolkodásban nem emberi erőfeszítés eredménye, hanem az isteni teremtés része. A termeszt, és a termel szinte perverz szóképzéssel a felvilágosodás során létrejött műszavak –az új rend szavai. Mindenekfelett pedig van egy szó, amivel az össze többi kifejezhető, ez pedig az ÁRU.

Gondoljunk Konfúciuszra. Nem mindegy, hogy mit milyen szóval illetünk

„Dsi Lu szólt:
- We hercege várja a Mestert, hogy a kormányzást átvegye. Mi lesz az első, amit a Mester tenni fog?
A Mester így szólt:
- A szavak helyes használata.
Dsi Lu szólt:
- Ez az egész? Most az egyszer a Mester hibázni fog. Miért kell a szavakat helyesen használni?
- Milyen együgyű vagy te, Yu! A bölcs mellőzi azt, amit nem ért. Ha a szavak használata nem helyes, a fogalmak értelme zavaros; ha a fogalmak értelme zavaros, nem lehet szabatosan cselekedni; ha nem lehet szabatosan cselekedni, az erkölcs és művészet nem virágzik; ha az erkölcs és művészet nem virágzik, a büntetés értelmetlen; ha a büntetésnek nincs értelme, a nép nem tudja hová lépjen és mit tegyen. A bölcs első dolga, hogy fogalmait szavakká, a szavakat tettekké tegye. Nem tűri, hogy szavaiban rendetlenség legyen. Minden ezen múlik.”

De térjünk vissza. Hogyan lesz a világ az Apparátus számára emészthető? Ehhez bizony új rítus szükséges.

"És formált vala az Úr Isten a földből mindenféle mezei vadat, és mindenféle égi madarat, és elvivé az emberhez, hogy lássa, minek nevezze azokat; mert a mely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak neve.

És nevet ada az ember minden baromnak, az ég madarainak, és minden mezei vadnak"

1Móz2, 19-20/a

Az ószövetségi történet szerint Isten az embert bízza meg, hogy a világ fölött uralkodjék, vagyis „művelje és őrizze azt”. Ennek a feladatnak a beiktatási rítusa tulajdonképpen a névadás. Ez az első név. Például: elefánt. A második név az, amit az Apparátus ad. Ebben az esetben például: igaerő.

Három dologról beszéljünk még. Az egyik, hogy nyílván az egyik feladata ennek a második névadásnak a specifikumok megszüntetése. A helyi-ség megszüntetése. Roger Scruton szerint az alapvető gond a kapitalizmussal a globalizáció. Tehát, amikor megszűnik az, hogy ismerem a termelőt, látom a folyamatot (rendelkezem információval róla); ahogyan megszületnek a tárgyak, vagy megszületik az étel, az egy bizonytalan globális folyamat része lesz. Én azt gondolom, hogy Scruton egy kicsit leszűkíti a dolgokat. Nem mer egészen kritikus lenni az egész folyamattal szemben, pontosan a később tárgyalandó szocialista változatok iránti kritikája miatt. Ezzel együtt ez egy nagyon fontos része az egésznek. Ne legyen helyi, ne legyen egyedi, legyen csereszabatos, hisz az Apparátus gépezete elakad az egyedi jellemzőkkel bíró terepen, mint Ankerschmidt lovag aratógépe a magyar földön Jókai Új földesúrjában.  Még egy ószövetségi történet jutott eszembe: Bábel tornya. Sokáig nem értettem, hogy Isten miért rontja el az emberek oly magasztos tervét? Irigységből? Valójában a történet valószínűleg arról szól, hogy egy megromlott, nem tökéletes világban szükséges, hogy az emberek elkülönüljenek egymástól, a különbözőség hiánya nem a magasztos Egységhez (a világ proletárjainak egyesüléséhez) vezet, ha nincsenek természetes akadályok előtte, akkor a legnagyobb erő diadalmaskodik egy globális zsarnokságban. Hogy még egy „mítoszt” idekeverjek: a Csillagok háborújában ez a sötét oldal szöveg kicsit jedi propaganda: a sithek nem a gonoszságban, hanem az Erő korlátlan használatában hisznek, pontosabb lenne azt mondani, hogy a sithek a kapitalista jedik. Ettől függetlenül, az Egységnek fent említett hiánya régi fájdalma az emberiség jobbjainak, különösen, ha a széttagozódás törzsi begyöpösödéshez, gyűlölséghez, széles látókör helyett beszűküléshez vezet. Ez a fájdalom és annak meghaladásának vágya vezette hát az új Bábel építőit is… A másik, amiről még nem volt szó az a hasznosság, a hasznosságelv. Mindig, aminél hasznosabbat talál, azt darálja le, emészti föl az Apparátus. Azt gondolom, hogy most kell még itt egy dologról beszélni, mégpedig arról, mi a tőke. Amikor a tudomány képviselői, vagy az enciklopédisták, vagy nevezzük őket akárhogy kitalálták az Apparátust szövetségeseket is kerestek ennek megvalósításához. Ezek kezdetben az abszolutista uralkodók voltak, ezért is beszélünk felvilágosult abszolutizmusról. Sokkal inkább valamiféle szocialista rendszerben gondolkoztak. Egy idő után azonban kiderült, hogy az abszolutista uralkodók túlságosan is kötődnek a tradícióhoz, tradíciókhoz, a régi rendszerhez, az ancieme régime-hez, többnyire nem tudnak az új rendszer szolgálatába állni. Egy idő után váratlan szövetségest találtak, ez volt a Tőke (nagy T-vel a nagy és tudatos tőketulajdonosok „közösségét”, vagy egyáltalán nagymennyiségű tőke jelenlétét értem). Váratlan szövetséges volt, mert a Felvilágosodás kezdetben inkább a kínai (államközpontú) legista filozófiához hasonlított és egyáltalán nem volt a gazdasági szabadelvűség híve. Mi ez a tőke? Ha nagyon egyszerűek akarunk lenni, akkor azt kell mondanunk, hogy olyan eszköz, aminek segítségével az embereket, intézményeket stb. motiválni lehet arra, hogy a kívánt módon cselekedjenek, és ezt meg is tehessék (tehát pl. kutatás-fejlesztéssel foglalkozzanak egy ideig, ahelyett, hogy azonnal közvetetten élelmiszerré fordítható tevékenységet kelljen végezniök). A „második névadás” előtti, ahhoz szükséges pillanatban elsősorban (de nem kizárólag) nagy pénzvagyon, ami gazdasági szereplőknek a kezén van és gazdasági célokra fordítható. Ez tette lehetővé az ipari forradalom technikai vívmányainak létrehozását, a tudomány, technika és gazdaság összekapcsolását. Később még sokkal részletesebben fogjuk mindezt tárgyalni, most az a fontos, hogy amikor az átnevezés történik mik azok a szempontok, amik miatt szükség van a rítusra. Természetesen szellemi aktusról van alapvetően szó, de volt és van gyakorlati mozgatója is. A legfontosabb elv a haszon elve volt, és ezt úgy vélem kifejezetten a Tőke urai programozták bele, hisz, mint tudjuk a „tőkéseké a haszon”. A felvilágosodás alapeszméje az utilitaritás volt, a Tőkéé a profitabilitás. Magyarra mindkettőt hasznosságnak fordíthatjuk, és ez nagyon szépen leleplezi, hogy erősen egy tőről fakadnak, de mégis van köztük egy kis különbség: az utilitaritás bár rideg szenvtelenséggel tör le minden kis haszontalanságot (de kifejező a magyar nyelv), de nincs teljesen objektív kényszerítő ereje; a profitabilitásnak van: ha valami nem hoz profitot, annak vesznie kell, matematikai törvényszerűségként. Ez az az elv, amely az Apparátust lendületbe hozza, folytonos fogyasztásra kényszeríti. Ennek következménye a verseny, hisz aki nem elég hatékony (nem hajt elég hasznot), az szükségszerű, hogy „elfogyasztassék”.  A haszon (immár mindkét jelentésében) maga is az új nevek egyik legjelesbbike, kiszorította a szépséget, a jól végzett munka örömét, a kötelességtudatot, a szenvedélyt és még sok egyéb ösztönzőt. Úgy gondolom mindazonáltal, hogy az Apparátusnak van egy olyan belső gyomorlogikája, amely haszontalanul is fogyasztásra ösztönzi, ezért sokszor olyankor is „leüti a kis falut” ha az kifejezetten értelmetlen, és senkinek nincs belőle semmilyen haszna. A harmadik pedig talán a legfontosabb. Róna Péter a közgazdaságtan bűnéül rója föl, hogy elválasztotta a gazdasági szereplőt az embertől, mint erkölcsi lénytől. Minthogy a közgazdaságtudomány a kapitalizmus dogmatikája, avagy az Apparátus működési kézikönyve, ezt elfogadhatjuk. Ez az Apparátus lényege. Az Apparátusban nincsenek egyének, nincs felelősség, mindenki szem a láncban. A felelőtlen felelősség rendszere. A három aspektus így áll össze eggyé:

 >>miért vágattad ki az őserdőt, az orángután otthonát?

-én nem vágattam ki, nagyon szeretem az orángutánokat. Csak a tőzsdén fektettünk be erdőkitermelő vállalatokba, mert ez hozta a legtöbb hasznot. Ha mi nem tettük volna, lemaradunk a versenyben, tönkremegyünk! <<

Van a kapitalizmusnak még két tulajdonsága, ami a fentiekből és az alapdefiníciómból értelemszerűen következik: miután az Apparátus gépezethez és nem mondjuk építményhez hasonlítható, nem statikus, hanem dinamikus jellemzői vannak, és mint ilyen, soha nincs egyensúlyban, hiszen lételeme a fogyasztás (így hát az Apparátus terjeszkedését teljesen stílszerű és jogos „haladásnak” nevezni). Az Apparátus ugyanis éhes gép. Nem tudjuk ugyan, hogy mi történne, ha nem enne folyamatosan, mert ilyen még nem történt, amióta csak létrejött (pedig jó lenne tudni, mert én pont éhenhalasztani szeretném). De az biztos, hogy ha valamelyik alkotórésze leáll, akkor a többi -a hatékonyabbak- azt azonnal elfogyasztják, „korszerűbbet”, azaz hatékonyabbat hoznak létre helyette. Nincs tehát olyan hely, ami biztonságban volna attól, hogy (újra) elfogyasztassék -kevésbé ijesztően szólva, hogy modernizálják-, újra és újra alapvetően átalakítva az ottaniak életét, kultúráját, fogyasztási szokásait, az ottani piacot. Ennek az egyensúlytalanságnak aztán nagyon sok következménye van, amelyekkel később még rendre foglalkozni fogok. Az Apparátus másik tulajdonsága, hogy Makovecz Imre szavaival személytelen intelligencia. Mindkét szó fontos: egyrészt személytelen, tehát arctalan, ami ijesztő (de legalább hiába is keresnénk az arcát a tőkésekben /zsidókban /angolszászokban /titkos társaságokban), másrészt pedig intelligencia. Már eddig is antropomorf jelzőkkel illettem (eszik, halad stb.), és valóban, az Apparátus sokszor élőlényhez, mégpedig intelligens élőlényhez (esetleg gólemhez? /Mújdricza Péter/) hasonlít. Később szólnék róla részletesebben, de a technika fejlődésével egyre intelligensebb és egyre többet tud rólunk, így az ellenőrzése és hatalma egyre teljesebb. De azért ne essem túlzásba se. Mert sok szempontból meg elég böszme egy gépezet.

Az előző fejezetben láttuk, hogy életünk óriási mértékben különbözik elődeink életétől. Összehasonlításul: Feleségem nagyanyja 1933-ban született. Mikor 1951-ben férjhez ment, férjével egy fehérre meszelt, nádtetős házba költöztek (természetesen fürdőszoba nélkül), az udvar földes volt, tyúkok kapirgáltak rajta. Tizenhárom holdas birtokuk nem számított kicsinek, sok mindenfélét termeltek, de gépeik szinte egyáltalán nem voltak. Kézzel arattak (de már nem csépeltek), lovat hajtottak, nagyon kevés dolgot vettek boltban: életük nagymértékben olyan volt, mint őseiké ezer meg ezer esztendőkön át. Ma az ilyen életmódot skanzenben mutogatják, pedig csak egy emberöltő telt el azóta. Marc Grodwohl, az elzászi Écomusée alapítója mesélte, hogy mikor a hetvenes években elkezdték falumúzeumukat megépíteni, a látogatók gyermekkori emlékeiket mentek felidézni. ilyen volt a Tánti háza, ilyen meg a Grószmuteré. A mai fiatalok viszont olyan rácsodálkozással mennek, mintha a neandervölgyi ember barlangját néznék. És a változás egyre gyorsabb. Gyermekeink lehet, nemsokára nevetni fognak okostelefonjainkon, hisz nekik már a fejükbe lesz építve az új applikáció, annak segítségével fogják kívülről tudni, hogy mit kell felelni a tanárnak, mit kell gondolni és cselekedni. Az ő vezérük már belülről vezérel… Lehet, hogy lesz teleport, a repülő vicces ókori izének tűnik, és így tovább.

Ezt a jelenséget hívjuk modernizációnak. De mi köze van mindennek a kapitalizmushoz?

"Forgolódnak a tőkés birodalmak,
csattog világot szaggató foguk.
Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak
s mint fészket ütik le a kis falut.
Egy nyál a tenger! Termelő zabálás, -
kis, búvó országokra rálehel
a tátott tőke sárga szája. Párás
büdösség-felhő lep bennünket el."

József Attila: Munkások

Mi ez a disszonáns hang? Miért árnyékolja be az eddigi optimista világképünket? Mi köze ahhoz? Valóban így viszonyul a modernizáció a kapitalizmushoz? Ahhoz, hogy ezt megértsük vissza kell tekintenünk a XVII. század végének Európájára. Tudnunk kell, hogy Európát a harmincéves háború tönkretette. Fizikailag és lelkileg is. Elpusztult Németország jórésze, Lengyelországban (mely közvetlenül nem vett részt a háborúban, de helyette-utána szimultán (polgár)háborút vívott a svédekkel (akikhez Erdély is csatlakozott), a kozákokkal, a törökökkel, tatárokkal, oroszokkal) e kort a Romlásnak (Potop) hívják, Magyarország és Erdély romlása is ekkor tetőződött. Közép Európa (ez a hely még fontos lesz, később még fogunk vele foglalkozni) jórészt tönkrement hagyományos közösségeivel együtt. Nyugat Európa ugyan jobban megúszta a pusztulást, de hagyományos társadalmi erőit jelentős csapások érték: XIV. Lajos visszavonta a nantes-i ediktumot és kiűzte a hugenottákat, a polgárság és a déli nemesség legkreatívabb, legfüggetlenebb rétegét. Abszolutista erőszak lett úrrá mindenütt. A Spanyolországban az ezt a munkát már korábban elvégző Habsburg ház a végét járta, de az ország hagyományos rendi erői már végleg elgyengültek. Anglia egy véres polgárháborút követően ideiglenesen restaurálta a Stuartokat (ezzel is foglalkozunk még). Nincs itt most lehetőség ezeknek a küzdelmeknek a részletezésére, mert nagyon hosszú lenne, és –de csak részben- távol vinne tárgyunktól, de azt szeretném megjegyezni, hogy semmiképpen sem tudom a hagyományos társadalmi érdekérvényesítő rétegek rovására (ld. például a Fronde) megerősödött abszolutisztikus hatalmakat legitimnek, vagy még kevésbé szakrálisnak tekinteni. Nyílván őriztek ilyen vonásokat is, de sokkal inkább, a nevezzük úgy „első tőkekoncentrációs periódus” során föllépő centripetális erőmozgások sok tekintetben tradícióellenes következményei voltak. Nem véletlen, hogy nemsokára létrejött a felvilágosult abszolutizmus és a forradalmak végülis a később tárgyalandó „újraemésztés” során számolták föl a kétségkívül túl sok hagyományos, akadályozó vonást mutató rendszereket.  Visszatérve. A pusztulás még gyökeresebb volt lelkileg. Kiderült, hogy egyik keresztyén felekezet se bír a másik fölé kerekedni, „egyikkel sincs az Isten”. Ezt az önmagában talán inkább örvendetes fejleményt kiegészítette egy sokkal szomorúbb. Az is világossá vált, hogy bizony egyik hadviselő fél sem az Igazságért, az Isten Országáért, vagy akárcsak a Keresztyén Európáért harcol, hanem bizony a saját monarchisztikus vagy gazdasági érdekeiért. Erő feszül szembe ellenerővel. Lassan új gondolkodás kezdett elterjedni: a racionalizmus, majd a mechanikus materializmus és a modern tudomány. Ez a kor Newton kora, a francia enciklopédisták kora, Pascallal és Descartes-tal kezdve, de Diderot-hoz, Voltaire-hez és a náluk is keményebb mechanikus materialistákhoz, végső soron Robespierre-hez vezetve. És mivel az ember nem élhet hit nélkül a kiábrándultságot új lelkesültség kezdte felváltani: a Felvilágosodás.  A Felvilágosodás új világot akart teremteni: a gyűlölt, bukottnak tekintett régi helyett: a ráció, a józan ész világát, ahol a társadalmi osztályok korábbi elválasztása helyett egy csodálatos gépezetet, ahol a tudósok tiszta értelmen alapuló elképzeléseit megvalósítják a gazdasági életben, ami végeredményben óriási hasznot hoz, amit utána természetesen igazságosan osztanak el. A tudomány és technika vívmányainak beemelése a gazdaságba a kialakuló új rend máig legnagyobb erénye, de nézzük hogyan sikerült az új világ!

"Száz vasútat, ezeret!
Csináljatok, csináljatok!
Hadd fussák be a világot,
Mint a testet az erek.

Ezek a föld erei,
Bennök árad a müveltség,
Ezek által ömlenek szét
Az életnek nedvei.

Miért nem csináltatok
Eddig is már?... vas hiányzott?
Törjetek szét minden láncot,
Majd lesz elég vasatok."

Petőfi Sándor

Kapitalizmuskritikus, vagy talán jobban mondva modernizációkritikus körökben a modern világ minden elemét kritizálni divat, elmondani például, hogy őseink mennyivel természet közelibb éltet éltek (ami igaz), ennek következtében mennyivel egészségesebbek voltak. Ami viszont nemhogy nem igaz, de kifejezetten hazugság. Ha nem akarunk a statisztikáknak hinni, hát nézzünk utána mennyi ideig éltek a múlt neves szereplői. Azt talán kevesen hiszik, hogy a globalizáció szószólói (a zsidók, biciklisták, szabadkőművesek, vagy akárki) akkora erőfeszítést tegyen, hogy egy gigantikus történelemhamisítás keretében meghamisítsa nem is oly távoli múltunk valamennyi szereplőjének életrajzi adatait Arany Jánostól Kanton át Masaccioig minden országban, rendben korban és kórban. Szóval, ha nagyjából elfogadjuk legalább az alapadatokat: hetven évet kevesen éltek meg, a hatvanasok már idős embernek számítottak, és a mi a fő különbség: nagyon, de nagyon sokan meghaltak sokkal korábban: harmincas, negyvenes, ötvenes éveikben, s ami még ennél is sokkal rosszabb: nyolcból (körülbelül ennyi gyermeket várhatott egy negyvenes éveit megélő férfi, nagyon gyakran nem egy, hanem megözvegyülést követően két-három feleségtől) átlagosan három élte meg a felnőttkort! A múlt korok embere tehát nehéz körülmények között élt és élete sokkal -sokkal törékenyebb, bizonytalanabb volt (bizonyos tekintetben). És nemcsak járványok és egyéb betegségek leselkedtek rá, de rablók, török, tatár, német portyázók, katonafogdosók, kalózok, veszett kutyák, erőszakoskodó földesurak és lázadó parasztok, boszorkányok rémisztő varázslataikkal és mérgeikkel és boszorkányüldözők máglyáikkal. A tudományok fejlődése és győzelme következtében –a kapitalizmus vezérállamaiban persze (erről később még lesz szó)- rend van. Rend van és lét- és vagyonbiztonság. Noha néha ettől eltérő tapasztalataink is vannak, de a múlttal összehasonlítva életünket óvja, védi és irányítja a modern állam: számon tartanak, személyi igazolványunk és számunk van, nem nagyon hurcolhatnak el rabszolgavadászok (legföljebb nagyon perifériális és kevéssé modernizált csoportok tagjait), egészségünket is pátyolgatják, óriási kórházak gyógyítanak bennünket, életünket elkerüli a múlt sok rettegett betegsége, a pestis, kolera, feketehimlő, vagy a TBC, a gyerekhalandóságot töredékére szorította vissza a modern orvostudomány és gyógyszerészet, és hacsak nem vagyunk igazi nácik ennek örülnünk kell. Idős korunkban is számíthatunk némi gondoskodásra, és nem járják az erdőket betyárok sem; de még ha ki is zsebelnének, bankszámlánkhoz akkor sincs hozzáférése Robin Hoodnak, és kárunkat is megtéríti a biztosító. Jézus példázata a gazdag emberről, kinek kincsét megemészti a moly és ellopja a tolvaj is érvényét veszítette már: aki az igazi elitbe tartozik, azt noha kisebb nagyobb veszélyek érhetik, valójában sebezhetetlen. meghalhat bár, de tőkéjét védi a tőzsde, védi az állam, sőt védi az egész világrend. Védi nemcsak az állami bürokrácia, nemcsak az amerikai hadsereg minden katonájával és minden atombombájával, de védi a kínai, sőt bizonyos mértékig még az orosz is, hisz, ha a tőke elveszne megkérdőjeleződne azok tulajdonosainak oroszországi, vagy kínai befektetése is, ki tudja, talán védi még az Iszlám Állam is. Na de, hagyjuk a szupergazdagokat. A mi vagyonunk ugyan messze nincs ekkora biztonságban, könnyen átvándorolhat éppen az ő zsebükbe, de láttuk, még így se panaszkodhatunk az élet és vagyonbiztonság tekintetében. És akkor még nem beszéltünk az földi létet kellemessé tevő apró, vagy nagyobb kiegészítőkről: van autónk, nem kell kutyagolnunk, ha a szomszéd faluban akad dolgunk, sőt még relatíve szegényebb emberek is elrepülhetnek a kanári szigetekre, de legalábbis elvonatozhatunk a Balatonra, okos, vagy oktalan telefonunkkal kapcsolatba léphetünk távol lévő szeretteinkkel vagy üzletfeleinkkel, és még hosszasan lehetne mesélni. a tudomány vívmányait. A tudományos fejlődés pedig, mint azt a Tradíció és Innováció című fejezetben, a III. részben remélhetőleg látni fogjuk, nagymértékben összefügg a kapitalizmussal és a modernizmussal. A következő fejezetben ezeket a fogalmakat szeretném tisztázni.

1.Mi a Harmadik Rend? Minden.
2.Mi volt mind mostanáig a politikai rendben? Semmi.
3.Mit kíván? Hogy lehessen valami!       

                                                            (Sieyѐs abbé)

Amióta kapitalizmus létezik, vagy legalábbis mióta egyeduralkodó lett a gazdaságban -s mint látni fogjuk a filozófiában, természettudományban és mindenütt, azóta keletkeztek mozgalmak, melyek megdöntését, vagy legalábbis megreformálását tűzték ki célul. Ezek együttesen legalább 200 millió ember halálát okozták a XIX., XX., és XXI. században, úgy tűnik hát, hogy a reform dögletesebb magánál a rendszernél is. E blogban azt szeretném megvizsgálni, mi az oka annak, hogy ennek ellenére miért próbálkozik az emberiség egy –legyünk jóhiszeműek- eredendően lelkes és jót akaró része, hogy forradalmat csináljon? Írnék arról, hogy a forradalom miért nem megoldás, mert noha a fönnálló rendszer megdöntése járhat sikerrel, de valójában nem hoz új rendet –totális rendszereket hoz, alternatív kapitalizmus-módozatokat, még inkább totálisakat, mint maga a „kapitalizmus” –melyről szintén szeretném bizonyítani, hogy totális -korlátlan, korlátozatlan rendszer, hiába kárhoztatják aztán a gazdasági liberalizmus szószólói a totális rendszereket, mert maguk is olyat építenek. Megvizsgálnám viszont azokat a mozgalmakat, melyek nem léptek föl forradalmi igénnyel, viszont hiába látták a dolgokat kitűnően, hiába adtak kiváló társadalomjavító ötleteket, olyanokat amiket én is szeretnénk majd beépíteni saját elképzeléseim közé -nem (csak) vadonatúj gondolatokról lesz itt szó, hanem olyanokról, melyeket ezek a reformerek már részben vagy egészben megfogalmaztak- de jellemzően a kutya se törődött velük, vagy ha igen, úgy az uralkodó politikai rendszer vagy valamelyik forradalmi csoportosulás asszimilálta őket –asszimilálta vagy fölvásárolta. Arról is szólnék, hogy mit hibáztak el ők, miért kellett ennek így történnie?

Fő mondanivalóm mégis az volna, hogy hogyan lehet nem forradalmi módon változást elérni, mert azt, hogy a kapitalizmus –minden nem elhanyagolható erénye ellenére- alapvetően nem szép, az isteni és emberi arányoknak nem felel meg, s mint ilyen végső soron apokaliptikus, és az ember méltóságát lerombolja, remélem már az első fejezetek végére látni fogjuk. Úgy vélem a nem forradalmi változás közösségek és új hagyományok teremtése, különös tekintettel a gazdasági közösségekre, magyarul céhekre. A második fejezet ezek felépítéséről szólna, a harmadik pedig a jövőről, technológiáról és emberről.

A módszerről

Módosítanám fentebbi tételmondatomat: nem szeretnék a mindentudó és mondó modernista ideológus szerepében tetszelegni, nem is tudom tehát, hogy mi a biztos megoldás, vagy van-e egyáltalán, csak szeretném közzétenni, megosztani (jobb volna, ha e kifejezést az egyik újabb kapitalista szuperszervezet nem járatta volna le) azokat a megfigyeléseimet és meglátásaimat, kisebb részben ötleteimet, melyek, miközben építészmérnökként folytattam (eredeti értelmében értve) sziszifuszi küzdelmemet a szépért, jóért és értelmesért elmémbe ötlöttek, így többek közt azokat, melyeket az egykori Klauzál utcai építészirodánkban folytatott Műhely során másokkal együtt vetettünk föl. Miközben ennek a blognak a létrehozásán gondolkoztam, arra is rájöttem, jobb, ha suszter marad a kaptafánál, mérnök ne próbáljon meg közgazdásszá ávanzsálni, ahhoz túlságosan és reménytelenül kicsi a közgazdasági tudásom, hogy gondolataim közgazdasági elméletként jelenjenek meg. Vallom viszont azt is, hogy a szabad gondolkodás joga és kötelessége az embernek. Rudolf Steiner -Goethe nyomán- azt a szándékát nyilvánítja ki, hogy a világot művészi megközelítéssel, ne pedig didaktikusan írja le. Én is ezt szeretném tenni és a közgazdaságtani vagy társadalomtudományi jelenségeket nem azok részleteiben, számszerűen, bizonyítva szeretném vizsgálni, hanem alakjukban.

A vizsgálódás tárgyát viszont leszűkítettem: már itt a bevezetőben is említettem, hogy a kapitalizmus vagy a modernitás nem csak gazdasági rendszer, hanem szellemi valóság is. Ezt nem szem elől tévesztve, megpróbálok mégis elsősorban annak szerkezeti, működési, tehát inkább gazdasági, részben politikai vagy ökológiai aspektusaira, illetve azok formatanára koncentrálni, egyszerűen azért, mert egyrészt nem vagyok olyan szellemi látás birtokában, ami a szellemi erők biztos látását ajándékozná nekem, másrészt könnyen valamilyen ideologikus szempontot magamévá téve könnyen részrehajlóvá válhatnék, egyben ezen az alapon meg is osztva az olvasókat. Tehát: nem mondom például, hogy a hagyományos társadalom és gazdálkodás szakrális volt, a kapitalista pedig profán. Egyszerűen azt kutatom, hogy az utóbbi milyen (az előbbihez képest is), és ez alapján mindenki eldöntheti, hogy mit gondoljon a kérdésről. (Azt pedig még kevésbé, hogy a szellemi változás mögött milyen szellemi erők álltak, vagy nem álltak. Vizsgálom tehát, hogy mi volt –lehetett a szabadkőművesség szerepe a kapitalizmus születésében, kik voltak a szervezet tagjai, de egyáltalán nem érintem azt, hogy szertartásaikon mi történt, vagy mi nem). Nem nagyon fogok szellemi vagy filozófiai áramlatokkal sem foglalkozni, mint modern -posztmodern, vagy pláne pozitivizmus, egzisztencializmus, vagy dekonstruktivizmus, már csak azért sem, mert nem filozófiai magasságból, hanem a keze (értelmes) munkája után megélni szándékozó ember -vagyis a harmadik rend-perspektívájából szeretném az egész kérdést vizsgálni. Ezzel együtt természetesen nem kerülhető meg mindig az ilyen jellegű kérdések érintése.

Megközelítésemet az alcímben konzervatívnak neveztem. Tettem ezt annak ellenére, hogy a konzervativizmust is kritikával fogom illetni, illetve, hogy későbbi „hőseimet” – Ruskint, Morrist, Gandhit, Steinert, Beuyst – inkább baloldaliaknak szokták tekinteni. Ráadásul társadalomszemléletem alapja, mint fent említettem, az iparűző polgárság (tehát a Munka), nem pedig a felsőbb osztályok valamelyike (avagy a Tőke), ami esetleg szintén baloldalinak nevezhető. Azért vallom megközelítésem mégis alapvetően konzervatívnak, mert az emberi működés két legerősebb mozgatórugójának (legalábbis e vaskorban) egyrészt az érdeket (ebben megegyezve a neoliberálisokkal), másrészt viszont a hagyományt, szokást -a tanultat, begyakorlottat- tartom, de nem vagyok hajlandó lemondani a magasabb Erkölcs és Érték szem előtt tartásáról sem. Ebből következik az is, hogy nem hiszek semmiféle altruizmuson, önzetlenségen alapuló társadalomban (és nem tartom véletlennek, hogy az ilyenek, pl. a kommunizmus a legvéresebb elnyomáshoz vezettek), ami szinte minden baloldali ideológia jellegzetessége. Érdek alatt viszont szélesebb jelentésmezőt értek, mint a neoliberálisok (a kapitalizmus e szívemnek oly kedves propagandistái): ők alapvetően az anyagi hasznot értik alatta, egyrészt, mint pénz (amiről különben bizonyítani szándékozom, hogy nem is anyagi, hanem szellemi természetű), másrészt mint fogyasztási javak, élvezetek. Én viszont úgy vélem, az ember érdeke a megelégedettség, a szépség felismerése, a közösség megélése, és még sok minden más is, amelyek -elvben- ugyanolyan erős motivációt jelentenek. Egyébként ilyen motiváció lehet a hatalom is, melyről könnyen belátható, hogy nem csak a vagyon megszerzésének eszköze, hisz’ ha így volna, minek törné magát utána egy királyi fivér (kockáztatva a lefejeztetést, vagy bevállalva az orgyilkossá válás kétes érzését), aki értelemszerűen az uralkodóval azonos anyagi nívón élhet? Egyszóval -egy „rendszer” (utálom ezt a szót is) nem lehet altruista, de erősítheti, vagy gyengítheti az emberek jobbik, vagy rosszabbik énjét – a kapitalizmus úgy vélem inkább a rosszabbikat erősíti. Abban is egyetértek a (neo)liberálisokkal, hogy a világban oksági összefüggés van, olyasmi, amit a modern ideológia az evolúcióval, a versennyel, a struggle for life gondolatával fejez ki. Persze a mai liberálisok iszonyodnának (azaz irracionálisan, érzelmileg viszonyulnának) elismerni, hogy kedvenc elvüket Adolf Hitler ugyanolyan logikusan (vagy logikusabban) értelmezte, mint ők. Ez a példa is jól mutatja, hogy az emberiség mozgatórugói, noha többé-kevésbé racionálisak, és én pont nagyon is törekszem, hogy ne légvárakat, hanem logikailag alátámasztott erős bástyákat építsek, összetettebbek annál, hogysem ilyesféle mechanikus módszerrel leírhatók lennének. Mindemellett vállalom a „zöld” vagy „öko” címkét, bár a baloldalibb zöld pártok és mozgalmak dogmatizmusával, messianisztikus és etatista vonásaival természetesen továbbra sem szimpatizálok, de a „zöld gondolat” kisközösségi, lokalista, technoszkeptikus és környezetvédő elveit maximálisan osztom. Szerintem ez a konzervatív ideál. Az amerikai republikánusok szerint viszont a nagytőke, az alvóváros, a demokráciaexport, a gépkocsi, a benzingőz, meg a környezetrombolás letagadása a konzervatív ideál (hogy ez hogy jött ki nekik, én nem tudom…), ezért vagyok kénytelen írásom beállítottságánál a konzervatív mellé esetleg fölvenni a „zöld” jelzőt is.

A blog tulajdonképpen egy összefüggő szöveg, érdemes folyamatában olvasni, de elég sok ismétlés és ide-oda utalás van benne, amely lehetővé teszi, hogy ez ne legyen okvetlenül szükségszerű. Ennek persze az is az oka, hogy tisztában vagyok vele, hogy nem én vagyok a legjobb stílusú író, akit a Föld a hátán hordott, elég (nagyon) nehézkes az okfejtésem, gondolkodásom is lassúdad, lassan is jutottam el az elkezdéshez, mindenesetre mindent megtettem, amit tudtam az olvasmányosság és közérthetőség érdekében. Részben ezért is döntöttem úgy, hogy nem írok hivatkozásokat vagy lábjegyzeteket, elvégre is ez nem egy tudományos értekezés, ráadásul sok idézetet, gondolatot beszélgetésekből, előadásokból, interneten található előadásokból, másodlagos helyekről kölcsönöztem, ami külön nehézkessé tenné azok pontos helymegadását. De ha valaki hiányolja, azért nagyjából tudom, mi honnan van, el tudom mondani.

Ad lectorem

Olvasóimat arra kérem, vegyenek részt a közös gondolkodásban, kommentáljanak, írják meg a hiányzó részeket, vagy javítsanak ki, ahol tárgyi, vagy logikai hibát fedeznek föl, vagy fogalmazzanak kritikát! Nem szeretném, ha hit kérdése maradna, hogy valaki elfogadja-e, amit írtam, vagy elutasítja. Részben ezért határoztam úgy, hogy amennyire lehetséges nem eszmék, hanem gazdasági életünkről való egyszerű gondolatok füzéreként építem föl a blogot. Noha persze vannak eszmei kiindulások, úgy remélem, e gondolatokról érdemes lehet vitatkozni! Trolloktól azt hiszem, nem kell tartanom, bár akkora olvasottságom volna, hogy őket is ide egye a fene! Jó olvasást, gondolkozást kívánok!