A világ 85 leggazdagabb emberének összesített vagyona 1700 milliárd dollár, ami megegyezik a globális összlakosság szegényebb felének – a már említett három és félmilliárd embernek- együttes vagyonával. A népesség növekedésével arányosan a vagyoni különbségek is egyre nagyobbak, az egyre kisebb létszámú egyre gazdagabb elit, és az egyre szegényebb tömegek között folyamatosan tágul a szakadék. Csak egy példát említve: a legszegényebb és leggazdagabb ország átlagjövedelmének aránya 1820-ban 3:1 volt, 1950-ben 35:1, 2002-ben 82:1. Cságoly Ferenc: Változó nézőpontok

Amikor esélyegyenlőségről beszélünk nem mehetünk el a globális egyenlőtlenség mellett sem. Az Apparátus habzsolási sebessége, annak jellege nem egyforma. Azokon a területeken, ahol a Pénztőkét nem korlátozza nagy szövetségese és ellenfele az Állam, szabadon garázdálkodhat. Nem ékesszólásból használom e jelzőt. Azokban az államokban, ahol gyenge az állami szabályozás, és az államnak, a „második névadásnak”, tehát a hivatalos jogrendszernek szinte semmi köze nincs az ottani társadalomhoz, az jellemzően a saját -különböző, hisz ráadásul legtöbbször mesterségesen létrehozott államokról van szó- törzsi szokásai szerint él (amit természetesen a külföldi tőkebefektetőknek nem kell figyelembe venni) a hivatalos állam működtetője egy kisszámú korrupt réteg egy szintén korrupt zsarnokkal az élen, ott az, aki a zsarnokot és embereit meg (le) tudja fizetni, azt tesz, amit nem szégyell (és az üzlet, már láttuk, nem morális kategória). Ezt az Állam, és az Apparátus élén álló kasztok (nem tévedés, majd beszélek róluk) a „fejlett” világban nem engedik. Ez nem jelenti, hogy ott az Apparátus nem habzsol, mert cserébe totális kontrollt gyakorol a polgárokon, immár nem javaikat rabolja el, hanem a lelkük mélyéig teszi őket magáévá. Kénytelen vele, mert ezekben az országokban eltérő módon, de általában működik még egyfajta önvédelem. Vannak szakszervezetek, és még bizonyos céhes jellegű félállami, szakmai, regionális szabályozók is (Németország, részben Svájc sikerét szerintem ezek adják). Ezek miatt az utóbbi harminc-negyven esztendőben a Tőke-Munka leosztást úgy alakították át, hogy a Tőke a „fejlett” országokban koncentrálódik, míg a Munka a harmadik világban. Pontosítok: a járulékos pénzügyi, bürokratikus, és ezeket kiszolgáló szolgáltatói „fehérgalléros” szektor működik a „fejlett” országokban, míg a „kékgalléros” fizikai munka a harmadik világé. Ez a két tényező olyan brutális globális életszínvonalbeli eltérést hozott, ami korábban elképzelhetetlen volt. Amikor a négerek tudását kifinomultnak neveztem, ezzel nem akartam azt állítani, hogy az európai, indiai vagy kínai kultúra ne hozott volna magasabb színvonalú alkotásokat, filozófiai rendszereket, művészetet, ilyen értelemben ne lehetne fejlettebbnek nevezni, csak azt, hogy amazoknak is volt komoly tudásuk az őket körülvevő világról, viszonyuk hozzá, és egy életmódjuk, amiben otthon érezhették magukat, és biztosítani tudták megélhetésüket. Az európai, vagy a bantu földművelő életszínvonala között nem volt tátongó szakadék. Persze Afrikában is, máshol is voltak nyomorúságos rabszolgakasztok, akik csak tengették életüket. Na most az a helyzet, hogy egész Afrika és vele a föld nagyobb része ilyen rabszolgakaszttá lett (eltérő méretű, de jellemzően kisszámú elittel és esetleg középosztállyal), míg Európa és Észak-Amerika társadalmai iszonyatos -hedonista jellegű- anyagi „túllátottságban” élnek. És nem tudom mi lesz akkor, ha a robotizáció miatt nem lesz már szükség fizikai munkára. Ezeknek a szegénységben, (valós, vagy az Apparátus szemszögéből nézve) tudatlanságban és mint láttuk „rossz helyen” élő embereknek semmi esélyük a globális versenyben. Hagyományos -és őket a saját földjükhöz kötő- közösségeiket egyre inkább erodálta a modernizáció. Egyetlen lehetőségük, ha megindulnak a gazdag világ felé…

E blog írása közben nagyon sokat gondolkoztam azon, vajon a kapitalizmus szükségszerűen növeli –e a szegénységet, vagy éppen ellenkezőleg, csökkenti. És bármily meglepő, azt találtam, hogy erre nincs jó válasz. Azért nincs, mert a kapitalizmus alapvetően szétver közösségeket, struktúrákat, és nyílván, amikor szétver ilyeneket, akkor általában e közösségek tagjait tönkreteszi, földönfutóvá, nyomorulttá teszi. De egyben be is kebelezi őket saját magába. Az apparátusnak nem az a célja, hogy tönkretegye a közösségeket, hanem, hogy a szétvert struktúrák elemeit magáévá tegye. És nemcsak a termőföldet, ami ezentúl mondjuk a kapitalistáé lesz, de beépíti az embert is, miután megfosztotta az önvédelem lehetőségétől, és mindentől, ami ehhez kapcsolódik, természetesen hatékony módon valószínűleg a legalsó, legkiuzsorázottabb pozícióba. Azonban nem mindig hatékony nagyon sok embert ilyen pozícióban tartani. Ennek gazdasági okai vannak, a fogyasztói társadalom pl. valószínűleg sokkal hatékonyabb, mintha az ipar csak a jómódúak számára termelne, legyenek azok bármennyire is jómódúak (legalábbis jelenleg -ez azonban változhat, de erről majd a harmadik részben szeretnék írni). Ráadásul a tudomány beemelése a gazdaságba, mint az első alfejezetben írtam, mindenképpen –bizonyos szempontból- magasabb színvonalat hoz. Ugyanakkor a folyamatos zabálás és a folyamatos egyensúlytalanság azt eredményezi, hogy szinte mindig vannak kiuzsorázott belépők, és az ő kiuzsorázásuk valószínűleg versenyelőnybe hozhatja azokat, akik ezt megteszik, tehát a szegénység fenntartása is érdeke a rendszernek. Valójában mindig a „haladás” pillanatnyi állásától függ, hogy most az általános életszínvonal emelése, avagy ellenkezőleg a tömegek elszegényítése, esetleg lemészárlása-e a leghatékonyabb. Ez az Apparátus szempontjából érdektelen. Ami érdekes, az a hatékonyság. A XIX. sz., a XX. sz. első fele egyértelműen a klasszikus tőkés-proletár felállást mutatja a tőkés országokon belül, a XX. sz. második fele és a XXI. sz. sokkal inkább a globális „munkamegosztást”, amikor az erős országokba a tőkét (és adminisztrációját), a gyengékbe pedig a munkát terítik.

Eredetileg, mikor a blog előkészítésén dolgoztam, még úgy vélekedtem, hogy van pénzközpontú kapitalizmus, és van államkapitalizmus, sőt, a „modernizációs társadalmak” gyűjtőnév alatt beszélhetünk kapitalizmusról és (nemzeti) szocializmusról. A későbbi kutatások alapján ezt elvetettem. Láttuk, hogy az állam még a leginkább szabadversenyes kapitalizmus időszakában is milyen meghatározó szerepet vitt, egyrészt a „második névadás” szükséges adminisztrációjával, másrészt közvetlen, akár katonai beavatkozással, ahol kellett. Ami különbség volt, hogy az állam vezetői, egyfajta nemesi tradicionális kasztmentalitásból talán, állami pozíciójukat nem kívánták gazdasági haszonszerzésre fordítani –általában személyükben sem, rendszerszinten pedig semmiesetre. Magyarul: nem hasznosították hatalmi, vagy kapcsolati tőkéjüket. Ez a hasznosság elve alapján, ami ugyebár a kapitalizmus egyik fő mozgatója, teljesen ésszerűtlen. Később erre rá is jöttek és alaposan ki is vették részüket a versenyből, erről néhány fejezettel később sokkal bővebben lesz szükség szólnunk.  A pénznek, és a korlátlan hitelezési szabadságnak persze óriási fontossága van (később erről is lesz még szó), de azt látnunk kell, hogy nemcsak pénztőke létezik, hanem hatalmi, helyzeti, szexuális, információs, stb. Pont Magyarország a nyilvánvaló példa arra, hogy az erőszakkal (akár úgy is mondhatnánk, fegyvertőkével) szerzett hatalmi tőkét milyen könnyen lehetett kapcsolati, majd azt pénztőkévé váltani a szocializmus évtizedei, majd a rendszerváltás során -persze némi tranzakciós díj megfizetésével, illetve az eredeti tőketulajdonos (a szovjet hadsereg) menedzsment (azaz az itteni kommunisták) általi kisemmizésével. Ehhez persze a szabályok rugalmas megalkotása/alkalmazása kellett, és ezt használta ki később Orbán Viktor a saját, még hatékonyabb cégének felépítésekor. A Pénztőke urai (hisz' nem tetszik nekik a konkurrencia)mindig tiltakoznak a tőkefajták konvertibilitása ellen, és ez a "második névadáskor" valóban nem szerepelt a szabályok között, de az Apparátusnak ez alapvető jellemzője, hiába nem tervezték bele, a hatékonyságelvből (pontosabban annak "erősebb kutya baszik" -később bővebben tárgyalandó- alapeleméből) mégiscsak ez következik. A tőkefajtákra visszatérve, elvileg a szaktudás is tőke, de mivel komoly akadályt jelent az Apparátusban elfoglalandó alkatrész pozíció betöltésekor, nagyon sokszor valójában inkább hátrány. Így aztán értelemszerűen nem is érdemes újratermelődnie. Egyáltalán, a tendencia nagyvonalakban és folyamatában az, hogy a tőke koncentrálódik. A privilegizált nagytőke nő, a védtelen kistőke pedig fogy (de nem fogy el, és ez egy olyan döntő fontosságú szempont, amelyet például Marx nem vett figyelembe, és amely tévedésből a későbbi marxista rendszereknek részben emberiségellenes vonásai is, főleg pedig gazdasági működésképtelensége nem kis részben következtek) .

Ameddig csak az élet javainak előállításában és cseréjében a verseny rendszere tart, addig tart majd a művészetek hanyatlása is; ha pedig ez a rendszer örökkévaló lesz, úgy a művészet pusztulásra ítéltetett és bizonyosan ki fog halni, ami azt jelenti, hogy elpusztul a civilizáció is.

William Morris

 Visszatérve. Mivel sejthetjük, hogy sem a fegyver-, sem a kábítószerkereskedelem különösen pedig a hadsereg bevetése nem tartozik a mindenki által könnyen és szabadon űzhető tevékenységek közé, vessünk egy pillantást a szabad versenyre, ami állítólag a kapitalizmus alapja –így jutunk a legjobb áron a termékekhez, ez inspirálja az innovációt, stb.

Állításom azonban ez: Szabad verseny nem volt, nincs és nem is lehetséges soha. Ha igaz definíciónk a kapitalizmusra, miszerint kapitalizmus az, amikor nincs, vagy legalábbis elméletileg tilos az önvédelem, ebből az is következik, hogy az erős versenyzők nagy előnyben vannak a gyengébbekkel szemben, mégpedig kétféleképpen: szabályos és szabálytalan versenyben. Szabályos, ha valaki versenytársainál nagyobb tőkéjét innovációra fordítja. Láttuk, hogy a tudomány beemelése a gazdaságba milyen döntő fontosságú, nem mindegy, hogy ez kinek áll rendelkezésére. Olcsóbb, tehát a versenyben kifizetődőbb, ha az innovációt ellopom. Ezzel továbbléptünk a szabálytalan kategóriába. Szabálytalan, ha valaki veszteségesen termel, amíg tőkehiányos versenytársai tönkre nem mennek. Utána persze kamatostól pótolja a veszteséget kihasználva immár monopolhelyzetét. A szabálytalan előnyszerzés elvben tilos. De már nevében benne van, hogy valaki szabályokat alkot. Ez a valaki valószínűleg az állam, az igazi szabad verseny pedig elméletileg nem az állami szabályozáson alapul. Elvben a piaci szereplők is alkothatnának szabályokat, de mivel a felvilágosodás legfontosabb jogelvei az egyenlőség talaján állnak, az ideális verseny pedig végtelen vagy nagyon sok szereplőt feltételez, ez nem lehetséges, így azok –így az elmélet- nem állapodhatnának meg egymással (a gyakorlatban például működnek legtöbbször nagyon gyenge szakmai kamarák, de -ha valós hatalmat tudnak fölmutatni- politikai befolyás alatt, és a kamarai törvény megszövegezésére kevés befolyással, amit az állam alkot a maga érdekei szerint). Marad tehát az állam. Ez mindjárt ellentmondásos (sokszor fogok még erről beszélni, de már eddig is látszott, hogy /modern/ állam nélkül nincs kapitalizmus, ha meg az állam beleszól -és szükségszerűen beleszól- akkor ugye tiszta piaci viszonyok sincsenek).

Ennél is komolyabb a quod licet iovi non licet bovi elv: ha én a szomszéd kisfiúnak füves cigit adok el, rá is tukmálom, és tiltakozó édesanyját még le is ütöm, akkor valószínűleg rövidesen a börtönben találom magamat. Ha ugyanezt a maffia teszi nagyban, akkor a legtöbb esetet valószínűleg megússzák, de végül egyes tagjai, esetleg a főnökök maguk is, szintén a tömlöcbe kerülnek. Ha azonban a brit birodalom prominens képviselői teszik mindezt, akkor a királynő a flottát küldi, a kínai császár pedig bocsánatot kér. A jog tehát nem egyformán vonatkozik mindannyiunkra? Nem ez a polgári forradalmak legfontosabb vívmánya? Hisz polgári bíróság van, az úriszéket eltörölték?! A tapasztalat azt mutatja, hogy bizony nincs egyenlőség! A jogász kasztra és helyzetére még térjünk majd vissza, de most még néhány példát:

Adókedvezmény: a nagy multik Magyarországon adókedvezményeket kapnak, hogy „munkahelyeket teremtsenek”. A kis és közepes vállalkozások a statisztikák szerint arányosan és összességében sokkal több munkahelyet teremtenek, egyrészt mivel úgymond rossz a versenyhatékonyságuk (termelékenységük), másrészt olyan diverzifikált gazdasági szektort fednek le, ahol pont a rugalmasság miatt szükséges a relatíve sok ember alkalmazása. Akkor miért nem ők kapják az adókedvezményt (pl. hogy innovációra fordítsák)? Mert az adókedvezmény privilégium. Privilégiumok a kapitalizmusban igenis léteznek csakhogy az esetek túlnyomó többségében a privilégiumot az erősebb kapja. Nézzünk további példákat privilégiumokra: haveri kapitalizmus – itt egyenlőségről beszélni nem is érdemes, igaz itt valóban szükséges az erős állami jelenlét. Offshore: ez is privilégium. Elvben igazságos, csakhogy nekem nem éri meg offshore-ozni, Billl Gates-nek pedig igen, mert az évi, mondjuk néhány tízezer dolláros fix adó és ügyvédi díj nekem csillagászati összeg, neki pedig aprópénz. Itt is beleütköztünk az ügyvédbe: az offshore elvben a szabálytalan kategóriába tartozik, de jó ügyvéddel (és könyvelővel), aki „le tudja papírozni”, hogy mondjuk igenis a cégnek otthont adó karibi paradicsomban végzi az a tevékenységét, lehet szabályos is. Itt is látszik, hogy a szabályos és szabálytalan kategória mennyire képlékeny, és mennyire értelmetlen a szabályost morálisan fölmenteni, míg a szabálytalant elítélni. Ügyvéd kérdése, hogy bűnös vagyok, vagy bűntelen? Természetesen a jó (azaz a rafinérián kívül jó kapcsolatokkal rendelkező) ügyvéd drága. Tehát az offshore-ozó eldöntheti, hogy érdemes-e szabályosan offshore-oznia, vagy jó neki a szabálytalan is. Ha elég erős, nem biztos, hogy kell a legalitás. Ha meg a privilegizált réteg alsó szegmensébe, akkor lehet, hogy nem telik neki a szabályosságra -vagy nem engedtetik meg neki. Korrupció: tévedés, hogy az elit korruptsága a társadalom korruptságának mutatója (de az is, hogy „fejétől bűzlik a hal”), csak a kevésbé jól szervezett államokban az állam (ami rosszul szervezett, ezért rosszul működő) bürokratikus nyomását alacsony fokozatú állami tisztviselők lefizetésével is csökkenteni lehet, mert az állam (intézményesen) őket sem ellenőrzi (informálisan nekik is jattolni kell a fensőbbségnek).  A bizánci-fanarióta típusú államokban ez igen elterjedt. Természetesen, aki közvetlenül a fensőbbséggel áll kapcsolatban, az privilégiumot élvez. Megjegyzem, hogy a magyar társadalom, mely hagyományosan urambátyám típusú feudális társadalom, eredendően nem korrupt (ebben a lefizetős értelemben), a „külsős” hivatalnoknál a néphez közelebb álló (mármint ismertségben, kapcsolati sűrűségben) földesúrnak (szolgabírónak, párttitkárnak, tanácselnöknek, polgármesternek, csendőrnek, rendőrnek) nem (volt) érdeke a paraszttól zsebbe pénzt követelni, ők inkább politikai tőkének használták hatalmukat, szívességek, ingyen munka, szavazat (volt) a valuta. Természetesen a modern állam és az absztrakt bürokrácia terjedésével a (kis)korrupció is terjedt, de -és itt érkezünk el a fejlődés áhított nyugat-európai szintjére- az állam professzionalizálódásával a korrupció egyre komolyabb -csak a nagyoknak járó- privilégium lesz. A modern -nyugat-európai- állam ugyanis valóban megvalósította a társadalmi szerződésen nyugvó, nem fosztogató, hanem szolgáltató állam felvilágosodáskorabeli ideálját. Hogy ehhez mi szükséges (többek között a nép adaptációja az állam által meghatározott ideákhoz), arról majd később szólok. Mindenesetre komolyabb nyugat-európai országokban a mindennapok szintjén ismeretlen a korrupció. A magas politika szintjén annál kevésbé. Nevei: lobbitevékenység, stratégiai megállapodás, kampányfinanszírozás, alapítványi támogatás, volt politikusok kinevezése felügyelőbizottságokba stb. stb. Ha lehet, Ny. Európában és az Egyesült Államokban a politika és a gazdaság még jobban össze van fonódva, mint Oroszországban vagy Kínában. A politikai és gazdaságpolitikai, adózási, munkaügyi stb. törvényeket gyakran nagy cégek irodáiban hozzák meg. Ez a legfőbb privilégium. Megjegyzem, hogy ez is többnyire „le van papírozva”, bár, ha a jogot tágan értelmezzük (értelmeznénk), akkor persze az alapvető jogelvekbe könnyen bele lehetne ütközni. De azért van ügyvéd, hogy ne értelmezze úgy senki. Orbán Viktornak igaza van: kormányzása alatt Magyarországon nagymértékben csökkent a korrupció: a kis korrupció visszaszorult, az pedig, hogy közpénzmilliárdok jutnak kormányközeli zsebekbe teljesen törvényes, minden le van papírozva. A korrupció az MSZP kormányzása idején elterjedt törvénytelen tevékenység volt, kicsiben sokak számára, nagyban pedig privilégiumként a bennfentes nagyok és erősek számára, a Fidesz alatt pedig legális privilégium a hűbéresek és természetesen a nemzetközi nagyurak számára. E nemzetközi nagyok (a „multik”) amúgy mindenhol különleges privilégiumokat élveznek maguk és saját hűbéreseik számára (ld. pl. Soros hálózat). Erről majd később. Mindenesetre az Orbán kormány egy kicsit (de csak nagyon kicsit) megnyirbálta ezek némelyikét, ráadásul hasonló privilégiumokat vezetett be saját hűbéresei számára, a nemzetközi ellenszelet nagyrészt ez okozza.

Nemcsak állami privilégiumok léteznek (ahogy az offshore-nál is láttuk, ami félállami). A nemzetközi bankvilág privilégiumok egész hálózatát működteti. Nem mindenki ugyanolyan feltételekkel kap hitelt, amit természetesnek is mondhatunk, mert a bank mérlegeli a kockázatát, csakhogy innentől privilégium a hitel is. A hitelminősítők legálisan osztogatnak privilégiumot.

Részben privilégium, részben pedig spontán -de durva- versenytorzító tényező a médiamegjelenés. Míg az ismertség, mely nagyon jelentős versenyelőny a XIX. században még esetleg valóban a teljesítménytől függött és (miután még részben tradicionális világról beszélünk, ahol az ismerősöktől való információszerzés döntő súlyú) szájról-szájra terjedt, addig a XX. században ez -a sokszor brutális állami monopóliumok mellett- egymással többé-kevésbé versengő privilegizált nagy médiacégek, -birodalmak (újságok, televíziók) kiváltsága volt, hogy kit emelnek ki (vagy engednek többé-kevésbé piaci alapon reklámfelülethez), addig mára, az internet megjelenésével ez egy áttekinthetetlen és sokszor esetleges, de távolról sem privilégiumok és csalások, elfedések nélküli, egyre nagyobb súlyú gazdasági harctérré vált.

Privilégium a „szennyező nem fizet” elv is. Akkor beszélhetnénk (esetleg) szabadpiacról, ha a károkozó, szennyező tevékenységnek ára volna, és az elkövető fizetné azt ki, nem pedig az adófizetők. De erről majd egy későbbi részben.

„a burzsoá korszakot minden előbbi korszaktól a termelés folytonos átalakítása, az összes társadalmi állapotok szakadatlan megrendítése, az örökös bizonytalanság és mozgás különbözteti meg”.

Marx és Engels: Kommunista Kiáltvány

 Most, hogy szóltunk arról mi a kapitalizmus, szóljunk arról is, mi nem! Miért fontos ez? A világhoz való hozzáállásunkat meghatározza néhány olyan tévhit, amit a mainstream, vagy akár rendszerkritikus közgazdaságtan, de még inkább a neoliberális pártok, vagy a hozzájuk kötődő média terjeszt. Számoljunk le ezekkel, mert megakadályozzák a helyes cselekvést!

Elsőként, módszertani hibaként röviden hadd említsem meg, hogy a közgazdaságtan piaci egyensúllyal, kereslet és kínálat egyensúlyával számol. Láttuk korábban, hogy az Apparátus működésének alapvető jellemzője, hogy soha nincs egyensúly. Rövid ideig ugyan fennállhat ilyen helyzet, de az Apparátus hosszú távon sokkal inkább egy terjeszkedő birodalomként, semmint valamiféle nyugalmas városi piacként írható le. Ekler Dezső hadtáp-társadalomról beszél. Feltételezése szerint az I. világháborút követően a világ nem állt vissza a normál kerékvágásba, hanem a hadi, hadtáp dinamika váltotta föl a korábbi egyensúlyban lévő polgári világot. Annyiban, tudjuk már, vitatkozom vele, hogy az I. világháború szerintem nem kezdet, hanem egy nagyon durva újraemésztés volt, amely elmosta a régi világ legtöbb maradványát, abban viszont egyetértek, hogy a „háborús, hadi, hadtáp, birodalmi” jelzők sokkal inkább illetik meg az Apparátus világát, semmint a „polgári”, vagy „piacgazdaság” stb. A másik ilyen hamis módszertani feltétel, hogy terjeszkedés („világ csattogás, termelő zabálás”) helyett növekedésről beszélnek, amit egyfajta matematikai, nem pedig térbeli folyamatként képzelnek el -korlátlannak. Ennek ökológiai korlátaira még visszatérek. 

A harmadik hazugság maga a Piac, avagy a Szabadpiac. Nos, a történelem tanulságai alapján –ezt tulajdonképpen a mainstream sem tagadja- Piac nincs, legföljebb piacok. Hagyományosan nagyon is korlátozott volt egy zárt csoport által elfogadott értékek köre, akárha csak egy XIX.-ik sz.-i magyar paraszti közösséget megnézünk: fogyasztási javaik többségét maguk állították elő, és nemcsak kényszerből, hanem a szokásjog is ezt diktálta: máshonnan beszerezni –piacról- adott esetben szégyen forrása lehetett. Az is korlátozott volt, hogy kitől szerezhettek be. Nagyon sok mindent mesteremberek készíthettek, de pl. egy olyan motívumrendszerrel dolgoztak bizonyos mesterek, amit egy adott közösség egyedül fogadott el. Az erre való átállás egy kapitalista cég számára túlságos specializációt jelentett volna – nem is történt meg, tehát amikor megjelentek az ipari cikkek, amikor megjelentek a nagykereskedők, ezek a hagyományos társadalom repedéseiben jelentek meg és mindenhol új „dizájnt” hoztak. De vegyünk egy egzotikusabb példát, mondjuk a nílusi négereket, nuereket, dinkákat stb. E törzsek, miközben meztelenül jártak (a nuerek pl. egészen) hatalmas csordákat hajtottak, így az európaiak számára is pénzben kifejezhető vagyonnal rendelkeztek. A piac tehát csak kínálati oldallal rendelkezett, keresletivel nem, mert a törzsi harcosok pucéran is nagy uraknak érezték magukat. A piacot így hát 0-nak tekinthetnék, hisz kereslet nem volt, a kínálatot se kínálták, a XX. század második felére mégis megnyílt e piac. Milyen módon? Ezeknek a törzseknek fegyverre bizony volt szükségük, hisz az ellenség legyőzése, marháinak elhajtása még nagyobb előkelőséget biztosított számukra (és akkor nem beszéltünk a muszlim rabszolgavadászok jelentette fenyegetésről). A fegyvereket tehát el is adták nekik. Igen ám, csakhogy ebből az is következik, hogy ez az új piac nem szabad, mert azt hiszem azt nem kell magyarázni, hogy a fegyverkereskedelem nem az a piac, ahová bármelyikünk szabadon beléphet! Ez tehát azt mutatja, hogy egy 0-s piac akkor válik piaccá, ha piacon kívüli szereplők nem piaci eszközökkel lépnek oda be.

jó, jó, hagyjuk a primitív négereket (ez természetesen tilos szó, szub-szaharai afrikait -ami hülyeség, mert a busman, vagy akár a búr is az- kellett volna dünnyögnöm, hogy az Apparátus mai véleményvezérei ne vessenek ki, a primitív jelző azonban sajnálom, nem az enyém, hanem pont az övék, mert miközben tűzzel-vassal irtják a rasszizmust, az a véleményük, hogy aki a globális versenyben alulmarad az csak magára vethet, ez így igazságos, és legfeljebb a réges-régi gyarmatosítókat hibáztatják még, az nem jut eszükbe, hogy a négerek kultúrája, sok mindenben kifinomult tudása egyszerűen nem kompatibilis az ő globális rendszerükkel). Vegyük következő példánkat egy jóval civilizáltabb világból. Az ópiumháborúkról, azt hiszem legtöbbünk hallott. Elevenítsük föl! A XIX. sz. elején a kapitalizmus útjára lépett és egyre dinamikusabban terjeszkedő brit birodalom azzal a helyzettel szembesült, hogy Kínával szemben a kereskedelmi egyensúlya nagyon egyenlőtlen, mert míg Nagy Britanniában a kínai porcelánt, selymet és főleg teát nagy mennyiségben fogyasztják, a britnél ebben az időben még jóval színvonalasabb kínai ipar a brit áruk számára semmilyen teret nem hagy odaát. Jó, hát akkor ez a piac brit szempontból negatív, és Kína profitál ebből, ennyi, nem? Ez a szabadpiac törvénye. Tudjuk, nem így történt. Jött egy megváltó ötlet, az ópium. Az angolok elkezdtek ópiumot exportálni (az exportál kifejezés azért óvatosan használandó, mivel az ópium már ebben az időben is illegális árucikk volt Kínában), (maguk a kábítószer ellátók amúgy jellemzően indiai párszik voltak, tehát nem fehér-ázsiai ellentétről van szó). Az üzlet nagyon jól ment, mivel a kínaiak erősen rákaptak az ópiumra, milliók mentek rajta tönkre, és Nagy Britannia eddigi erős ezüstdeficitje nyereségre változott. A kereskedelmi mérleg tehát brit szempontból pozitív lett. Sajnos azonban egy idő után a császár erélyes biztost küldött a kábítószerezés miatt megroppanó dél-kínai társadalom megmentésére Lin Ce Hszü személyében, aki kemény kézzel korlátozta a Szabadpiacot. A britek erre finom piaci eszközzel válaszoltak, azaz odaküldték a hadsereget…

Ez volt a szabadpiac és a szabadversenyes kapitalizmus romantikus kora. No de régen volt, talán igaz sem volt. Ma már a fejlett hatalmak nem tesznek ilyet! Hogy Afganisztánban a „nemzetközi közösség” háborút visel már évtizedek óta, az természetesen egyáltalán nem az ottani, a világpiac nem kis százalékát kitevő máktermesztés miatt van, hanem kizárólag a kegyetlen iszlamisták letörése érdekében.

Fontosabb viszont, mert mindennapjainkat jobban érinti, hogy a nagy cégek piacot vásárolhatnak, vagyis tőkeelőnyükkel fölvásárolhatják a konkurens cégeket, vagy egy térségben fölvásárolhatják a politikát, ami utána őket fogja támogatni. Ez történt Magyarországon és Kelet Közép Európában a rendszerváltáskor. Ezenkívül reklámmal, marketinggel, avagy folyamatos több évtizedes propagandával bővíthetik is piacaikat. A sok évtizedes, filmet, könyvet, suttogó propagandát felölelő propaganda persze nem egy cég tevékenysége, - egyelőre - mindenki kicsi hozzá, ebben besegítenek „nem piaci” szereplők. Hány évtizede halljuk azt a propagandaszöveget, hogy „haladni kell a korral”?

Kik ezek a szereplők? Fizetett kereskedelmi média, állami média, önkéntes (közvetlenül nem érdekelt) propagandisták, „hasznos idióták”, közemberek, a tradíciótól elforduló közhangulat nyomása. Szinte kalkulálhatatlan. Ezért vélem, hogy mindezen erőknek egy –belső mozgatórugóit tekintve nem is teljesen, de viselkedését tekintve alapvetően kiszámítható Apparátusként való kezelése sokkal jobb modell, mintha piaccal, piaci szereplőkkel írnánk le ugyanazt!

Szabad piac tehát úgy látszik csak akkor van, ha a megengedett („szabad”) piacszerző és bővítő (vagy szűkítő) eszközök közé fölvesszük a fegyveres erőszakot, állami befolyásolást, erőfölénnyel való visszaélést, sulykolt propagandát. Ebben az esetben valóban létezik, és szerintem ez a kapitalizmus lényege!