"Az emberek meg néznek
Hogy az Isten a pénz lett
Sorban nyílnak a bankok"

Tankcsapda: Mennyország tourist   

Érdemes még tennünk egy kitekintést a zsidó mivolt és zsidó gondolkodás felé, mivel úgy vélem nagymértékben befolyásolta azt a -mint láttuk totális, és így mindenkit érintő- gazdasági rendszert, amelyben élünk, és továbbvezet következő témánk, a modern világ logikája és kasztrendszere (!) felé. Sajátlagos módon most nem is a Baruch Spinozával induló liberális vonal érdekel bennünket (igen fontos történeti szerepe ellenére, hisz többek közt ő az átvezetés a már említett korai „szabadgondolkozók” és a későbbi „filozófusok” között), mivel Spinoza zsidó sorsból, lélekből fakadó jellegzetességei ellenére protestáns nonkonformistákból indult ki, szellemi atyái Dávid Ferenc és Comenius, sokkal inkább (megjegyzem, hogy közép európai, sőt a magyarsághoz köthető figurák, az előbbi szász származású magyar, a másik magyar származású cseh), mint Maimonidész vagy Ichák ben Luria. Arról nem is beszélve, hogy az amszterdami rabbik kiátkozták, hivatalosan kitagadták a zsidó közösségből, ami nagyon ritka és szigorú dolog (izgalmas kultúrjelenség, hogy a pesti zsidóságnak mára ő lett az elsőszámú hőse). Ő tehát a „filozófus vonalhoz” tartozik, annak egy fontos előfutára, velük már megismerkedtünk. A fősodor most szempontunkból az érdekesebb. Mi a zsidó? A zsidóság történeti-szellemi értelemben szellemi kaszt. Nem volt az talán mindig (Izráel -több-kevesebb jelentésvariációval- azt jelenti Isten harcosa), de a Szent Szöveggel való bensőséges kapcsolata azzá tette. Az a külvilág szemében (részben, erről később), de az a saját szemében még inkább. A zsidó belső sztereotípia a szemüveges, kicsit esetlen, csetlő-botló, de rendkívül okos, szellemileg érzékeny -és végül mindig talpraeső- ember. Persze nem minden zsidó ilyen, valószínűleg a többség nem ilyen (ezek szenvedhettek is a sztereotípiának való megfelelési kényszertől), de az önkép -és ez a fontos- ez. Prototípusa nem a kereskedő. Ez tévedés. A kereskedő a harmadik rend tagja, szakmája az áruk eljuttatása a felhasználóhoz, örömét a -természetesen haszonnal történő- adás-vevésben, a piaci nyüzsgésben leli. Sztereotípiája a keleti bazáros. Az archetipikus zsidó alapvetően nem ilyen (természetesen volt és van zsidó kereskedő, mint ahogy iparos stb. is, most nem erről beszélek). A zsidó archetípus -természetesen a rabbi, a tudós mellett-az üzletember, vagy még inkább a pénzember. És itt térjünk rá zsidó vallás egy számunkra érdekes aspektusára. A zsidó vallást már az ószövetségi korban élesen megkülönböztette a „nemzetek” vallási képzeteitől, hogy Istent, mint kiábrázolhatatlan, bizonyos szempontból leírhatatlan szellemi valóságot tekintette, aki azonban végtelen hatalom és ez a hatalom kiárad a vele kapcsolatban levő emberre. A világgal való kontaktusa pedig a Szöveg, az Ige. A keresztyénségben ez az aspektus egy kissé háttérbe szorult, mert fontosabb lett, hogy az Ige testté lett. A zsidó szellemtörténetben ellenkezőleg, egyre inkább absztrahálódott. A Logosz, különösen a Kabbalában, egyre inkább kód lett. Maga Isten neve is egy rejtélyes betűkombináció: JHVH. Láttuk, hogy a zsidóság életében milyen fontos szerepet kapott a pénz és vice versa. Mi a pénz? Absztrakt létező, valójában csak egy szám, kód, fogalom. Mégis óriási hatalma van, aki ismeri ennek a szellemi valóságnak a nevét, vele bensőséges viszonyban van, az ura lesz az embereknek. Történetünk kezdetén persze a pénz még konkrét, többek közt alkímiai tulajdonságokkal bíró arany volt (de nem csak az, erre mindjárt rátérek), de érdekes, hogy pont korunkra teljesen absztrakt lett, hogy mára az árutól is elszakadván pénzpiacok jöttek létre, a fogalom elvált a formától. Nem csoda, hogy a kettő, félig tudatosan összecsúszott, a szellemi valóságban okvetlenül. Mindenesetre én a zsidó szellemi környezet vizsgálata során jutottam arra a következtetésre, amit érdekes, hogy Tamás Gáspár Miklós Marxból vezet le, hogy „a polgári társadalom (értsd a kapitalizmus -K.Á.) szelleme a pénz”. Vissza fogok még térni a zsidós pénzember szerepéhez, ahogy ígértem, de most maradjunk kicsit a pénznél. Azt a történetet, amit én a blog elején fölvázoltam le lehetne írni a pénz és hitelezés, a bankok és banki adósságok történeteként is. Ezt nem én fogom megírni mert sajnos nem vagyok szakértője a témának, valószínűleg meg is írták, csak én nem olvastam (természetesen olvastam mindenfélét a témában, de vagy kapitalizmuspárti közgazdasági írásokat, amikből jócskán kilógtak a korábban bemutatott lólábak, vagy zavart összeesküvéselméleteket, ritkábban egy-egy izgalmas értelmesen-kritikus meglátást, de nem teljes történetet), mert hiába olvastam is volna nem nagyon értettem volna. Ebből két következtetést vonok le: az egyik sajnálatos a saját szellemi képességeimet illetően. A másik azonban az, hogy az Apparátus a „második névadás” során egyszerű, tiszta viszonyok teremtése helyett (ismét csak) egy végletekig kiszámíthatatlan, a bennfenteseknek nagymértékben kedvező, és így végeredményben kissé hamis pénzen alapuló (bankjegynyomda, feltőkésítés, Eu-s pénzelosztás stb. stb.) rendszert hozott létre. Ennek a pénznek az univerzalitása -és minden más áru- és szolgáltatáscsere megszűnése- azonban azt eredményezte, hogy ma minden gazdasági tevékenység ezen a kétes értékű dolgon, a pénzen, vagyis a kapitalista pénzfogalmon (ami kicsit képzavar, de nehezen tudom pontosan definiálni, hogy pl. a dollár micsoda). Az imént egy rövid mellékmondatban megemlítettem, hogy nem csak az arany volt a pénz: néprajzi munkákból (pl. dr. Kós Károly Bodonkútról és a környező falvak kalákáiról írott monográfiájából) tudhatjuk, hogy az emberek és emberi csoportok közötti kölcsönös segítségnek milyen összetett formái voltak. Az emberek különböző csoportokba tömörültek, s ezek tagjai tartoztak egymást kölcsönösen segíteni sok embert igénylő mezei munkáknál, házépítésnél stb. Nem számolták percre, de ha valaki sumákolt, az könnyen a csoporton kívül találhatta magát és a szégyenen kívül még csinálhatott minden nehéz munkát is egyedül. Rendkívül összetett struktúráról beszélünk, amit a hagyomány szabályozott, a hagyomány, amit mindenki ismert, és amely képes volt sokkal összetettebb kapcsolati hálót működtetni, mint amilyen a mai áru- és szolgáltatáscsere rendszerünk. Ráadásul olyat, amely sokkal jobban védett a nemkívánatos harmadik felek (állam, bank, nagykereskedő, részben földesúr stb. stb.) megjelenésétől a dologban. A földesúr azért csak részben, mert ő közel volt, ráadásul elég sok forrás tanulmányozása után úgy látom, hogy alapvetően a földesúr is egy eleme volt az egész szövedéknek -többé-kevésbé hasznos eleme. Akkor vált „kizsákmányolóvá”, amikor korábbi meghatározásom szerint zsákmányoló életmódra tért át-ahhoz hasonlóan, mint azt a skót klánfőnökökről olvashattuk Marxnál. Persze a nagyon hierarchikus társadalmak nagyon könnyen vezetnek kizsákmányoláshoz és az alsóbb kasztok lesüllyedéséhez a „negyedik rendbe”, amiről nemsokára részletesen szeretnék írni. Na, de, visszatérve; mi különböztette meg a kalákázást a pénzhasználattól? Mint láttuk, nem az, hogy önzetlen volt! A blog bevezetőjében említettem, hogy nem hiszek az altruizmusra, önzetlenségre építő rendszerekben. Aki arra akarja az embereket rávenni, hogy ne kövessék saját jól felfogott érdeküket az általában valami gazemberségre készül (és ezzel röviden le is írtuk az ún. baloldal történetét). Jézus -az ötletgazda- nem kicsi dolgot tett annak a mérlegnek a másik serpenyőjébe, ahol az egyikbe az önzetlenségünket kérte belehelyezni: a saját keresztfán kiontott vérét. De éppen ezért (mert az erősebb eb szaporodási képességeire vagy egoizmusra alapított rendszerek a rossz mellékhatások villámgyors elburjánzásához, magyarul a bűn kiteljesedéséhez vezetnek) nem hiszek a teljesen önzésen alapuló gazdasági rendszerekben sem, amilyen a kapitalizmus, még ideológusai szerint is (hogy közben folyamatosan el- és befogadásra, toleranciára, a magunk megtagadására buzdítanak bájos -vagy inkább cinikus- ellentmondás). A fent említett hagyományos kölcsönösségi rendszerek azon alapultak, hogy résztvevői ismerték egymást, és -ami fontosabb ismerték azt a hagyományrendszert, ami alapján vélelmezhették, hogy segítségért segítséget kapnak majd cserébe. Tudták, hogy a másik is részese ennek a hagyománynak. Magyarul, hogy egy közösséget alkotnak. A közösség mindig kölcsönösségen, de egyben emberi értékeken, összetartozástudaton, az egymásrautaltság érzésén alapul. Fontos megjegyezni, hogy az egész összetett rendszer alapját mindig olyan (jellemzően középen elhelyezkedő) csoportok kölcsönös segítsége alkotta, akik hasonló vagyoni és társadalmi helyzetben voltak, „fölfelé” és „lefelé” bonyolódtak a kapcsolatok, és itt sokszor megjelent a pénz is.

Az a fentiekből azt hiszem következik, hogy egy újfajta társadalomban okvetlenül másfajta pénzfogalomra, pénzhasználatra lesz szükség. Aki az Apparátus pénzét használja, az már ennélfogva gazdasági és -mint fönt -ha nem is bizonyítottam, de igyekeztem bemutatni, hogy- szellemi része az Apparátusnak. Annak minden következményével. Bármilyen kitörés -úgy vélem, és erről szeretném majd az egész második részt írni- a közösségi autonómia kiharcolásával (ez volna a céh) történhet csak meg. Az autonómiának része kell legyen egy autonóm árucsere-rendszer is, amely valószínűleg sok közösségi elemet kell tartalmazzon. Ugyanakkor: fentebbi leírásomból ennek a régi kalákás világnak sok gyengéje is látszik. Már ott is látszott, hogy csak nagyon hasonló munkájú, vagyonú, stb. emberek között működött igazán jól. Ebben az esetben nem jelentett gondot merevsége, de amint ez változott, már igen. Én még hallottam falusi embereket panaszkodni, hogy minden idejük a szomszédoknak való segítségre megy, mert -teszem hozzá- a Kádár rendszer sajátos feudális-aprókapitalista világa nagyon kedvezett az otthoni buherálgatóknak (ami egyébként nem biztos, hogy olyan rossz dolog volt), akik a hagyományt aztán alaposan kihasználták. Úgy vélem, hogy ennek az új hagyománynak és új pénzrendszernek (vagy csererendszernek) pontosabban definiáltnak kell majd lennie. De erről majd a maga idején.