"Az út mellett nova szőlőtőkét pillantottam meg. Az első percben meghökkentem. Hát ez ugyan miféle drágakő? Abban a pillanatban rájöttem, hogy a bor teljes világ, és mint minden teljes világ, mint például a nő, a gonosznak, az aljasnak, a sötét pokloknak is helyet ad, és kell adjon. A novaszőlő és a belőle készült maró, büdös, borszerű folyadék nem egyéb, mint az ördög ügyefogyott próbálkozása, hogy ő is bort csináljon. Soha ennél sikertelenebb kísérletet! A nova a puritánok, a pietisták, a vénkisasszonyok, az agglegények bora, a kapzsi, a fösvény az irigy, a komisz embereké.

Egészséges ember, ha szagát érzi, az orrát is befogja, s ha megkóstolja, eszeveszetten köpködni kezd és addig kiáltozik, amíg valami rendes itallal száját ki nem öblíti. Mondom, az ördög megirigyelte a Teremtő borművét, és elhatározta, hogy ő is bort fog csinálni. Beletette sárga kapzsiságát, bosszúszomját, mérgét, pimaszságát, grimaszait, gyáva alattomosságát, komikus nyomorékságát, minden ügyefogyott olaját, és hihetetlenül bőtermővé tette. A nova tényleg legalább hússzor annyi szőlőt terem, mint a nemes tőke. De kinek? A kapzsinak és a fösvénynek, akinek csak az a fontos, hogy sok-sok-sok legyen.

Engem nem csapsz be, szóltam a szőlőhöz. Tudom, hogy a borhoz tartozik az is, hogy büdös pokla legyen. Ez vagy te. A te géniuszod a boszorkány A te drágaköved a húgykő. Amikor virágzol, ammóniákszagodra összegyűlnek a döglegyek. Te vagy az ateista szőlő.

Megindultam hazafelé, és azon tűnődtem, hogy vacsorához milyen bort fogok inni. Aztán még eszembe jutott valami. Ez már nem tartozik a szőlőre, mert ezt nem szőlőből készítik. Ez a hamis bor. Ez a derített, ólomcukros, szirupos pancs, a legordenárébb merénylet, aminél csak egy iszonyúbb van, a hamisított, a kifestett, nyafogó, kiállhatatlan, hazug, alattomos, kéjsóvár pénzéhes, hisztérikus nőszemély."

Hamvas Béla

 Védákat hívő olvasóim lehet, hogy meg fognak sértődni, de úgy gondolom, ennek a rendnek nem lenne szabad léteznie. /A tradicionalista gondolkodók ugyanis (így Hamvas Béla is) jellemzően „csípőből” elfogadják a védikus négy varnát: a bráhmánokat (szellemi kaszt), ksátrijákat (harcos, államszervező kaszt), váisjákat (gazdasági kaszt) és súdrákat (szolgakaszt). Pedig a Védák is elkülönítik a súdrákat a többi -kétszerszületett- kaszttól. / De a többi indoeurópai kultúra is jellemzően három renddel számol. Az Aveszta a szintén ősárja Iránban (az árják országa) csak az első három kasztot ismeri., de nem létezett negyedik rend a francia társadalomban sem. Pontosabban a társadalomban nagyon is létezett, a hagyományos társadalomelméletben nem létezett. Ezért képviselte a forradalom előestéjén a Rendi Gyűlésben a parasztságot is a polgárság, most arról nem is beszélve, hogy mint láttuk jelentős számban nemesek voltak a képviselők. Hogy ez a kettő, a parasztság és az ipar vagy kereskedelem társadalmi-gazdasági értelemben nem volt -mondjuk a forradalom előestéjén- egy osztály, azt hiszem nem kell bizonygatnom. Elég egy kávéházban ülő nagypolgárra (burzsoá) és a földön robotoló zsellérre gondolni (ami tudatos ál-aufklärista képzavar, mert a zsellér nem robotol) és nyilvánvaló lesz a különbség. Miért? Mert valójában a zsellér nem a harmadik, hanem a negyedik rend tagja. Nem vaisjá, hanem súdra.

Miért mondom, hogy ennek a rendnek nem kellene léteznie? Két okból. Az első ok, hogy az első három rend fontos emberi tulajdonságok mentén épül fel: az első rend a szellemi tevékenységek, vallás, filozófia, tudományok végzésére hivatott, a második az őrzés, társadalomszervezés rendje (és nem a rablásé, mint oly sokszor). Az első rend tulajdonságai a szellemi elmélyülési képesség, a valóság mögé látás, bizonyos aszketikus tulajdonságok. A második tulajdonságai a hősiesség, önfeláldozás, bátorság, hűség, virtus. A harmadik pedig a munka rendje, illetve a gazdaságé, amelyeknek azonosaknak kellene lenniök. Szorgalom, kitartás, pontosság, munkaszeretet, munkaerkölcs, kreativitás jellemzik. A negyedik rend a szolgarend. Nem hiszem, hogy bárki is a másik ember szolgálatára született volna. De mindegy is, hogy én mit hiszek, mert az a helyzet, hogy nem is válik senki szolgalelkűvé anélkül, hogy ez a jellemére negatív hatással ne volna. A „jobbágymentalitás” kifejezés kevés pozitív tartalommal bír (bár a jobbágy a harmadik és negyedik rend határán mozgó csoport, de a mentalitás jelzőjeként egyértelműen negyedik). A negyedik rend állandó jelzője a „hűséges”, de ez a hűség inkább az erősebb embertől való függés, önállótlan kutyahűség. Bizonyítja igazságomat, hogy maguk az ilyen csoportok se kedvelik helyzetüket, parasztfelkelések idején éppen ezek a negyedik rendi „hűségesek” szokták gazdáikat a legirgalmatlanabbul agyonverni, meggyalázni, ilyenkor jön az értelmetlen kérdés: >>de hát nem bántam-e veletek jóságosan?<< Irigység, igénytelenség, érdektelenség, butaság, szellemi tompaság jellemzik. Nem hinném, hogy bárkinek is ez volna a rendeltetése.

Mielőtt pontosítanám, hogy véleményem szerint kik is tartoznak ide, rátérek a második okra. A Forradalom mindig a nép nevében történik. Ugyancsak a nép nevében és érdekében töröltetik el minden kiváltság, az is, ami a harmadik rendi közösségeket védte. De ki a nép? A liberális és baloldal mindig a harmadik rendre gondol, amikor védenceit lelki tulajdonságokkal látja el, de mindig a negyedik esetleg ötödik, hatodik stb. a fő viszonyítási alapja. Őket akarja felszabadítani, őket megváltani. Mindig az elnyomottakat. De soha nem ismerik el, hogy a Nagytőke elnyomhat tulajdonost, polgárt, várost, polgári közösséget. Csak a „szegényt”, csak a cigányt, a hajléktalant érheti méltánytalanság. Csak férfi bánthat nőt (akiket ők elnyomottaknak, kvázi a negyedik rend tagjának tekintenek), fordítva soha. A zsidót is ilyennek tekintik, ezért zsidó sosem lehet elnyomó, csak elnyomott, mégha a Rothschildról van is szó Érdemes megfigyelni, hogy baloldali művekben zsidók mindig gettóban, ott is értelemszerűen nyomorban születnek. Ahogy a forradalmárok is, mint Petőfi Apostola (láttuk, hogy ebből mennyi az igaz). Csak elnyomó van és elnyomott, kizsákmányoló és kizsákmányolt, így aztán ha valaki a mezőgazdaság ipari átalakítása, a biodiverzitás eltűnése ellen tiltakozik, az elnyomó, mert csak az ipari mezőgazdaság képes a szegényekről gondoskodni. Aki az ipari gyártással létrehozott gagyi tárgytömeg ellen szól, az elnyomó, mert csak az olcsó tömegcikkek képesek a szegény tömegek életszínvonalát emelni. Ha valaki azt mondja: tisztességes, alkotó, értékteremtő munkát akarok végezni, és meg akarom teremteni ennek a feltételeit, az elnyomó, mert csak az egyre fejlődő tömeggyártás képes a tömegek igényeit kielégíteni. Én pedig azt mondom: tisztességes alkotó értékteremtő munkát akarok végezni és nem érdekel a tömegek jóléte. Az ember érdekel és nem a tömeg. És itt értünk el oda, hogy ki a negyedik rend? A tömeg. Amikor már nem felelősséggel és hivatással bíró emberekről, s ezek közösségeiről van szó, hanem a statisztikai emberről. Nagyon fontos, hogy meg tudjuk különböztetni a két rendet (ami persze nem könnyű, mert akár egy emberen belül is meglehet a kettő egyszerre, hát még egy csoporton), ezért próbálok különböző példákat hozni. Negyedik rend a fogyasztó. Az iménti példáim tulajdonképpen azt példázzák, hogy a rendszer a fogyasztót „védi” a termelővel szemben. Amikor azt mondjuk, hogy a fogyasztó érdeke, hogy olcsón jusson hozzá a kívánt termékhez, vagy szolgáltatáshoz, akkor egyben két másik dolgot is feltételezünk. Az egyik az, hogy a fogyasztó egyben nem termelő (vagy szolgáltató) is egyben. Ebben az esetben ugyanis nem az olcsóság volna az érdeke, hanem az egyenlő pozíció a másik termelővel. A hatalmi tőke jelen nem léte a tranzakcióban, úgy vélem, sokkal inkább tudna valódi piaci árat meghatározni. A másik pedig, hogy vagy nem lehetséges a minőség rontása az olcsóság érdekében (az elfogadott közgazdasági-bürokratikus elv azt hiszem ez), vagy pedig, hogy a fogyasztó olyan igénytelen állat, hogy neki ez is jó, pontosabban, hogy neki ez jó. Második példámban végre rátérek a jobbágykérdésre: aki behatóan tanulmányozta a magyar történelmet (de a legtöbben, beleértve a sajtó munkatársait, politikusokat stb. nem tudják, amiben nemcsak a liberális és marxista történetírás a sáros, hanem a hagyományos magyar nemesi is, ami ősi harcos központú világképéből nem tudott kilátni és aurea libertasról álmodott, amikor a kisnemesség tömegei kerültek egyre nehezebb anyagi körülmények közé, miközben pl. a sváb jobbágyok csodálatosan gyarapodtak), az tudja, hogy kb. a XVIII. századtól kezdve a magyar társadalomban nem nemes és jobbágy között volt az igazán erős választóvonal, hanem a jobbágyságon belül. Vagyis ez már egy prekapitalista történet. Kialakult ugyanis a földnélküli parasztok, zsellérek, mezőgazdasági cselédek kasztja. Ők már klasszikus negyedik rend. A valódi választóvonalat jól mutatja, hogy míg (hétszilvafás, bocskoros) kisnemesek és módos parasztok házasodtak egymás között, addig ez utóbbiakkal a telkes jobbágyok egyre kevésbé (és persze a nemesek sem), mígnem aztán a jobbágyfelszabadítással és birtokrendezéssel létrejövő klasszikus „puszták népe” már a falusiaktól mereven elkülönülő kasztot, kultúrát jelentett. És ez a réteg már a XIX.század második felére az egész magyarság mintegy felét tette ki! És senki nem beszélt róluk, sőt nem beszél ma se. Talán szégyenérzetből. Ebből látszik, hogy nem jó idetartozni, nem természetes. Nemcsak azért, mert alacsonyabb státusú csoportról van szó. Az emberek, még ma, az Apparátus minden propagandamunkája mellett és után is büszkék szoktak lenni, polgári őseikre, pedig, ha egy herceggel hasonlítjuk össze az asztalosmester őst, akkor ez is alacsony státus. De a hercegség a legtöbb embert hidegen hagyja, persze imponálna egy arisztokrata rokon, de azért jól elvagyunk nélküle. A cselédet viszonyt szégyelljük. Pedig a társadalom feléről van szó. A régóta egykéző magyar társadalom legszaporodóképesebb részéről -jegyzem meg. Nem nagyon olvastam a történetüket. Helyette sok ostobaságot lehet arról olvasni, például arról, hogy a cuius regio eius religio elv alapján győzött volna (számszakilag) hazánkban a katolicizmus. Részben szakmámból kifolyólag, na meg mert egy idő után rájöttem, hogy innen lehet a történelmet a legjobban megismerni, rengeteg falu- és városmonográfiát olvastam. Soha egyikben se láttam egyetlen példát se, hogy egy református faluközösség tömegesen katolizált volna az ellenreformáció idején. Olyat igen, hogy a földesúr (pl. a püspök, vagy valami schwarzgelb família -ehhez jó összeköttetések is kellettek, mert amúgy törvénytelen volt) elűzte a magyar jobbágyokat és németeket hívott helyettük, olyat is, hogy ferences szerzetesek telepedtek meg valahol, és hatásukra áttért egy -kettő-tíz család. De nem a többség Annál több olyat láttam, hogy mondjuk 1800-ban letelepült egy-két cseléd família a falun kívül a „Mária soron” (nem én találtam ki a nevet, esküszöm), akik ekkor a falu lakosságának mondjuk 5 %-t tették ki, mint egyedüli katolikusok (az uradalmi cselédek szinte mindig római katolikusok voltak, hogy miért, azt sajnos nem sikerült kiderítenem, ahogy azt sem, hogy honnan jöttek, hogy jöttek létre, mint osztály). 1820-ban 8%, aztán 20, majd 40, 1940-re 70% katolikus. De a bíró még mindig csak református lehet. A tanácselnök már nem (bár ő meg elvben nem jár templomba, de ez most nem tartozik ide). A később magyarrá lett sváb, tót stb. telepesek mellett ezek a szegény negyedik rendi emberek fordították meg a magyarság felekezeti arányszámát, nem Mária Terézia meg Padányi Biró Márton (most olvastam Mindszenty József Biróról szóló kiválóan megírt tanulmányát, ami alapján még jobban megerősödtem véleményemben). Ők a mai magyar társadalom talán többségének ősei. Illyés Gyula Puszták népéből jól ismerjük őket, talán ez a kor, az 1930-as, 40-es évek az egyetlen, amikor valaki foglalkozott velük. Ismerjük igénytelenségüket, nyomorúságos táplálékukat.

Ez lesz a következő példám. A világ ábrázolására sokféle térképet használnak. Ha most a földrajzi jellegűektől eltekintünk, akkor leggyakrabban politikai térképeket használunk, ha időtávlatot is vizsgálunk, úgy történelmieket. Ezek azonban tipikusan a második rend szempontjait tükrözik: kié az uralom egy bizonyos területen? Ami tulajdonképpen nem mond el túl sokat egy területről, hisz’ az, hogy valaki a burgund nagyherceg, a francia király, esetleg a liѐge-i püspök alattvalója kulturális szempontból alig-alig bírt meghatározó jelleggel. A mai nemzetállamok már erősebb kulturális/politikai entitások, de mi magyarok tudjuk a legjobban, hogy ez még a legalaposabban modernizált Európában sem takar tökéletes egységet, a világ más részeit nem is említve. Viszont-minthogy a nagyhatalmak a II. világháború óta lényegében tiltják a határmódosítást, valós hatalmi viszonyokat se mutatnak. Akkor már izgalmasabb lenne katonai szövetségeket és befolyási zónákat ábrázolni, különösen, ha a tőkebefektetéseket, hiteleket stb. is fel tudnák ugyanakkor tüntetni. Ezeknél kulturális szempontból valószínűleg többet mondanak az első rend szempontjából készült térképek. Ezek a világ vallási/kulturális zónáit ábrázolják, amelyek persze nem mindig esnek egybe. Kína, Japán, Korea és Vietnám pl. okvetlenül egy kultúrkörbe tartozik ezek alapján, míg Tibet és Mongólia már nem igazán tartozik ide, és külön világot alkot, noha amazok lakossága ezerszeresen haladja meg emezekét. Mongólia ugyanakkor egyúttal egy másik, ősibb „szittya” kultúrszférába is beletartozik. És így tovább. A legérdekesebbek, úgy vélem, mégiscsak a harmadik rend szempontjai alapján készülő térképek volnának. Ilyen például egy gasztronómiai térkép. Meggyőződésem, hogy a kulináris régiók többet árulnának el az emberiség kulturális kapcsolatairól, mint bármi más. Kulturális alatt nem a magaskultúrát, vagy nem feltétlenül azt értem. Egy rövid példa: kulináris szempontból a Balkán elég homogén terület Törökországtól Szerbiáig és Romániáig és az egész terület erősen kapcsolódik a Közel-kelethez. A politikailag iszonyatosan erős vallási és/vagy etnikai hovatartozás itt kevéssé számít, bár megjelenik. Magas kultúrában pedig ezek egy része igyekszik, vagy igyekezett a Nyugathoz tartozni, biztos, hogy ennek is van nyoma, de megintcsak gyengébb és felületes. Egyszóval, míg egy görög soha nem ismerné el, hogy bármi köze van a törökökhöz, mégis lehet, hogy a magyar felületesség, mely girosznak (gyros) nevezi a döner kebapot itt többet árul el az igazságról. A rendekről pedig legalább ennyit megtudhatunk:

-az első rend alapvetően aszketikus, a mai gasztronómiai trendek közül talán a molekuláris gasztronómia olyan, ami közel állhat a szívükhöz. Hozzájuk kötődnek viszont az étkezési rítusok és tilalmak, és a kulináris orvoslás.

-a második rendé az urak asztala. A nagy lakomák, vadhúsok, nemes halak, különleges évjáratú tokaji borok, és társaik jellemzik. Ma a (2-3) Michelin csillagos éttermek. Az igazi ínyenc, vagy helyesebben (mert az ínyenc szóban van valami polgárias) a jó ételek igazi értője tipikusan nemesember.

-a harmadik rendhez tartozik a klasszikus jó konyha, amit nagy- és dédszüleinktől ismerünk: a bécsi szelet krumplisalátával, a paprikás csirke uborkasalátával, a rétesek, bélesek, a gulyásleves, a halászlé, a töltött csirke, a vasárnapi ebédek hangulata. A jó húsleves velőspiritóssal. Szinte minden, amitől összefut a nyál a szánkban (mivel igen kevesen vannak, akik az első vagy második rendhez tartoznak, és igen sokan, akik legalább hajlamaik szintjén a harmadikhoz, ezért a citrusokban marinált lazac zöldségekkel kevesebbek szívét dobogtatja meg). A jóféle bor a saját pincénkből, a magunk gyümölcséből készült pálinka. Mindebből azt is sejthetjük, hogy polgárság és parasztság, minden -többek közt étkezési szokásokban megjelenő- különbözőségeik ellenére mégis egy rendet alkot.

-a negyedik rendhez a direkttermő borok tartoznak, különösen a nova. A „vegyi-gyümi” -nem pálinka, hanem ízesített alkoholpárlat (Magyarországnak van egy egész társadalmi rétege, akiket legtöbbször csak simán „alkoholistáknak” neveznek, a régi negyedik rend nem modernizált, ötödik rendbe csúszó része ők). A cibere- és a rántott leves, a répalevélfőzelék, talán a slambuc és a krumplileves. Bizonyos változataikban biztosan. A puliszka puliszkával, krumpli krumplival, az egyhangú, monoton, élvezet nélküli táplálkozás. Tulajdonképpen ide tartozik -és egyre inkább tartozik ide- az egész menzavilág. (Nagyapámnak étkezdéje volt a ’60-as, ’70-es években, sőt még a ’80-as évek elején is, így saját emlékeket is őrzök róla. Az nemhogy nem tartozott még ide, de kifejezett kulináris élményekkel is szolgált. A mai napig őrzöm a csodálatos ízeit. Ugyanezt a Műegyetem Goldmann menzájáról nem mondhatom el.) Nemcsak az efféle „proli” dolgok tartoznak azonban ide. Ide tartozik a Mc Donald’s összes cimboráival és konkurensével, a gyorsétterem- és kávézóláncok, a mirelit és készételek. Tulajdonképpen az egész modern élelmiszeripar. A hatékonnyá nemesített növény- és állatfajták. A génmódosítás szőröstül-bőröstül. Monsanto. Bayer. A mezőgazdasági termelés nagyrésze.

Azt hiszem a fenti példáimmal (különösen az utolsóval) eléggé eklatánsan érzékeltettem, hogy mi is a negyedik rend, és hogy miért egészen más, mint a harmadik. Ahogy azt is, hogy mi köze van a modern világhoz. Az is kiderülhetett, hogy a negyedik rendnek két fajtája, iránya van: az egyik, ahogyan a hagyományos társadalmakban csúsznak le (a noha és a cibereleves a jellemzői). Ez az elállatiasodás. Az igénytelenedés, a szellemi, kulturális, majd egyáltalán, az emberi értékekről való lemondás. Óriási felháborodást szült, amikor Bayer Zsolt állatoknak nevezte a Szögi Lajos tanárt agyonverő cigányokat. Pedig a jellemzés szinte száz százalékig igaz volt. Persze Bayer itt is, mint máshol is szívesen -tudatosan fokozta a feszültséget és megsértett egy keresztyén/aufklärista alapelvet, az emberi méltóságét, amit magam is vallok, sőt döntő fontosságúnak tekintek. Baloldali, liberális oldalon viszont arról feledkeznek el, hogy az emberi méltóság sajnos nem valóság, hanem egyfajta isteni alapvetés, amiben hinnünk kell akkor is, ha valaki állatként viselkedik, állati módon él. Nem segít (sőt) ha ezt letagadjuk és az ilyen elállatiasult embereket öntudatos, belátó, önmérsékletre képes személyeknek hazudjuk. A pontosság kedvéért hozzáteszem, hogy az Olaszliszkán lincselő cigányok már nem a negyedik rendhez tartoznak, hanem legalább az ötödikhez. Ahogy Indiában is van alább a súdránál. Sok érinthetetlen kaszt van a világon és ezek jellemzően a hagyományos társadalmak szülöttei. Megvetett munkákat végzők: latrinatakarítók, szemetesek (pl. Egyiptomban a kopt zebbelínek), tisztátalan dolgokkal, hullott állatokkal (az olaszliszkai cigányok egyik csoportja -nem tudom, hogy ők voltak-e a lincselők- a „dögösök” névre hallgat), vagy emberek halálával kapcsolatban lévők (hóhérok, sírásók, hullamosók stb.). Prostituáltak és a többi, és a többi. Azután ott vannak (hatodiknak?) a rabszolgakasztok, akiket nem tekintenek embereknek és akik sokszor magukat se becsülik jobban. Instrumentum vocale. Ha eddig a hagyományos társadalmak bűneiről beszéltünk, akkor itt elérkeztünk a prekapitalizmushoz. Mint arról már korábban írtam, a prekapitalizmus az a társadalmi forma, amikor a Tőke már aktív és a zsákmányolás a gazdaság szerves és meghatározó részévé válik. A ’80-as években, marxista alapon azt tanultam még, hogy rabszolgatartó társadalom>feudalizmus>kapitalizmus. Én inkább úgy látom, hogy feudalizmus (bár ez egy meglehetősen rossz elnevezés)>rabszolgatartó társadalom>kapitalizmus a valóságos sorrend. Az ültetvényes rabszolgaságtól a „második jobbágyságon” át a gyarmati népesség kényszermunkára hajtásáig hosszú a sor, amely ezt a berendezkedést jellemzi. Kétségtelen, hogy a kapitalizmus, a Forradalom fölszabadította a rabszolgákat, jobbágyokat, gyarmati népeket. Általában az életminőségük is jelentősen megjavult. Ám ha a munkához való viszony szempontjából nézzük a dolgot, Kós Károly szavai eligazítanak bennünket: „egyszerű gépalkotó-résszé osztotta be”. Az Apparátus ezt a szerepet szánja az embernek. Puzsér Róbert meghatározása szerint tárgy. Funkciójában, lényegében nincs nagy különbség a (beszélő) szerszám és a tárgy, a gépalkotórész között. Kós az idézett mondatrészletet egy William Morrisról szóló írásában vetette papírra. Morris volt az, aki már a XIX. századnak nem is a legvégén, a legprofetikusabban látta meg az Apparátus valóságát. Az ember, a munkája és az élet minősége, esztétikai színvonala közti nagyon szoros összefüggést, illetve ennek hiányát a kapitalista társadalomban. Róla később még bővebben szeretnék írni. A rabszolga és az Apparátus gépalkotórész-embere között azonban a hasonló funkció mellett van egy nagy különbség is. Míg az elállatiasul, emez elgépiesedik. Ez jelentős különbség. A régi ötödik, hatodik rendek nem is egykönnyen épülnek be az Apparátus precíz rendjébe (nem integrálódnak). Ha valaki az elejétől követi ezt a blogot, az emlékezhet, hogy Hamvas Béla létgépesítésről szóló szavaival kezdtem egész mesémet az Apparátusról. Ha nem is szimpatikus egy ilyen totális rendszer, de azt el kell ismerni, hogy az emberiség bizonyos -nem kicsi- részének nagyobb biztonságot és jólétet biztosít, mint bármi korábban. A fő gond, hogy az embert elgépiesíti, hogy alapvetően az Apparátus -a kapitalizmus, a tömegtársadalom népe az elgépiesedett létű tömeg.

Hadd tegyem hozzá, hogy lelkialkat szempontjából senki sem 100%-osan egyik vagy másik rend tagja. Vannak átmenetek: nagyon gyakori, hogy akár egykori, többé-kevésbé természetes, akár a modernizációs „emésztések” során végbemenő életformaváltásokkor azok, akik nem tudtak igazán megváltozni, az új világhoz immár negyedik rendként csatlakoznak. Jó példája az indián nyomkövető, aki csodálatosan érti a természetet, ismeri az állatokat, növényeket, a túlélést a vadonban, ott felszabadul a lelke, de a civilizációban egy részeges, megbízhatatlan figura. De nem kell ilyen messzire menni. Újabb kori román telepesekről -kényszerű parasztokról- olvastam, hogy igénytelenek a házukkal, udvarukkal szemben, kegyetlenek és oktalanok az állataikkal -kivéve a juhot. A juhot szeretik, gondozzák, ismerik, becsülik. Elszigetelten élő skót halászcsaládról, hogy részeges, durva fickók, de senki nem ismeri úgy a tengert, annak áramlatait, színeit, jeleit, mint ők. A magyar parasztság, mikor levetette gyönyörű viseletét olyan „modern” ruhába bújt, ami „proli”, „ciki” -negyedik rendi. A szép régi (és modernizálatlansága miatt szégyellt) ház helyén épülő új „Kádár kocka”, „neociki” vagy „mediterrán” mind mind negyedik rendi építmények. És ezek jellemzik az egész országot. A népzenét (ezt a csodálatos örökséget) fölváltotta a magyar nóta, majd a lakodalmas rock, sőt mára ennek is egészen torz rappes, technós, „modern” változatai. Így csúszunk bele a negyedik rendbe. Jó volna innen fölállni. Mint a fenti példák is mutatják, nem feltétlenül az lelki értelemben is a szociálisan negyedik rendi (az indián nem okvetlenül alkoholista, lehet szegénysége ellenére büszke és egyenes indián is stb.), és sajnos nagyon is lehetséges, hogy valaki, aki fölsőbb kasztok tagja, sötét, igénytelen negyedik rendi legyen lelki értelemben. Ismerjük a primitív, fukar, igénytelen nagygazda típusát, ahogyan a kiváló jellemű és eszű szegényemberét is. Erről legközelebb bővebben szeretnék majd szólni!

„Nem szeretném, ha bárki félreértene. Minden politikai mozgalom élén értelmiségiek állnak, ez a dolguk. A chartás értelmiségnek a csehszlovákiai fordulatban, a KOR-nak a lengyel mozgalmakban legalább olyan jelentős szerepe volt, mint a hazai csoportosulásoknak. A különbség nem a magatartásukban, hanem a helyzetükben rejlett. Lengyel és cseh sorstársaink létező népi ellenálláshoz kapcsolódhattak, mert volt ilyen. A Demokratikus Ellenzék vagy az MDF alapítói nem támaszkodhattak semmi effélére, ellenben támaszkodhattak a hatalommal a nép feje felett feleselő értelmiség hazai hagyományára. Nem akadt más számottevő partnerük, konkurenciájuk, se tömegbázisuk, ezért alakultak úgy a hazai események, ahogy: a pártelit és az értelmiségi elit közti alku és vetélkedés keretei között, a főváros főútvonalain, a sajtó hasábjain, késő esti tévévitákban és a színfalak mögött.

Mindennek semmi köze az értelmiség osztályhatalmi törekvéseiről szóló elméletekhez. Nem is lehetett könnyű annak idején összetéveszteni a pártállami bürokráciát a kiszolgáltatott, alulfizetett és a tudás forrásaitól elvágott ká-európai értelmiséggel. Kellett ehhez egy nagy adag (megszüntetve megőrzött) történelmi materializmus és osztályelmélet az értelmiséget leleplező értelmiségiek fejében. Nem véletlen, hogy ez a teória csak a nyugati egyetemeken aratott sikert. Itthon mindenki tudta, hogy a kommunista nómenklatúrát enyhén szólva nem a tudáshoz, hanem a hatalom más eszközeihez fűződő viszonya határozza meg, és aki részt vett a pártállam és az értelmiség párbeszédében, az tisztában volt a két pozíció közötti alapvető különbséggel – ha nem volt, megtanították rá. Szükség volt persze bizonyos mennyiségű szakértelemre a rendszer konszolidációjához, a tervgazdálkodás képtelenségéből adódó gazdasági válságok kezeléséhez, a nemzetközi fegyverkezési és hírszerzési versenyben való helytálláshoz, azonban a diplomás szakember (leíró) fogalmát nem szerencsés összetéveszteni az értelmiségi (normatív) státuszával. A diplomás szakember csak akkor értelmiségi, ha társadalmi magatartását és helyzetét a tudása és a tudáshoz fűződő speciális viszonya határozza meg. (Ettől még kiszolgálhatja a hatalmat vagy lázíthat ellene stb.) Ha ezt a szerepet jellemzően az általa vezetett cég, hivatal vagy párt hatalmi, illetve üzleti érdekei töltik be, akkor a bürokratának vagy menedzsernek nevezett társadalmi réteghez tartozik, nem az értelmiséghez (átjárások és átfedések természetesen bőven akadnak e kategóriák között, tudathasadásos állapotokról nem is beszélve).”

Lányi András: harminc év múlva

Éber olvasóim valamelyest hiányolhattak egy jelentős réteget az eddig elősoroltak közül: azt a réteget, amely számban az Apparátus társadalmának -legalábbis a fejlett világban- nagyon komoly részét teszi ki. Ez az értelmiség. A problémám velü(n)k, hogy nem nagyon tudom meghatározni, hogy kik is tartoznak ide. Lányi András mottóként idézett szövegrészletében pontosan ezt az ellentmondást feszegeti. Lányi meglehetős malíciával utal Szelényi Iván és Konrád György Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című elhíresült művére. A könyvet én nem olvastam, ezért nem tudom megítélni, hogy az adott korban adott helyzetértékelése mennyire volt pontos, de Lányi kritikáját nem Konrádék tévedései váltották ki, hanem az, hogy értelmiségnek nevezték a pártállam bürokrata irányítóit. És itt értünk el mondandóm lényegéhez. Értelmiség ugyanis nagyon régóta létezik a világon, és elég nehezen besorolható a szokásos rendekbe, osztályokba. Tulajdonképpen értelmiségi az, aki az első rendhez tartozik, a szellemi ember. Már a történelmi időkben is lehetséges volt azonban, hogy valaki igazán szellemi ember legyen, mondjuk remete és közben ne legyen értelmiségi, olyan aki nem elemzi, értelmezi a világot, mégis többet tud róla. És értelmiségi volt egy művelt jogász is, aki közben teljesen a második rendhez tartozott, mind funkciójánál, mind származásánál fogva. Értelmiségi volt az építész is, aki széleskörű tudással rendelkezett korának kulturális kontextusáról és hagyományairól, miközben meg mégiscsak céhes polgár volt elsősorban. De ellenkezőleg is igaz, hogy miközben egy falusi tanító tipikusan értelmiségi kasztúnak számított, addig nem biztos, hogy szellemi igényei is ide helyezték őt. Szóval, már a múltban is nehezen meghatározható, hogy ki is értelmiségi, de így vagy úgy, nagyon nagy számról nem beszélünk. Nem így a modernitásban. A kapitalista termelés, az Apparátus munkamegosztó logikája és az óriási tudományos fejlődés lehetővé tette, hogy rengeteg ember végezzen „szellemi” munkát. Nemcsak lehetővé tette persze, hanem szükségszerűvé, de egyben kikerülhetetlenné is, mert -mint láttuk- a harmadik rend nagy része elvesztette korábbi munkáját. Az értelmiségivé válás pedig a fölemelkedés lehetőségének tűnt, amellyel nagyon sokan éltek is. Mielőtt kritikát fejtenék ki ezzel kapcsolatban, hadd jegyezzem meg, hogy a kapitalizmus legnagyobb erényének tartom azt, hogy az értelmiségbe való „emelkedést” tömegek számára lehetővé tette. Reménybeli olvasóim valószínűleg nagyrészt értelmiségiek lehetnek csak (bár én jobban örülnék, ha ez nem így volna), ők tartják fönn a kulturális intézményeket, ők azok ma szinte egyedül, akiket igazán középosztálynak lehet nevezni. Ma az értelmiség visel szinte minden erényt, ő a Szellem utolsó letéteményese. És tömeges jelenlétét kétségtelenül az általam eddig oly erősen szidott modernizációnak köszönheti.

Miért nem a polgárság előtt írtam hát az értelmiségről? Eltévesztettem a sorrendet? Nem. Azt állítom ugyanis, hogy sajnos az értelmiség egy nagyon fontos szempontból a polgárság alatt helyezkedik el, ez a szempont pedig az én fő szempontom, a munkához való viszony szempontja. Hogy ezt pontosítsam, teszek egy további válogatást. Az értelmiség ugyanis szerintem alapvetően három részre osztható: -az első a valódi értelmiségi, a szellemi ember, a tudós, matematikus, filozófus, gondolkodó, a művészek egy része. Ők, ha többen is vannak, mint régen, de azért nagyon sokan ma sincsenek. Bár -mint már többször írtam- az Apparátus a tudomány termelésbe emelésén (és istenítésén) alapszik, elvben jelentőségük is nagyobb, mint egykoron. Ez azonban csak részben van így, és csak részben növeli a számukat. Egyrészt egyszerűen azért, mert az ilyen beállítódású emberek eleve sose alkotják az emberiségnek néhány százaléknál nagyobb részét, másrészt, mert -mint azt a Nemzetközi Közösségnél láttuk, az Apparátus, sőt azon belül ma a „Piacok” és a „Nemzetközi közösség” mégsem mindig elősegítője a tudományos szabadságnak és a szabad gondolatnak (hogy az autoriter modernista rendszerekről most ne is beszéljünk).

-A második csoport az a hatalmas tömeg, aki az Apparátus működtetéséhez szükséges szellemi és adminisztratív munkát elvégzi. Ez alapján ezt még mindig ketté lehet osztani; arra, aki adminisztratív és aki szellemi munkát végez. Beszéltem a biohatalom fogalmáról, ennek fenntartásához egészségügyi, szociális intézményekre, sport és oktatási létesítményekre van szükség. Az oktatásnak ősidők óta két funkciója van: az egyik, hogy gyakorlati ismereteket ad át, a másik pedig, hogy a társadalom által elfogadott alapvető mítoszokba vezeti be a tanulót -mélyebben vagy felületesebben. Az elsőt régen mesterek végezték, az iskolák főleg a második célra szolgáltak. Nagyon érdekes ebből a szempontból megvizsgálni, hogy mit is tanítanak az iskolákban. Ezt most mégsem teszem meg, arra viszont fölhívom a figyelmet, hogy milyen óriási mértékben növekedett meg egyfajta gyakorlati tudásnak a jelentősége (ha el akarunk boldogulni, akkor ismernünk kell a jogszabályi környezetet, a számítógépes programok egy részét, a mobilapplikációkat, az alapvető gépészeti ismereteket stb. stb.), amihez persze tanárok is kellenek. A leginkább szabad és kreatív helyzete a modernizáció élcsapatának, a kutató fejlesztő részlegek munkatársainak van. Őket is köti azonban a hatékonyság kőkemény elve, izgalmas feladat volna kideríteni (én nyílván nem rendelkezem az ehhez szükséges információval és tudással), hogy munkájuknak mekkora része örömet adó felfedézés, vagy ahhoz szükséges nehéz, de örömteli munka, mekkora olyan, ami esetleg különféle erkölcsi aggályokat vet fel -talán nekik is- és mekkora a bürokratikus vagy propagandisztikus pótcselekvés. Ebbe a csoportba tartozik az informatikusok jelentős része is, akik az egész rendszert gépesítik tovább. Az adminisztratív részbe pedig a mindenféle rendű és rangú magán- és közhivatalnokok és bürokraták siserahada tartozik, akiket én ugyan nem illetnék az értelmiségi megnevezéssel, de sokan mégis ide sorolják őket.

-A harmadik csoport azoknak az értelmiségieknek a csoportja, akik tulajdonképpen a szolgáltató szektorhoz tartoznak, és mint ilyen, tulajdonképpen nem kétkezi munkát végző polgároknak tekinthetőek. Mérnökök, építészek, grafikusok (bár az végülis kétkezi munka -vagy legalábbis egykezi), de akár tanárok, orvosok, sőt például -ritka ideális esetben- újságírók, vagy jogászok is tartozhatnak ide.

Mint az a fölsorolásból is jól látszik, az egyes csoportok közt nagy az átfedés. Konrád és Szelényi az államszocialista rendszert domináló bürokrata/technokrata réteget értelmiségnek nevezte, amit Lányi -érzékelvén ezek óriási távolságát (sokkal-sokkal nagyobbat, mint amekkora egy műhelyére, városára gondot viselő cipésznek volna) a szellemi embertől- visszautasít -egyben jelezve az átfedéseket. Én ismét azt vizsgálnám meg, hogy hol az egyes csoportok helye a társadalomban. Nos: állításom szerint az Apparátus gépezetében a melósok, a proletárok a mechanikus alkatrészek, a hardver, az értelmiség második csoportja pedig a szoftver. Mármint az egyes értelmiségi ennek a szoftvernek az egyik byte-ja. Ha és ahogy az „emberhardvert” leváltja a valódi gép, úgy szűnik meg a mechanikus munkakört betöltők szerepe, de úgy nő -egyelőre- az „emberszoftver” szerepe. Tegyük hozzá, hogy azért fizikai munkára még mindig nagy szükség van, csak azt hatékonyabb volt nagymértékben elválasztani a „szellemitől” (ez a kifejezés reménytelenül cinikus hangzású ma). A „szoftverközpontok” azok a helyek, amelyeket jóléti társadalmaknak szoktak nevezni (persze nem véletlen, hogy a Tőke is itt koncentrálódik). Ne legyen azonban kétségünk, ha lehetővé válik, akkor a rendszer automatizálni, robotosítani fogja nemcsak a hardvert, hanem bizony a szoftvert is. Minek oda ember, ha egy program is el tudja látni, ha az hatékonyabb? És akkor már nem lesz igaz, hogy a modernizáció és a technológiai fejlődés nem csökkenti a munkahelyek számát!

Munkahelyek: ez az a pont, ahol visszaértünk ahhoz az állításomhoz, hogy az értelmiség nem a polgár fölött, hanem alatt helyezkedik el. Ugyanis az értelmiségiek többsége nem független. Akármilyen kevés dolog is szükségeltetik egy értelmiségi hivatás végzéséhez, ezekkel a legtöbb értelmiségi nem rendelkezik, hanem alkalmazott. Függ az államtól, vagy egy nagy cégtől, byte ezek programjában, egy gépies programban, amely kevés autonómiát enged, de még ha nem is függ, és elvben a saját szakmájában szabadon teljesedhet ki, valószínűleg akkor is olyan óriási adminisztratív terheknek van kitéve, amik a munka okozta örömöt töredékére szorítják vissza. Ha eddig mégis minden jól menne akkor még ott van a klasszikus „ádáz verseny, amelyről az I/D-5 fejezetben írtam”. A munkához való viszony szempontjából a Nemzetközi Közösség talpasai sincsenek jó helyzetben: privilégiumaik nem az értelmes munkavégzésre vonatkoznak, azt ők még annyira se végeznek, mint a náluk anyagilag sokkal jobban leszakadó szellemi proletárok, hanem egyrészt a szellemi fennsőbbségük előtti kötelező meghajlás rítusa, másrészt bizonyos hedonista lehetőségek csomagja (utazás, kevés munkából megélés stb.).

Mégis -bár bízom benne (az egészben nem bízom, de ha komolyan akarom venni magam, akkor legalább valamennyire hinnem kell abban, hogy nem fölöslegesen írom, amit írok), hogy a polgárság maradványai összeszedik magukat, esetleg egyesek olvassák, amit írok, ahogy abban is, hogy a negyedik, sőt még alsóbb rendek tagjai is fölemelkedhetnek egyszer -de nem most- az értelmiség az az osztály, amelyhez a legtöbb reménnyel vagyok. Leginkább nekünk, értelmiségieknek kell fölismernünk, hogy a harmadik rendhez, a polgársághoz tartozunk, hogy ennek a rendnek a kötelessége és joga a munka, mégpedig az értelmes, alkotó, kreatív, független munka, és hogy a jelenlegi kapitalista rendszer pont ezt teszi a lehető legkevésbé lehetségessé számunkra. Ahogy azt is, hogy ezért hasonlóképpen jogunk és kötelességünk harcolni is!

 "Úgy gondolom, hogy minden élőlény számára örömet jelent energiáinak gyakorlása és még a barmok is örvendenek ruganyosságuknak, fürgeségüknek és erejüknek. De a dolgozó ember, aki készít valamit, melyről érzi, hogy munkája és akarata eredményeként fog létrejönni, mind elmebeli, mind lelki, mind testi energiáit gyakorolja. Emlékezet és képzelőerő segítik munkájában. Nemcsak saját-, de a múlt korok embereinek gondolatai is vezetik kezét; és mint az emberi faj része alkot. Ha így dolgozunk, emberek leszünk, és napjaink vidámak és eseményteliek lesznek". William Morris

És megmaradt a polgári egyenlőség mítosza is, szerte a világon. Bár Nagy Dániellel nemrég heves vitát folytattam róla, de fenntartom, amit az I/D-4 fejezetben írtam, hogy ebből a Tőke urai nagyot profitálnak, annak ellenére, hogy egyetértek Danival abban, hogy ők nem igazán tudnak (pénzt) veszíteni, egyszerűen nem olyan a rendszer. Ezzel együtt: a nagy pénzvagyonok egész egyszerűen ezért nem jutnak el ahhoz a réteghez, amely igazán igényes munkát tudna még kiadni a kezéből. Illetve esetleges, hogy eljutnak-e. Nincs redisztribúció, a gazdagok tőkéje alig, (és ahogy befektetnek mondjuk egy kávézóláncba, úgy csökken) alig csorog le. Szubkultúra, és nem társadalmi elvárás kérdése, hogy valaki fine dining étterembe jár, vagy élelmiszer-tömegipari termékeket fogyaszt. Magyarországon még rosszabb a helyzet: a középkorban a népi építészetet például jobban áthatotta a gótika, vagy a reneszánsz magas művészet (miközben eredeti értékeit se vesztette el), mint napjaink tömegépítését a magas építészet! Globalizáció ide-vagy oda. Pontosabban a globalizáció és modernizáció nagyon is átjárja azt mindenestül, csak éppen valami rejtélyes módon szinte tökéletesen nélkülözve a magas kultúra hatását. Ez egy különösen izgalmas kérdése a civilizáció kérdéskörnek, mert itt nemcsak a szándék volt kifejezetten a (magas) kultúra eljuttatása a tömegekhez, hanem a XIX. század második felétől, a begyorsuló kapitalizmus eredményezett is ilyesmit. Aztán ez leállt, legalábbis nálunk. Ma Magyarországon nem társadalmi elvárás, hogy aki megteheti az jó minőségűt egyen, jó épületben lakjon, színházba, koncertre járjon. Amennyiben mégis, akkor önkényes, hogy ki mit tekint jónak. A színvonalas építészet, a komolyzene, a könyv szubkultúrák, vagy különcök érdeklődési területe lett.

Tulajdonképpen témánkhoz tartozik két további mítosz is. Az egyik az amerikai álom. Előre kell bocsássam, hogy egyáltalán nem vagyok szakértője a témának, de foglalkoznom kell vele, mert Amerika volt az a hely, ahol hosszú ideig úgy tűnt, hogy a kapitalizmus jól működik. Kossuth nemrég mottóként idézett levele tulajdonképpen nem más, mint az amerikai álom összefoglalója: „A mi pedig a “középosztály létesítését” illeti: én ismerem az Amerikai Egyesült-Államokat. Ott van szabadság, van törvénytisztelet, hazafiság, pénz, ipar, kereskedés, tudomány, jólét, - a henyélés szégyen, munka és becsület egyértelmü. De én e szót “középosztály” ott soha még csak említeni sem hallottam. A munka tiszteletben áll s nem gát, hanem lépcső a legmagasabb méltóságokra. Johnson elnök szabó-mesterember volt, a nagy Lincoln mint favágó kezdte pályáját; Franklin, aki “eripuit coelo fulmen sceptrumque tyrannis (kiragadta az ég kezéből a villámot, a zsarnokéból a kormánypálcát)” könyvnyomtató volt” Ez ugyan már Kossuth idejében is enyhe ferdítés volt, mert ővelük talán ki is merül a kétkezi munkásból az elnöki, vagy egyéb fontos pozícióba jutók listája (a George Washington vagy Thomas Jefferson féle ültetvényes úriemberek például sokkal többször töltöttek be ilyen fontos pozíciókat), de az is igaz, hogy sok Európából kitántorgott nagyon szegény embernek lett azután valamicskéje, farmja, háza, állata, az ő gyerekének már autója, mosógépe és így tovább. Emögött szerintem a következő dolog áll: a korai puritán kivándorlók magukkal vitték azt a szabadságeszményt, amit a már említett abszolutizmusellenes és egy idő után jellemzően protestánsok, Angliában pont azok a nonkonformista protestánsok képviseltek, akik közül a kivándorlók kikerültek (és ami az egyik elődje és indikátora lett a Felvilágosodás szabadságeszményének, de azért attól különböző). Az angol kormány többé-kevésbé érdekelt volt abban, hogy a telepeseket békén hagyja, egyrészt, mert akkor még az autonómia elég gyakori jellemzője volt a közösségeknek, másrészt, mert az angol nagybirtokosok, befektetők nem voltak érdekeltek a kevés hasznot hozó északi területek megszerzésében (itt-ott voltak próbálkozások egyfajta nagybirtokos jobbágyrendszer kialakítására, de nem váltak be, Délen viszont beváltak a rabszolga alapú -prekapitalista- dohány, majd gyapotültetvények). Így aztán az indiánokkal való szakadatlan harc se a hadseregre hárult, amely így küzdhetett a franciákkal például, hanem a telepesek milíciáira hárult (amelyek meglehetősen brutálisan bántak el az őslakókkal, akik így értelemszerűen kimaradtak az amerikai álomból, amit ők meg természetesen hasonlóan brutálisan igyekeztek eloszlatni -nem állnék most be a nemes rézbőrűeket siratók közé, sajnos az emberi történelem tele van erőszakos terjeszkedéssel, harccal, de moralizálás helyett figyelmeztessen ez is minket arra, hogy teljesen mindegy, hogy kinek van morális értelemben igaza, ha ehhez elégtelen érdekérvényesítő képesség társul). Ez viszont egyfajta szabadparaszti, független harcos kasztot hozott létre (polgárinak semmiképpen nem nevezném, de harmadik rendnek igen), amely képes volt kiállni a jogaiért és -főleg(!)- amelynek végtelen terület állt rendelkezésre, hogy az erősebbek elől elmenekülhessen, egyben azok előtt is megnyitva az utat. A korlátlanság és továbbmenekülési-terjeszkedési lehetőség miatt nem is volt szükséges önvédelmi szabályok, korlátok alkotására (bár azért helyenként léteztek ilyenek). Ráadásul a „második névadás” véghezvitelének főpróbája pont Amerikában volt (a Függetlenségi Nyilatkozat és - háború), és elég jól is sikerült, ellentétben az első nagy felvonással, a Francia Forradalommal. A tökéletes prekapitalista alapra akadálytalanul épülhetett a XIX. század közepétől a valódi kapitalizmus (azért az akadálytalansághoz azért le kellett bonyolítani az első -és mint ilyen iszonyú véres- modern háborút, a polgárháborút). Amerikában pedig a növekedésnek valóban nem voltak korlátai! Egy darabig pedig még többé-kevésbé szabad piac is létezett (nem sokáig, Theodor Roosevelt a századfordulón már állami eszközökkel próbálta azt megvédeni a monopóliumoktól) Így válhatott az Egyesült Államok kapitalista mintaországgá valóban fantasztikus gazdasági növekedéssel, amit ráadásul nagymértékben segített az olcsó munkaerő beáramlása Európából. Az olcsó, igénytelen, de az amerikai álomtól hajtott, motivált munkaerőé. Aztán valami történt. Az Amerikai Egyesült Államok ma a világ egyenlőtlenebb társadalmai közé tartozik, iszonyatos vagyonok és iszonyatos deklasszálódás egyszerre jellemzik (már persze kérdés, hogy deklasszálódás-e, ha rabszolgák leszármazottai bűnözéstől erősen átitatott törzsi társadalmat alkotnak? De morzsolódik a fehér bőrű kékgalléros derékhad, az egykori harcos szabad parasztok -és persze hozzájuk már nehezebben belépő bevándorlók- leszármazottainak osztálya is). Ráadásul az se igaz, amit sokáig hittem, hogy Amerikában békén hagyja az embert az állami bürokrácia, megismertem néhány történetet, amiből kiderült, hogy sajnos szó nincs róla… Természetesen az igaz, hogy ma Amerikában (szinte) mindenki jobban él, mint elődei, mondjuk 1850-ben (szinte, mert például pont a feketékre nem feltétlenül igaz ez, ami hihetelen ellentmondás). Az az osztály, akit harcos, független, érdekérvényesítő osztályként írtam le gyeptégla kunyhóban lakott a pusztában, gyermekeit betegségek tizedelték és folyamatos éberségre volt szüksége, hogy lepuffanthassa a rá leselkedő vörösöket (most nem a kommunistákat értve). De a relatív helyzete volt sokkal jobb: az amerikai pionír úgy érezhette, hogy ő valaki, a szabad amerikai társadalom tagja, aki nem függ uraktól, királyoktól, főpapoktól vagy akár bankároktól, döntéseit szabadon hozza, vallását szabadon gyakorolja, csakúgy, mint politikai jogait. Joga van fegyvert viselni és megvédeni magát bárkitől, akinek nem tetszik az ő szabadsága. Mai utódai ezt legföljebb akkor képzelik magukról, ha már a még mindig ezt szajkózó politikai és céges propaganda teljesen kimosta az agyukat. Függőségei, kötöttségei sokszor erősebbek, mint azoknak a leszármazottaié, akik ottmaradtak abban a modernizálódó Európában, ahonnan az ő ősei egykor elmenekültek. Az amerikai álom tehát az ideális körülmények közt megvalósított kapitalizmus polgárosító hatásáról szólt, és elmondhatjuk, hogy végeredményben ott is megbukott.

A másik mítosz, az, amit én jobb híján „az ezotero kemény csávó” legendájának nevezek. Ennek az a lényege, hogy a (gazdasági) előbbrejutásod csak rajtad múlik, független a körülményektől, ha azokra hivatkozol, azzal csak a saját gyengeségedet árulod el. Sokfajta változata van: a klasszikus „ezotero”, ami azt mondja, hogy ha te eléred a belső tökéletességet (vagy megközelíted), megvilágosodsz, beavattatol, ha magaddal tisztában, jóban vagy, ha belőled a magasabb tudat sugárzik, akkor nem fogsz függeni a körülményektől, akkor, mintegy a magasabb tudat előtt meghajolva eltűnnek az akadályok, amik úgyis csak a saját sötét tudatod kivetülései voltak; a keresztyén, ami szerint ha hitben jársz, és mindenben Istennek engedelmeskedsz, akkor áldott leszel és az akadályok ledőlnek előtted, mint Jerikó várfalai Józsué seregének kürtölésére. Semmi sem lehetetlen annak, aki hisz! Az ezeknél profánabb, önmegvalósítós, macsó és kevésbé macsós változatban: az igazán kemény férfi legyőzi az akadályokat, csak a puhányok véreznek el a küzdelemben, vagy pedig az okos, aki olvassa a sikerről szóló irodalmat és követi azt -a siker csak őreájuk vár! A pszichologikus: ő a pszichológiai szakirodalmat ismeri és jár coachhoz, jobb esetben pszichológushoz, pszichodrámára, előadásra, terápiára, és tudja, hogy belül kell megvívnia démonaival, utána már a külső világ csak arra vár, hogy neki virágozzék!

Mindezeknek mit sem árthatnak a világfolyamatok, beszéljünk bár gazdasági vagy szellemi jelenségekről; mit sem árthat az Apparátus, a mechanon, a gazdagok privilégiumai, a pénzügyi rendszer szellemi hatalma, durva aránytalansága és gazdasági valóságtól való különbözősége, mit sem árthat az Állam (igaz, ami igaz, aki elég emelkedett szellem volt, az a nácikkal vagy a kommunistákkal is jó üzletet tudott kötni)!

Csak egy dolgot mondjanak meg nekem azok, akik ezeket hirdetik: Miért van az, hogy se Buddha, se Jézus, se assisi Szent Ferenc, se Rúmi és egyetlen másik misztikus se jutott soha előre a gazdasági életben? Lehet, hogy a transzcendentális elmélyülésnek nem ez a célja? Nem állítom, hogy a kapitalizmus szellemi uralmának megdöntéséhez ne volna szükség szellemi emberekre, akár misztikusokra, vagy olyanokra, akik Hamvas jóslatának megfelelően újra elkezdik olvasni a Védákat, de mindenesetre olyanokra, akik tisztán látnak és fényt gyújtanak sötét időkben legyenek bár szentek vagy tudósok. Nélkülük valószínűleg mit sem ér az, amit én a céhek szükségességéről írok. De azt, hogy ezeknek nem a kapitalizmusban, úgy értem kapitalistaságban kell sikereseknek lenni, azt igen!

Egy kategóriát kihagytam az előbb: a profán sikerhajhászót. Elképzelhető, hogy (akinek van rá hajlama), az meg tudja tanulni, hogy hogyan kell magasabbra jutni az Apparátus hierarchiájában. Ez nem lehetetlen, sőt, valamivel talán könnyebb, mint sok hagyományos társadalomban (erről már írtam a csatornatisztítók kapcsán). Csakhogy vagy gátlástalanság, ne adj Isten pszichopátia, vagy jobb esetben erős pénzemberi vagy üzletemberi véna szükséges hozzá. Ami a legtöbb embernek nincs. Társadalmi szinten ez tehát nem működik, illetve amennyiben működik, annyiban kontraproduktív.

Nem lehetséges, hogy az isteni akarat, magasabb szellemiség és miegyéb a gazdasági életben nem a zsákmányoló alapállású kapitalizmusban, a mechanon dübörgésében tud megjelenni? Hanem ellenkezőleg, konfrontálódni fog az ezek alkotta realitással? És inkább a hálaadó jellegű alkotásban akar kiteljesedni? Hiszen még a legbensőségesebben kapitalista cégek is ezt akarják magukról reklámjaikban elhitetni („Beton - tőlünk függ, mit alkotunk belőle”; „építeni szeretünk”), mert tudják, hogy ha ezt sugallják magukról, akkor fognak bizalmat ébreszteni az emberekben. Kérdés, hogy ilyen megdöbbentően átlátszó hazugságot elhisz-e bárki? Aki elhiszi, építtessen a Market Építő Zrt.-vel! Aki nem, javaslom, inkább hozzon létre céhet!