"Az építőipar tehát megváltoztatta az építés munkáját és világszerte kiszorította a kézműves hagyományokat. A szó teljes és konzekvens értelmében már egyáltalán nincsenek hagyományok. Legföljebb bizonyos szokások élnek, ami hasznos az évi munkaterv összeállításánál. De vissza a kézműveshez: már nem építhetek rá, mert nem létezik. Felváltották az építőipari vállalkozók. Néhány tanácsot ugyan ők is adhatnak nekem – többnyire megóvnak valami építéstechnikai butaságtól -, de a kezük már nem tud gondolkodni, az agyukat meg nem érdekli." Jacques Herzog

 A negyedik és a harmadik rend közötti egyik legkönnyebben megfogható választóvonal az alkalmazott és az önálló polgár közti elválasztás. Az alkalmazott tulajdonképpen a kapitalizmus szülöttje: maga a magyar szó is arra utal, hogy eredetileg alkalmazott az, akit valamilyen egyszeri munkára, vagyis egy alkalomra vesznek föl, mert kevés a munkához tartozó rendes munkáskéz. Munkához tartozó munkáskéz? Miről beszélek, mi ez? Jobbágyság? Igen, tulajdonképpen az is idetartozik, de az egész blog mondanivalója szempontjából fontos tudni, hogy valaha munka és munkás, vagyis paraszt és föld, vagy iparos és műhely, kereskedő és bolt elválaszthatatlanok voltak egymástól. Amikor arról írtam, hogy kapitalizmusban bizonyos értelemben majd mindenki negyedik rend, nem a modernitás letagadhatatlan civilizációs vívmányait akartam eltagadni, hanem a kapitalista munkamegosztás jellegét igyekeztem kihangsúlyozni. Mert kapitalizmusban kombájnos (de egyáltalán a vidéki ember) és föld, munkás és üzem, eladó és üzlet a legtöbb esetben elválik egymástól. Egyik oldalon az alkalmazott, aki nem gazdája, mestere, ura tevékenységének, a másik oldalon a tulajdonos, aki szintén elválik a munkától, a munkavégzés helyszínétől. Kétféle módon: az egyik esetben -ezt egyszerűen elintézhetjük- a tulajdonos talán már nem is valós, hanem jogi személy, egy cég, esetleg részvénytársaság, amelynek nincs is arca, csak brókerei, akik az absztrakt számokat nézik és semmit sem tudnak arról a tevékenységről, amely a cég tulajdonában levő üzemben folyik. Ők nyilván nem harmadik rend. Hanem első, mint a számok mesterei. Vagy inkább negyedik. Mint érdektelen, a pénzt, mint az anyagi javakhoz vezető utat szerető alkalmazottak. A második esetben pedig a tulajdonos, még ha szeretne is részt venni az ott folyó munkában, nem teheti meg, mert céget kell vezetnie, ügyet kell intéznie, üzletet kell szereznie, harcolni kell az őt elnyelő nagyhalakkal és lenyelnie a kishalakat, hogy növekedjék a kapitalizmus alapvető törvényének értelmében. Tehát ő sem harmadik rend. Hanem második, mert ahogy korábban írtam, az üzleti világ, ahogyan a politikai, a hatalmi harc színtere lett, és aki ezen a szinten tevékenykedik, annak leginkább valamiféle ksátrija, harcos tulajdonságokra van szüksége. Mielőtt megörvendenénk, hogy egy szintet ugrott fölfelé a gazdasági élet, hadd jegyezzem meg, ami remélem eddig is nyilvánvaló volt, hogy a három valódi rend között, ha hierarchia lehet is, de döntően nem minőségi, hanem szerepbeli különbség van! Sőt, bár ebben nem biztos, hogy igazam van, de úgy gondolom, hogy a három közül a harmadik rend ragaszkodott legtisztábban küldetéséhez; míg a szellemi elithez rengeteg szellemi prostitúcióként azonosítható dolog köthető (az Igazság elferdítése, aprópénzre váltása, az emberek lelki szolgaságban, kiskorúságban tartása, képmutatás stb. stb.), a ksátrijához pedig mindaz a visszaélés, amit hatalommal el lehet követni, és ennek a listája végtelen és borzalmas , addig a harmadik rend mégiscsak ékes kerteket mívelt, létrehozta kedves tájainkat, és a múltnak megannyi szép és értékes tárgyát, alkotását. Ha a múlt háborúira gondolunk, elborzadunk és elkeseredünk. Ha a múlt épített és tárgyi alkotásait, művészi remekeit szemléljük, föllelkesedünk és reménnyel telünk el. A harmadik rend bűne talán pont a negyedik renddé válás, az elanyagiasodás (és akkor persze ez se volt kismértékű, de a hatalom és az erőszak, mint láttuk ebben sem vétlen, sőt). Egy szó, mint száz, ne örüljünk annak, hogy a gazdasági élet a második rend kezébe került, mert az nem jó gazdája annak. Arról most ne is beszéljünk, hogy vajon van-e ennek az új harcos osztálynak valamiféle „busidója”, etikája, vagy sem. Hatalom és gazdaság el kellene különüljön egymástól. Miért? Egyrészt, mert nem biztos, hogy jóra vezet a harc, versengés, az erő és erősebb joga a gazdaságban. Erről az I/D fejezetben írtam, amit Nagy Dániel rögtön alaposan meg is bírált. Tegyük fel, hogy neki, sőt Milton Friedmannak, Friedrich Hayeknek és Adam Smithnek van igaza, és igenis jóra vezet. Még ebben az esetben is igaz, hogy az üzletember/harcos ugyanúgy -marxista terminológiával élve- elidegenedik a konkrét termelőtevékenységtől, mint alkalmazottja, munkása. Tehát, ha a fogyasztó szempontjából nézzük az illető gazdasági tevékenységet, akkor elképzelhető, hogy jó a szisztéma, mondjuk, hogy tényleg így jut a legolcsóbban az optimális minőségű áruhoz. A fősodratú közgazdaságtan mindig a fogyasztó szempontjából nézi. De a fogyasztó egyfelől egy absztrakt fogalom, nem egy ember, másfelől, az az ember, mint nemrég szóltam róla, ha elsősorban, életmódjában, identitásában fogyasztó, akkor erősen negyedik rend. Ha viszont a gazdasági tevékenységet a munkavégzés szempontjából nézzük, akkor az elidegenedés értelemszerűen nem lehet jó.

Minden alkotó tevékenység megtanulása tulajdonképpen beavatás. A mesterré válásnak nagyon gyakori jelensége, amikor a tanuló egyszer csak rájön, hogy amit addig esetleg kényszerből, vagy engedelmességből, megfelelni akarásból csinált az mindennél jobban érdekli. Hogy ezt akarja csinálni, ki akarja deríteni a titkait, ellesni, akár ellopni a mestertől bármi áron. Ez sokszor revelatív, egyfajta megtérésélmény, sokszor nem feltűnő, folyamatszerű, de ahhoz, hogy valakit mesternek lehessen hívni, maga az átalakulás nem hiányozhat. Ez a harmadik rend beavatása, ez az ismertetőjegye. Nézzük hát kinél van ez meg és kinél nem (nem állítom, hogy senkinél sincs, különben nem tudnék róla beszámolni). Azt írtam, hogy a harmadik rend a kisszolgáltatói szektorba szorult be, ahol egyfelől a merevsége miatt e rugalmasságot igénylő területre nehezen betörő, de tőkeereje miatt mégis veszélyes Nagytőke veszélyezteti, másfelől az ádáz verseny a rosszat hozza ki belőle. Pontosítok: olyannyira a rosszat hozza ki, hogy a régi polgári szakmákat elárasztotta a negyedik rend. Vagy azért, mert a harmadik lezüllött, vagy -és ez a gyakoribb és mindenképpen szerencsésebb, ha nem is szerencsés – negyedikrendiek törtek be és foglalták el a piacot. Akár, mint tulajdonosok, vállalkozók, akár, mint alkalmazottak vagy valódi alkalmi munkások. A csaló építési vállalkozó ilyen, de ilyen semmihez se értő, igénytelen, nagypofájú, és csak a legmegszokottabb szerkezetet -és azt is rosszul- elkészíteni tudó melósa. A vendéget becsapó, szemetet az ételbe keverő vendéglős. Vagy az a vendéglős, aki még büszke is hosszú étlapjára, s egyfajta szakmai ügyességnek, sőt kívánalomnak tartja, hogy friss alapanyag ne is legyen a konyhán. Bunkó, vagy a vendéget művigyorral lenéző pincére. A hozzánemértő (de vagy flegma vagy gond nélkül hazudozó) eladó. És így tovább, és így tovább. A sort azt hiszem bárki a végtelenségig tudná folytatni, sokkal gyakrabban találkozni ezekkel, mint tisztességes mesterekkel. Ők nem beavatottak, sőt kiröhögik azt, aki tisztességes munkát végezne. Kinézik maguk közül, amiben igazuk is van, mert munkáját szerető ember nem is közéjük való.

A blog elején írtam arról, hogy a kapitalizmusnak mennyire fontos része a tudomány beemelése a gazdaságba, a folyamatos innováció, mint a modernizáció egyik legfontosabb eszköze. Innováció pedig nehezen elképzelhető kreativitás, a szakma szeretete, alkotásvágy nélkül. Ez akkor is igaz, ha az innováció egy jelentős része ál- és kényszerinnováció -nem minden az, sőt az innováció a modernizáció motorjaként egyre jobban fölgyorsul, sosem látott csodálatos és rémisztő távlatokat nyitva az emberiség előtt. Itt van hát az alkotómunka, itt van a beavatottság. Ennek csúcsán az első rend beavatottjai állnak, matematikusok, kvantumfizikusok, esetleg filozófusok stb., akik az új távlatokat megalapozó szellemi fundámentumot megvetik. Az őket követő tömeg azonban alapvetően harmadik rendi: az innováción dolgozó fizikusok, mérnökök, biológusok, informatikusok (itt is létezhet egy elsőrendi elit, de a többség -még a kreatívok is, mert természetesen a sablonmunkát végző tömeget nem számítom ide- harmadik rend) stb. stb. Nem fölöslegesen vekengek akkor itt a harmadik rend eltűnésén? Nem lehet, hogy egyszerűen csak szintet léptek és ma már nem a szabók a harmadik rend, hanem az atomfizikusok? Egyrészt ez igaz, de ha igaz is, akkor sem biztos, hogy feltétlenül jó dolog -erről azonban most nem írok, később többször vissza szeretnék térni e kérdéshez. Másrészt nem igaz, mert az atomfizikusok többsége alkalmazott, csak az ő tevékenységük annyira profitábilis, hogy megéri a rendszernek, hogy őket dolgozni hagyják.

A fő gond azonban talán nem is ez. Az előző rész végén írtam, hogy vissza fogok térni a kohézió kérdéséhez. Abban az esetben, ha a társadalmi kohézió erős, megvan az esély arra, hogy a munkamegosztás ne váljon nyomasztóvá: itt az atomfizikus, a bankár, a politikus, a vezető építész, a kézműves pék, a gyári formatervező és a gyári munkás többé-kevésbé megmarad a harmadik rendben, és megérti, értékeli a másik munkáját, valamiféle közös sikernek fölfogva azt. Ehhez persze erős ideologikus tudatosság kell, a nemzet egységének hite, az állam állampolgárokért való voltának hite. A legtöbb nyugat-európai országra igaz ez, de leginkább a skandináv államokra. Ez az ideologikus tudatosság azonban számomra éppen olyan nyomasztó, mint az elidegenedés…És nem kevésbé a létgépesítés jele.

Ha viszont nincs meg a kohézió, az a folyamat gyorsulás, mindenféle ollónyíláshoz és a tömegesedés végkép alacsony színvonalú megvalósulásához vezet. Mondok egy példát, hogy egyértelmű legyen miről beszélek. Természetesen sarkítani fogok. A svéd Volvo dolgozó abban a tudatban él, hogy munkahelye fontos szerepet tölt be a nemzetgazdaságban, jó és biztonságos autóitól jobb lesz a világ, környezetbarát technológiát alkalmaznak, és odafigyelnek a cégnél a nemi és etnikai kiegyensúlyozottságra. A vezérigazgató tegezi a melóst, és az is visszategezi őt. Az állam azért van, hogy neki jobb legyen, segítse bajában, testét-lelkét ápolja, védelmezze, ő büszke államára. Az állam segít olyan mobilapplikációk beszerzésében, melyek segítségével szabadidejét hasznosan és jól töltheti, és amely megvédi az internetről jövő esetleges negatív hatásoktól. Mivel jól fizetik szívesen fogyasztja az igényes kis cukrászda bio és fitness süteményeit, a cukrásszal együtt jár futni az erdőre, ahol társul hozzájuk a közeli bank osztályvezetője és az Ikea formatervezője is. Ha kissé felületesen is, de barátok, akik megbecsülik a másik munkáját. Bevásárolni is együtt járnak a nagy svéd bevásárlóközpontba, például lakásfelszerelésért az Ikeába, ahol igényes és egészséges termékek várnak rájuk. A magyar Suzuki vagy Audi összeszerelő munkást nem érdekli cége nemzetgazdasági helyzete, sem pedig, hogy milyen az az autó, amelyet gyártanak. Haverjaival szívesen lecikizik, pocskondiázzák az autókat. A japán vagy a német vezetést utálja is, ki is röhögi, velük, ha azok esetleg tudnak magyarul, magázódik. Magyar főnökeit féli is, utálja is, tiszteli is, mint egykor földesurát, csendőrpertuban van velük. Szabadidejét magának osztja be, sokat mobilozik, ahol azok az applikációk érik el, melyek a legjobban építenek az emberi gyengékre (bulvárhírek, hogyan néznél ki, ha 1200 éves lennél, mi lennél, ha állat lennél, online szerencsejáték, szexoldalak stb.). Cukrászdába nem nagyon jár, mert az uraknak való, de ott amúgy is átveri a simlis cukrász. Nem nagyon sportol, legföljebb horgászik, egyedül, vagy osztályos társaival. Az államot féli, utálja, tudja, ha dolga lesz vele, biztos a rövidebbet fogja húzni, van már tapasztalata a hivatalnokok packázásáról. Azt azért elvárja, hogy a törvényes szociális ellátórendszer működjék, felesége például megkapja a gyest stb. A bankoktól hasonlóképpen tart, és ez se szimpla előítélet. A végén azért a dörzsölt bankos, aki a munkást le is nézi, meg nem is érdekli a személye, csak az üzlet, mégiscsak rábeszéli egy jó kis uzsorahitelre. Bevásárolni a Tesco-ba jár és a legolcsóbbat keresi, boldog, ha valamihez olcsóbban jut és nem veszi észre, hogy ilyenkor verik át a legjobban, még szemetebbet kap az amúgy is szemét termékek között. Ha egy pesti -az ő szavaival- életművész hülyegyerek erre figyelmezteti, csak bedühödik rá, úgy gondolja, az könnyen urizálhat. A plázában viszont úrnak érzi magát, szívesen veri el pénzét, ez menő. A bangladesi munkás, aki az Adidas cipőket varrja nem is az Adidas alkalmazottja, egy helyi cégnek dolgozik, aki egy vidéki uzsorástól bérli, aki adósrabszolgaságban tartja őt. Az Adidas főnökeit nem ismeri, róluk nem gondol semmit, legföljebb, hogy gyaurok, Allah majd jól megbünteti őket. De ez csak amolyan távoli, bizonytalan eszme. Helyi főnökei nem nagyon veszik emberszámba, velük természetesen nem jár össze. Még városi munkatársaival se nagyon, ami kicsi pénzt el tud tenni, hazaadja falun élő nagycsaládjának. Mobilja azért van, egy két ócska alkalmazás megtalálja, de igazából ő nem piac. Az állam nem törődik vele, lehúzza, de ennyi. Szociális ellátórendszer, ha van is, ő azon nagyrészt kívülreked, már csak azért is, mert nem nagyon tud róla. Nem nagyon vásárol, inkább vidéki rokonai küldenek neki élelmiszert. Egyszóval ő alapvetően csak, mint termelő vesz részt az Apparátus működésében, fogyasztóként nem nagyon számítanak rá, ahhoz túlságosan meg kéne emelni a fizetését, hogy mint ilyenre lehessen rá számítani. Közte és a nyugat-európai multicég között, akinek végsősoron szolgál nincs kohézió, az pont azért helyezte ki a termelését Bangladesbe, mert így megszabadult a pont a kohézió jelentette járulékos költségektől.

Én azt hiszem, hogy a svéd rendszer se az igazi. Úgy gondolom, ha a kedves olvasó érzett svéd példámat olvasni valamiféle hamisságot, akkor jól érezte. De erről majd később. Így vagy úgy, azt azért láthatjuk, hogy ott a társadalmi kohézió (amely a szociális államot létrehozta, -hozza, avagy amelyet a szociális állam hozott létre) egyfajta középosztályiságban tartja a társadalom túlnyomó részét, amely azt is akadályozza, hogy az egyes osztályok egymás ellenében versenyezzenek. Ez a középosztályiság ugyan -noha sokkal felette áll, mint bármely munkásosztályé a földkerekségen- sajnos még mindig nem egészen harmadik rendi, amire a mottóként szolgáló Jacques Herzog idézet is figyelmeztet. Jacques Herzog cégtársával, Pierre de Meuron-nal együtt Pritzker díjas svájci építész -amit Svédországról írtam, az többé-kevésbé természetesen Svájcra is igaz. Persze Svájcra és a nyugati országok nagy részére igaz, hogy a tőke ott koncentrálódik, a világgazdaságot nagyobbrészt innen irányítják, ezért a társadalom minden területén nagy a pénzbőség, a „nemzetközi közösség” jobb, drágább szolgáltatásokat tud megvásárolni, így nagyobb és igényesebb lokális szolgáltatóréteg alakulhatott ki -maradhatott meg. De pont a skandináv államok példája mutatja -hiszen őrájuk ez nem annyira áll, száz éve meg még jóval kevésbé állt-, hogy legalábbis félperifériális helyzetben- ez nem jelent eleve elrendeltséget. A középosztályiság és a jólét egymásból következnek, nem feltétlenül csak az utóbbiból az előbbi. Visszatérve azonban az idézethez: ebből viszont azt is láthatjuk, hogy a mester elválasztása mesterségétől ott is megtörténik, megtörtént. Talán még jobban is, mint akár Bangladesben. Azt mindenesetre tudom, hogy például Afganisztánban, a hihetetlenül mostoha körülmények ellenére vannak olyan kőművesek, akik olyan boltozatokat tudnak rakni, amilyeneket Európában nem sokan. Mikor ezt csinálják, a kezük még gondolkozik. De valószínűleg már csak a kezük, és csak, amikor az ősi hagyományt viszik tovább. Mert amikor „modern” dolgokat készítenek, amire pedig ott is sokkal nagyobb a kereslet, akkor százszorosan, ezerszeresen múlják alul tüchtig svájci kollégáikat. Mikor az ősi perzsa boltozatot építik, akkor ők harmadik rend a javából. Mikor a vasbeton födémet gányolják, akkor negyedik, vagy talán ötödik rend az aljából.

„Túl azon, hogy mi a jogi helyzet, meg mi a gazdasági helyzet, az nagyon fontos, hogy minél kevesebb olyan ügy legyen, ami sérti az emberek igazságérzetét. (…) Ha ott élnék [Gyöngyöspatán], mégiscsak megkérdezném, hogy az hogyan van, hogy egyébként valamilyen okból a velem egy közösségben, egy faluban élő, etnikailag meghatározó népcsoport tagjai egy nagy jelentőségű összeget fognak kapni mindenfajta munkavégzés nélkül. Miközben ezért a pénzért én nem tudom hány órát, hány napot, vagy évet kell dolgozzak. (…) És azt gondolom, hogy ezeknek az embereknek igazuk van” Orbán Viktor

Azt szeretném megvizsgálni most, hogy hogyan vesznek részt az előző fejezetekben elősorolt rendek, csoportok a termelésben, a gazdasági körforgásban, az egyes tárgyak létrehozatalában.

Kezdjük az ötödik, hatodik stb. rendekkel, ezeket szokás manapság roncstársadalomnak hívni. Látnivaló, hogy a kapitalizmus valóban nagyon sokat tett ezek megszűntetésének, fölemelésének érdekében. Ezt nem(csak) elvi okokból tette, hanem mert a kapitalista társadalomban nincs szükség ezek munkájára, az nem beilleszthető a rendszerbe. Mondok két példát: az egyik triviális – sokszor említettem már, hogy a prekapitalista társadalmak egyik fő ismertetőjegye a rabszolgamunka kiterjedt használata. Kapitalizmusban ilyen nincs -legalábbis nem a fősodratúban, és nem egy-az-egyben értve, rabláncra fűzött emberekkel végeztetve. A másik érdekesebb: a cigányság, mint érinthetetlen kaszt, nagyon hasznos kiegészítő-szolgáltató feladatot látott el a hagyományos társadalmakban: az a dögeltakarítástól, a medvetáncoltatáson, üstfoltozáson, lócsiszárságon, vályogvetésen, teknővájáson, vasmunkán át a zenélésig terjedt. Ezeket a cigányok nemegyszer kifejezetten magas színvonalon végezték (ami azt mutatja, hogy lelkük mélyén ők is harmadik rend -izgalmas kérdés, hogy a testies, muzikális és kommunikatív, de „lusta” társadalmak, mint általában a négereké, akár Afrikában, akár a Karib tengeren más rendet alkot-e, mint mondjuk a szorgalmas, precíz, kifinomult és kicsit sótlan kelet-ázsiai, és mi az összefüggés, ebbe nem mennék most bele, csak még egyszer hangsúlyozom, hogy rendjeim egy munkamodell kategóriái, nem feltétlenül fedik le pontosan a világot!), de a hatékony, monoton-gépies kapitalista munkakörnyezetbe nem nagyon lehetett őket beilleszteni. Hasonló példa a már említett egyiptomi zebbelíneké: ők Kairó iszonyatos méretű szemetét dolgozzák föl disznókra alapuló rendszerükkel A rengeteg disznó persze nagyon irritálja a muszlim kairóiakat -egyszer el is rendelték a kiirtásukat, de amellett, hogy a zebbelínek éhezni kezdtek (amit persze rajtuk kívül kevesen bántak), kiderült, hogy nem tudnak mit csinálni a szeméttel, mert a zebbelínek többszörösen hatékonyak a legmodernebb újrahasznosító és hulladékkezelő rendszereknél is. De a „fejlődés útja” az, hogy előbb utóbb a hulladékgazdálkodást, ezt az óriási üzletet is modernizálják, akkor pedig a zebbelínek fölöslegessé válnak. Mint keresztyén menekülteket, remélem hazánk akkor majd tárt karokkal fogadja őket. De előre szólok, hogy nem volt gyerekszobájuk és eddigi környezetüket nem a tisztaság jellemzi legjobban.

Mint azt hosszasan fejtegettem, a munka dandárját a negyedik rend végzi. Hogy ez miért alakult szükségszerűen így, azt is. Most a Marxtól hosszasan átvett, az eredeti tőkefelhalmozást taglaló részre térnék vissza (I/E-1): ha a parasztokat (harmadik rend) nem szorították volna le a földről, nem csinálnak belőlük földönfutót (negyedik rend), majd azokból ipari proletariátust, akkor ki se alakulhatott volna a kapitalizmus. Hozzáteszem, hogy a modern, kapitalista állam általában jobban védi polgárait, mint a prekapitalista, sőt sokszor, mint a hagyományos, amely ugyan a hagyomány mindennél erősebb védelmét kínálja, de azért az emberiség történelme nem kis részben szól arról, hogy egyrészt az egyik társadalom leigázhatja a másikat, másrészt az ilyen hagyományokat, törvényeket és morális fundámentumokat el lehet azért erodálni, ha elég nagy erő akarja. Ezt azért írtam, mert itt érünk vissza a jobbágykérdésre. Az ipari forradalom előtt az európai társadalom mintegy kilencven százalékát a parasztság alkotta. Amikor hagyományos társadalmakról beszélünk, akkor a társadalom zöme vajon melyik rendbe tartozott? Már többször utaltam rá, hogy a hagyományos társadalmakat sem lehet a hamvasi tradicionalista értelemben Hagyományosnak mondani. Annyi köztük és a modern struktúrák között a különbség, hogy általában őriztek ilyen elemeket, másrészt és főleg többé-kevésbé szerves módon jöttek létre és működtek; volt valamelyes immunrendszerük és a közösségeknek volt valamelyes autonómiája, az állam, még az abszolutista államokban is alapvetően csekély szerepet játszott az életükben. És persze -és ez erodálta őket és adta a gyúanyagot a liberálisoknak- a zsákmányolás egyre inkább a negyedik rendbe nyomta a harmadik rend kiszolgáltatottabb tagjait. Alávetés, kizsákmányolás, nyomor, a védtelen közösségek egyre kisebb ellenállása, autonómiahiány kezdték ki az ősi rendet. Anyagilag vagy személyükben kiszolgáltatott, védtelen csoportok szükségszerűen fognak a negyedik rendbe (esetleg alább) csúszni. Olyan rendszerben, ahol a zsákmányoló magatartásnak nagy előnye van, okvetlenül. Márpedig a kapitalizmus ilyen. Igaz, mondhatná egy kapitalizmuspárti-baloldali vitapartnerem, de a modern (demokratikus) államban erős kohézió van a társadalmi rétegek között (ein volk, ein r… szóval ez, de ezt ő persze nem idézné) ,az államnak ez a kohézió adja az alapját, ami egyben fenntartja és erősíti a kohéziót (ld. I/E-6 f.). Az a nagyon nehéz kérdés, hogy a modern társadalmakban valóságosan mekkora ez a kohézió egyáltalán, és ennek mi az ára? Igazából ez volt a XX.század egyik legfontosabb kérdése, gyakorlatilag az összes múlt századi konfliktus erről a kérdésről szólt. Most teszek egy durva állítást, amit így, ebben a formában nem gondolok ugyan igaznak, de az állítás sarkossága a helyzet iszonyú bonyolult voltát jól mutatja: a két legnagyobb ilyen XX. századi nemzetközi konfliktust az erős kohéziót valló és megvalósítani kívánó náci Németországgal és Szovjetúnióval szemben az összes szereplő közül szinte legkevésbé közösségelvű Egyesült Államok nyerte, a kohézióban többé-kevésbé ellenérdekelt „nemzetközi finánc nagytőke és zsidóság” pénzével és támogatásával és -itt jön a csavar- mégha így interpretáljuk is az eseményeket, akkor is tegyük hozzá: Istennek legyen hála! Ha az előzőek győztek volna, akkor azt hiszem nem nagyon folytathatnánk eszmecserét a céhekről vagy bármiről. Persze az USÁ-nak is volt kohéziós elve és mítosza, mégpedig a demokrácia, ami minden ellentmondásossága dacára, pont a fent említett embertelen rendszerekkel összevetve nagyon is fontos és erős eszme lehetett. A „Nemzetközi Közösség” harcosai vagy a náluknál is radikálisabb újbalosok a kohéziót ma már nem is az elnyomás, hanem a diszkrimináció, azaz a kohéziós magatartás elutasításának kriminalizálásával és az „elnyomó”, vagy diszkrimináló csoportok megbélyegzésével akarják elérni. Ha most eltekintünk az egész álságosságától és hamisságától, akkor is van egy olyan aspektusa, amellyel foglalkoznunk kell. Azoknak a csoportoknak, amelyek az immár közismerten lecsúszottak felett, de nem sokkal felettük helyezkednek el, sokszor éppen az a tudat ad tartást, hogy >>mi különbek vagyunk, mint amazok! <<. Gondoljunk erről bármit, de ettől még tény, hogy akkor, amikor az elit liberális tagjai -akiket egyáltalán nem fenyeget a negyedik (pláne az ötödik, hatodik) rendbe való lecsúszás veszélye- ráparancsolnak a „fehér kékgallérosra”, hogy ne merje lenézni azokat, akikhez képest ő és csoportja úgy érzi, hogy ér valamit, ezt úgy éli meg, hogy őt le akarják taszítani. Hogy őt megalázzák, hogy életmódját fenyegetik, megtiltják neki a fizikai, sőt szellemi önvédelmet is (mint ahogy fenyegetik is, és meg is tiltják). Ha a társadalmi kohézió megteremtésének szándéka kimerül a diszkrimináció tilalmában, miközben az erősebbek kíméletlenül kizsákmányolják, ellehetetlenítik pont azokat a csoportokat, akiket rasszistaként, gyűlöletbeszélőként, homofóbként, szexistaként bélyegeznek meg, akkor tulajdonképpen éppen egy kőkemény letaszítási folyamatot szemlélhetünk, és senki ne csodálkozzék, ha ezek azután Trumphoz, Orbánhoz, brexithez, Magyar gárdához, pokolbéli ördöghöz fordulnak védelemért. Ennyit a liberálisokról. Kétségtelen viszont, hogy egyes rendszereknek igenis sikerült ilyen kohéziót létrehozniuk, ilyenek a skandináv államok, Nyugat- Európa jobb államai stb. Leginkább azok, akiket demokratikus/jogállami nemzeti szocialista államoknak nevezhetünk John Lukács nyomán. De róluk majd később. Miért taglalom ezt a dolgot ilyen hosszasan? A következő részben elárulom, de előbb rátérek a munka kérdésére.

"Úgy vélem, azért a konformitás felé fordulásért, mely ma van, az átlagember a felelős. Ez le fogja rombolni demokráciánkat, és nincs összhangban demokratikus hitünkkel. Azt hiszem, demokráciánk Thomas Jefferson elképzelése volt, úgy értem az ő elképzelése volt a helyes elképzelés a demokráciáról, miszerint egy valódi arisztokrácia kialakulása felé kell tartsunk. Egy veleszületett nemesség felé, ami az emberből jön, nem neki jár. Nem kiváltságképpen az övé, hanem az erény teszi nemessé, a saját erényei, a saját lelki nagysága, a saját emberi minősége -így jutunk el a legbátrabbak és legkiválóbbak uralmához. De ma az átlagember kezd kissé féltékeny lenni a nem átlagos emberre, ahogy H. I. Phillips írta a minap: „eljutottunk oda, hogy” -azt mondja „mije van a fószernek, ami nekünk nincs? Mázlija van, ennyi.” És ez le fogja rombolni a nem átlagos embert, mert az átlagember lett az eszméje. És én úgy hiszem, az átlagember, az az ember, aki semmiben sem hisz, amit nem lát, és semmit sem lát, amire rá nem teszi a kezét. Az átlagember akadály a fejlődés útjában. …

A válasz magadban van. Annak a dolognak a természetében, amit saját magadként képviselsz. Jézus azt mondta, hogy „az Isten Országa tibennetek van”. Innen ered az építészet, innen jön az emberség, innen indul el a jövő, ahová el akarunk jutni. Ha valaha el akarunk jutni bárhová, akkor ez ott van bennünk és csak ki kell fejlesszük magunkban. És ezt én nem hívom tömegnek. Emberi természetnek hívom és emberiségnek hívom. Számomra az emberiség nem tömeg. A tömeg az emberiség degradációja. A tömeg a rossz irányba haladó emberiség."

Frank Lloyd Wright (TV interjú,1957)

A történelem során a harmadik és a negyedik rend gyakran összekeveredett. Ez az összekeveredés nagyon sok baj forrása lett azután. India az első példa erre és ennek nyomán Guénon és más metafizikai tradicionalisták (vagy akár Szerb Antal) is itt tévednek, amikor azt állítják, hogy a nép (súdra) csak megőrizni képes kultúrát. Először is, nem elvitatva az első rend szerepét bármilyen kultúra alapjainak átörökítésében, megteremtésében, a világ tárgyi kultúrájának nagy részét a harmadik rend hozta létre! Nemcsak, mint kivitelező (például főpapi templomok, kastélyok), hanem mint tervező is. A középkori városokat, műremekeket, de a népművészet alkotásait is javarészt harmadik rend építette-készítette harmadik rend számára. Fölvethető, föl is kell vetni, hogy milyen szellemi alapokból ered ezek formavilága, de például egy cifraszűr esetén az utolsó bráhmán, akinek köze lehetett motívumrendszeréhez ezer évekre lehetett csak az aktuálisan (mondjuk a XIX. században) elkészült darabtól, amit szűrszabók és hímzők nemzedékeinek százai örökítettek át és át, és alakítottak, gazdagítottak kreatívan. Míg a legnagyobbaknál, Bachnál, Bartóknál, Michelangelónál fölvetődhet, hogy ők valójában papi beavatottságú emberek voltak, a derékhad, a kiváló építészek, szobrászok, zeneszerzők, muzsikusok, szabók stb. bizony csak „sima” polgárok. És a megcsodált tárgyi kultúrát javarészt ők hozták létre! Sőt, azt állítom, hogy a kreativitás elsősorban a harmadik rend jellemzője. De nem a negyedik rendé! A negyedik rend az, amit Kós Károly szavaival egyszerű gépalkotórésszé tett a gyáripar és nagykereskedelem: nem alkot. Mi ez a gép? Természetesen az Apparátus. Kik a gép alkotórészei? A munkások? Nemcsak ők! Ebben az értelemben (ahogy az előző részben láttuk), szinte mindenki negyedik rend! Kreativitás és a munkához való viszony szempontjából mindenki negyedik rend! Látni fogjuk, hogy Joseph Beuys milyen jelentőséget tulajdonít a kreativitásnak, mint minden emberi értékteremtő alkotótevékenység mozgatórugójának! És ez az a pont, ahol az aufkläristák hatalmasat tévedtek. Itt rontották el az egészet! Miért? Mert ha addig nem lett volna összekeveredve, ők összekeverték a harmadik rendet a negyedikkel! Ha addig összekeveredett is, talán nem az eszmei tartalom keveredett össze (bár néha az is). A Felvilágosodás, mint Siѐyes abbé pamfletjében láthatjuk, a harmadik rendet akarta etalonná és minden hatalom birtokosává tenni (ha jóhiszeműek vagyunk velük szemben -és ebben sem biztos, hogy igazuk volt), a független, vállalkozó, kreatív polgárt, s a negyedik rendet ehhez az etalonhoz fölemelni, fölemelni az elnyomottakat, mert megbotránkoztak az egyházban, amely cinikusan ferdítette el Jézus tanítását, hogy boldogok a lelki szegények, és az elnyomás igazolására használta, ahelyett, hogy az evangéliumot hirdették volna nekik: te is értelemmel, sőt szellemmel bíró ember vagy, Isten tulajdon képmása! Hát majd ők felemelik! Igenám, de addigra a harmadik rendnek olyan tömegei süllyedtek le a negyedik rendbe, hogy azt hitték, hogy a negyedik rend a harmadik. Vagy fordítva. A harmadik rend baja, ha elveszik autonómiáját, műhelyeit, boltjait, földjét, ha nem hagyják dolgozni, képességeit kibontakoztatni. Ha -mint Marx jól látta meg- kénytelen nem munkája eredményét, hanem munkaerejét áruba bocsátani és ezzel megindul a negyedik rendbe csúszás útján. Baja, ha a szűkös anyagi lehetőségek miatt nem tudja fönntartani intézményeit. Vágyai részben szellemi természetűek: hasznosat, szépet, jót akar létrehozni, megélni a kapcsolatot a földdel, a növényekkel, állatokkal, megérteni (nem teoretikusan, hanem praktikusan) a tárgyak jelentését, és jelentéssel teli tárgyakat létrehozni. Piacolni, árut, információt, tudást cserélni. Családot alapítani, a tudást továbbadni a következő generációknak. A negyedik rend baja az igénytelenség, nyomor, kiszolgáltatottság, az önfenntartó képesség hiánya. A külső és belső őt lenyomó kényszerek. Vágyai anyagi jellegűek. „Eszünk, iszunk, néha behányunk, s ha szerencsénk van, akad egy lyuk” (Akela) Ez persze durva sarkítás, és természetesen nem homogén rétegről van szó, még szellemi természetét tekintve sem, de a lényeg, hogy míg a fölötte állók nem, a negyedik rend valóban leírható mennyiségi mutatókkal! Mi történik, ha a kettőt összekeverjük, és az utóbbit tesszük meg etalonnak? A dolgok a fejük tetejére állnak. Az érték relatívvá válik. A közönségest értékesnek mondják, a nemeset hitványnak, a csúnyát szépnek, a szépet csúnyának. A pénz válik értékmeghatározóvá. A liberálisok tévedését folytatták a szocialisták is. Marx ugyan még megállapította, hogy a kapitalizmus elidegeníti a munkást a munkájától és eltávolítja a termelőeszköztől, de az egy William Morrison kívül egy se törődött azzal, hogy ez mekkora baj, ők úgy gondolták, ha az elnyomást és anyagi ellehetetlenülést megszüntetik, az elnyomottak majd fölemelkednek maguktól. Hogyan szüntetik meg? Forradalommal. A forradalom mindig az elnyomottak nevében, de ritkán tömeges támogatásukkal tör ki, eredményeképp pedig fölemelkedik a negyedik rend. Sajnos elsősorban, mint etalon Kezdetben a baloldal a lesüllyedt emberiséget morálisan is föl akarta emelni, tűzzel-vassal hogyha kell, az egész történeten végigvonul (mint arra már oly sokszor hivatkoztam) az Új ember mítosza. Amit természetesen az evangéliumból vettek. Érdemes megfigyelni, hogy miközben a keménymag sose tett le erről az eszméről, hogyan változott meg a tartalma. Robespierre-ék még a morálisan megromlott emberiséget erkölcsileg megnemesíteni szerették volna (a guillotine segítségével persze), Széchenyiék kevésbé véresen és kevésbé az elnyomottakat, de szintén. Ez a polgárosulás, a polgári Magyarország mítosza is - de az utóbbi mára már a jobboldalé (de nem a Fideszé). Az élcsapat ettől már messze jár. A kommunisták különös anyagból gyúrt embere már a múlt nyűgeitől és erkölcsi gátlásaitól felszabadult kollektív ember, akinek anyja a Párt. A nagy és igazságos hangyaboly szorgos hangyája. A mai kemény balosok (a „Nemzetközi Közösség” amúgy egyáltalán nem antikapitalista, vagy munkáspárti, sőt a bunkó fehér munkásosztályt gyűlölő keményvonalasai) továbbmentek. Már nem a negyedik (ötödik, hatodik) rendet akarják fölemelni, hanem a többit hozzáigazítani, azaz hozzárontani: az ő etalonjuk már teljesen biztosan megcserélődött, sőt talán már nem is a negyedik rend, hanem valami, még lejjebb. Ma már nem mondhatom azt, hogy pl. a cigányság zömében erkölcsileg alacsonyabb szinten él, mint az átlag, nem, ez egy alternatív életforma, csak meg kell szüntetni az elnyomást és akkor kiemelkednek a nyomorból. Sőt, igazából jobbak is, csak a rasszizmus miatt szegénységben élnek. Na, de ha egyszer az összes mocskos rasszista a bitófáról lóghatna! A homoszexualitás is (bocsánat: LMBTQ) -nemcsak elfogadott- etalon lett. És így tovább. (Sok negatív, de több pozitív élményem is kötődik cigányokhoz. Amikor arról beszélek, hogy erkölcsileg alacsonyabb színvonalon állnak, akkor nem arra gondolok, hogy a cigányok gonoszok volnának. Nagyon is lehetséges, hogy sok cigány jobbszívű, mint korrekt felső-negyedik, vagy akár harmadik stb. rendű honfitársai jó része. Magam is tanúja voltam ilyennek. Amire gondolok, az olyasmi, hogy a testi vágyakon túl nemigen lát, azokhoz is rövidúton tudja csak elképzelni a hozzájutást, becsületérzése csekély, szavahihetősége, megbízhatósága még csekélyebb. Családjával durva, szeretetét nem nagyon tudja kifejezni, gyenge, becsapható. Sajnos a magyarországi cigányok többségére ez a jellemző, amitől ők is szenvednek, a balliberálisok „elfogadása” tehát megalázó magukra a cigányokra is. A homoszexuálisok is szenvednek éppen eleget, Isten ments, hogy bántani, vagy megbélyegezni akarjam őket, csak éppen etalonnak ne tegyük már meg azt, ami a legtöbb (bár nem az összes) vallási és egyéb hagyomány szerint eltévelyedés az eredeti Rendtől. És éppen ezért szó sincs arról, hogy a genderisták valóban egy kellemes és kívánatos alternatívának éreznék az LMBTQ-t. Ugyanúgy az ellentmondás érzésének örvendeznek, mint egykor a nácik, amikor a felebaráti szeretetről, az emberi méltóságról, és hasonlókról szóló keresztyén tanítást tagadták meg explicite. Ez meggyőződésem.)

Ezek alapján azt állítom, hogy a kapitalizmus „vezető osztálya” – a negyedik rend. természetesen nem úgy, hogy e rend tagjainak külön-külön sok hatalma lenne. Még együttesen sem feltétlenül, főleg nem, mint szervezett tömegnek. Olyan értelemben mondom ezt, hogy szellemi, és gazdasági összefüggés van a kapitalizmus és a negyedik rend között. Hogy hogyan, mindjárt látni fogjuk.

Miközben az élcsapat mindig az ő nevükben beszél, sose jutott közel a szívükhöz. Megtették ezt a populisták. A populizmus a negyedik rend igényeinek kiszolgálása. A politikai ponyva. Hozzá kell tenni, hogy a populista rezsimek a maguk cinizmusával még sokszor mindig többet tettek a valóban nehéz sorban élő tömegek anyagi (és főleg csak anyagi) fölemelkedéséért, mint az ideológiától elvakult szocialisták vagy a piac szentségét tűzzel vassal képviselő liberálisok. És sajnos, mint a folyamatos megalkuvásban létező és az alsóbb osztályokkal kevéssé törődő konzervatívok. De a populizmus az, ahol végül is minden sikeres modernista mozgalom összeér: a nácik és fasiszták nyíltan és őszintén populisták voltak. Szívesen és skrupulusok nélkül korbácsolták föl a nép szívéből jövő igen sokszor alantas indulatokat. de miközben a z Új embert hirdették, populisták voltak a kommunisták is. Kádár például nagyon. A Kádár rendszerről még írok bővebben, de úgy vélem legfőbb jellemzője a populizmus volt. Ezért gyűlölték a művészek, építészek, ezért szerette a nép. A kifejezetten doktriner rendszerek általában hamar elbuktak, vagy átalakultak populistává. Igénytelenség, az olcsó ízlés és indulat jellemzi a populizmust és népét, a negyedik rendet. De ebből is láthatjuk, hogy a legeslegpopulistább a XX. században maga a piac volt. Amelyről láttuk korábban, hogy egyáltalán nem kereslet-kínálati alapokon áll. Ha az Apparátus történetét meg lehetne írni a pénzrendszer, hitel és adósság történetén keresztül úgy meg lehetne írni a piac, a tőkés termelők egyre fokozottabb negyedik rend felé fordulásának történetén keresztül. Ezt az irányt az Apparátus logikája diktálta. Egyfelől az alaplogika, hogy mindig hatékonynak kell lenni, márpedig az olcsó rossz minőség előállítása általában (illetve gépekkel, hozzáértő mesterek, művészi munka nélkül) hatékonyabb, vagy egyáltalán, leginkább csak így lehetséges. Másfelől a tömegek felemelésének felvilágosodásbeli logikája. Az Apparátus csak úgy terjeszkedhetett ki az egész Földre, ha magáévá tette a tömegeket. Pontosabban tömegesítette az egész világot. Ez a tömegtársadalom logikája. Nagyon hosszú ideig úgy tűnt, hogy a két logika tökéletes összhangban van egymással (a piac célcsoportja kezdetben a burzsoázia volt ugyan, de Marx tévedett amikor azt írta, hogy a kapitalizmus végső célja a munkásosztály teljes kizsákmányolása, mert, mint írtam, ez hatékonyság függvénye, és néha a teljes kizsákmányolás a hatékony, néha -és inkább- a fogyasztói rétegek bővítése). Igen rövid ideig az új ipar a burzsoázia számára termelt elsősorban, mert a burzsoázia és a munkásosztály vagyona közti arány olyan volt, hogy még mindig jobban megérte relatíve drágán a tőkeerős osztályok számára termelni, mint igénytelenebbül a szinte fizetésképtelen munkások számára.De azután hosszú időre megvalósult a gépi termelésben rutinmunkát végző, attól elidegenedett munkás -rossz minőségű és szellemi tartalmától megfosztott tömegtermék -mindezt föl nem ismerő, marketinggel, reklámokkal befolyásolható és az anomáliákat föl nem ismerő fogyasztó háromsága. Juval Noah Harari és mások -így jómagam- szerint a világban a vagyoni differenciálódás olyan nagy lett, ráadásul olyan új, drága, de rendkívüli hatalmi előnyt (életminőséget) biztosító technológiák állnak máris, vagy rövid időn belül rendelkezésre, hogy elképzelhető, hogy újra hatékony lesz az ő céljaikra átalakítani a termelési rendet. Ez pedig paradigmaváltást jelentene. Az elit újra látható lenne, mint „új faj”. Aki idetartozik az túlél, sőt „jobb” életminőséget („örök életet”) érhet el. A resztli fölöslegessé válik, hiszen alkalmazottakra sem lesz szükség, az új rabszolgahad, a robotok veszik át helyüket. Márpedig, ne feledjük, az Apparátus működési elve mindig a nagyobb hatékonyság, aki pedig egy hatékonyságra, egyben pedig kizárólagosságra törekvő rendszerben fölösleges, annak a napjai valószínűleg meg vannak számlálva. Ezekről azonban majdan a blog harmadik része szólna, ráadásul Hararinak nem is biztos, hogy igaza van, vagy lesz. Az a durva, hogy a kiutat tekintve, ahogy arról a KKE jövőjéről szóló közbeiktatott bejegyzésemben szóltam, ez majdnem mindegy. Én természetesen nem olyan értelemben írtam, hogy a negyedik rendnek nem kellene léteznie, ahogyan ezt az Apparátus egyszer majd elintézheti (kifejezetten nem arra gondolok, hogy a gonosz Soros, Musk, Bilderberg csoport -vagy ellenkezőleg, a sötét illiberális vezérek csapata- egy második wannsee-i konferencián határozatot hoz a fölösleges néptömegek kiirtásáról, bár a XX.századi előzmények alapján ez sem ezerszázalékosan kizárható. Sokkal inkább arról, hogy a „gazdasági, politikai szükségszerűség” olyan eseménysorokon keresztül érvényesül, ami végül ugyanehhez vezet.)

Hogyan értettem hát? Már eleve igaz, hogy ha a zsákmányolás lesz a gazdaság alapja, az a harmadik rendnek rossz: nemcsak azért, mert esetleg őt hurcolhatják el rabszolgának, hanem azért is, mert ahogyan a nemes szőlőnek mennyiségi értelemben verhetetlen konkurense a noha, ugyanúgy nem versenyezhet ő sem a rabszolgamunkával. Ráadásul az Apparátusban a harmadik rend egyszerűen rendszeridegenné is válik, autonómiáját pedig pont a negyedik rendre hivatkozva veszik el. A negyedik rend örökké legitimálja a mennyiségi szemléletet. Ha tehát a harmadik rend egyes csoportjai elkezdik megszervezni és megvédeni magukat -ez volna a céh- elemi érdekük, hogy környezetük minél kevésbé legyen negyedik rendi környezet. A negyedik rend szegregálása, és kiüzetése -noha nem mindig elkerülhető- de alapvetően kontraproduktív megoldás, hisz’ növeli a negyedik rendiek számát és rontja helyzetüket, ami fokozott leromlást okoz: meggyőződésem, hogy a leendő céheknek -saját jól felfogott érdekükben is- tudatosan működésük egyik elemévé kell tegyék a negyedik (ötödik, hatodik stb.) rend fölemelését. Hogy hogyan? Őszintén -még nem tudom, bár néhány ötletem azért van. De ezekről majd a maguk helyén, a céhek működésénél (ha eljutok odáig). Talán a tudatosítás az első lépés.