„Mindjárt odamentem hozzá, megfogtam a kezét, és azt mondtam, hogy jöjjön velem néhány lépést, mert valami fontos dolgot szeretnék kérdezni tőle. Nagyon barátságos volt, és szinte táncolva jött velem. Amikor néhány lépést csakugyan félrementünk, a vállára tettem a kezemet, mélyen a szemébe néztem, és azt mondtam neki:

- A maga lelke most tiszta; mondja meg tehát nekem, hogy mi célra vagyunk a világon?

A négernek megmerevedett egy pillanatra az arca, majd hirtelen kacagni kezdett, s kacagás közben folyton azt mondta:

- Furcsa, furcsa, furcsa.

Aztán ismét megmerevedett az arca, mélyen a szemembe nézett, és így szólt:

- Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

Ahogy ezt kimondta, ismét kacagni kezdett, de nem egészen úgy, mint az előbb, hanem a keserves és az örökké hontalan ember könnyes kacagásával. Még a térdit is csapkodta, miközben folytak a könnyei. Majd hirtelen azt is abbahagyta, újra a szemembe tekintett, utána pedig szaladni kezdett lefelé a hegyen.”

Tamási Áron: Ábel Amerikában

Az alapvető (pozitív) emberi tulajdonságokon nyugvó, általam természetesként leírt rendek tárgyalását ott hagytam abba, hogy a polgárság, a harmadik rend nem érzi, nem is érezheti jól magát a kapitalista világban. De nem érzi igazán jól magát senki. Miért állítom ezt, amikor korábban azt állítottam, hogy a modern világ sokkal magasabb életszínvonalat -mai közgazdaságtani értelmében használva a kifejezést- biztosít, mint bármi korábban? Nézzünk egy példát! Az első fejezetben dícsértem a modern egészségügyi rendszert. Mégis, sok ember szívesebben fordul természetgyógyászhoz, táltoshoz, felcserhez, vajákoshoz, mittudoménmihez, mint az állami egészségügyi intézményhez, pedig, ha a statisztikákat nézné, lehet, hogy emebben kellene sokkal inkább bíznia. Hogy óvatosan közelítsem meg a válasz megadását, elsőként hadd mondjam, hogy talán azért, mert ezek személyesek, míg egy modern kórház személytelen. És ez igaz is. De hasonló jelenség, hogy még olyan emberek is szívesebben kötnek templomban (Magyarországon - ahol az állam nem ismeri el az egyházi esküvőt – templomban is, de a lakodalmat az egyházi szertartáshoz igazítva) házasságot, akik különben nem járnak oda, sőt, nincs is különösebben jó véleményük az egyházról. Pedig a papot éppen olyan kevéssé ismerik, mint az anyakönyvvezetőt!

Hadd jegyezzem meg, hogy az anyakönyvvezetők a modern-posztmodern kettősség ékes bemutatói, posztmodernek lévén már jóval a posztmodern előtt. Az anyakönyvvezető ugyanis a „második névadásban” kapott helye szerint egy állami hivatalnok, aki a házasságjogi szerződés korrekt és szabályszerű megkötéséért felel, és az Államot képviseli a házasság, ezen háromoldalú(!) jogi állapot létrehozásakor. Ilyenkor a feleket a házasságjogi szabályok betartására figyelmezteti, mint ahogy az ügyvéd teszi ezt egy adás-vételi szerződés megkötésekor. Egy pontos, és a hivatali működéssel szinkronban lévő anyakönyvvezetői beszédnek így hát ilyennek kéne lennie: „Tisztelt felek, XY tanúk előtt kinyilvánították házassági szándékukat és fellebezés nem érkezett, én tehát, mint a Magyar Állam képviselője önöket az ennyiedik évi (X. hó Y.-i) ennyiedik tv. (a házassági állapot létrejöttéről) Z.-edik §-a alapján házastársaknak nyilvánítom. Egyben felhívom figyelmüket, hogy a házasság során a … tv Y.—adik §-a alapján ilyen és ilyen kötelességeik vannak egymással és esetleges születendő gyermekeikkel kapcsolatban, egyben jogosulttá váltak a … családjogi tv értelmében az X. § szerint ilyen és ilyen. a Z. § alapján pedig emilyen és emilyen kedvezmények igénybevételére. Válási igényüket a … tv (stb. stb.) értelmében hivatalomnál jelenthetik be, a válóper lefolytatására a lakhelyük szerint illetékes kerületi bíróság illetékes! INDOKOLÁS a mai napon előttem megjelent X.Y. és Z.Q. felek házasságkötési szándékukat nyilvánították ki. Az általuk benyújtott dokumentumok alapján meggyőződtem arról, hogy kizáró ok nem áll fenn. Ezért a mai napon a fent említett felek között a házasság megkötését megállapítottam. Anyakönyvvezető a jegyző nevében.” De nem ilyen. Helyette a szeretet csodálatos erejéről, meg a legszebb érzésről, meg miegyébről beszélnek. És az ember, akinek csak egy kicsit is van füle a hallásra a falat kaparja, olyan kellemetlenül érzi magát. Az általam az imént felvázolt modern szöveg helyett ugyanis posztmodern szöveget nyomnak. Megpróbálják földíszíteni a modernitást, mert úgy vélik kell egy kis ünnepélyesség, valami szertartásosság, valami rítus. De ez csak hamis máz. Ami nem jelenti azt, hogy a „letisztult”, „sallangmentes” modernitás egy kicsit is jobb lenne -mint láthattuk. Olyan ez, mint amikor Robespierre mindjárt a kezdet kezdetén észrevette, hogy a tiszta ráció uralmából valahogy hiányzik valami ezért gyorsan megalapította a Legfelsőbb Lény kultuszát (természetesen magát téve meg mindjárt főpapnak).

Az a helyzet, hogy a szép új világgal valami nagyon nem stimmel. Miközben fantasztikus gazdasági, népjóléti, tudományos eredményeket ért el, valahogy az emberek nem érzik benne otthon magukat. Erre hozok egy konkrétan az otthonokról szóló példát. Gerle János Budapest és az ő identitásállaga című írásában így ír: „Megpróbálom valamiféle rendszerbe foglalni az identitásvesztés területeit.

A városi környezet gyorsabban változik, mint a lakói (akik szintén gyorsabban cserélődnek, mint amilyen gyorsan identitásuk összekötődhetne a környezetükkel). Közömbös a változás minősége, ha azt eredményezi, hogy fiatalkori emlékeim színhelyeinek nyomát sem találom. Különösen súlyosan hat - egy nemzedéken belül persze -, ha még a városszerkezetet sem ismerem fel. De a nosztalgián túltekintve: nemzedékektől független egy városra, városrészre jellemző szerkezet, amit az egyes kerületi szabályozási tervek folytonos átrajzolása (nem karbantartása, ami viszont hiányzik, hanem korábbi elveinek felrúgása) jól érzékeltet.”  A blog elején említettem az azóta sajnos elhunyt Roger Scrutont, illetve, hogy ő a a mai kapitalizmus fő bűnének a globalizációt tartotta, s főleg abban az értelemben, hogy az emberek elvesztették a rálátást arra, hogy ki termeli az élelmüket, készíti a tárgyaikat, sőt, ki alakítja a környezetüket, vagyis a megszűnt személyesség szempontjából. Az a város, település, ami folyton és nagymértékben változik, ráadásul ez a változás közönséges polgára szempontjából ismeretlen, távoli, és személytelen erők működése következtében jön létre, nem otthon többé, legföljebb lakóhely. „Ez a város születésem helye” -írta Petőfi Kiskunfélegyházáról -valószínűleg tévesen, a legtöbb forrás Kiskőrösre teszi szülőhelyét. Ha ma születne kiskőrösi szülők gyermekeként akkor legföljebb abban hibázna, hogy nem Kiskunfélegyháza, hanem esetleg valamely más város szülészetét kellene megnevezni, de Kiskőröst semmi esetre, mert itt -ha jól értelmeztem, nincs szülészet, egyetlen ember születési anyakönyvi kivonatában sem szerepel többé Kiskőrös. Vagy akár egyetlen falu. Nem, hiszen nem is születik ott senki, ez így korrekt, nem? De ha valaki mégis ott születnék, akkor az szerepelne! Nos, nem. Konkrét példát tudok arra, hogy egy asszony egy Fejér megyei faluban váratlanul és gyorsan szülte meg gyermekét, gyakorlatilag egy időben azzal, hogy a mentők kiérkeztek. A mentők ezekután bevitték őt és a kicsit a székesfehérvári kórházba, ahol elvégezték a szokásos vizsgálatokat, adminisztrációt stb. Ezekután a születési anyakönyvbe bekerült a gyermek születési helye: Székesfehérvár. Hogyhogy, ez így nem hamis adat szolgáltatása? De. Tanúk is bőven vannak rá. Csakhogy a kórházi és hivatali bürokratikus protokoll és főleg rutin egyszerűen nem készült föl arra a lehetőségre, hogy valaki nem a kórházban születik. Falvakban csak ne szülessenek emberek! Az sok plusz macerát jelentene. Ehelyett ilyenkor egész egyszerűen a valóságot hozzáigazítják a protokollhoz. A fenti nem egyedi eset, illetve csak abból a szempontból, hogy azt a rendszer általában kiküszöböli, hogy bárki is az előírt kórházakon kívül szülessék. De arra mindenki rengeteg esetet tud, amikor a hatóság a maga szempontjából „nagyvonalúan” járt el (fordítva bezzeg annál kevesebbet). Megpróbáltam kideríteni, hogy hogy is állunk a kiskőrösi, félegyházi stb. szülészetekkel, de nem egészen sikerült, mert az egész rendszer annyira bonyolult, hogy az ember eltéved benne. A bürokratikus logika itt is felülírja a józan észt.

Egy olyan világban élünk, ahol a valóságot hozzáigazítják a protokollhoz. Tulajdonképpen erről szól a „második névadás”. Nem akarok demagóg lenni. Mikor Petőfi született nem jött ki érte a mentő, mert nem volt mentő. Nem vitték be a kecskeméti, vagy más kórházba, mert egyrészt kórház se nagyon volt (s ha bevitték volna -Semmelweis felfedezése, pontosabban protokolláris reformja előtt- az annál rosszabb lett volna), az utat meg végkép nem tudták volna gyorsan és biztonságosan megtenni.

A kiskőrösi (innen gondolják, hogy legvalószínűbb az itteni születés) evangélikus lelkész matrikulázta az evangélikus egyház anyakönyvébe, ha leégett volna a parókia, semmi nyoma sem volna a költő születésének. Volt viszont egy közeg, ami pontosan tudta mindenkiről, hogy ki-kicsoda. Ez a közösség. Közösség nélkül (többek között) nincs otthon. Mik tartoznak hozzá az otthonhoz? Építészként természetesen azt mondom, hogy az épített környezet. Ez bizonyos szinten független a benne élő közösségtől, tehát elképzelhető, hogy a Wroclawban élő lengyelek szeretik a városuk kinézetét, noha azt egészen más emberek hozták létre, amikor a várost még Breslaunak hívták. Sőt, sok jel vall arra, hogy a város épített örökségének minősége hat az ott élők gondolkodására. Az épített örökség eltüntetése -mely a modernizmus egyik hangsúlyos programpontja volt ma is folytatódik, de a posztmodern fordulattal az értékes együtteseket már védeni igyekeznek -csakhogy a logisztikai rendszerré váló modern városokban ezek -Ekler Dezső szavaival – skanzenekké válnak. Skanzen a közösség nélküli építészeti érték. A fentiek csak annyit bizonyítanak, hogy az ilyenen skanzenek is jobbak, mintha elpusztítanák az értéket, még a holt érték is bír valamekkora teremtő erővel.Új, valódi városok ugyanis már nem nagyon épülnek. Kétségtelen, hogy a posztmodern fordulattal belvárosaink (skanzen vagy sem) élhetőbbé váltak (tehát az Apparátusban sem mindig a negatív folyamatok dominálnak), de egyúttal folytatódott elnéptelenedésük. Az új üzlet vagy bulihely tulajdonosok (legyenek ezek akár valóban jó helyek) már a legritkábban laknak helyben. Az azokat használók még kevésbé. Arról beszélünk, hogy lehet-e egy városnak bulinegyede, ami a helyiek kárára van, de a külvárosokban élő fiatalok és a turisták hasznára. Föl sem merül, hogy egy városrész boltjai, kocsmái az ott élőket szolgálják elsősorban. A városi közösségek megszűntek. Márpedig innentől kezdve az összes ott vásároló, szórakozó ember idegen, külső használó. (Persze, tudatában vagyok vele, hogy minden nagyvárosnak mindig is volt ilyen, idegeneknek számára szolgáltató szerepe. De a helyi közösség is annál erősebb volt -pont az ilyen nagyvárosok a városi communitas legerősebb helyei). Aki pedig külső használó, az nincs otthon. Sem ott, sem máshol. Ahol pedig az emberek nincsenek otthon, az nem hely. Helytelen, ahogy azt szintén írtam már. A fentiek természetesen nemcsak a városokra, hanem -sőt fokozott mértékben- a falvakra is igaz. Márcsak azért is, mert itt az épített környezet sérülékenyebb, gyakorlatilag az életforma függvénye. Fönntartói a szokás, hagyomány, tájhasználat. Ha ezek megváltoznak megváltozik a falu képe is. Olyannyira, hogy mára a fejlett világban jórészt megszűntek a valódi falvak. Hagyományos képe csak félig elhagyatott, a modernizációból kimaradt „elmaradott” helyeknek van. Legföljebb a turizmus számára fedezik föl az ilyen helyeket, hogy ők is skanzenként szolgálják az idegenforgalom iparágát. Fölfedezik, mert sokkal otthonosabbak és szebbek, mint bármi, amit a modernitás létre tudott hozni. Hogy ez miért van így, arról legközelebb szeretnék írni!