"Magyar nemzet! nagy sok jót tőn teveled az isten,

El-kihoza Szittiából az jó kevér földre

Felűltete asztalfőre, minden tisztességre,

Pogánságból megfordíta az keresztyén hitre

Sok csudát tött mindörökké az hatalmas isten,

Sok országot várasokat adott pogán kézben, 

Megmutatá, hogy elvesznek, kik élnek nagy bűnben,

Kik nem tartják szent igéjét semmi böcsülletben.

Sok rendbeli predikátort most kildött közinkben,

Kiáltatja hogy ne éljünk ily fejetlenségben,

Gyülőségben, irígységben és nagy kevélségben, 

Bujaságban, hamisságban, telhetetlenségben.

Am Budáról az törekök igen predikálnak,

Nagy zengéssel mint az sáskák mirejánk kiáltnak.

Jól látjátok ő nagy torkát dühös döghalálnak,

Azon kérnek, hogy adjunk helt isten mondásának.

…

Romlásinknak egyik oka fejedelmek vattok,

Nagy ohajtván mind ez ország panaszol rejátok,

Kémélletlen az földnépén csak hatalmaskodtok,

Az istennek tisztességét nem ótalmazzátok.

…

Azt tudjátok, hogy az isten megvénhödt már, nem lát,

De nem aloszik, rejánk pislag, nuha sok bosszút lát,

Idgyól látja ez világnak minden álnakságát.

Majd levágja az fejszével az gonosz termő fát.

…

Örök isten ótalmazzad az keresztyénséget,

Ótalmazzad miközöttünk a te szent ígídet,

Adj miközzénk igazságos fejedelemséget.

Vedd el rólunk, örök isten, az kegyetlenséget.

Ezerötszáz negyvenhétben mikoron írnának,

Tállyán szerzék ezt énekben siket magyaroknak,

Kik istennek beszédével semmit nem gondolnak,

Hogy meglássák miokáért romlásra jutának."

Szkhárosi Horvát András: Az átokrul

A mostani koronavírus helyzetnek van egy (betegségtől független) szomorú aspektusa. Ez pedig az, hogy kevesen beszélnek Trianon századik évfordulójáról, értelemszerűen nem rendeznek hatalmas tüntetéseket, és ami még szomorúbb, alig-alig kerül a közbeszédbe. Ezért döntöttem úgy, hogy közeledvén a századik évfordulóhoz írni fogok Magyarország megcsonkításáról. S ha már a magyar társadalomnál tartok, akkor beillesztem Trianont a magyar sorstragédiák és alapmítoszok sorába. Megint csak abban a helyzetben vagyok, hogy szabadkoznom kell, amiért előreszaladok az „anyagban” -természeténél fogva tárgyam inkább a Modern Állam fejezetcím alá kívánkozik, de mivel -ha egyáltalán eljutok odáig, akkor is jó pár hónap múltán, amikor már kevésbé lesz aktuális. Tehát:

Először szeretnék visszautalni a kettővel ezelőtti fejezet mottójául szolgáló Makovecz Imre idézethez. Mi lehet az oka az általa említett örök magyar kettősségnek? Leszámítva az irracionális, vagy egyelőre megfejthetetlen alkati és geográfiai/geometriai okokat, jócskán vannak racionális okozói is ennek.

Szent István királyunk az országot Szűz Mária oltalmába ajánlotta. De saját példájával erős példaképét is adta annak, hogy milyen is a Boldogasszony védelmezte uralkodó és ország. Példáját követte uralkodóházának oly sok uralkodó és nem uralkodó tagja, hogy az Árpád házat olykor a szent királyok házának is nevezték, vagy nevezik. Egy európai uralkodóház se adott, még megközelítőleg se, ennyi szentet a katolikus (és mellette természetesen kisebb mértékben az ortodox) egyháznak. Az Árpádok által megalkotott keresztyén Magyarország eszményképe világosan állt a középkori ország előtt. A Koppány - István ellentét, ha ugyan nem eleve a szentistváni Magyarország ezer esztendővel későbbi bukásának idejéből visszavetített mondvacsinált konfliktusról van szó, elenyészett. A középkori Magyarországon lényegében nem létezett a Makovecz szövegben jellemzett kettősség -ha igen, akkor csak nagyon rejtve, hamu alatti parázsként. Ilyesfélére utal például a II. Ulászló alatti „szittya” mozgalom, vagy még inkább -és korábban- amikor a Budai Nagy Antal vezette -huszita, vagy huszita befolyás alatt álló- paraszti és kisnemesi sereg „Gyulák népének” nevezte magát. Ez az 1437-es mozgalom (azonkívül, hogy európai trendbe illeszkedett) viszont azt is mutatja, hogy az ország középkori rendje kezdett megbomlani. Oligarchák, prekapitalista nagybirtokos vállalkozók kezdtek eluralkodni, miközben elveszett az egyház tekintélye. Mátyás király halála után (mikor oda lett az igazság) ez a folyamat nagymértékben erősödött föl. Egy nemzedéknyi idő alatt lezajlott a Dózsa féle parasztháború, a Mohácsi vész, az ország kettészakadása Ferdinánd és Szapolyai pártra, és megjelent a reformáció. Megjelent, és a következő nemzedék életében szinte teljes diadalt is aratott. Főleg akkor, ha a magyar etnikumot nézzük. Az az érdekes helyzet állt ugyanis elő hazánkban, hogy olyan törésvonalak rajzolódtak ki az etnikumok között, melyek talán csak nemzetkarakterológiával lennének magyarázhatóak. Az történt, hogy a különböző etnikumok más-más vallási irányzatot kezdtek el követni. Tehát míg a magyarországi németek szinte kivétel nélkül a lutheri reformációt kezdték követni (amit a szászok esetében magyarázhat városaik és székeik szoros közössége, de már a Felvidék németjei velük ilyen szoros kapcsolatban nem voltak), addig a horvátok szinte teljesen megmaradtak a pápa hűségén (ideértve a Nyugat -Magyarországra éppen ebben az időben települő horvátokat is), a magyarok viszont többségükben a radikális és bizonyos fokig racionalista-puritán kálvinizmus (a „magyar vallás”) hívei lettek, de sokan lettek (és ekkor még nemcsak Erdélyben) az ennél is sokkal radikálisabb és radikálisan racionális és liberális -unitarizmus követői (ld. az I/C-2 fejezetet), ahogy sokan lettek-maradtak lutheránusok , és pápisták is. A székelyek között például mind a négy felekezet megvolt, megvan, bár az evangélikus csak kis számban és főleg szász befolyású területen. Cserébe viszont voltak szombatosok – „zsidózók” közöttük. A magyarság tehát zömében olyan irányzatokhoz húzott, melyekben a józan ész, a gondolati és erkölcsi szilárdság volt meghatározó és sokkal kevésbé a misztikum, vagy pláne a mágikus elemek. A magyarságnak (alapvetően még a katolikus magyarságot is ideértve) ezt a -néha ridegen- racionális gondolkodását egyébként a jóval későbbi néprajzi, vagy nemzetkarakterisztikai beszámolók, írások is megerősítik. Az, hogy mára -éspedig pont a „nemzeti oldalt” teljesen elárasztotta a mindenféle ezoterizmus, miszticizmus, ködevés, nagyon súlyos válságjelenség! Ennek a válságnak pedig két oka van, két olyan ok, amellyel a magyarság nem tud mit kezdeni: az egyik a modernitás, a másik pedig Trianon. És ez a kettő, mint azt majd bizonyítani szeretném, nagymértékben összefügg! Visszatérve. A Felvidék zömmel lutheránus lett, nemzetiségre való tekintet nélkül, de a szlovákok között erős maradt a katolicizmus is. Az ortodox és természetesen annak is maradó csoportokról most nincs értelme szólni. Legföljebb a kálvinista tengerben hitüket megtartó (jóval később görögkatolikussá váló) „rác” hajdúk lehetnek érdekesek számunkra (Rácdorog, Rácfehértó). Ők egy nagyon erősen közösséggé szerveződő réteg részeként tarthatták meg különböző vallásukat -de nem nyelvüket, már ha a „rác” esetükben jelentett bármikor is népet, nyelvet, nemcsak vallást. Hogy ez a vallásválasztás mit árul el az egyes közösségek lelkéről, az abban játszódó eseményekről, vagy annak milyenségéről, azt sajnos csak sejteni lehet. Sokan áltudománynak tartják a nemzetkarakterológiát, de ha nem ez, akkor mi kötötte össze a magyar nemest a magyar paraszttal, vagy pláne polgárral? És választotta el a horvát nemestől, akivel (különösen a főnemesség esetében) különben egy nagyon erősen összefonódó -házasodó csoportot alkotott (és ne felejtsük, hogy a kasztkülönbségek e korban sokkal fontosabbak az etnikaiaknál)?

Ami bizonyos, hogy -legalábbis a magyarok esetében- a középkori mítoszok megrendültek* (és az etnikai szempont fontossá válása pont ennek lehet a jele -válságidőszakokban szokott egy-egy emberi közösségben ez a legősibb, tulajdonképpen nagykultúrák előtti lelki réteg újra fontossá válni -és ez igaz a XIX. századra is), és egy új jelent meg: a török Isten büntetése a nép és vezetői bűneiért, fösvénységért, ragadozásért, káromlásért, bálványozásért, de aki megtér és bűnbánatot gyakorol, az megtartatik -így tisztul meg végül a magyarság. Végső soron pedig Isten büntetése a magyarság kiválasztott státuszát mutatja; miképpen ószövetségi népét is féltőn szerette és bűneiből csapásokkal vezette vissza az igaz útra, így tesz most az Úr most magyar nemzetével! Kétségtelen, hogy az Ulászló kor romlott, cinikus, korrupt nemzedékét olyanok követték, melyek közül valóban sok hős emelkedett ki, az első nemzedék tagjai még vegyes jellemű, de hősi példát adó tagjai (Török Bálint, a szigeti hős Zrínyi Miklós, Dobó István) után ez a kor adta nekünk többek között Bethlen Gábort, Zrínyi Miklóst a költőt és hadvezért, utolsóként pedig, mintegy dicsőséges zárásként II. Rákóczi Ferencet, e különlegesen értelmes, művelt, széles látókörű, tiszta jellemű, mély (katolikus-janzenista) hitű, fejedelmi kisugárzású nemes férfiút. Ez a kor az, amelyik a ma érzékelhető magyar kultúra legrégibb rétegét jelenti. A legtöbb dolog, amit ma olyan igazán magyarosnak érzünk. Ez akkor is így van, ha néprajztudósok a népi kultúra ősi, honfoglalás előtti rétegeit fedezik föl. Mert amire én gondolok, az az, hogy ezek az ősi elemek nem eredeti, honfoglalás előtti formájukban jelennek meg, hanem nagyon gyakran pont ennek a reformáció vagy török kornak a kulturális közegében. A festett népi bútorok, edények mintái, mind mind ebbe a kultúrkörbe vezetnek (ezért szokták a népi motívumokat a „baloldali” néprajztudósok „reneszánsznak” mondani, amivel felháborítják a „jobboldaliakat”, akik szerint többezeréves ősi motívumokról van szó. Holott a kettő egyszerre lehet igaz.) A régi magyar zene. A „magyar ruha” dolmánnyal, mentével, szűk magyar nadrággal, csizmával, zsinórozással - e korban alakultak ki. Ismerős nekünk a kelet-magyarországi négyfiatornyos fatornyos, zsindelyes fehér templom képe is, mely, ha esetleg középkori, ma ismert formája ebből a korból, vagy ha későbbi, akkor is ebből a kultúrkörből való. Mert a kultúrkör tovább élt, azután is, hogy fölé nőtt egy erősebb, divatosabb, „európaibb”, az ellenreformációs barokk.

Itt pedig hadd tegyek egy pár mondatos kitérőt! Meggyőződésem, hogy a magyar történelem folyamatos kudarcok, sőt szerencsétlenkedések, horribile dictu balfaszkodások és gazemberkedések, hosszú láncolataként való beállítása teljesen hamis. Kétségtelen, hogy e nézetnek (enyhébb formában) hosszú hagyománya van, a középkor néha mai szemmel kicsit kínos, birodalmian nagyképű magyar önképe után pont a török kor önostorozó irodalmában találhatjuk meg a kezdetét, de rátett erre az a jelenség, amelyért ezt az egész -látszólag Trianonhoz nem kapcsolódó- hosszú részt írom, hogy Magyarországon végül egyik oldal és mítosza sem tudott győzni, sem elpusztítani a többit, de így egy kicsit mindenki vesztesnek is érezhette magát, végül pedig a liberális és baloldalnak (a „zsidóknak”) a magyar hagyományhoz való ellenséges vagy ambivalens hozzáállása, és az a lehetőség, hogy  történelmi bűneinek élénk ecsetelésével befeketíthetik ellenfelüket, a „dzsentrit”.

Ezzel szemben szerintem az a helyzet, hogy a magyar történelmet (Trianonig -de bizonyos szempontból még utána is) inkább lehet sikertörténetnek tekinteni! Elsőként hadd térjek vissza a hősökre! Természetesen, mivel nem tökéletes világban élünk, minden nemzet, ország történelmét végigkísérik a folyamatos kudarcok, sőt szerencsétlenkedések, horribile dictu balfaszkodások és gazemberkedések, így a magyart is. De! Nem nagyobb, hanem kisebb mértékben, mint másokét. Az Árpád ház szentjeiről már szóltam, de hadd említsem meg hány kiváló uralkodót adott (Szt. István és László, Könyves Kálmán, III. és IV. Béla, hogy csak a legjelesebbeket említsem). Említettem, hogy Szent István öröksége, ha változásokkal, de ezer, vagy legalábbis kilencszáz évig tartott. Ez tény. Az is az, hogy ez egyedülálló teljesítmény. De a későbbiekben is sorjáznak a nagy királyok. Történelmi ismereteim alapján úgy vélem, hogy az átlagos európai „nagy uralkodó” (VIII. Henrik, Erzsébet Angliában, IV. Henrik, XIV. Lajos Franciaországban, Ferdinánd és Izabella Spanyolhonban stb.) körülbelül Luxemburgi Zsigmonddal helyezhető egy sorba. Ügyes, erős kezű, biztos koncepciójú, kicsit gátlástalan és ravasz politikusok ők. Nem kevés ellentmondással. Zsigmond ilyen volt -és nem szoktuk igazán jeles uralkodóink közé sorolni. Mert Anjou uralkodóink, főleg nagy Lajos, különösen pedig Mátyás király olyannyira fölülmúlták őt jellemben, nemességben, uralkodói nagyságban, kegyességben! És ne feledjük nagy fejedelmeinket. Sajnos a Habsburg ház, e szűkkeblű „kispolgári” család oly kevés hasonlót mutatott fel … Nem ez azonban a legfontosabb, amiről beszélni szeretnék, márcsak azért sem, mert nem régen olvastam -sajnos elfelejtettem, hogy kitől- hogy azért volt ennyi kiemelkedő történelmi személyiségünk, vezetőnk, mert annyira hitvány fajzat vagyunk, hogy a gondviselés kénytelen volt gondoskodni róluk, mintegy mentőövként. Lehet, bár mérsékelten tudományos értékű megállapítás. Mégcsak azt sem tartom a legfontosabbnak, hogy érdekes módon a magyar történelemből többé-kevésbé hiányoznak az or-, testvér- vagy gyermekgyilkosságok, mérgezések, politikai mészárlások. Mátyás király úgy lehetett erős reneszánsz fejedelem, hogy kezéhez gyakorlatilag nem tapadt vér, nem úgy, mint Machiavellit olvasó kortársaiéhoz. A legfontosabb a magyar történelmi Alkotmány és az a kitartó szívósság, amellyel azt a magyarság, elsősorban a magyar nemesség azt védelmezte. Ez hosszú ideig olyan megkérdőjelezhetetlen jogi -politikai hagyomány volt, hogy fölülírt minden közben kialakult (törökös-németes, kuruc-labanc, katolikus-protestáns stb.) kettősséget. Pontosabban olyan erős identitásformáló tényező tudott lenni, hogy még vesztes pozícióból is az „áruló” kategóriába sorolt mindenkit, aki az Alkotmány olykor korszerűbbnek tűnő abszolutista császárkultuszra való leváltását támogatta (kezdve Kolonich Lipóttal és befejezve a -kifejezetten alkotmány ellenes -Bach adminisztrációban szerepet vállaló magyar köznemesekkel, akiknek nevét ki se ejtették a Kiegyezés után, hanem „meghalt” -ot kiáltottak rá).  Félreértés ne essék, Habsburg pártinak lehetett lenni, az Alkotmányt, az ország közjogi rendjét megváltoztatni, eltörölni akarni -nem. Mai történetírásunk hajlamos egyfajta kritikátlan nyugatossággal szemlélni történelmünket. Kritikátlan alatt azt értem, hogy önellentmondásos. Tehát: a személyes-, vallás- és szólásszabadság, önkormányzat jó, sőt szent dolgok, mert Nyugatról származnak és a kelet despotái fenyegetik. De ha a Nyugat despotáival (a Habsburgokkal) szemben a magyar rendek védelmezik ezeket, akkor mégiscsak rossz dolgok, mert akadályozzák a fejlődést, az utókor szempontjából hasznos és állítólag a polgárság megerősödését hozó abszolutizmus kiteljesedését (a polgárság valószínűleg nem volt kellőképpen felvilágosult az abszolutizmus természetét illetően, mert ahol tudott harcolt ellene). Ez az álláspont természetesen tarthatatlan.** Abban pedig, hogy az Alkotmány védelmezése elsősorban a nemesség privilégiumainak fenntartása érdekében történt, van igazság, csak éppen teljesen anakronisztikus ezt a mai demokratikus szemlélet vizsgálólencséjén keresztül nézni és elítélni. Az Alkotmány megőrzése volt az, ami Magyarországot, mint önálló állami entitást megőrizte, a vallásszabadságot megőrizte, illetve visszaszerezte, egyáltalán, ami a szabadság elvét és gondolatát az abszolutizmus idején is fenntartotta! Hozzá szeretném tenni, hogy a Habsburgoknak ahhoz, hogy a törököt kiűzhessék valószínűleg szükségük volt arra, hogy erőszakosan centralizálják területüket, hogy így jól szervezett és fizetett hadsereget állíthassanak föl. Az éremnek tehát ez esetben is két oldala van. Ettől azonban még a zsarnokság és elnyomás rossz dolog. A magyarság -úgy vélem- legfontosabb politikai öröksége pont az Alkotmány és a szabadság ilyen erős hagyományként való megalapozása -igaz, a XX. század megszállásai, diktatúrái és nem csekély mértékben a tömeg „fölemelkedése” ezt erősen kikezdték. Abban pedig, hogy Magyarország a török hódoltság százötven esztendeje alatt meggyengült, elszegényedett, tárgyi kulturájában, főleg épített örökségében veszített fényéből, én nagyon csekély magyar felelősséget érzek. Egész egyszerűen az iszlám és keresztyén világ civilizációs összeütközésének frontvonalára kerültünk (és erről se tehettünk, legföljebb Árpádot okolhatjuk a huszadik századi rossz vicc szintjén)  -ebből a helyzetből szerintem jobban kijönni nem lehetett.

Rákóczinál tartottam. De Rákóczi és vele a Haza és Szabadság eszméje, Dávid Ferenc, Bethlen, Bocskai, Zrínyi, Apáczai Csere János Magyarországa (és Erdélye) elbukott. Helyette győzött a katolikus barokk „császárgondolat”. Az abszolutista állam, ahol az Isten kegyelméből uralkodó császár-király az egyedül üdvözítő katolikus anyaszentegyházon, az egyedül hozzá hűséges és kultúrát az ő udvarában tanuló arisztokrácián és a hivatalnokok széles rétegén keresztül biztosítja a Birodalom helyes adminisztrációját és kegyes és jámbor népeinek boldogulását. Özönlöttek a német és egyéb telepesek és az ő településeiken az új közép-európai barokk és rokokó kultúra kötötte hozzá az ország arculatát Európáéhoz. A hidaknál nepomuki Szent János, a mezők szélén Szent Vencel vigyázott. De -a Mária Terézia féle virágkorban- visszakapta helyét Mária is, mint a magyarok nagyasszonya. De csak az ország bizonyos területein élt az új kultúra, az új mítosz. Mert két különös dolog történt. Az egyik az volt, hogy Pálffy János, a Rákóczi szabadságharc végének császári hadvezére, ez az ízig-vérig labanc, udvarhű arisztokrata, akit a későbbi császár, III. Károly mein Vater Pálffynak hívott -kihasználva a spanyol örökösödési háború és az I. József halála miatti káoszt- valószínűleg a magyar alkotmányosság megmentése érdekében gyakorlatilag árulást követett el! A szatmári béke ugyanis olyan béke volt, hogy a gyakorlatilag nem annyira tönkrevert, mint teljesen tönkrement kurucok ilyet semmiképpen se követelhettek. Igaz, Rákóczi sok csodálatos eszméje elveszett, de a teljes amnesztia mellett megmaradt a magyar Alkotmány is! Az országgyűlés, a magyar intézmények. Még Rákóczi nemesítéseit is helybenhagyták -amit főleg a labancok elleni vitézségért osztogatott! A másik pedig -amit megmagyarázni nem tudok, noha az előbbivel valószínűleg összefügg- hogy kiderült, hogy a magyarságból, ha nem is teljesen, de hiányzik egy olyan emberi tulajdonság, ami a történelem egyik fontos jellemzője és alakítója. Ez pedig a győzteshez állás hajlama. Az emberek ugyanis nem szeretnek a vesztesek oldalán maradni. Ezért csatlakoznak a győztes vezérhez, győztes néphez, győztes eszméhez és kultúrához. Ezért szoktak a diadalmas eszmék és etnikumok győzelmük után elterjedni, a vesztesek pedig eltűnni. Leegyszerűsítve ezért francia ma Franciaország, olasz Olaszország, ezért terjedt el a latin nyelv Európában, de ez a modernizáció egyik legfőbb mozgatóereje is! A magyarság egy része viszont nem állt be a győztes kultúra és ideológia mögé, mint azt a … fejezetben láttuk, nem is kis része. Ez egyrészt dicséretes, mert erős jellemre vall, másrészt azonban tudnunk kell, hogy a magyar makacsság, ön- és fafejűség, jóra való restség valószínűleg jelentős szerepet játszott ebben.  Akár így, akár úgy, de létrejött egy kettősség. Az egyik oldalon Esterházy „fényes” Miklós és Haydn, a másikon a vidéki protestáns köznemes, aki a cigánnyal húzatja, de otthon azért a Károli bibliát és Horatiust forgatja. Az egyik oldalon Maulbertsch, a másikon a csengersimai, vagy szennai kazettás famennyezet. Az ellentét nem volt egyébként véres és áthidalhatatlan, de kétségtelenül létrejött, és nemcsak politikai síkon (mint a korábbi kuruc-labanc ellentét), hanem kulturális és főleg eszmei szinten, a világról, az országról való kép szintjén. Amikor pedig fordult a kocka és világszinten előretört a liberalizmus és nacionalizmus, akkor ez az eddig háttérbe szorított oldal vette át a kezdeményezést. Így aztán az érdekes helyzet állt elő, hogy miközben -mint láthattuk elsősorban a betelepítések, különösen pedig a zsellérség/cselédség számbeli megnövekedése miatt- a demográfiai csatát a katolikus/császárpárti oldal megnyerte (I/F-7. f.), a dolgok értelmezésének jogát elvesztette. Magyarul: a XIX. század közepére, de legkésőbb a ’60-as évekre eldőlt, hogy általánosan elfogadott hőseink Bocskai, Bethlen, Rákóczi lesznek és nem a Habsburg hadvezérek, mégcsak nem is Pálffy János. Savoyai Jenő herceg lovasszobra -noha senkinek sincs ellene kifogása- némiképp váratlanul jelenik meg a budai királyi palota előtt -és valóban, szinte véletlenül került is oda, a szobrot eredetileg Zentára szánták. Utcáinkat a fentebbieknek, majd Kossuthnak és az aradi tizenháromnak adományoztuk. Egyedüli Habsburg versenytársuk -egy születésileg nem is Habsburg, hanem Wittelsbach – Erzsébet királyné. Ebből viszont az kerekedett ki, hogy senki se érezhette magát győztesnek -márcsak azért sem, mert a „kuruc” oldal legitimációját immár egyértelműen egy újabb vesztes szabadságharc erősítette meg, az 1848-49-es. A magyar, aki -láttuk- képes megmaradni a vesztes oldalon, öntudatlanul is azt tanulhatta meg, hogy ő valamilyen szinten vesztes. Akár így, akár úgy. Mert az új szabadságharc immár egy új eszmét, a „polgári” Magyarország eszméjét hirdette, és az új eszme vele bukott. Igaz, hogy Bach és társai, mint azt a múltkor láthattuk, egyfajta „polgárosítást” -szó szerint a civilizálás szót használta (I/F/3. fejezet)- végrehajtottak, de ez még modernista szemmel is inkább paródiája volt annak. A megvalósítása egy olyan esemény letéteményeseinek jutott, ami -szemben a negatív önképpel- ismét csak a magyarság szívós kitartatását és győzni tudását mutatja: ez volt a Kiegyezés. Ismét egy -a kuruc seregénél súlyosabb, mert feltétel nélküli fegyverletétellel záruló, igaz, nem az osztrákok, hanem számukra igen kínos módon az oroszok által reánk mért- katonai vereség után sikerült olyan megállapodást kötni, hogy a legtöbb követelésünk megvalósulhatott! Ez akkor is tény, hogyha Kossuthnak híres Kasszandra levelében igaza volt. Viszont, ha nincs Kiegyezés, akkor nem jön létre a XIX. század végi óriási modernizációs bumm talán legsikeresebb országváltozata: az Osztrák-Magyar monarchia.

* hagyományos, tekintélytisztelő korról lévén szó, tabula rasa-ról természetesen nem volt szó, Bethlen Gábornak a harmincéves háborúba -természetesen protestáns oldalon- harcba induló seregeinek volt pl. Patrona Hungariae-s zászlaja is

**a politikai törésvonal tehát tulajdonképpen a labancságon belül húzódott. Voltak kuruc katolikusok (ha nem is óriási számban), „alkotmányos” labanc katolikusok (és talán reformátusok is), és radikális aulikus labanc katolikusok (protestánsok legföljebb kivételképpen)– egy kései képviselőjük, egy szerzetes -akinek  sajnos nevét elfelejtettem -a két háború közt monumentális történelmi mű írásába fogott, melyben azt igyekezett bizonyítani, hogy Bocskai, Thököly, Rákóczi véreskezű, keleties elmaradottságú gazemberek voltak, míg a Habsburgok és udvaruk képviselték az európai minőséget és gondolkodást. Szegény azonban kifutott az időből és művét az ’50-es években fejezte be, amely így természetesen nem is jelenhetett meg. Érdekes módon azonban napjainkban sajátos új labancság, sőt labanc szövetség jelent meg, mely egyrészt katolikus-legitimista (s mint ilyen antimodernista) csoportok, másrészt a „zsidók” (tehát radikális modernisták) egyes nacionalista/kuruc ellenes prominensei között. E szövetség révén újra mindkét oldalon hangzanak a „kurucpárti”, történetírást, vagy akár történelmi nagyjainkat támadó hangok

„Magyarországot rosszul adminisztrálják, nincs jó hivatalnoki gárdája, nincs szilárd bázisa, olyan ország, mint Oroszország vagy Törökország; mint ezek a birodalmak, nélkülözi a gazdag, művelt középosztályt, csak egy részben lezüllött hivatalnokrendje van, sok a zsidó, szegény a nép, elszegényedett a parasztság, és nagy a csőcselék; hiányzik a modern állam valódi bázisa, a nagy polgárság.”             Rudolf trónörökös levele Moritz Szepsnek 1883

A magyar társadalom, elsősorban a vidék, különösen a falusi, mezővárosi vidék ugyanis a mai napig erősen feudális jellegű. Mivel ezt a szót szokták használni, magam is megmaradok nála -bár, mit látni fogjuk ez egy pontatlan és kettős jelentésű kifejezés. Mit jelent ez -elsősorban? Valami nagyon rosszat, felvilágosodás előtti barbár iszonyt, ahogyan bosszúságomra még Puzsér, vagy Vona Gábor is használja mostanság? Hát, ha felvilágosodás előtti (de csak részben az), az még nem baj! Egyszerűen annyit jelent, hogy nem absztrakt. Nem a „második névadás” szabályai adják bármilyen üzleti vagy egyéb viszony, tranzakció alapját, hanem a személyes kapcsolat. „Neked megcsinálom, mert haver vagy”. Hozok egy példát. Az Ötvös Csöpi filmek szerintem a magyar feudalizmus megdicsőülése: Ötvös Csöpi egy klasszikus dzsentri (idézőjel nélkül), olyan, akinek a feudalizmus a vérében van. Státuszát nem is a rendőrségi felsőbb kapcsolatai adják, kommunista főnökeivel általában feszült a viszonya, hanem egyrészt úri fellépése, másrészt rengeteg kapcsolata. Mivel, mint dzsentlmen, igazi úri sportot űz, vitorlázik, jóban van a jómódú hazai és külföldi sportemberekkel (és asszonyokkal), de ugyanilyen fontos, hogy a nép gyermekeivel is, köztük negyedik, sőt ötödik rendi félbűnöző figurákkal. Mindenkinek van valamilyen beceneve: maga Csöpi, Pötyi (Pötyikém), Purci úr, Popej, Cövek úr, esetleg urasan Dezső bátyám, Iván bátyám, vagy csak megszólítása, mint fater, öreg stb. E nevek használata jelzi, hogy a beszélő (esetünkben Csöpi) a belső körhöz tartozik – szívességeket kérhet és cserébe szívességeket is ad. Kapcsolatai segítségével természetesen megoldja az összes bűnügyet, annak ellenére, hogy ebben nem egyszer főnökei és ellenpontja, az absztrakt ember, Kardos doktor is akadályozza. Kardos doktor figurája a zsidó slemil alaptípusra lett építve (ketten tehát a kettős elit jelképes figurái), teljesen inkompetensen botladozik a való világ számára nem értelmezhető jelenségei között. Ennek ellenére a végén mindig Csöpi helyett aratja le a babért (mert Csöpi, mint a magyar nemesről szóló sztereotípia szerint annak lennie kell, fantasztikus szellemi és fizikai tulajdonságai ellenére mégiscsak élhetetlen, önérdekérvényesítésre képtelen ember). Ennek ellenére Kardos doktor alapvetően szerethető, kedves alakja a filmeknek, szó sincs itt valamiféle bújtatott antiszemitizmusról. De ha Ötvös Csöpi nem is vonult ki a magyar feudalizmus világából, a „dzsentri” nagy része igen; (elit) értelmiségi, művészi hivatásokba visszavonulva busong konzervatív eszméi vesztén, és szidja a komcsikat, baloldaliakat, liberálisokat, vagyis a „zsidókat”, akik általában valamelyest leszorítják őt a kulturális, tudományos életben folytatott versenyben (és ezt pofátlanul mindig a teljesítménnyel magyarázzák). Világuk azonban olyannyira belterjes, hogy tipikus esetben mindketten Budán laknak (ahová az „újlipótvárosiak” egy része is átköltözött már).

Nem vonult viszont ki az oligarcha. Sőt, bevonult. Mi az oligarcha? Ő jellemzően megint csak a már többször említett pártnómenklatúra olyan tagja, aki egyfajta centruma, gócpontja volt a hatalmi tőke pénztőkévé alakításának, és ezt a szerepét meg is őrizte, egyfajta kapu, ahol az átalakítás megtörténhet, meg is történik, mégpedig vice-versa. Az MSZP kormányzása alapvetően az oligarchákra épült, a kormány (természetesen a nemzetközi Tőke mellett) tőlük függött, és őket szolgálta. Márcsak azért is, mert -mint az egykori „népi” pártnómenklatúra prominensei- jobban be voltak ágyazódva a magyar társadalomba, mint a (kulturális) elit.

Orbán azonban rájött arra, hogy a magyar feudalizmus kiválóan rokonítható azzal a dologgal, amit a középiskolában feudalizmus címen tanulunk. A hűbériséggel. Nagyon fontos megjegyeznem, hogy a két feudalizmus néven nevezett dolog nem azonos: amit én annak neveztem, az tulajdonképpenn nem az, hogyha a feudum (hűbérbirtok) szóból indulunk ki. Viszont azonos (pontosabban csak rokon) azzal a világgal, ami a „feudális” Magyarországot jellemezte. Ezért használtam a feudális szót. Ugyanis a rendi Magyarország nem volt hűbéres állam. A magyar közjog nem ismerte a hűbériséget. Az érthetőség kedvéért: Kossuth Lajos, vagy, hogy ne egy birtoktalan embert mondjak, Kölcsey Ferenc magyar nemes nem volt sem Ferenc császár, sem egy főúr hűbérese, nem vettek részt az ő hatalmi láncukban, illetve csak annyiban, hogyha idegen támadás érte volna a Hazát, akkor kötelességük lett volna fegyveresen harcba szállni azzal. De (relatíve szerény) pozíciójukat egy ősi harcos rend hagyományának és nem egy uralkodói kör kegyének, érdekének köszönhették. Ettől a hatalomtól ők teljesen függetlenek voltak, így megtehették, hogy szembe is szálljanak vele. Mindez már például gróf Széchenyi Istvánra, vagy az Esterházy családra természetesen nem volt ilyen mértékben igaz. Megjelent a hűbériség a középkor egyes szakaszaiban is, amikor a nemesség jórésze kénytelen volt az oligarchák, bárók familiárisának elszegődni, és bárói ligák küzdöttek a befolyásért. Hűbériség, „feudalizmus” tehát létezett a középkorban is, de -Magyarországon legalábbis- nem volt általános, inkább időleges vagy részleges jelenség, viszont úgy tűnik, hogy a hatalomgyakorlás e fajtája egyáltalán nem összeegyeztethetetlen a kapitalizmussal. A második névadás, a „polgári” forradalom és a „szabadpiaci verseny” tehát inkább a hagyományos társadalmi rendet és közösségeit pusztította el, és nem annyira a hűbéri típusú, privilégiumokon alapuló hatalomgyakorlás lehetőségét. Magyarul: paraszt már nincs, faluközösség sincs, nemesi közbirtokosság sincs, földesúr, herceg és király viszont nagyon is. Kétségtelen, hogy a Kádár kor is feudális volt, de ott a vidéki párttitkárok, TSZ elnökök inkább a korábbi főispánoknak (mint a központi hatalom emberei), vagy alispánoknak, szolgabíróknak (mint helyi „fejesek”) feleltek meg, nem pedig a földesuraknak. Ilyen tiszta formában Orbán Viktor hozta csak létre a magyar hűbériséget. Orbán valójában király. Nem abban az értelemben, hogy a Szent Koronával megkoronázták volna -természetesen- és sajnos még abban sem, hogy királyi méltósággal, annak szakrális szerepével rendelkezne, hanem abban, hogy hatalma nem (vagy csak erőszakkal) megkérdőjelezhető, és (tőle függő) hűbéreseinek hatalmán és hűségén alapszik.

Legalábbis az egyik lába. Mert a másik az abszolút (poszt)modern tömegmédián és -manipuláción. Orbán népe, ahogy az MSZP népe egykor -a negyedik rend. Pontosabban a mélyen negyedik rend és az ötödik rend. Magyarország társadalmának ugyanis (immár legalább kétszáz éve) a legnagyobb betegsége, hogy -amint az I/F-7 fejezetben írtam- nagyon nagy részét teszi ki a negyedik rend. Az a döbbenetes, hogy ez a tény a legtöbbször észrevétlen marad a felsőbb osztályok számára. Amikor a ’30-as évek szociográfiai munkáiban ezt -száz év után- leírták (Cifra nyomorúság, Puszták népe stb.), óriási felháborodás fogadta azt. A dzsentri ugyanis egy teljesen hamis árvalányhajas, népszínműves parasztképet dédelgetett magában -és dédelget még most is. Igaz ugyan, hogy a táncházmozgalom, vagy a hozzá hasonló vagy azt kísérő jelenségek -a „népi” kultúra (ezek az akarattal vagy sorsszerűen „dzsentri” kulturális termékké vált dolgok) egy kicsit javítottak ezen a hamis képen, de a ’70-es évek gyűjtőútjai óta ismét eltelt lassan ötven döbbenetesen modernizáló esztendő, és a „népi” kultúra mára Magyarországon 95%-ban (Erdélyben mondjuk 85%-ban) urbánus jelenséggé, a „dzsentrin” belüli szubkultúrává vált. A falusi valóságról ezzel szemben ma ismét nem szól semmi. Vagy népszínmű, vagy ugyanilyen hamis bohózat. Miközben tehát hazánknak van két kisszámú kulturális (de nem vagyoni) elitje, ami alatt egy elég szűk és gyökértelen középosztály helyezkedik el, hatalmas negyedik renddel, lecsúszó negyedik-ötödik renddel és egyre szaporodó cigánysággal rendelkezik. Mit jelent ez?

Ki a középosztály? Az értelmiségről szóló fejezetben írtam a biohatalom fenntartásához szükséges értelmiségi tömegekről. Mivel Magyarország azért kétségtelenül „modern” ország, elég széles értelmiségi rétege van, aki ezeket a funkciókat ellátja. Az értelmiség „krémje” a kettős elit, akikről az elején szóltam -noha nem kimerítően. Ezek azonban nem tisztán elkülönülő csoportokat alkotnak, hanem inkább egyfajta kulturális közeget. Sajátos módon, a két blokk a legeslegmagasabb szinten nem olyan átjárhatatlan. A legnagyobb gondolkodók, művészek általában (de sajnos nem feltétlenül) sokkal nyitottabbak a világra, az igazság keresésére, hogysem teljesen vakok és süketek legyenek a másik ember igazságára. Utánuk azonban egy elég széles elkötelezett és gyűlölködő réteg következik. Közöttük az elválasztás éles. Lefelé viszont nincs ilyen éles cezúra. Ha mondjuk az egyik csoportot pirossal (vagy stílszerűen vörössel), a másikat kékkel jelölnénk, akkor lefelé az erős piros és kék folyamatosan hígulva rózsaszínes és világoskék árnyalatokban halványodna, amíg eléri a majdnem egészen fehéret. A közel fehér rózsaszín és a közel fehér halványkék között már sokkal kisebb a különbség, mint erős piros és kék között, az ellenségeskedés is kisebb, és így, a kettő mezsgyéjén lilás színeket is fölfedezhetünk. (A két blokk között annyi különbség van, hogy -érzésem szerint- a „dzsentriben” gyengébb a tiszta színvariáns, fehér behatások váltakoznak egészen sötétkék csíkokkal -a másik oldal kétségtelenül erősebb -ez adja a „dzsentri” keserűségét, és egyes tagjainak azt a meggyőződését, hogy mindegy mi az ára, csak a baloldal szoríttassék végre vissza) Sajnos azonban a fehér itt a negyedik rendet jelzi. Klasszikus harmadik rend ma Magyarországon alig van. Ha van (mert azért nyomokban van), akkor sincs tisztában a maga szerepével, helyzetével. Vagy az elit részének tekinti magát, vagy a „nép” közé számítja, és szégyelli szakmai elkötelezettségét, mikor látja, hogy vélt osztályos társai kinézik miatta. És vannak kemény, magányos harcosok -meg kell mondanom, én rájuk számítok, bár lehet, hogy hiába, mert az ellenszél és a magyar individualizmus végkép magányos farkassá is tette őket.

Egyszóval a fehér, amely az értelmiségi foglalkozásúak nagyobb részét is jellemzi, a negyedik rend. Mire gondolok? Pár résszel ezelőtt az étkezési szokásokról, kultúráról írtam. Most az építészetet fogom felhozni példának; Magyarországon az épülő családi házak legalább nyolcvanöt százaléka többé-kevésbé egységes képet mutat. Korábban busongtam rajta, hogy hogyan lehetséges, hogy egy ennyire globalizált és centralizált világban ez a globalizáció szinte kizárólag alulról, a tüzép-telepek irányából hat Magyarország építészeti képére. Az említett nyolcvanöt százalék ugyanis teljesen igénytelen, stilárisan szinte meghatározhatatlan, a fehér műanyag ablak (sőt ajtó), sárga dryvit, kishajlásszögű, rossz ereszkialakítású, primitív ácsmunkával készült tető a meghatározói, semmint bármilyen -mégoly hamis- formai megjelenési szempont. Tehát a karakteresen „mediterrán”, vagy „minimál” (gagyi-neomodern) házak már a fennmaradó legföljebb tizenöt százalékba tartoznak! Színvonalas építészetről pedig legfeljebb egy-két százalékban beszélhetünk. Ez a nyolcvanöt százalék a negyedik rend. Pedig tanároktól, orvosoktól kezdve a melósokig mindenki ilyet épít (az egy-két százalék igazából nem is az elitet jelzi, talán inkább csak egy építészetkedvelő szubkultúrát). Kétségtelen, hogy van egy trend, ami a többé-kevésbé precíz, gépiesen lélektelen „felsőbb kategóriás” házaktól a végkép igénytelen, tesco-s összetöredező burkolatokig mutat, az „értelmiségtől” az „alkoholisták” irányába, de ez részletkérdés. A tömeg egy. Hozzá kell tegyem, hogy van egy hatalmas réteg, akiket már említettem, hogy legtöbbször szimplán „alkoholistáknak” szoktak hívni -értelemszerűen ők ritkán építkeznek, inkább lepusztult régi paraszt- vagy kockaházakban laknak. Ők már erős lecsúszófélben vannak a negyedik rendből. És ott a cigányság. Ők már nem negyedik rend. Ha újat építenek, az stilárisan elkülönül a magyar tömeg építésétől. Szerintem nem kell bemutatnom, hogy hogyan. Az esetleges építészeti analógián kívül miért állítom, hogy az „alkoholisták” lecsúszófélben lévő negyedik rend -holott életmódjukban olyannyira különböznek a „középosztálytól”? Előszöris azért, mert az ő esetükben még létezik társadalmi mobilitás, ennek a csoportnak azok a gyerekei, akik nem válnak valóban alkoholistává képesek dolgozni (ha nem is jól), sőt tanulni is, esélyük van, hogy a kapitalista munkaerőpiacon (amiről láttuk, hogy a negyedik rend terepe) érvényesüljenek. De a lecsúszófélben levő jelzőt azért használtam, mert a többség elkerülhetetlenül alkoholista lesz sajnos. A Magyarországon készült oktatási felmérések is azt mutatják, hogy egyre nagyobb a szakadék az elit gyerekeinek és főleg a vidéki kisiskolák diákjainak tanulási teljesítménye között (és nem az elité javul). Ebből sajnos az következik, hogy egyre erősebb a kasztosodás, az átjárhatatlanság. Ehhez még hozzájárul egy érdekes jelenség. Az alsóbb társadalmi csoportok legtöbbször utánozzák a felsőbbeket. Ez bizonyos fokig természetes jelenség. Ha nem tennék, nem terjedhetnének a világon a kulturális javak, gondolatok. A modernizáció azonban ezt a jelenséget is kihasználta, a polgárosodás jelszavával mobilizálta -és hajtotta seregébe- az „elmaradott” csoportokat. Most azonban valami megtorpant. A posztmodern reklám, marketing és véleményirányító ipar olyan mértékben vált hazuggá (mivel a primitív, zsigeri működést befolyásoló hazugság rövidtávon nagyon hatékony, ezért ő nyeri a versenyt), hogy az emberek, akik át nem láttak ugyan a hazugságerdőn, azt megtanulták, hogy az elit hazudik nekik. Ez a jelenség persze -a „bizalmatlanság az urak felé” - mindig is létezett, de a modern kor valamelyest visszaszorította. A Kádár kor például egyszerre volt nagyon populista (1 Ft a krumplis lángos, éljen soká Kádár János), és egyszerre volt népszerű a középosztály felé való mozgás. Ennek persze jócskán voltak visszatetsző jelenségei, például a falukép benépesülése tulitarka kockaházakkal, amelyek egyszerre akartak „polgáriak” lenni és valósítottak meg helyette egy erőteljes „népiséget”, valami nagyon nem polgárit; vagy még súlyosabb jelenség a középosztály „elparasztosodása”, az a jelenség, hogy a burzsoá („dzsentri” vagy „zsidó”) kultúra, amelynek elsajátítása addig a középosztályba lépés feltétele volt (ezért használok idézőjeles formát sima dzsentri vagy zsidó helyett) fölösleges szubkultúrává vált, de nem adott helyet más hasonló színvonalúnak -magyarul, ma egy orvostól, tanártól, pláne hivatalvezetőtől nem társadalmi elvárás, hogy színházba, hangversenybe, operába járjon. Ma azonban sokkal erőteljesebb fordulatnak lehetünk tanúi. A negyedik rend, különösen annak alsó része, elkezdett büszke lenni arra, hogy ők azok, amik. Ami hosszú ideig szégyellt dolog volt (ahogy korábban szóltam róla), mára identitásképző erővé vált. Ez az új populizmus. Az új populisták persze -sajnos- ugyanúgy hazudnak, mint korábban a liberális elit, vagy, ha lehet, még szemérmetlenebbül, mert nekik még arra sem kell vigyázni, mint amazoknak, hogy a saját vallási előírásaiknak (tudomány, evolúció, neoliberális közgazdaságtan) legalább névlegesen megfeleltessék a mondanivalójukat. Ez jelentős versenyelőny.  Orbán Viktor zseniálisan érezte meg az új idők szelét. Az MSZP hatalmát még a régi, kicsit szégyenkező, oligarcha uraihoz hű „jobbágy” tömeg biztosította, a Jobbik fölemelkedését már az új, lázadó, büszke negyedik rend. Akiknek elegük lett a folytonos megaláztatásból. De a Jobbik vezetői nem értették ezt, a populizmus „eszméje” a (szívből vagy színből -tulajdonképpen mindegy) politikai középre húzó Vona és a régi mozgalmi fasiszták, vagy szempontunkból még rosszabb (mert a maga légváraiból, szubkultúrájából a tömeget nem értő, sőt lenéző) szélső nacionalista dzsentrik (az egykori MIÉP) között a földre hullott. Orbán pedig a legjobb pillanatban fölemelte azt, és politikájának alapjává tette.

A legutóbbi önkormányzati választásokon -Budapesten- Puzsér Róbert a szavazatok mintegy 4,5%-át kapta. Az én ismerősi körömben körülbelül kilencven százalékot. Pedig én -és környezetem- mégcsak nem is igazán elit -természetesen sem anyagi, de szellemi értelemben sem. Úgy gondolom, hogy Puzsérra szavazott az első három rend legalább hetven százaléka (a „dzsentri” egy kis része a konzervatív szempontból még elfogadható Tarlósra, míg a „zsidók” elkötelezett -az előbbinél jóval nagyobb- része Karácsony Gergelyre szavazott, mégha amúgy a Kétfarkú Kutyapártot szokta is támogatni). Ez tehát együttesen maximum hét százalék. Budapesten. Ahol az elit csoportosul, ahol sem az „alkoholisták”, sem a cigányok nincsenek igazán sokan, pedig vidéken lehet, hogy átlagosan (természetesen helytől függően) és együtt a népesség legalább felét alkotják! Azt hiszem, nem kell tovább magyaráznom, hogy Orbánnak miért nincs szüksége a „dzsentrire”. Ezeknek se pénze, se oligarchikus befolyása, se szavazatként nem számítanak sokat. És ha volna még némi kulturális, szellemi befolyásuk a Fideszben, hiszen az 1996 és 2012 között részben, 2004 és 2012 között pedig egyedüliként (mármint a KDNP-vel együtt) a „dzsentri” gondolkodás és szellem politikai letéteményese volt, ami azért nyom nélkül mégsem múlhatott el egészen, az sem számít, mert ahogy azt már oly sokan (pl. Reichert János) megállapították, nincs Fidesz, csak Orbán cég van. Ez Orbán óriási előnye: kapitalizmusban azé az előny, aki könnyen manőverezhető céget vezet, amit nem kötnek a kaszthagyományok, nem köt az elitkultúra, ami szabad vegyértékű. Főleg úgy, hogy mint király tudja ezt megtenni: olyan király, aki nem tett esküt a Szent Koronára, a történelmi alkotmányra, de még csak egyik elit, vagy oligarchikus csoportnak se kizárólagos lekötelezettje!

De miért baj ez? Miért veszélyes, ha valaki az elit nélkül akar uralkodni? Azért, mert az ilyen ember klasszikusan a türannosz, uralma a türannisz, a zsarnokság. Ez persze politikatörténeti trivialitás -főleg a középosztály ennek akadályozásában betöltött szerepe, mely Arisztotelésztől máig sok mű tárgya, de mivel most itt nekünk fontos, én is említem, talán egy kicsit más nézőpontból. A (szellemi) elitek hagyományosan azt a célt is szolgálják, hogy az uralkodói szándékot a társadalom felé közvetítsék. Említettem már, és később részletesebben is szeretnék arról írni, hogy az életmód, életstílus tulajdonképpen fontosabb dolog, mint a konkrét eszmék. Nem véletlen, hogy az emberek amikor ideákat képzelnek el, akkor életmódbeli elemek jelennek meg előttük, mint ahogy ellenfeleik elképzeléseit is ilyenekké váltják át. Tehát például a liberálisok, ha a konzervatívokra gondolnak, akkor nem gazdaság- vagy társadalompolitikai elképzelések jutnak eszükbe, hanem az, ahogy a családi körbe száműzött aszexuális háziasszony főkötőben és hosszú szoknyában a levest porciózza rengeteg porontyának, akiket kénytelen volt megszülni. Ahogy a forradalomról se a gulág, a Cseka, meg a katyni tömeggyilkosság jut eszükbe, hanem Che Guevara (szájában szigorúan szivarral), esetleg Bors Máté, amint szabadszellemű forradalmár hölgyekkel kerülnek szoros kapcsolatba. Ez azért fontos, mert az uralom vagy ilyen (persze az uralkodó és uralkodó csoportok által helyesnek és számukra hasznosnak gondolt) eszmék eljuttatása a széles társadalomhoz, és ezek mentén a társadalom valamilyen fokú mozgatása, vagy pedig a társadalom (valamilyen fokú) mozgatása -ilyen eszmék nélkül, vagy ami még rosszabb, annak direkt indoktrinációja. Az érthetőség kedvéért (noha később, a modern államnál ezt sokkal részletesebben szeretném kifejteni): Mátyás király az udvari reneszánsz szellem és uralkodói egyénkultusz segítségével a főnemességet majd a köznemességet és polgárságot -rajtuk keresztül a népet arra ösztönözte, hogy fogadják el a magasabb adókat, amelyek hatalmának biztosításához kellettek, mert cserébe egy művelt, dicsőséges és erős király biztosította prosperáló gazdaságú, erős országban lakhatnak. Ezt nem propagandán, hanem a fenti eszmék életmódszerű elterjesztésével, természetes módon tette (neki se sikerült tökéletesen, ezért kénytelen volt hűbéres jellegű, csak tőle függő „karrierpolitikusokat” /Szapolyai Imre, Beckensloer János, Bakócz Tamás stb./ fontos pozíciókba helyezni). A „nemzetközi közösség” -miközben erőszakosan szolgálja „uralkodóit”, és a világot minden eddiginél gyökeresebben akarja modernizálni -átalakítani saját elképzelései szerint, mégis, mint kaszt -és nem pedig mint fizetett ügynökök csapata, cége működik. Magyarországon ez annyiban árnyalódik, hogy az az erő, amelyik kifejezetten az ő képviselőjük, a Momentum mozgalom, inkább tűnik fizetett ügynökök (és hasznos idióták) csapatának – viszont a hagyományos „baloldalhoz” köthető média és kulturális világ (tehát a „zsidók”) valóban kaszt. Tehát „drága Bolgár úr” beszéljen bár kapitális ökörségeket vagy cikkezzen a HVG olyan gazdaságpolitika érdekében, amely kizárólag a nyugati Nagytőke érdekét szolgálja, ezt nem azért teszik, mert erre kaptak utasítást, hanem mert valóban így is gondolják helyesnek. Így aztán -pontos kotta híján- néha nem is tökéletes a kórus. Ez még akkor is így van, hogyha tudjuk, hogy a „baloldali” médiát nem kis mértékben hálózta be az egykori kommunista titkosszolgálat, nem is beszélve az oligarcha vagy „Piacokhoz” kötődő tulajdonosokról. Az egykori hírszerzőből lett (és esetleg ÁVÓs családból származó) médiasztárok nem azért írják, mondják bicskanyitogató szövegeiket, mert nem tehetnének másként, és szűkölve engedelmeskednek, ők büszkén képviselik kasztjuk álláspontját. Ezzel szemben a Fidesz média alkalmazottai (néhány „nagyágyút” leszámítva) pontos napi ukázokat kapnak a pártközpontból (avagy a Habony művektől) és az ettől való legkisebb eltérés súlyos szankciókat von maga után. Ez nem is különösebb titok, Orbán elképzelése szerint a politika háború, „aki tisztességesen viselkedik, és megsebesül a csatatéren, azt kihozzuk. De, aki nem, arra mi is lőni fogunk!” -mondta például a hűbériség kiépítése ellen tiltakozó Ángyán Józsefnek. A háborúban viszont nem civilek, hanem katonák vannak, a katona pedig ne gondolkozzék, hanem engedelmeskedjék a parancsnak. Így jutunk el ahhoz a szürreális helyzethez, hogy a Fidesz világa mára jobban elnyomja az egyéniséget, a gondolkodást, mint a „baloldalé” hírszerzőtisztestől, ügynököstül, oligarchástul. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az utóbbi a szabad gondolat és egyéniség kibontakozásának boldog fészke, hanem csak azt, hogy a Fidesz még ily kevéssé se az. Borzasztó. A Fidesz ugyanis azt az utat választotta, hogy az elit (ez esetben a „dzsentri”) megkerülésével közvetlenül fordul a negyedik (és ötödik) rendhez. Kulturális üzenete, világa nincs, vagy legalábbis hosszú ideig nem volt. Kétségtelen, hogy mostanában a kifejezetten radikális jobboldali, antimodernista üzenetek (és részben személyek, pl. Takaró Mihály, Szakács Árpád) felé fordult, de ha visszagondolunk, hogy emblematikus figurái néhány éve még Vajna Andy és Timi, Rogán Tóni és Cili és a hasonlóak voltak, akkor ezt a váltást semmiképpen se tekinthetjük valódi kulturális elmozdulásnak, sokkal inkább valamiféle újabb marketingfogásnak. A lényeg viszont a „polgári Magyarországtól” a „plebejus politikához” való fordulás, a „plebejusok” -a negyedik rend példaképpé tétele, közvetlen megszólítása propagandával, cirkusszal, kisebb részben kenyérrel (mert valójában a vidék a Fidesz oligarchaépítésének színtere, és a magyar falu, részben a modernizáció, részben az eddig róla elsoroltak miatt egyre szegényebb, egyre nyomorultabb, egyre negyedik rendibb, vagy még inkább egyre alkoholistább és egyre cigányosabb, mert aki teheti elmenekül onnét… ). A propagandában pedig nincs kulturális tartalom, mint ahogy a negyedik rend se hordoz kultúrát. Orbán hatalmának harmadik eszköze a bürokrácia. Közvetítő középrétegek híján a bürokrácia szolgálhat az uralkodói akarat eszközéül. Sokat fogok még írni róluk, most csak röviden. Kézenfekvő (bár szerintem téves) gondolat, hogy az államigazgatás szerepének, hatékonyságának növelésével lehet az államot jobban, hatékonyabban igazgatni. Orbán hát centralizálta a bürokráciát, megpróbálta (természetesen eredménytelenül) eredményorientáltabbá, részben lakosságbarátabbá tenni, szerepét, hatalmát pedig növelni. Azt a hatalmat, ami már amúgy is elviselhetetlen volt. A modernizáció egyik legkibírhatatlanabb eleme ugyanis pontosan ez: a hivatalnokok packázása, folytonos beavatkozása az emberek mindennapi életébe, gazdasági tevékenységébe, házépítésükbe, családi életükbe. Egyes tradicionalisták hajlamosak azt gondolni, hogy a liberális, szabadkőműves, republikánus ’49-esekkel, Petőfivel és Kossuthtal szemben Ferenc József és csapata képviselte a konzervatív eszmét, a legitimitást. Ez tévedés. Ha volt egyáltalán ilyen, akkor azt a száműzött István nádor, vagy a kétségei és lelkiismeretfurdalása miatt Döblingbe került Széchenyi képviselték. Ferenc József, aki alkotmányellenesen és (külső) erőszakkal került trónra ugyanolyan modernista volt, mint amazok, csak nem liberális modernista. A császári csapatok győzelme és a megtorlás után nemsokára Bach „huszárjai” -hivatalnokai- árasztották el az országot, átszervezve, „civilizálva” és bürokratizálva. Az emberek azt hitték, hogy ez a megtorlás része, és a hatalom kegyetlenkedésének új formája. Erről azonban szó sem volt, ez nem volt más, mint a modernizáció…

Orbán ma szinte ugyanabban a helyzetben van, mint Ferenc József 1850-ben volt. Abban a helyzetben, hogy nincs belső erő, ami hatalmának útjában lehetne. Nincs középnemesség (se „dzsentri”), nincs harmadik rend, a „zsidókat” jórészt megtörte, legyőzte -vagy megosztja, kifizeti. Soha még magyar vezető -úgy értem, hogy a magyar társadalomból, belülről, nem külső hatalom helytartójaként jövő- nem volt abban a helyzetben, hogy hatalma akadálytalanul terjedhessen ki (bár külső akadályok azért vannak). Ezért aztán ő lehet a magyar történelem első -nem külső hatalmat, annak kegyéből szolgáló- zsarnoka. Kérdés, hogy mit kezd ezzel a helyzettel?