„A Kilencéves Háború ötödik évében a farok elkezdte csóválni a kutyát, és megszületett a magasbűnözés egy addig ismeretlen formája a Független Jegybank (a modern szóhasználatban a "független" egy eufemizmus a "szuverén"-re), amelynek az állam a biztonsági szolgálata és erőszakszervezete. A Brit világbirodalom valójában a Bank of England birodalma volt. A Brit korona teljesen egyoldalú függőségben volt (és van a mai napig) tőle. Ez leegyszerűsítve úgy működik, hogy a jegybank megfinanszírozza a rablást, kamatozó állam-kötvényeket kérve cserébe az aranyra váltható bankjegyekért az államtól. Az állam a jegybankot nem tudja kirabolni, mert abban a pillanatban összeomlik a bankjegyekbe vetett bizalom, és ezt mindenki tudja. A bankjegy, mint a birodalom általános és kizárólagos pénze a központi banki törvényben van rögzítve és az egész birodalom gazdasága, a fegyverfejlesztés- és gyártás, a katonák lojalitása, stb. a bankjegyek értékén múlik. Tehát ha az államnak több aranyra van szüksége, akkor csak államkötvényt tud kibocsátani, amit egyre nagyobb birodalom kirablásából lehet csak visszafizetni a banknak. Viszont a jegybank a saját profitját nem a saját maga által nyomtatott bankjegyekben, hanem nemesfémben számolja. Ha a bank-államnak pénzügyi nehézségei támadnak (vagyis a bankjegyek névértéken nemesfémre válthatósága veszélybe kerül), akkor elég annyit tenni, hogy meg kell hódítani (fel kell szabadítani, civilizálni, stb.) egy másik területet, amin a mi bankjegyünket kell kötelezővé tenni, de persze a lakosság ennek jó eséllyel még örülni is fog, hiszen a mi bankjegyünk a piacok dominálása okán sokkal likvidebb, mint aminek a használatára eddig kényszerítve voltak. Sőt, a lakosságnak természetesen nagyon szívesen beváltjuk a régi "pénzét" a mi bankjegyeinkre, az ilyen módon begyűjtött régi "pénzt" pedig levásároljuk az ellenség még meg nem hódított területén, amitől is az inflációs áremelkedés az ellenségnél fog bekövetkezni és nem nálunk, pedig mi nyomtattunk fedezetlen bankjegyeket. Szóval milyen jót tettünk a felszabadított emberekkel, hogy az őket az inflálódó sz..r pénz használata alól felszabadítottuk, és elhoztuk nekik a keményvalutát.” Nagy Dániel

A kapitalizmus történetét annak idején a harmincéves háborúval kezdtem. Most visszatérek ide! A harmincéves háború borzalmas öldöklése a vesztfáliai békével zárult. Ennek sok, mára réges-régen elavult részlete volt. De volt egy eleme, amely mindmáig meghatározó fontosságú és nem véletlen, hogy mostanában érik kihívások.  A béke kimondta az egyes uralkodók szuverenitásának elvét. Ez azt jelentette, hogy az egyes államok uralkodója jogosult az állami élet minden elemére befolyást gyakorolni, és erre más uralkodó nem jogosult. Nem úgy értem, hogy nem szólhat bele (hisz’ tetszik vagy nem tetszik beleszól, befolyással, diplomáciával, vagy durvábban), hanem hogy nincs az állami életnek olyan területe, amely az ő joghatósága alá tartoznék. Persze, hogy nincs -mondhatnánk, ez fából vaskarika volna*. A középkorban mégis így volt. Talán egyetlen mai állam van, ami nem teljesen szuverén: Andorra. Ha valaki megnézi akár a Wikipedián, kiderül, hogy Andorra hercegség, de a herceg a spanyolországi Urgell püspöke és a francia köztársaság elnöke (aki Foix grófjának jogutódjaként viseli e címet) -együtt és egyszerre! „Természetesen” a mai Andorrában címük névleges, középkorból ittmaradt kuriózum, turistacsalogató kedvesség. De nem így volt ez valaha. És nemcsak Andorrában, hanem nagyon sok helyen. És persze nemcsak uralkodók jogairól volt szó. Városok, céhek, apátságok mind-mind joghatóságot gyakoroltak közeli vagy távoli helyek és emberek fölött.**

A vesztfáliai béke új világot hozott. Kimondták a fejedelmek szuverenitását. Ez egyrészt nagyon jó dolog volt és folytatása az augsburgi vallásbékének, mely leszögezte az akié a föld, azé a vallás (cuius regio eius religio) elvet, mert kimondta, hogy senkinek (így a császárnak) sincs joga beleszólni a más uralkodók területén élők vallásába. Ez elejét vette a további véres vallásháborúknak. De egyben véget vetett az egységes keresztyén Európa koncepciójának is. Ami talán nem is volt baj. Ami helyette létrejött az viszont az országközpontú világkép lett. Ezt már maga a reformáció is erősítette a népnyelvi istentisztelettel és Bibliával. De az még csak egyes presztízsnyelveket erősített. Igaz, hogy a részben Luther teremtette egységes német nyelv erősítette az egységes német tudatot, de például hiába terjedt a „romande” Svájcban, sőt, a reformátor személyes ajánlására a valdensek itáliai közösségeiben is a francia presztízsnyelv (a hétköznap beszélt franco-provençal illetve okcitán helyett), a Suisse Romande***máig sem lett Franciaország része, a vadensek pedig a francia liturgia dacára nem lettek francia tudatúak. Most viszont létrejöttek -vegyes közösségekből- az új nemzetek, ahol ezek a közösségek -tetszett vagy sem- egy uralkodó, egy jogrend, egy sors alá rekeszttettek.

A szuverén uralkodóknak volt még egy hatalmas lehetősége. Nekifoghattak birodalmaik egységesítésének, a rendi autonómiák letörésének. Két fő okuk volt rá. Az első, amit az előző részben részleteztem: az adósságaik „társadalmiasítása”. A másik pedig az ütőképes hadsereg fölállítása volt. Vegyük az osztrák Habsburgok esetét, egyrészt érintettségünk okán, másrészt, mert az egész harmincéves háború az ő egységesítő törekvéseik és a cseh rendek ellenállása miatt tört ki. Az Egri csillagokból és más művekből is tudhatjuk, hogy a Habsburgok nem nagyon siettek sereget küldeni magyar váraik védelmére, sejtjük, hogy azért, mert nem bánták, ha a magyar vérzik, hullik, nem fájt értünk a szívük. Hogy fájt-e vagy sem, nem tudom, de azt, hogy spanyolországi rokonaikhoz hasonlóan az osztrák Habsburgok sem voltak teljesen hülyék, azt igen. Ki az a bolond, aki veszni hagyja a saját várát, még akkor is, ha az ott állomásozó csapattest katonáival esetleg nem rokonszenvezik? Ha nem küldtek sereget, hát azért, mert nem küldhettek! Erős központi hatalom híján csak az örökös tartománybeli és cseh rendek -no meg a nagyon laza császári hűbér alá tartozó német uralkodók- seregeire támaszkodhattak. Sokszor meg nem támaszkodhattak. Vagy nagyon drága zsoldosseregekre (amelyek aztán biztosították az eladósodást). Tehát a központosító, kvázi cseh- és magyarellenes (és a kevésbé közismert „osztrákellenes”, vagyis az osztrák rendek elleni) Habsburg politika a török elleni harc érdekében (is) folyt.

A szuverenitás lehetővé tette, hogy a hitelezők immár ne egy hadúrnak és udvartartásának, hanem egy államnak hitelezzenek. Az egész állami működést lehetett megfinanszírozni és az egész ország fizette a cechet. Lehetővé vált a nagy állandó hadseregek fegyverben tartása és megbízható finanszírozása. És ez jó dolog volt! Kialakult, vagy legalábbis nagyot fejlődött a hadtudomány és a hadtáp tudománya. A későbbiekben ugyan nem fogom ezeket nagyon szeretni, mert a modernista világkép alapját, kezdetét jelentették, de ezekkel kezdődött a hadakozás -sajnos relatíve rövid idejűnek bizonyult- többé-kevésbé civilizált korszaka. A harmincéves háború iszonyatos pusztításait nemcsak a barbár szenvedély, nemcsak az elvakult vallási fanatizmus, hanem ezeket erősítve és legalább ilyen mértékben magyarázza az a tény, hogy a felvonuló hadseregeknek nem volt hadtápjuk, abból éltek, amit útközben szereztek -magyarán raboltak. Hugo Grotius Háború és béke jogáról írt műve a későbbi nemzetközi jog alapja lett és jó időre segített civilizálni a világot.

A szuverenitás és a hitelezés lehetővé és szükségessé tette, hogy az uralkodó hivatásos bürokratarétegen keresztül intézze az ország ügyeit. Kialakult az államelmélet. Nem nagyon szeretem ezt a társaságot se, de nélkülük nem nagyon gondolkodnánk demokráciáról vagy közjóról, vagy akár populizmusról, nemzetről a mai fogalmaink szerint. Igaz ugyan -és nagy baj- hogy ezek a fogalmak hamisak, de ezek alkotják a „fehér ember terhét”, Rudyard Kipling kifejezésével élve, és noha ma tradicionalisták és balosok egyként gyűlölik az azonos nevű verséért és a benne foglaltakért, de a maga idején a „fehér” kultúrfölény igenis érezhető volt. Az európai fölényt nemcsak erőszakkal szerezték meg, az önmagát fegyelmező, rendszer és elvek szerint élő, környezetét (nemcsak negatív értelemben) uraló fehér ember az abszolutizmus-kori államrezon talaján kezd kialakulni. Ekkor indul hódító útjára a civilizáció. Háromszáz év távlatából tudjuk persze, hogy az az út aztán elvált a kultúráétól, elidegenedett a természettől és megteremtette az Apparátus sötét valóságát, de ez sokáig nemcsak nyilvánvaló nem volt, de észlelhető sem. A civilizált ember nemcsak uralkodott a barbárok fölött, de úgy tűnt, különb ember is.

Az előző részben leírtam, hogy állam, hadsereg és hitel hogyan értek össze az óriási haszonnal kecsegtető gyarmatárú, illetve rabszolgakereskedelem területén. A szuverenitás egy újabb, ezt az összefonódást véglegessé tevő lépést tett lehetővé. Azt tudniillik, hogy maga az állam legyen befektetés tárgya. Nemcsak a Kelet-indiai társaság volt ugyanis részvénytársaság, hanem azzá vált a brit**** állam is! A gyarmati kereskedelemért (is) folyó angol-francia-holland háború ötödik esztendejében az angol flotta fenntartási költségei kezdték meghaladni az államkassza lehetőségeit. Ekkor olyan új megoldás született, mely egész az egész világtörténelemre döntő hatással volt. 1694-ben létrehozták az Angol Bankot, a Bank of England-et. Az Angol Bank, noha a központi bankok prototípusa, magánbank volt.

És akkor most lerántom a leplet a híres neves hitelezőkről! Az a helyzet, hogy végignéztem, vagy inkább csak végigfutottam az Angol bank eredeti részvényeseinek-a bank által közreadott- névsorát és – nem akadtam semmilyen szenzációra. A fő részvényesek közé tartozott a királyi pár (tízezer font körüli értékkel hiteleztek), volt még néhány hasonló értéket befektető pénzember, esetleg ismert spekuláns, voltak (nevük alapján) zsidók, persze nem a Rothschildok, ők még ekkor „nem futottak be”, megdöbbentő módon francia befektetők is voltak (de nem akkora összegekkel, hogy titkos összeesküvést gyaníthassunk, elképzelhető, hogy száműzött hugenották voltak, nem tudom), a részvényesek többsége azonban 1-2 száz fontos hitelt nyújtó „kis”befektető *****volt. Angol úriemberek és városi polgárok. Ők a „világ titkos urai”. Nem lehet leleplezni a világot irányító titkos köröket, mert ilyenek abban az értelemben nincsenek és nem is voltak, hogy nincs titkos összeesküvés.

Viszont világot irányító erő nagyon is van! Ahogy a fejezet Nagy Dánieltől származó mottója is mutatja, az Angol Bank elkezdte irányítani a Brit birodalmat, ami elkezdte meghódítani a Föld jelentős részét, és dominálni egy még jelentősebbjét. Az Angol Bank a brit állam (nemsokára már birodalom) számára korábban ismeretlen pénzügyi stabilitást teremtett. Nem véletlenül követte aztán sok más -szuverén- ország is az angol példát. De ennek a stabilitásnak nagy ára volt. Terjeszkedni kellett. A hitelező meg kellett kapja az őt megillető kamatot, tehát az állam bevételeinek nőniük kellett. Ezt hívják gazdasági növekedésnek. Ha az állam nem tudott fizetni azt pedig államcsődnek. És nem lehetett megállni, terjeszkedni kellett kívül és belül. A kívül való terjeszkedés nagyjából világos -hódítást jelent, bár olykor fineszes módszerekkel. De micsoda az a belső terjeszkedés?

A belső terjeszkedés azt jelentette, hogy az uralkodó -aki immár abszolút és szuverén volt, így szabadon intézkedhetett- elkezdhette az állam befolyását növelni. A szimpla adóemelgetés ugyanis, amellett, hogy még mindig nem állt mindenütt az uralkodó rendelkezésére, nyomort és elégedetlenséget szül. Ha azonban például fejlesztik a belső kereskedelmet, akkor az arra kirótt adók is növelhetők. Ez persze nem (pre)modern találmány, a régi birodalmak is bőven alkalmazták ezt, söt valahol ez az állam létrejöttének alapelve. Ami különbség, az a dolog kényszeressége, az, hogy az állam immár egyre több -és idővel a társadalmi élet minden területét átvette, átveszi. Mindezt a hatékonyság érdekében.

Ehhez a hatékony belső működéshez működtetőkre is szükség volt. Professzionális működtetőkre. Hogy ezt megértsük, ismét a hagyományos társadalmak egy mai szemmel bizarr jellegzetességéről kell szólni. Ezeket ugyanis nem szervezték professzionálisan -mondhatni logikusan sem! Gyakorlatilag olyan, hogy közigazgatás csak félig-meddig létezett. Különböző magánszemélyek voltak jogosultak hivatalból eljárni -olykor átfedő, és szinte mindig csak részleges hatáskörökkel. Romantikus kalandfilmekben visszatérő mozzanat, hogy hőseink karddal vágják ki magukat az őket üldöző hatóságok (vagyis a főgonosz hatósági jogkörrel eljáró bérencei) gyűrűjéből -majd a film végén ugyanabban az országban nem ebből fakadó végtelen bírósági procedura (Budaházy), hanem a hősnővel való boldog frigy várja őket. Ezekben a filmekben természetesen rengeteg túlzás van, de a fenti szituáció egyáltalán nem abszurd! Képzeljük el azt a zűrzavart és ellentmondást, amivel azok az emberek szembesültek, akik az abszolút(nak mondott) uralkodótól azt a feladatot kapták, hogy az állam működését tegyék hatékonyabbá!

*A Brit nemzetközösség esetében az egyik állam feje a többinek is (névleges) uralkodója. Ez azonban a jogrendszer „második névadásos”egységét nem befolyásolja. Egyszerűen a gyarmati függés csekély maradványáról van szó. Az európai únióban a tagállamok feladják szuverenitásuk egy részét a közös érdekért. Keveredni azonban itt sem keverednek a hatáskörök és az Únió nem csökkenti hanem inkább növeli a hatalom központosított jellegét

**Nem szimpla önkormányzatról volt szó hanem sok esetben megosztott jogkörökről vagy "feudális" különjogokról (bíráskodás stb.) -mint az urgelli püspök esetében

***”francia” Svájc – mint francia neve is mutatja, eredetileg nem francia, hanem „román” -nem frank, hanem római hagyományú újlatin

****Skócia és Anglia egyesülésével Nagy Britannia 1707-ben jött létre, tehát néhány évig még elméletileg angol államról beszélünk. Az egyesülés de facto azonban már jóval korábban megtörtént

*****Száz font is tekintélyes összeg volt. Durván hétezer mai fontnak felelt meg, ami most valamivel több, mint hárommillió forint. Aki ekkora összegben vásárol „államkötvényt” az nem szegényember. De nem is feltétlenül milliárdos.

Barcsay Ábrahám
A kávéra*

"Rab szerecsen véres veríték-gyümölcse,
Melyet, hogy ládájit arannyal megtöltse,
Fösvény Anglus elküld messze nemzeteknek,
Nádméz! mennyi kincsét olvasztod ezeknek.
Hát te, rég csak Mokka táján termett kis bab,
Mennyit szenved érted nyúgoton is a rab,
A bölcs iszonyodik, látván, egy csészéből
Mint hörpöl ő is részt Anglusok bűnéből."

Nem értem még a végére annak a hosszú elemzésnek, hogy mi a baj a kapitalizmussal? Nem beszéltem még eleget a modern államról. Igaz, hogy elég sokat említettem, és senkinek, aki követte a blog eddigi részeit nem fog meglepetést okozni, hogy nem tartom az emberiség megmentőjének a gonosz kapitalistákkal vívott küzdelemben. Mégis foglalkoznom kell vele még részletesebben, mert a modern állam annyira áthatja a gondolkodásunkat, hogy el sem tudjuk képzelni, hogy milyen az, amikor nincs modern állam. A legtöbben a régi államalakulatokat is modern államokként képzelik el. Ma is sokan vannak, akik nem értik a piaci kapitalizmus logikáját, feudális módon gondolkoznak. De nagyon kevesen vannak, akik értenék milyen is az, amikor egy állam nem totális, vagyis nem modern.

Nem értik többek között a neoliberális és nyugatos Holdblog szerzői sem.  De megjelent itt (többször is) egy cikk, amely nagyrészt igazolná eszméiket, ha nem tartalmazna egy alapvető félreértést, és erre a félreértésre szeretnék rámutatni, és mindezen keresztül megmutatni a modern állam gazdasági alapjait -illetve ezek viszonyát a szabadsághoz!

https://hold.hu/holdblog/mit-adtak-nekunk-a-kapitalistak/

„Mit adtak nekünk a kapitalisták?

2022. 08. 02. Balásy Zsolt

(Archívumunkból 2019)

Tőkevándorlás az önkény uralmától a törvény uralmához

Történetünk valamikor a XVI. században kezdődik, amikor Európa országai még semmiféle technológiai vagy vagyoni előnyre nem tettek szert a távol-keleti birodalmakkal, vagy az iszlám világgal szemben – Amerikát meg még éppen csak megtalálták. Egy nagy előnye azonban volt a régiónak – vagy legalábbis egyes területeinek –, az pedig a tőke szerepének felértékelődése a gazdaságban, ami sokat segített abban, hogy a következő párszáz évben minden földrészen az európai országokat lehetett rettegni.

Hollandia–Spanyolország 1:0

Egy jó tükre annak, hogy mire képes a kapitalizmus, ha a 80 éves háborúban betöltött szerepét nézzük, amely során a kapitalizmus felé hajló, későbbi Hollandia elnyerte függetlenségét a kapitalistának egyáltalán nem mondható Spanyolországtól. Utóbbi akkortájt a legerősebb királyságnak számított Európában, kiterjedt gyarmatbirodalommal – ennek kicsi és mocsaras németalföldi szeglete gondolta úgy 1568-ban, hogy függetlenné válik, mert elege van a céltalan adókból.(ez itt egy csúnya csúsztatás, ahogy azt később látni is fogjuk) Szélmalomharcnak indult, de 80 évvel később nemcsak függetlenség, de egy globális holland birodalom lett belőle, nagyrészt éppen a spanyolokat szorítva ki a világ tengereiről.

A siker egyik kulcsa a hitel, majd a részvénytársaságok szerepe volt – vagyis a hatékony tőkekoncentrálás. Ehhez először is befektetőbarát környezetre volt szükség, amelyben aztán egész Európa bimbózó pénzügyi rendszere boldogan finanszírozta a spanyolokkal küzdő holland zsoldosseregeket, valamint hadi- és kereskedőhajók gyártását és azok jövedelmező amerikai és ázsiai útjait. A befektetőbarátságnak talán legfontosabb eleme a független igazságszolgáltatás volt, amelynek következménye a tulajdonjogok kellő védelme és a hitelek időben való törlesztése – drasztikusan csökkentve a hitelezők kockázatait. Nagy szerencséjük volt a hollandoknak, hogy a spanyol király ennek éppen ellenkezőjét vette természetesnek.

A befektető két fia

A könnyebb érthetőség kedvéért, álljon itt egy mese Hansról és Jürgenről, a gazdag német kereskedő két fiáról. Mindketten kapnak 10-10 ezer aranyat apjuktól, amit egyikük a napfényes Spanyolországban, a másikuk pedig Németalföldön tervez befektetni. Ugyan a spanyol király jobban szereti, ha az udvarának lekötelezett tagjai kapják az állami megrendeléseket, de egy kölcsönt azért szívesen elfogad Hanstól, mert éppen a franciák ádáz királya ellen tervezi sokadik kincstárapasztó hadműveletét. A Hollandiában lehetőségek után kutató Jürgen úgy látja, hogy a Hudson folyó torkolatánál fekvő kopár sziget, Manhattan olyan ingatlan, ami sokat profitálhat a térség fokozódó kereskedeleméből – ezért egy oda igyekvő kereskedőhajó finanszírozásába száll be.

Egy évvel később Jürgennek sikerül is a befektetésből busás profittal kiszállni, azonban Hans nem ilyen szerencsés. Ugyan a francia király elleni hadműveletek sikeresnek bizonyultak, de most meg éppen az oszmán birodalomnak megy neki a spanyol király. Mivel ehhez minden lukas ezüstre szüksége van, ezért természetesen a legkisebb gondja is nagyobb a hitel visszafizetésénél. Hans nem boldog. Hans papája sem boldog. Még kevésbé boldogok, amikor Hansnál azzal kopog a spanyol király képviselője, hogy félő, eretneknek kell tekinteniük abban az esetben, ha a hitetlenek elleni küzdelemből nem veszi ki a részét újabb 10 ezer arany kölcsön formájában. Hans papája fiát még az aranyaknál is jobban szereti, így újabb 10 ezer aranya tűnik el a feneketlen spanyol hadipénztárban.

Ráadásul a jobbnál-jobb németalföldi befektetések közepette sajnos Jürgen is megtalálja a maga balszerencséjét egy becsületesnek látszó tulipánhagyma-exportőr személyében, aki, miután a kipukkanó tulipán-mánián – nyilván más hibájából! – rengeteget veszít, úgy gondolja, hogy ott egye meg a fene a hitelezőit is. A papa ekkor már nagyon mérges és kiadja fiainak az utasítást: Eresszétek szabadon az ügyvédeket!

Spanyolországban a királytól függő és rettegő, szervilis bíróságokon ezzel csak azt sikerült elérni, hogy Hans a nyakába kap egy impozáns sebességgel összerakott kémvádat és választhat: vagy eltűnik a várbörtönben, vagy befizet 20 ezer aranyat a spanyol államkasszába. A család az utóbbit választja. És a spanyol biznisz felszámolását.

A holland független bíróságnál azonban jobban alakulnak a dolgok. A tulipánkereskedő zálogot kap birtokaira és kénytelen kamatostul visszafizetni a kölcsönt. Ez megerősíti a papát abban, hogy jobb lesz mindkét fiát Hollandiába küldeni befektetési lehetőségek után kutatni – a királyokkal való üzletelés ideje lejárt.

Fapapucs Indonéziában

A fenti példán láthattuk, hogyan vándorol a tőke az önkényuralmak felől a tulajdonjogot tiszteletben tartók felé – miközben a spanyol király elriasztotta a befektetőket, a holland kereskedők vonzották őket. És a holland birodalmat a kereskedők építették, nem az állam. Persze ehhez az is kellett, hogy kockázatot vállaló, azon megedződő kereskedők vigyék vásárra a pénzüket nap mint nap. Ha megélhetésüket a király barátsága garantálta volna, nem birodalom-építésben váltak volna kiválóvá, hanem a királlyal való barátkozásban.

Míg a spanyol király kénytelen volt továbbra is az egyre elégedetlenebb nép fokozódó adóztatásán keresztül finanszírozni haditerveit, addig a holland kereskedők az elégedett befektetői közösséghez fordulhattak. A hitel mellé ráadásul a hollandok a modern korban (az ókor után) elsőként újra rátaláltak a részvényekre, azaz a tulajdon vásárláson keresztül történő finanszírozására. A modell előnyei vitathatatlanok, például a hitelnél nagyobb remélt hozam és a sok tulajdonosból eredő kockázatmegosztás, így veszélyesebb expedíciók finanszírozását is lehetővé tette. Ha pedig valaki lemaradt a kezdeti tőkebevonásról (az IPO-ról), az a már piacon forgó részvényekből vásárolhatott – ez vezetett a részvénypiacok, azaz a tőzsdék megalakulásához a főbb európai városokban, elsőként Amszterdamban.”

Egyelőre eddig. Most nem akadok fönn azon, hogy a cikk egy sikeres üzletet hasonlít először össze egy sikertelennel, nyilván az utóbbi kárára, mert utóbb részben javítja is a hibát. A probléma az, hogy egy királyt hasonlít össze egy tulipánkereskedővel. Ráadásul butaságokat beszél. Megtudjuk, hogy Hans német kereskedő, aki a spanyol királynak hitelez. Utána azt is, hogy a spanyol börtönbe dugja és koncepciós perrel fenyegeti őt. Ha most eltekintünk egy esetleges népmesei körítéstől, miszerint Hans szerelméhez, Doloreshez utazott Spanyolhonba, ahol nem számított a spanyol inkvizícióra (senki sem számít a spanyol inkvizícióra :-)), ami egyedivé és esetlegessé tenné a történetet, akkor egyrészt meg kell kérdeznünk, hogy hogyan dugja börtönbe külföldi hitelezőit a spanyol király, főleg pedig, hogy teljesen hülye-e? Mert az a helyzet, hogy akármekkora illiberális zsarnok volt, azt ő is nagyon jól tudta, hogyha nem fizeti vissza az adósságait, akkor legközelebb nem, vagy csak rosszabb feltételekkel kap hitelt, még akkor is, ha hitelezőit sikerül személyükben a hatalmába keríteni (ami általában nemigen történhetett meg).

Ha nem fizetett, akkor azért nem fizetett, mert nem fizethetett! Az ugyanis nem igaz, hogy annyi adót szedett be, amennyit nem szégyellt. A középkori uralkodó ugyanis nem modern állam miniszterelnöke volt! Vele ellentétben -elvben- leüttethette bármely alattvalója fejét. De vele ellentétben nem emelhetett adót! Ha a jogi pontossághoz ragaszkodunk, meg kell jegyezzük, hogy a mai miniszterelnök sem emelhet adót. Adót a parlament emel, ami formalitás, mert a parlamentben merő mamelukok ülnek, akiknek a többsége a miniszterelnöknek, vagy pártjának kvázi alkalmazottja. Ez a formalitás a középkori realitás csökevénye. Akkoriban ott saját hatalommal bíró képviselők ültek, akik azt szavazták meg, ami érdekükben állt. Az uralkodónak járó adók emelése ritkán volt ilyen. Hogy ne keltsek rózsaszínű illúziókat, megpróbálok egy hasonlattal élni -egy olyan hasonlattal, ami ezalkalommal jobboldali olvasóimnak nem fog tetszeni. A középkori királyt ugyanis -munkamodellként- képzeljük el úgy, mint egy maffiafőnököt, természetesen a kábítószerkereskedelmet, prostitúciót leszámítva, szóval mint egy maffiaszerű, erőpolitikát folytató security cég főnökét. A király nem más, mint a capo di tutti capi. Az ő családja (securityje) a legerősebb, ezt a többiek is elfogadják. De vannak más családok is. Privilegizált vállalatok, szabad bandák, kiváltságos helyek stb. A többi (külső) maffiával való harcban egymás támogatásának biztosítása és persze a bandaháború elkerülése érdekében ezek szerződéseket kötnek egymással, amelyeket a főfőnök megerősít. Ezeket hívják kiváltságleveleknek, privilégiumoknak, Spanyolországben fueroknak. Különböző maffiagyűléseket is tartanak, leegyszerűsítve ez a parlament (Spanyolországban cortes). Mindenkinek meg van szabva, hogy hol, mit vehet el, ha valaki a másik területére megy, akkor kitör a belharc. Na ezért nem olyan egyszerű az adóemelés. Ha a capo di tutti capi eladósodik, azt csak a saját vagyonából lehetne végrehajtani. A többiekéhez nem nyúlhat, hiszen az nem az ő adósságuk. Egy királyt végrehajtani azonban nem olyan egyszerű. Még egy maffiafőnököt se. És a királynak azért voltak közfeladatai is, rengeteget illett költeni reprezentációra -kultúrára, a késő középkor ezért az adósságait nyögő- azzal trükköző- királyok története. Így hát királyunk előtt két lehetőség áll (a nemfizetésen kívül):

Az első lehetőség a belső erőviszonyok átrendezése. Például a teljhatalom megszerzése. Akkor valóban nem okoz problémát az adósság kifizetése, hiszen az a társadalom bármely rétegére szabadon átterhelhető. Ez az abszolutizmus lényege. De vajon kimondható-e, hogy az abszolutizmus „az önkény uralmától a törvény uralmához” való közeledést jelenti? Nyilvánvaló, hogy azok, akik ebben a folyamatban jogot vesztenek, ellenkezőleg, azt fogják állítani, hogy ez zsarnokság. A kollektív uralomtól az egyeduralom felé való elmozdulás kétségkívül ritkán szokott a szabadság kiteljesedéséhez vezetni. De nem akarok demagóg lenni. Maffiákról beszéltünk, térjünk vissza e modellhez. A magyar nyugatos történeti irodalom tulajdonképpen aláírja modellemet, de hozzáteszi, hogy a feudális urakkal -a security-maffiákkal- szemben a polgárság, sőt a parasztság is az abszolutizmus nyertese volt, és az, azzal, hogy a „személyi függés”, vagyis a magánjogi és személyes jellegű kapcsolatok helyett a rendszer az intézményesség felé mozdult, segítette a jogállamiság kialakulását.

A kortársaknak nem ez volt a véleménye. Amiről ugyanis már többször írtam, régen nem nagyon volt olyan, hogy egyén. Az ember természetesen tartozott egy közösséghez. Ha tehát a közösség magánjogi szerződésekkel kapcsolódott a többihez, az volt a magától értetődő. Az embereket mozgató elsődleges erő a közösség belső szokásjoga volt. A többi törvény többnyire és szükségszerűen külső. Ha ezeket erőszakosan (hogyan máshogy?) megváltoztatják, az óriási bizonytalanságérzéssel jár. Más kérdés, hogy -ha a konkrét esetünket vizsgáljuk- a bizonytalanság amúgy is adott volt (reneszánsz, reformáció stb.- nem tudjuk, hogy a hitelezés kérdésének mekkora és milyen köze van hozzá, avagy merő véletlen egybeesésről van-e szó?). Ez a bizonytalanságérzés azután először a belső háborúk kitöréséhez vezetett. Ilyen háború volt a németalföldi szabadságharc (80 éves háború) is, ami pont azért tört ki, amiért a spanyol -és akkor még „holland király” központosítani szerette volna országait -részben pont azért, hogy fizethessen.

Mi tehát az alapvetően rossz logika? Nem egyéb, mint a király és a társadalom összemosása. A király egyszerre a jog alanya és a jog -khm- gyakorlója. Ez bizony egy komoly ellentmondás. Ezt vagy egy a királyi hatalom korlátozásával, vagy pedig egy tökéletes király trónra lépésével orvosolható! Kétségtelenül igaz, hogy a királyok, mikor hatalmuk abszolutizálását (vagy inkább csak nagymértékű növelését) meg akarták ideologizálni, olyan archaikus eszmékhez nyúltak vissza, mint a szakrális királyság („a király Isten kegyelméből uralkodik” -mondták akkor). Amikor tradicionális rendről beszélek, akkor ez nem tartozik bele? Hiszen a fáraók, Ré fiai korábban uralkodtak, mint a középkor csekélyebb hatalmú királyai! Ez igaz. A gyakorlatban azonban ez a hatalom többfelé romlott. Gondoljunk ismét a Bábel tornya mítoszra. Vagy gondoljunk Japánra, ahol a császári dinasztia -mint Amateraszu napistennő leszármazottainak- uralkodása megkérdőjelezhetetlen volt. Uralkodása, de nem hatalma. Helyettük a sógunok gyakorolták a hatalmat, vagy még ők sem, tartományurak -daimjók. Konfúciusz , minden konzervatív gondolkodók atyja ezt a sokfelé ismétlődő ellentmondást *Kínában így oldotta  föl: a császár és dinasztiája a Menny fölhatalmazásával uralkodik (amely jelentős részben valóban szertartások bemutatásából áll). Ezt a fölhatalmazást azonban el is lehet veszíteni. Ha a császári ház már nem képes fönntartani az uralmat, akkor a Menny azt átadhatja olyannak, aki képes rá. És a Menny megbizatása még ezek teljhatalmát se jelenti. Fontos, hogy az uralkodó körül és a végrehajtó hatalomban olyan nemes(lelkű) emberek legyenek (君子 csün ce), akik képesek a helyes uralmat a Menny akarata szerint gyakorolni.  Amikor tehát a középkorban a fegyveresek legerősebbike a király, aki szentesíti az ország közösségeit összetartó köz- és nagy részben magánjogi szerződéseket (amit a maffiafőnök hasonlattal jellemeztem) nem jelenti, hogy ne uralkodnék Isten kegyelméből. Természetesen a szakrális rendet visszaállító mennyei uralkodó képe fönnmaradt, ezért nevezi a Biblia Jézust Melchisédek** rendjéből való királynak. Többször hangsúlyoztam, hogy e blog alapállása szerint konzervatív és nem tradicionalista. A konzervativizmus a realitások tudomásulvételének és a primordiális eszmékhez való ragaszkodásnak az együttes képviselete. Amikor az abszolutizmusra törő király az ősi istenkirályi méltóságot utánozni akarta, nem vett tudomást arról, hogy az ő nem Melchisédek rendjéből való. Hogy a teljhatalmat csak mesterséges eszközökkel fogja tudni fenntartani. Az ilyet pedig -kerülgessük így vagy úgy a lényeget- zsarnokságnak hívják. Arról pedig nem is beszélve, hogy egy ókori istenkirály nem vett föl hitelt. Amikor a Holdblog a királyt hitelképesnek tartja, és mint ilyet a jog alanyának, másfelől viszont a jog alkalmazójának, nem veszi észre az ellentmondást.  Ami itt történik (és történt) az egyfajta királyi „szimónia”: a király bírói részrehajlása a hitelező jogának a különböző társadalmi csoportok joga fölé helyezésével. A modern „jogállam” márpedig ezen alapszik.

A másik lehetőség a többiek illetékességi területén kívüli mozgás. Hiszen, ha visszatérünk a maffiahasonlatra, a maffiák haszna se elsősorban a védelmi pénz szedés, nagyobb üzlet az új kábítószerpiacok bekapcsolása, a prostitúció, emberkereskedelem -nem kis mértékben rabszolgakereskedelemről beszélünk- irányítása, az afölötti ellenőrzés megszerzése.

A leghíresebb holland részvénytársaság a Holland Kelet-indiai Társaság (hollandul Vereenigde Oostindische Compagnie, rövidítve VOC) volt. 1602-ben jött létre, és arra használta az összegyűjtött tőkét, hogy hajókat építsen, amelyek aztán Kínával, Indiával és Indonéziával kereskedtek. Persze ehhez hadihajókat is kellett üzemeltetnie, zsoldosokat és admirálisokat bérelve a kalózok, a haladásból oly’ keveset megértő helyi potentátok, valamint a konkurencia ellen – akkor még másképp nézett ki a piaci verseny. A vége az lett, hogy a VOC finanszírozta Indonézia meghódítását – a részvényesek legnagyobb boldogságára és az indonéz lakosság legnagyobb bánatára.

Ami az Indiai-óceánon a Holland Kelet-indiai Társaság, az az Atlanti-óceánon a Holland Nyugat-indiai Társaság (West-Indische Compagnie) volt. Ők a Hudson folyó torkolatánál alapították meg Új Amszterdamot, amit – mióta a britek elfoglalták – már Új York-nak hívunk. A kezdeti kolóniát védő fal vonalán futó utcát pedig Wall Street-nek.”

Megj.:A valódi piaci verseny most sem néz ki másképpen.)

Holland király ugyan nem volt, csak stadhouder (fejedelem), aki nem is volt elég erős, hogy szembe menjen a kereskedői maffiával -bár olykor megtette, vagy a „független bíróság” segítségével fejeztetve le a „túl moderneket” (Oldenbarnevelt), vagy a tömeggel veretve agyon (de Witt testvérek), de köztudomású, hogy az angol uralkodók is ezt a -kereskedelmi társaságok általi finanszírozás- formáját választották a bevételeik növelésének és így az adósságaik rendezésének. Egy jelentős újítás bevezetésével – de erre még visszatérünk.

Európában a klasszikus birodalomépítő-növekedő stratégia nem működött. Más európai országok meghódítása szinte biztos kudarccal bíztató vállalkozás volt, mert a status quo felborítása az összes többiek közbeavatkozását eredményezte. Európa kicsi, eléggé zárt és erős szellemi, tudati és dinasztikus és közösségi/oligarchikus kötelékekkel összefont hely volt.

A tengerek meghódítása azonban óriási kincsesbányának bizonyult. A gyarmatárún óriási haszon volt. Kábítószerhez való hasonlítása nagyon sok tekintetben indokolt (természetesen az egészségre gyakorolt hatást leszámítva). Ha visszatérünk a maffiahasonlatra: bort, búzát, ilyesmit feudális járadékként, adóként, tehát kvázi védelmi pénzként lehetett szerezni. A termelők tradicionális közösségek voltak, az adóztatás haszna elég csekély. A fűszereket, nádcukrot, dohányt viszont nagy haszonnal lehetett eladni. Megszerzésük pedig vagy rablással***, vagy trópusi ültetvényes termesztéssel történhetett. Igenám, de termesztési helyeik túlnyomó részén ezeknek nem volt hagyománya, ráadásul a hagyományos, vegyes gazdálkodásban történő termesztés kisebb haszonnal kecsegtetett, sok helyt pedig az őslakosság vadász-gyűjtögető törzsekből állt. A rabszolgákkal való műveltetés tehát adta magát. És itt létrejött egy „szerencsés” találkozás: a királyoknak pénzre volt szükségük adósságaik visszafizetésére és újabb költségeikre, a fűszer- és rabszolgabiznisz sok pénzt hozott és a hitelezőknek elég pénzük volt és készek voltak, hogy közvetlenül megfinanszírozzák ezeket. Korábban írtam róla, hogy a gazdaságra milyen negatív hatással van a hatalommal és fegyverrel való összefonódása. Nos, ez az összefonódás itt történt meg.  A rabszolgakereskedők ugyanis nem kereskedők. És tulajdonképpen a gyarmatárukereskedők sem. Pont ahogyan ma az emberkereskedők és kábítószerkereskedőket sem tesszük egy kategóriába a közértesekkel vagy játékboltosokkal! Az a piac, ahol a hatalmi eszközök is a kereskedelmi mérleg valamely serpenyőjében helyezkednek el pont olyan kevéssé piac, mint az a római tér, ahol a hadisarcot szedő Brennus egykoron a mérlegre dobta kardját „vae victis!”**** felkiálltással. A selyemút kereskedői kereskedők voltak. Marco Polo kereskedő volt akkor is, ha ideiglenesen államigazgatási és diplomáciai feladatokat is ellátott a kán megbízásából. Azok voltak még a Hansa kereskedői is. A piacról éltek, árut cseréltek. És elég hatalmasok voltak. Az új világban a valódi kereskedőknek, a valódi polgároknak a relatív jelentősége lehanyatlott. A jogbiztonságot pedig ez a relatív jelentőség biztosítja. Nem tagadom, hogy a megnövekedett pénz és árumennyiség ne hozott volna jó helyzetbe ebbe bekapcsolódó kiskereskedőket, iparosokat. Nem állítom, hogy a „maffiaháború” (a feudális anarchia) helyetti egyeduralom ne tehetett jót polgári közösségekkel. De azt igen, hogy a kereskedelemnek a fegyveres uralommal és mindezeknek a pénztőkével való, ekkor kezdődő összefonódása az ebből kimaradók társadalmi súlyának csökkenésével és az pedig az ilyen csoportok jogi erejének, biztonságának csökkenésével járt!

És még egy aspektus a végére. A holdblog nagy fegyvertényként írja le a részvénytársaságok kialakulását. Ebben sem egyezünk. A részvénytársaság lehetővé tette, hogy egy vállalkozás, rablóhadjárat ne egy vagy néhány személy személyes kalandja legyen, jelentős kockázatot jelentve neki(k), hanem egyszerű befektetés. Nem is egy rablókaland. Hanem az egész keleti kereskedelem példának okáért.  „Az Apparátusban nincsenek egyének, nincs felelősség, mindenki szem a láncban. A felelőtlen felelősség rendszere” -írtam a blog elején. Ez akkor és ott, a részvénytársaságokkal kezdődött.

Az autonómiák lehanyatlottak, a központi hatalom megerősödve adhatta hátterét a rabszolgamunkán alapuló új rendnek. A kereskedelmi társaságok részvénytársasági formában finanszírozták az üzletet.  De ez még csak a prekapitalizmus. A modern államhoz kellett még néhány fontos lépés. Az egyik az volt, hogy ne csak az üzletet finanszírozzák ebben a formában, hanem magát az államot. Ez volt az angolok újítása. Egy helyütt arról írtam, hogy Magyarország, a világ valamennyi modern államához hasonlóan egy részvénytársaság. Kicsit tréfásan. Pedig ez nem tréfa! A másik pedig, ami ennek és mindennek az alapja kellett, hogy legyen, az volt, hogy mindennek ne lehessen akadálya az, hogy boldog-boldogtalan beleszól az uralkodó -a szuverén- dolgába. Ezzel a két aspektussal szeretném folytatni!

*A Menny fölhatalmazásának gondolata évszázadokkal megelőzi Konfúciuszt, de ő és követői fektették le a tan részleteit

**Sálem (a későbbi Jeruzsálem) mitikus papkirálya, aki megáldja Ábrahámot. Neve is beszélő: Melech =király, Cádik= igaz, szent tudással rendelkező

*** A valóság persze kissé bonyolultabb volt. A legértékesebb fűszerek, a szegfűszeg és a szerecsendió eredetileg kizárólag az ún. Fűszerszigeteken (Molukkák) termettek. Ezek rendkívül vegyes eredetű lakosságúak és kulturális fejlettségűek voltak, melanéziai, sőt pápua alapréteggel, tehát már a maláj kereskedőrétegük is félig „gyarmatosító”.  A fene (pontosabban a hatalmas haszon) aztán mindenkit odaevett, aki élt is mozgott, a XVI. sz.-ban egymás ellen harcoltak a hollandok, portugálok, japán zsoldosaik, maláj szultánok és török szövetségeseik, valamint a spanyolok és tlaxcalai indián szövetségeseik. És persze a kalózok. Nem vicc. Békés kereskedgetés ebben a helyzetben természetesen elképzelhetetlen volt. A fűszerek meghonosítása máshol a békés megoldást segítette. Hogy lehetséges lett volna megvárni, hogy a kereskedelmi haszon reményében ezeket a megfelelő égövön valaki erőszak nélkül kezdje el termelni? Történelmietlen kérdés.        

****”Jaj a legyőzöttnek” -a Rómát megsarcoló Brennus gall vezér ezzel a felkiáltással dobta a mérleg neki kedvező serpenyőjébe kardját, mikor a rómaiak kifogásolták, hogy a gallok csalnak a mérleggel, amelyen a kialkudott hadisarcot mérik

Blogom első részében alaposan leszedtem a keresztvizet a modernitásról vagy ha úgy tetszik kapitalizmusról (igaz ilyen vízre nem is tartott igényt). Elmondtam, hogy az embert egy óriási Apparátus üzemrészévé degradálja, elmondtam, hogy eközben elveszi tőle a kreatív, alkotó munka lehetőségét és örömét, hogy megfosztja a közösségi léttől és hogy ez az Apparátus mechanikus zabálásávál és terjeszkedésével daganatos betegségekre hasonlít és elpusztítja a Földet.

Hát, ezekután mondhatunk róla jót? Nyilván nem.

De. Még a legelején jeleztem, hogy az Apparátus egy modell. A modellel megközelítem a valóságot, megkönnyíti a lényeges és lényegtelen elválasztását, segíti a megértést, de mint ahogy egy épületmodell se azonos az épülettel, leegyszerűsítéseket tartalmaz, úgy ez a képzeletbeli modell is szükségszerűen pontatlan.

Pont konzervatívként kell sokszorosan rámutatni erre: az élet mindig jóval komplexebb, mint azt egy merev leírással elintézhetnénk. A Felvilágosodás kedveli azt ilyet. Izmus, teória, megdönthetetlen tudományos igazság. A konzervativizmus az örök óvatos. Sem a boldogságos utópiákban, sem a csak fekete színekben nem hisz.

A tudatot ugyanis nem a lét határozza meg. Pontosabban sokszor meghatározza, szinte mindig be-be folyásolja, de több a lélek semhogy azt matematikailag meghatározhatnánk. Hiába sikeres szellempusztító a kapitalizmus, azért teljes sikert még távolról sem ért el.

Sőt! A Trianonról szóló részben említettem, hogy például az Osztrák-Magyar Monarchia micsoda hihetetlen szellemi pezsgés hona volt. Ami nagyrészt a kapitalista átalakulásnak volt köszönhető! Ha Mária Terézia idején nem is ez volt a helyzet, de az előtte való, s főleg az I. Ferenc féle abszolutista-bürokratikus ellenforradalmi világ szürke ködöt lehelt magából, mely rányomta bélyegét a (magas)kultúrára is (a népi kultúra -melyre a „magasabb körök” világa alig volt hatással -ez attól autonóm volt- persze virágzott).  Az abszolutista szürkeséget elmosó liberális átalakulás és a hirtelen rendelkezésre álló rengeteg tőke pedig felszabadította az emberi kreativitást és az sok területen csodálatos eredményeket hozott. A vége persze pusztulás lett, de ez nem törli el az eredményeket.

A kreativitás azért is szabadulhatott föl, mert -fontos ponthoz érkeztünk- a hagyományos társadalmak a legtöbb esetben „tőkehiányban”, pontosabban egyfajta szűkösségben szenvedtek. Bizony amikor azt írtam, hogy a művészet, a kultúra a nyers és szűk valóságon való fölülemelkedés, akkor a szűkösséget komolyan értettem! A művészi munka „jó mulatság” ugyan, de véres verejték és áldozat is. És ez a szűkösség sokszor lefojt. A közösség sokszor elnyom. Paraszti kultúra is kultúra – de mégsem magaskultúra. Említettem már a majákat. Az első ezredfordulón a maja civilizáció (nagyobb külső behatás nélkül) összeomlott. Maja közösségek (sőt államok) azonban fönnmaradtak, tulajdonképpen mind a mai napig. Ezek azonban jobbára paraszti kultúrákat jelentenek, amelyek az egykori civilizáció tudásának nagyrészét elveszítették. Magaskultúrát valószínűleg csak civilizációk tudnak létrehozni. A Felvilágosodás törekvése tulajdonképpen az is volt, hogy a lokális kultúrákat (amelyeket ők babonásnak, sötétnek, de legalábbis elmaradottnak tartottak) megszüntetve, mindenkit civilizálva az egységes (globális) magaskultúra élő vizeihez terelnek. Sokat írtam arról, hogy ez miért nem sikerült -de most azért azt is leírom, hogy volt, amiben sikerült! A mai átlagembernek (aki helyzeténél és munkájánál fogva súdra) sokkal nagyobb rálátása van a világra, mint háromszáz év előtti társának. Kisfiam osztályának az általános iskolában azt a feladatott adta a tanítónője, hogy mindenki tanuljon meg egy olyan verset, mely a tankönyvben nem szerepel. Versekhez való hozzáférés hiányában ezt a feladatot hetven évvel ezelőtt a családok nagyobb része nem tudta volna megoldani.  Nem ismertek verset. Igaz, a százalékosan nem sokat kitevő polgári családok valószínűleg értőbb módon teljesítettek volna. Kétszáz éve pedig -ha a népköltészet nem számít, és persze az iskolában nem számított volna- legföljebb a zsoltárok jöhettek volna számításba. Horatius-t csak a nemesurak olvasgatták az ámbituson pipázgatva. A parasztok természetesen nem. Az ő világuk kerekebb volt a miénknél, de egyben szűkösebb is. A blog legelején egy fejezet erejéig a modernitás, a kapitalizmus dicséretét zengtem. Amit ott leírtam, most is fönntartom. A hagyományos társadalmakban (nagyon eltérő módon és mértékben) az emberek szűkös módon éltek. Beszűkítette a régi embert a betegség. Jókor mondom, de azért a modern világ (sokak összeesküvéselméletes tévképzete ellenére) elképesztően sokat javított a helyzeten. Beszűkítette a politikai bizonytalanság. Akár hiszi a kedves olvasó, akár nem, a modern kor az emberiség legbékésebb korszakai közé tartozik. A filmekben vagány, amikor a hős saját kezébe veheti az igazságot és nem kell az igazáért bürokratikus útvesztőkben (hiába) harcolnia. Néha az életben is jobb volt, de a szüntelen háborúskodás rengeteg szenvedéssel járt. (Bár itt megjegyzem, hogy azért ebből a szempontból se a filmek alapján képzeljük el a múltat. Nem lovagoltak és vívtak éjjel-nappal. Elég sokat pereskedtek is. És az is igaz, hogy a két legnagyobb modern háború igencsak előkelő helyen szerepel a világ legborzalmasabb háborúinak listáján.)

Beszűkítette őket tudásuk kicsi volta. Amikor a modernitás a tudás növelését tette célkitűzéssé, erősen jól tette. Persze – a negyedik rend nem tanul szinte semmit, és a harmadik is -intellektuális módon- viszonylag keveset, így néha még a második se nagyon. Joggal kárhoztattam a modern világot amikor az egyszeri gyermek nem kap olyan feladatot, amelyet élvezne, és amelyeken keresztül beavatást nyerne egy olyan hivatásba, amely értelemmel töltené el az életet -helyette pedig olyan dolgokat kell bifláznia, amelyek nem ígérnek számára ilyesmit. Mégis: rengeteg olyan ismeretet gyűjtöttünk az elmúlt két évszázadban, ami nagyon-nagyon sok segítséget jelenthet (és ritkán fonák nélkül, de jelent is) az emberiségnek.

A feladat tehát nem a régi egy-az-egyben való visszahozatala. A modernitás alaposan elszaporította az embert a bolygón, és, miközben egyáltalán nem gondolom, hogy ennyi ember ne élhetne a Földön (pláne, hogy járvánnyal vagy célzott népirtással kellene redukálni fajunk lélekszámát -csakis az ilyeneket kitalálókat venném e célból számba), azt azonban igen, hogy teljesen a régi módon ennyien valóban nem, vagy csak nagyon szegényesen élhetnénk itt. Noha ahogy írtam, nem szándékozom belemenni a modernista „az emberiség fenntartása miatt szükséges az összes ipari/technológiai/bürokratikus „innováció” és a „fejlődést márcsak emiatt sem lehet megállítani” mantrával való értelmetlen vitába, annyi igazságot hagyok neki, hogy a múltat emiatt sem érdemes visszahozni.

Nem a tudást kell lerombolni, hanem az Apparátust. Tévedés, sőt hazugság, hogy a kettő egy és ugyanaz. Sőt, az előző részben láttuk, hogy az Apparátus egyre kevésbé segíti a tudás növekedését. Elismerem, hogy egy időben nagyon is segítette. De hiába tör technológiai diktatúrára, az már szerintem nem a tudásunkat (főleg nem az emberiség közös tudását) növeli majd, legföljebb a személytelen intelligencia sötét tudását. Olyan rendszert kell kialakítani, amely segíti a tudás -és nemcsak az intellektuális tudás, hanem az értő, alkotó tudás- növelésében, miközben működőképes dramaturgiák mentén létezik és segíti az embert a költői lakozásban.

Ez szépen hangzik. Konzervatív bírálóm azonban itt vetné közbe -és teljes joggal- hogy aufklärista módra álmodozomꓼ hogy a fenébe akarom lerombolni az Apparátust? Természetesen nem az államhatalom forradalmi megszerzésével. A következő nagy részben erről szeretnék írni. Most csak annyit, hogy több okból sem. Először is, mert ahogy az I/C-3 részben írtam „egy erőszakos ellenforradalommal ezt a szervességet is pont annyira lehetetlen visszaállítani, mint amennyire egy erőszakos forradalommal, és elsősorban az azt követő „második névadással” és kapitalista átalakulással sajnos nagyon is lehetséges szétroncsolni. Ez tehát a 22-es csapdája.” Másodszor azért, mert láthattuk (és a következő részben részletesebben is bemutatni szándékozom), a modern „forradalmi” állam önmagában is nagytőkés (még akkor is ha nem volna a Nagytőke függvénye). Ráadásul forradalmi proletariátus sem létezik.

Harmadszor pedig azért nem, mert teljesen nyilvánvaló, hogy nemhogy nekem, szerencsétlen magányos farkasnak (hangyának), de még nálamnál egymilliószor erősebb közösségeknek is lehetetlen -nemhogy lerombolni az Apparátust- de mégcsak az autonómiájukat megtartani is vele szemben. Nem is akarom én lerombolni.  Azért próbáltam részleteibe menően tanulmányozni a viselkedését, működését, hogy észrevehessük hol nyílik tér arra, hogy ott mégis elkezdődhessék annak a bizonyos Beuys féle szociális plasztikának az építése. Hogyan és hol nyílik tér arra, hogy az autonómia mégis megképződhessék és ez az autonómia (vagy inkább ezek az autonómiák) elkezdjék átépíteni vagy leépíteni az Apparátust !

Blogom a kapitalizmus formájával foglalkozó részei, tudom, nehezen olvashatóak, olykor zavarosak, és semmiképpen sem tökéletesek vagy hiánytalanok. Nem is igen lehet másképp. Egy nagyon nehéz -de annál fontosabb- témába éppen csak belekóstolni tudtam. És nem is az ilyes elemezgető vizsgálat az, amely a legtöbbet villanthatja föl a valóságból. Ha már Beuys akkor ne feledjük a művészet teremtő hatalmát! A következőkben a Zöld Gerillával közösen egy olyan „pályázatot” szeretnénk hirdetni, amely ennek a visszaszervesülésnek a hogyanját (tág értelemben véve) művészi eszközökkel keresné!

"A természetből –az ökológiai szemléletből- én úgy látom, hogy az élet alapjában véve konzervatív, tehát ami a világban élő rendszer megmarad, az 90%-ban konzervatív és mindig van valamennyi, ami meg a változás, amikor meg kell változtatni. Tulajdonképpen az identitásnak a hagyományos értelmezése rendkívül erős kell, hogy legyen és egy nagyon pici lehet az, amit mindig igazítani kell."

Waszlavik (Gazember) László

A kapitalizmus környezetre való hatásáról szeretnék írni, de a klímaváltozást most mindjárt le is tudom két mondatban: nagyon valószínűnek tartom, hogy létezik klímaváltozás, erősen elképzelhetőnek, hogy az emberi tevékenységnek köze van hozzá, azt is, hogy akár így, akár úgy, de nagy hatással lehet az emberi történelemre, összességében azonban másodlagos jelentőségűnek és témaválasztás szempontjából tévesnek, károsnak -akár tudatosan félrevezetőnek kitaláltnak- gondolom. Először is, mert sokan ráteszik az egész környezetvédelem ügyét -egy olyan lapra, ami még csak nincs is minden szempontból tudományosan alátámasztva. Főleg pedig azért, mert a klímaváltozás egy tünet. A betegség pedig a modernitás és nem pedig önmagában mondjuk a széndioxid kibocsátás. Annak kezelése legföljebb tüneti kezelés. A modernitás tünetileg nem kezelhető.

Hadd kezdjem -második mottóként, de elemzendő szövegként, ide, a főszövegbe illesztve egy Léon Krier idézettel: „A város funkcionális zónákra osztása nem egyszerűen semleges tervezési eszköz, hanem együtt jár a városi kultúra és demokrácia végtelenül összetett kulturális és gazdasági szövetének felszámolásával. Szemben a város organikus rendjével, a funkcionális zónák kialakítása az „anti-város” mechanikus zűrzavarához vezet. A város funkcionális széttördelése ipso-facto a vidék lerombolását, a vidék és a város eszméjének felbomlasztását eredményezi. Ez az eljárás a vidéki és a városi közösségeket, a tájakat és erdőket, a természetet és a műtárgyakat számokban és sűrűségi mutatókban kifejezett statisztikai értékekké degradálja. Az ipar racionalitása konfliktusba és ellentmondásba kerül a társadalmi és ökológiai, erkölcsi és esztétikai racionalitással. Ebben a folyamatban minden egyes városlakó az energia pazarlásának potenciális és önkéntelen képviselőjévé válik.”  Hát ez valószínűleg sokak számára fából vaskarika. Mi köze a város funkcionális zónákra osztásának a természeti környezet állapotához? Mondjuk ahhoz, hogy kihalnak a méhek – melynek megoldását ígértem néhány fejezettel ezelőtt. Ezt próbálom itt kifejteni!

 Ki osztja a várost funkcionális zónákra? Természetesen az állam, vagy a városi hatóság, ilyesmi. Fölfoghatjuk Léon Krier megállapítását a gazdaságba való állami beavatkozás -kvázi a „szocializmus” kritikájának? Minthogy ő ezt Luxemburg városának -hivatalos magyar kifejezéssel- rendezése ellen tiltakozva mondta, és Luxemburg sohasem tartozott a szocialisztikus államok közé – ezt a feltevést el kell vetnünk. Pedig úgy tűnik. A szöveget közlő Sulyok Miklós meg is jegyzi: „Megfigyelhető, hogy miközben Léon Krier a kapitalista gazdaság körülményeit elemzi, mi, az államszocialista gazdaságban akkoriban élt szemlélők ezt szinte észre sem vesszük, mert elemzése a legcsekélyebb változtatás nélkül ráillik a második világháború utáni szovjet tömb országaira.” Valójában a „második névadás” egy klasszikus esetével van itt dolgunk. Ne feledjük: tőke, modernizáció és állam egymást feltételezik. A funkcionális zónákra (tehát pl. lakóövezet vagy ipari övezet stb.) azért van szükség, mert a pár fejezettel ezelőtt leírt hosszú, központba bekötött szálak ezen a módon tudnak csak létrejönni. A városi struktúrák esetében is igaz, hogy „az Apparátus gépezete elakad az egyedi jellemzőkkel bíró terepen, mint Ankerschmidt lovag aratógépe a magyar földön Jókai Új földesúrjában.” A modernizáció útja a funkcionális zónákra osztás. Ha ugyanis ezt nem tesszük meg akkor pl. a lakóházak közé építik a Tesco-t, ami sokaknak nagyon rossz lesz. Vagy – a helyi közösség nem engedi megépülni a Tesco-t. Ami a „magántulajdon súlyos korlátozása.” Rendben.

De hogy jön ide a vidék? Többféleképpen. Noha a posztmodernek – nem utolsósorban a Krier testvérek- súlyos károkat okoztak a rendszernek a régi városközpontok új életre lehelésével, de azért a modernizáció dübörög és a világot sikeresen „osztotta funkcionális zónákra”. Az a bizonyos lánc, amelyről a I/G-8 fejezetben írok a fizikai valóságban is létezik, pontosabban már létezik, létrejött. A világ tulajdonképpen egy nagy logisztikai rendszerré vált. A mezőgazdasági művelés robotizált gazdaságokban folyik melyeket megfelelő minőségű szállítóláncok kötnek a tőke és a népesség központjaiul szolgáló óriásvárosokhoz. Az óriásvárosoknak nem kell azonban nagyon sűrűnek lenni. Az nem is hatékony. Sokkal jobb, ha a nagy összekötő útvonalak (autópályák, esetleg vasút stb.) másodlagos közelségében terpeszkednek szét. Azért másodlagos, mert elsőbbsége a logisztikának, a konténervárosoknak van. A lakóövezet hadd legyen inkább a csendes, idilli természetben. És ezzel el is mondtam, hogy szűnik meg a vidék, hogyan kebelezi be a „város”. Sokan, akik ebben részt vesznek éppenhogy a vidék csendjére vágytak. És még jó is, hogy odaköltöznek. Mert a vidék amúgy is elnéptelenedne – a korszerű mezőgazdaságnak nincs szüksége emberre. Megszűnik a város, megszűnik a vidék. >>Jó, megszűnik, de ez jó <<-érvelnek a modernizáció hívei. >>Az új kornak az új logisztikai településszerkezet felel meg!<< Az felel meg, ez kétségtelen, de az imént említett fejezetben, emlékezhet az olvasó, Konrad Lorenzre hivatkoztam, aki ezeket a modern „városokat” a rosszindulatú daganatokhoz hasonlította. Hát bizony.

A modernitás termelőláncai nem tűrik az autonómiát. Az autonómiahiány megszünteti a sokféleséget. Megszűnik a város. Megszűnik a vidék. Megszűnik a természeti sokféleség. Megszűnik a kulturális sokféleség. Ráadásul mindez „szemben a város organikus rendjével, a funkcionális zónák kialakítása az „anti-város” mechanikus zűrzavarához vezet”. Meg az „anti-vidékéhez” stb. Rossz a dramaturgia. És nemcsak az embernek rossz, de rossz a természetnek is. A táj is fukcionális zónákra lett osztva. Szerencsére van, ami védett természeti terület. De a másik véglet az ipari szántó. Az élettelen táj. A sivatagok valóságos élettel burjánzó helyek ezekhez képest. Talán az antarktisz jégsivataga versenyezhet velük. És itt termelik meg (termelődik meg -helyesen) az életet adó gabonánkat. És az ilyen helyeken elpusztulnak a méhek is. De majd legyártják kicsiny robotizált helyettesítőjüket.

És ez nem hiba, ez eredmény! Ipso facto, mondta Léon Krier. A tényből következően. Persze, lehet a rendszert finomabbra hangolni. Fölösleges az olajat a tajgába locsolni az igénytelenség és a rossz technológia miatt, el is lehet szépen vezetni, és akkor a tajga még jóideig megmaradhat. Lehet gamifikálni a lélekölő irodai munkát (a valódi játékörömöt adó teremtő munka helyett/ Tüdős Klára*/), lehet irodai „közösségetépíteni”, ahol a biorobotok még „jótékonykodnak” is.

És persze lehet zöldrefesteni. Mi is a greenwashing? Lájtos környezetvédelem? Nem annyira. Megtanultuk, hogy a kapitalizmus a szabadpiacon alapul. Ez ugyan egyáltalán nem igaz, de a kereslet-kínálat hellyel-közzel mégiscsak beleszól a haszonkulcsokba. Az igazi üzlet hát az, ahol a keresletet nem emberi szükség, még csak nem is reklám, propaganda, agymosás hozza létre (főleg, ha ezek pénzbe kerülnek), hanem az állam. Magyarul parancsszó. A modernizáció a hagyományos, a természeti egyensúlyon (az emberek számára kellemesen vagy kellemetlenül) alapuló világot egy folyamatosan egyensúlytalan állapot fenntartásával juttatja el a … nem teljesen tudjuk hová (ez a haladás). Az egyensúly megbontásában mindig is óriási fontosságúak voltak a nem piaci kényszerek. Mindezideig azonban a modernitás erőit megosztotta egy dilemma. Liberális rendszerekben nem volt ok és mód, hogy az embereket kényszerítsék, hogy olyat vegyenek, amire nincs szükségük. Szocialista jellegű rendszerekben meg a „vállalkozó”, az állam a jelentős haszonkulcs mellett kénytelen volt jelentős szociális és egyéb kiadásokba verni magát, az egész összességében nem bizonyult nagyon hatékonynak. A greenwashing végre megoldja ezt a dilemmát! Megvan az ok, az ideológia, ami anélkül készteti új fogyasztásra az embereket, „pörgeti a gazdaságot”, hogy az embereket fáradságos és költséges munkával meg kellene győzni arról, hogy erre szükségük van. Amikor ezt mondom, nem egyszerűen valamiféle libertárius érvet hangoztatok bármiféle állami szabályozás ellen? Hiszen az állam, mint az állampolgárok közösségének meghatalmazott védelmezője igyekszik megvédeni a közösséget a különben oly hasznos modernizáció és szabadpiac káros következményeitől, ezért szabályoz! Ez részben igaz is (bár az előbb láttuk hogyan). Tegyük hozzá, hogy ezzel már alapból van egy nagy gond. Az állampolgárok közössége, a modern nemzet túl nagy ahhoz, hogy ne absztrakt módon működjék, hogy tagjai ne csak nagyon áttételesen juttathassák el kívánságaikat az állam felé. Kiesett egy szint, a valódi, közös érdekeket megfogalmazni képes méretű közösségek szintje, ami borzasztóan hiányzik. Így jön létre az a faramuci helyzet, hogy az állam, a közösség védelmezője egyben a modernizáció egyik motorja, maga is ragadozó. Tehát amit az imént mondtam, az valamennyire az összes állami szabályozásra áll -ami nem jelenti, hogy egyelőre jobb híján tagadnám annak szükségességét. A greenwashing azonban egy aspektusból más. Az eddigi szabályozásokat ugyanis részben valódi közösségi igény, részben az állami bürokrácia (ami önálló entitás) belső igényei hozzák létre (mint pl. a város zónákra osztása -a Tesco elhelyezésének kérdése azonban legalább egy olyan kérdés, amelyre a városi közösség választ kénytelen és elvben képes is adni /persze a rendszer gondoskodik a rossz válaszról/ -a klímaváltozás azonban pl. nem ilyen kérdés). Amikor azonban greenwashingról van szó, akkor az igény külső. Nem arról van szó, hogy valóban külső, hanem arról, hogy az érdekelt szereplők mindent meg is tesznek érte, hogy külső legyen. Ezért sokkal nehezebb arról nyilvánosságot kiérdemlő módon beszélni, hogy elszennyezte egy nagy cég Mari néni gyümölcsösét, vagy hogy megszűnnek gazdálkodási módok, gyümölcsfajták, emberi kultúrák, mint arról, hogy klímakatasztrófa fenyeget. Az utóbbi ugyanis nehezen megfogható, mivel százszázalékosan nem is bizonyítható ezért hitkérdéssé tehető, és mint ilyen, teljesen rossz válaszokat is könnyen lehet rá adni. Amikor pedig erre a megfoghatatlan külső kényszerre hivatkozva olyan folyamatosan szigorodó szabályozást alkotnak, ami arra kényszeríti az embereket, hogy folyamatosan módosítsák az életmódjukat, és ezzel gyorsítsák a modernizációt, akkor pont a már említett egyensúlytalan helyzetet erősítik. Ehhez természetesen szükség van arra, hogy a válaszok javarészt rosszak legyenek. Tudjuk, hogy rosszak is. Sokszor műszakilag is, még technicista nézőpontból is.  Ha nem volnának rosszak, még a végén valóban a kívánttal (a gazdasági növekedéssel) ellentétes hatást keltenének.

Végül pedig meg lehet próbálkozni a rendszer -immár tudományosan is elfogadhatatlan mechanikus materialista alapjainak matematikai átalakításával (a művészet, főleg az építészet nemcsak, hogy a világképet tükrözte mindig is, de legtöbbször konkrétan a világ matematikai képét is! Ez ma erősen eltávolodott egymástól). Az egész generatív és parametrikus, új számítástechnikai lehetőségeket használó építészet erről szól. De ide tartozik a géntechnológia, biokibernetika, a vegyes rendszerekre vonatkozó kutatás (robotzsaru), a (nano)robotika természetbe illesztésének kutatása. Itt látszik, hogy ez az egész simán lehet egy további gépesedés, gépiesedés felé vezető újabb lépcső is. A szervesség matematikai és végül gépnyelvre fordítása. A dramaturgia visszafejtése a formából. Az Apparátus szándéka szerintem ez. Az egészből viszont szerintem két dolog jöhet ki. A sokkal valószínűbb, hogy egy nagyon gonosz dolog lesz belőle: nem a rendszer lesz szerves, hanem a természetet győzi le a gép. A természet pusztulását az természetesen nem lassítani fogja. A másik lehetőség -és ez se teljesen kizárt, hiszen kreatív, művészi munka is folyik közben, hogy sikerül a mechanikus rendszerek egy részét természetes, organikus alapvetésűvé alakítani. Akkor viszont az, ami létrejön már nem Apparátus, nem kapitalizmus és nem létgépesítés lesz. Ezt viszont az Apparátus személytelen intelligenciája nem fog tudni kontrollálni és így az erre vonatkozó -valódi- munka végül csakis rendszeren kívül történhet.

Hogy mindez a „finomra hangolás” miért álságos és veszélyes, szerintem nem kell tovább bizonygassam. A technogólem lerombolja a Földet. Quod erat demonstrandum.

*„A teremtő munka öröme az, hogy nem robot hanem játék. A léha időfecsérlés nem játék, de a szenvedélyes vetélkedés sem az. A játékban lehet nyerni mindent beledobva, nagy lendülettel, szépen, de lehet úgy is, hogy a pályatársnak gáncsot vet a futó. Ez nemcsak rossz, de a gáncsolót diszkvalifikálja. Szabályszerűen jól játszani: tudomány. Szépen játszani: művészet.

Az életet a mi Atyánk nem robotnak szánta, hanem boldog, gyönyörű játéknak. Milyen kár lenne, ha nem akarnánk sehogysem megtanulni a szabályait, s buta gyerekek módjára, háttal a világosságnak, duzzogva, egyre azt hajtogatnánk: -nem játszom!”

Zsindelyné Tüdős Klára

 „Saját szemével?! Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér ez a mi nagy céljaink igazságához?!... Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik, és aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.” Virág elvtárs (A tanú)

Mi hát az Apparátus hagyománya? Hívei -tulajdonképpen mind a mai napig- azt szokták mondani, hogy nincs hagyomány, hanem a józan ész, a tudás és az ezen alapuló racionális döntés az, ami végre, annyi üldöztetés után napfényre jöhet és lehetővé válik. Ez pl. Richard Dawkinsnak és híveinek is a leggyakoribb érve. Amikor azonban nekiesnek a vallásnak akkor nem aquino-i Szt. Tamást, Augustinust, esetleg Luthert vagy Kálvint -Karl Barthot vagy éppen Joseph Ratzingert pécézik ki maguknak, hanem legtöbbször mérsékelten értelmes amerikai prédikátorokat és hasonlókat. Régi módszer ez az ellenfél lejáratására, de az a helyzet, hogy simán meg tudom csinálni én is vice versa. Az ominózus amerikai prédikátorok ugyanis általában jóravaló (vagy inkább kevésbé jóravaló) harmadik vagy sokszor negyedik rendi figurák, akik nem igazán képesek a józan eszüket használni -nem (elsősorban) azért, mert a vallásos köd elhomályosítja azt, hanem mert egyébként se nagyon van nekik és a használatát valószínűleg nagyon fárasztónak (és szociálisan hátrányosnak) találják. Ilyenből azonban a Felvilágosodás hívei között is fölös számban van. A legtöbb ember követő. Sajnos. Mondjuk legalább ez az egy valóban érv a majomtól származás mellett*.

Annyiban azonban igazat mondanak, hogy a modernitás „hagyománya” annyiban valóban nem hagyomány, hogy -legalábbis elvileg- nem épít a korábbi tudásokra, nem tiszteli azokat, az élet dramaturgiájának nem öröklött forgatókönyve, és az emberi közösséget érő („evolúciós”) kihívásokra adott válasza nem sok generáción át őrzött és idomított, hanem ellenkezőleg, elviekben mindig az ésszerű mérlegelés alapján meghozott tárgyilagos (hatékony) és elfogulatlan megoldás választásának lehetősége. Ezzel azonban azonnal felfedezhetünk egy „evolúciós” problémát. Az evolúció ugyanis (még abban a szerintem durván torz formában is ahogyan a modern mítosz elénk adja) pont a múlt tapasztalatainak (természet általi) összegzésén és ezáltal a hatékony megoldás kidolgozásán alapszik. A modernitásban minden tudományosnak mondja magát. A szocializmus, a fajelmélet és a neoliberalizmus is. Egymásnak azonban ellentmondanak -így aztán vagy azt kell megállapítanunk, hogy a rendelkezésre álló információ volt kevés vagy pedig a kalkuláció hibás. Erre még visszatérek, de elébb lássuk, hogy mi is hát a modern „hagyomány”!

Még egy szó arról, hogy mi nem. A… fejezetben írtam T.G.M.-t idézve, hogy a kapitalizmus szelleme a pénz. Ez a szellem a hagyományt minden elemében áthatja, ahogyan a kamik a japán hagyományt, ahogyan az indián vadász is mindenkor tisztában volt az erdő szellemének jelenlétével és ez a jelenlét motiválta legtöbb cselekedetében. De ahogy akkor is lehettek titkos szellemek, melyekről beszélni nem volt szabad, ugyanígy titkos szellem ma a pénz. Pontosabban szabad magasztalni, vagy siratni hiányát, de nem szabad beszélni hatalmáról és főleg szellemi természetéről. Amikor tehát a modernitás alapmítoszáról van szó, akkor a pénz abban nem szerepel.

Noha később kétségeiemet is ki fogom fejezni iránta, mégis előre kell itt most vetnem, hogy a mítosz teljes elsajátítása nagyon is fontos. A minap egy Hegedűs Péterrel folytatott beszélgetésben ő azt a kérdést tette föl (kicsit most általánosítva azt), hogy mikor lesz egy társadalmi csoport a „polgári átalakulás” nyertese és mikor vesztese? Vajon az erős úr-szolga megkülönböztetés vagy pedig a relatív egyenlőség a kapitalizmus erősebb induktora? Utóbb arra jöttem rá, hogy úgy tűnik az (a csoport) lesz a kapitalizmus nyertese, aki elég mélyen átitatódik a mítosszal. Aki szembefordul azt eltapossák. Aki tagadja az Apparátust -oly módon is, hogy értékrendszerét a hagyományoshoz igazítja és a modernitásnak csak az előnyeit használja -az úgy jár, mint az ormánsági sárközi stb. parasztság- brutális gyilkos stratégiákkal próbál fönnmaradni az új rendben – miközben hagyományára iszonyú pénzeket költ -hogy egyre díszesebb majd csiricsárébb legyen -hogy végül kártyavárként omoljék össze az egész. Aki azonban hisz -az „üdvözül”. Mármint nem a racionális gondolkodás győzelmében kell hinni, az szomorú csalódással fog végződni, hanem a modernitás diadalában. Az Apparátus diadalában. Annyira frappáns (és egyben eléggé közismert) szinonimája a modernitásnak, hogy eddig kerültem Csingiz Ajtmatov mankurt hasonlatának használatát. Most azonban használni fogom. Szóval, aki nem ismerné: Ajtmatov szerint a mankurt a kirgiz folklórban szereplő figura (de egyesek szerint az író találta ki). Különösen kegyetlen hordák az elfogott férfiak fejére vizes tevebőr kötést tettek, majd a szerencsétleneket kihajtották a sivatagba -étlen szomjan. A forró sivatagi nap a tevebőrt töredékére zsugorította -s vele a fogoly agyát is. A többség belehalt -de aki túlélte elfelejtette apját, anyját, nemzetségét, szülőhelyét. Mindent, ami ő volt: mankurt lett, tökéletes rabszolga. A tevebőr közben össze is nőtt hajával, fejbőrével. Mint a robotzsaru. És végrehajtotta urai minden parancsát. A robotzsaru azért is jó párhuzam, mert hajlamosak vagyunk a mankurtot szerencsétlen nyomoréknak képzelni. Pedig ez nem érdeke a rabszolgatartónak. Lehet erős és lehengerlő is. Mikor lesz az: 1. ha igazi mankurt. A robotzsaru is mindjárt rosszabbul teljesített mihelyst rájött, hogy ő valamikor Murphy volt. 2. rendesen beprogramozták: elsajátította a mítoszt, tudja a helyét az Apparátus sokat emlegetett láncában. 3. Komoly fölszereltséget vett magára, van sok „extrája” – ez egyelőre nem beépített kompjútert jelent (bár az az idő is közel), hanem tudományos és egyéb, valamint társadalmi, viselkedési ismereteket (nem az etikettre gondolok elsősorban, hanem a „dörgésre” -ami annyiban jó hír, hogy az emberi relációk még számítanak). Fölszerelés (tehát pl. iskoláztatás stb.) nélkül valóban a legalantasabb rabszolgamunkára kerülhet csak az egyszeri mankurt.

Szóval végre a mítosz: nagyon-nagyon sok gondolkodás után arra a banális megállapításra kellett jussak, hogy a modernitás „hagyománya” (vagy annak „mitológiai” része) nem más, mint a Felvilágosodás eszménye -a haladás: „Közcél felé társ már most minden ember, S a csendesen folyó szép rend fölött Tisztelve áll őrűl a tudomány.” Aki progresszív az ebben a hagyományban él. Nem (csak) az elvakult jakobinus progresszívekre gondolok, hanem a régi distinkcióra: progresszívek és reakciósok (haladók és maradiak). Nincs több kategória. Aki pedig reakciós az vagy kihal vagy modernizálódik, a haladás útjára lép. Tucatnyi példáját említettem már én is e blogban, s az imént is, hogy mi mindent jelenthetett a haladás: liberalizmust, nacionalizmust, a munkásosztály képviseletét, a Wall Street képviseletét, az Ember megvallását (Istennel szemben = humanizmus), az ember megtagadását a Haladás nevében (transzhumanizmus). Ami mindezekben az ellentmondó dolgokban konzekvens, az a haladás. Pont ezért nem állítom még csak azt sem, hogy az -noha a Felvilágosodás mítoszának neveztem- az aufklärista változat -vagy bármelyik változat- volna a mítosz vagy főleg a mandala -a Forma, a Képlet. Az egyes interpretációkat sokszor erőszakosan kell érvényesíteni – az alapokban nagyon kevesen kételkednek. Ezért mítosz. Ezért lehetséges, hogy az ateista/liberális élcsapattal párhuzamosan létezhetnek (vagy legalábbis hosszú időn át mindmáig létezhettek) „más” nagy narratívák, mint a világvallások. Ezért nincs ellentmondás Hamvas A bor filozófiájában tett és immár több, mint hetvenéves megállapítása -miszerint az ateisták világuralomra tettek szert- és a statisztikai adatok között, amely még mindig a világvallások elsőségét, sőt olykor növekedését mutatja. Vallásos is lehet ateista, ha elfogadja a haladás szükségességét (és elsőségét és elkerülhetetlenségét). Az ateistát most a haladó (=modern) szinonimájaként értve.  Korábban többször írtam „hosszútávú propagandáról” „reklámról” -olyanról, ami nem egy reklámhadjárat marketingesek megtervezte része, mégcsak nem is a propagandaminisztérium anyaga, hanem ami folyamatosan szól minden létező médiából -beleértve a szomszédot, főnököt, adott esetben a családtagokat is. Az ilyen propaganda már mítosz, hiszen „szervesen” jön létre. Az idézőjelet az indokolja, hogy Láttuk, hogy a modernitás működtetője (tehát valahogy a hagyományának a része) a pénzügyi kényszer, valamelyes’ a versenykényszer, a centralizáció és a hierarchikus felépítés -de úgy tűnik, hogy a haladás kényszerének tudata nélkül mégsem működhet az Apparátus. A haladás koncepciójának az az eleme, amely a mítosz gerincét alkotja és amely valóban a legkevésbé vitatható része a tudomány. A tudomány elvben a bebizonyított tudás összességét jelenti. A tárgyi tudásunk pedig -főleg pedig az agy tudása (mint láttuk szemben pl. a kézével) kétségtelenül növekszik. Márcsak azért is, mert elveszni csak nagy kataklizmák esetén szokott és még akkor is csak részlegesen. A tudomány elválasztása a spirituális dolgoktól és összekötése a technikával -láttuk- óriási fejlődést hozott -noha féloldalast. Kétségkívül igaz, hogy a tudományos gondolkodásnak alapja az igazságkeresés -és a gondolatok szabatos megfogalmazása, ami sokféle régi hagyománnyal szemben mutatja nagyon jó fényben. Amikor azonban a tudományt az anyagi világ síkjára korlátozták (módszertani szempontból helyesen) -majd ezt a tudományt tették meg alapmítosszá (logikai/módszertani szempontból nagyon helytelenül), akkor elkövettek egy óriási hibát, amivel talán minden korábbi mítosz alá „lőtték be” az újat: minthogy bármilyen kultúra célja az anyagi szint meghaladása, az új „hagyomány” egyszerűen nem válhatott kultúra-célúvá, így vált hasznosság célúvá. A hosszú -központba bekötött- szálak azért is jellemezhetik a modernitást, mert a közösségi szint a kultúra szintje -egy embernek nem lehet kultúrája, csak egy közösségnek lehet (a kultúra elemei szükségszerűen a hagyománnyal kerülnek az egyes ember tudatába, a hagyomány pedig feltételezi, hogy nemzedékről-nemzedékre szállt). Helyette egy nagy központi kultúra talán-talán még elképzelhető volna (bár a Bábel-mondánál vagy éppen Jacques Derrida dekonstrukció gondolatánál láthatjuk ennek a problémáit), de ha a szükségét ki is hagyják a rendszer (az Apparátus) „géprajzából”, akkor különösen nehéz ilyesmi megjelenésére számíthatni. Meggyőződésem szerint mindez akaratlanul történt. Amikor a Felvilágosodás filozófusai civilizálni akarták az emberiséget, akkor kulturálttá is szerették volna tenni (Széchenyi élete is erről szólt). Civilizáció és kultúra félelmetes szétnyilása, melyet legkésőbb a XIX. sz. közepétől tapasztal az emberiség nekik valószínűleg eszükbe se jutott.  Hogy milyen ez a tudomány arról bővebben nem írok. Jó is, rossz is. A pénzrendszerhez hasonlóan biztos azonban, hogy egy szervesebb társadalomban (egy ideálisnak elképzelt -és így e világon nem létrejöhető- társadalomban, ahol a tudomány az őt megillető előkelő helyen van) sok alapvető vonásában másmilyen lenne (e blog ismeretlen távolban megírandó -megbeszélendő és talán el nem érhető III.részében lenne ez a feladat)! Ismét elállok attól, hogy tisztán szellemi jellegű fejtegetésbe kezdjek. A tudomány áthagyományozódásáról szólnék. Valamikor olvastam egy unitárius hitvédő írásocskát -most kerestem, de nem találtam -így a saját szavaimmal adom elő a tartalmát -ami azt hiszem más formában is ismert régi tanmese. Egyszóval az emberek valamikor tűz nélkül éltek: sötétségben, hidegben és éhségben -hiszen csak azt ehették, amit nyersen meg tudtak enni -és az is ízetlen volt. Ekkor azonban jött valaki, aki megmutatta, hogyan kell tüzet gyújtani és az ehhez szükséges szerszámokat elkészíteni. Nagy öröm volt. Egy idő után azonban elkezdtek félni ettől az embertől, mert többet tudott náluk. Ezért megölték. Nemsokára azonban rájöttek, hogy gonoszul cselekedtek. „Rájöttek”, hogy ez az ember isten volt. Elkezdték tisztelni. A szerszámokat, amiket a tűz készítéséhez használt ereklyeként tisztelték. De tüzet -továbbra sem gyújtottak. Ez az ember -a vitairat szerint- természetesen Jézus volt, a tüzet-nem-gyújtó imádók pedig a hagyományos egyházak. De vajon nem járt-e így a modern világ a tudományos világnézettel is? Természetesen igen -hiszen -sajnos- valószínűleg elkerülhetetlen, hogy bármiféle hagyomány ne teljes megértéssel, hanem formai utánzással adódjék tovább. Ez -nem mondom, hogy nem baj -de elkerülhetetlen. A régi hagyományok is nagyrészt így adódtak át. Ez az, amit az imént evolúciósnak neveztem. Próbálgatás. De van még egy tényező. A már többször emlegetett Curtis Yarvin (Mencius Moldbug) szerint az amerikai társadalom materialista klerikális oligarchia. A valódi hatalmat a (baloldali) írástudók gyakorolják, akik tematizálják a közbeszédet -egyáltalán az Álmot, ami az egész állami (szellemi és bürokratikus) működést mozgatja. Nem az számít, hogy igazat mondanak-e, hanem hogy joguk és hatalmuk van megmondani, hogy ki miről mit gondoljon és egyáltalán: miről lehet gondolkodni és miről nem! Megjegyzem, hogy vele ellentétben én úgy gondolom, hogy ehhez a hatalomhoz elengedhetetlen a Nagytőke** szövetsége -így jön létre a Nemzetközi Közösség és az ő fegyverük a BLM, az LMBTQ és a többi. Látványos, hogy mindenki hogyan igyekszik térdre borulni előttük. (Ez a szövetség -bizonyos értelemben- persze már a Felvilágosodás előestéjén létrejött). Ők állnak a hierarchia csúcsán -pontosabban a hierarchikus tudás-transzfer láncolatnak az elején. És ez számít. Nem a tudomány jellege. Két dolog fontos: az egyik, hogy a láncolat hierarchikus legyen (ne legyen alternatív valóság), a másik pedig, hogy az alapvető inputot ki adja. Az alapvető inputot a Felvilágosodás óta nagyjából ugyanazok adják -de azért vannak különbségek. A náci Németország kétségkívül eretnek volt, de amikor az „élcsapat” legradikálisabbjai ragadják magukhoz a -nem is a hatalmat, hanem a – bráhmin státuszt, akkor azért létrejöhetnek bizarr -akár tudományellenes- (mint a vörös khmer Kambodzsa) vagy legalábbis a szent Tudományt népies/populista babonákkal ötvöző változatok. Egyik sem tekintett el attól a mítosztól, hogy a világ folyamatosan fejlődik és a fejlődés végcélja az Új Ember és az Új Föld. De nem az Új Ég. Talán most eltekintenek. Megjelentek a „zöld” és transzhumanista irányzatok, akik megkérdőjelezik, hogy a fejlődés célja az Új Ember volna -tragikomikus hátraszaltóval lehet az embermentes természeti és robotvilág is. A Fejlődést -vagy akárcsak annak öncélúságát- azonban csak hozzám hasonló reakciósok kérdőjelezik meg. Pedig néhány bekezdessél feljebb láthattuk, hogy mit is jelenthet -rákos növekedést. Ha azonban a bráhmin státusz számít akkor vajon valódi tudományra van okvetlenül szükség vagy pedig a cargo-kultusz (a tűzszerszámok imádata) papjainak való engedelmességre.

Ha mossák is az agyunkat a „tudományos világnézettel” -azt nem vitatom el, hogy az oktatás a modernizmusban rengeteget „fejlődött”. Ez az indoktrináció mellett azért rengeteg hasznos és jó tudással is ellátja a mai embert -egyben azonban elvész a tradicionális tudás. Az oktatás csak kismértékben változtat (vagy akár ront is) gépalkotórész mivoltunkon -viszont nagyon sokat számít abban, hogy a hierarchiában alul vagy fölül helyezkedünk-e el. Aki pedig legfölül található az esetleg kreatív munkát is végezhet. Amikor ezt írom egyben el is bizonytalanodom. Sokunk naponkénti tapasztalata, hogy a tudásunkra nincs szükség. Nagyon kevés emberrel találkoztam, aki ne érezte volna így. Kezdve a téglavető cigánytól az ügyes falusi mesteren át a komoly szaktudású iparosokon át az építészekig, statikusokig, tanárokig, olykor még az informatikusokig is bezárólag. Ennek okait már többhelyütt fejtegettem -most csak erre a feszítő ellentmondásra szeretnék rámutatni!

És ez továbbvezet minket arra a pontra amikor arról kell szólni, hogy mi az, amiben a modernitás egyáltalán nem tudományos!

Ehhez Joseph Beuysot szeretném segítségül hívni! Beuys a XX. század második felének meghatározó német képző(?)művésze, gondolkodója, másokkal együtt a német Zöldek alapítója (amely párt akkor a zöld gondolat egyik első politikai képviselője volt -később csúnyán elkurvult, de ez már nem tartozik ide, hisz’ Beuys ezt már nem is érte meg). Talán említettem már „mindenki művész” elvét -aminek lényegét és jelentőségét én is igyekeztem megfogalmazni az ember és kultúra lényegi összetartozásáról szóló fejtegetésemben. Itt azonban egy másik fontos megállapítását szeretném idézni. Beuys vitába szállt azokkal, akik az emberi fejlődést -és itt most egyszerűen a sima gazdasági és technológiai fejlődést értve elsősorban- a pénztőke jelenlétének tudják be. Részben magam is -egyetértőleg- hivatkoztam erre. Beuys azonban azt állítja, hogy a legerősebb tőke, pontosabban a legerősebb hajtóerő az emberi kreativitás! Ez -ha belegondolunk- valamilyen szinten nyilvánvaló. Szerb Antal már jóval Beuys előtt így ír Magyar irodalomtörténetében: „Mikor az ősember megalkotta az első szerszámot és kezdetét vette a civilizáció, már ott állt a két keresztapa az újszülött őskalapács fölött: az egyik volt az ember alkotó leleményessége és a másik a külvilág, mely a kalapács kitalálását szükségessé tette az ember számára. A külvilág, ami minden emberi műtől függetlenül megvan, de amitől semmi emberi mű nem független.” A pénztőke legföljebb a második tényezőhöz tartozhat. De hadd vitatkozzam itt Szerbbel! A külvilág sem független minden emberi műtől. Az előző fejezetek sorában láthattuk, hogy az emberi cselekvés -dramaturgia- hogyan függ össze a kultúrával és alakítja ki környezetünket! Márpedig, ha ez a dramaturgia -cselekvéssorozat kulturális tett, akkor az is a kreativitással függ össze! Hiszen maga a pénz, a tőke is szellemi konstrukció! Misztikus értelemben is (ha ugyan van olyan) és közönséges értelemben is: a pénzt emberek találták ki, értékét a róla való konszenzus vagy a benne való hit adja. Legföljebb azt szögezhetjük le (a Szerb antali szövegből), hogy minden „két egymástól metafizikaiig idegen elemből tevődik össze : az Énből és a Nem-énből”. Én nem vagyok híve annak, hogy az objektív külső körülmények (sorsesemények, kiszámíthatatlan katasztrófák és talán szerencsék stb.) ne volnának hatással az emberre, vagy ezeket mi váltanánk ki. De az biztos, hogy az emberi, társadalmi, gazdasági környezet inkább fontosabb ezeknél, mint sem. A Nem-én jelentős, jelentősebb része tehát emberi -közösségi rész. Azt pedig ugyanúgy a kreativitás határozza meg, mint az Én részt. Márpedig a kreativitás a hierarchikus struktúráknak legföljebb a döntéshozó felső helyein szükséges, alább, mint az előző részben láttuk, inkább zűrzavart okoz. Jordan Peterson (konzervatívként -nem általam- besorolt) amerikai pszichológus például kerek-perec megmondta a szerinte az emberiség kisebb hányadát kitevő kreatív embereknek, hogy ne próbáljanak meg kreativitásukból megélni. Keressenek rendes (értsd: rabszolga -K.Á.) munkát és este kreatívkodjanak. Mindezt jótanácsként mondta, a csalódások elkerülése érdekében. Hiába azonban Peterson jótanácsa, mert a harmadik rend alapvető életszükséglete a kreativitás, az alkotás. -Ezért van sokunkban az előbb említett fölöslegesség, megfosztottság érzés.  Ezt eddig közérzet és életcél szempontjából tárgyaltam. De kérdés, hogy mennyire alapul a józan észen és józan tudáson az a társadalom, ahol az emberek többsége el van zárva attól, hogy az eszét alkotó módon használja?! Biztos, hogy ez a leghatékonyabb? Ráadásul úgy, hogy komoly kétségeink lehet(né)nek magának a struktúrának a tudományosan helytálló (!) volta felől. Descartes idején a mechanikus materializmus gondolata igazán „haladó” volt. Logikusnak tűnt, hogy az Ész és a rajta alapuló tudomány segítségével fölépíthető a Nagy Logikus Szervezet -mint milliárd fogaskerék tökéletes összhangja. Ma már biztosak lehetünk benne, hogy ez nincs így! A mai matematika cáfolja, hogy óriási rendszerek ugyanazon az elven tudnának működni, mint kicsinyek. Az entrópia szükségszerűen benne van a rendszerben. A modernitás akkor hatékony, ha sok robotzsaru mozog benne. Viszont a rendszer helyettük vogonokat szül! A vogon pedig végül teljesen megsemmisíti a kreativitást – és ezzel megszűnik minden mozgás. Na de éppen ezért áll már glédában a Szilíciumvölgy, hogy a vogonokat számítógépre cserélje! Az a rossz hírem van (pontosabban az a jó hírem van), hogy a matematikai alapok akkor se fognak megváltozni. Nyilvánvaló, hogy a gépszerű struktúrába a gépek jobban illeszkednek, mint az emberek. De szerintem, miután -mint a hatékonyság akadályait- a robotok kiirtották az emberiséget (közte tulajdonosakat is), a hatékony robotvilág se fog a végtelenségig működni. És nem azért, mert a természetet is fölszámolták. Az nekik mindegy, elvégre gépek. Nem -még ők sem alkothatnak tökéletes rendszert e világon. Kreativitás nélkül semmi sem működhet.

 Mindenki művész! mondta Beuys. Az I/G-3 részben arról írtam, hogy ez mennyire így van. Költőien lakozik az ember a Földön. Minden ember. A tudós is. A tudományhoz -természetesen, ezt nem is bizonygatom- kreativitás kell. De hát az előbb azt mondtam, hogy a legfelsőbb szinteken megengedett, sőt szükséges a kreativitás. Valamikor kétségtelenül így is volt. Ráadásul ezek a szintek még eléggé kiterjedtek. Tehát amíg pl. egy gyáros megfosztotta munkásait az apáról-fiúra vagy mesterről tanítványra szálló tudástól és az ebből fakadó kézműves alkotószabadságtól, hogy precíz munkahelyi fegyelem mellett pontosan betarthassák a modern tudományon alapuló technológiai előírásokat és így egyre jobban és olcsón termelhessenek, nagyon is elképzelhető volt, hogy a technológiát maga a gyáros dolgozta ki, a gépet ő fejlesztette. Ilyen Berend Ivánok ma már legföljebb az informatika vagy méginkább a vállalatszervezés kevéssé anyagigényes és jogszabályokkal kevésbé körbebástyázott világában vannak és ott is leginkább azon ügyködnek, hogy a vállalati hatékonyság növelésével a jövőben mind kevesebben legyenek. Egyszóval a csúcs egyre kisebb, és az se biztos, hogy a tudósok ülnek az első sorban. Még kevésbé, hogy a jó, a kreatív tudósok. Ha a Yarvin emlegette bráhmin kaszt saját ideológiájának rabja lesz és ragaszkodik ahhoz, hogy ő adja a tudástranszfer -inputot, akkor jó eséllyel nem fognak odaengedni olyanokat, akik megkérdőjelezik az ő nagy céljaik igazságát…

Nyílt társadalom és zárt társadalom.

Végezetül a modernista „hagyomány” egy fontos eleméről szólnék még. Az Én és Nem-én fent említett viszonyához kapcsolódik. A hagyományos társadalmak -közösségelvűségükből következően- különböző mértékben zárt társadalmak voltak. Azoknak a köre, akiktől az ember tanulhatott -különösen, akiktől hagyományt vehetett át korlátozott volt. Ez a korlátozottság jelentős előnyökkel járt -de jelentős hátrányokkal is! Az előnyök közé tartoztak az emberi kapcsolatok. Pszichológusok hangsúlyozzák minduntalan, hogy milyen fontos az apa-fiú kapcsolat, az apától tanulás folyamata stb. Az apai tanítás általánosabb formája az apafigurák tanítása -általános hagyományként pedig „az Atyák tanítása” vagy „atyáinktól örökölt tudásunk” stb. A zárt társadalom teszi lehetővé a Hagyomány vezető szerepét is -olyan értelemben véve, hogy az emberek nem parancsra, utasításra cselekesznek, hanem atyáik hagyományát követve. Ez mindenképpen a szabadság nagyobb foka. Mondom én. De modernista ellenfelem azt vetné ellenem, hogy a hagyomány gúzsbaköt, hiszen elzár a nagyobb tudás elől, ráadásul egy zárt közösség, társadalom durván számonkéri, kirekeszti, vagy meg is öli azokat, akik szabadon mernek gondolkodni, míg a nyílt társadalom az, ahol az egyén kibontakozhat. Mestereit pedig nagyobb látókörrel, nagyobb merítésből választhatja ki. Ha ez így volna az jó is volna. De ez nem a nyílt (közösségmentes) társadalom leírása -maximum a szabad közösségválasztásé. Amikor én céhekről, céhes közösségekről írok akkor valami ilyesmire gondolok. A kapitalizmus viszont szétszedi a közösségeket (hisz’ autonómiát nem ismer) -tehát nemigen van mit szabadon választani. Közösség nélkül alkotás ugyanúgy nem elképzelhető, mint egyéni leleményesség nélkül (ld. a balta iménti esetét). Mert -úgy látom- e kettő aránya a legfontosabb! Természetesen a céh se fogja önmagában megvalósítani az egyén és a közösség ideális arányát. Kétségtelenül igaz például, hogy a kapitalizmus első évszázadában sok egyéniség tudott kibontakozni a hagyomány szorításából és ez a kreativitás tudományban és -sokkal ellentmondásosabban- művészetben forradalmat eredményezett. A feltalálót azonban követte a mérnök, őt pedig -miután az egyes mérnöknemzedékek kevesebb és kevesebb kreativitást hordoztak- a bürokratikus procedúra. És ezzel elérkeztünk az út végére: oda, ahová Adam Smith már a kezdet kezdetén el akart juttatni bennünket amikor a munkamegosztást (vagyis az egyes ember számára gépies részfunkció elvégzését) a hatékonyság -s így a jólét elérésének- előfeltételeként jelölte meg. Félek tőle azonban, hogy az út végén nem a jól élő civilizált ember, hanem a robotzsaru áll.

*Egyébként nem. Fenntartom, hogy a butaság bűn -a létromlás része -általában nem biológiai, hanem társadalmi vagy még inkább szellemi jelenség. Rengeteg kutatás és tapasztalat bizonyítja azt, hogy az emberek nagyon korlátozottan használják ki agyi kapacitásukat. Mindenkinek, aki még nem tette ajánlom olvasásra rotterdami Erazmus zseniális (és nagyon vicces) A balgaság dícséretét!

 „Nem mi jöttünk Európába - Európa LETT általunk!"  Badiny-Jós Ferenc

Miután hosszú hónapok alatt se bírtam még dűlőre jutni a modernitás mítoszának eleve a teljesség igénye nélkül való kibontásával, írok arról, hogy milyen az amikor ez a mítosz megbomlik. Ez annál is indokoltabb, minthogy ez a bomlás érzésem szerint jócskán megkezdődött.

Segítségemre van az, hogy annak a nemzetnek és társadalmi rétegnek a tagja vagyok, amely számára a modernitás, mint dicsőséges út 1920-ban (de legkésőbb 1946-ban) lezárult és legföljebb utálatos és nyomorúságos ösvényként vezetett tovább. Nyomorúságos és megalázó ösvényre tértünk -de ezen kellett járni, ha tetszett, ha nem. A modernitás éppen akkor kapcsolt nagyobb fokozatba.

Ez a helyzet aztán a „dzsentri” sok tagja számára sajátos tudathasadást okozott. Fizikailag haladt a kijelölt ösvényen, de lélekben tagadással és gyűlölettel fordult -nem annyira az út, hanem – a modernista mítosz felé.

Különösen megerősödött ez a jelenség a II. világháború után (főleg amerikai) emigrációba kényszerülők között. Megerősödött, mert ők egy nagyon különös helyzetbe kerültek: hazájuktól és gyökereiktől távol -de a Kapitalista Birodalom menedékében és anyagi jólétében szabad teret engedhettek képzeletüknek.

Mik ennek a jellegzetességei? A modernitás eleve jókora történelemhamisításokon alapszik. Ezeket mára észre sem vesszük.  A „második névadás” nemcsak a jelent, hanem a múltat is átnevezte. Szerencsétlen XVI. Lajost pl. rögvest elnevezték zsarnoknak -azt a királyt, akinek legfőbb bűne az volt, hogy túlságosan is kevéssé volt zsarnok -de ezt ma már senki sem veszi komolyan. A komoly történelemhamisítás a rendszerszintű -rossz modelleken nyugvó- történelemszemlélet. „Az emberiség története az osztályharcok története” -mondá Marx. Korábban már írtam arról, hogy ha az osztályt a rendeknek feleltetjük meg (ahogy azt a baloldali történetírás általában teszi) akkor ez egy kapitális tévedés. Az emberiség története a fajok harcának története -állították a nácik. Téves -természetesen. „Az emberiség története etnikumokat lefedő nemzetállamok harcának története” – hát ez akkora marhaság, hogy ehhez képest az előző kettő is jó! És mégis: filmek és könyvek százai közvetítenek ilyen hamis múltképet. Európában történt a legdurvább hamisítás -különösen Kelet-Közép Európában. Román történelem. Eleve. Amivel nem akarom azt mondani, hogy az oláhoknak ne volna történelmük, ahogy azt kellően nagyképű magyar „dzsentri” körökben mondogatják. Ez ugyanazon a -még a múlt időkből származó- tévedésen alapszik, mint a hamis román történelem, miszerint történelem=ksátrija történelem. Tehát helyesen volna az oláhok (vlahok) története -transzhumálás a Balkánon és a Kárpátokban (Görögországtól és Isztriától Lengyel- és Csehországig!), a transzhumáló juhtartás ősisége és hagyományai stb. Az oláhok (vlahok) egyes csoportjainak -valószínűleg kényszerű- elszakadása a juhtartástól és paraszttá válása. Volna azonkívül Moldva és Havasalföld története, azon belül pedig a román fejedelemségek története -ideértve a kun, fanarióta stb. vezető rétegekét és egyéb etnikumokét (cigányok, örmények, magyarok). Erdély története, mint magyarországi entitásé. Természetesen egy ilyen -valóságot tükröző- történelemben vitéz Mihály pl. semmilyen különösebb csúcspontot nem jelentene. A dákok és a rómaiak daciai tevékenysége leginkább lábjegyzet. Az állandóan ezzel is megalázott székelyek, erdélyi magyarok persze megtanulják otthon, hogy az, amit az iskolában tanítanak nekik: hazugság. Igen ám, de ez vajon mekkora mértékben igaz? Egy nagyváradi barátom nem akarta elhinni nekem, hogy Constantin Brâncuși jelentős szobrász volt. Nem hitte, mivel az iskolában ezt tanították neki. És innentől kezdve nincs megállás. Az iskola a modern tradíció indoktrinációjának talán legfontosabb helyszíne. Ha a szülők intése fontosabb, mint amit az iskolában tanítanak, akkor autonómia jön létre. Ez elvben nagyon örvendetes és ez az autonómia nagymértékben járul hozzá a magyarság megmaradásához. A modernitásnak azonban más -e blogban is bőven bemutatott és részben erőszakos- csatornái is vannak, szó sincs hát róla, hogy pl. a székelyek ősi szokásaik és hagyományaik közepette élnek a modern Romániában. Ez természetesen lehetetlen volna. A hagyomány eltűnésével -és a román modernitás mítoszainak elutasításával- azonban légüres tér jön létre. Mi tölti be a légüres teret? A román, szlovák stb. hamis történelmek (és azok nemzetközi elfogadása) megmutatja a modernitás egy nagy „lehetőségét”: a történelem „piacfüggő” -vagyis vágyvezérelten alakítható. A posztmodernben különösen így van ez, de leginkább így van ez a modernitás periférikus csoportjainál. És a XX.század közepe óta a legperiférikusabb, legpáriább ilyen csoport a szélsőjobboldal. Itt érünk vissza a magyar emigrációhoz. Az emigrációban valamelyest kiengesztelődhettek horthysta konzervatívok és hungaristák. Ez utóbbiak elhagyták erősen szocialisztikus gazdaság- és társadalompolitikai elképzeléseiket (hisz’ egyrészt teljesen reménytelenné vált megvalósításuk másrészt pedig túlságosan emlékeztettek a szocializmusra) viszont nyitottabbá váltak a magyar hagyományok felé. A másik csoport pedig hajlamossá vált a nyilasok alternatív történelemszemléletének elfogadására. Szent István megkérdőjelezhetetlen tekintélye -ezeréves országával együtt- aláhanyatlott és előállt Koppány vezér. A turáni gondolat fanatikus finnugorgyűlöletté (miután a kommunista hivatalosságok a finnugor nyelvelméletet szintén teljesen hamisan a magyar-hun közösség tudatának cáfolatára használták) majd még fanatikusabb MTA gyűlöletté állt. De előálltak a sumér-magyar rokonság hívei, a maja-magyar a magyar-pártus és végül a magyarság szíriuszi származását vallók. Senkit nem zavart, hogy ezek egymásnak ellentmondanak és csak ritkán ment valaki a dolgok mélyére. Ismertem olyanokat, akik folyamatosan álsumér nyelven beszéltek -de a valódi sumér nyelvet és kultúrát nem kívánták megismerni -hisz’ a Bobula Ida féle szófejtések nyilván hitelesebbek a zsidó/szabadkőműves hivatalos tudomány eredményeinél. Bizonyosan nem örültek volna, ha megtudják, hogy Finnországban vannak, akik a finn-sumér rokonságot vallják hasonlóképpen megszállottan.* A zsidókon és szabadkőműveseken természetesen elverték a port. Idővel (és az emigrációból újra hazai talajba plántálva) aztán az egész nyugati és liberális világ célkeresztbe került. Gyanús lett minden, ami tudományos. És mindenki, aki nem követi a radikális élcsapat őrületeit -így a történelmi egyházak, bár Koppány vezér hívei azért kiegyeznek a Jézus pártus herceget valló reformátusokkal és a Máriát, mint ősmagyar Istenanyát tisztelő katolikusokkal.

Könnyű volna szélsőséges őrültek pszichológiai esettanulmányának minősíteni az egészet. Én azonban nem teszem. Egyrészt azért nem, mert a sok hülyeség között érdekes gondolatok is megjelennek, amelyek a hivatalos történettudomány csúsztatásaira valóban rámutatnak. Főleg pedig azért nem, mert egy mély hiány betöltésére lettek kitalálva -ha mégoly ostoba módon is. Szégyent és elutasítást érzek, amikor a milleniumi Magyarország nemzetállamépítő giccseit látom -pedig csak kicsit hamisítják a történelmet- bosszankodom Badiny-Jóson és társain, de némileg meg is értem őket. A valódi hagyományt elvesztették, a modernitásban csak vesztesek lehetnek (s velük mind mi magyarok) s az ürességet bolondériával pótolják. Ez azonban nem jelenti, hogy veszélytelenek.

A magyar „dzsentri” -e valaha oly racionális osztály- összeesküvéselméletekhez menekült, mert a modernitásban nem osztottak neki lapot. A modernitás mindig azzal haladt előre, hogy lapot osztott azoknak, akiknek nem volt. Ez vitte harcba a sans-culotte-okat, ez volt a liberalizmus fölszabadító-emancipáló harcainak mozgatórugója, ezzel hívták harcba a proletárokat a kommunisták és a néptömegeket a fasiszták. Az amerikai álom is erről szól (még eléggé becsületes és békés módon is). A modernitás tönkretette a közösségeket és elemésztette a közösségeken alapuló kultúrát. De cserébe reményt kínált egy jobb életre azoknak, akik a hagyományos társadalmak perifériáin szűkösködtek (és ahová sok esetben a prekapitalizmus vagy maga a kapitalizmus lökte őket). Ez a remény nem volt teljesen materialista – az emberhez méltó élet és a valahová tartozás esélyét jelentette. Az Apparátus egy idő óta azonban csak egyre primitívebben hedonista koncokat lökött a népnek -egy idő óta azt sem. A nyugati középosztály a 2008-as válságban elvesztette privilégiumait -s ami maradt azt elviszi most a Covid. Az elit viszont egyre gazdagabb és egyre veszettebb. A tudományon alapuló racionális döntéshozatal ideája egyre inkább egy sci-fi disztópiára kezd változni a kezükön. Más kérdés, hogy szerintem gyökereit tekintve mindig is az volt. De ezt ilyen egyértelműen még talán az élcsapat tagjai sem látták, nemhogy a nép. Eközben egyre nyilvánvalóbb a kapitalizmus tarthatatlansága, a Természet elkezdett bosszút állni kínzóin és kizsákmányolóin. És -főleg- egyre inkább lesz szorongató érzés a kultúravesztés, a tömegben magányos gyámoltalan -gyökereitől megfosztott- kiszolgáltatott alattvaló nyomasztó bizonytalansága. „Ein Volk, ein Reich, ein Führer (egy nép, egy birodalom, egy vezér)” -ígérte Hitler – „semmid sem lesz és boldog leszel!” -ígéri Klaus Schwab. Tudjuk mi lett belőle, mégis azt kell mondanom, hogy a hitleri ígéret még mindig jobban hangzik… És nem művelhetjük már kertjeinket sem, mert helyükön ipari szántó húzódik, ami természetesen nincs tulajdonunkban. Egyáltalán: az értelmes munka és a társadalmi megbecsülés lehetősége veszett oda. Pedig szerintem ez az ember két legfontosabb motivációja, nem pedig mondjuk a verseny vagy a fogyasztás. A fogyasztás addig volt igazán vonzó, amíg valaki azt mondhatta: nekem van tévém, én jómódú és modern ember vagyok (vagyis dícséretet érdemlek az „uralkodótól”, hiszen követem a központilag helyesnek tartott irányt és nem süppedek bele saját közösségem hagyományába), vagyok valaki. Ennek a jelenségnek a legjellemzőbb tünete az alapjövedelem gondolata. Ami lényegében ez: a haladáshoz most már semmi szükség nincs rád, proli, a munka, amit a te képességeiddel el tudsz végezni nem ér semmit, de azért fogyasztóként még jól jössz, meg aztán mi tényleg annyira jó emberek vagyunk, segítünk a rühes kiskutyának, a migránsnak, sőt még rajtad is -noha nem érdemled- megesik a szívünk. Nesze egy kis baksis! Ha valami elviselhetetlen -hát ez. Az értéktelenség érzése.

Nem csoda hát, ha most globálisan lejátszódik az, ami lejátszódott a magyarsággal. Az emberek nem hisznek már abban, hogy a haladás egy boldogabb jövőt hoz el nekik -és nem hisznek már a modernista -a tudományos- világmagyarázatban vagy világmagyarázatokban sem. Ez aztán nem elsősorban értelmes alternatívák megjelenésében jelentkezik, hanem általános bizalmatlanságban és mindenféle őrült gondolatban -főleg őrült tagadásban. Nem is lehet másban, hisz’ nincs már polgárság, akik az információk birtokában volnának. Mindenki szem a láncban, a lánc végei pedig ott vannak, ahol a tőke gyűlik és nem fogy. Kálvin János egykor azt mondta, hogy ha egy uralkodó zsarnokká válik, akkor a közössége vezetői közös döntéssel eltávolíthatják őt vagy ellenállhatnak neki. De mi van, ha nincs közösség és annak végkép nincsenek vezetői? Még csak zsarnok sincs, aki egyértelműen elnyomna vagy akinek ellen lehetne állni. Csak egy személytelen Apparátus…

Hát ellenállnak. QAnon. Brexit (Eu-tagadás). Trump. Iszlám állam. Vírustagadás. Oltástagadás. Karanténtagadás. „Csipet ültettek beléd. Az oltással mérgeznek. Nincs is vírus. A vírussal ők (kik?) akarnak kiirtani minket”. Igen, tudjuk, hogy az élelmiszeriparral összeforrt (!) gyógyszeripar micsoda iszonyú hatalom. Tudjuk, hogy a második éve tartó járvány kinek hozott mennyi pénzt. Tudunk az 5G-ről, a Nagy Újraindításról. Azt is sejthetjük, hogy Kína gyors lezárással és néhány hét karanténnal az egészet el lehetett volna kerülni! De nem zártak le -nem, mivel népszerűtlen lett volna. Vagy pedig valakik nem akarták. Mindkettő lehetséges. Az állam talán legfontosabb oka a létezésre pont az, hogy vészhelyzet esetén cselekszik: korlátoz és mozgósít. A posztmodern állam korlátoz és mozgósít -minden percben, hisz’ a pillanatot akarja uralni, de nem mozgósít és nem korlátoz akkor amikor szükség volna rá. Persze ha megteszi legjobban a (vírus)tagadók hőzöngtek volna. Akiket a hitetlenség mellett a kapitalizmus fogyasztói kényelmessége jellemez leginkább. Ha az első lezárások sikere után a pont akkor újrainduló vírusnak nem dobják oda az iskolákat akkor lehet, hogy közöttünk lenne még Szőcs Géza, Dinnyés József és még sok tízezer honfitársunk. És így tovább.

A kultúrától megfosztott -és még uraitól is látványosan megvetett, elhagyott és megalázott**- tömeg világszerte elkezdte tagadni a tudományt és a rációt. Most világszerte történik az, ami a magyar „dzsentrivel” száz esztendeje és azután történt. Valóban recseg és ropog a Felvilágosodás fölépítménye, mítosza és tradíciói. Mielőtt megörülnénk ennek szomorúan meg kell állapítanom, hogy ez ugyan jele annak, hogy kezd elfüstölni az Apparátus de egyrészt ne felejtsük annak hihetetlen alkalmazkodó- és átépülőképességét, másrészt pedig az, hogy valami válság- vagy akár bomlástüneteket produkál nem jelenti automatikusan azt, hogy az „új világ” már szépen alakul. Mad Max egyelőre valószínűbb. Vagy bármilyen kellemetlen disztópia. A bomlásgázok nem jószagúak és igazából önmagukban semmi értékeset nem jeleznek. Sőt.

A végére azonban hagytam egy pozitív példát. Szintén a magyar „dzsentrihez” térek vissza. A ’60-as évek második felétől kezdve az amúgy is frusztrált és az aczéli kompromisszumból is nagyrészt kihagyott „dzsentri” fiataljai visszanyúlhattak oda ahová az Amerikába, Nyugatra, a kezdődő globalizációba, vagy ahogy Faludy írta „az irgalmatlan mindenségbe, hol a semmi vize zubog a híd alatt és korlát nincs sehol sem” szakadt osztályostársaiknak nem volt módja: a földhöz, a gyökerekhez, a népi hagyományhoz, az őshagyományhoz (ami azért nem volt előzmény nélkül való). Sebő, Halmos, ifj. Csoóri, Sebestyén Márta, a Muzsikás, Szörényi Levente, vagy Jankovics Marcell, Csete György, Makovecz Imre és társaik gyökértelen délibábok helyett egy valódi alternatív és érvényes kultúrát kezdtek építeni. Mondjuk modernitás alternatívák (posztmodern, hippi mozgalom, horribile dictu maoizmus) keresése helyett, mint másutt és más csoportoknál történt. Térjünk ki egy kicsit Makoveczre. Tudnivaló, hogy származásánál fogva Makovecz egyáltalán nem volt dzsentri. Mégcsak „dzsentri” sem. Vallásos és (egy alagsori lakásban történt) budai neveltetése egy kicsit közelíthette hozzájuk és távoltartotta a szélsőbaltól. De ő maga nem kívánt „dzsentrivé” válni és korai művészi ismeretségei, barátságai talán inkább a „zsidók” felé vitték. Mégis: az alternatív és mély gyökereken alapuló kultúra részévé válása szinte lökte a „dzsentri” felé.*** Pedig sose a partikulárisan magyart kereste vagy akarta (ellentétben „fajtiszta” úri középosztálybeli származású társai jelentős részével), hanem csak a valódit, szellemit, egyetemeset. Mégis a magyar „jobboldal” ikonja lett. Egyszerűen ez az osztály volt az, amelyet modernitás-idegensége az új kultúra hordozására képessé tett. Ez a lendület mára valamelyest megtört, az Apparátus kissé megszelídítette és az, hogy a „dzsentri” gazdasági alapok híján lévén ez a mozgalom is szinte teljesen szellemi mozgalom volt és nagyrészt maradt -ami kezdetben nagyon is a javára vált- újra és újra érdekes szubkultúra szintjére süllyesztette, elvette az erejét. Mégis: rést ütött a modernista ideológia falán és megmutatta, hogy igenis újrateremthető a kultúra. És legalább megtanultuk, hogy a szellemi mellett a gazdasági alapokat is meg kell teremteni hozzá. Ez a céh.

*pedig az eurázsiai nyelvek története a hivatalos nyelvészek bátrabbjai által is elismerten csodálatosan ellentmondásos – az ellentmondás feloldására igenis léteznek a sumért az uráli, altáji (illetve most éppen külön kezelten török, mongol, tunguz stb.) és akár a dravida nyelvekkel rokonító tudományos elméletek. Persze nem délibábos szófejtésen alapulóan.

**Putyin, Trump vagy Orbán sikere ebben áll -ők a tömeg (ahogy korábban írtam: a „parasztlázadás”) élére álltak és kiszolgálják annak aljasságát, míg a progresszív elit még aljasabb módon eldobja és megalázza a „fehér” tömegeket: szinte kéjjel beszél róluk kis túlzással büdös parasztként.

***Ezt sok esetben úgy kell érteni hogy a hivatalos kultúrpolitika és műkritika -vagy Csetéék esetében az építészet modernista/kommunista ura, Major Máté- helyezte a "népi" kultúra olykor üldözött,  legtöbbször tűrt,  de gyakran lekezelt kategóriájába

„A szabad nép nyelve legyen egy és mindenki számára egyforma! Ellenségeink a francia nyelvet a bíróságok nyelvévé tették és ezzel lebecsülték. Nekünk kell a nép nyelvévé tennünk, amivel fölmagasztaljuk! (…) A föderalizmus és a babona bretonul szól, az emigráció és a köztársaság gyűlölete németül. Az ellenforradalom olaszul, a fanatizmus pedig baszkul beszél. Zúzzuk szét a kártételnek és bűnnek ezeket az eszközeit!

Polgártársak! Gyűlölitek a politikai föderalizmust. Vessétek meg a nyelvét is! A nyelv legyen egy, ahogyan a Köztársaság!"

Barrère beszéde a Konventhez 1794 január 27.-én

 Valahogy az az érzésem, hogy Madách Tragédiájának londoni és falanszter színe (valamint persze a párizsi, sőt, talán az eszkimó szín is) egyszerre van jelen a mai globális kapitalizmusban. Nagyon érdekes, hogy Madách a falanszternél nem mondja azt, hogy forradalom döntötte meg a kapitalizmust. Nem, csak továbbfejlődött: „Közcél felé társ már most minden ember, S a csendesen folyó szép rend fölött Tisztelve áll őrűl a tudomány.” Ez már a skandináv modell. A tudományos világszemlélet logikus újabb fázisa. Pedig hagyományos értelmezésben az utóbbi (a falanszter) az előbbi (London) antitézise. A londoni jelenet megélhetésért hulladékzenét játszó muzsikusa és a széklábat (kötelezően egyformára) faragó Michelangelo képzete összetartozik. Pedig amikor neoliberálisok és szocialisták feszülnek egymásnak, úgy tűnik, süketek párbeszédét folytató ősellenségek csapnának össze. Margaret Thatcher a bürokratikus elnyomást ostorozta, a neoliberalizmus mai kritikusai pedig a multinacionális cégek iszonyatos gazdagodását és elhatalmasodását. Lehetséges, hogy a kettő mégis ugyanaz?

Az az állításom, hogy igen. (Be kell valljam, hogy ez az állítás csak megfigyelésen alapszik és nem tudom a következőkben leírtak pontos logikai vagy matematikai alapjait.)

A modernitás, amit én (kétségkívül vitathatóan) kapitalizmusnak nevezek, amikor, mint rendszerről beszélek róla, két elvnek a nagyon érdekes szimbiózisán alapszik. Az egyik ilyen elv a mechanikus materializmus, a másik az evolúció. Amikor a blogot elkezdtem írni, még nem jöttem rá, hogy milyen sajátos viszonyban vannak ezek egymással, csak azt tapasztaltam, hogy hol úgy érzem, hogy két rendszerről beszélünk, hol meg rájövök, hogy nagyon is egyről és vice versa. A mechanikus materializmus ugyebár egy csodásan egyszerű dolog, az euklédeszi geometrián és egyszerű fizikán alapszik. Nem kell mondjam, hogy ez a (tisztán racionálisan alkalmazott és az előző fejezetben bemutatott) hierarchikus elv végletekig vitt változata. Az államszocializmus az, amikor megpróbálják ezt az elvet egyedül érvényesíteni (ld. tervhivatal) -legalábbis elvben, mert gyakorlatban nagyon is érvényesül az evolúció (hatalmi harcban, korrupciós és rendszeren kívüli utakon), csakhogy ebben az esetben erősen (de nem kizárólagosan) negatív módon. A másik elv az evolúció. Ez az elv persze nem új, de alkalmazása eléggé más. Míg korábban egy sokkal komplexebb rendszer volt (lásd szintén az előző részt), amiben verseny és együttműködés, hierarchia és decentralizáció egyszerre volt jelen, csoportok között és azokon belül is. A kapitalizmus (modern társadalom) arról szól, hogy alapfeltételként a mechanikus materializmuson alapuló, világos, tiszta (khm) struktúrát hoznak létre. Ehhez, sajátos módon a régi rendszerből pont a decentralizált részt -az autonómiát- szokták kiirtani (amit az elfogulatlan állam és a szabadpiac akadályának tartanak). Innentől két dolog érvényesül: a piac, ami elvben decentralizált, illetve az állami szabályozás, ami ugyebár maga a hierarchia*. Ami érdekes, hogy a két elem kiválóan kiegészíti egymást: kettős nyomás nehezedik a kezdetben még nem eléggé hatékonyan eltakarított régi struktúrákra, amik rendre el is pusztulnak, tehát a rendszer jól működik, erősíti saját magát. Külön-külön ugyanakkor nem működnek jól. Az államszocializmus ennek jó példája. A nagyon erősen piaci államok -pl. az USA- se abszolút sikertörténetek, úgy tűnik, hogy a piac önmagában képtelen bizonyos dolgokat megoldani. Ugyanakkor érdekes, hogy a piac, az evolúció, ez az elvben organikus dolog végeredményben teljesen hierarchizált (és bürokratikus) struktúrákat hoz létre.  A nagyvállalatok, tőkés társaságok stb. általában ugyanolyan hierarchikusan működnek, mint az állam -sőt: az egész rendszer azt a képletet hozta ki magából, hogy mindenki alkalmazott lesz, vagyis a hierarchikus struktúra egy alkotóeleme. Az önálló vállalkozók száma alapvetően csökken, a nagy hierarchikus struktúráké nő (de egyelőre az előbbiek teljes felszámolása, felszámolódása mindig a gazdaság összeomlását eredményezte).

Megfigyelhető azonban a hierarchikus struktúra entrópiája is! Az első ilyen, hogy a fiatal Janáky és az összes modernek áhította „új tárgyilagosság” (Neue Sachlichkeit) helyett zavaros, főleg pedig csúnya lesz az új világ. A második pedig, hogy a mérnök és tudós helyett -akik tulajdonképpen bráhminok- a „vogon** bürokrata veszi át az irányítást - és vele együtt a negyedik rend. A szép új világ végtelenül „proli”. Nem a tömegek kezdtek el civilizálódni, hanem a barbárság hatja át a modernitást. Ez a magyarázata annak a jelenségnek, amiről a fejezet elején beszéltem. Ez az entrópia nem esetleges, hiszen a negyedik rend „vezető szerepe” rendszeradottság. Az Apparátus pedig mindig a hatékonyabb -és így a tömegeknek jobban eladható testiesebb és alantasabb irányába megy (ld. a fönt említett madáchi verklist). Rendszeradottság az is hogy a tökéletesen hierarchikus struktúrákat elvben működtető -ideális esetben(!)- gépszerű emberek bürokratikus működése a valóságban entrópiát eredményez. A mai matematika (hálózat- és játékelmélet stb.) és filozófia (pl. a dekonstruktivizmus) alapvetően cáfolja a mechanikus materializmus tételeit. Ez azonban senkit sem zavar. Mármint a struktúrán belül.

Ez a jelenség a XX. sz. utolsó harmadára sok gondolkodó embernek kezdett fejtörést okozni. Ez a fejtörés hozta aztán létre a posztmodern-t, ami a modernitás kritikájaként keletkezett. Sebaj. Az Apparátus, ez az örökké alkalmazkodóképes képződmény némi bizonytalankodás után két irányba is útját találta a további növekedésnek. Egyrészt elszabadult a totálisan értéktelen populista szemétipar, hiszen, ha minden érték bizonytalan, akkor semmi hulladékért nem kell már szégyenkezni. Ez ugyan nagyon hatékony és ezért az összműködés szempontjából is kívánatos (és összefügg a pszichohatalom kérdéskörével), de egyben aláássa a tudományos világnézetben való hitet is -amit így egyre erőszakosabban kell fönntartani. Másrészt viszont éppenhogy fokozódott az Apparátus térfoglalása egyfelől a biohatalom után a tudat uralásával (pszichohatalom), másfelől a gépesítés és automatizáció fokozásával.

Az ilyen hierarchikus struktúra végeredménye vagy végső letéteményese ugyanis a gép, amely a betáplált utasítást immár hibátlanul hajtja végre, ilyeténképpen kiküszöbölve a rendszerhibákat. Viszont pont ez a rendszer legnagyobb hibája - szerintem. Az egyes ember ugyanis "gépalkotórésszé", vagyis a hierarchikus struktúrában sima végrehajtóvá válik, amihez elég sok olyan tudásra van szüksége, amely a rendszer működéséről szól, viszont szinte semmilyenre, ami a munka, tevékenység célját illeti (magyarul a cipőgyári adminisztrátornak kell tudnia számítógépet kezelnie (de persze nem programoznia és végkép nem a programozás matematikai alapjaihoz értenie), és esetleg angolul (amihez a régi suszter egyikhez se konyított), viszont semmit se kell értenie a cipőkhöz (ellentétben a suszterrel). Akinek a cipőhöz kell értenie, az a cipőt a -mondjuk- londoni központban tervező mérnök és dizájner. Arról még nem szóltam, hogy ez a hierarchikus fonal, vagy micsoda nagyon hosszú, vagy legalábbis nagyon egyszerű: fontos, hogy azt az információt, amihez valódi tudás kell, kevés központban tegyék bele, mert így lehetséges, hogy a tudomány és technika vívmányai belekerüljenek. Amikor ez a fonál nincs bekötve a központokba, akkor katasztrofális eredmény születik (tulajdonképpen itt szüremlik be a negyedik rendi hatás). Pontosítok: (szinte) mindig be van kötve, de vannak esetek, amikor, mintegy mellékesen, közbenső tervezés történik, tehát valaki a hierarchikus vonal közepén innovál, pl. házat tervez (a központban az építőanyagot, rendszert tervezték, egy másikban meg a jogszabályi környezetet). Ilyenkor -ha esetleg a tervező rendszeridegen, mert ért a szakmájához- a hierarchia alacsony szintjén megszületett tervet továbbra is olyanok építik meg, akik igazából nem értenek hozzá, ha a hierarchikusság jól működik, akkor jól, ha gondolkodni kezdenek, akkor katasztrofálisan (I/F/10 -mottó). Pont az építőipar ugyanakkor a jó példája annak, hogy a valóságban nem lehet úgy megtervezni egy épületet úgy, hogy építés közben ne kelljen gondolkodni. Manapság a legtöbb fejlesztés ennek (az emberi tényezőnek) a kiküszöbölésére történik: ilyen a BIM, amikor az épületet annak minden részével, sőt működési elvével együtt 3d-s számítógépes modellként előre megépítik, úgy, hogy a modellt is konszignációkból, tehát tulajdonképpen jogilag definiálható és definiált elemekből rakják össze. Ezt kiegészíti a számítógépes programból való gyártás, pl. a 3d nyomtatás, amikor az így (jogilag) definiált épület emberi közreműködés nélkül, valóságban is létrejön. Ergo, kinyomtathatod az absztrakt jogszabályi környezetet. Ez a Felvilágosodás végső diadala. Természetes, hogy emberre nemhogy nincs szükség egy ilyen csodaprocesszusban, de kifejezetten zavaró is lenne a jelenléte. Sokan mégis a demokrácia, sőt teljes szabadság diadalaként tekintenek rá (főleg a 3d nyomtatásra), mert abban bíznak, hogy így mindenki tervező lehet, hisz az elképzelését immár közvetlenül kinyomtathatja (és kimondatlanul arra gondolnak, hogy a folyamatba így tér vissza a kultúra.) ***

 A kapitalista rendszer másik specifikuma, ami a szál hosszú és közvetlen jellegéből fakad, hogy lényegében hiányzik a közösségi szint, pedig a leginkább itt tud létrejönni kooperáció, emergencia.

A modernitásban nem létezik autonómia. Az autonómia azt jelentené, hogy bizonyos szálak nincsenek bekötve a központhoz. Ezalatt nem azt értem, hogy mindent egy központból irányítanak. A központ a „hagyomány” centrumaként értendő. Ha valami nem volna bekötve, az azt jelentené, hogy a „második névadás” arra a dologra nézve nem érvényes. Ezt a már többször (e fejezetben is) említett Apparátus-növekedési kényszer lehetetlenné teszi. Sokszor említettem azt is, hogy az autonómia akadály az Apparátus útjában így az megszüntetendő. A hagyomány -pontosabban a Felvilágosodás „hagyományától” idegen hagyomány- a modernitásban a józan ész és a tudás érvényesülésének akadálya. Bármiféle emergens (vagyis belső akaratból/tudásból fakadó) -állandó és több emberre kiterjedő- működés feltételezi, hogy a kezdeményezés szintjének van egy saját hagyománya. Hozok két példát: ma lényegében az egész világon egyforma ruhát visel -leginkább csak a modernitás ellen valamelyest és ellentmondásosan, de lázadásban élő iszlám világ mutat föl némi alternatívát. ****A ruha mindig is (a ház mellett) az ember hovatartozásának legfontosabb kifejezője volt. A modernitásban mindenki egyvalahová tartozik. Alternatíva nincs. Csodálatos trükk, hogy míg a Szolgálólány meséje című liberális kurzussorozatban egy konzervatív (?) utópia képviselőit vádolják azzal, hogy az embereket szürke egyenruhába***** öltöztetik, addig ezt ők maguk tették meg. A sokszínűség itt is, ahogy minden más területen is, legyen az kultúra, nyelv vagy élővilág, ijesztően csökken. A másik példa, ha lehet még fontosabb.  Ez a magánterek közösségivé tétele és közösségi terek magánosítása. Mire gondolok? Vegyük a homoszexuális kérdést (és tegyünk úgy, mintha valódi kérdésről volna szó)! Ez a dolog azért is kerülhet előtérbe, mert az embereknek már nincsenek („avítt” kifejezéssel élve) „hálószobatitkaik”. Régen -legalább az úri világban- a másik ember életébe való ilyetén bekukkolást legtöbbször párbaj követte volna. Ma az emberek nyíltan (bár sokszor az igazságtól eltérő tartalommal) osztják meg bennső életüket a közösségi médiában. A magánélet megszűnik, elfoglalja az Apparátus. Nem szűnik meg viszont a magánvagyon. A facebook például -ugyanis- nem közösségi tér -fórum vagy agóra -még kevésbé falusi kispad. A facebook ugyanis magáncég. A pláza is magántulajdon. A közösségi terek privatizációja azonban távolról sem ellensúlya a magánterek megszűnésének. Az Apparátus Mark Zuckerbergnél biztosabban uralja közösségi életünket, mintha az -mégoly névleges- közösségi tulajdonban lévő (és így legalább elvben társadalmilag kontrollált) valós vagy akár virtuális helyszínen folyna.

 Főleg pedig azért nem lehet autonómia, mert az a szál, ami nincs bekötve azt is jelentené, hogy ami ott van az nem Apparátus -rendszeridegen. Azt jelentené, hogy a modernitásban létezik valami, ami nem modern. Erre szavunk sincs. Ami nem modern az elavult. Ez azonban azt fejezi ki, hogy megérett a megemésztésre, a modernizációra. Esetleg régi. Ez azt jelenti, hogy itt maradt egy másik korból, azaz korunktól idegen. Esetleg skanzenként mutogatják, így maradhat (ez posztmodern vívmány). De olyan, hogy valami ne legyen modern, ne legyen „mai”, de közben régi se legyen -hisz’ pl. nem régen jött létre- abszurd. Mondhatná valaki, hogy bolondság, amit beszélek, hisz, ami új az nem lehet régi. Azelőtt se lehetett. Persze -a modern építészet kifejezést pl. Giorgio Vasari használta először, mégpedig a gótikára (negatív kontextusban). De a modern építészet maga nevezte magát modernnek és ezzel tartalmat akart kifejezni! A modernitás nemcsak azt jelenti, hogy ma történik. Nagyon is konkrét tartalma van -ezt talán nem szükséges kifejtenem, hiszen erről szól az egész blog (eddig). A modernitás kisajátította magának a jelent. De igazából mindent kisajátít. Erre céloztam akkor, amikor szintén a bevezetőben azt állítottam, hogy a kapitalizmus totális rendszer. Az I/C-2 részben írtam, hogy a közösségek autonómiája, mely nagyrészt a hagyományokon, az ezeken nyugvó közösségi jogrendszer érvényesítésének képességén alapszik nem más, mint a társadalom immunrendszere. A második névadás során ezt a rendszert átnevezték -és ezzel az Apparátus számára emészthetővé tették. Tehát gyakorlatilag megszüntették az immunrendszert! Ez aztán a modern civilizáció viharos sebességű fejlődéséhez vezetett. És itt sajnos el is érkeztem az egyik formai analógiámhoz. Mújdricza Péter idézi Konrad Lorenzet (az eredetit nem olvastam), aki szerint a modern (kül)városok burjánzása a rákos daganatokéra hasonlít. A növekedési kényszer, az immunrendszer kiküszöbölése, a folyamatos (előre)haladás és fejlődés és mindaz, amit az előbb leírtam bizony nagyban erősíti ezt az analógiát. Bizony: a modernizáció sok szempontból emlékeztethet minket a daganatos betegségekre…

Ez persze csak analógia és nem célom a rémisztgetés és a világvége hangulat keltése (nélkülem is megvan). Az autonómia hiányának vannak pozitívumai is! Egy közösség szabadsága azt is jelenti, hogy valamit meg kell védeni. A közösség sajnos mindig korlátozza az egyén szabadságát! Egyszerűen vannak olyan közösségi döntések, amiket el kell fogadni. Az ellenkezője a közösség létét veszélyezteti! De mi van akkor, ha -mint említettem- egy közösségnek rossz a hagyománya, akár mert embertelen, akár mert zsákutcába viszi a közösséget? Mindig voltak, akik felléptek az ilyen ellen -és ez mindig súlyos küzdelmekkel és tragédiákkal járt. Részben erről szól az emberi történelem. Az Apparátus alkatrészeként sok gond és felelősség is lekerül az ember válláról. Ma -minthogy a legtöbb esetben nem kell a föld megtartására vagy a gyermekek számára új műhely építésére gondolnunk- nyugodtan választhatunk szívünk szerinti házastársat -és gondolhatunk jogos megvetéssel az érdekházasságokat kötő eleinkre. Se szeri se száma a modern irodalomban a zárt közösségek egyéniséget megnyomorító hatásáról szóló műveknek (Zorba a görög, Nincstelenek, A legyek ura stb.). Ezek -ha általánosítva sötét propagandaművé is állnak össze- a maguk helyén igazak. Különösen igaz ez a negyedik, ötödik rend magárahagyott -és nemegyszer nyomorral is sújtott) zárt csoportjaira. Az ilyen helyeken a modern állam, de egyáltalán a kapitalizmus életet megváltoztató betörése kétségtelenül szabadító hatású lehet(ett). A technológiai fejlődés (sötét oldala mellett) előnyeiről pedig már rengetegszer szóltam. És hát remélem, a facebookkal is több embert érhetünk el, mint anélkül.

*természetesen továbbra is matematikai értelemben értve -a hagyományosan hierarchikus társadalomban a magasabb hierarchikus szinten lévő ember pont azért került oda mert föltételezték, hogy jó döntéseket képes hozni -esetleg a fölsőbb szint ellenére. Amiről én beszélek inkább egy hadseregre -vagy leginkább egy hivatalra hasonlít, ahol elvben gondolkodás nélkül hajtják végre a felsőbb utasítást -a program minél könnyebben lefut

**a Galaxis útikalauz stopposoknak c. könyv (és film) meglehetősen érzelemszegény és kellemetlen bürokrata és mérnökfaja. Ők pusztítják el a Földet.

***amiről természetesen szó sem lehet. Egyértelmű, hogy a kivitelezői szint gépesítése -tehát az építés drámájának megszüntetése- nem a tervezői kreativitás felszabadításával fog járni- hiszen a tervezőt még könnyebb kiiktatni, az ő programmal való helyettesítésére még előrehaladottabb kísérletek folynak. Ha a fogyasztó irányíthatja majd a programot hogy mickeyegeres vagy starwarsos poharat akar az nem a kreativitás  és a kultúra diadala lesz.

****és még ez is relatív. Az iszlám világot egykor jellemző kulturális sokszínűség is csökken, csak sokan ellenállnak a Nyugat szellemi uralmát jelentő globális ruházatnak és -többé-kevésbé szintén egyforma-iszlám ruházatot hordanak. Érdekes, hogy még a hindu India is valamelyest tartja magát.

*****az ún. plain dress modernre stilizált változatáról van szó. A már említett I/C-2 fejezetben említettem meg röviden a kvékereket, mint az unitáriusokkal együtt a liberalizmus korai (és számomra nagyon rokonszenves) előfutárait. Szemben az unitáriusokkal, akik racionalisták voltak, a kvékereket az igazság őszinte keresésén és a kötöttségek elutasításán kívül az aszketikus puritánság és misztikus hajlam jellemezte. Az előbbiből következett a világi hívságok (pl. ruhák) megvetése is. Ezért kezdtek el egyszerű, színtelen (jellemzően kék/szürke)- ruhát hordani. Tulajdonképpen hasonlatosan a szerzetesrendekhez. Ez volt a plain dress, amit aztán más protestáns „nonkomformista” csoportok is átvettek tőlük (pl. az amishok). Mai szemmel egyébként nem is annyira zsákruha… A lényeg, hogy akiktől ez a ruha származik azok a liberalizmus és nem, nem a konzervativizmus előfutárai!

 „A többízben említett La Harpe a forradalom után egy kis történetet írt, amely mindennél jobban érzékelteti a forradalomelőtti évek mit sem sejtő ártatlanságát. A történet, amelyet a következőkben szóról-szóra idézünk, nem igaz történet, utólagos fikció - de ha azokban az években csakugyan akad egy látnok, akkor igaz történet is lehetett volna. „Olyan, mintha tegnap történt volna, pedig 1788 elején voltunk akkor. Egyik akadémiai kartársunk asztalánál ültünk, nagyurak és a szellem emberei, nagyszámú és mindenféle rangú emberekből álló társaság: udvari emberek, magasrangú hivatalnokok, írók, akadémikusok. Szokás szerint kitűnően étkeztünk. Desszertnél a malváziai és rajnai borok felszabadították a hangulatot... Chamfort felolvasott vallástalan és szabadszájú meséiből és az előkelő hölgyek még csak legyezőjüket sem hívták segítségül. A tréfák özönvizét ontották a vallásra; az egyik Voltaire Pucelle-jéből idézett, a másik Diderot filozófikus verseiből. Az egyik vendég a kacagástól el-elakadva mesélte, hogy fodrásza azt mondta, mialatt bepuderezte: - Látja, Uram, én csak egy nyomorult éhenkórász vagyok, de azért én sem vagyok vallásosabb, mint más. - Arra az eredményre jutottak, hogy a revolució már nem késhet sokáig, feltétlenül szükséges, hogy a babona és fanatizmus helyet adjon a filozófiának, és számítgatni kezdték a valószínűséget, mikor jön el ez az idő, és kik lesznek azok, akik még megérik az ész diadalát... Csak egy jelenlévő nem vett részt ebben a beszédorgiában. Ez Cazotte volt; egyébként kellemes és eredeti ember, de sajnos az illuminátusok hóbortos álmaiért rajongott. Megszólal most és a legkomolyabb hangon ezt mondja: - Uraim, legyenek nyugodtak, mindnyájan meg fogják látni azt a nagy és fenséges revoluciót, amelyet annyira áhítoznak. Tudják, én egy kissé próféta vagyok; még egyszer mondom tehát, meg fogják látni. A vendégek kiabálnak, gúnyolódnak. Condorcet kapja az első csapást: - Ön, Condorcet úr, egy tömlöc padlóján elterülve végzi életét; méreg által hal meg, amelyet azért vesz be, hogy megmeneküljön a hóhértól, méreg által, amelyet kénytelen lesz mindig magával hordani, olyan boldog idő lesz az. Nevetnek, Chamfort sorompóba lép, Cazotte megjósolja, hogy megismeri majd Eteoklés és Polyneikés testvériségét, mert azok, akiknek több az étvágyuk, mint az ebédjük, csúnya negyedórát szereznek majd azoknak, akiknek több az ebédjük, mint az étvágyuk, Chamfort pedig felvágja az erét huszonkét borotvahasítással. Majd Vicq-d’Azyrra (a királyné orvosára), Nicolaira (a parlament egyik vezetőjére), Baillyra (a csillagászra), Malesherbesre (az igazságügyminiszterre), mindenkire sor kerül. És az állandó refrén: A vérpad. - Hihetetlen, - kiáltanak mindenfelől - Cazotte megesküdött, hogy valamennyiünket kiirt. - Nem én esküdtem meg... - Hát a törökök vagy a tatárok igáznak le bennünket? - Szó sincs róla, mondtam már, hogy akkor csak a filozófia és csak az ész fog kormányozni. - Csodálatos, - mondta La Harpe - és nekem nem jósol semmit? - Maga lesz a legrendkívülibb csoda: Maga akkor keresztény lesz. - Ja úgy, - kacag fel Chamfort - akkor nincs baj; ha addig nem pusztulunk el, amíg La Harpe keresztény nem lesz, akkor mindnyájan halhatatlanok leszünk. Grammont hercegnő szólal meg: - Még jó szerencse, hogy mi nők nem számítunk a revolucióban. Illetve, gondolom, mi is beleavatkozunk majd egy kicsit, de bennünket nem fognak bántani, mert a mi nemünk... - Nemük, hölgyeim, ezúttal nem fogja megvédeni Önöket, és hiába nem avatkoznak semmibe, úgy bánnak Önökkel is, mint a férfiakkal, nem lesz semmi különbség. Cazotte egyre jobban belejön, szavai úgy hullanak közénk, mint a hóhérbárd; minden szava gyászos prófécia. - Meglátják, - mosolyog Grammont hercegné - még csak gyóntatót sem hagy nekem. - Nem, asszonyom, nem lesz gyóntatója, sem Önnek, sem senki másnak. Az utolsó halálraítélt, aki ebben a kegyelemben részesül... Egy pillanatra megállt. - Nos, ki lesz az a boldog halandó, akinek megmarad ez az előjoga? - Ez az egy előjoga marad meg neki: ez az ember Franciaország királya lesz. A házigazda hirtelen felemelkedett az asztaltól és mindenki követte példáját.” Szerb Antal: A királyné nyakéke

 Ott fejeztem be, hogy a „magas” építészet internet, nemzetközi tömegkultúra stb. dacára sem jut el az építtetők szélesebb tömegeihez. Pedig a Felvilágosodásnak pont ez volt a célkitűzése. Észrevették, hogy az emberek nem hallgatnak a józan észre, hanem a babona és előítélet sötét útjait követik. Azt szerették volna, hogy mindenkihez a legmagasabb kultúra juthasson el. Hogy az emberek ne legyenek bezárva a saját hagyományaik, a saját kultúrájuk fogságába. Hogy ezekből kitörve mindenki képes legyen a józan eszét használni. Hogy ezáltal mindenki szabad legyen. Észrevették, hogy a világot nem a józan ész irányítja. Hogy sokan a hagyományok miatt nyomorúságban élnek -testi-lelki megkötözöttségben. Hadd vessem itt előre, hogy szerintem az aufkläristáknak sok esetben igazuk volt! Azt mondottam volt, hogy „a hagyomány (racionális szempontból nézve) az élet dramaturgiájának az öröklött forgatókönyve, az élet működési elvének keretrendszere és mint ilyen az emberi közösséget érő kihívásokra adott válasz sok generáción át őrzött és idomított („evolúciós”) stratégia”. Ebben természetesen benne van annak lehetősége, hogy ez a stratégia rossz. Vagy segíti ugyan a túlélést, de megnyomorítja az embert. Vagy működik és alapjául is szolgál valamilyen kultúrának, de az ebből fakadó megélhetés nagyon nehéz lesz. Amikor a negyedik és alsóbb rendekbe történő csúszás és taszítás folyamatát vizsgáljuk, akkor sokszor azt láthatjuk, hogy az „evolúciósan rosszabb stratégiájú” csoport kerül peremhelyzetbe. Például a legtöbb afrikai pigmeus csoport szó szerint bantu falvak peremén él -egyfajta vadászó-gyűjtögető -és olykor ingyen dolgoztatható- kasztot alkotva. Ezek az emberek az erdőben élve csodálatos tudással rendelkeztek a növényekről és állatokról, az erdőről. Többel, mint a bantuk vagy mi. A két csoport találkozásakor mégis szolgákká válnak, mert a tudásuk jellege korlátozottabb. Amikor tehát a Felvilágosodás az egyes hagyományok eltörlését és az elérhető legmagasabb tudás mindenki számára hozzáférhetőségét tűzte ki céljául, elvben nem határozott meg (egészen) rossz célt. Az I/G-3 fejezetben kárhoztattam a kapitalizmust, amely céljául nem a kultúrát, hanem az anyagi javak leghatékonyabb megszerzését tűzte ki céljául. Ugyanakkor utaltam rá, hogy ez azért nem elhanyagolható szempont. Ha kizárólagossá válik az katasztrofális következményekkel jár – de azzal jár az ellenkezője is. Márai Sándor Föld, föld című könyvét hallgatom hangoskönyvben. Az író hosszasan elemzi az oroszokat, kissé, mint egzotikus vadembereket, az ismeretlen Kelet követeit -Gógot és Magógot. Mégis megállapítja, hogy keletiség és bolsevizmus mellett, sőt előtt, az oroszok rablásainak, lopásainak, gyilkosságainak, erőszaktételeinek és hazudozásainak legfőbb mozgatója az az iszonyatos nyomor, amiből minden jel szerint jönnek. A mai anyagi jólétünkből sokszor nem értjük a régi világot: bizonyos jelenségek mögött egyesek valamiféle misztikumot míg mások pl. a patriarchátus elnyomó hagyományait látják -holott nagyon sokszor egyszerűen arról volt szó, hogy az élet nagyon kemény volt és bizony a megélhetésért foggal-körömmel meg kellett küzdeni. Aki pedig lecsúszott az testi-lelki nyomorba juthatott. Az, hogy ma a legtöbb -relatíve az élbolyba tartozó kapitalista országban élő- ember nem ismeri az éhezést, sőt legtöbbször a nélkülözést sem, igenis felszabadítóan hat. Még erkölcsi szempontból is. Igaz ez akkor is, ha a kapitalizmus az emberek addiginál jóval nagyobb számban negyedik rendbe nyomásával jött, jöhetett létre és jött létre. Marx és társai jövendölése a proletariátus egyre növekvő nyomoráról nem jött be, sőt azt hihetnénk, hogy a korai liberálisok álma vált valóra, amennyiben az emberek a gépalkotórész mivoltnak (pontosabban a Gép működésének) köszönhetően nagyobb jólétben élnek és magasabb szellemi kincsekben részesülnek, mint őseik.

Nézzük azonban meg tüzetesebben: ami a kultúrkincseket illeti, láttuk, hogy a civilizátori szándék dacára probléma van velük. Annyit hadd vessek előre, hogy ez részben jó hír! Minden utópiájuk így teljesüljön! Ez reménységre is okot adhat az emberiségnek, hiszen valószínűsíthető, hogy a robotok által kiszolgált, az örökkétermő fa alatt henyélő (vagy már floppyra másolt agyú) emberiség ábrándképe megvalósulásának pont ekkora az esélye!

Szóval: miket tett a Felvilágosodás az ember civilizálására? Az első a pénztőke bevonása volt (pontosabban az megelőzte a Felvilágosodást). A hitelből történő tervezés sokkal nagyobb „kalandokra” adott lehetőséget. Egyben nemcsak lehetőséget adott, hanem szükségszerűvé tette mindezt. Ez pedig fölborította azt az egyensúlyt, ami addig többé-kevésbé jellemezte a világot és az abban folyó termelés és kereskedést. Igaz, hogy ilyen fölborulások korábban is voltak. A kapitalizmus azonban az a rendszer, ahol az egyensúlytalanságot intézményesen tartják fönn (vagy magyartalanul mondhatnám tartatik fönn – mert továbbra sem egyes személyekről, hanem a világ pénzügyi és államigazgatási rendszereinek összességéről beszélünk -vannak persze haszonélvezők és „őrszervezetek” -pl. az IMF, amely külön is ügyködik a fenntartáson). A legtöbb (az összes?) modern állam hitelből működik, így aztán kénytelenek folyamatosan fejleszteni, amihez rengeteg adót kell szedjenek, a társadalmak viszont képesek a rendszerint 50%-nál is magasabb adóterheket megfizetni, mivel a fejlesztések révén nagyobb hatékonysággal tudnak dolgozni.  A kis és középvállalkozások (és a nagyok -mindaddig amíg piaci szereplőként és nem magánállamként működnek) pedig szintén növelik a hatékonyságot mivel kénytelenek alkalmazkodni az új körülményekhez. Piaci egyensúlyról, s így piacgazdaságról éppen ezért nem nagyon beszélhetünk kapitalista körülmények között, hiszen annak feltétele volna, hogy egyenlő felek kényszer nélkül lépjenek egymással gazdasági viszonyba. Természetesen kis léptékben továbbra is (sőt helyenként a korábbinál jobban is) létrejöhet valódi piaci árucsere.  

A második az új keretrendszer létrehozatala, a „második névadás” volt. A keretrendszer tartja fönn az egyensúlytalanságot és az első struktúra a kapitalizmus „mandalájában”. Kétségtelen, hogy a pénzügyi rendszer, amely ezt az egyensúlytalanságot a leginkább biztosítja. Ezért volt az, hogy a szocialista országok, amelyek kevésbé voltak (egy darabig) kitéve a pénzügyi rendszer szorításának, hajlamosabbak voltak a „tespedésre”. De ha a „modernizációs teljesítményt” nézzük, a környezet szennyezését, a településképek hulladéktérré válását stb. akkor nagyon is jól teljesítettek ők is.

Nézzük az utóbbit -ha már a fejezet elején ezen keseregtem! Ifj. Janáky István még a ’60-as évek végén abban reménykedett, hogy központi tervezéssel és irányítással egy egységes művészi épített és tárgyi környezet alakítható ki -legalább az új lakótelepeken (aminek egyedül az önkényesen művészkedő építészek az akadályai -mint Japánban Tange Kenzo vagy Kikutake Kijonori, itthon meg Csete György). Egy évtized sem kellett, hogy belássa, sőt bizonyítsa, hogy ez nemcsak, hogy nem történt meg, de nem is történhetett meg. Két fejezettel ezelőtt írtam, hogy a mérnök, aki „az új világ kovácsa” hívatott lenni, alábukott. Kiderült, hogy ő is csak szem a láncban -éspedig egy nagyon is ostoba bürokratikus rendszer láncában! Ez a bürokrácia megszüli ugyan a lakótelepeket, de ez a lakótelep nem a le Corbusier (vagy a fiatal Janáky) elképzelte „lakógép”, a tökéletesen precíz és „sallangmentes” „letisztultság”, a hibátlan működés kristálytiszta esztétikájú képlete lesz. Nem: ez a lakótelep szürke lesz, élettelen, de azért büdös és dohos. Lakásai rosszak. Telepítése banális. És majdnem mindegy, hogy maga az építőipari vállalat állami vagy magáncég. A cég is csak egy (-esetleg több) szem a láncban.

Ezt a bürokratikus láncolatot kell nekünk megismerni! Ez az Apparátus gerince!

„Úgy látszott ez a gépezet a felvilágosodással megszűnt. Bizonyos időnek el kellett telnie ahhoz, hogy az ember észrevegye: az üzem még hatásosabban működik. De most nem az üdv kérdése, hanem maga a teljes élet gépiesedett el. Az a hiedelem terjedt el, hogy az egész létező világ, lélek, élet, vallás, gondolkozás tulajdonképpen egyetlen kolosszális, ésszerűen megszerkesztett apparátus. nincs szükség arra, hogy a lét értelmére vonatkozóan nem mechanikus elemeket is felvegyünk. Bizonytalan tényezőkre szükség nincs Isten, lélek, akaratszabadság elvégre nem is bizonyítható, mondja Kant. Az emberi létezést nem gondolat vagy szellem, de még csak élet sem, hanem a mechanon irányítja. Az ember az apparátusban maga is apparátus és nagyobb üzem alkatrésze, nem spirituális lény, hanem funkció.”

Hamvas Béla Scientia Sacra III.

A Karátson Gábor kör Harmadik Út -ökopolitikai programtöredékek című vitairatához néhány szerény hozzáfűznivalót hadd tegyek:

Mint politikai programhoz -pláne töredékhez- nem nagyon tennék hozzá semmit – ha ez egy politikai párt programja volna, nagy örömmel szavaznék erre a pártra. A probléma -meglátásom szerint- az, hogy a Karátson Gábor kör nem párt -és talán nem véletlenül nem az.

Így viszont, úgy érzem, lehetett volna egy olyan ökopolitikai programot készíteni, amelyik kevesebb olyan pontot tartalmaz, amelyik egy mostanában kormányzó párt szükséges lépéseit foglalja össze (hiszen sajnos joggal vélelmezhetjük, hogy bárki győz is a jövő évi választásokon, az úgy se nagyon fogja megfogadni ezeket a javaslatokat, hiszen a Fidesz büszkén és fennhéjázva pusztítja a természetet és nemzeti örökségünket, a „baloldal” pedig zöldre festve, álságos szemforgatás és a nagytőke összes érdekeinek kiszolgálása mellett), hanem jobban kifejti azt, hogy mi is volna az a bizonyos Harmadik út.

Természetesen tudom, hogy pl. Lányi András könyvet is írt erről, nem is ezt hiányolom, hanem ennek egyfajta kiáltványszerű összefoglalóját. Szintén Lányi nyilatkozta a minap a Civil Rádiónak: „A radikalizmus az adva volt, hiszen az az ökológiai politika aminek a Karátson Gábor kör a műhelyéül szegődött, az egy -valljuk be- rendszeridegen kezdeményez, és ezek a zöld, ökológiai, környezetvédő … mozgalmak folyton beleütköznek abba, hogy az ő tulajdonképpen jámbor szándékaik azok valamiképpen a működő gazdasági, politikai, technológiai rendszernek az útjában vannak és folyton kudarcot vallanak, ezért úgy gondoltuk, hogy ideje végiggondolni akkor azt, hogy miben is különbözik az a politika amit mi elképzelünk, mennyiben nyújt más fajta megoldásokat a XXI. század kihívásaira.” Amit én kicsit hiányolok az pont ez az összevetés -hogy miben különbözik -alapjaiban és lényegében- az ökológiai politika és a működő gazdasági, politikai, technológiai rendszer?

Mi ez a rendszer? (Hamvas Béla kifejezésével az Apparátus. De nevezhetjük-e kapitalizmusnak? És azonos-e önmagában a modernitással?) Mik a szellemi alapjai? Vajon spontán gazdasági fejlődés eredménye? Vagy pedig egy félig-meddig tudatosan fölépített konstrukcióról van szó, amely egyenesen levezethető a Felvilágosodás és a polgári forradalmak célkitűzéseiből? Nem titkos szabadkőműves összeesküvésre gondolok, hanem éppenhogy nagyon is egyértelmű, logikailag levezethető leszármazásra! Vajon a közösségi jogokról való lemondás (vagy azok elvétele) -a közszabadság érdekében- nem vezetett-e előbb-utóbb szükségszerűen a mai helyzethez amikor egyre kisebb a még meglévő közösségek érdekvédelmi képessége és egyre erősebbek a (kis számú) tőkeerős szereplők? Vajon az egységes és elvileg a józan észen alapuló jogrendszer nem hozza-e elnyomói, kizsákmányolói helyzetbe az államot és az állami bürokráciát? Vajon nincs-e ugyanilyen (vagy akár ezeknél még sokkal erősebb) hatása a mai pénzügyi rendszernek és egyáltalán a pénzügyi szabályoknak?

Ha ez így van akkor mi az, ami a Felvilágosodás örökségéből megtartható és mi az ami okvetlenül elvetendő? Ha a XIX. században ellentmondást láttak közösségi és egyéni szabadságjogok között akkor így van-e ez ma is? Lehetséges-e egyszerre törekedni a (kis)közösségi autonómiára és a világgazdaság fölötti állami (társadalmi) kontroll visszaszerzésére?

Visszaszerezhetők-e közösségi jogok? Milyeneket volna érdemes (vissza)szerezni?

Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására szerintem szükség volna bizonyos alapvetések megtételére -és én pont ezt hiányoltam kissé a szövegből.

Segítségül hadd hozzak ide két gondolkodót. William Morrist ma Magyarországon leginkább -jellemzően kvázi jobboldali- művész körökben ismerik, mint Kós Károly egyik szellemi példaképét, de ő magát szocialistának, sőt marxistának vallotta. Morris már a maga korában is szembeszállt azokkal az elvtársaival, akik abban bíztak, hogy a gépek egyszer fölöslegessé teszik a munkát. Megkülönböztette az érdemes munkát a rabszolgamunkától. Az ember alapvető igénye, hogy érdemes munkával értéket teremtsen élvezze az alkotás folyamatát, örvendjen az eredményének és ezzel tisztességes megélhetést biztosítson a családjának! Triviálisnak tűnik, de ha belegondolunk pont ez az egyik olyan jámbor szándék, ami soha nem teljesülhet a jelenlegi rendszerben hiszen általában ellentmond a hatékonyság és a haladás („a piac”) követelményeinek. Különösen így van ez, ha tudjuk, hogy Morris a gépi munkát (pontosabban az olyan gépi munkát, ami az embert nem segíti célja végrehajtásában, hanem a munkát repetitív folyamatokra bontja és az embert helyettesíti) egyszerűen rabszolgamunkának tekintette. A rabszolgamunka nemcsak azért rossz mert a rabszolgát korbáccsal verik benne, hanem azért is mert a munka nem az embert építő módon „hajtatik végre” -eredménye így nem kulturális érték lesz, hanem lélektelen kacat. Eddig Morris. Nem kell sokat gondolkodni, hogy lássuk: ez a szemét kultúrájának gyökere. A Földet elárasztó szemét nem akkor jön létre, amikor kidobják és mondjuk nem szelektíven gyűjtik, hanem már akkor, amikor legördül a futószalagról. Hiába védjük az óceánt és az erdőket a szeméttől, ha az emberi tevékenység alapvető célja a szemét előállítása lett! Nemcsak a környezet pusztulása vagy a globális hálózatok szellemi befolyása veszélyezteti az emberi élet minőségét, hanem maga az emberi (roboti) tevékenység alapvető céltévesztése.

A másik, akit itt megemlítenék Joseph Beuys. Beuys a(z azóta sajnos meglehetősen elkurvult) német Zöld Párt egyik alapítója volt és Morrishoz hasonlóan kora meghatározó művészegyénisége. Beuys alapvető tétele: mindenki művész. Az emberiséget többre vivő hajtóerő -kvázi tőke- nem a pénz (és valójában soha nem is volt az) hanem a kreativitás. Mind a jó élethez mind pedig a bennünk lévő teremtő erő kibontakoztatásához arra van szükségünk, hogy ez a kreativitás megnyilvánulhasson -magyarul „művészi” munkát végezhessünk. A kapitalizmus (vagy nevezzük akárhogy) -mint az előbb láttuk- teljesen más logika mentén működik és pont a „művészi” munka jogát vitatja el az embertől. Egész egyszerűen a rendszer matematikai fölépítése olyan, hogy ez lényegében lehetetlenné válik (és akkor ezt pótolják alapjövedelemmel, ami lényegében alázza meg az embert -még akkor is ha ezt esetleg nem a Nagytőke könyöradományaként kapjuk hanem mondjuk egy szociális állam juttatja igazságosan). Beuys ezért azt javasolja, hogy készítsünk „szociális plasztikát”. Építsük át azt a rendszert azt a struktúrát, ami a globális kapitalizmusé valamivé ami már az építés közben magában hordozza a „művészi” munkát -magyarul ahol magának a politikai/gazdasági/közösségi építkezésnek kulturális értékteremtő jellege van. Olyan cselekvés kidolgozására van szükség, ami ezt teszi lehetővé.

Én úgy vélem, hogy ezek (vagy az ehhez hasonló) alapvetések kimondására szükség van, mert ezek hiánya vezet a greenwashinghoz -ami pedig nem alsóbb fokozata hanem egyenesen ellentéte az ökológiai politikának hiszen a negyedi -zöld- ipari forradalom erőltetésével éppen hogy a globális kapitalizmus még kíméletlenebb terjeszkedését segíti -sőt kényszeríti ki.

Tisztelettel:

Kováts Ábel

"Ékes Rend! Ha az otthonokban nincsen, az utcán sincsen, az országban sincsen, s enélkül az ékes rend nélkül kiszakad a kozmoszból az emberi társadalom és visszazuhan a káoszba."

                                                                 Zsindelyné Tüdős Klára

 Trump, a furcsa amerikai elnök -némineműleg különös körülmények közötti választási vereségét követően dühödt hívei törtek be a washingtoni Capitoliumba. A tömeg élén egy „busó” az úgynevezett QAnon sámán haladt. A QAnon egy bizarr összeesküvéselmélet. A tömegben vonulók nem mind voltak ennek a hívei. Mások más dolgokat hittek. Egy dolog kötötte össze őket. Az, hogy nem hitték el azt, amit a hivatalosságok vagy a fősodratú médiumok mondtak nekik. Meggyőződésük szerint mindez hazugság. De az is lehet, hogy az amerikai titkosszolgálat szervezte az egészet. Vagy az orosz. Vagy az izraeli. Vagy az ufóké. A Felvilágosodás világképe, vagy legalábbis a bele vetett hit a szemünk előtt kezd el széthullani. Mennyire volt igaz ez a világkép? Sok része volt igaz, és még több része nem volt igaz. Mindenre kiterjedőnek azonban mindenre kiterjedő volt, "tudományosnak" mondták a szocializmust, a fajelméletet és a neoliberális közgazdaságtudományt is (már persze mindeniket a saját hívei). Most viszont az történik, hogy az élcsapat egy része (ismét, és valószínűleg nem érdek nélkül) olyan merész utakra tör, hogy világképükből szinte az összes igaz elemet száműzik (ld. a BLM-et, mely lehet, hogy horribile dictu Nobel békedíjat fog kapni, vagy a genderizmus tömény irracionalitását, a "rasszista" Gandhi szobrainak ledöntését), hatalmi céljaik érdekében pedig a legtudatlanabb, legjobban manipulálható, sokszor félbűnözői tömegeket használják föl, de közben eddig hűséges, és az elit "vallásos elképzeléseit" magukévá tevő jobbágyaik, illetve azok egy része, akik nemrég még elhitték, hogy szabad ország szabad lakói, de aztán rájöttek, hogy átverték őket, immár az egész "vallás" ellen fordultak. Ez természetesen nem modernizációkritikus, neadjisten ökopolitikai művek, filozófusok megismerését jelenti, hanem a válogatás nélküli fölböfögését mindannak a "stigmatizált tudásnak", amit tiltottak tőlük -ezek egy kis része talán igaz, de a nagyobb része sajnos inkább őrület. És természetesen ez a "parasztlázadás" sem teljesen spontán népi mozgalom, mögötte is ott áll az elit egy része. De a "józan észt" (melyet a Felvilágosodás emelt egykor fel) már -félek tőle- nem fogja tudni egyik elit sem érvényre juttatni, mégoly manipulatív módon sem, mert a kapitalizmus haszonlogikája nem engedi. Aki a tömeget manipulálja (miután -segítségével- az emberből tömeg lett), az nemcsak uralni, hanem szolgálni is fogja azt. És ez vajon jó vagy rossz azon kevesek számára, akik a modernitás hazugságaiból a valódi kiutat keresték? Rossz, mert eltiporják őket a barbárok (és az őket manipulálók). De talán jó is, mert kikerülhetnek a stigmatizáltság állapotából és legalább elkezdhetnek a bábeli zűrzavar közepette értelmesen beszélni, alapvető kérdéseket föltenni. Nekilátok hát föltérképezni a kapitalizmust, illetve a modernitást! Előre elmondom, hogy ez egy-az-egyben nem fog sikerülni, és később szeretnék egy veletek közös erőfeszítést tenni egy a mostaninál szebb munkára. Néhány megállapítással azonban remélem segíthetek.

 Nagyon nehéz olyan megközelítést választani ehhez a témához, amely nem ideologikus, az elmúlt időszakban, mióta ezt a részt írom, több hiábavaló próbálkozást tettem rá. Most megpróbálok abból a szemszögből kiindulni, hogy összehasonlítom a modernitást a hagyományos társadalmakkal, főleg abból a szempontból, hogy ezek mennyire autonómak közösségi és egyéni szinten, honnan származik és milyen jellegű az életükhöz szükséges tudás, milyen jellegű a piac és milyen szerepet tölt be náluk az erőszak.

Természetesen hagyományos társadalom többféle létezett. Elsőnek egy olyat választok, ami szögesen különbözik a modern világtól. Vegyük Zomiát. Ilyen ország -hiába keressük a térképen- nem létezik, nem is létezett. Pontosabban pont az a lényeg, hogy ilyen ország nem létezik. Zomia ugyanis nem ország, hanem egy kvázi országmentes – meglehetősen nagy- terület délkelet Ázsiában. Anarchista körökben járatos olvasóim ismerhetik, mert ott igen népszerű. Délkelet Ázsia hegyvidékei ugyanis gyakorlatilag mind a mai napig többé-kevésbé sikeresen kerülték ki a felettük hivatalosan uralkodó államok tényleges uralma alá kerülést, s így velük együtt valamelyest a kapitalizmust is. Mi jellemzi őket? Elsősorban az, hogy az emberek törzsi struktúrákban élnek. A törzs vérségi, kvázi-vérségi szervezet. Mint ilyen, a törzs szinte egyetlen szervezőereje a hagyomány. A törzs tagjai nem engedelmeskednek másnak, mint a hagyománynak, annak viszont nagyon. A hagyománnyal való szembefordulás ismeretlen, ha valaki mégis ilyet tenne, az halálbüntetést, vagy -ami még rosszabb- a törzsből való kitaszítást vonná maga után. A törzsnek a hagyomány a lelke. A hagyománytól lesz a törzs az, ami. Ha egy törzs elhagyná a hagyományait, többé már nem volna az a törzs. Hagyomány és kultúra az ő számukra egy. A hagyomány ősi, és senki sem képes azt fölülírni. Éppen ezért e hegyvidéki népek nagyrészt kívül állnak a körülöttük lévő magas kultúrákon is: az indiai, hindu világon, a theraveda buddhizmusén, a kínai kultúrán vagy az iszlámon (noha, máshol az iszlám sajátosan jól tud a törzsi struktúrákban létezni). Ennek azután az is a következménye, hogy a zomiaiak meglehetősen „barbár” népek. „Megrekedtek a fejlődés korai fokán”. Hadd tegyem hozzá, hogy ők ezt többnyire valószínűleg egyáltalán nem bánják. A zomiai társadalom tehát alacsony civilizációs szintű, nagyon erősen közösségelvű, a közösség azonban kicsi és nem elvi hanem nagyon is valódi, átlátható méretű közösség, az élethez szükséges tudás pedig szinte kizárólag saját forrásból, természetes módon tanulással keletkezik (azaz latin szóval emergens), a közösség legtöbb tagja birtokolja és használja. A tudás maradéka a csoportok közötti áru- és gondolatcsere folytán, tiszta piaci körülmények közt jut el egyik helyről a másikra. A piac azért tiszta, mert a törzsek képesek megvédeni az érdekeiket, jobbára azt veszik, cserélik, ami kell nekik. Valaki persze megpróbálhatja becsapni őket, de ehhez senkinek nincs hatalmi eszköze, ráadásul nem is kockázatmentes, hisz’ fejvadászokról beszélünk. Amiből mindjárt az is látszik, hogy Zomia világa erőszakos világ, a szabadság ára a folyamatos külső harc és részben az egyenlőséget biztosító belső harc.

A termékeny síkságon élő emberek ezt a harcot már régesrég elveszítették (a domináns csoportok pedig megnyerték). Mivel ide a kapitalizmus már betört, én egy korábbi állapotukat írom le. E királyságok, birodalmak sokkal magasabb civilizációs, sőt kulturális szintet értek el, mint Zomia amit a megjelenő társadalmi hierarchia tett lehetővé. Gondoljunk Angkor-vatra, Pagánra és társaikra. Ez külső, pl. indiai szellemi hatások megjelenését is jelentette. A tudás már megoszlott. Volt emergens, de hierarchikus része is. Az utóbbin nem azt értem, hogy a társadalmi hierarchiából fakadt (bár esetünkben talán igaz), hanem, hogy matematikailag hierarchikus struktúrában adódik át, a(z ismét csak matematikailag) magasabb szintről az alsóbb irányába. Magyarul a paraszt például képes volt gátat építeni a nagy folyók és tavak szabályozásához, de ezt a munkát nem hagyományból, hanem fölsőbb parancsra és irányítással végezte. Még az ilyen munkánál is van azonban egy kis saját rész, a kapa forgatása, a föld mozgatásának, a mozdulatoknak a ritmusa. És természetesen a vetés és aratás mindennapi munkájába a király, az arisztokrácia vagy a papság kevéssé szólt bele – de hosszú idő alatt mégis hatottak a magaskulturális elvek. Vagy éppen fordítva. Hamvas Béla, talán Guénon nyomán, de sokan mások is, pl. Ipolyi Arnold úgy gondolták, hogy a birodalmi/ magas kulturális szint az ősi és a törzsi az újabb, degradálódott szint, amikor még létező közösségek, csoportok kivonják magukat a szervezett társadalom fokozódó zsarnoksága alól. A yucatáni őserdőben élő maja csoportoknál egyértelműen ez a helyzet. De akár így, akár úgy, a klasszikus („ókori keleti”) birodalom általában valamilyen elv, dramaturgia mentén, elméletileg annak megvalósítására épült fel. És itt ismét egy nagyon fontos kitérőt kell tegyek: az, hogy a hagyomány hogyan hagyományozódik át, nagyon nem mindegy. Korábban már említettem, hogy egyes hagyományok hasznosak, mások károsak is tudnak lenni. Én úgy látom, hogy a törzsi szinten a hagyományozódásnál gyakran hiányzik egy szint, a magasabb tekintet szintje. Itt persze fölvetül, hogy mi is az a hagyomány? Most kizárólag racionális szempontból adok egy választ (mert a többi aspektusba belemenni nagyon messze vinne és figyeljük meg, hogy még ez az aspektus is mennyire fontos szerepet ad majd neki!) A hagyomány az élet dramaturgiájának az öröklött forgatókönyve, az élet működési elvének keretrendszere és mint ilyen az emberi közösséget érő kihívásokra adott válasz sok generáción át őrzött és idomított („evolúciós”) stratégia. Ennek a stratégiának több rétege van. Szinte mindig tartozik hozzá valamilyen világértelmező vagy leíró mítosz. Az újabb és újabb generációk azután valahogy viszonyulnak ehhez a mítoszhoz. Leggyakoribb az utánzás, az ősök (olykor mitikus ősök, istenek) mímelése. De vannak természetesen megértést, racionális értelmezést vagy egyéni imaginatív, inspiratív -valamiféle átélést, beavatódást feltételező rétegei is.  És van a hagyománynak nem a mítoszhoz köthető gyakorlati része is, szakmai fogások apáról-fiúra szálló sora például. Összességében (és ezen az összességén nagy hangsúly van!) a hagyomány teremtette meg azokat a kereteket, amely „begyakoroltatta” azokat a gesztusokat, azt a dramaturgiát, amely a kultúra gyakorlását lehetővé tette. Például, ha azt gondolnánk, hogy a modernitásban a gyakorlati rész bőven meghaladja a mitikusat, hát nagyot tévednénk. A modernitásban a mitológiai rész sokkal inkább felülreprezentált a gyakorlati részekhez képest! Sőt: amikor a modernitás hagyománypusztító hatásáról, hagyománynélküliségéről beszélünk, akkor sokkal kevésbé beszélhetünk a nagy narratívák eltűnéséről, semmint a gyakorlati hagyomány megszűnéséről! Gondoljunk bele: noha az „élcsapat” a saját „mítosza” érdekében sokszor buzgón ügyködik ezek letörésén (s itt-ott, például Európában sikerrel), a nagy világvallások egyáltalán nem tűntek el a modern világban, sőt, sok helyen megerősödtek, főleg az archaikus, lokális hitvilágok rovására. Ami eltűnt, az a közösségi szint, főleg pedig az örökölt gyakorlati tudás, az alapvető cselekvések szintje. A beavatott szint szinte teljesen. És hangozzék bár furcsán, de a racionális szint se áll jól. Természetesen ezt most csak állítom, de nemsokára bizonytani is igyekszem majd.

Visszatérek a délkelet-ázsiai társadalmakra -tulajdonképpen a klasszikus királyságokhoz, amelyek az archaikus királyságkoncepció legtovább élő példáit adják. Hadd hozzam ide a jávai Borobudurt szemléltetőül. Ez egy buddhista épület, de elég egyedülálló a buddhista világban is. Borobudur tulajdonképpen egy sztúpa, amelyet bejárva a hívők a megvilágosodás szintjeit járhatják be. Mint ilyen, az egyfajta világmodell (mint lényegében minden sztúpa, sőt a legtöbb vallási -és nagyon sok „profán” - építészeti alkotás), azonban annyiban mégis más, hogy valahol a zikkuratok, maja piramisok rokona. Az a társadalom, amely építette nem tudott buddhista módon csak az egyén sorsával törődni. Az egyén, a paraszttól a királyig a kozmikus rend alkotórésze volt a szemében. Amikor a „társadalom” gondolkodásáról írok, egy olyan megszemélyesítést használok, amit amúgy nagyon kerülnék -itt azonban indokoltnak gondolom. A közösség itt már nem az ismerősök csapata, hanem egy sokkal nagyobb egység. Annak, hogy hogyan is kellene, hogy működjék, hogy milyen ez a rend, a modellje az óriás építmény. Azért is hoztam most fel példának: nagyon érdekel, hogy a modernitás modellje milyen -akár az eszmei, főleg pedig a valóságos. De még visszatérve Borobudurra, amikor tehát a társadalom tagjai cselekedtek, akkor még mindig a hagyomány volt a fő mozgatóerő -ez a hagyomány azonban már ideologikus, összetett hagyomány volt. Mit értek ezalatt? Azt, hogy része volt az az intellektuális hagyomány, amit a papság/értelmiség a szent iratokban őrzött (és ami végső soron pl. Buddhához vezet vissza), része az államelv, a királyi udvar szertartásrendje, része a hindu hagyományt (még később, az iszlám időkben is) továbbvivő Rámajána árnyjáték -ami természetesen népies jelleget vett föl, és a parasztok ősi, indiai hatás előtti és azutáni szellemi és tárgyi kultúrája. Ezek önmagukban is -többé-kevésbé- autonóm világok voltak, amelyek azonban egy nagy egész részeivé is össze tudtak állni. Kultúra és civilizáció, ahogy pár fejezete írtam róluk, valahogy így állnak össze. Nem konfliktusmentesen persze. Még egy megfigyelést tettem a térség népi építészetével kapcsolatban: a khmer parasztok házai messze alulmúlják a már emlegetett batak vagy minangkabau házakat. Holott az előbbiek tartoztak egy nagy birodalomhoz, az utóbbiak félig-meddig törzsi világban élnek, vagy éltek. Természetesen közrejátszhat ebben az eltérő hagyomány, etnikum stb., de élek a gyanúperrel, hogy inkább arról van szó, hogy a Khmer birodalom annyira szorgos hangya funkcióban látta a paraszt helyét, hogy az ettől egy idő után a negyedik rendbe csúszott -ellentétben autonómiáját megtartó indonéziai társával. Ez a hierarchiának az a zsarnoksága, ami elől a hegyekbe kellett menekülni. A blog elején többször beszéltem róla (például Bábel tornya történetén keresztül), hogy a közösségek autonómiája, mely, mint az imént láthattuk, nagyrészt a hagyományokon, az ezeken nyugvó közösségi jogrendszer érvényesítésének képességén alapszik nem más, mint a társadalom immunrendszere. Bábel tornyának mondája is mutatja, hogy egy tökéletes társadalom fölépítésének kísérlete még akkor se feltétlenül jó dolog, ha szakrális alapokon nyugszik. S mivel az ókori keleti típusú birodalmak korlátozták ezt az autonómiát olyan földhözragadt (jellemzően negyedik rendi) parasztságot hoztak létre, amely a mai napig nem kecmergett ki nyomorúságából -valószínűleg nem véletlen, hogy a legnagyobb -pl. a települések képén is látható- nyomort pont Egyiptomban, Indiában vagy Kambodzsában, az egykor legmagasabb kultúrájú és legcivilizáltabb helyeken láthatjuk. Persze Zomia számomra nem feltétlenül csak a szabadság csodálatos földje: az immunrendszer „túlműködése” a tudás növekedésének is akadályozója. Ami többek közt eredményezheti azt is, hogy a napi túlélés nehezebb és így az élet -és az egyes ember is(!)- keményebb és kegyetlenebb lesz tőle.

Noha a fent írottak még messze nem mutatják be a délkelet-ázsiai társadalmak működését tovább állok, részben a terjedelem, részben ismereteim hiányos volta miatt. Átutazom a középkori Európába. Fókuszt váltok és megkísérlem a jobbágy és a céhes iparos életét bemutatni. Utazás közben azonban oda-odapillantok Indiára és a Közel-Keletre. Itt, már a késő ókortól kezdve folyamatosan változott a politikai hatalom birtokosa: legtöbbször szittya népek kezében volt (indoszkíták, pártusok, kusánok, fehér hunok, szeldzsukok, oszmánok, mongolok, mogulok, szafavidák majd kadzsarok stb.), de olykor pl. görögökében. Ezek általában átvették a fennálló kultúrát Olykor pedig -de nagyon ritkán, mint Dzsingisz kán vagy Timur Lenk hordái- embertelenül el is pusztították. A barátságosabb hódítók viszont, ha adtak is külön színezetet az uralmuk alatt álló területeknek, olyan mindent átformáló igénnyel, mint az ókori típusú királyságok, nem léphettek föl. Ez növelte a helyi hagyományok önállóságát és fontosságát, csökkentette az alsó középrétegek kiszolgáltatottságát, de ismét növelte az agresszió gyakoriságát (a hagyományos királyságokban ez csekély volt), hiszen mindig volt valaki, aki bejelentkezhetett a trónra, központi hatalom és régió pedig folyamatosan megújuló harcban álltak. Európában (Bizánc kivételével) a Római Birodalom, e majdhogynem prekapitalista, tőkekoncentrációs birodalom bukása után majdnem ez a modell valósult meg. Két dolog esett másképp. Az első nagyon érdekes: a birodalmat meghódító germán népek nem asszimilálódtak a római kultúrához, inkább az egész kultúra szűnt meg egy időre -hogy azután egy nagyon izgalmas szintézist hozzon majd létre. Hogy miért történt így, hogy miért volt a késő római kultúra ilyen gyenge, az évszázadok óta vita tárgyát képezi, vannak ötleteim, de itt most nem fejtem ki őket. A második specialitás pedig egy történelmi véletlen. Az Attila birodalmának romjain kisarjadó majd Rómát is megdöntő germán királyságok közül hosszú küzdelem után egyik se tudott domináns hatalommá nőni. Így -bár sokáig sajnálták- nagyon szerencsésen kialakult egy patthelyzet, majd status quo.  Ugyanakkor Európát egybefogta a keresztyénség, egybefogta, de izolálta is, az iszlám elterjedése óta Európa szorongatott sziget volt a „pogányság” tengerén. Mindez azt eredményezte, hogy miközben gyenge központi hatalmak alakultak ki, de erős közös és helyi identitások és ezeknek hosszú-hosszú idejük volt megerősödni.

Nézzük tehát a jobbágyot! A jobbágy életét óriási mértékben befolyásolja a szokás. Bartók megállapítása szerint a falu életét szinte mindenben meghatározta, még azokról az énekekről, amelyeket „csak úgy” énekeltek is kiderítette, hogy igenis meghatározott helyük van a szokásrendben. A hagyományban. A szinte mindenbe beletartozik az építkezés, a gazdálkodás rendje, a mindennapok beosztása, a ruházkodás, a hiedelmek rendje, az ünnepek és munkanapok beosztása, még az áru- és munkacsere alkalmai is. A szokásrend jórésze ősi hagyomány volt, hasonlatos a törzsi világéhoz. Egyrészét a gyakorlat alakította. Volt egy szignifikáns része, amely viszont az egyházon és a földesúron, vagy éppen kereskedelmi tevékenységen keresztül jutott el hozzá, és ez a része az, amiért egységes európai kultúráról beszélhetünk. Mindezek a hatások elég lassúak voltak. A piac nem volt teljesen szabad. Például a földesúrnak malomépítési és kocsmáltatási privilégiuma volt -igaz, mint írtam, kocsmába „jobb ember” nem annyira járt, rendes jobbágynak saját szőleje volt. És a céhek is védték piacaikat a kontár iparosoktól. Nagy erőszak azonban nem volt, terményeit a jobbágy piaci áron adhatta el és vehetett bármit (a céhek nem annyira a paraszti piacokat célozták meg, pontosabban azt, hogy mit vett szintén a szokás határozta meg, szűrt (amit csakis parasztok hordtak!) pl. céhes iparosoktól, fazekat nagyon tőlük csak kivételesen, városok közelében). Hasonlóképpen a földesúr vagy a vármegye robotra is küldhette a parasztot -pl- várépítéshez. Ezt talán nem élvezte, de nem volt olyan rossz, mint gondolnánk, mert a paraszti életben a munka természetes volt. Szégyen lett volna dologtalanul üldögélni, és persze jobb lett volna esetleg piacra készíteni valamit, mint a földesúrnak dolgozni, de ez se volt nagy baj (a parasztlázadásokat mindig a természetes rend felborulása okozta, sohasem a „létező feudalizmus”). A középkorban azonban a robot sohasem a tömegtermelést szolgáló gépies tevékenység volt, hanem az intézményrendszer fenntartásához szükséges munka. A paraszt látóköre közmondásosan „nem nagyon terjedt túl faluja határán”, mégis azt látjuk, hogy meglehetősen komoly tudástranszfer történt Európa szerte. Geyer Flórián XVI. századi éneke (a német parasztháborúból) tartalmaz két sort: „Als Adam grub und Eva spann, kyrieleis, Wo war denn da der Edelmann?” -ami szó szerint azonos John Ball énekének soraival, melyet a Watt Tyler féle angol parasztfelkelők énekeltek százegynehány évvel korábban: „When Adam delved and Eve span, Who was then the gentleman? (Hol Ádám ásott és Éva font, hol volt a nemesember, no mondd?” Pedig ezek nyilván tiltott sorok voltak. Kérdés mennyire lehetett bármit tiltani. Pont a közösségek autonómiája miatt nagyon nehezen. Az eretnekségek elleni (elsősorban csak a késő középkorban megindult) harc is azért volt sokszor olyan véres, mert az eretnekség elterjedt, mire a pápa jutalommal vagy fenyegetéssel felbíztatott egy helyben érdekelt fegyveres urat, hogy fegyveresen számolja fel az eretnekséget. Egyéb adminisztratív eszközei nem nagyon voltak. Nézzük Husz János esetét! Husz már régóta (többé-kevésbé engedéllyel) prédikálta a tanait, ami feszültséget okozott, ezért a konstanzi zsinatra citálták -mivel óvatos volt ezért Zsigmond király és császár menlevelet adott neki. Konstanzban sikerült fölszámolni a korábban feudális uralmi okokból bekövetkezett egyházszakadást, de ehhez be kellett áldozni Huszt (Zsigmondnak ez nem okozott nagy gondot, már Hédervári Kont és társai esetéből is tudhatjuk, hogy a szavatartás nem tartozott a fő erényei közé). Huszt megégették. Igenám, de mire Zsigmond hazaért Budára, addig Csehországban kitört a lázadás! Villámgyorsan. A pápa természetesen azonnal a lázadók ellen küldte a császárt, akinek azonban azzal kellett szembesülnie, hogy a cseh urak jelentős része a husziták mellé állt. Akiket városi és paraszti seregek is támogatnak. A cseh társadalom ellenállását nem is sikerült se neki, de még Mátyás királynak se legyűrnie. Az immunrendszer kiválóan működött (annak ellenére, hogy közben egymás ellen is harcoltak -mint a parasztháborúkból is láthattuk, nem arról van szó, hogy tökéletes társadalom lett volna, hanem hogy az arányok jól alakultak). A pápa kénytelen volt kompromisszumot kötni. Csak sokkal, kétszáz évvel később, a fehérhegyi csata után tudták az akkor már Habsburg császár erői leverni a cseh huszitizmust. De, ahogy arról már sokat írtam, ez egy akkora háborúhoz vezetett, ami megváltoztatta egész Európát, az egész világot és elhozta nekünk a modern kort.

A céhek voltak azok az iparos és részben kereskedő szervezetek, amelyek a különböző erők harca közt elérték az elérhető legnagyobb autonómiát. A céhes iparos szinte semmilyen hatalmi láncba nem volt bekötve, tudását csak nagyon közvetve kaphatta „kívülről” -vagyis deákosan szólva tudása nagy része emergens jellegű volt. A jobbágyhoz hasonlóan egy -a jobbágyétól merőben különböző-hagyományban élt benne. Már gyermekként megkezdte inaséveit, együtt élt a mesterrel, ezzel valósággal belenőtt a mesterségbe. Belenőtt, de nemcsak úgy, mint a dudva, mint erről már írtam, ez egyfajta beavatás volt, egyféle megtérésélmény, a hivatás felismerése. Megismerte mindazt a gyakorlati és szellemi tudást, ami mesteréé volt (ez is kicsit bonyolultabb, de ebbe most nem megyek bele). Utána vándorolni kezdett új, nemegyszer külföldi mestereknél és megismerte az ő tudásukat, a kor legfrissebb és legősibb ismereteit. Eközben bizalmas viszonyba került a mesterségével. Gyakorlása közben ősi fogásokkal élt, melyekben átélhette az előtte dolgozó generációk örökségét s közben gondolkodhatott azon, hogy hol tudna valamit esetleg jobban csinálni, vagy két helyen megismert hagyomány előnyeit egyesíteni. Átélhette, hogy amit csinál, annak értelme van. Mesterré válván pedig ő maga is továbbadta ezt. Ez a tudás már kevesebb „népi” elemet tartalmaz, nagy része az, amit európai kultúrának nevezhetünk, de persze nem annyira fölülnézetből, mint inkább „belülnézetből”. Nézzük meg, hogyan épült fel egy „székesegyház” (sokszor nem püspöki székekről van szó, az iles-de-france-i gótikánál igen, de később már nagyon sokszor egyszerűen városi plébániatemplomokról)! A tervező építőmester (aki kezdetben jobbára pap volt, később egyre kevésbé -pl. a Parlerek „sima” céhes polgárok) adta a koncepciót, készítette el a terveket, ami inkább egy szerkesztési séma volt. Az épület a séma segítségével úgy valósult meg, hogy minden részlet önálló műalkotás, de egyben az egész része. Tegyük hozzá: a gótikus székesegyházak valóságos statikai bravúrok, végletekig kicentizett filigrán szerkezetekkel. Ennek ellenére tudták ezt nagyon kevés paranccsal, autonóm csapatokkal megvalósítani. Ráadásul nemegyszer évszázadok alatt, az idők során változó elképzelésekkel -mégis egységes képet alkotva a végén! Ma ez lehetetlen volna, ahogy az volt már a XIX. században is, ezért van nagyon kevés jól sikerült neogótikus épület*.

A legtöbb „katedrális” hosszú évszázadok alatt épült föl (de volt néhány, amelyet húsz egynehány év alatt befejeztek, tehát ideális esetben ennyi idő alatt meg lehetett építeni egy ilyen csodaművet, ennél sokkal gyorsabban a mai technológia mellett se nagyon sikerülne) pénzszűke miatt. Gondoljunk bele, ezeket a hatalmas dómokat 5-15000-es lakosságú városkák építették a saját pénzükből. Ezek a városi közösségek érték el az autonómia és a tudás talán legtökéletesebb egyensúlyát. Hihetetlen -jó értelemben vett- önbizalom, szakmai büszkeség sugárzik ezekről az alkotásokról. Nemegyszer teljesen belső körben történt minden: a tervezéstől a finanszírozáson át az összes munkáig. Ugyanakkor koruk teljes szellemi tudása rajtuk van, egyesek a gótikát a skolasztika tiszta építészeti leképeződésének tartják. Pedig pap sokszor nem is volt jelen a folyamatban! Nemes sem, mai szemlélettel „melósok” húzták föl maguknak.

 Hasonlítsuk ezt össze azzal, amit írtam: hogy a „magas” építészet internet, nemzetközi tömegkultúra stb. dacára sem jut el az építtetők szélesebb tömegeihez. Nemrég megmutattam a feleségemnek egy balatoni nyaralóhely három építészetileg egyáltalán minősíthető épületét. >>Furcsák, szokatlanok <<-mondta. Mások is hasonlóan vélekedtek (Sáros László egy posztmodern alkotásáról, illetve két „kortársnak” nevezhető házról van szó, tehát nem valami extrém különlegességekről). Azok is. Sem az építészeti minőség, sem egyáltalán a „trendi” építészet nem jut el a tömegekig. Talán annyira, mint egykor a jobbágyokig. Miközben egy mai átlagos ember kb. ezerszer könnyebben szerezhet információkat a külvilágból és szinte egyáltalán nincs olyan saját kultúrája ami akadálya volna annak, hogy legalább kövesse az elit(?) kultúráját. Mi van itt?

*A „könyvből” előállított gótika steril és nagyon távol van az igazitól. Sajátos módon két ellentétes és végletes irány tudott jó épületeket eredményezni: az egyik, amikor egy jó tervező egyéni módon elszakad a gótikától és azt csak kissé szürreális díszletnek használja. Példa rá Steindl Imre vagy Petz Samu jónéhány munkája. A másik véglet, amikor a tervező valósággal gótika-rajongóvá, fanatikussá lesz és egymaga képessé válik egy heterogén építőközösség helyébe képzelni magát. Ilyen volt pl. Eugène Viollet-le-Duc.

„A szépség, amit a -legtágabb értelemben vett- művészet hordoz, határozottan állítom, nem esetleges az életben, valami, amit az emberek tetszésük szerint elvehetnek vagy elvethetnek, hanem alapvető szükségszerűsége annak.” William Morris

„Ha az űrszemét az emberi hulladék, mely kitölti a csillagközi teret, akkor a hulladéktér az emberi melléktermék, mit az a bolygón hagy. A modernizáció épített öröksége nem a modern építészet, hanem a Hulladéktér (Junkspace). A Hulladéktér az, ami megmarad, miután a modernizáció befutotta pályáját, pontosabban ez rakódik le, amíg a modernizáció folyamata előrehalad -ez a melléktermék. A modernizációnak racionális programja volt: a tudomány áldásait. egyetemlegesen megosztani A Hulladéktér pedig a felmagasztosulása – vagy lebomlása… Noha az egyes részletei a tiszta emberi értelem által -végtelen számítási segédlettel- létrehozott briliáns találmányok eredményeként jönnek létre, ezek összege a Felvilágosodás végét jelzi előre; kutyakomédiaként, alacsony színvonalú purgatóriumként való föltámadását…” Rem Koolhaas

Mi a rend? Ez egy nagyon nehéz kérdés. Az előző fejezetekben a művészi cselekvések összességeként céloztam rá. A sors úgy hozta, hogy több olyan építkezésen vettem részt -tervezőként, művezetőként, de egyben kétkezi munkát is végezve- ahol a jellemzően a szocializmus alatt, vagy akár később elrontott épületet és környezetét kellett „visszavezetnünk igazi valójához” (Salamin Ferenc kifejezésével). Hozzáállásomnál és az anyagi lehetőségeknél fogva is mindig igyekeztünk minden hasznosat újra felhasználni. Hamarosan kiderült, hogy a munka dandárját tulajdonképpen az jelenti, hogy a helytelenül felhasznált dolgokat jó helyre tesszük, rendezzük. Rájöttem, hogy maga az építés (még nagyobb volumenű dolgoknál is) nem más, mint a dolgok átrendezése valamilyen minta, mintázat alapján. Ebben két elem van: az egyik a mintázat, a másik pedig a cselekvés. Az utóbbi az, amit Makovecz Imre az építés drámájának nevezett. Sajnos a legújabbkori magyar nyelvben a drámának van egy negatív, negyedik rendi olvasata (>>ne drámázz!<<), színházi, filmes értelmében pedig kezdett a tragédia szinonimája lenni, de eredeti jelentésében a teljes cselekedetet jelentette (δράω -cselekszik). Modern technicus terminusszal nevezhetjük dramaturgiának is /A makoveczi megfogalmazás pontosabb – a dráma több, mint a vázát jelentő dramaturgia, és így több az építés drámája is; csak azért boncolgatom, mert az eredeti kifejezést félre szokták érteni/. A dramaturgia természetesen szoros összefüggésben van magával a mintázattal. Tulajdonképpen annak eredményeként jön létre a mintázat. Christopher Alexander ausztriai születésű brit/amerikai építész The Timeless Way of Building (Az építés örök útja) és A Pattern Language (Egy mintázatnyelv-tudomásom szerint egyiknek sincs magyar fordítása) című munkáiban arra tett kísérletet, hogy megfejtse, mik azok az örök mintázatok (pattern-ök), amelyek jól működnek a természetben és az építészetben, és hogyan jönnek létre, illetve megpróbált létrehozni egy mintázatnyelvet is, amellyel jó épületet lehet tervezni. Alexander jelentős hatást tett a posztmodern, főleg a modernitáskritikus neovernakuláris posztmodern építészetre, viszont kivívta a modernek haragját és kritikáját. Ez természetesen nem volna baj, a baj az, hogy ezek egy része jogosult volt. Egy 2010-es interjújában Alexander maga is elismerte, hogy a Pattern Language kezdetleges, és hogy sajnos azóta sem talált teljesen kielégítő megoldást. Egy sokkal-sokkal komplexebb rendszerről van szó, mint eleinte hitte. Komplexről, ami mégis olyan egyszerű, hogy írástudatlan indiai parasztok (köztük szerezte Ch.A. első tapasztalatait a tárgyról) tökéletesen alkalmazzák – ugyanakkor tudatos nagy és átlagos építészek Michelangelotól bármelyik, mondjuk a prágai óvárosban dolgozó pallérig szintúgy. Nem mellékesen Alexander munkássága a számítógépes programozásra még nagyobb hatással volt, nevezetesen a design patternök megjelenése köszönhető neki. Miért jók ezek, miért nem, és miért érdekes ez számunkra? /Itt meg kell jegyezzem, hogy egyáltalán nem tudok programozni, információimat Nagy Dánieltől, és némi-nemű utánaolvasásból nyertem, szóval nem kizárt, hogy valamit rosszul értettem vagy rosszul fejezek ki/ A számítástechnika rohamos terjedése (talán az 1990-es évekre) egyre komplexebbé tette a programok használatát, egymással való kommunikációját, ezt a komplexitást pedig az addigi egyszerű matematika nem nagyon tudta kezelni. Ezt fölismervén kezdték el a design patternöket használni, hogy a program ezeket a kész elemeket végrehajtva tudjon megbirkózni a komplexebb helyzettel. A probléma azonban -ha jól értettem- ugyanaz ezekkel, mint Alexander Pattern Language-ének az építész által ajánlott mintázataival: a mintázat megfigyelésével, formai megragadásával jöttek létre, anélkül, hogy a mögöttük lévő dramaturgiát igazán ismernénk. A programozó begyakorolja a patternök használatát, ahelyett, hogy megpróbálná a problémát matematikailag megoldani. Végül pedig miért érdekes ez? Még a számítógépek tisztán ember által alkotott, általunk az egyes gép esetében teljesen ismert matematikán alapuló világa is összetettebb rendszer, mint ami a mechanikus materializmus, a Felvilágosodás -s így még mindig nem kis részben a modern világ- világképe alapján megérthető, működtethető! Alexander elsődleges megfigyelése ugyanis pontosan az volt, hogy a modern építészet, tágabb értelemben a modern világ nem ezek alapján az örök mintázatok alapján épül fel, hanem sokkal gépiesebb, ridegebb és silányabbak alapján. Amivel aligha adhatunk jó megoldást egy bonyolult világ összes problémájára -ahogyan azt a Felvilágosodás ígérte.  Esetünk másrészt azt is jól példázza, hogy mintázat és azt alakító dramaturgia nem választható szét! A posztmodern építészet is, úgy vélem, ott bukott el (már amennyire megbukott), hogy formai módon próbálta megoldani a világban és az építészetben lévő összetettséget és ellentmondást (Charles Jencks). Poundbury, Károly walesi herceg és az építész Léon Krier konzervatív kísérleti városa, bár sokszorosan jobban teljesít, mint a modernista urbanisztika megannyi falanxa, mégis skanzenszerű, kicsit hamis, kicsit kulissza: a helyesnek vélt mintázat megépítésével próbálja meg beindítani a helyes cselekvést -így helyreállítva a rendet.

Hogy az eredeti hasonlatomat folytassam: Az egyes mintázat az, ahogyan és ahová az egyes dolgokat a cselekvés, a (művészi) tevékenység során helyükre teszem. Ezek összessége a rend. Ez tulajdonképpen az Egész. Az Egészről van -némi- tudásunk, mitológiai, filozófiai és tudományos. Ezek az egész struktúra egyes részleteit adhatják (igaz vagy hamis módon), a régi mesterek például elsősorban a világegyetem képét, és az azt hordozó alapvető matematikai szabályokat keresték, ami összefüggésben van a mintázatokkal, de a drámát a hagyomány biztosította, a matematikai tudás és a hagyomány együtt alkotta meg a mintázatot. A modernitás viszont, mint a rációval szembenállót (és az Apparátus gépezetének útjában állót) eltörölte a hagyományt. A mintázatból, a mintázatok szerkezetéből a drámára, a helyes cselekvésre következtetni viszont, mint láthattuk nagyon nehéz, szinte lehetetlen.  Egyelőre én sem próbálom meg ezt az utat járni (de később szeretnék tenni egy nagy közös kísérletet mindazokkal, akik készek rá, mivel meglévő érvényes hagyomány hiányában csak következtethetünk a helyes cselekedetre, az egész képe talán mégis segítségünkre lehet), megpróbálom inkább a fordítottját. A külső képből következtetek a belső tartalomra. Természetesen Alexander azért figyelt föl az indiai parasztok tudására, mert amit csináltak, az harmonikus, szép volt.

A szépség az, ami jelzi, hogy hol találkozunk renddel, hol találkozunk művészi cselekvéssel és így kultúrával. Magyarországon tíz emberből kilenc azt szokta mondani, hogy a szépség relatív. Ha a demokratikus véleményt vesszük, akkor pedig Kisgrófó vagy Lady Gaga sokszorosan fogja verni Bartók Bélát. Mindez csupán azt mutatja, hogy Magyarország már egészen lezüllött, elveszett ország, semmi többet. Aki szerint a szépség relatív, az ne alakítson céhet, sőt az ilyet ki kell zárni a céhből! Hogyan?! Hiszen már a régi rómaiak is azt állították, hogy de gustibus non est disputandum (ízlésekről nem lehet vitatkozni)! Itt két dologról van szó. Az egyik, hogy én például, ahogyan azt a kedves olvasó nyilván kitalálta, rajongok Bartókért. Ugyanakkor például nem igazán szeretem Mozartot. Sőt, még Salieri is kedvesebb a fülemnek Mozartnál. Mégis, soha nem állítanám azt, hogy Mozart rossz zeneszerző lett volna, még akkor sem állítanám, ha a Requiem-et nem írta volna meg, sőt még azt is elismerem, hogy valamelyest tehetségesebb volt Salierinél. Egyszerűen más az ízlésünk, Mozart világa nincs igazán közel hozzám. De azért hallom, hogy ez nagyon szép muzsika, amit természetesen nem hallok Lady Gagánál. Az ízlésünket sok minden befolyásolhatja, divat, szociális helyzet, világnézet. Itt meg is érkeztünk a második ponthoz: a -mint láttuk kényszerűen- első rendi, papi, váteszi szerepet játszó művészek, építészek hajlamosak ideológiai, művészetelméleti alapon elítélni kollégáik munkáit. Ezzel összekeverik a szépséget, a kultúra megjelenését a kultúra általuk egyedül helyesnek vélt elméleti alapjával. Mivel azonban nem igazi bráhminokról van szó, hanem kényszer-bráhmin harmadik rendiekről, ezért össze is keveredik ez az ítélet mindenféle családi szokással, politikai oldallal stb. De: nincsen olyan (valódi) építész, aki ne volna halálosan biztos benne, hogy mondjuk Frank Lloyd Wright épületei ezerszeresen szebbek mondjuk a megyét teleépítő önkormányzati előadó -sógor förtelményeinél. Nincsen képzőművész, aki ne volna halálosan biztos, hogy Raffaelo festményei ezerszeresen szebbek a „vaddisznó őszi tájban” piaci festménynél. És így tovább. A szépség nem relatív.

Nem relatív, és világunkat ellepte a csúnyaság. A modern világ legáltalánosabb jellemzője, hogy csúnya. Csúnya és rendezetlen kelet európai lakótelepek eldobott sörösflaskákkal teleszemetelt bódésorán, de valójában csúnya a gyönyörűen rendezett német autópályapihenő is. Rem Koolhaas (Pritzker díjas) holland építész szerint (akitől, aki ismeri, tudja, hogy mi sem áll távolabb, mint valamifajta romantikus múltbarévedés) a modernitás valódi építészeti, épített hozadéka a hulladéktér, angolul Junkspace. Koolhaas szerint minden olyan tér, ami kizárólag profitmaximalizálási, politikai vagy egyéb reklámcéllal hoznak létre, szükségszerűen hulladéktér. És mi az, ami a kapitalizmusban nem ilyen céllal jön létre? Mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el mit ír Koolhaas a hulladéktérről. El fog menni a kedve a modernitástól… (https://www.readingdesign.org/junkspace -sajnos angolul van, nem könnyű nyelvezettel és nem állítom, hogy az, akit eddig nem foglalkoztatott az épített környezet, az érteni fogja, hogy miről beszél, de aki érti, annak sokkolóan sokatmondó). Mondok néhány egyszerű példát, ami talán közérthető lesz, hogyan nyer teret a csúnyaság a modern világban. (Csak ahogy leírtam ezt a mondatot vettem észre, hogy a magyar nyelv ismét jó kis szójátékkal kedveskedett -ahol a csúnyaság teret nyer, az szükségszerűen hulladéktér lesz!) Szóval az első példám: minden építész tucatjait ismeri az olyan, „természeti népek” által épített hajlékoknak, amelyek nagyon izgalmas matematikát hordoznak, nagyon fantáziadús szerkesztéssel, anyaghasználattal épülnek, és persze szép összhangban vannak a környezetükkel. A globalizációval terjedő színes-szagos fényképeknek köszönhetően szerintem nem szakmabeli olvasóimnak sem kell hosszasan magyaráznom mire gondolok -ilyenek például az igluk, a mocsári arabok úszó nádházai (a mudhifok) vagy az indonéziai batakok, minangkabauk vagy toradzsák házai. Na most az a helyzet, hogy ezeket (vagy inkább a hozzájuk hasonlókat, mert speciális helyzetüknél fogva pl. az iglukat és a mudhifeket szimpla bodegákkal természetesen nem lehet helyettesíteni) lakóik elhagyják, lebontják és helyettük bádogbódékat tákolnak össze. Ne gondoljuk, hogy ezek az emberek teljesen hülyék! Civilizációs szempontból a bádogbódé sok esetben előrelépést jelent. A régi nádból, szalmából, sárból, jégből épült lakot folyamatosan javítgatni kellett, ami sok energiát vitt el, nemegyszer sötét volt, tűzveszélyes, és így tovább. Azonban az, hogy a bádogbódé csúnyább talán kétségtelen, de ez erős összefüggésben van azzal is, hogy a váltáskor elég komoly tudás veszett el. Elveszett az a matematikai, statikai, építészeti (és persze mitológiai-mágikus) tudás, ami a régieket jellemezte. Az új bádogtákolmány jellemzően nagyon kevés ilyet hordoz. Pontosabban: nagyon is magas tudást hordoz! Azt a tudást, ami ahhoz kellett, hogy a bádoglemezt előállítsák. Nagyon komoly fizikai, kémiai és matematikai tudás kell ahhoz, hogy jó minőségű, olcsó horganyzott acélt (azaz bádogot) állítsunk elő, néha szép, elegáns megoldásokkal! Hasonlóképpen ahhoz, hogy a bádoglemezeket elszállító hajókat, teherautókat legyártsák. A probléma az, hogy ez a tudás egy, a lemez felhasználásától nagyon-nagyon távoli hely tudása volt, aminek alig van köze a végterméket felhasználó emberekhez. Nem lehet, hogy ha ezek is modernizálódnak, csatlakoznak a modern világhoz, akkor majd lesz közük a tudáshoz is? Nem valószínű. A helyzet ugyanis az, hogy Európában is csak látszólag jobb a helyzet. Mint arról a magyar társadalom bemutatásánál (I/F-13 fejezet) már szó volt, a Magyarországon épülő házak nagy többsége ugyanolyan ostobán csúnya valami, mint a bádogbódé, csak civilizációsan magasabb fokú. Sorjázik minden átlagos épület az erőltetett, hibás, csomópontjaiban kitalálatlan megoldásoktól! Aki egy kicsit kívülről tekint bele ebbe a világba, (laikusok ilyenkor szokták föltenni, azt a teljesen logikus -bár roppant naív- kérdést, hogy miért nem lehet olyan házakat tervezni, építeni, mint őseink tették?) az nem szokta érteni, hogy hogy a csudába is jönnek ezek létre? Műszakilag nem jók. Műszaki-matematikai tisztaság szempontjából katasztrofálisak. Szépnek végkép nem szépek. Logikusnak ugyan roppant zavarosak, de létrejöttük mögött nagyon is kényszerítő logikát találunk: a gyorsaságot, olcsóságot, a bürokratikus és piaci szereplők zavaros követelményeit, az építő negyedik rend „gondolkozni nem tudó kezét”. Mindazt, amit az előző részekben sorra vettem. Így jön létre a Junkspace. Ha azután a történetbe belekerül egy magasabb szellemi szintet képviselő építész, akkor ő megpróbál egyszemélyes sámánként belerakni valamiféle szellemet. Egy időben szokássá vált Makovecz Imrét azzal cikizni, hogy rámutattak organikus, lényszerű házainak festői összhangja mögött a rosszul megoldott, banális részletekre. A Makovecz házak így azután kulisszák (György Péter) vagy díszletek (Janáky István). Ez, amellett, hogy mélységesen igazságtalan volt, hisz’ mindenki tudta, tudhatta, hogy milyen nehéz körülmények között, ellenszélben jöttek létre ezek a művek a késő Kádár kor végtelenül alacsony színvonalú kivitelezői, beruházói közegében, egyfajta szelektív vakságról is tanúságot tesz. Azt figyeltem meg ugyanis, már sokkal azelőtt, hogy Koolhaas hulladéktérről szóló elméletéről hallottam volna, hogy a mai kor minden magasabb építészeti színvonalú művére igaz ez! Minden olyan mai épület, ami építészeti színvonalat hordoz kulissza. Hamis. Ha máshol nem, akkor az álmennyezet alatt, vagy a mélygarázsban, vagy az alagsori WC-ben ki fog lógni a lóláb! Erre persze könnyű azt mondani, hogy kit érdekel az alagsori WC, de az a helyzet, hogy régi épületeinken nem volt ilyen törés. Még a kiváncsi szemek elől alagsorba rejtett konyhák is sokkal koherensebb egységet alkotnak az úri szobákkal, mint ma bármi, amit nem dizájnoltak meg a valóság elrejtése céljából. Ha máshol nem, akkor a gépészetnél. A nem látványosra tervezett műszaki eszközök elcsúfulása szintén nagyon látványos. Gondoljunk egy régi ajtópántra és egy maira. Igaz, a main a legtöbb esetben van állítási lehetőség… csakhogy a régi asztalosok legtöbbször anélkül is jobban állították be az ajtót. Valamilyen alapvető tudás elveszett a fejlett világban is. Hiába van magas tudás a gyártási fázisban, a struktúra olyan, hogy a végeredmény tudás nélküli lesz. Az építészeti igény nélkül épült házak természetesen azért nem kulisszaszerűek, mert őket minden ízükben átjárja a csúnyaság. Ők minden ízükben Junkspace-t alkotnak. Bár az igazi, őszinte modern épület a paneles lakótelep. Remélem nem kell csúnyasága mellett érvelnem. Mit jelez ez az általános csúfság? Azt jelzi, hogy nincs rend! A modernitás gépies rendje nem rend. A panel nem az építészet csúcsteljesítménye, hanem legalja. Néhány évvel ezelőtt a dezeen.com építészeti honlap közölte egy építészhallgató (?) bizarr „ateista építészet” névre hallgató vízióit. Nem bírtam végigolvasni az egészet, nem volt annyira érdekes, elsősorban azért, mert biztos voltam benne, hogy téved, az ateista építészet nem a mégoly különös, de mégiscsak az emberi kreativitás segítségével létrejött dolog, az igazi ateista építészet a panel vagy a sárga falas műanyag ablakos megnevezhetetlen stílusú érvénytelenség, ahogy Hamvas meghatározása szerint az ateista szőlő a noha. A fentiek így természetesen nemcsak az építészetre igazak. Igazak az egyre ember nélkülibb, tökéltesen gépesített mezőgazdasági vidékre, az ételre (junkfood), a zenére, a játékokra, ruhákra, a migránsok útvonalaira, a tőke mozgására, bármire.

A rend mindig az isteni, kozmikus rend lenyomata. Ez adja értelmét a harci csónak istenek általi építésének utánzásának, mégha az ilyesmi sokszor a Pattern language mintázatainak használatához hasonlóan egyféle cargo kultusszá, értelem nélküli formai utánzássá is válhat, válhatott sokszor. Mégis, mindaz, ami nem hordozza ennek a kozmikus rendnek a lenyomatát, az szellem nélküli, érvénytelen. Mondom én. Hohó, mondhatja képzelt modernista ellenfelem, ilyen rend márpedig nem létezik, tehát az a sok ostobaság is hiábavaló, amit itt összehordtam. Ha a csúnya szolgálja a haladást, akkor punktum, ezt kell szeretni és így van jól (ezt ilyen logikusan nem szokták kimondani, de most mondjuk)! Van számára egy rossz hírem: ha valami csúnya, az nem is szokott jól működni. Jól tudja ezt mindenki, aki „művészi” munkát végez (mindenki, aki odafigyeléssel, szeretettel végzi a munkáját). A dolog oda-vissza igaz. Ha csúnya a végeredmény, az arra utal, hogy az azokat létrehozó dramaturgiával is gond van! Amikor le Corbusier lakógépről álmodott, mint említettem a gépek racionális esztétikáját szerette volna az építészetben megvalósítani. A nem esztétikus, nem tiszta matematikai elveken működő gép nem jó gép. Amikor kozmikus rendről beszélek, akkor matematikailag is tiszta rendről beszélek. Hogy még egy jelentős mai építészt idecitáljak, az ausztrál Glenn Murcutt szavaival: „az egyszerűség az összetettség másik oldala. A leegyszerűsítettség nem hordoz magában összetettséget”. A modern világ vagy zavaros, vagy leegyszerűsített. Ha egy gép zavaros, vagy leegyszerűsített, nem fog jól működni. Az Apparátust, mint azt kezdetben, az I/B fejezetben írtam, egy jól működő gépezetnek képzelték el. Csakhogy abból, hogy nem szép, hogy csúnya, sajnos egyértelműen lehet arra is következtetni, hogy valójában rosszul működő gépezet…

"Az igazság az, hogy a művészetben … kevesek kifinomult tanultsága még azokat a keveseket sem fogja azok fölé a gonosz dolgok fölé emelni, melyek a tudatlan nép nagy tömegeit szorongatják"  William Morris

Mielőtt azonban rátérnék arra, amit ígértem, hogy valóban a rendről, illetve a kapitalizmus formájáról beszéljek, úgy láttam, szükséges művészet, kultúra és társadalom kapcsolatáról is írnom.

Jó pár esztendeje már, hogy részt vettem egy kiállításmegnyitón, ahol a megnyitó beszédet Freund Tamás, a neves neurobiológus, agykutató, most a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, tartotta. Freund -valószínűleg azért, hogy szakmai utalással igazolja tulajdonképpen váratlan szerepét- arról beszélt, hogy a művészet egyfajta drog. Tudományos bizonyíték van rá, hogy a művészeti élmény ugyanolyan agyi hatást fejt ki, mint a kábítószerek. (Ezért aztán inkább fogyasszunk művészetet, mintsem kábítószert, ha már nehezen viseljük ezt a világot és egy kis agystimulálásra van szükségünk.) A jelenlévők nagy része -jórészt művészek- nagyon megbotránkozott az elhangzottakon. Miért? Mert meg voltak győződve (az ateisták is), hogy a művészet valami hasonlíthatatlanul több. Amikor egyes elkötelezett ateisták (azt hiszem maga Richard Dawkins is) az emberi civilizáció céljában a szenvedés enyhítését határozzák meg, akkor a művészi alkotásban valami olyasmit látnak, mint Freund. Az a probléma, hogy egy művész sem képes így tekinteni a saját munkájára. Sőt senki, aki a munkáját hivatásként (művészként) végzi. Van egy fogadásom, hogy Dawkins se.

Az Apparátus viszont a művészi aspektussal nem tud, de nem is akar mit kezdeni. Természetesen „tudja” (mint személytelen intelligencia), hogy ezek fontos dolgok, de gyakorlatilag a kezdetektől nem tudta őket jól integrálni a rendszerbe. Amikor azt írtam, hogy a kapitalizmusban eltávolodott egymástól civilizáció és kultúra, azzal nem akartam azt mondani, hogy a modern világban ne volna kultúra vagy művészet. Scruton a Miért számít a szépség?-ben elég hosszasan kritizálja a modern művészet rondaságkultuszát. Miközben a jelenség valóban létezik (mi az, hogy, nagyon is), ódzkodnék attól, hogy általánosítsak. Sőt. Miközben a modern művészet története válságról válságra halad, óriási értékeket is létrehozott. Említettem már, hogy Tisza István a szecessziónak, a bontakozó modern művészetnek, Adynak mekkora ellenfele volt. Tisza észlelte, hogy a régi világ s benne a régi Magyarország (egyáltalán Magyarország) kezd elsüllyedni és hogy az új művészet ennek a jele. Amikor azonban Adyban pusztító, zavaros, szennyes áradatot látott, akkor nem vette észre, hogy a régi világ reprezentánsai többnyire (közepesen jó) modernista üzletemberek, akik tudják, hogy a megszokott a jól eladható (míg a jó üzletemberek azt is, hogy az igazi haszon azon az újdonságon van, amiről ők mondhatják meg, hogy jó-e vagy rossz), akik kiüresedett díszletek mögé hazudnak, vagy képzelnek tartalmat, míg az új keresői közt lehetnek szélhámosok, modernista megszállottak, de igazi művészek is. Vagy aki egyszerre mindhárom, mint Ady Endre… Prohászka Ottokár (és sokak) esete Bartókkal még rosszabb. Barbár romboló, mondták megütközve. Barbár romboló -mondták áhítattal a progresszió hívei („Hangzavart? Azt!” -írja Illyés Gyula Bartók c. versében).  Bartók válaszul mindkettőnek meg is írta az Allegro Barbaro-t. Ami azonban nem hangzavar. Sőt, a legteljesebb harmónia. Hogy egy internetes kommentet idézzek „Bartók, ahogy mondom, az egyetlen zeneszerző, aki megközelítette Bach tökéletességét… mindkettő tökéletesen érzi az egyensúlyt a matematika és a szépség között…” (Alexandre Oliveira).

A probléma tehát nem abban van, hogy nincs kultúra vagy művészet, hanem a szétválasztásban. Míg a hagyományos társadalmak az egyes társadalmi tevékenységeket választották el egymástól, a liberálisok a nagy egyesítés ígéretével – a gazdaságot és a kultúrát. Vagy egyik, vagy másik. Amikor a régészek a la Tѐne, vagy éppen a Cucuteni–Tripilja kultúra tárgyait fedezik föl, akkor nem nagyon tesznek, nem nagyon tehetnek különbséget használati és dísztárgy között – az előkerülő mindennapi, vagy ünnepi tárgyak együttese alkotja mindazt, amit ilyen vagy olyan kultúrának nevezünk. Ma ez nem így van. Illetve ma is így van, csak nem hisszük el. A művészi munkát különválasztottuk a „sima”, „profán” alkotótevékenységtől. Az egyiket üzletember „készíti”, a másikat művész. Az I/F-1 fejezetben méltatlankodtam, hogy pl. a kultúrát is üzletnek tekintik, ahol a szobrásznak a bankárral kell versenyeznie – bár megjegyeztem, hogy jobb helyeken egyes (kissé önkényesen kiválasztott) művészeteket kiveszik e körből. Ha közelebbről megnézzük, három változat van:

 -Államilag privilegizált művészet – a művészek egy körét állami pénzből tartja el a nemzetgazdaság. Ilyenkor vagy kér cserébe valamit az állam (és az annál rosszabb), vagy nem, így egy szűk, kiváltságos kaszt belterjes tevékenységévé válik a művészet (ilyenkor jön a rondaságkultusz, Marcel Duchamps végtelen utánzása stb.)

-Egy speciális nagytőkés réteg által eltartott művészet: a képzőművészet egy jó része tartozik ide. A képzőművészet (főleg festészet) nagyon is jó üzlet, de ez szinte teljesen független annak minőségétől, jelentésétől vagy jelentőségétől; egyfajta különleges befektetési papír szerepét játsszák az alkotások, amelyek így igen nagy értéket érhetnek el -kár, hogy ennek szinte semmi köze a kultúrához.

-Piacról megélni kénytelen művészet: itt is különválasztandó a sokszorosítható és a nem sokszorosítható. Ami sokszorosítható (ilyen elsősorban a zene, a film, de tulajdonképpen az irodalom is) az még (akár igen) jó üzlet is lehet -főleg, hogyha még nagy tömeg előtt is előadható. Itt természetesen már ezer torzító tényező jön be: az igénytelen versenye, ami a tömegben terjed, a sokszorosítás jogának és hasznának kérdésköre stb. Nem térek ki erre, egyrészt mert korábban már érintettem, hosszú is a téma és nemsokára más aspektusból vissza is fogok ide csatolni, de a tömegkultúra, tömegízlés kérdésköre mind itt összpontosul. Mégis, minden ellentmondásával, ez a kultúrának a szelete, ami még a legjobban érinti a modern társadalmakat, a többi szinte marginális.

               -tulajdonképpen a fenti alesete az iparművészet: a modern mozgalom abban a hitben jött létre, hogy az ipari termelés művésziesíthető, tömeges (kapitalista termelési sorban előállított) építkezés és tárgyalkotás lehet kultúrahordozó, hogyha a művészt a létrehozatal helyétől a tervezés fázisába, a központba visszük, ha már az ipari rendszert és a gyártást úgy tervezzük meg, hogy a termék művészi legyen. Sőt, ezen a módon a „magas” művészet eljuthat a tömegekhez -így jön létre az új magas színvonalú kollektivista tömegtársadalom, ahol mindenki igényes és higiénikus tárgyakkal berendezett jól tájolt, napfényes és jól átszellőztetett lakótelepi lakásában hallgatja a központból sugárzott komolyzenét, nem pedig zsúfolt koncerttermekben szorongva figyeli a „virtuózok vonaglását” (le Corbusier). Ez a modern építészet és iparművészet keletkezésének lényege, ez a célkitűzése. Hogy ez nem sikerült, nem kell hosszasan bizonygatnom. Egyik barátom járt egy olyan formatervező lakásában, akinek nevéhez a szocializmus több unalmas, nem túl művészi tömegtermelt bútora is fűződött. A lakás tele volt izgalmasabbnál izgalmasabb szép bútorokkal. >>Mik ezek? <<-kérdezte barátom. >>Ezek a később megvalósultak -vagy meg nem valósultak- prototípusai<<- mondta a tervező. >>Csak a megvalósítási folyamat során a gyártási, szállítási stb. szempontok miatt kicsit átalakultak…<<. És ez nemcsak a szocialista Magyarország vadkeleti vidékein volt így. Bezzeg a nyugat -gondolták sokan. Lássuk!  Ebből a szempontból a nyugat nyugata Svédország, ahol olyan erős az állam társadalomra gyakorolt hatása, hogy el lehet adni relatíve avantgárd dolgokat is, nem mondható, hogy a rossz közízlés rontaná el a dolgokat. A svéd bútortömegtermelés zászlóshajója az Ikea. Kétségtelen, hogy az Ikea nem annyira gagyi, mint például a magyar szocialista bútorgyártás volt. Nem annyira, de azért gagyi. Még szerencse, hogy kínálatukat kiegészíthetik a Távol-Keleten talán nem elsősorban rabszolgamunkával, hanem rosszul fizetett kisiparosmunkával készült kézműves tárgyakkal. Azok néha tudnak szépek lenni.

Nem vagyok vajon elfogult, nincs is szép modern bútor? Elfogult vagyok, mert ezeket se szeretem annyira, de vannak szép modern formatervezett bútorok. Ott van Ray és Charles Eames forgószéke, (Ludwig) Mies (van der Rohe) Barcelona fotelje, Breuer (Marcell) Wassily széke, (le) Corbu(sier) CL2 fotelje. Nincs trendi milliárdos (az ilyenek a tervezőket mindig a zárójel nélküli alakban becézik), akinek villájában egy-kettő ne állna ezekből. Pedig például ez utóbbi már mindössze 4.459,66 € -ért megvásárolható. Nem is értem, hogy nem terjedt el?! A helyzet az, hogy ezek drága, különleges ipari gyártással készült presztízsbútorok, amelyek jellemzően drágábbak, mint egy asztalos kézimunkával készült bútora – büszkén hirdetik az ipari formatervezés és a tömeggyártás dicsőségét és diadalát, büszkén, de hamisan…

-Utoljára maradtak azok, akik a piacról élnek, de amit csinálnak nem sokszorosítható, és nem épül rá „művészeti kötvénybiznisz”. Nem sokszorosítható, mert az értelmét veszítené (egyedi iparművészet), vagy adott helyszínre, célra készül (építészeti terv, városi szobor, landart, kert). Az e kategóriába tartozók vannak a legnyomorultabb helyzetben -vagy anyagilag, vagy a munkájuk művészi színvonalának szempontjából- itt érzékelhető legnyíltabban a kapitalizmus kultúrapusztító mivolta. Az építészet például gyakorlatilag a kapitalizmus fénykora óta van abban a helyzetben, hogy el akarják tőle vitatni művészet mivoltát. Jobb időkben úgy, hogy különbséget tesznek „építőművészet” vagy „műépítészet”, illetve sima építés között. Magyarul: immár nem minden emberi építőtevékenység művészet, de azért van „művészi” építkezés is. Itt kezd elválni kultúra és civilizáció. Az építészek azonban úgy jártak, hogy -mivel szinte képtelenség úgy építeni, hogy az valahogy ne volna gazdasági tevékenység is (ami az új korban már nem művészet) ezért csináltak belőlük építészmérnököt. A mérnök a modern világ hérosza volt (a posztmodernben jócskán le is ment az ázsiója): ő hivatott összekötni technikát, tudományt és gazdaságot. „A ház egy lakógép” -mondta a fent említett le Corbusier, ezzel pedig arra gondolt, hogy a gépek tiszták, tökéletesek, hisz, ha felesleges vagy odanemillő alkatrészek lennének bennük, akkor nem működnének. Szinte művészi alkotások. Ezzel gyakorlatilag ki is fejezte az Apparátus legtisztább eszméjét. A tökéletes gépezetét. A világ álljon össze egy hatalmas gépezetté. Tervezzék mérnökök! Közlekedésmérnökök tervezte ideális úthálózaton gépkocsik suhanjanak, lakó és dolgozógépekbe juttatván el utasaikat. Ülő és fekvőgépeken pihenjenek és frissüljenek. Gyógyítógépekben gondoskodjanak egészségükről. Az egészet koordinálják számítógépek. És így tovább. Az építészeket tulajdonképpen felemelték, amikor a „vonagló virtuózok” kategóriából a mérnökibe kerültek. Csakhogy a gyakorlatban nem működött a szép utópia (hogy miért nem, arról beszélek tulajdonképpen ebben az egész fejezetben). A mérnökien megtervezett szép új világ szürke, monoton, nyomasztó és művészietlen lett. Ráadásul a mérnök szerepét átvette a hivatal, a mérnök apró alárendelt alkotórész lett a nagy, arctalan és ordítóan ostoba (bizony) gépezetben. Én többek között azért sem hiszek abban, hogy „az Új világ mérnökei” kvázi a „modern világ valódi urai” is lennének egyben. A modern hős, a mérnök, mára egyszerű (noha persze fontos) fogaskerék az Apparátus nagy gépezetében, ő a rabszolga, nem az Apparátus az ő rabszolgája.

Mi hát a művész a modernitásban? Ő is zsellér (negyedik rendi), mint a legtöbben? Ilyen is van, de -minthogy e rend lényegében véve nem képes értéket létrehozni, ezért a művészek általában nem ilyenek. Persze, a tömegművészet legalantasabb gyakorlói, a szórakoztatóipar napszámosai ilyenek. A többség azonban részben -kimondva is- attól művész, hogy kívülálló. a rendszer felett álló.

A modernitásban a művészek talán sokkal inkább lehetnek bráhminok, próféták, mint korábban. Bach egyszerű polgárember volt, aki megbízást teljesített (mégis a legmagasabb „isteniséget” érte el). Bartók még polgár (burzsoá) volt, de már kissé különcnek számított. /Származására nézve dzsentri, vagy talán pontosabban nemesi származású értelmiségi családból való volt, de a burzsoalizálódott dzsentrihez, pláne „dzsentrihez” még kevésbé sorolnám, mint a polgársághoz, velük elég ellentmondásos, olykor ellenséges viszonya volt /. A mai művészek többsége már nem polgár, hanem egyfajta vagabond – éhező, vagy milliárdos vagabond. Esetleg sámán, mint Joseph Beuys, aki még egyedül képes valami olyat fölmutatni, ami túlmutat a mindennapok banalitásán. Esetleg (igen sokszor) hamis próféta, aki kénytelen prófétálni, hatalmas erejűnek hazudni magát, mert ha egyszerű -tehetségével arányos- alkotásokat hozna létre, az kevés volna az elismeréshez.

Mindez azonban azt is jelenti, hogy a magas kultúra csak „magas” szférákban van jelen. Másféle kultúra pedig elég kevés van. Hogy érzékeltessem a különbséget: a Bud Spencer filmek tipikus harmadik rendi alkotások, nem céljuk, hogy isteni szférákba emeljenek bárkit. Mégis, a Kincs ami nincs például sokkal művészibb alkotás (és, mint ilyen sokkal mélyebben igaz), mint megannyi nagyon mélyre menni akaró, vagy pláne ezt imitáló rossz művészfilm. Ami nem baj, mert művészfilmet csak egy szűk értelmiségi réteg néz. Igényes közönségfilm viszont egyre kevesebb van. Régen szinte minden film többé-kevésbé igényes közönségfilm volt. (Legföljebb kis művészcsoportok, pl. a dadaisták kísérleteztek nagyon kis költségvetésű művészfilmekkel). A két világháború közti magyar filmgyártás például sírnivalóan gagyi és hamis történeteket dolgozik föl (ez természetesen válságjel). Gróf és a szegény lány, gyárigazgató és szegény lány, álruhás gróf, esetleg a modernizáció kedvéért mérnök stb. stb. Ugyanakkor a színészek többsége elég jó volt ahhoz, hogy ezek a filmek javarészt mégis szórakoztatóak, kedvesek legyenek. Természetesen nem mindegy, hogy olyan zseniális figurák játszották-e őket, mint Kabos, Jávor, Latabár, Tolnay Klári, vagy másodvonalbeliek, vannak nézhetetlenül rossz rendezések is, de olyan film, amelyikre azt mondanánk, hogy igazi szemét, kevés akad. Ma a hasonló kategóriájú filmek nagy része hulladék. Nézzük meg az 1934-es Meseautót (amiben pedig a borzasztó és erkölcsileg is kérdéses történet mellett a nem túl jelentős Törzs Jenő volt az egyik főszereplő) és annak 2000-es remake-jét és azonnal megértjük, hogy hogyan lesz a harmadik rendből negyedik rend. Ami az elsőben kedves, a másodikban utálatos.  Nem a magas kultúra veszett ki, hanem a mindennapok lettek művészietlenek. Egyszerűen azért, mert the business of business is business (Milton Friedman). Friedman az ominózus mondatot egyébként a cégek szociális felelőssége ellen írta, amit képmutatásnak vélt, vagy rosszabbnak, a gazdasági szereplők állami tényezőként való működésének jeleként. És ebben igaza is volt! Ruskin gyönyörű meghatározása alapján láthattuk, hogy a kerekedő akkor szolgálja a közjót, ha a kereskedés pezsgő voltát biztosítja -és nem mondjuk a faji előítéletek megszűnését. Természetesen magánemberként helyes, ha ezt teszi, de kereskedőként nem ez a dolga. A probléma Friedman meghatározásában az, hogy mindenféle gazdasági tevékenységet bizniszként definiált. Illetve nem is definiálta, eszébe se jutott (se neki, se ellenfeleinek), hogy ne az volna. Mint az előző részben láthattuk, márpedig az emberi tevékenység célja igazából nem az üzlet, hanem pont a kultúra, még pontosabban a rend.