A zalai és az alföldi gyerekkori élményeim egy életre meghatározták az életemet és a mai napig is azt mondom, hogy minél messzebb megyek Budapesttől, annál közelebb jutok a hazámhoz. Mert a mai napig is igaz, hogy a vidéki emberek barátságosak, nyitottak, intelligensek és nem olyanok, mint a pestiek, akik gyűlölködők, közömbösek, idegbetegek és sóvárognak valami jóra, de azt már nem tudják megmondani, hogy mi a jó; mert az Auchanba járnak vásárolni vagy a Corába, tökmindegy, egyik mocskosabb hely, mint a másik, ahol tisztességes árut nem lehet kapni … igaz, hogy amennyire lehet, tönkretették a vidéket is, mert ma már természetes, hogy egy vidéki családi családi ház hátsó kertjében se tyúk, se kacsa, se liba, se disznó, nem beszélve a tehénről. Ma természetes, hogy egy mártélyi asszony bemegy a Hódmezővásárhely melletti Auchanba, megvesz négy egykilós rossz kenyeret, hármat betesz a mélyhűtőbe és eszébe ágában sincs, hogy másképp gondolkozzon. Annyira sikerült a maradék kis Magyarországot tönkretenni, amennyire csak tőlük tellett. Ebben a tönkretevő folyamatban lettem én felnőtt. Makovecz Imre

És ne mentsük föl a konzervatívokat se. A már említett abszolutista uralkodók általában nem voltak nagy formátumú emberek, talán Metternich kivételével. Ráadásul nem is voltak igazi konzervatívok, a titkospolicáj és hasonló intézmények működtetése maga a gyökeres ellentéte bármilyen hagyományos társadalomnak. Ezeket az abszolutista államokat amúgy is a később tárgyalandó prekapitalista kategóriába sorolnám. Konzervativizmusuknak jellemzően három összetevője volt, az első és legfontosabb a hatalmi monopóliumukhoz való görcsös ragaszkodás, a második valamiféle tridenti inkvizito-katolicizmusból és/vagy hivatalnok-nemesi-katonai rendszeretetből fakadó erkölcs, a harmadik és legkevésbé erős pedig a valódi ősi értékekhez való ragaszkodás (viszont ezek fordított sorrendben tették elkerülhetetlenné, hogy az abszolutista államok a kezdeti rokonszenv ellenére végülis szembekerüljenek a modernista erőkkel). Igazi konzervatív kevés volt ebben az időben, még példának okáért az abszolutizmusnak némileg ellenálló rendi Magyarországon és hasonló perifériákon lehet mutatóba találni egyet-kettőt, mint például az idősebb Wesselényi Miklóst, a „zsibói bölényt” -de nem véletlen, hogy fia, az ifjabb Miklós már a liberális oldalon küzdött, vagy említhetném Pálóczi Horváth Ádámot, az „utolsó kurucot”, de hát ő meg tevékeny szabadkőműves volt, tehát elvben ő is az ellenoldalhoz tartozik - ebből is látszik, hogy ha kategóriákat a könnyebb megérthetőség kedvéért föl is állíthatunk, de már az embereket csak nagyon óvatosan gyömöszölhetjük be egyik-vagy másik kategóriába. Széchenyi konzervatív ellenfelének szokták pl. kategorizálni gr. Dessewffy Józsefet, de valójában ő is csak annyiban volt konzervatív, hogy egyrészt egy korábbi, merkantilista gazdaságpolitikának volt híve, másrészt igyekezett felhívni a figyelmet Széchenyi logikai hibáira és közgazdasági tévedéseire. Ez a „fontolva haladás”, mely a gyakorlat eszme általi alávetését kifogásolja, (melyet aztán Magyarországon ellenfelei úgy lejárattak) a brit konzervativizmus legjobb hagyományaira emlékeztet (és fontosságát kicsit sem akarom lebecsülni -talán pont ez, az ideológiavezérlettség helyett a józan ész használata -ami tulajdonképpen nem más, mint a "második névadás" valamilyen szintű elutasítása- az egyetlen, ami, mint konzervatív hagyomány hellyel közzel máig fönnmaradhatott), de igazából Dessewffy sem volt a hagyományos rend elkötelezett őre, támogatta például a céhek eltörlését, vagy a földesúr-jobbágy viszony „modern” gazdasági alapú jogi és anyagi rendezését. Ilyen kategória a „polgári” is. Miközben ez a jelző ma jellemzően a „konzervatív” szinonimája, a XVIII. -XIX. században meg a liberálisé vagy kapitalistáé volt. Minden esetben indokolatlanul. Erről később szándékozom írni, de valójában egyik újkori politikai erő sem nézte a világot a polgárság, főleg a valódi, az iparűző vagy kiskereskedő polgárság szemszögéből. A liberálisok a modernista erők, a Tőke, és esetleg az Apparátus által létrehozott új „polgárság”, ezen hivatalnok – állami vezető -kis-közép tőkés réteg (a marxi „burzsoázia”) szemszögéből nézték, a szocialisták a szintén a kapitalista átalakulás által létrehozott munkásságéból, egyes narodnyikok vagy néppártiak (talán) a parasztságéból, a konzervatívok pedig felülről, a régi uralkodó rétegek szemszögéből. Ez talán nem volt önmagában hiba, főleg, ha valóban a hagyományos nemesi értékek, és nem a fent már említett abszolutista-bürokrata nézőpontok képezték annak alapját, de mindenképpen beszűkült szemléletet eredményezett. Ráadásul lehetőséget adott arra, ami a XX. században gyakorlatilag fölszámolta, vagy a szélsőjobboldalra száműzte (és annak populistává és részben baloldalivá válása során fölszámolta) ezt az eredeti radikális, ellenforradalmi konzervativizmust, hogy tudniillik a konzervativizmus szövetséget kössön a Tőkével. Hogy ez hogyan lehetséges, hogyha egyszer antagonisztikus ellentét feszül köztük? Elméletileg lehetetlen, gyakorlatilag viszont csak annyi kell hozzá, hogy az uralkodó kitüntessen egy nagytőkést, esetleg nemesi rangot adományozzon neki (amit az vagy valamilyen jeles tettel, adománnyal, vagy az uralkodói kincstár kisegítésével érdemelt ki). Innen már nem ellenség többé, hanem „közénk tartozik”. Esetleg arisztokrata lányt vesz feleségül, ami most már nem mésalliance. Innentől kezdve az ő rokonsága sem az. Nemsokára talán már akkor sem, ha zsidó. A pénzük meg nagyon is jól jön. Közben a csizmadiák tüntetést rendeznek, hogy tiltakozzanak az őket tönkre tevő gyárak ellen, amellyel a többi iparos és munkás is szolidáris. A konzervatív urak most már nem azt látják, hogy a csizmadiák a társadalom egyik hagyományos pillérét védik, hanem hogy lázadozik a csürhe (hiszen a saját vejük üzletét támadják), és szét kell csapni közöttük, hogy megőrizzék a társadalom rendjét. A brit konzervativizmus, amely jóval kevésbé terhelt a kontinentális (ó)konzervativizmus fent említett bűneiben és a mai konzervativizmus eszmei alapjait lerakta (Burke), annál nagyobb mértékben vétkes ebben a szövetségeben. Olyannyira, hogy az 1980-as években az angolszász konzervatívok álltak a neoliberális gazdasági fordulat élén! Szemére vetik a konzervatívoknak azt is (pl. Mencius Moldbug amerikai blogger „jakobita” szempontból), hogy a liberalizmus, baloldaliság újabb és újabb előretörésével szemben mindig az aktuális status-co-t védelmezve mindig az eggyel régebbi liberális álláspontot tekintik konzervatív álláspontnak, saját határozott értékrend helyett. Ez a vád is igaz. Igaz, és ez is az egyik oka, hogy a Tőkével való szövetség létrejöhetett, de nem olyan egyszerű ellene tenni. Tudniillik, a klasszikus konzervatív felfogás a világ szervességéből indul ki. Amikor én hagyományos társadalmakról beszélek, akkor nem pontosan leírható, egyforma, tankönyvekből, vagy jobb esetben szentkönyvekből levezethető alakulatokra gondolok, hanem olyan szerves fejlődés, átalakulás során létrejött közösségekről, melyek folyamatosan -jobban, vagy éppen rosszabbul- alkalmazkodnak a környezeti, belső vagy külső emberi és egyéb kihívásokhoz. Az egyik elterjed, a másik alulmarad és -fokozatosan- asszimilálódik. Az egyik igazságosabb, a másik igazságtalanabb, vagy éppenhogy kegyetlen. De jellemzőjük, hogy van egyfajta belső kohéziójuk, és hordoznak valamiféle sajátos kultúrát, vannak hagyományaik, szokásaik. És -én legalábbis úgy gondolom- hogy többnyire őriznek bizonyos ősi, szakrális tulajdonságokat is. De akár így, akár úgy, miközben a modernizációt ilyen természetes folyamatnak felfogni -elfogadom- hiba, de egy erőszakos ellenforradalommal ezt a szervességet is pont annyira lehetetlen visszaállítani, mint amennyire egy erőszakos forradalommal, és elsősorban az azt követő „második névadással” és kapitalista átalakulással sajnos nagyon is lehetséges szétroncsolni. Ez tehát a 22-es csapdája. A blog második részében arra tennék kísérletet, hogy egy harmadik utat mutassak, új, organikusan szerveződő közösségek létrehozásának formájában.

Még egy tipikus konzervatív bűnről szólnék röviden. Miután az emberek nagy része nem érzi jól magát a modern világban (erről később bővebben), sokan nosztalgiát éreznek egy szervesebb világ iránt. Na most ebből nagyon könnyű hamis nosztalgiát és giccset gyártani, vagy egyszerűen csak „elfeledkezni” arról, hogy például az az „igazi skót” vidék, ami ezer és ezer képeslapon, számítógépképernyőn és bögrén megjelenik, ahol kőkastélyok előtt hosszúszőrű tehenek legelnek és skótkockás ruhában vidám dudások játszanak már vagy nem létezik, vagy skanzen, amit esetleg fönntart egy-egy főúr (akinek őse már úgyis kiszorította a lakosságot a földről) a hangulat kedvéért, vagy egyenesen egy üzleti vállalkozás, ami ezzel a hamis branddel csalogatja a turistákat. Miközben a felföldi életforma és az ahhoz szervesen kapcsolódó gael nyelv kihalófélben van. Nem akarom ezt a jelenséget kizárólagosan a konzervatívok nyakába varrni, ez a típusú „Apparátustagadásos” hazugság fontos része a kapitalizmusnak, de például a magyar konzervatívok igen jelentős részének teljesen hazug -rózsaszín matyóhímzéses- vidék vagy Erdély képe van. Sokkal könnyebb hamis nosztalgiát kelteni, mint kimondani: a modern világgal alapvető bajok vannak.

Egy régi házat lebontottak ott, a falat, a téglát, a vakolatot, a fundamentumot és a tetőt, és leszerelték a tartóerőt.

Elvittek onnét két évszázadot, nyilalló fényt, szót, gondolatot, szekérre raktak egy kis hazát, a ház lelkét, a gazda igazát.

Letörölték a földet, hol lakott, eget fölötte, amin álmodott. S most nem tudjuk, hol Észak, merre Dél, hol kél a Nap és merre száll az Éj.

Kiss Tamás: Kölcsey háza

Nézzük hát meg, hogy milyen módon mehet végbe ez a bizonyos második névadó rítus:

Végbemehet erőszakkal.

Ennek klasszikus példája az úgynevezett polgári forradalom. A polgári jelző jogos vagy jogtalan mivoltáról már volt, és később szintén sok szó lesz.

Második példája a foglalás. tulajdonképpen példa erre a XIX. sz.-i Paraguay története. Paraguay ebben az időben egy –egyébként felvilágosodáspárti, de inkább rousseau-ista- diktátor majd utódai uralma alatt egy elég furcsa társadalmú ország volt (például fehér ember csak indiánnal házasodhatott, hogy létrehozzák az új, egységes paraguayi fajt), de ami a fő, hogy nem volt hajlandó részt venni a nemzetközi hitelpiacon. nem volt hajlandó hitelt fölvenni és az árutermelésben se vette ki kellőképpen a részét, amit az „illetékesek” nehezményeztek. Ennek következtében Paraguay (akkor még) három szomszédja: Brazília, Argentína és Uruguay hadat üzent. Paraguayt a földdel tették egyenlővé, majd megtörtént a tőkés átalakulás. Ez egy nagyon nyilvánvaló példa. Kevésbé nyilvánvaló a Nápoly-szicíliai kettős királyság megszüntetése, mert azt ma risorgimento-nak, olasz egységnek, az ezrek romantikus útjának nevezzük. Garibaldihoz még nemsokára vissza fogunk térni. És természetesen a foglalás klasszikus esete a gyarmatosítás is.

Elképzelhető az is, hogy egy ország vezetése, vagy vezető rétege felismeri a változás szükségességét és maga tartja meg a névadást.

Példa erre a jelenlegi ománi szultán Kabúsz bin Kabúsz, ki az atyját puccsolta meg, aki egy tradicionalista-iszlamista rettenetesen nem modernizált országot tartott fönn. Utána alaposan modernizálta az országot a kőolajra, és persze az azt kitermelő tőkés társaságokra támaszkodva. Ennek az átalakításnak rengeteg pozitív hozadéka is volt (főleg, hogy teljesen szabad kezet azért nem adott az utóbbiaknak), ezt fontos látnunk! De még jobb példa erre az 1876-os magyar közigazgatási törvény, a hagyományos közigazgatási egységek (székely és szász székek, hajdúkapitányság, városi privilégiumok, hagyományos vármegyeszervezet egyes aspektusainak) és a céhek és nemesi kiváltságok eltörlése ugyanebben az időben. A politikai vezetőréteg –a magyar középnemesség ezt nagyrészt propaganda hatására tette, a propagandistákat kezdve Széchenyin, folytatva Kossuthon, Eötvösön és Deákon. Részben pedig azért tette, mert azt remélte, hogyha maga áll a folyamat élére, akkor megtarthatja vezető pozícióját az országban. Nem így történt, mégpedig azért nem, mert, mint látni fogjuk a kapitalizmusban a hatalom részben a tőkeerős rétegeké, esetünkben a zsidóságé, részben a tömegeké, esetünkben pedig ezek a tömegek jelentős részben nemzetiségi tömegek voltak (és ennek következménye Trianon.)

Létrejöhet a nagy átnevezés spontán folyamat eredményeként is, ennek ritka példája Nagy Britannia, amelynek esetével a későbbiekben szintén szükséges lesz közelebbi ismeretséget kötnünk.

És persze mindezek kombinációja is lehetséges.

Mindazonáltal a teljesen spontán átalakulás, amikor a rítus mintegy titokban, organikusan, akaratlanul zajlik rendkívül ritka. Azért ritka, mert a rítus sokak érdekét sérti. Mindazok érdekét, akik többé vagy kevésbé sajátjukként birtokolnak földet, iparágat, kereskedelmet és így tovább. A felvilágosodás harcosai ezeket mind a szabadság ellenségeinek tartották, de nézzük meg pontosan miről van szó, mert tulajdonképpen ez a kiindulópontja e blognak.

Ha elolvassuk Werbőczy nevezetes Tripartitumát, könnyen megértjük miért rajongtak érte a kis és középnemesség tömegei. Alapvetően az erősebbekkel szemben védi a nemességet, vagyis az oligarchiával és a királyi hatalommal szemben biztosítja annak szabadságát. És igen, a jobbágysággal szemben is, de az az igazság, hogy nagyon kevés szó esik a jobbágyságról benne. A fenyegetést főleg a nagyurak jelentették (mert ahogy a Pázmány Péternek tulajdonított, de valószínűleg nem tőle származó régi mondás tartotta nem jó a nagyurakkal egy tálból cseresznyézni, mert a végén meglövöldöznek az magjával) alapvetően a nemesség egy olyan közösség volt, amely nagyon erős szabályokkal védte saját magát, és a király persze azért engedte a nemességnek ezt az önérdekérvényesítését, mert fegyveres erőt jelentettek számára. De nagyon hasonlóképpen a (kis)iparosokat védte a céh, védte az iparágat, hogy azon belül ők tisztességes munkát végezhessenek. De város, szőlőhegy, egyház, család, halászbokor stb. mind-mind egy-egy önvédelmi –és tagjait is erősen kordában tartó- korlátozó közösség volt. Legfőbb jogelvük a privilégium és a hagyomány. Emlékezzünk Széchenyire: mi a hitel fölvételének akadálya? A nemesi birtokot védő Ősiség törvénye. Ezeket a jellemzően közösségi védőmechanizmusokat kellett tehát leépíteni, eltörölni, mert ezek akadályozták azt, hogy az Apparátus működésbe lendülhessen, magyarul, ahogy pár oldallal ezelőtt írtuk: Kapitalizmus az, amikor az Apparátus működik. Ehhez az kell, hogy pl. minden tőkével kifejezhető és megvásárolható legyen. Mindaz, aminek az Áru név adatott pénzben kifejezhető (és vice versa). Ha ősiség törvénye van akkor nem váltható át. Ezért kell eltörölni az ősiség törvényét. Akkor tehát logikusan, és minden rosszindulat nélkül: Kapitalizmus az, amikor a társadalom önvédelmi mechanizmusai (a társadalom immunrendszere) nem működnek (vagy legalábbis elvben tilos működniök). Azokat az erőket, amelyek a társadalom kapitalista átalakítását a hagyományos privilégiumok eltörlését szorgalmazták liberálisoknak hívjuk (hívták akkor is), azokat pedig akik a társadalom hagyományos szerkezetét, szervezetét, erőit próbálták megőrizni, mint a névből is következik konzervatívoknak nevezzük. Eddigi mondandómból, bár hangsúlyoztam, hogy ítélkezés nélkül próbáljuk a folyamatot értékelni, de azért mégis úgy tűnik, hogy ezek alapján a liberalizmus nem feltétlenül nagyon jó dolog. De akkor: Széchenyi, Kossuth, Eötvös, Garibaldi gonoszak voltak (csakúgy, mint Robespierre és Saint Justh, akik esetében ez kevésbé vitás), míg Bourbon Ferdinánd, X. Károly, Metternich és I. Ferenc jók? Szó sincs róla. A kapitalizmusról és a hozzá kötődő liberalizmusról alkotott definícióm, úgy vélem pontos. Ismét gondoljunk Széchenyi Hitelére. Mi a fő mondanivalója? A magyar nemes nem él azon a színvonalon, mint birtoka mérete alapján –kapitalista körülmények között- élhetne. Ennek ráadásul az is a következménye, hogy a földdel veszkődik primitív körülmények között, a modern tudományhoz és annak modernizációs vívmányaihoz sincs hozzáférése, tehát jövedelmezőbbé sem tudja tenni birtokát, mivel annak előfeltétele a Hitelhez jutás volna, merthogy birtoka nem terhelhető meg, mert a birtokot védi az Ősiség törvénye, úgy viszont egy tőkés sem hitelez, hogy a hitelnek nincs fedezete. (a hitel –és az egész ún. pénzpiac, mely azt mutatja, hogy a pénz is Áru- a tőkének egy sajátos nyúlványa, mely szintén nem véletlenül a második névadási rítus eredményeképpen jött létre.) De mivel a földdel veszkődik primitív körülmények között és korszerűsíteni nem tud, hát a nyomorult jobbágyot zsarolja, mindkettőjüket az emberi méltósághoz nem illő helyzetbe hozva. Mindezeknek következtében szellemi igényei is alacsonyak, mindezek miatt a magyarság nem az a nemzet és Magyarország nem az a hely, ami adottságai alapján lehetne. És ebben Széchenyinek igaza volt. Csak abban tévedett, hogy a Hitel fölvirágzást hoz. Illetve ebben sem tévedett, csak éppen a birtokviszonyok kapitalista átalakítása nem a nemesnek, és nem is a fölszabadított jobbágynak, hanem a hitelezőnek hozott fölvirágzást. Sőt, még ebben sem, hiszen a kapitalista átalakulás és a tőke megszaporodása Magyarországon valóban komoly felvirágzást hozott, egyben azonban sokaknak -és végül magának az ezeréves országnak -romlást. Tulajdonképpen Széchenyi csak azt kalkulálta el, hogy a középbirtokos nemesség birtoka túlságosan kicsinek, az új tudományos és technológiai -és jogi, tagosítási- eljárások pedig ehhez képest túl költségesnek és nem eléggé jövedelmezőnek bizonyulnak majd ahhoz, hogy a hitelezők mellett még a földek tulajdonosait is jó színvonalon eltartsák, az ő birtokaik a hitelezők nagybirtokaivá álltak össze (akik aztán valóban a tudomány segítségével hatékonyabban termelhettek. Ma pedig a GPS által irányított robotpilótás óriásgépek termelnek hatékonyan az ipari szántón –tőke-tudomány-hatékonyság-haszon). Így aztán pont a politikai átalakulás motorja, vezető ereje ment tönkre, az új pénzügyi osztály pedig felemelkedett, a mai napig meghatározva a magyar társadalom képét két versengő elittel. Túlélték viszont a versenyt az igazi nagybirtokos főurak, és a földhöz tapadó parasztság birtokai is (bár megkisebbedve) -ezek fölszámolása egy-egy újabb emésztés során történt, vagy történik éppen napjainkban. Az ipari szántón már nincs helye embernek. Apró, de rendszerszerű és végzetes tévedés hát Széchenyié, amit azóta ezerszer és ezerszer elkövettek. Jól látott meg egy problémát, amire téves, de jóhiszemű választ adott. Bedőlt a propagandának. Amiben mégsem lehet fölmenteni az az, hogy ha elolvassuk az ő angliai beszámolóit és Charles Dickens közel egykorú regényeit az a benyomásunk, hogy ezek nem egy országról szólnak. Széchenyi a Dickens által leírt nyomort nem vette észre (mert egy felszínes arisztokrata volt?), vagy nem akarta észrevenni, mert hinni akart. Ami szinte minden korabeli és későbbi baloldali gondolkodó közös tulajdonsága… Mégsem szeretném így elintézni a „legnagyobb magyart” (ezt az elnevezést ellenfele, Kossuth adta Széchenyinek politikai számításból), annál ő sokkal okosabb és nemesebb ember volt, hogy ne lásson át helyesen dolgokat: mikor ’48-ban Döblingbe szállították lázálmában saját személyét látta a vérontás előidézőjének, jeremiási átkokkal sújtva magát és Kossuthot. Ezt a történetírás általában a kezdődő őrület jelének szokta tartani, holott megvilágosodásról volt szó; abból, amit ő a Hitelben leírt, abból következett a forradalom, ahogy következett a modern nacionalista (és Kelet-Európában etnicista) nemzetállam létrehozatala (ami ellen a nemes gróf őszintén és elszántan harcolt), következett Trianon. A sors fintora, hogy ezt majd harminc esztendő múltán pont a nacionalista és össztársadalmi modernizáció legnagyobb (és Széchenyinél jóval konzekvensebb és általában jóval kevésbé tépelődő) harcosa, Kossuth ismeri föl -korában egyedül, akire aztán  Kasszandraként majd senki se hallgat, legkevésbé saját legfanatikusabb hívei.

Két fontos elem van még, ami a korabeli liberálisokat fölmenti: az egyik az, hogy a történelemben szinte sose tiszta erők állnak egymással szemben, hanem különböző érdekek, csoportok és tradíciók hatják át egymást különböző mértékben. Így történt tehát, hogy akik azelőtt frondeurök, vagy camisardok lettek volna most esetleg forradalmárokként jelentkeztek. A Habsburg ellenes kurucok zászlaján ez szerepelt: Pro Patria et Libertate –a Hazáért és Szabadságért. Ők ezen a magyar alkotmány és a hazai tradíciók védelmét értették az önkénnyel szemben, értve ezalatt a nemesi kiváltságok, a hajdú, székely és városi privilégiumok és a protestáns felekezetek védelmét. A százötven évvel későbbi forradalmárok bátran vállalhatták ugyanezt a jelszót ugyanazzal a Habsburg abszolutizmussal szemben, mint a gazdasági szabadság (korlátlanság) és a politikai liberalizmus és nacionalizmus jelszavait. A különbséget lehet, hogy észre sem vették. Már csak azért sem, mert a tradicionális magyar politizálásnak igenis vannak nagyon régi liberális jellemzői, sőt, az bizonyos tekintetben magyar „találmány”. Dávid Ferenc és az unitárius követői voltak a szabad gondolat első próbálói-hirdetői a XVI.-XVII. századi Erdélyben. Hatásuk pedig az egész magyar alkotmányos gondolkodásra erős. Némely későbbi magyar katolikus államférfiak a vallásszabadság harcosai lettek. Ez bárhol máshol elképzelhetetlen lett volna. Nem tisztem állást foglalni abban a kérdésben, hogy az unitáriusok és többi liberális keresztyén követőik szellemtörténetileg jót vagy rosszat hoztak-e (ezért írtam a bevezetőben, hogy nem szellemi síkon próbálom a kérdést megközelíteni), de az biztos, hogy sem Dávid, sem II. Rákóczi Ferenc nem a kapitalizmus szószólói voltak.

A harmadik tényező pedig a legfontosabb. A korszellem. Vegyük akkor Garibaldit. Előttünk van a hős, amint ponchója lobog a szélben ahogy lován közeledik. Magas, vállas, igazi férfi. A nők rajonganak érte. Abban ahogy hosszú szőke haja szakállas arcát keretezi, és ahogy kék szeme megvillan sokan Jézust látják. Önös érdek, vagy anyagi haszonszerzés meg se környékezi. Ő az igazi forradalmár.

És mit tett? Megdöntötte a (zsarnoki) Nápoly-Szicília kettős királyságot, és dél Itáliát a piemonti uralkodóház, főleg pedig az észak itáliai és nemzetközi tőke uralma alá hozta. Az eredmény nyomor, kilátástalanság, bűnözés, kivándorlás (itt nem történt meg az a -bár ellentmondásos- tőkés föllendülés, ami Magyarországon vagy Németországban). Nem állítván, hogy ezek kizárólag a risorgimento következményeképpen alakultak ki, azt tényszerűen megállapíthatjuk, hogy az egyesítést követő ötven esztendő dél Itália történetének talán legsötétebb fejezete. Mussolini lesz majd az, aki változást hoz. De őróla majd később (nagyon azért nem fogom dicsérni). 

Mégse gondolom, hogy Garibaldi gonosz lett volna, vagy ne lett volna valóban jószándékú. Ő minden korban az Igazságért és a Jóért harcolt volna. Sőt. A XIX. században még egyértelműen a liberálisok, vagy még inkább a forradalmárok oldalán van a tiszta Eszme, a hősi akarat. Ezek pedig (bár sok galibát is okoztak, korábban is, de főleg a XX. és még a XXI. században is, mikor marketinfogássá, vagy a „hasznos idióták” tulajdonaivá lettek) az emberiség értékteremtő képességének legfontosabb mozgatói közé tartoznak (velük, s még inkább más hasonlókkal később behatóan szeretnék foglalkozni). És a XIX. század különösképpen szerette a forradalmárokat, akik azonban sokszor akkor lettek a legmegkeseredettebbek, ha győztek, és megérhették, hogy lássák, mit eredményezett harcuk. Ahogy Garibaldi is. Mert ők is csak az Apparátus fogaskerekei voltak. Vagy kerestek egy újabb eszmét, mint a kommunizmus, ami aztán legtöbbször még rosszabb volt.

Tegyük hozzá, mint az előbb említettem, Itália, különösen dél-Itália ilyen mérvű romlása nem volt szükségszerű következménye a kapitalista átalakulásnak, azért hoztam itt most példának, mert kiváló példája a korszellem és propaganda máig kitartó hatása és a valóság közt tátongó szakadéknak. Ahogy az első fejezetben részleteztem, nem akarom azt mondani, hogy a kapitalizmus eljövetele csupa rosszat hozott volna! Az emberi társadalom bonyolultsága miatt előfordult itt-ott, hogy az Apparátus tette a társadalmat színesebbé, akár -helyenként- művészibbé, mint a XX. század eleji Magyarországon, vagy akár erősebbé. De úgy vélem ezek a szabályt erősítő kivételek, melyek a későbbi emésztések során eltűntek, vagy el fognak tűnni.

"A klerikalizmus már a tizenötödik században üdvgépezetté alakult át, amelyben automatikusan minden bűncselekmény alól a felmentés elérhető volt.

               Úgy látszott ez a gépezet a felvilágosodással megszűnt. Bizonyos időnek el kellett telnie ahhoz, hogy az ember észrevegye: az üzem még hatásosabban működik. De most nem az üdv kérdése, hanem maga a teljes élet gépiesedett el. Az a hiedelem terjedt el, hogy az egész létező világ, lélek, élet, vallás, gondolkozás tulajdonképpen egyetlen kolosszális, ésszerűen megszerkesztett apparátus. nincs szükség arra, hogy a lét értelmére vonatkozóan nem mechanikus elemeket is felvegyünk. Bizonytalan tényezőkre szükség nincs Isten, lélek, akaratszabadság elvégre nem is bizonyítható, mondja Kant. Az emberi létezést nem gondolat vagy szellem, de még csak élet sem, hanem a mechanon irányítja. Az ember az apparátusban maga is apparátus és nagyobb üzem alkatrésze, nem spirituális lény, hanem funkció. "                           

     Hamvas Béla Scientia Sacra III.

Hamvas Béla ezt az új szisztémát, ezt a harmonikusan (ko)operáló szisztémát létgépesítésnek nevezi, az egész szervezetet pedig apparátusnak. Használjuk hát mi is ezt a kifejezést, de szeretném, ha arra tennénk próbát, hogy most elvonatkoztatunk Hamvas és József Attila mélyen átélhető, átélendő és lesújtó szavaitól és a következő munkamodellt elfogultság nélkül gondoljuk és érezzük át.

Tehát tulajdonképpen az Apparátus az a gép, mely a világot eszi és átalakítja saját magává, miközben tőkét fogyaszt és tőkét termel. Az emésztés folyamata a modernizáció, az pedig, hogy az Apparátus működik és fogyaszt, termel, az maga a kapitalizmus.

Természetesen szükséges, hogy –mint egy gépkrokodil, mely folyvást nő- az Apparátus magát is újra és újra megeméssze, modernizálja.

Van azonban valami, ami előfeltétele az Apparátus működésének: az ugyanis nem képes bármit megemészteni. Nem eszik szántóföldet, csak term(el)őhelyet, nem eszik műhelyt, csak termelőegységet, nem eszik házat, csak ingatlant, nem ismeri az ember kezének munkáját, csak a munkaerőt, vagy még inkább a munkaköltséget, nem ismeri a kéz-művest, csak a termelőerőt. Érdekes különösen a termel kifejezés. Gyöke a teremt –Isteni aktus. Ahogy a gabona terem, az a hagyományos gondolkodásban nem emberi erőfeszítés eredménye, hanem az isteni teremtés része. A termeszt, és a termel szinte perverz szóképzéssel a felvilágosodás során létrejött műszavak –az új rend szavai. Mindenekfelett pedig van egy szó, amivel az össze többi kifejezhető, ez pedig az ÁRU.

Gondoljunk Konfúciuszra. Nem mindegy, hogy mit milyen szóval illetünk

„Dsi Lu szólt:
- We hercege várja a Mestert, hogy a kormányzást átvegye. Mi lesz az első, amit a Mester tenni fog?
A Mester így szólt:
- A szavak helyes használata.
Dsi Lu szólt:
- Ez az egész? Most az egyszer a Mester hibázni fog. Miért kell a szavakat helyesen használni?
- Milyen együgyű vagy te, Yu! A bölcs mellőzi azt, amit nem ért. Ha a szavak használata nem helyes, a fogalmak értelme zavaros; ha a fogalmak értelme zavaros, nem lehet szabatosan cselekedni; ha nem lehet szabatosan cselekedni, az erkölcs és művészet nem virágzik; ha az erkölcs és művészet nem virágzik, a büntetés értelmetlen; ha a büntetésnek nincs értelme, a nép nem tudja hová lépjen és mit tegyen. A bölcs első dolga, hogy fogalmait szavakká, a szavakat tettekké tegye. Nem tűri, hogy szavaiban rendetlenség legyen. Minden ezen múlik.”

De térjünk vissza. Hogyan lesz a világ az Apparátus számára emészthető? Ehhez bizony új rítus szükséges.

"És formált vala az Úr Isten a földből mindenféle mezei vadat, és mindenféle égi madarat, és elvivé az emberhez, hogy lássa, minek nevezze azokat; mert a mely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak neve.

És nevet ada az ember minden baromnak, az ég madarainak, és minden mezei vadnak"

1Móz2, 19-20/a

Az ószövetségi történet szerint Isten az embert bízza meg, hogy a világ fölött uralkodjék, vagyis „művelje és őrizze azt”. Ennek a feladatnak a beiktatási rítusa tulajdonképpen a névadás. Ez az első név. Például: elefánt. A második név az, amit az Apparátus ad. Ebben az esetben például: igaerő.

Három dologról beszéljünk még. Az egyik, hogy nyílván az egyik feladata ennek a második névadásnak a specifikumok megszüntetése. A helyi-ség megszüntetése. Roger Scruton szerint az alapvető gond a kapitalizmussal a globalizáció. Tehát, amikor megszűnik az, hogy ismerem a termelőt, látom a folyamatot (rendelkezem információval róla); ahogyan megszületnek a tárgyak, vagy megszületik az étel, az egy bizonytalan globális folyamat része lesz. Én azt gondolom, hogy Scruton egy kicsit leszűkíti a dolgokat. Nem mer egészen kritikus lenni az egész folyamattal szemben, pontosan a később tárgyalandó szocialista változatok iránti kritikája miatt. Ezzel együtt ez egy nagyon fontos része az egésznek. Ne legyen helyi, ne legyen egyedi, legyen csereszabatos, hisz az Apparátus gépezete elakad az egyedi jellemzőkkel bíró terepen, mint Ankerschmidt lovag aratógépe a magyar földön Jókai Új földesúrjában.  Még egy ószövetségi történet jutott eszembe: Bábel tornya. Sokáig nem értettem, hogy Isten miért rontja el az emberek oly magasztos tervét? Irigységből? Valójában a történet valószínűleg arról szól, hogy egy megromlott, nem tökéletes világban szükséges, hogy az emberek elkülönüljenek egymástól, a különbözőség hiánya nem a magasztos Egységhez (a világ proletárjainak egyesüléséhez) vezet, ha nincsenek természetes akadályok előtte, akkor a legnagyobb erő diadalmaskodik egy globális zsarnokságban. Hogy még egy „mítoszt” idekeverjek: a Csillagok háborújában ez a sötét oldal szöveg kicsit jedi propaganda: a sithek nem a gonoszságban, hanem az Erő korlátlan használatában hisznek, pontosabb lenne azt mondani, hogy a sithek a kapitalista jedik. Ettől függetlenül, az Egységnek fent említett hiánya régi fájdalma az emberiség jobbjainak, különösen, ha a széttagozódás törzsi begyöpösödéshez, gyűlölséghez, széles látókör helyett beszűküléshez vezet. Ez a fájdalom és annak meghaladásának vágya vezette hát az új Bábel építőit is… A másik, amiről még nem volt szó az a hasznosság, a hasznosságelv. Mindig, aminél hasznosabbat talál, azt darálja le, emészti föl az Apparátus. Azt gondolom, hogy most kell még itt egy dologról beszélni, mégpedig arról, mi a tőke. Amikor a tudomány képviselői, vagy az enciklopédisták, vagy nevezzük őket akárhogy kitalálták az Apparátust szövetségeseket is kerestek ennek megvalósításához. Ezek kezdetben az abszolutista uralkodók voltak, ezért is beszélünk felvilágosult abszolutizmusról. Sokkal inkább valamiféle szocialista rendszerben gondolkoztak. Egy idő után azonban kiderült, hogy az abszolutista uralkodók túlságosan is kötődnek a tradícióhoz, tradíciókhoz, a régi rendszerhez, az ancieme régime-hez, többnyire nem tudnak az új rendszer szolgálatába állni. Egy idő után váratlan szövetségest találtak, ez volt a Tőke (nagy T-vel a nagy és tudatos tőketulajdonosok „közösségét”, vagy egyáltalán nagymennyiségű tőke jelenlétét értem). Váratlan szövetséges volt, mert a Felvilágosodás kezdetben inkább a kínai (államközpontú) legista filozófiához hasonlított és egyáltalán nem volt a gazdasági szabadelvűség híve. Mi ez a tőke? Ha nagyon egyszerűek akarunk lenni, akkor azt kell mondanunk, hogy olyan eszköz, aminek segítségével az embereket, intézményeket stb. motiválni lehet arra, hogy a kívánt módon cselekedjenek, és ezt meg is tehessék (tehát pl. kutatás-fejlesztéssel foglalkozzanak egy ideig, ahelyett, hogy azonnal közvetetten élelmiszerré fordítható tevékenységet kelljen végezniök). A „második névadás” előtti, ahhoz szükséges pillanatban elsősorban (de nem kizárólag) nagy pénzvagyon, ami gazdasági szereplőknek a kezén van és gazdasági célokra fordítható. Ez tette lehetővé az ipari forradalom technikai vívmányainak létrehozását, a tudomány, technika és gazdaság összekapcsolását. Később még sokkal részletesebben fogjuk mindezt tárgyalni, most az a fontos, hogy amikor az átnevezés történik mik azok a szempontok, amik miatt szükség van a rítusra. Természetesen szellemi aktusról van alapvetően szó, de volt és van gyakorlati mozgatója is. A legfontosabb elv a haszon elve volt, és ezt úgy vélem kifejezetten a Tőke urai programozták bele, hisz, mint tudjuk a „tőkéseké a haszon”. A felvilágosodás alapeszméje az utilitaritás volt, a Tőkéé a profitabilitás. Magyarra mindkettőt hasznosságnak fordíthatjuk, és ez nagyon szépen leleplezi, hogy erősen egy tőről fakadnak, de mégis van köztük egy kis különbség: az utilitaritás bár rideg szenvtelenséggel tör le minden kis haszontalanságot (de kifejező a magyar nyelv), de nincs teljesen objektív kényszerítő ereje; a profitabilitásnak van: ha valami nem hoz profitot, annak vesznie kell, matematikai törvényszerűségként. Ez az az elv, amely az Apparátust lendületbe hozza, folytonos fogyasztásra kényszeríti. Ennek következménye a verseny, hisz aki nem elég hatékony (nem hajt elég hasznot), az szükségszerű, hogy „elfogyasztassék”.  A haszon (immár mindkét jelentésében) maga is az új nevek egyik legjelesbbike, kiszorította a szépséget, a jól végzett munka örömét, a kötelességtudatot, a szenvedélyt és még sok egyéb ösztönzőt. Úgy gondolom mindazonáltal, hogy az Apparátusnak van egy olyan belső gyomorlogikája, amely haszontalanul is fogyasztásra ösztönzi, ezért sokszor olyankor is „leüti a kis falut” ha az kifejezetten értelmetlen, és senkinek nincs belőle semmilyen haszna. A harmadik pedig talán a legfontosabb. Róna Péter a közgazdaságtan bűnéül rója föl, hogy elválasztotta a gazdasági szereplőt az embertől, mint erkölcsi lénytől. Minthogy a közgazdaságtudomány a kapitalizmus dogmatikája, avagy az Apparátus működési kézikönyve, ezt elfogadhatjuk. Ez az Apparátus lényege. Az Apparátusban nincsenek egyének, nincs felelősség, mindenki szem a láncban. A felelőtlen felelősség rendszere. A három aspektus így áll össze eggyé:

 >>miért vágattad ki az őserdőt, az orángután otthonát?

-én nem vágattam ki, nagyon szeretem az orángutánokat. Csak a tőzsdén fektettünk be erdőkitermelő vállalatokba, mert ez hozta a legtöbb hasznot. Ha mi nem tettük volna, lemaradunk a versenyben, tönkremegyünk! <<

Van a kapitalizmusnak még két tulajdonsága, ami a fentiekből és az alapdefiníciómból értelemszerűen következik: miután az Apparátus gépezethez és nem mondjuk építményhez hasonlítható, nem statikus, hanem dinamikus jellemzői vannak, és mint ilyen, soha nincs egyensúlyban, hiszen lételeme a fogyasztás (így hát az Apparátus terjeszkedését teljesen stílszerű és jogos „haladásnak” nevezni). Az Apparátus ugyanis éhes gép. Nem tudjuk ugyan, hogy mi történne, ha nem enne folyamatosan, mert ilyen még nem történt, amióta csak létrejött (pedig jó lenne tudni, mert én pont éhenhalasztani szeretném). De az biztos, hogy ha valamelyik alkotórésze leáll, akkor a többi -a hatékonyabbak- azt azonnal elfogyasztják, „korszerűbbet”, azaz hatékonyabbat hoznak létre helyette. Nincs tehát olyan hely, ami biztonságban volna attól, hogy (újra) elfogyasztassék -kevésbé ijesztően szólva, hogy modernizálják-, újra és újra alapvetően átalakítva az ottaniak életét, kultúráját, fogyasztási szokásait, az ottani piacot. Ennek az egyensúlytalanságnak aztán nagyon sok következménye van, amelyekkel később még rendre foglalkozni fogok. Az Apparátus másik tulajdonsága, hogy Makovecz Imre szavaival személytelen intelligencia. Mindkét szó fontos: egyrészt személytelen, tehát arctalan, ami ijesztő (de legalább hiába is keresnénk az arcát a tőkésekben /zsidókban /angolszászokban /titkos társaságokban), másrészt pedig intelligencia. Már eddig is antropomorf jelzőkkel illettem (eszik, halad stb.), és valóban, az Apparátus sokszor élőlényhez, mégpedig intelligens élőlényhez (esetleg gólemhez? /Mújdricza Péter/) hasonlít. Később szólnék róla részletesebben, de a technika fejlődésével egyre intelligensebb és egyre többet tud rólunk, így az ellenőrzése és hatalma egyre teljesebb. De azért ne essem túlzásba se. Mert sok szempontból meg elég böszme egy gépezet.

Az előző fejezetben láttuk, hogy életünk óriási mértékben különbözik elődeink életétől. Összehasonlításul: Feleségem nagyanyja 1933-ban született. Mikor 1951-ben férjhez ment, férjével egy fehérre meszelt, nádtetős házba költöztek (természetesen fürdőszoba nélkül), az udvar földes volt, tyúkok kapirgáltak rajta. Tizenhárom holdas birtokuk nem számított kicsinek, sok mindenfélét termeltek, de gépeik szinte egyáltalán nem voltak. Kézzel arattak (de már nem csépeltek), lovat hajtottak, nagyon kevés dolgot vettek boltban: életük nagymértékben olyan volt, mint őseiké ezer meg ezer esztendőkön át. Ma az ilyen életmódot skanzenben mutogatják, pedig csak egy emberöltő telt el azóta. Marc Grodwohl, az elzászi Écomusée alapítója mesélte, hogy mikor a hetvenes években elkezdték falumúzeumukat megépíteni, a látogatók gyermekkori emlékeiket mentek felidézni. ilyen volt a Tánti háza, ilyen meg a Grószmuteré. A mai fiatalok viszont olyan rácsodálkozással mennek, mintha a neandervölgyi ember barlangját néznék. És a változás egyre gyorsabb. Gyermekeink lehet, nemsokára nevetni fognak okostelefonjainkon, hisz nekik már a fejükbe lesz építve az új applikáció, annak segítségével fogják kívülről tudni, hogy mit kell felelni a tanárnak, mit kell gondolni és cselekedni. Az ő vezérük már belülről vezérel… Lehet, hogy lesz teleport, a repülő vicces ókori izének tűnik, és így tovább.

Ezt a jelenséget hívjuk modernizációnak. De mi köze van mindennek a kapitalizmushoz?

"Forgolódnak a tőkés birodalmak,
csattog világot szaggató foguk.
Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak
s mint fészket ütik le a kis falut.
Egy nyál a tenger! Termelő zabálás, -
kis, búvó országokra rálehel
a tátott tőke sárga szája. Párás
büdösség-felhő lep bennünket el."

József Attila: Munkások

Mi ez a disszonáns hang? Miért árnyékolja be az eddigi optimista világképünket? Mi köze ahhoz? Valóban így viszonyul a modernizáció a kapitalizmushoz? Ahhoz, hogy ezt megértsük vissza kell tekintenünk a XVII. század végének Európájára. Tudnunk kell, hogy Európát a harmincéves háború tönkretette. Fizikailag és lelkileg is. Elpusztult Németország jórésze, Lengyelországban (mely közvetlenül nem vett részt a háborúban, de helyette-utána szimultán (polgár)háborút vívott a svédekkel (akikhez Erdély is csatlakozott), a kozákokkal, a törökökkel, tatárokkal, oroszokkal) e kort a Romlásnak (Potop) hívják, Magyarország és Erdély romlása is ekkor tetőződött. Közép Európa (ez a hely még fontos lesz, később még fogunk vele foglalkozni) jórészt tönkrement hagyományos közösségeivel együtt. Nyugat Európa ugyan jobban megúszta a pusztulást, de hagyományos társadalmi erőit jelentős csapások érték: XIV. Lajos visszavonta a nantes-i ediktumot és kiűzte a hugenottákat, a polgárság és a déli nemesség legkreatívabb, legfüggetlenebb rétegét. Abszolutista erőszak lett úrrá mindenütt. A Spanyolországban az ezt a munkát már korábban elvégző Habsburg ház a végét járta, de az ország hagyományos rendi erői már végleg elgyengültek. Anglia egy véres polgárháborút követően ideiglenesen restaurálta a Stuartokat (ezzel is foglalkozunk még). Nincs itt most lehetőség ezeknek a küzdelmeknek a részletezésére, mert nagyon hosszú lenne, és –de csak részben- távol vinne tárgyunktól, de azt szeretném megjegyezni, hogy semmiképpen sem tudom a hagyományos társadalmi érdekérvényesítő rétegek rovására (ld. például a Fronde) megerősödött abszolutisztikus hatalmakat legitimnek, vagy még kevésbé szakrálisnak tekinteni. Nyílván őriztek ilyen vonásokat is, de sokkal inkább, a nevezzük úgy „első tőkekoncentrációs periódus” során föllépő centripetális erőmozgások sok tekintetben tradícióellenes következményei voltak. Nem véletlen, hogy nemsokára létrejött a felvilágosult abszolutizmus és a forradalmak végülis a később tárgyalandó „újraemésztés” során számolták föl a kétségkívül túl sok hagyományos, akadályozó vonást mutató rendszereket.  Visszatérve. A pusztulás még gyökeresebb volt lelkileg. Kiderült, hogy egyik keresztyén felekezet se bír a másik fölé kerekedni, „egyikkel sincs az Isten”. Ezt az önmagában talán inkább örvendetes fejleményt kiegészítette egy sokkal szomorúbb. Az is világossá vált, hogy bizony egyik hadviselő fél sem az Igazságért, az Isten Országáért, vagy akárcsak a Keresztyén Európáért harcol, hanem bizony a saját monarchisztikus vagy gazdasági érdekeiért. Erő feszül szembe ellenerővel. Lassan új gondolkodás kezdett elterjedni: a racionalizmus, majd a mechanikus materializmus és a modern tudomány. Ez a kor Newton kora, a francia enciklopédisták kora, Pascallal és Descartes-tal kezdve, de Diderot-hoz, Voltaire-hez és a náluk is keményebb mechanikus materialistákhoz, végső soron Robespierre-hez vezetve. És mivel az ember nem élhet hit nélkül a kiábrándultságot új lelkesültség kezdte felváltani: a Felvilágosodás.  A Felvilágosodás új világot akart teremteni: a gyűlölt, bukottnak tekintett régi helyett: a ráció, a józan ész világát, ahol a társadalmi osztályok korábbi elválasztása helyett egy csodálatos gépezetet, ahol a tudósok tiszta értelmen alapuló elképzeléseit megvalósítják a gazdasági életben, ami végeredményben óriási hasznot hoz, amit utána természetesen igazságosan osztanak el. A tudomány és technika vívmányainak beemelése a gazdaságba a kialakuló új rend máig legnagyobb erénye, de nézzük hogyan sikerült az új világ!