Egy régi házat lebontottak ott, a falat, a téglát, a vakolatot, a fundamentumot és a tetőt, és leszerelték a tartóerőt.

Elvittek onnét két évszázadot, nyilalló fényt, szót, gondolatot, szekérre raktak egy kis hazát, a ház lelkét, a gazda igazát.

Letörölték a földet, hol lakott, eget fölötte, amin álmodott. S most nem tudjuk, hol Észak, merre Dél, hol kél a Nap és merre száll az Éj.

Kiss Tamás: Kölcsey háza

Nézzük hát meg, hogy milyen módon mehet végbe ez a bizonyos második névadó rítus:

Végbemehet erőszakkal.

Ennek klasszikus példája az úgynevezett polgári forradalom. A polgári jelző jogos vagy jogtalan mivoltáról már volt, és később szintén sok szó lesz.

Második példája a foglalás. tulajdonképpen példa erre a XIX. sz.-i Paraguay története. Paraguay ebben az időben egy –egyébként felvilágosodáspárti, de inkább rousseau-ista- diktátor majd utódai uralma alatt egy elég furcsa társadalmú ország volt (például fehér ember csak indiánnal házasodhatott, hogy létrehozzák az új, egységes paraguayi fajt), de ami a fő, hogy nem volt hajlandó részt venni a nemzetközi hitelpiacon. nem volt hajlandó hitelt fölvenni és az árutermelésben se vette ki kellőképpen a részét, amit az „illetékesek” nehezményeztek. Ennek következtében Paraguay (akkor még) három szomszédja: Brazília, Argentína és Uruguay hadat üzent. Paraguayt a földdel tették egyenlővé, majd megtörtént a tőkés átalakulás. Ez egy nagyon nyilvánvaló példa. Kevésbé nyilvánvaló a Nápoly-szicíliai kettős királyság megszüntetése, mert azt ma risorgimento-nak, olasz egységnek, az ezrek romantikus útjának nevezzük. Garibaldihoz még nemsokára vissza fogunk térni. És természetesen a foglalás klasszikus esete a gyarmatosítás is.

Elképzelhető az is, hogy egy ország vezetése, vagy vezető rétege felismeri a változás szükségességét és maga tartja meg a névadást.

Példa erre a jelenlegi ománi szultán Kabúsz bin Kabúsz, ki az atyját puccsolta meg, aki egy tradicionalista-iszlamista rettenetesen nem modernizált országot tartott fönn. Utána alaposan modernizálta az országot a kőolajra, és persze az azt kitermelő tőkés társaságokra támaszkodva. Ennek az átalakításnak rengeteg pozitív hozadéka is volt (főleg, hogy teljesen szabad kezet azért nem adott az utóbbiaknak), ezt fontos látnunk! De még jobb példa erre az 1876-os magyar közigazgatási törvény, a hagyományos közigazgatási egységek (székely és szász székek, hajdúkapitányság, városi privilégiumok, hagyományos vármegyeszervezet egyes aspektusainak) és a céhek és nemesi kiváltságok eltörlése ugyanebben az időben. A politikai vezetőréteg –a magyar középnemesség ezt nagyrészt propaganda hatására tette, a propagandistákat kezdve Széchenyin, folytatva Kossuthon, Eötvösön és Deákon. Részben pedig azért tette, mert azt remélte, hogyha maga áll a folyamat élére, akkor megtarthatja vezető pozícióját az országban. Nem így történt, mégpedig azért nem, mert, mint látni fogjuk a kapitalizmusban a hatalom részben a tőkeerős rétegeké, esetünkben a zsidóságé, részben a tömegeké, esetünkben pedig ezek a tömegek jelentős részben nemzetiségi tömegek voltak (és ennek következménye Trianon.)

Létrejöhet a nagy átnevezés spontán folyamat eredményeként is, ennek ritka példája Nagy Britannia, amelynek esetével a későbbiekben szintén szükséges lesz közelebbi ismeretséget kötnünk.

És persze mindezek kombinációja is lehetséges.

Mindazonáltal a teljesen spontán átalakulás, amikor a rítus mintegy titokban, organikusan, akaratlanul zajlik rendkívül ritka. Azért ritka, mert a rítus sokak érdekét sérti. Mindazok érdekét, akik többé vagy kevésbé sajátjukként birtokolnak földet, iparágat, kereskedelmet és így tovább. A felvilágosodás harcosai ezeket mind a szabadság ellenségeinek tartották, de nézzük meg pontosan miről van szó, mert tulajdonképpen ez a kiindulópontja e blognak.

Ha elolvassuk Werbőczy nevezetes Tripartitumát, könnyen megértjük miért rajongtak érte a kis és középnemesség tömegei. Alapvetően az erősebbekkel szemben védi a nemességet, vagyis az oligarchiával és a királyi hatalommal szemben biztosítja annak szabadságát. És igen, a jobbágysággal szemben is, de az az igazság, hogy nagyon kevés szó esik a jobbágyságról benne. A fenyegetést főleg a nagyurak jelentették (mert ahogy a Pázmány Péternek tulajdonított, de valószínűleg nem tőle származó régi mondás tartotta nem jó a nagyurakkal egy tálból cseresznyézni, mert a végén meglövöldöznek az magjával) alapvetően a nemesség egy olyan közösség volt, amely nagyon erős szabályokkal védte saját magát, és a király persze azért engedte a nemességnek ezt az önérdekérvényesítését, mert fegyveres erőt jelentettek számára. De nagyon hasonlóképpen a (kis)iparosokat védte a céh, védte az iparágat, hogy azon belül ők tisztességes munkát végezhessenek. De város, szőlőhegy, egyház, család, halászbokor stb. mind-mind egy-egy önvédelmi –és tagjait is erősen kordában tartó- korlátozó közösség volt. Legfőbb jogelvük a privilégium és a hagyomány. Emlékezzünk Széchenyire: mi a hitel fölvételének akadálya? A nemesi birtokot védő Ősiség törvénye. Ezeket a jellemzően közösségi védőmechanizmusokat kellett tehát leépíteni, eltörölni, mert ezek akadályozták azt, hogy az Apparátus működésbe lendülhessen, magyarul, ahogy pár oldallal ezelőtt írtuk: Kapitalizmus az, amikor az Apparátus működik. Ehhez az kell, hogy pl. minden tőkével kifejezhető és megvásárolható legyen. Mindaz, aminek az Áru név adatott pénzben kifejezhető (és vice versa). Ha ősiség törvénye van akkor nem váltható át. Ezért kell eltörölni az ősiség törvényét. Akkor tehát logikusan, és minden rosszindulat nélkül: Kapitalizmus az, amikor a társadalom önvédelmi mechanizmusai (a társadalom immunrendszere) nem működnek (vagy legalábbis elvben tilos működniök). Azokat az erőket, amelyek a társadalom kapitalista átalakítását a hagyományos privilégiumok eltörlését szorgalmazták liberálisoknak hívjuk (hívták akkor is), azokat pedig akik a társadalom hagyományos szerkezetét, szervezetét, erőit próbálták megőrizni, mint a névből is következik konzervatívoknak nevezzük. Eddigi mondandómból, bár hangsúlyoztam, hogy ítélkezés nélkül próbáljuk a folyamatot értékelni, de azért mégis úgy tűnik, hogy ezek alapján a liberalizmus nem feltétlenül nagyon jó dolog. De akkor: Széchenyi, Kossuth, Eötvös, Garibaldi gonoszak voltak (csakúgy, mint Robespierre és Saint Justh, akik esetében ez kevésbé vitás), míg Bourbon Ferdinánd, X. Károly, Metternich és I. Ferenc jók? Szó sincs róla. A kapitalizmusról és a hozzá kötődő liberalizmusról alkotott definícióm, úgy vélem pontos. Ismét gondoljunk Széchenyi Hitelére. Mi a fő mondanivalója? A magyar nemes nem él azon a színvonalon, mint birtoka mérete alapján –kapitalista körülmények között- élhetne. Ennek ráadásul az is a következménye, hogy a földdel veszkődik primitív körülmények között, a modern tudományhoz és annak modernizációs vívmányaihoz sincs hozzáférése, tehát jövedelmezőbbé sem tudja tenni birtokát, mivel annak előfeltétele a Hitelhez jutás volna, merthogy birtoka nem terhelhető meg, mert a birtokot védi az Ősiség törvénye, úgy viszont egy tőkés sem hitelez, hogy a hitelnek nincs fedezete. (a hitel –és az egész ún. pénzpiac, mely azt mutatja, hogy a pénz is Áru- a tőkének egy sajátos nyúlványa, mely szintén nem véletlenül a második névadási rítus eredményeképpen jött létre.) De mivel a földdel veszkődik primitív körülmények között és korszerűsíteni nem tud, hát a nyomorult jobbágyot zsarolja, mindkettőjüket az emberi méltósághoz nem illő helyzetbe hozva. Mindezeknek következtében szellemi igényei is alacsonyak, mindezek miatt a magyarság nem az a nemzet és Magyarország nem az a hely, ami adottságai alapján lehetne. És ebben Széchenyinek igaza volt. Csak abban tévedett, hogy a Hitel fölvirágzást hoz. Illetve ebben sem tévedett, csak éppen a birtokviszonyok kapitalista átalakítása nem a nemesnek, és nem is a fölszabadított jobbágynak, hanem a hitelezőnek hozott fölvirágzást. Sőt, még ebben sem, hiszen a kapitalista átalakulás és a tőke megszaporodása Magyarországon valóban komoly felvirágzást hozott, egyben azonban sokaknak -és végül magának az ezeréves országnak -romlást. Tulajdonképpen Széchenyi csak azt kalkulálta el, hogy a középbirtokos nemesség birtoka túlságosan kicsinek, az új tudományos és technológiai -és jogi, tagosítási- eljárások pedig ehhez képest túl költségesnek és nem eléggé jövedelmezőnek bizonyulnak majd ahhoz, hogy a hitelezők mellett még a földek tulajdonosait is jó színvonalon eltartsák, az ő birtokaik a hitelezők nagybirtokaivá álltak össze (akik aztán valóban a tudomány segítségével hatékonyabban termelhettek. Ma pedig a GPS által irányított robotpilótás óriásgépek termelnek hatékonyan az ipari szántón –tőke-tudomány-hatékonyság-haszon). Így aztán pont a politikai átalakulás motorja, vezető ereje ment tönkre, az új pénzügyi osztály pedig felemelkedett, a mai napig meghatározva a magyar társadalom képét két versengő elittel. Túlélték viszont a versenyt az igazi nagybirtokos főurak, és a földhöz tapadó parasztság birtokai is (bár megkisebbedve) -ezek fölszámolása egy-egy újabb emésztés során történt, vagy történik éppen napjainkban. Az ipari szántón már nincs helye embernek. Apró, de rendszerszerű és végzetes tévedés hát Széchenyié, amit azóta ezerszer és ezerszer elkövettek. Jól látott meg egy problémát, amire téves, de jóhiszemű választ adott. Bedőlt a propagandának. Amiben mégsem lehet fölmenteni az az, hogy ha elolvassuk az ő angliai beszámolóit és Charles Dickens közel egykorú regényeit az a benyomásunk, hogy ezek nem egy országról szólnak. Széchenyi a Dickens által leírt nyomort nem vette észre (mert egy felszínes arisztokrata volt?), vagy nem akarta észrevenni, mert hinni akart. Ami szinte minden korabeli és későbbi baloldali gondolkodó közös tulajdonsága… Mégsem szeretném így elintézni a „legnagyobb magyart” (ezt az elnevezést ellenfele, Kossuth adta Széchenyinek politikai számításból), annál ő sokkal okosabb és nemesebb ember volt, hogy ne lásson át helyesen dolgokat: mikor ’48-ban Döblingbe szállították lázálmában saját személyét látta a vérontás előidézőjének, jeremiási átkokkal sújtva magát és Kossuthot. Ezt a történetírás általában a kezdődő őrület jelének szokta tartani, holott megvilágosodásról volt szó; abból, amit ő a Hitelben leírt, abból következett a forradalom, ahogy következett a modern nacionalista (és Kelet-Európában etnicista) nemzetállam létrehozatala (ami ellen a nemes gróf őszintén és elszántan harcolt), következett Trianon. A sors fintora, hogy ezt majd harminc esztendő múltán pont a nacionalista és össztársadalmi modernizáció legnagyobb (és Széchenyinél jóval konzekvensebb és általában jóval kevésbé tépelődő) harcosa, Kossuth ismeri föl -korában egyedül, akire aztán  Kasszandraként majd senki se hallgat, legkevésbé saját legfanatikusabb hívei.

Két fontos elem van még, ami a korabeli liberálisokat fölmenti: az egyik az, hogy a történelemben szinte sose tiszta erők állnak egymással szemben, hanem különböző érdekek, csoportok és tradíciók hatják át egymást különböző mértékben. Így történt tehát, hogy akik azelőtt frondeurök, vagy camisardok lettek volna most esetleg forradalmárokként jelentkeztek. A Habsburg ellenes kurucok zászlaján ez szerepelt: Pro Patria et Libertate –a Hazáért és Szabadságért. Ők ezen a magyar alkotmány és a hazai tradíciók védelmét értették az önkénnyel szemben, értve ezalatt a nemesi kiváltságok, a hajdú, székely és városi privilégiumok és a protestáns felekezetek védelmét. A százötven évvel későbbi forradalmárok bátran vállalhatták ugyanezt a jelszót ugyanazzal a Habsburg abszolutizmussal szemben, mint a gazdasági szabadság (korlátlanság) és a politikai liberalizmus és nacionalizmus jelszavait. A különbséget lehet, hogy észre sem vették. Már csak azért sem, mert a tradicionális magyar politizálásnak igenis vannak nagyon régi liberális jellemzői, sőt, az bizonyos tekintetben magyar „találmány”. Dávid Ferenc és az unitárius követői voltak a szabad gondolat első próbálói-hirdetői a XVI.-XVII. századi Erdélyben. Hatásuk pedig az egész magyar alkotmányos gondolkodásra erős. Némely későbbi magyar katolikus államférfiak a vallásszabadság harcosai lettek. Ez bárhol máshol elképzelhetetlen lett volna. Nem tisztem állást foglalni abban a kérdésben, hogy az unitáriusok és többi liberális keresztyén követőik szellemtörténetileg jót vagy rosszat hoztak-e (ezért írtam a bevezetőben, hogy nem szellemi síkon próbálom a kérdést megközelíteni), de az biztos, hogy sem Dávid, sem II. Rákóczi Ferenc nem a kapitalizmus szószólói voltak.

A harmadik tényező pedig a legfontosabb. A korszellem. Vegyük akkor Garibaldit. Előttünk van a hős, amint ponchója lobog a szélben ahogy lován közeledik. Magas, vállas, igazi férfi. A nők rajonganak érte. Abban ahogy hosszú szőke haja szakállas arcát keretezi, és ahogy kék szeme megvillan sokan Jézust látják. Önös érdek, vagy anyagi haszonszerzés meg se környékezi. Ő az igazi forradalmár.

És mit tett? Megdöntötte a (zsarnoki) Nápoly-Szicília kettős királyságot, és dél Itáliát a piemonti uralkodóház, főleg pedig az észak itáliai és nemzetközi tőke uralma alá hozta. Az eredmény nyomor, kilátástalanság, bűnözés, kivándorlás (itt nem történt meg az a -bár ellentmondásos- tőkés föllendülés, ami Magyarországon vagy Németországban). Nem állítván, hogy ezek kizárólag a risorgimento következményeképpen alakultak ki, azt tényszerűen megállapíthatjuk, hogy az egyesítést követő ötven esztendő dél Itália történetének talán legsötétebb fejezete. Mussolini lesz majd az, aki változást hoz. De őróla majd később (nagyon azért nem fogom dicsérni). 

Mégse gondolom, hogy Garibaldi gonosz lett volna, vagy ne lett volna valóban jószándékú. Ő minden korban az Igazságért és a Jóért harcolt volna. Sőt. A XIX. században még egyértelműen a liberálisok, vagy még inkább a forradalmárok oldalán van a tiszta Eszme, a hősi akarat. Ezek pedig (bár sok galibát is okoztak, korábban is, de főleg a XX. és még a XXI. században is, mikor marketinfogássá, vagy a „hasznos idióták” tulajdonaivá lettek) az emberiség értékteremtő képességének legfontosabb mozgatói közé tartoznak (velük, s még inkább más hasonlókkal később behatóan szeretnék foglalkozni). És a XIX. század különösképpen szerette a forradalmárokat, akik azonban sokszor akkor lettek a legmegkeseredettebbek, ha győztek, és megérhették, hogy lássák, mit eredményezett harcuk. Ahogy Garibaldi is. Mert ők is csak az Apparátus fogaskerekei voltak. Vagy kerestek egy újabb eszmét, mint a kommunizmus, ami aztán legtöbbször még rosszabb volt.

Tegyük hozzá, mint az előbb említettem, Itália, különösen dél-Itália ilyen mérvű romlása nem volt szükségszerű következménye a kapitalista átalakulásnak, azért hoztam itt most példának, mert kiváló példája a korszellem és propaganda máig kitartó hatása és a valóság közt tátongó szakadéknak. Ahogy az első fejezetben részleteztem, nem akarom azt mondani, hogy a kapitalizmus eljövetele csupa rosszat hozott volna! Az emberi társadalom bonyolultsága miatt előfordult itt-ott, hogy az Apparátus tette a társadalmat színesebbé, akár -helyenként- művészibbé, mint a XX. század eleji Magyarországon, vagy akár erősebbé. De úgy vélem ezek a szabályt erősítő kivételek, melyek a későbbi emésztések során eltűntek, vagy el fognak tűnni.