Napjainkra elveszett a magyar vidék. Először jött Rákosi, megroppantották a faluközösségéket, itt a térségben volt olyan falu, ahol a lakosságnak több mint felét a Hortobágyra deportálták, a szellemi elitet pusztították el. Utána jött a kádári téeszesítés, s akit korábban nem pusztítottak el, attól elvettek mindent, majd jött a rendszerváltás, kivágták a fákat, tönkrement az állattartás. Ugyanakkor Európa mocskát esszük. A pusztítást támogatták, porig rombolták a kultúrát. Megjegyzem, ez a pusztítás napjainkban is tart, de már nincs sokat pusztítani. Az utolsó ilyen jogszabálytervezet, hogy a két tized hektárnál nagyobb gyümölcsöst be kell jelenteni. Uniós projektekkel nem lehet kultúrát építeni, csak szabadsággal.      Kovács Gyula

Úgy határoztam, írok egy kis összefoglalót az eddigiekről, mert több beszélgetés után úgy látom nem sikerült egyértelműen megfogalmaznom, mit is értek az egyes általam használt fogalmak alatt.

A legfontosabb állításom, hogy a kapitalizmus nem (pusztán) spontán folyamatok, fejlődés eredményeként jött létre, hanem a felvilágosodás során meghatározott eszmények alapján hatalmi úton létrehozott keretrendszer segítségével (Nagy Dániel barátom alapos hozzászólása alapján mondom, lehet, hogy eszmények helyett helyesebb pénzügyi kényszert mondani, illetve, a kettő valószínűleg kéz a kézben járt) . Ezt a történészek általában polgári -, vagy kapitalista átalakulásnak szokták nevezni, és az utóbbi elnevezéssel én is egyetértek, csak átalakulás helyett az átalakítás kifejezést használnám. Mégsem ezt használtam, mert úgy vélem kifejezőbb ez: „második névadás”. Ezalatt azt értem, hogy a felvilágosodás jelentős részben arról szólt, hogy az ember teljes (szellemi, társadalmi, fizikai stb.) környezetének új meghatározást adtak. A meghatározás az eddigi (Európát tekintve népi-„barbár” ősiségű/klasszikus görög-római/keresztyén gyökerű hagyományok meghatározta organikus káoszosságú, a szokásjog által helyzetről-helyzetre adaptált, részben babonás /jobb esetben mágikus/, részben vallásos, részben racionális) értelmezések helyett egységesen a „józan észen” és (legalábbis elvileg) a mechanikus materializmus elvein alapuló új tudományos értelmezést adott. Tudományos alatt az ugyanezen elvek alapján létrejövő új természet- és társadalomtudomány által meghatározott értendő. Röviden kitértem arra is, hogy az új elvek nem kis mértékben tartalmaztak (nem kis részben utopisztikus, eredetileg a Mennyek Országára alkalmazott) keresztyén alapvetéseket, létrehozóik szándéka ellenére, a teljes racionalitás (attól az apróságtól most eltekintve, hogy a mechanikus materializmus már elég régen meghaladottá vált a tudományban) már itt megbicsakolván -sajnos vagy hál’Istennek. Az új értelmezési keretet azután a felvilágosodás erőinek hatalomra jutása után törvényerőre emelték. Magyarul mindennek új nevet adtak. Az új értelmezési keretre azért is volt szükség, mert ez előfeltétele volt, hogy egy olyan új szisztéma jöhessen létre, ahol a tudomány eredményei alapján az egész emberi (nemzeti) társadalom, sőt az egész Föld (vagyis a természeti erőforrások is) egy nagy, egységes, racionális rendszerben dolgozik a nagyobb hatékonyság és a fejlődés érdekében. Ezt a szisztémát Hamvas Béla nyomán Apparátusnak nevezem. Az Apparátus alapvető jellemzője, hogy folyamatosan növekszik (olyan, mint a kis gömböc), mert alapelve a hatékonyság, és mindig lecseréli azt, ami gyengébb, kevésbé hatékony egy hatékonyabbra. Ez a folyamat a modernizáció. Az Apparátus rendszerét hívom én kapitalizmusnak. Jelen pillanatban már szinte az egész Föld az Apparátus része. Én is, Magyarországon szinte mindenki. Nem része a vadász-gyűjtögető busman, de ha a földjén mondjuk gyémántot találnak (az Apparátus részét alkotó geológusok), akkor nemsokára a földje okvetlenül, de valószínűleg szükségszerűen ő maga is hamarosan az lesz. Félreértések elkerülés végett: az Apparátus nem azonos a világkereskedelemmel vagy a világméretű munkamegosztással (bár jelen helyzetben azt biztos legalább 99,999%-ban magába kebelezi). Mondjuk, hogy a példa kedvéért Bhután még nem része az Apparátusnak (tudomásom szerint a himalájai ország uralkodójának vannak ilyen vágyai, amelyek valószínűleg nem egészen felelnek meg a valóságnak, de az is valószínű, hogy a bhutáni társadalom csak részben van egyelőre megemésztve -írtam újabb és újabb emésztési folyamatokról, amikor egy hely, nép stb. az eddiginél alaposabban modernizálódik, ilyen radikális periódus volt pl. az I. világháború). Na most, elképzelhető, hogy noha Bhutánban nem vásárolhatok földet, nem foglalkoztathatok bhutánit, sőt a bhutániak még a pénzemet (dollár) se fogadják el, ennek ellenére én vehetek mondjuk bhutáni szőttest, mondjuk almáért. Ha ezzel én nem alakítom át a bhutáni társadalmat, az élet ottani körülményeit, nem kényszerítem őket a szabályrendszer átalakítására, akkor nem tettem Bhutánt az Apparátus részévé. Persze szubjektív megállapítás, de szerintem a világméretű kereskedelem és differenciálódás jó dolog (lehetne), ha arról szól(na), hogy a máshol nem megtermelhető javak eljussanak máshová, illetve, hogy ha valahol arra a vidékre -annak kultúrájából, adottságaiból stb. adódóan- jellemző specifikálódott ipar vagy mezőgazdaság, tudás van, akkor ennek értékei sok helyre eljussanak. Ha a globalizáció erről szólna, támogatnám. A helyzet azonban az, hogy egyáltalán nem erről szól, sokkal inkább arról, hogy ezek a jellegzetességek, értékek eltűnnek, a tudás elvész és az egész átalakul az Apparátus szürke (vagy tulitarkára festett) egyformaságára. Ez sem véletlen: az Apparátusnak útjában vannak a helyi jellegzetességek, főleg pedig a helyi szokások, szabályok, keretek, a társadalmi önvédelem. A második névadás, mint láttuk, nagyrészt ezeket tüntette el, egyben nagyrészt be is tiltva az ilyesmit – fejlettebb országokban állami szabályzókkal részben pótolva, részben még alaposabban a gépesített szisztéma részéve téve ezek társadalmát, a fejletleneket pedig teljesen kiszolgáltatva.

Kapitalizmusban tehát tilos az önvédelem. Mit értek ezalatt? Természetesen korábban is létezett küzdelem az emberi csoportok között, fegyveres, de gazdasági is. Nemegyszer öldöklő, a szó szoros érdekében. Azonban ebben a küzdelemben képletesen (és persze valóságosan is) mindenféle várak, falak, mezsgyék, sziklahasadékok bonyolították azt a képletet, hogy az erősebb győz. A „polgári egyenlőség” tulajdonképpen azt jelenti, hogy mindenkinek szabad mezőn kell csatáznia, mert ez így igazságos (és/vagy hatékony). Az elmúlt részekben arról írtam, hogy ez nemcsak óriási mértékben az erősebbnek (én alapvetően ezt az erőt nevezem Tőkének) kedvez, de ráadásul nem is valósul meg igazán, az erősebb szereplők jellemzően óriási privilégiumokat élveznek, a „második névadás” (esetünkben jellemzően a mainstream közgazdaságtan) által létrehozott fogalmi környezet (kereslet-kínálat egyensúlya, szabadpiac, szabadverseny, esélyegyenlőség stb.)  a valós folyamatokat inkább elfedi, mintsem megértésüket segíti. Itt tartok most.

A következőkben arról szeretnék írni, hogy mik a Tőke (eredeti) létrejöttének körülményei és ezek vajon természetesek és szükségesek-e, illetve milyen szellemi környezetben jött létre, majd milyet hozott létre a Tőke? Milyen következményei vannak ennek és milyen az a társadalom az, amelyik így létrejött? Végül pedig, hogy mindez miért rossz az emberi nemnek?

Az egész versenyhistória, a sikerért való mindennap megújuló egészségtelen loholás végtelenül untatott. Igazán találtam különb néznivalót ebben a szép világban. Találtam különb gondolkoznivalót, különb élnivalót, különb írnivalót. Becsvágyam megnőtt. A versenyen aratható győzelem lehetőségét megvetettem. Így értem meg a nevezetes névtelenségre.

Hamvas Béla: Aranynapok

A többieknek valóban marad a verseny. Mi az a verseny? Homo homini lupus -ember embernek farkasa. Azaz, mint láttuk, a nagyok is versenyeznek, csak nekik szabad gépfegyvert és kevlármellényt viselni egy olyan harcmezőn, ahol amúgy szigorúan csak pucéran és fadárdával szabad megjelenni. Avagy, hogy maradjunk a farkas rokonságánál: „az erősebb kutya baszik”. Puzsér Róbert szerint ennek a mondatnak a hangoztatása azt jelenti, hogy az evangéliumot lecseréljük Darwin A fajok eredete című munkájára. Ugyanekkor ezt egyfajta káros népi szólásmondásnak véli -de hát az a helyzet, hogy az evangéliumot valóban lecserélték A fajok eredetére! Nemcsak Rosenberg és a nácik, nemcsak a neoliberálisok, vagy gyakorlati szinten a kommunisták vallották ezt fő ideológiájuknak, hanem a kapitalizmus alapvetően ezen az elven működik! A korábban leírt hatékonyságelv generálja a versenyt, aki nem elég hatékony, azt megeszik. Hadd tegyek itt egy rövid közbevetést, szellemi és „biológiai” területre tévedve. Vannak hűségeskük, amiket le kell tenni, ha az ember nem akarja, hogy „jobb körökből” kivessék a külső sötétségre. Ilyen hűségeskü a polkorrektség, a néger, cigány stb. szavak kerülése, a nők egyenjogúságának hangoztatása, a homoszexualitás genetikai adottságnak vallása, a holokauszt feletti sajnálkozás (és mindazok -rasszisták, szexisták, homofóbok, antiszemiták -elítélése, akik nem tennék), de még ezeknél is erősebb (mert az előbbiek elsősorban csak a „nyugati” Nagytőke szent szavai, míg ezt Oroszországban, Kínában is vallják -igaz az USA egyik befolyásos csoportjának van egyfajta felmentése alóla -privilégium) az evolúció kötelező megvallása. Nem a biológiai alapjait akarom megkérdőjelezni, de az azért több, mint beszédes, hogy a világunkat, magunkat állítólag kialakító -esetlegesnek mondott- folyamat teljesen azonos a kapitalizmus alapelvével, a versennyel. Elítéljük a korábbi babonás korokat, hogy a saját szellemi meghatározottságaikat ráerőltették tudományos ismereteikre, de valljuk, hogy hál’Istennek, azaz mit beszélek, hála az óriási technikai és tudományos fejlődésnek (ha nincs cél, akkor mi az, hogy fejlődés? Nem lehet, hogy a liberalizmus rejtett keresztyén alapjai köszönnek itt vissza?) ilyen a mi korunkkal már nem fordulhat elő. A közgazdaságtudomány szerint a verseny a „fogyasztók” elemi érdeke, így jutnak a legolcsóbban a legjobb minőségű termékhez, nézzük meg hát ezt. Mikor tud két, hasonló tudású, és nem túl nagy tőkéjű piaci szereplő versenyezni?

Az első ilyen az innováció. Az a helyzet, hogy a közgazdászok kivételével mindenki tudja, hogy valódi, tehát tudományos-technikai áttörést magában foglaló innováció csak nagyon ritkán jön létre, legalábbis a szereplők napi rutinjához képest, főleg akkor, ha a versenyzőnek nincs kutatás-fejlesztési részlege. Aminek a fenntartása sok pénzbe kerül, tehát csak a tőkeerős szereplők tudnak ilyet fönntartani. Kivétel talán az informatika. Az innováció tehát a költségek csökkentésére irányulhat elsősorban, melynek a legegyszerűbb, a legkevesebb hozzáadott tőkére igényt tartó módozata a minőségrontás. Államkapitalizmusban (szocializmus) ezt nyíltan, piaci versenyben valamelyest rejtettebben történik. Ebben az esetben innovatív kommunikáció -reklám palástolja a -tulajdonképpen- csalást. A minőségrontást segítik lényegében azok az innovációk is, melyek a munkát, a tudást feleslegessé teszik. Hogy egy példát erre is hozzak, a kézműves kőművesmunka és a teljesen iparosított gyártás (3d nyomtató, üzemben előregyártott kapszulaház) közötti szinte összes átmeneti fázis, szinte mind a minőségrontás révén jön létre, és általában sokkal rosszabb minőséget hoz létre, mint amit a hagyományos építészet tud. Le Corbusier eszméje, hogy a ház egy lakógép, praktikus, pontos és megokolt, mint egy cirkáló, de ez a precíz gépszerű minőség elég drágán tud létrejönni, viszont műgyantás ragasztókkal olcsón lehet rossz minőségű vágott kőburkolatot rossz kőművesnek (pontosabban nem kőművesnek, hanem képzetlen, így olcsóbb munkásnak) rosszul ragasztania ez tehát sokkal gyakoribb, mint az optimálisnak elképzelt forgatókönyv, gondoljunk amúgy arról bármit.

A második versenyzési lehetőség a munkaköltség csökkentése. Ennek sok ágazata van. Egyik ilyen a kizsákmányolás. A munkaerő felszabadulása általában kiszolgáltatott helyzetbe hozza a dolgozókat. Mindaddig amíg az Apparátus friss csoportokat képes fölenni, addig új, „tudásban és tőkében” gyengébb csoportok megjelenését biztosítja a „munkaerőpiacon”, ezeket ki lehet zsákmányolni, ha sok a munkára ácsingózó szegény, akkor jön létre a kizsákmányolás klasszikus, „marxi” esete. De lehet ez a „tudáshiány” erkölcsi jellegű is, pl. olyan munkát kérni valakitől, amit az annak derogál elvégezni, s helyette jobbat, többet dolgozik. A kapitalizmus egyensúlytalansága egyébként itt kivételesen jól mutatkozik, gyakorlatilag, amióta létrejött a kapitalizmus, azóta nem jött létre egyensúlyi állapot, mivel egyrészt vannak hagyományok -ezek néha bosszantóak, néha jók, de az emberek alapvetően nem azt a munkát fogják végezni, amiért fizetnek nekik, hanem amit tudásuk alapján úgy érzik végezniök kell. Egy idő után persze berögzül a rossz megoldás és a legrosszabb minőség válik etalonná, romlik a munkások minősége is, és akkor meg már a jó munka elvégzése ellen fognak tiltakozni (hiába lenne megfizetve), mondván nem így szokták. De az ellenkezője is igaz, amikor a vágy, az előbbrejutás ígérete (általában hamis ígérete) az, amivel munkára bírom a kizsákmányolni szándékozott dolgozókat. A piramisjátékoktól a gyakornokok kizsákmányolásáig óriási ennek a tárháza. Gyakorlatilag ide sorolható az építész szakma, vagy legalábbis annak elit részének óriási többsége. A (legtöbbször soha be nem teljesedő) reménység a befutásra, vagy a számítógépes munka játéknak tekintése, vagy valami újabb hamis szlogen mozgatja az egész szakmát, amelynek -mint alapvetően egyedi termékeket létrehozó iparágnak- már puszta létezése is rendkívül ellentmondásos, az emberi igény, kulturális, politikai és pénzügyi motivációk keveredésének, és nagyrészt az épített környezetet és az építész szakmát amúgy mélyen megvető bürokraták azon félelmének köszönhető, hogy, ha nem köteleznék az embereket tervező megbízására esetleg őket vonnák felelősségre valamely építési hibából keletkező kár vagy baleset létrejöttekor. Ennek ellenére tódulnak a fiatalok az építész pályára, nem törődve az imént leírtakat tömény cinizmussal összefoglaló CAD monkey elnevezéssel, ami pontosan mutatja, hogy az alkotás vágya, a hamis propaganda (az amerikai filmekben az építész a komoly, megfontolt, de azért kreatív polgár megtestesítője), az egyetemek (és nem a szakma) hallgatóigénye és a valós információ hiánya bőven felülírja a piaci egyensúlyt. Ha már itt tartunk megemlítem az oktatást, mint az egyik legerősebb piactorzító tényezőt. Ha az oktatás teljesen piaci alapon működne, még akkor is torzítaná a piaci helyzetet, mert valamit megtanulni -jó esetben- hosszú ideig tart és ezalatt az idő alatt változhatnak a körülmények, amihez az oktatási intézmény nem tud alkalmazkodni, nem lehet a harmadéves biológusokat hirtelen mondjuk kőművessé átképezni, vagy pláne fordítva, hiába lenne most már inkább arra igény. A tanár se szeretné ezt, hiszen ő se tud neurobiológia helyett vakolatkeverést előadni, tehát érdeke, hogy reklámmal, hamis propagandával vagy állami beavatkozással elérje, hogy a hallgató az ő intézményében maradjon, sőt oda jelentkezzék, a munkaerőpiac igényeitől függetlenül. Az állam pedig beavatkozik, mert -majd meglátjuk milyen (jó és rossz) okokból- azt szeretné, hogy társadalmi mobilitás jöjjön létre, de ezzel az oktatást végképp kiveszi a piac kontrollja alól, pontosabban egy oktatási belső piacot hoz létre, aminek az oktatók és a bürokrácia érdekeihez sok, a gazdaság igényeihez kevés, az oktatás eredeti szellemi igényeihez pedig alig van köze.

Harmadik a feketegazdaság. Ha valaki csalni tudja az adót (ami Magyarországon egy nem különösebben ügyeskedő vállalkozás esetében a bevételek mintegy kétharmadát(!) elviszi -a gonoszul kizsákmányolt jobbágyság jóval kevesebbet adózott…), az óriási versenyelőny. Ez a kicsik privilégiuma. De nyomorult privilégium, mert azonkívül, hogy megterheli az ember lelkét, belekényszeríti a kicsiségbe, a bujkáló magatartásba. Természetesen, ahogy az innovációnál, itt is a gátlástalanoké az előny. Tulajdonképpen ebbe a kategóriába tartozik a csalás többi válfaja is, mint feketemunka, Áfacsalás, kreatív könyvelés, számlagyár, számlákkal való ügyeskedés stb.

Negyedik a reklám, amiről már fönt szóltam. De megérdemel egy kis kifejtést. A közgazdaságtudomány egyik legnagyobb hazugságáról még nem volt ugyanis szó. Ez pedig az, hogy a „fogyasztó” elegendő, vagy közel elegendő információval rendelkezik ahhoz, hogy helyesen tudja a termék ár-érték arányát megbecsülni, vagyis racionális döntést tudjon hozni. Egy szűk és változatlan lokális piacon ez talán igaz, de egy olyan globális piacon, ahol minden mindig változik? Na ne vicceljünk. És ezt még megterheli a reklám. A reklám elvben segíti a tájékozódást (újabb hazugság), valójában pont ellenkezőleg. Azt a gondolatot, hogy mivel reklámra pénze a tőkeerősebbnek van … már be sem fejezem. De a reklámok, álreklámok, rejtett reklámok, marketing, fizetett influenszerek, hosszútávú propaganda világában feltételezni, hogy helyes információhoz juthatunk teljes képtelenség. És akkor még az Apparátus nagy, hosszútávú propagandaadójáról nem is beszéltünk (rendeld magad alá a közösségnek, takarékoskodj, kövesd a hagyományokat, szokásokat, hallgass az öregekre, mondta a régi világ -ezt is tekinthetjük persze propagandának; valósítsd meg önmagad, fogyassz, fedezz fel új utakat, legyél fiatalos, hallgass a fiatalos új ötletekre -sulykolja a modern világ). Akik ügyesen az általános propagandához igazítják mondanivalójukat győzhetnek a versenyben, akár igaz az, akár nem. Megjegyzem, hogy azokban az esetekben, amikor a „fogyasztó” valóban rendes információval rendelkezik, egészen másféle világ jön létre. Kis példányszámú, kézműves, ahol valóban (nagyjából) a jó minőség választódik ki. Ilyen például a komoly társasjátékok világa, ilyen a minőségi gasztronómia, ilyen a kézműves hangszereké. Kis „céhes” szigetek az óceánban. Én majd még megpihenek rajtuk, részben innen szeretném elkezdeni cölöpjeim leverését. A kapitalizmus környező vihara ilyenkor nem is magát a neki ellenálló gyártókat, szolgáltatókat veszélyezteti elsősorban, hanem magát a helyes információt és az azzal rendelkező réteget igyekszik elsöpörni.

Ötödik amikor valamiféle állami szabályozás miatt torzul a verseny. Ha például valaki nyugdíj mellett dolgozik -még legálisan is jóval kevesebb adót fizetve, mert azt már elvben a nyugdíjából levonták, az versenyelőnyben van. Aki állami állása mellett dolgozik, szintén. Közbeszerzés: a csalás melegágya. Elvben az a jó a közösségnek, ha a legolcsóbb terméket választják ki a közbeszerzésen. Tehát például a közrádiókban olyan zenekarok fellépéseit kellene játszani, akik a legtermékenyebb zeneszerző darabjait a legolcsóbb hangszereken adják elő, a legkevesebb próbával, természetesen csak ha szerződéses kötelezettséget vállalnak, hogy legalább 90%-ban az előírt kotta szerint fognak játszani. Hogy ez nevetséges, és a végeredmény valami silány macskazene lenne? Ez kérem nem piacpárti hozzáállás. Komolyzene esetén ez hál’Istennek nem is így történik, de például az építészeket nagyon gyakran pontosan így választják ki egy munkára. Még csak nem is úgy, hogy ki tudja a legolcsóbb házat tervezni (az még valamelyest érthető lenne), hanem hogy ki tervez a legolcsóbban, legyen bár az épület drága, csúnya vagy használhatatlan. Ez nem a Monty Python, ez a magyar valóság a köz védelmére hivatkozva. Ha viszont a legjobb a legolcsóbb elvet elvetik, akkor elszabadul a pokol és a visszaélések pandóra-szelencéjét nyitják meg vele. A verseny tehát csak akkor lehetne tiszta, ha nem volna versenyen kívüli szektor, de mint láttuk, az állami szabályozás igenis az egyik alapja a kapitalizmusnak, tehát az ellentmondás ilyetén extrém libertárius föloldása már csak ezért sem lehetséges. De nem volna kívánatos sem. Ha nem volna például állami (vagy egyéb -az is befolyásolja a versenyt) művészetmecenatúra, akkor a komolyzene nagy bajba kerülhetne, és a mesterhangszerek kézműves világának már nagyrészt leáldozott volna -mindannyiunk nagy veszteségére. Különben is, a globális egyenlőtlenségnél már láthattuk, hogy az Állam a Pénztőke legerősebb kontrollja, és a nyugati államok jólétét jelentős részben az biztosítja. Részben ide köthető az a jelenség is, amit sötét céhnek hívok. Mi a sötét céh? Olyan vállalat, vagy vállalatok társulása, ami védi piacát (ennyiben hasonlít a céhhez) de azt nem a nyugodt és színvonalas mesterséggyakorlás, hanem a nagyobb haszon, vagy csak az életben maradás érdekében teszi, és monopolhelyzetét silány produkció előállítására használja föl. Ehhez privilégiumokat vásárol kisebb nagyobb hatalmi szereplőktől. Például az a fotós, aki az óvodavezetővel „jóban van” és cserébe ő csinálja a (jellemzően borzalmas) csoportképeket. Ezek gyakran leosztják egymás közt a helyeket, így itt már nem csak korrupcióról, hanem céhről beszélhetünk. Ilyen az egymás területére (borzalmas) házat tervező hivatalnokok szövetsége, de nagyobb volumenben ilyenek azok a profitorientált cégek (pl. kéményseprő vállalatok), akik egyben hatóságként működnek, természetesen állami privilégiummal. És ilyen sok szempontból az ügyvédi kamara is. A sötét céhekkel és a velük szemben folytatandó harcról a céheknél még bővebben szeretnék írni.

Hatodikként hadd írjak a hagyományosan elismert versenytorzító elemekről, mint a trösztök, monopóliumok vagy kartellek. Ma, amikor az egész világon mintegy öt nagy autógyár uralja a piacot, alig néhány a számítástechnikai szoftverpiacot, egy-kettő az élelmiszeripari és gyógyszer (így egyben!) piacot stb. a kapcsolattartás pedig igazán könnyű lett (igaz, a titkosság nehezebb), elképzelhető-e, hogy ezek ne szabályozzák együtt a piacot? Hogy érdekeik ellenében versenyezzenek? Ha igen, akkor vezetőiknek az elmegyógyintézetben lenne a helye, vagy a tibeti lámák közt. Nevetséges. Bezzeg keményen lecsap a versenyhivatal, amikor a kicsik próbálnak nem farkasként viselkedni egymással. A kartell is privilégium…

Ezekután hadd emlékezzem meg egy baráti körben elvégzett „kísérletről”. Gyermekkorunk kedvenc társasjátékai közé tartozott a Ki az úr a tengeren? című társasjáték. Néhány éve nosztalgiából elővettük barátaimmal, akikkel sokkal komolyabb társasjátékokkal szoktunk játszani. Biztos sokan emlékeznek rá, a Ki az úr a tengeren? egy hajózós, kereskedős játék. Ha ügyesek vagyunk az elején, vehetünk a bevételünkből újabb hajót, azzal is kereskedhetünk, és így tovább. Tehát tulajdonképpen egy valódi szabadversenyes kapitalizmust modellez. Az általam felsorolt privilégiumok és egyéb versenytorzító tényezők nélkül természetesen, egyedül a szerencse sorolható ide (az viszont meglehetősen).  Csakhogy hamar kiderült, hogy aki az elején lemaradt hibás döntésből, vagy egyszerűen balszerencséből adódóan, annak gyakorlatilag minimális esélye sincs fölzárkózni, legyen bár a legnagyobb játékos, akit hátán hordott a Föld. A játék megy, a hajók haladnak, a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre szegényebbek lesznek, a változtatás minden reménye nélkül. >>Ez egy rossz játék!<<- mondta ki végül egyikünk. Igen, a kapitalizmus egy rossz játék, még akkor is, ha igazak volnának azok az állításai, amelyekről bizonyítani igyekeztem, hogy nem igazak.

Végezetül hadd írjak valami jót is a szabad versenyről. Sok példa van, amikor ez igazán jól működött, a teljesen államosított gazdaság pedig, tudjuk jól, nem. Nos, szerintem egész egyszerűen arról van szó, hogy az emberek, ha békén hagyják őket, tehát azokban a kegyelmi pillanatokban, mikor se állam, se egyenlőtlen piaci szereplő nincs a közelben (és még abban a fázisban vagyunk, hogy senki se nőtte, vagy nőhette ki magát azzá), és az iménti két részben felsorolt rengeteg tényező is legföljebb csekély mértékben nyomorítja őket és kibontakoztathatják, ami bennük lakozik csodálatos teljesítményre képesek. Ilyenkor egy kis egészséges mértékű versengés jót tud tenni. Ha a gyengébbet a színvonalasabb szaktárs sikere nem tönkreteszi, vagy csalásra ösztönzi, hanem arra, hogy ő is tanuljon és ő is -mert belső motivációja erre ösztönzi- hasonló jeles alkotást hozzon létre. De amikor nincs ilyen kegyelmi pillanat, akkor harcolni kell ezért. Ez a céh.

-Ostobaságot lefetyelnek, - mondotta a plébános a maga hatalmas, színes észjárásával mozgatva a kérdést – Hódmező-Vásárhelyen más az oka a szoczializmusnak. Köröskörül az uradalmak. Az óriás határ, mondjuk, ezer paraszté, a többi harmincz-negyvenezernek semmije sincs, s még ez se volna baj. Hanem ezek a parasztnábobok az okai. Illetőleg az életmódjuk. Mikor én ott jártam tavaly karácsonykor a testvéremnél, aki mészáros, hát bejött az ezer holdas paraszt felesége karácsony reggelén a mészárszékbe egy ócska ködmönben és így szólt: <<Adjon egy font húst, de jól megmérje kegyelmed, mert tavaly is itt vettem.>> Ebben van az oka a szoczializmusnak. Bezzeg nem zavarog a nép például Tata környékén, ahol a gróf, amit a földje hoz, szétszórja azok közt, akik a földet lakják.

Mikszáth Kálmán: A tekintetes vármegye (Apró képek a vármegyéből)

No de privilegizált rétegek, kiskirályok, oligarchák régen is voltak, nem igaz? Amikor hagyományos társadalmakról beszélek semmiképpen sem valamifajta ideális állapotot szeretnék vizionálni, ismétlem. Akkor hát mégsem változott semmi? Miben rosszabb a mostani helyzet? Egyrészt arra kérem a kedves olvasót, sose feledkezzék meg arról, amiről az előző fejezetben volt szó, hogy az Apparátus struktúrájában, céljában más, mint minden korábbi társadalom. Másrészt. Nézzük meg a dolgokat gyakorlati szinten. A korábbi oligarchák helyzete két dologban különbözött gyökeresen mai utódaikétól. Egyrészt általában nem folytattak gazdasági tevékenységet, hiszen a rendek erősen szét voltak választva. Nemesemberhez méltatlan volt a kalmárkodás, ugyanígy a kétkezi munka. Polgár meg ritkán került a hatalom közelébe. Még az olyan prekapitalista családok, mint a Fuggerek, Welserek, Mediciek is igyekeztek nemességet és földbirtokot szerezni, és fokozatosan lemondtak a pénzügyi tevékenységről, miközben bebiztosították helyüket az uralkodó arisztokrácia soraiban. Másrészt pedig, a régi nagyurak visszaforgatták vagyonukat a társadalomba anélkül, hogy ez nekik gazdasági hasznot hajtott volna. Nem azért mert jó emberek voltak! Azért, mert rendjük szokásjoga ezt megkövetelte tőlük. Egy Esterházy nem járhatott szegényes ruhában, nem járhatott gyalog, nem mondhatott le arról, hogy estélyeket adjon, egész egyszerűen a társadalmi helyzete kötelezte arra, hogy komoly pénzeket költsön el, és amikor ezeket a komoly pénzeket elköltötte, akkor nem egy másik arisztokratánál költötte el, hiszen tőle nem vásárolhatott hintót, palotát, ruhát, hanem a polgárságnál költötte el. Még ha a szeretőire költötte is a pénzt, az végül mégiscsak a szabónál, ékszerésznél, piperekészítőnél landolt.  Mai milliárdosaink akkor számíthatnak népszerűségre, ha a nép egyszerű gyermekeként mutatkoznak (erre később visszatérünk), de még ha a hajlam, vagy az uralkodó osztályon belüli mégiscsak meglévő nyomás arra viszi, hogy kirúgjon a hámból és drága órát, jachtot, villát vásároljon (a régiekhez képest komolytalan összegekért), akkor is nagy valószínűséggel egy másik milliárdostól vásárol, a pénz tehát a körön belül marad, az alsóbb rétegekhez nem jut el. A nem személyes kiadásokról nem is beszélve. Egy nagyvállalat komoly tételben nagyvállalatoktól vásárol, ha kicsiktől, akkor azokat beszállítóknak hívják és sok esetben egyszerűen kiszervezett foglalkoztatásról van szó. Ha az összes eddig fölsorolt privilégium stb. nem is volna, az az egy dolog, hogy mindig a kicsik fizetnek a nagyoknak, és a nagyok szinte sose a kicsiknek, azt eredményezné, hogy amazok gazdagodjanak, emezek meg -legalábbis relatíve- szegényedjenek.

A tisztesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a(z eredeti) kapitalizmus nem is ígért eleve egyenlő esélyt. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy példának okáért az, aki a hagyományos Indiában mondjuk a csatornatisztító kaszt tagja volt, lehetett kiváló elme, briliáns tehetség, a kaszt tagjaként csakis csatornát tisztíthatott. Kapitalizmusban legalább van némi esélye, hogy kitörjön onnan tehetsége, erélye (esetleg gátlástalansága) és az állami oktatásügy segítségével és egy multi középvezetőjévé lehessen Indiában –vagy még inkább Angliában. Már csak azért is, mert közben a csatornatisztítást privatizálta egy vállalkozó, vagy mert olcsóbb, vagy mert a csatornatisztító kaszt megfelelő jogi és anyagi garanciák híján el sem indulhatott a közbeszerzésen, vagy mert a közbeszerzés eleve korrupt volt. Így aztán a kaszt tagjai munkanélküliek lettek (esetleg alvállalkozóként végzik addigi munkájukat, de csak annyian, amennyire okvetlenül szükség van).  Ez csatornatisztítók esetében nem nagy baj, sőt inkább jó, ha a verseny új munkakör betöltésére kényszeríti őket. Baj viszont, hogy ugyanez, sőt sokkal inkább ez a helyzet a Tádzs Máhál márványinkrusztrációit készítő kaszt tagjaival is. Erről szól ez a blog.

 De akkor legalább megszűnt az emberiség kasztokra tagolódása? Az számít ki milyen ember? Lehet, hogy az érvényesüléshez némi gátlástalanság szükséges, de legalább nem az dönti el, hogy az ember kinek az ia-fia? Persze nem. A globális egyensúlytalanságot már láttuk, és kicsit később a többit is látni fogjuk. Állítólag a világ hatvanöt leggazdagabb emberének vagyona egyenlő a legszegényebb három és fél milliárdéval. Fölösleges magyaráznom, hogy e hatvanöt gyermekeinek nincs miért aggódnia (már leszámítva azt a mellékes tényt, hogy elpusztul a bolygó. Mármint a Föld. De addigra majd úgyis terraformálják a Marsot).