„A népművészetnek nevezett látens kultúra szinte sehol sem annyira napvilágra vágyó, születés előtti, mint nálunk. Annyi mindent jelent ma népművészet pártinak, vagy magaskultúra pártinak lenni, s annyira be nem vallottan súlyos szellemi probléma, hogy azt hihetem, ebben a vagy-vagy felfogásban van a magyar értelmiség lételeme. Ez a maga körül forgó jó-rossz. nyílt titkos, áldott-átkozott alternatíva-halmaz sok embert tart jellemző tudattállapotban. Lehet, hogy ez csupán topográfiai kérdés, de lehet, hogy fordítva is igaz. Határlétünk kelet és nyugat között lehet, hogy mélyen természetünkben is benne van. Jó és rossz, áldás és átok között egy létező, vagy nem létező vonalra álltunk, illetve ez a vonal voltunk és akartunk lenni. Nem csoda, ha megosztódtunk kelet és nyugat szerepköreiben.

Árpád és Kurszán igen és nem formájában, labanc és kuruc, pápista és nyakas reformáta ellentétekben mindig itt él. Urbánus-népi, expresszív-rendszerszemlész ellentétekre bomolva csak annak jaj, aki maga akar a megoldás lenni, aki váteszi szerepre kényszerülve egységet, Európát akar itt csinálni. Széchenyi, Vörösmarty, Ady, Latinovits és még sokan különös, nehezen megfejthető életet éltek itt.

Az ősi Egyiptom fáraója és főpapja, Artus és Merlin, Árpád és Kurszán kettős világát valamely általános törvény színének (képének) hihetem, megérteni szeretném, s nem akarok valamelyik oldalára állni a másik ellenében.

Az „itt” és az „ott”, a „most” és az „előtt” -a jelek „pereme” - a határhelyzetek lapszusa fontos számomra. Mint Málevics, az üres jeleken túl a jel lényét keresem, aki természetes polgára annak a környezetünkben lévő láthatatlan világnak, melyet holtak, félreértések suttogások töltenek meg, míg ki nem szabadulnak onnan.”

 Makovecz Imre naplója a ’70-es évekből

 Bár tulajdonképpen nem tartozik a blog tárgyához, vagy csak érinti azt, de nem állom meg, hogy ne írjak egy kicsit a magyar társadalomról. Puzsér Róbert visszatérő gondolata, hogy a magyar társadalom fele trianonsérült, a másik fele meg holokausztsérült. Ez így nem igaz. Elég elmenni egy (magyarországi átlagos) faluba; ott az erdélyi magyart -minden sértő szándék nélkül- „a román gyereknek” hívják, a holokausztról meg azt se tudják, hogy eszik, vagy isszák, de ha mégis, akkor meg úgy gondolják, hogy régen volt, mit kell azt fölemlegetni?! Ez nem (elsősorban) azért van, mert a falusiak tudatlanok vagy érdektelenek, hanem azért, mert a puzséri dichotómia nem a magyar társadalomra, hanem csak a magyar elitre igaz. Magyarországnak ugyanis két elitje van: „népi” és „urbánus”. Ezek az elnevezések durván eufemisztikusak, a valósághoz szinte semmi közük. Bár az elnevezésük a két háború közti időből származik, de akkor még mást értettek alattuk. Mai értelmük az acéli-kádári kompromisszum idejéből származik. Acél és Kádár rájöttek arra, hogy ha a Rákosi rendszert követve elnyomnak mindenkit és minden értelmiségi megnyilvánulást, aki és ami nem a legvonalasabb kommunista, azzal a szocializmus ügyének tulajdonképpen ártanak, mert a mindent elöntő silány propagandán az emberek csak röhögnek. Ezért úgy döntöttek, hogy beemelik a nyilvánosság, vagy részben a hatalom berkeibe az ú.n. „haladó értelmiség” tagjait. Ez állt volna egyrészt az „urbánusokból”, azaz a „szociáldemokrata” vagy „polgári radikális” („haladó baloldali”) rétegből, másrészt, ezt ellensúlyozandó, a „népi értelmiségből”. De miért kellett ellensúlyozni? Kádár nem volt hülye (nagyon nem). A klasszikus oszd meg és uralkodj elven felül nagyon jól tudta, hogy az „urbánus” a „zsidó” eufemisztikus megnevezése. És azt is tudta, hogy veszélyes volna egyedül rájuk támaszkodni, ezért keresett olyan csoportot, aminek erősebb a társadalmi beágyazódása, ezért hozta be a „népieket” (mint vérbeli munkás/proletár származású valószínűleg ezeket se kedvelte egy kicsit sem jobban az előbbieknél). De, vagy tudta előre és betervezte, vagy elszámította magát, mindenesetre a „népi” értelmiség sokkal gyengébb volt az „urbánusoknál” -és a parasztság eltűnésével napról napra gyengébb, létezése okafogyottabb lett, így aztán a Kádár rendszert tulajdonképpen a „zsidó”, jellemzően budapesti vezető értelmiség és a populista -feudális (valóban népi) pártszervezet sok szempontból sikeres kettős hatalma és kultúrája határozta meg. A populáris kultúra és a „népi értelmiség” elképzelt paraszti kultúrája között azonban egyre nagyobb rés, majd szakadék tátongott, így ez az értelmiség nem képviselte, nem képviselhette a hatalomnak ezt a másik, populista ágát. Kiüresedő soraiba viszont elkezdett beszivárogni az addig kitiltott „elnyomó osztály”, a dzsentri. Pontosabban a „dzsentri”. És ezzel helyreállt (majd a rendszerváltás után egy darabig majdhogynem intézményesedett) a magyar társadalom immár több, mint százéves kettős vezetőrétegű jellege. Az egyik oldalon ott vannak a „zsidók”, velük szemben a „dzsentri”. Azért hívom így őket, mert ez a jelző mutatja valós eredetüket (szellemi, kulturális értelemben), viszont azért erőltetem az idézőjelet -annak ellenére, hogy egyik csoport sem hívja így magát szinte sose-, mert mindkettő sikeresen (de csak részben) asszimilálja a társadalom fölfelé törő rétegeit, a „zsidóknak” valószínűleg a fele sem zsidó származású, még részben sem, a „dzsentrinek” meg talán még kisebb része valóban nemesi származású. Már csak azért is, mert a svábok vagy német polgárok is ide soroltak be, a hagyományos magyar nemesitől meglehetősen elütő kultúrájukkal, anélkül, hogy ezt elhagyták volna és dzsentri jellegzetességeket vettek volna föl (de persze alakították egymást, ahogy már említettem). E kettősség kialakulásáról már korábban írtam. És nyilván része lehet benne az idézetben megjelenő magyar kettősségnek, kétségnek. A két társaság erősen - ideologikusan is- szembenáll egymással, általában baloldalnak, illetve jobboldalnak nevezvén magukat és egymást. A kedves olvasó észrevehette, hogy ezeket az elnevezéseket eddig igyekeztem kerülni, mert, ha a XVIII.-ik században volt értelmük (nagyjából azt jelentették, amit én liberálisnak illetve konzervatívnak neveztem), a következőben már kevesebb (a dualizmus kori magyar országgyűlésben például a többé-kevésbé liberális szélső nacionalistákat nevezték szélbalnak), a XX.sz.-ban használatuk erősen megtévesztő (erről később, de a szélső nacionalisták -igaz liberalizmus nélkül- a szélsőjobb nevet kapták), míg mára a nagyon kicsi tradicionalista és/vagy legitimista csoportokat leszámítva igazi, minden ízében annak nevezhető jobboldal nincs is, és ha baloldalon a munkásérdekek képviseletét értjük, akkor a magyar baloldalt inkább szélsőjobboldalnak nevezhetnénk. Annyiban mégis jogos az elnevezés, hogy ez a magyar „baloldal” kritikátlanul és fanatikusan aufklärista, gondolkodás nélkül hisz a haladásban, jelentsen az szovjet típusú kommunizmust, mint egykor, vagy nyugatos neoliberalizmust, mint ma. A jobboldal viszont nacionalista. A nemzetben hisz, bár, hogy mi is volna a nemzet, azt általában éppoly kevéssé definiálja, mint az ellenoldal a haladást (a két tábor szépen elosztotta egymás közt Kölcsey két jelszavát a Hazát és a Haladást). Ilyenformán ide aztán minden belefér a nemzeti liberalizmustól, sőt neoliberalizmustól a nemzetiszocializmusig, és a valódi -szélsőségesebb, vagy kevésbé szélsőséges – konzervativizmusig, társadalomkritikáig, kivonulásig, meg a mindezeket környező izgalmas vagy tökéletesen hibbant alternatív elméletekig. A két tábor azután rendszerint antiszemitizmussal, nyugatellenességgel, mucsaisággal, holokausztrelativizálással illetve magyarellenességgel, idegenszívűséggel, idegen érdekek kiszolgálásával (bár ez vice versa) és a Trianon feletti szomorúság hiányával és a határon túli magyarok iránti érzéketlenséggel vádolja egymást.

A két társaság a rendszerváltás után komótosan gyepálta egymást vagy két évtizedig. Ekkor azonban jött valaki, aki rájött, hogy ez a felosztás immár egyáltalán nem képezi le a magyar társadalmat. Ezt az embert a „dzsentri” vezérének tartotta (miután következetes gátlástalansággal leszalámizta táboron belüli konkurenciáját -emlékszünk: „egy a tábor, egy a zászló”), de neki magának nem volt köze a „dzsentrihez”, az egykori populista-népi kommunista nómenklatúrához inkább: Orbán Viktor. Orbán rájött, hogy a szocialista párt ereje nem a (későbbi DK-t adó) értelmiségi bázisában (Heller Ágnes, Konrád György stb.) van, hanem a populista oldalban, abban az egykori pártnómenklatúrarétegben, ahová az ő családja is tartozott. Ez adja a társadalmi beágyazottságot. Másrészt pedig a rablóprivatizáció során létrejött új „arisztokrata” réteg kiszolgálásában, és a tőlük kapott támogatásban. Arra is rájött Orbán, hogy annak érdekében, hogy az egykori hatalmi és kapcsolati tőke transzferábilis legyen pénztőkévé nagyon képlékennyé tették a jogi/politikai/gazdasági szféra határait, és igaz ugyan, hogy ezt egykoron a „kommunisták” és a „Piacok” összehangolt és megegyezésen alapuló kiváltságolt vagyonszerzésének elősegítésére hozták létre, és az is igaz, hogy azok, akik a (nem nekik megnyitott) kiskapukat kihasználva „sutyiban” próbáltak maguknak egy kis vagyont privatizálni legtöbbször a Duna fenekén találták magukat, de kellően végiggondoltan ő elkerülheti ezt. Mégpedig valahogy ilyeténképpen: a császárnak (multinak, oligarchának, maffiafőnöknek stb.) mindig megadva, ami a császáré, elkezdhet egy saját maffiát létrehozni, amely sokkal hierarchikusabb és jobban szervezett, mint az „arisztokratikus”, de egyben a feudális anarchia jeleit mutató szocialista elité, mert ha ügyesen csinálja, a vagyon ugyanolyan jól alakítható át politikai hatalommá, mint a rendszerváltás hőskorában és vice versa. A „zsidóknak” megvan ugyan a külföldi befolyása, de ha ügyesen le tudja választani a -most a distinkció kedvéért így nevezem- újlipótvárosi elitet a „nemzetközi zsidóságról” (bocsáttassék meg, hogy a szemléltetés kedvéért ezt a szélsőjobbos kifejezést használom) megfelelő -és a „nemzetközi közösséggel” hadilábon álló zsidó támogatókat keresve (Köves Slomó, maga Benjámin Netánjáhu, stb.), akkor azok -mármint az újlipótvárosiak és szövetségesük, a „nemzetközi közösség”- kellemetlenkedhetnek ugyan neki, de -tekintettel arra, hogy a világpolitikában egyelőre nem annyira nekik áll a zászló- ha üzleti érdekeiket nagyon nagy mértékben nem sérti, biztonságban lehet tőlük. A „dszentri” pedig fogatlan kutya, még különösebb erőfeszítést sem érdemel, hogy megtartsa hűségüket. Ugatnak, de nem harapnak. Egy részük nem is ugat, hanem továbbra is hisz Orbánnak, tapossa az bátor akárhányszor lábbal az összes olyan (konzervatív) értéket, ami a „dzsentri” jellemző értékrendjét alkotja. Miért kellett Orbánnak a vagyon? Egy triviális, de ismét csak a felvilágosodás, a „második névadás” (társadalmi szerződés, népakarat stb.) által elhomályosított alapelvet szeretnék ehhez leírni: egy politikus, uralkodó, vagy társadalmi csoport csak akkor és olyan mértékben tudja akaratát a politika, állam és társadalom különböző rétegein át érvényesíteni, ha ehhez megfelelő eszközei vannak. Mint ezt korábban én is írtam, de hát egészen nyilvánvaló is, a kapitalista világban az egyik legfontosabb hatalmi eszköz a pénz. A „Piacok”, a nemzetközi pénzügyi körök az államokat a pénz és hitelezési rendszeren keresztül befolyásolják, kontrollálják. Annak az államnak, „uralkodónak” van mozgástere, akinek saját forrásai, belső (pénz)piaca van. Talán nem merő spekulációs – üzérkedési szándék vezette Soros Györgyöt sem, amikor néhány éve a kínai jüant támadta. Orbánnak tehát, ha nem akar a „Piacok” bábja lenni, mint lett akarata és a kétszer is kinyilvánított népakarat (lásd fönt) ellenére is Alekszisz Ciprasz könnyen rendelkezésére álló pénztőke kellett. Ehhez pedig olyan -tőle függő- emberekre volt szüksége, akiknek sok pénzük van. Nem megyek most bele az Orbán-Simicska tandem kettős hatalmába, vagy ennek fölborításába, ez kevésbé társadalmi jelenség. Az oligarcha viszont nagyon is az. Orbánnak azért nem volt szüksége a „dzsentrire”, sőt azért volt terhes a „dzsentri”, mert az, eredete ellenére kivonult (illetve a kommunisták annak idején kilökték) a magyar társadalom feudális struktúráiból!