„ahonnan én jöttem, annak a miliőnek nincsen semmifajta speciális kulturális tradíciója. Egy ilyen alkalmazotti réteg, a parasztsághoz sincsen igazából semmi köze apáméknak, vagy nem volt, de állatot tartottunk, tehát a tevékenység megmaradt, de a paraszti kultúráról már régen nem volt szó a faluban, munkáskultúra semmi nem volt, tehát nem tudom megnevezni, hogyha be kéne valami hagyomány sorolás alapján illeszteni magamat - polgári kultúra ugye elő sem jött, tehát én egy kulturálatlanságból jöttem, egy ilyen eklektikus valamiből jöttem.”  Orbán Viktor, 1989

 Még egyetlen rész erejéig foglalkozom a magyar társadalommal. Azért teszem, mert úgy érzem, hogy nem foglalkoztam egy nagyon fontos, sőt meghatározó, ugyanakkor rendkívül nehezen definiálható csoportjával: ők a modern Magyarország sikeremberei. Modern Magyarország alatt körülbelül az 1970-es évek második felétől máig terjedő szűk ötven esztendős periódust értem most. Beszéltem az oligarchákról, mint kulcsfontosságú társadalmi-gazdasági szerepet betöltő egyénekről, beszéltem a késő Kádár kor pártnómenklatúrarétegéről, ezek fontos társadalmi szerepéről, de arról nem, hogy kik is ezek? Honnan a csudából kerültek elő? Nos, erre a kérdésre pontos választ most se fogok tudni adni, de néhány érdekes jelenségre megpróbálok rámutatni! A késő Kádár kort egy sajátos embertípus dominanciája jellemezte. Ez a reformkommunista. Megjelenéséről talán a legösszefoglalóbb annyit mondani, hogy szerintem már ők voltak „Kádár apró dögei” (kisbetűvel, a nagybetűs nagy dögök, Kádár János, Apró Antal, Dögei Imre mellett). A reformkommunista elnevezés annyiból találó, hogy a kommunista rendszer haszonélvezőiről, működtetőiről -és mindenképpen nyerteseiről- van szó, és a kommunista világhoz tartoztak, abból nőttek ki. Annyiból azonban abszolút nem találó, hogy a reformkommunisták pont a kommunizmusban, a szocializmusban egyáltalán nem hittek. Sőt. A reformkommunisták alapvetően a neoliberalizmusban hittek, és egyes esetekben ez a milton friedmani eszmék tételes megvallását is jelentette, de többségében egyszerűen annyit, hogy az illető az evolúción és „az erősebb kutya baszik” elven kívül semmiben nem hitt. A szocialista rendszer pedig szükségszerűen, cinikus, elnyomó és bürokratikus jellegéből fakadóan azt eredményezte, hogy a fontos állami pozíciókban, talán a legfelső, régről ottmaradt és Moszkva támogatása miatt elmozdíthatatlan vezetőket leszámítva igazi kommunista alig maradt, azokat mind a reformkommunisták foglalták el. Az a sajátos helyzet jött hát létre, hogy még a rendszer ellenzéke, a Demokratikus Ellenzék, de még a lakitelkiek is „baloldalibbak” voltak, mint a kommunista vezetőréteg. Ők csak saját sikerükben hittek, amit igazi kapitalista módjára szakértelmükkel magyaráztak. Erre mondta Csurka István, hogy a szakértelem bolsevista trükk. A rendszerváltás története, úgy vélem, sajnos valóban a reformkommunisták hatalomváltásának története, ahogyan ezt ők sokszor állították is. Na de hogyan, és miben jelent ez meg? Mielőtt erre válaszolok, hadd tegyek két módszertani kitérő mondatot: sajnos nagyon kevés vagyok ennek a folyamatnak a felgöngyölítéséhez, és talán messze is vinne blogom tárgyától. Így hát két aspektusból nézem ezt; az egyik, hogy milyen szellemiséget hordoztak ők, és hogyan jelent ez meg, a másik pedig, hogy milyen társadalmi szinteken figyelhetjük ezt meg!

Az első, amit ennek kapcsán fontos leszögezni, hogy a reformkommunisták, ezúttal valóban a reformközgazdászok vezérletével voltak azok, akik (miután -gondolom az információk egy részének elhallgatásával- meggyőzték róla az „Öreget”) felvették a kapcsolatot a Piacok képviselőivel, az IMF-fel és a Világbankkal, sőt, az országot hitelcsapdába vezetve egyben az alávetés gesztusát is megtették -még bőven a rendszerváltás előtt. Másodszor a kommunista állambiztonsági és titkosszolgálat nagyrészt a reformkommunisták kezében volt, és e szolgálatoknak az egész folyamatban fontos szerepe volt -a részleteket természetesen nem ismerem. Ezek döntő fontosságú dolgok. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy a reformkommunista „szellemiség” szerepe még sokkal-sokkal fontosabb. A harmadik, amiről írni fogok, az, hogy hogyan szerezték meg a reformkommunisták a „zsidóság” irányítását. Nyilvánvaló, hogy a reformkommunisták, főleg az elit rétegük jelentős része „zsidó” volt. Ez a néhány fejezettel ezelőtt tárgyalt „aczéli kompromisszum” egyenes következménye volt. Ugyanakkor létezett egy kisszámú, de aktív, ideológiailag elkötelezett, kulturálisan, főleg az alternatív kultúrában beágyazott és Nyugatról támogatott „zsidó” csoport (vagy inkább csoportok együttese), amely kifejezetten szemben állt a rendszerrel, a Demokratikus Ellenzék. Ideologikusan elkötelezettet mondtam, és ez igaz is. Ugyanakkor ideologikusan egységeset már nem mondhatok: liberálissá lett egykori maoisták, roncstársadalmat kutató szociológusok és ezeket istápoló lelkészek, újbalosok és hagyományos liberálisok egyaránt voltak közöttük. Ami viszont egyesítette őket (az alapvetően aufklärista alapállás mellett), az a cinikus szocialista társadalom és vezetői (a kommunisták és főleg reformkommunisták) iránti megvetésük és elutasításuk volt. Mégha némelyikükkel rokoni szálak is kötötték össze őket. Nem emlékszem, sajnos, pedig nagyon fontos volna, hogy kitől (emlékeim szerint egy hölgytől) hallottam a következő beszámolót. Az illetőt, mint a D.E. tagját egyszer egy találkozóra hívták. A találkozón jelen volt néhány ismerőse, jó páran olyanok, akiket látásból ismert, de ismeretlenek is. Nem értette, hogy mi köti őket össze, aztán rájött, hogy valamennyien „zsidók”, sőt ez esetben zsidók. Ekkor megjelent a (z MSZMP) pártközpont egy prominense, és fölolvasott egy valamelyest antiszemita, vagy, ha akarjuk annak tekinthető (talán Csoóri Sándor) írást. Majd elmondta: a jelenlévők dolga eldönteni, hogy „ezekkel” akarnak-e együttműködni, vagy pedig velük, akik, akár hiszik akár nem, maguk is régóta a demokratikus átmenet elősegítésén dolgoznak és elkötelezettek, hogy „ez a világ” ne jöhessen vissza. S persze érzékeltette, hogy ők egy kutyának a kölykei, bár ki, természetesen nem mondta. Ezt az akciót követte sok más, a taxisblokád, a demokratikus charta, míg végül „összenőtt, ami összetartozott” Orbán Viktor szavaival). Ezzel a reformkommunisták két nagy győzelmet arattak. Először is megosztották a „rendszerváltó erőket” (az idézőjel azért, mert, mint láthattuk, nem ők voltak az erő a rendszerváltás mögött), ráadásul a magyar társadalomnak is kiváló gumicsontot vetettek a régi „népi-urbánus” (valójában „dzsentri” - „zsidó”) ellentét újbóli fölelevenítésével a divide et impera elv mentén. Másodszor pedig megszerezték a D.E., most már SZDSZ mögött álló külföldi („Piacok” és a „nemzetközi közösség” általi) támogatást, elkerülve ezzel, hogy ez a támogatás, mint Iliescu, Milosevic, Meciar esetében, esetleg az ellenzéknek jusson.

Legalább ilyen fontos a különböző rendű és rangú reformkommunisták szerepe a privatizációban, és az oligarchia létrejöttében. Raskó György (az Antall kormány mezőgazdasági államtitkára) említette nemrég, Gulyás Márton műsorában, hogy -kutatásai szerint- a ma Magyarországon működő mintegy harmincötezer „életképes”, azaz kapitalista alapon működő családi gazdaságból körülbelül harmincezer tulajdonosai volt Tsz elnökök, Tsz főkönyvelők, főagronómusok, falusi párttitkárok vagy leszármazottaik (hja, a szakértelem meg a piac). Ez több, mint 85%! Magyarul: az, hogy a vidék „kommunista” urain, haszonélvezőin, nyertesein kívül (természetesen a földtulajdon nagyrészével bíró oligarchián és külföldieken kívül) bárkinek földje van ma, a rendszerváltás, és kárpótlás után, az gyakorlatilag statisztikailag elhanyagolható véletlen. Hogy ez hogyan járul hozzá a vidék elszegényedéséhez, elnéptelenedéséhez, alkoholizmusba hanyatlásához és elcigányosodásához, kívül esik jelen írásom tárgyán, de azért könnyű megvonni az összefüggéseket. Ezek azonban csak a kishalak. Alaptételként kimondhatjuk (ahogy arról korábban is írtam): a rendszerváltás az a folyamat volt, amikor a reformkommunista menedzsment -természetesen a nemzetközi nagyuraknak köteles adók megfizetése után- saját nevére írhatta az országot. Arról is írtam, hogy ennek a folyamatnak kulcsszereplői voltak az oligarchák. Nem írtam azonban az ő eredetükről. Nos: az oligarchák a kommunista menedzsment topmenedzserei voltak, egész pontosan azok, akik bennfentesek voltak. Akik ismerték a dörgést. Akik kiröhögték a balekokat, különösen az Antall kormány naiv „dzsentrijeit” (kivéve a valószínűleg nem kisszámú beépített embereiket és azokat, akikben időben kialakult a zsákmányszerző ösztön). Ők voltak az új világ urai, ahogy ők uralták a régit is, persze ahogy akkor az orosz medvével és helyi csahosaival, úgy most meg a Tőke uraival együttműködésben és azok szolgálatában.

Volt azonban egy csoport, akik szemben álltak a reformkommunistákkal, lenézték őket. Nem azért nem kedvelték őket, mint a SZDSZ alapítói, hogy aprópénzért elárulták a Felvilágosodás eszméit, a baloldaliságot, marxizmust és egy elnyomó, ideológiailag érdektelen szürke és bürokratikus rendszert vezetnek. Sem nem azért, mint az MDF-esek, hogy a nemzet sorskérdései iránt érdektelen, a határon túli magyarokért egy fűszálat sem keresztbe tevő, sőt őket egyszerűen letagadó tolvaj bandáról van szó. Ők azért nézték le a reformkommunistákat, mert cikik voltak. Cikik voltak avítt, falmelléki szövegeikkel, törvényszövegcsavarásaikkal, VOR öltönyeikkel, rossz hangulatú, elegánsnak szánt, de ízléstelen irodáikkal, a süppedős fotelekkel. E fiatal csapat mentora Soros György volt. Sorosról már korábban említettem, hogy a „nemzetközi közösség” egy fontos intézménye. Egyfajta előretolt helyőrség. Valahol félúton áll a CIA és a State Department (az amerikai külügyminisztérium) között. Ahol -ellenséges, idegen területen- többre van már szükség, mint amit a kémek, ügynökök elvégezhetnek, de a külügyminisztérium még egyáltalán nem, vagy egyes, kényes területeken még nem jelenhet meg, ott szoktak megjelenni Soros „civilszervezetei”. (Egyik ilyen tevékenysége a színes forradalmak szervezése, előkészítése -Gyuri bá’ kedvence a narancs szín, emlékezzünk az ukrajnai narancsos „forradalomra”). Nos, Soros, az SZDSZ mellett, sőt náluk is jobban, ezt a fiatal, harcos csapatot támogatta: a Fideszt. A Fidesz tagjainak egy része, például Orbán Viktor, pártnómenklatúrához tartozó családokból érkezett, igazságtalan volna azonban tőlem, ha ezek alapján reformkommunistának nevezném őket. Nem vitatom el a csapat demokratikus, antikommunista (anti - reformkommunista) elszántságát. Úgy vélem azonban, hogy Soros azért választotta őket, mert úgy érezte, e modern, friss, fiatalos (klasszikus modernista erények!) társaság, nem kötődik a múlthoz, olyan, aki utazni, bulizni, szórakozni akar, főleg pedig sikert és hatalmat. Olyan, mint az éppen ezekben az években kiépíteni kezdett „nemzetközi közösség” többi talpasa, aki az elérhető privilégiumokért megbízhatóan fogja szolgálni feljebbvalóit. Ebben ugyan tévedett, hogy miért, annak hosszú lenne a története, többé-kevésbé ismerjük. A Fidesz, miután nem állt be a reformkommunisták mögé (leírták őket és nem is hívták? nem elégedtek meg a konccal, amit kínáltak?  csicskaszerep jutott volna nekik, és ezen halálosan, máig tartó mély sebbel megsértődtek? valódi rendszerváltást akartak? -nem tudom) már az Antall kormány idején észrevette a jobboldalon megnyílt politikai teret, oda sorolt be, hogy aztán a nemzeti, konzervatív pártokat leszalámizva a „dzsentri” egyedüli vezérének pozíciójából építsen ki minden korábbinál hatékonyabb uralmi szisztémát, immár nagyrészt a „dzsentri” nélkül. Abban azonban nem hiszem, hogy tévedett volna Soros, amilyennek az ifjú gárdát látta. A Fidesz (ami persze már nem párt, hanem magáncég) nagyon-nagyon sok intézkedése, sőt, ezek többsége értelmezhetetlen, ha a Fideszt a jobboldal, vagy ennél sokkal pontosabb nevén, a „dzsentri” részének tekintjük. Mindaz, ami „posztmodern” „párttá” teszi (a „posztmodern pártok” alapvetően nem pártok a szó hagyományos értelmében -külföldön sem). Ezekről korábban írtam, így csak röviden: a kőkemény hatékonyságelv, propagandamédia, trollok szerepeltetése, cinizmus, marketing-kormányzás, a földek oligarcha kézre adása, jó viszony ápolása klasszikus reformkommunista oligarchákkal stb.

Főleg pedig és mindenekelőtt: a negyedik rendnek játszás. Erről is beszéltem korábban, most egy kicsit más aspektusból vizsgálom. A Fidesz „szakértői” -e klasszikus cinikus modern üzletemberek, tehát kvázi reformkommunisták- bemérték, hogy a többi érdektelen, és mivel komoly hatalmi tényezőt se jelentenek, ezért kell a negyedik rendet megcélozni, ezért kell az üzeneteknek egyszerűeknek, olcsóknak és zsigerekre hatóknak lenni, ezért tilos az értelmiségi jellegű szakmai, politikai vita. Ez nem más, mint a „nemzetközi közösség”, a reformkommunisták, a kapitalizmus nyerteseinek nagyképű mosolya az idealisták fölött. Nem gondolom mégsem, hogy csak ez volna. Úgy érzem, hogy Orbán Viktor visszatért a gyökereihez. Ezalatt nem is csak és elsősorban a családját értem. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy édesanyját, ha nem is nagyon közelről, személyesen ismertem, és több olyan embert is ismerek, akik személyesen ismerték az egész Orbán családot. Édesanyjáról, aki tanítónő volt, csak jót mondhatok, igaz, édesapját, aki verte ő maga is erőszakosnak jellemezte, egy ismerőse pedig így: párttitkár volt, mi többet mondjak? Mégsem gondolom, hogy egészen primitív negyedik rendieknek mondhatnánk őket, inkább klasszikus negyedik rendi alsó értelmiségnek (akiket a már többször megidézett I/F/13 fejezetben jellemeztem részletesen). Azok a gyökerek, ahová Orbán visszatért, a késő Kádár kor reformkommunista világa volt. Hogy Ekler Dezső 1997-es előadását idézzem: „Mert olyan tíz-tizenöt évvel ezelőtt a modernizmus egy eléggé béka külsejű valami volt. … Valahogy úgy lett a modernnel, ahogy a tanárokkal az egyetemen, vagy a tsz elnökkel a nagybirtokon? Hogy egy ideig lapított mindenki -hogy el ne szaladjon az íróasztala- meg kivárt úgy egy-két évig (a tsz elnök, az egyetemi tanár meg a modernista építész is a nagy tervhivatalban), aztán valahogy elment a vihar -a posztmodern, az egész konzervatív majomkodás. És mára újra valójában a modernizmus teljes pompájában virul és él. Királyfi lett!” Orbán visszatért gyökereihez, mert rájött, hogy azok a társai, ismerősei, akik egy polgári világról és hagyományairól, jogállamról, ilyesmiről beszéltek neki (ahogyan az idézett 1989-es interjúban elmondja), megvezették. Hogy a polgári, konzervatív világ a balekok, vesztesek világa. Az a ciki. Hogy az oligarchák és a negyedik rend világa a menő. Visszatérhetett, hisz semmilyen hagyományba nem volt erősen beágyazva. Ez a szabad vegyértékűség, Hogy szívből, vagy színből, tulajdonképpen mindegy is. Az előbbire bizonyíték lehet a Fidesz kormányzat háborúja a műemlékvédelem, és egyáltalán, a nemzeti kulturális örökség ellen (KÖH, majd Forster központ megszűntetése, gyűjteményének fizikai megsemmisítése, a műemléki védelem csökkentése stb.), az utóbbira pedig, hogy ennek teljesen ellentmondóan, Orbán a saját környezetében ad az építészeti minőségre.

Az oligarchák és a negyedik rend világa a menő? Hát a negyedik rend nem ágrólszakadtak csoportja? Részben persze igen, de, ahogy arról már írtam, kapitalizmusban a negyedik rend sokszor foglal el gazdasági pozíciókat, olyanokat, amelyeket a harmadik rendnek kellene. Magyarországon különösen így van ez. Az üzleti világnak van egy gomolygó, sötét mélyrétege. Ez a feketemunka, a ki nem fizetés, megfenyegetés, számlavásárlás, a rosszul elvégzett munka világa. Klasszikus színtere pont az Orbán gyökereit adó félperiféria, ahol a kapitalizmus találkozik a reformkommunista „hagyományokkal”. De jól ismeri ezt a világot azért is, mert a politika régtől kapcsolódik hozzá, hiszen „lepapírozni” legjobban ennek a segítségével lehet. A „lepapírozás” pedig a magyar kapitalizmus alapja és Orbán a „lepapírozás” nagymestere -ld. Mészáros Lőrinc. (Tulajdonképpen az egész kapitalizmus alapja. A mai pénz, amely nem a valós áruértéket fejezi ki, tulajdonképpen nem hamis, hanem „lepapírozott”. Bizonyos szemszögből az egész „második névadás” nem más, mint egy gigantikus „lepapírozás.)  Ez a világ már erősen érintkezik a még alsóbbal, a bűnözőkével. Ha az olajszőkítésre, a Vizoviczki és Portik ügyekre, Fenyőre, Gyárfásra gondolunk nem kell sokat magyarázzam, hogy milyen erős hazánkban a politika és a szervezett, vagy csak sima bűnözés közötti kapcsolat. Korábban a magyar társadalmat felülről, a kulturális/politikai diskurzust máig meghatározó (kulturális) elitek irányából írtam le, de ezek gyökerei, jeleztem, nem nyúlnak mélyre, és, főleg a „dzsentrinek”, gazdasági ereje vagy befolyása sincs. Sokkal helyesebb volna alulról leírni -de nem a tömegeket, hanem a valódi elitet: alul a bűnözők, majd a negyedik rendi üzleti világ gomolyog sötéten, ebből nőnek ki a reformkommunista, majd oligarcha rétegek, elegyedve a nemzetközi cégvilág menedzsereivel, végül pedig Orbán hűbéresei, menedzserei és katonái.

Jelen pillanatban a magyar politikában három erő látszik: a Fidesz, a DK, amely a reformkommunisták „zsidó” elitjének, a Miltont Friedmant meg is valló és a kommunista hatalomátmentésben főszerepet játszó  reformközgazdászoknak és értelmiségi körüknek a pártja és a Momentum. Sokan abban bíznak, hogy ez a fiatal csapat, mely már nagyrészt a rendszerváltás után született, vagy akkoriban volt csecsemő érdemi változást akar és tud hozni. Valóban? Kétségtelenül divatos csapat, nem olyan ciki, mint Orbánék. Modern, friss, fiatalos társaság, nem kötődik a múlthoz, olyan, aki utazni, bulizni, szórakozni akar, főleg pedig sikert és hatalmat.  Mentoruk Emmanuel Macron, a „nemzetközi közösség” egyik reprezentánsa (alacsonyabb rangú, mint Soros, de az utóbbi személyes támogatása most valószínűleg kontraproduktív lenne). Olyanok ők, mint a „nemzetközi közösség” többi talpasa, aki az elérhető privilégiumokért megbízhatóan fogja szolgálni feljebbvalóit.

A I/F-1 fejezetben azt írtam, hogy (természetesen nemcsak Magyarországra vonatkoztatva) „nemcsak a gazdaságjog, hanem egész jogrendszerünk a „mindenki (gátlástalan) üzletember” elven alapszik”. Ez az a pont, amely összeköti a reformkommunistákat, a Fideszt és a „nemzetközi közösség” magyarországi képviselőjét, a Momentumot. Ők a kapitalizmus nyertesei, akik értik a játékszabályokat. Nesze nekünk.

„Valójában Auschwitz a modernitásról szól; és ha valamit meg kellene értenünk Auschwitzból, az az, hogy ettől nem tudunk megszabadulni éspedig azért, merthogy az megismételhető. Sőt, meg is ismétlődik; nem feltétlenül úgy, hogy megint ciklon-B-t szórnak be valahova, hanem úgy ismétlődik meg, hogy a totális és állampolgárait teljes mértékben kontroll alatt tartó állam bármikor el tudja dönteni, hogy a tűrt, tiltott és támogatott kategóriából ki mikor hova kerül. Ebben egyébként Auschwitz és úgymond a Gulág mélyen rokonok.” Ungváry Krisztián

Az Osztrák–Magyar Monarchia mindannak az energiának a kreatív feltörését hozta, amit az a fogalom jelent, hogy Közép-Európa. Vagy ha úgy tetszik Kelet Közép Európa. (A Kelet Európa kifejezés még akkor se volna helyes, ha Oroszországot kivennénk Európából, legföljebb, ha az egész ortodox világot. De ez esetben még Görögország sem Európa.) Természetesen nem ez volt az első ilyen virágkor, a Jagellók, Mátyás, majd a Habsburgok mind érzékelték a közép-európai erőtér létezését, törekvéseik, hogy egyesítsék a térséget a dinasztikus és katonai/védelmi szempontokon túl ennek a kiaknázását is jelentette. Mire azonban a Habsburgoknak sikerült az egyesítés, egyfelől az oszmán szakított le belőle nagy darabot, másfelől a reformáció terjedése törte meg szellemi egységét. Igaz, ez nem Lutherrel kezdődött, hanem száz évvel korábban. Egyszer maga Luther jelentette ki: „huszita vagyok”! Ha pedig ez így van, akkor ebből az is következik, hogy a reformáció térségünkben száz esztendővel korábbi és Husz Jánossal kezdődik! De a XVI. század még ezzel együtt is virágzó Közép-Európát ismert. A fehérhegyi csata azonban 1620-ban Közép-Európa, mint eszme bukását is jelentette. Helyette jött a bürokratikus-abszolút Habsburg birodalom. Rudolf császár, aki alkimista kísérleteket folytatott prágai várában, bár őrült és zsarnoki, de mégiscsak történelmi súlyú, stílusú uralkodó volt. Az őt megpuccsoló II. Mátyás halála után azonban a tiroli Habsburgok jönnek, a Ferdinándok, ezek a sótlan, műveletlen, bigott figurák, akik annak ellenére sem hagytak magukról markáns képet, hogy az európai történelem egyik legnagyobb, és talán legfontosabb háborúja fűződik a nevükhöz. Ha valaki emlékszik, történetem, a kapitalizmus, a modernitás története ezzel, a harmincéves háborúval kezdődött.

1867-ben valami olyan kezdett újjáéledni, ami 1620-ban kezdett elveszni. Az építészettörténetben félig meddig közhely, hogy a historizmus, a korai kapitalizmus építészeti stílusa dekadens stílus. Ahogy az akademista festészet is. Valami eltörött, ami addig a klasszikus stílus különböző változatait éltette, a mítoszok elvesztették érvényüket, betört a gyáripar stb. Aki egy kicsit is ért hozzá, tudja, hogy ez alapvetően igaz (és biztos jele volt, hogy valami nincs rendben a kiépülő kapitalista világgal (Ezt észlelte Ruskin, ezt Morris). Mégis, az Osztrák–Magyar Monarchia területén ebben az időben olyan historizáló városok épültek, hogy a mai napig csodáljuk őket. A modernizáció itt valahogy felszínre hozott olyan szunnyadó kreatív erőket is, amelyek rendkívüli megtermékenyítő hatást gyakoroltak. Az évszázadok során fölgyülemlett tudás most egyesült a tőkével, amit sokszor olyan galiciáner zsidók gründoltak, akik szintén, mintha évszázadokig látensen gyűjtötték volna magukban azt a gazdasági és művészi, tudományos energiát, ami most aztán hirtelen egész fantasztikus gazdagságban tört ki. A századforduló legdinamikusabban növekvő gazdasága, legpezsgőbb, vagy legalábbis legdinamikusabb művészeti vagy tudományos élete az Osztrák–Magyar Monarchiáé volt. A historizmust eddigre le is váltotta az új, forradalmi, burjánzó és élettől duzzadó stílus, a szecesszió.

A szecessziónak pedig nem volt ádázabb kritikusa, mint Magyarország elvben liberális miniszterelnöke, gr. Tisza István. Hát nem a magyar liberális köznemesség küzdött legjobban az új világért? Nem István apja, a „generális” Tisza Kálmán volt az, aki a két ellentétes pólus között meg tudta teremteni a „centrális erőteret” és (bár nem biztos, hogy igazán jó precedenst teremtett) ezzel -a Monarchiában ritka- olyan stabil kormányzást biztosított, hogy az, amellett, hogy őt hazánk leghosszabb ideig regnáló miniszterelnökévé tette, szavatolta, hogy az intézményrendszer kapitalista átalakítása (a „második névadás”) gyorsan és gyökeresen mehessen végbe? Mi történt?

 Az, hogy Tisza István fölismerte, vagy inkább ösztönösen megérezte, hogy a modernizáció Magyarországot végromlásba fogja dönteni. Az a modernizáció, amely az egész világon itt, az osztrák m monarchiában volt talán a legsikeresebb, legtöbb pozitív, és emellett relatíve kevés látványosan negatív energiát fölszabadító. Miért?

Azért, mert a kapitalista átalakulás a Monarchiában még őrültebb ellentmondásokat hordozott magában, mint más, kevésbé sikeresen modernizálódó országokban, és ez különösen igaz volt Magyarországra! Mik ezek az ellentmondások?

-az első, hogy a magyar társadalom bennsőségesen tradicionális, vagy ha úgy tetszik feudális társadalom volt. Ráadásul pont azok az elemei voltak igazán feudálisak, amelyek liberális szempontból „haladónak” minősülnének! Hadd utaljak itt vissza Rákóczira? Mik voltak Rákóczinak azok az intézkedései, tervei, amelyeket a későbbi korok baloldali történetírói (inkonzekvensen) és én is (remélem konzekvensen) a leginkább dícsérni szoktunk? A régi szabadságok visszaadása -legyen szó székelyekről, hajdúkról, a magyar nemességről vagy Erdélyről, sőt új ilyen szabadságok nagymértékű adományozása. Ilyen a hadbavonuló jobbágyok ideiglenes, majd végleges fölmentése a földesúri terhek alól (a hajdú szabadság mintájára), Tarpa hajdúvárosi kiváltságolása stb. Rákóczi tehát nem megszüntette a kiváltságokat, hanem nagymértékben kiterjesztette azokat -csak nem kevesek kiváltságait, hanem sokakét. A magyar szabadságszeretet, az Alkotmányhoz való állhatatos ragaszkodás, sőt még a vallásszabadság protoliberális eszméje is éppenhogy nem a prekapitalista gazdasági pörgés következménye volt, hanem archaikus csoportok, közösségek (a középnemességtől az ős telkén ülő hétszilvafáson át a jászokig, kunokig, székelyekig, hajdúkig, a különböző városi, céhes, vagy akár értelmiségi csoportokig) mély hagyománytiszteletén nyugodott. A hagyomány pedig összefonódott egy olyan életformával, amit mindennek lehetett nevezni, csak kapitalistának nem. Ez az, pontosabban ennek a csenevész maradványa az, amit az előző részben „Ötvös csöpii” értelemben feudálisnak neveztem. Több helyen kifejtettem már azt a nézetemet, hogy a történelmi Magyarország bukásának kezdetét szimbolikusan a filoxéra járványhoz köthetjük. Aminek kezdete majdnem egybevág a Kiegyezéssel… A régi Magyarországon ugyanis a bor „szakrális” ital volt. Nem akarom túlmisztifikálni, csak azt akarom ezzel mondani, hogy fogyasztása, és főleg készítése az élvezeti értékén jócskán túlmutató társadalmi jelentőséggel bírt. Egy példával szemléltetve: Debrecen városában (mely sose a boráról volt híres, és amely kereskedelmi jelentőséggel ott sosem bírt) csak olyan ember rendelkezhetett polgárjoggal, aki amellett, hogy a városban házzal, a határban akármilyen kicsi, de földdel bírt, valamelyik kertben szőlőt is birtokolt, melyből bort készített. De a legtöbb faluban is igaz volt, hogy csak az lehetett megbecsült ember, akinek szőlője, pincéje, bora volt. Magára valamit adó gazda nem a kocsmában ivott, hanem a saját pincéje előtti padon kínálta a szomszédokat, barátokat, arra járókat. A korcsmáltatás amúgy is földesúri jog volt, az uraság meg a kérdéses minőségű dézsmabort árultatta ott, sokszor a kocsmát árendáló (és a bor minőségén tovább rontó) zsidóval. Így egyfajta vízválasztóként működve leginkább a negyedik rend járt oda. A kocsma tehát, mely legtöbbször szatócsboltként - a kocsmáros pedig uzsorásként- is működött, egyfajta (pre)kapitalista hídfő volt a tradicionális világban. És párhuzamosan a csodálatos sebességgel épülő modern Magyarországgal a szőlőket elkezdte pusztítani a filoxéra, az amerikai gyökértetű. És mire hatékonyan tudtak ellene védekezni, jórészt elpusztult a régi világ. Megszűnt a többé-kevésbé önellátó, hagyományok és szokások ősi rendje által megszabott magyar élet. Azóta sokat vitatkoznak róla, hogy mi a magyar? Azelőtt egyértelmű volt. Mindaz, amit őseinktől örökölt régi szokásainkban őrzünk: a gazdálkodás, a viselet, a szokásjog, a(z ember alakította) táj jellege stb. stb. -ezek tették az embert magyarrá (avagy mondjuk tóttá -és mindez nem zárta ki a többes identitásokat). Ez most megingott. „Minden egész eltörött” -mondta az egyébként liberális, szabadkőműves Ady -és ezzel kifejezte a modern kor egyik alapérzését. Megszaporodtak a kocsmák, de a paraszti szőlőkben is elterjedtek a negyedik rend térfoglalását mutató direkttermő borok. Ami nemes, oltott szőlőt viszont újratelepítettek, az már többnyire piaci igények kiszolgálására szolgált. Mert akkor még voltak olyanok, akik valóban hasznukra fordították a jobbágyfelszabadítást, a modernizációt. Ilyenek voltak értelemszerűen a zsidók (nemsokára visszatérek hozzájuk), de ilyenek legtöbbször a svábok, sőt a német városi polgárok egy része is. De voltak hazánknak Budapesten kívül is rendkívül sikeresen modernizálódó városai, mint például Nagyvárad vagy Temesvár, a legtöbb város ellentmondásosan fejlődött (mint az alföldi városok jórésze, pl. Hódmezővásárhely, ahol szépen kiépült, polgáriasodott a város, és gazdagodtak a piacra termelő parasztpolgárok -őket majd a Rákosi rendszerben törik meg kegyetlenül-, de közben nincstelen agrárproletárok tömegei éltek egyre reménytelenebb életet), míg sokan nemcsak lemaradtak, ami most már nem csak azt jelentette, hogy archaikus, középkori állapotok örződtek meg, hanem azt (is), hogy rapid gyorsasággal indult meg, vagy folytatódott a negyedik rendbe süllyedés -gondoljunk Kárpátaljára és a rutén akcióra, a „puszták népére”, a „Viharsarokra”, a „cifra nyomorúságra”, vagy a „tardi helyzetre” (az ezeket taglaló szociográfiák ugyan későbbiek, de ez a világ bizony, a „boldog békeidőkben” alakult ki). S ha már a szociográfiáknál tartunk, ne feledkezzünk el az Ormánságról. Vagy a Sárközről. Itt ugyanis az történt, hogy igazi archaikus, a korábbi, reformációkori kultúrszférában élő közösségek léptek fel a kapitalizmus színpadára, és esetükben nem süllyedtek le, hanem látszólag rendkívül sikeresen (hisz fantasztikus gazdagodást produkáltak), valójában egészen elborzasztóan, sírnivalóan rosszul adaptálódtak! Pont az ő példájukból derül ki, hogy a magyarság, főleg az „igazán” magyarok egész egyszerűen nem kompatibilisek a modernizációval. Korábban szóltam róla, hogy elméletben a modern ember olyan racionális döntéseket hoz, amelyek az ő számára a legelőnyösebbek- attól eltekintve, hogy a különféle modernista iskolák is eltérnek abban, hogy mi is számít racionálisnak, gyakorlatban az emberek jó része még a könnyen meghozható racionális döntéseket (pl. amikor konkrétan megmondják, hogy mit is tegyen és csak követni kéne az utasítást) se hozza meg, hanem hagyományból cselekszik. Vagy a hagyománynak és a kapitalista nyereséglogikának egy egészen perverz elegyéből, amikor a (ráadásul csak helyben értelmezhető és kaszthoz kötődő) státusszimbólumok megszerzéséért indul olyan öldöklő harc, mint a piaci, gazdasági versenyben a „nagypályán”, aminek aztán föláldoznak gyereket (egyke), családot, végül magát a közösséget is! Az ősi, őket oly sokáig védő rend felbomlását a magyar parasztság jó része nem tudta kezelni.

Ez a modernizációval, kapitalizmussal való össze nem illés azonban nemcsak az archaikus paraszti rétegekre volt jellemző. Ha nem is ilyen folklorisztikus barbársággal, mint az előbbi esetekben, de furcsa dolgokat produkált maga a dzsentri is.

Először is, tömegesen mentek tönkre, mert Széchenyi, de -nem akarom egyedül vele „elvitetni a balhét” - az összes liberálisokkal egyetemben rosszul számította ki a piaci viszonyok következményeit (kísértetiesen hasonlóan ahhoz, ahogy ez később a Rendszerváltás során történt). Az általában rosszul tagosított nemesi birtok kicsi volt ahhoz, hogy annyira jövedelmező legyen, hogy annak modernizálásával elég jövedelmet termeljen ahhoz, hogy belőle a modernizációhoz szükséges hiteleket vissza lehessen fizetni. Így aztán a birtok a hitelező kezére került. Róla nemsokára. Ehhez hozzájárult az is, hogy a dzsentri az egészből egy relatíve nagystílű életmódot szeretett volna finanszírozni. Relatíve, mert azért fényűzésről szó sem volt. Az sem igaz -természetesen- hogy a dzsentrik mind elkártyázták volna vagyonukat (mivel a dzsentri kártyapartnere is általában dzsentri volt, úgy a birtok egymás között forgott volna), vagy elmulatták volna. Kifejezetten visszavonult, puritán életmódú dzsentrik is veszítették el birtokukat, nem is kevesen (pl. Szinnyei Merse Pál). Az viszont igaz, hogy a tönkrement birtokosok legtöbbször régi területükön, a vármegyénél vagy az államnál, az adminisztrációban kerestek menedéket. Politikusok, államigazgatási szakemberek vagy szimpla hivatalnokok lettek. Régi életmódjukat pedig igyekeztek megtartani. Mikor a burzsoáziáról beszéltem, említettem, hogy a burzsoáziához tartozók (a burzsoá életmódot folytatók, a társadalom által burzsoának, nagypolgárnak tekintett emberek) jelentős része nem kis-közepes tőketulajdonos gyáros, kereskedő vagy efféle volt, hanem az új, óriási mértékben megnövekedett állam (vezető) hivatalnoka. Mivel valódi elődje nem a polgárság volt, hanem sokkal inkább az abszolutista állam hivatalnokrendje, a noblesse de robe, ez teljesen természetes is. Igen ám, csakhogy ilyen rend Magyarországon, az előző részben taglaltak miatt nem nagyon volt, ezt a szerepet korunkban az a dzsentri kezdte el játszani, melynek gondolkodása pont nem a precíz hivatalnoké volt, amely ezt az abszolutista bürokráciát szívből utálta, amely egy ősi „patriarchális” (most abban az értelemben, ahogyan azt Mikszáth használta a régi időkre, és nem ahogy a mai feministák használják) világ középpontjában, mélyen személyes és nem absztrakt viszonyok között érezte otthon magát. Így aztán az új környezetben eléggé tudathasadásos is lett. Ebből fakad mindaz az ellentmondásosság, amit általában dzsentritempónak szoktak hívni. Ugyanakkor a dzsentri, noha gazdasági ereje gyakorlatilag nem maradt, ügyesen megőrizte politikai vezető pozícióját végig ebben, és az ezt követő korszakban -leszámítva a háború utáni zavaros időket. Ezzel pedig mégis sikerült egyfajta sikert felmutatnia. Ennek is köszönhető, hogy minden ellentmondásossága, tudatos vagy tudatalatti kapitalizmusellenessége, feudalizmusa ellenére a dzsentri életmintáinak átvétele, a dzsentribe való följutás az egyik sikeres modernizációs stratégiának számíthatott a századfordulós Magyarországon. Így jött létre a „dzsentri”, a származásánál fogva nem feltétlenül, de életcéljait, életmódját, értékrendjét tekintve dzsentri alapvetésű „úri középosztály”. („dzsentri” helyett írhattam volna ezt a kifejezést, de egyrészt az egykor velük szemben „zsidók” helyett használt „polgári középosztály” nagyon megtévesztő lehet, mert ma a „dzsentri” szokta magát inkább „polgárinak” hívni, ráadásul az „úri” jelző is teljesen értelmetlenné vált, már nincsenek úriemberek, legföljebb menő arcok vagy jófejek, vagy ki tudja, hogy hívják a mai -modern- fiatalok.)

De beszéljünk még a dzsentri legnagyobb ellentmondásáról! Magyarország erősen kasztos társadalom volt. Úgy értem kasztos, nem „rendes”. Rendből tulajdonképpen csak kettő volt, nemesség és jobbágyság, de már szóltam róla, hogy ez milyen keveset jelentett. Sokkal fontosabbak voltak azok az íratlan kaszthatárok, amiket mindenki ismert, nem is teljesen tudatosan, és amelyeknek bizonyos nyomai a mai napig megvannak még. Még csak nem is a parasztságon belüli vagyoni és szerepbeli hatalmas különbségekre gondolok most, bár arra is. Hanem arra, hogy paraszt és pásztor milyen hierarchiát alkotott, de hogy a pásztorokon belül a csikósok, gulyások, juhászok, kondások hogyan rétegződtek. Hogy magyar kisnemes és jobbágy, oláh, tót paraszt, pásztor vagy kisnemes, kisvárosi iparos, tanító, pap mind-mind úgy tagozódtak, hogy egyfajta hierarchiává álltak össze -ha nem is teljesen egyértelműen, de általában lehetett tudni, hogy ki áll ki fölött a rangsorban. Ez még akkor is igaz, hogy a vagyoni helyzet ezt nem is kicsit árnyalta. Két fontos csoport azonban többé-kevésbé kimaradt: az egyik a rangsor élén álló arisztokrácia, főleg a bécsi kötődésű, osztrákos, vagy esetleg franciás, angolos műveltségű arisztokrácia, a másik pedig a nagyvárosiasabb, „európaiasabb” városok polgársága, vagy még inkább értelmisége. Ők egy kicsit idegenek voltak. Így aztán egy-egy területet, például Erdélyt, melynek erős helyi főnemessége volt, leszámítva, a hierarchia élén a dzsentri, a középnemesség állt. Ami azt is jelentette, hogy ők voltak a vidéki élet középpontjában, övék volt a vármegye, de ők igazították el patriarchális egyszerűséggel a helyi aprócseprő, hivatalosság elé nem kerülő ügyeket is. És ők ezt a helyzetet nagyon szerették.

És egyáltalán nem vágytak arra, hogy egyentársadalom jöjjön létre. Pontosabban elméletileg nagyon is vágytak rá. Ez az elméleti vágy jelent meg a magyar nacionalizmusban, és ennek formai és jogi megjelenéseiben: a milleneumi ünnepségekben, díszmagyarban, historizáló művekben, sőt később valamennyire (bár Tisza és a szecesszió kapcsán láttuk, hogy messze nem egyértelműen) Lechner Ödön vagy Kós Károly és társaik nemzeti formapróbálkozásaiban, de ez testesült meg a (messze nem elviselhetetlenül erőszakos) Apponyi féle nyelvtörvényben, és így tovább. Ez a nacionalizmus azonban a dualista korszakban folyamatosan egyre formalistább, egyre defenzívebb, és mint ilyen, egyre keserűbb-agresszívebb, és egyre kevesebb pozitív tartalmat adó. Hogy igenis volt pozitív tartalma, azt jól példázza, hogy a két modernizációban sikeres csoport, a zsidók és a németek korszakunkban sebesen és sikeresen asszimilálódtak. Sikeresen alatt azt is értem, hogy jellemzően szívvel -lélekkel. A magyarországi zsidó asszimiláció a modernista zsidó asszimilációk egyik legsikeresebbje. De róluk majd kicsit később. Most vissza a dzsentrihez.

Mert a sikeres asszimilációk sora itt nagyjából el is akadt. Még a Felvidéken magyarosodgatott a tót értelmiség egy része, együtt a németekkel, meg az itt korábban is gyakori kettős-hármas identitású polgársággal vagy nemességgel. De nem a parasztság. Mert a dzsentri, ha azt értette is, hogy modern államnak, társadalomnak alapja az egységes egy identitású, egy kultúrájú nemzet, de, hogy ebbe a nemzetbe a parasztok, a tótocskák, svábocskák, a bocskoros oláhok, rácok is bele kell tartozzanak, hogy alapja nem az elit, még csak nem is a polgárság, ahogyan azt Rudolf trónörökös állította, hanem a tömeg, ezt sem nem hitte, sem el nem fogadta.  Márpedig, a kapitalista, a modern társadalom alapja, ahogyan azt korábban írtam, a tömeg. Embere a tömegember. Így aztán az új, a modern magyar nemzetből a nemzetiségek nagy részét kihagyták. Bizonyos, hogy szerepe volt ebben egyes-főleg a cári, korszakunkat megelőzően pedig az osztrák- titkosszolgálatoknak is, de konkolyvetésük hiábavaló lett volna, ha a magyar dzsentri többsége nem valahogy így gondolkodik: >>jó dolog a szabadság, hogy nincs immár jobbágyság, jó a haladás, hogy immár vasút röpít le a birtokra, de azért az ezeréves Magyarország már csak olyan lesz, mint amilyen régen is volt. A paraszt teszi a dolgát, az úr pedig ami neki tetszik. Helytelen volna az oláh gyermekeket erőszakkal magyar iskolába terelni, de nem is értem, hogy miért akar bárki oláh vármegye elnevezéseket, meg ilyesmit. Hogy pedig egyes nagyszájú oláh firkászok a magyar országgyűlés megkerülésével az uralkodóhoz intéztek memorandumot, egyenesen felháborító, az alkotmány lábbal tiprása, itt már helyes, ha a törvény a legteljesebb szigorával csap le rájuk! Különben is, a politika úriembernek való! << De mit gondolt az oláh mindeközben? A román paraszt vagy pásztor valószínűleg nem foglalkozott a dologgal, élte ősei életét. Élte volna, ha a modernizáció be nem tör ide is. Mindenkinek ajánlom figyelmébe Kós Károly A havas című novelláját. Abban a rövid írásban benne van majd minden, amivel én e blogban foglalkozom! Most nem szeretném kivonatolni, csak egy mondatot idézek: „Jól van ez így, gondolták az emberek, és igazuk volt. Mert ahogy az erdővágó balta és a fűrész mind beljebb és beljebb ette magát a havasba, és mind több és több gatter hasította sivítva a gerendát, deszkát és lécet, annál több pénz került a havasi ember markába, amit helyben ügyesen el is költhetett a fűrészesek boltjában mindenféle portékára és a kocsmákban pálinkára, amitől vidáman dalol az ember és gyönyörűség az élete. Jól van ez így, gondolták az emberek, és nem vették észre, hogy a havas, ez az ezer esztendők óta egyformán fiatal havas, lám: i d ő s ö d i k.” És amikor végül észrevették, észrevették az ebből fakadó szárazságot, és kénytelenek voltak a kapitalista birtokrendezés után másoknak, nagybirtokosoknak juttatott legelőkön legeltetni -akkor magyar csendőrökkel, a magyar vármegyével kerültek szembe. És kezdték őket nem szeretni. Ebben pedig erősítette őket a fűrészes, meg a pópa, akit nem a modernizáció zavart, sőt, mint a fenti esetben annak haszonélvezője volt, hanem az, hogy nincs az a középosztály, ahová ő tartozhatna. Mert őket már tűznél forróbban égette az a tudat, hogy a magyar kasztrendszerben őt mindig egy kicsit lenézik, ő mindig a magyarok után fog kullogni. Mert ebben a kasztrendszerben a magyarok, akiknek általában több kiváltságolt csoportjuk volt, mint a nemzetiségeknek, legtöbbször megelőzték azokat -ráadásul számukra inkább nyitva állt az út a „dzsentribe” való feljutáshoz. A románnak nem, vagy nem igazán (ahogyan természetesen a magyar elit másik csoportjába, a „zsidók” közé még kevésbé juthatott). Ezért aztán román államról álmodott, ahol román társadalom van, ahol mindenki vállvetve a közös nagyromán célokért küzd, főleg pedig semmi sincs az ő érvényesülésének útjában. S ezt az új (nemzet)tudatot hirdette aztán a kevésbé modernizálódott népnek is.

A dzsentri tehát nem agresszív asszimilációs politikájával tette ellenségévé a nemzetiségeket, bár kétségtelen, hogy a modern magyar állam, mint azért alapvetően modern állam, tett ilyen lépéseket. Mivel azonban ezek esetlegesek, kis hatásfokúak és elszántságúak voltak, valójában inkább kontraproduktívak lehettek csak. A legnagyobb „hibát” a dzsentri nem azzal követte el, hogy erőszakosan magyarosított és modernizált, hanem éppen ellenkezőleg, azzal, hogy részben tudatosan, de sokkal nagyobb részben öntudatlanul, szabadelvűségével, kényelmességével és a régi kasztrendszer fönntartásával megakadályozta, hogy -a nemzetiségek finomabb, vagy inkább durva asszimilációjával (hiszen a finomabb megoldáshoz kevés volt az idő, és túl sok a magyarság és a nemzetiségek nagy része közötti vallási és kulturális különbség)- modern magyar társadalom jöhessen létre. Ezzel pedig útjába állt a modernizációnak. És mint tudjuk, az ilyen akadályokat az Apparátus el szokta taposni. *

Ekkor tört ki a háború. Na nem románok vagy más nemzetiségiek és magyarok között, ez a konfliktus messze nem volt ilyen éles -csak éppen gát volt a modernizáció útjában. A háború hivatalosan azért tört ki, mert boszniai szerb nacionalisták meggyilkolták a Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot és feleségét, a cseh Hohenberg (Chotek) Zsófiát. Azt a Ferenc Ferdinándot, akit a magyar dzsentri gyűlölt, mert -miközben „konzervatív” fordulatra is készült- egyfajta belső Trianont akart csinálni a Monarchiában. Ha mi ma megnézzük azokat a térképeket, amik a trónörökös főhadiszállásán, a Belvederében, például a román Aurel Popovici munkájával készültek és arra gondolunk, hogy ez valósulhatott volna meg, ahelyett, ami megvalósult, akkor áldani fogjuk Ferenc Ferdinánd nevét. De érthető, hogy az a dzsentri, illetve eddigre már inkább „dzsentri”, amely az ezeréves Magyarország tudatával és annak biztonságában élt, ráadásul a legtöbb esetben még (a Ferenc Ferdinánddal legelkeseredettebben szembenálló) Tisza István váteszi megsejtéseit is lázálomnak gondolta, borzalommal utasította el az ilyesféle elképzeléseket. Ezért aztán sokan talán nem is bánták, hogy Gavrilo Princip végzett a trónörökössel. Pedig lehet, hogy a merénylőnek volt jobb „orra” és megérezte, hogy pont ő az, aki megakadályozhatja a nagyszerb álom megvalósulását. Főleg a marxista történetírásban gyakori volt az a ma is visszaköszönő gondolat, hogy a trónörökös meggyilkolása csak ürügy volt a Monarchia imperialista politikáját szolgáló háború kirobbantásához. Erre azért mindig megkérdezném, hogy vajon, ha holnap az iránbarát Hezbollah meggyilkolná az amerikai alelnököt, az nem jelentene-e automatikusan háborút az Egyesült Államok és Irán között? Annyi igazság azonban van a dologban, hogy a háború mögött nagyobb erők álltak. Az antant elsődleges célja Németország megállítása volt, annak a Németországnak, amely az egyesülés óta -mint Közép Európa erősebb fele- olyan mértékben és sebességgel modernizálódott, gazdasága oly mértékben nőtt, hogy (legalábbis kontinentális) hegemóniája elkerülhetetlennek látszott -hacsak katonailag meg nem állítják. Nekik hát jól jött a szarajevói merénylet, ahol a Monarchiát a Balkánon megállítani akaró Oroszországnak is. Mégsem hiszem, hogy az antant aknamunkáját kell a háború kirobbanásában sejtenünk. Tágabb értelemben az első világháború az iszonyatos méretű modernizáció, vagy csak egyszerűen a modernizáció (hiszen az általában iszonyatos méretű) szükségszerű következménye volt. Az Apparátus zabálni akart. A világot újra fel kellett osztani, a legyártott tömegpusztító fegyvereket el kellett használni, tömeget kellett pusztítani, a hadigépezetet mozgatni kellett, a termelést hatékonyabbá kellett tenni, a nőket a munkaerőpiacra kellett terelni, egyszerűen: a régi keretek már nem feleltek meg a hatalmasra növekedett Apparátusnak, amely azokat szétfeszítette. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a döbbenetes tény, hogy az első világháborúnak azok közül, akik benne főszerepet játszottak, senki sem volt igazán nyertese! Gondoljunk bele: Anglia vagy Franciaország (pláne Olaszország, hogy a különbékére kényszerülő és a bolsevizmus igájába zuhanó Oroszországról ne is beszéljünk), akik az antant vezető hatalmai voltak, egyáltalán nem jöttek ki jól a háborúból. Hiába fékezték meg Németországot, vettek rajta döbbenetes sarcot, verték szét az Osztrák-Magyar Monarchiát, lényegében meggyengültek – a Brit Birodalom ekkor kezdett el gyengülni, bomlani és Franciaország lényegében elvesztette nagyhatalmi státuszát. Az első világháborúnak, ha hagyományos, emberi, hatalmi értelemben nézzük, nem volt semmi értelme! Akiket győzteseknek tekinthetünk -elsősorban az Egyesült Államokat, valamint Japánt, Lengyelországot és a kisantantot, azok a háború kitörésekor még egyáltalán nem voltak a világpolitikának olyan súlyú szereplői, hogy a háború kirobbantásához közük lehetett volna (már természetesen Szerbiát kivéve, de vicces volna szerb világösszeesküvésben gondolkozni).

 Ha a bekövetkezett iszonyatos magyar sorstragédia ismeretében nézzük a dolgokat, akkor hajlamosak lehetünk minden pacifistát árulónak, nemzete gyilkosának, legjobb esetben agyatlan idiótának tartani. Vonatkozik ez első helyen Károlyi Mihályra és körére, de Jászi Oszkárra vagy Babits Mihályra, sőt magára a békére vágyó új uralkodóra IV. Károlyra is (vagy az ő 1916-os koronázásán rokkant, rongyos katonák felvonultatásával figyelmét a háború borzalmaira irányító Bánffy Miklósra). És ebben -bőven nem egyforma mértékben- többé-kevésbé igazunk is lesz. Az is igaz azonban, hogy egy olyan háborút, amelynek eredeti céljait tekintve semmi értelme már, amely ennek ellenére naponta százezrek életét követeli józan ésszel nehéz nem befejezni akarni. Nemrég hallottam egy olyan (talán antropozófus eredetű) elméletet, mely szerint 1917 a sötétség éve volt, ekkor szabadultak el véglegesen a sötétség erői. Én magam általában kétkedéssel szoktam az ilyen jellegű elméleteket fogadni, e blogban pedig végkép nem adtam helyet nekik. Itt azonban azt kell mondjam, hogy jobb ötletem szinte nincs arra, hogy mi történt a háború második felében. Örmény és asszír népirtás Törökországban, bolsevik hatalomátvétel és terror (majd polgárháború) Oroszországban, káosz, forradalom és szétesés a Monarchiában. Főleg pedig a józan ész elvesztése, a józan észé, amely gyakorlatilag a vesztfáliai béke, de legalábbis a bécsi kongresszus óta -ha sokszor cinizmussal párosulva is- általában irányította a háborús felek cselekedeteit és határozta meg a békekongresszusok menetét. Annak ellenére, hogy az antantot és a központi hatalmakat nem választotta el jelentős ideológiai, társadalom- vagy gazdaságpolitikai különbség, én is hajlamos vagyok azt hinni, hogy nem volt véletlen, hogy Németország utolsó nagy támadási kísérletét Mihály hadműveletnek hívták, hanem valósággal Mihály arkangyal csapott össze a sötétség démonaival. És vesztett. Ha azonban tágabb kontextusba helyezzük a dolgokat, könnyen úgy vélhetjük, hogy a sötétség erői itt nem mások, mint az Apparátus erői voltak. Az Apparátusé, amely itt mutatta meg talán leginkább gólemtermészetét.

1920 június negyedikén, méltó lezárásaként e tombolásnak, kimondták a halálos ítéletet a történelmi Magyarország felett. Megcsonkították Magyarországot, mely nem volt képes modern nemzetállammá válni, hogy helyét apró, nyomorult modern nemzetállamok vegyék át. Egyrészt a kisantant államai, melyeknek a modern egységes nemzetállammá válás útján a legnagyobb tehertétel a hatalmas magyar kisebbség volt, másrészt Csonka-Magyarország, melynek örök és reménytelen, megoldhatatlan problémája maga Trianon. Hogy ilyen megoldhatatlan volt és maradt viszont tulajdonképpen sikertörténet. Hogyhogy? 1920 körül nem a kisantant államai voltak Európában az egyetlenek, melyek ekkora, 30% körüli nemzetiségi tömeggel rendelkeztek (Európán kívül az egész történet egy kicsit máshogy néz ki, jól meghatározható, és messze vezető okokból, ezért most nem is foglalkoznék vele). Ezek mára lényegében eltűntek. Eltüntette őket a modernizáció. Vagy áldozatul estek a következő nagy modernizációs hullámnak, a II. világháborúnak, és az azalatti vagy azt követő deportálásoknak és tömeggyilkosságoknak, vagy asszimilálódtak, esetleg később, békésebben hagyták el szülőföldjüket. Hogy a lemészárlást -ha nem is teljesen, de nagy tömegében- sikerült elkerülni, azt nagyobb részben a szerencsének, s csak kisebb részben a kisebbségi vagy többségi magyar politika ügyességének kell tulajdonítanunk, s félig-meddig ez a helyzet az erőszakos kitelepítéssel is, az azonban már semmi esetre sem véletlen, hogy a kisebbségi sorsra jutott magyarságot sem asszimilálni, sem szülőföldje elhagyására rávenni -igazán nagy tömegben- eddig senkinek sem sikerült. Így maradt a Kárpát medence lényegében egyedülálló hatalmas magyar nemzeti kisebbségeivel -miközben a többi nemzetiség többé-kevésbé eltűnt, vagy az asszimiláció útján van! Mi ennek az oka? Úgy látom, hogy két fő oka van, az egyik egy modernista, vagy félig-meddig modernista, a másik azonban éppen ellenkezőleg, modernizáció előtti. Az első ok, az, hogy Trianon nem egy archaikus, nemzet(állam)i tudat kialakulása előtti magyarságot szakított széjjel, hanem olyat, ami határozott össznemzeti -részben tömeg- - kultúrával rendelkezett, identitásának a nemzeti hovatartozás nagyon fontos részét képezte. Ez fontosabb volt például a vallásinál, példa rá, hogy a XIX. század végén, mikor a Horvátországhoz tartozó Szerémség katolikus klérusa megpróbálta elhorvátosítani az ottani katolikus magyarokat, azok inkább áttértek reformátusnak, csakhogy magyarságukat megőrizzék (hozzá kell azonban tegyük, hogy a magyarságot legtöbbször vallása is elválasztja a környező többségi nemzettől). Tudok egy ellenpéldát, egy olyan magyar csoportot, melynek nemzeti identitása képlékeny, vallási identitása erős, ez azonban, hiába jelent erős elválasztást a többségi románoktól, nem akadályozza meg az asszimilációt (bár lehet, hogy csökkenti azt). Ők a moldvai csángók. Egy moldvai csángó általában addig magyar, amíg hagyományos életmódot folytat a falujában. Ha átlép a modern világba, ami az ő esetében (hacsak valamely okból, tudatosan, vagy véletlen, pl. gazdasági okból Magyarországra nem költözik) a román világot jelenti, akkor előbb-utóbb valamilyen mértékben románná is lesz (az ortodoxiára azonban nem tér át, hűséges római katolikus marad). Bármilyen hihetetlen, de hasonló a helyzet Európa legtöbb, a csángóknál jóval modernizáltabb és jobb anyagi körülmények között élő, és akár eredetileg többmilliós tömeget alkotó nemzeti kisebbségénél (bretonok, gaelek, rétorománok stb.). A székelyeknél, azt hiszem nem kell ecsetelnem, hogy mennyire nem az. Náluk ez a jelenség gyakorlatilag ismeretlen. A székelyek asszimilációja gyakorlatilag nulla. Legföljebb a vegyes házasságok jelentenek némi kivételt, a vegyes származású gyermekek általában inkább a többségi nemzetet választják, de még ez sem mindig igaz. De a vegyes házasság sem túlságosan gyakori, például pont a székelyeket kevéssé, míg a szórványban élő magyarokat értelemszerűen sokkal jobban érinti. De csekély az asszimiláció az egész kárpát-medencei magyarság esetében, annak ellenére, hogy a kisebbségben maradás óriási modernizációs hátrányt jelent egy modern államban.

A moldvai csángók esete azonban nem teljesen helyes példa. Ők ugyanis nemcsak archaikus, modernizáció előtti népcsoport, hanem olyan is, mely a Kárpát-medencén kívül, lényegében a bármikori magyar államon kívül él. Így értelemszerűen gyengék azok a szálak, melyek a történelmi Magyar Királysághoz fűzik (érdekes módon azonban vannak ilyenek), annak alkotmányához, magas és népi kultúrájához, falusi, közösségi világához. Ezek a szálak a nemesi eredetű csoportoknál (dzsentri, székelyek, kisnemesek, kiváltságolt települések stb.) nagyon erősek, de még az egykori jobbágyok leszármazottainál sem gyengék. Kárpátaljáról például a történelem hullámai gyakorlatilag eltörölték a magyar elitrétegek túlnyomó részét, de az ott élő, szinte teljesen paraszti vagy paraszti eredetű magyarság kitartóan őrzi magyarságát, magyar intézményeit, egyházait, sokszor jobban is, mint mások. A kikezdhetetlenül erős magyar identitás tehát részben modern, részben azonban ősi eredetű. Megerősíti ráadásul az ősi magyar makacsság, a győzteshez állás hajlamának a hiánya!

Teljesen modernizáció előtti eredetű azonban a magyarság megmaradásának szerintem ennél is fontosabb eleme. Ez pedig az, hogy az a láthatatlan kaszthierarchia, amelyről korábban beszéltem, fennmaradt, ha végkép nem tudatosan és csökevényesen is. És ebből az is következik, hogy magyarnak lenni még ma is -tudat alatt- magasabb társadalmi helyet jelent, mint románnak. Nem minden társadalmi rétegben van ez így, például az elitben valószínűleg nincs így, tehát magyar egyetemi tanár, ha felmerül, hogy hozzá hasonló státuszú román házastársat választhat, akkor a döntésébe belejátszhat, hogy aggódik leendő gyermekei nemzeti hovatartozásáért, de nem valószínű, hogy attól félne, hogy oláhvá válva kevesebbet érnek majd. Egy paraszti családban ez valószínűleg inkább fordítva van. Ez a kevesebbet érés ugyanakkor nagyon nehezen megfogható dolog, még a relatíve archaikus falusi világban is modern városi szemmel érthetetlen dolgokban jelenik meg, hogy hogyan rakja meg a szekeret, melyik oldalán jár az utcának, hogyan festi a házát, hogyan bánik az állataival stb. Az ausztriai magyarság nagymértékű asszimilációja talán annak is köszönhető, hogy a magyarság a németséget nem érezte alacsonyabb státusúnak, ezért a modernizációban a németté válást választotta. Az is igaz, hogy esetükben olyan kevés emberről van szó, hogy egyszerűen a hibahatáron mozog, hogy bármiféle következtetést le lehet-e vonni az ő sorsukból.

Ne feledjük azonban, hogy a határon túli magyarság megmaradása óriási magyar sikertörténet! S persze azt se, hogy a modernizáció minden pillanatban támadja ezt a magyar sikert! A huszadik század veszélyeiről, elnyomásról, megalázásról most nem szólnék. A huszonegyedik században, liberális kapitalizmusban ezek enyhültek. Helyette iszonyatos gazdasági kényszer hajtja az embereket el a faluból, a vidékről, kisvárosból, „fejletlen” országból a Tőke központjaiba. Ez a migráció országon belül és országok, kontinensek közt is folyik. Ebből két nagy veszedelem fenyegeti a magyarságot (egyik sem a „midráncsok” bejövetele, mely valóban hordoz veszélyeket, de nem elsősorban hazánkra). Az első az, hogy mivel ilyen tőkeközpont például Erdélyben nem nagyon van, ezért az erdélyi magyarok, akik kezükbe veszik a vándorbotot Pestre fognak költözni, rosszabb esetben Bukarestbe, és sok esetben az igazi központokba, Nyugatra, ideiglenesen, vagy véglegesen. És ez a Kárpát-medence nagy részére igaz. A másik nagy veszedelem összefügg ezzel. Azokon a vidékeken, ahol az emberek jelentős része külföldön dolgozik, ahol nyilvánvaló, hogy már valóban „az Isten háta mögött” vannak, ahol fontos dolgok nem történnek, ott nehéz megőrizni helyi kultúrát, szokásokat, adott esetben kasztrendszert. Márpedig ezek a helyek és ezek az intézmények a magyar kultúra legerősebb bástyái voltak mindeddig, noha kétségtelen és fontos, óriási vívmány, hogy egyes nagyobb városok, például Kolozsvár jelentős magyar magaskultúra őrzői tudtak maradni.

Trianont tehát a modernizáció okozta. Sajgó sebet a magyarság testén és lelkén, gyógyíthatatlant, hisz amíg magyar nemzettöredékek élnek idegen nemzetállami keretek között, családi, gazdasági, kisközösségi vagy területi autonómia híján, ami mindenképpen jelent valamekkora mértékű elnyomást, főleg pedig a magyar nemzet, kultúra folyamatos zsugorodását, folyamatos veszteségérzetet, addig hiába akarunk jópofizni a szomszédainkkal (akiket, főleg az egyes embereket ettől még súlyos hiba, sőt bűn volna gyűlölni), vagy akarjuk az egészet elfelejteni, nem fog sikerülni. Orvosolni kizárólag akkor lehet majd, ha a kapitalizmus, a modernitás maga kap kihívót, ha az Apparátus egyszer csak visszaadja a bekebelezett javakat. Ha újra megjelennek a fent említett autonómiaformák. A céhvel én a gazdasági autonómia kivívásának egy reménybeli lehetőségét szeretném hirdetni. Ez -úgy vélem- alapja a többinek is. De ezek kivívásának a részleteit, őszintén szólva én sem tudom.

Trianon fájó sebet ütött a magyarság testén. De természetesen a legerősebbet azon az osztályon ütötte, aki leginkább gondolkozott politikai, nemzeti keretekben, és amelyet a millenniumi időkben a legnagyobb optimizmus és önbizalom hatotta át (minden „kapitalizmusképtelensége” dacára): a „dzsentrit”. Láthattuk ugyan, hogy a dzsentri a modernizációval vesztes pályára lépett, ami azonban nem volt mindig és mindenki számára egyértelmű. Trianon ennek a pályának a végleges, nagy, sötét pecséttel való lepecsételését jelentette. Ez a pecsét tulajdonképpen azt jelenti, hogy a „dzsentri” útja a modernizáció felé, az az út, a „polgári Magyarország” útja, melyet Széchenyi, Kossuth, Eötvös kezdtek meg örökre zsákutcába torkollt. Ez a veszteség, amely sírba zárta az előző nagy víziót, lett azután a magyarság, különösen a „dzsentri” új, nagy mítosza. Amíg még realitás volt valamiféle revízió, addig még volt rá remény, hogy egy igazságosabb békével valamit vissza lehet hozni, hogy Csonka-Magyarország még visszatérhet a modernizáció ösvényére anélkül, hogy ez folyamatos megaláztatást, önellentmondást jelentene. Tegyük hozzá: lehetett volna igazságosabb békét hozni, de olyat, ami helyreállítja a Kárpát medence, a történelmi Magyarország, a világ talán legszebb formájú országnak egykori egységét -nem. Minden egész eltörött.

A második világháború után ez a remény is elveszett, sőt a kommunisták új mítoszt állítottak a trianoni helyett. Igaz, hogy ebben nem sokan hittek, egy idő után ők maguk sem, de ez lehetőséget adott, hogy a társadalom nagy része gondolkodás nélkül vesse magát a modernizáció kincsei után. A trianoni mítosz a „dzsentri” egyre reménytelenebb, sötétebb, hisz meghaladhatatlan mítosza lett. De pont ez az, ami a „dzsentrit” a modernizáció megtagadásának útjára vitte. Ennek köszönhető a sok táltos, délibábos nyelvész és őshazakutató, magyarságkutató elszaporodása. Ennek köszönhető azonban a táncházmozgalom, az újraéledő „népi” kultúra, a lovasíjászat, sok fontos és jó modernizációkritikus törekvés is! Ezért bízom én is a „dzsentriben”, amely nem igazán kötődik a kapitalizmushoz, hisz alapvető mítosza egy nagy modernizációs vereségmítosz!

Utoljára vissza szeretnék térni a dualizmus kori modernizáció nyerteseihez, elsősorban a zsidókhoz. Illetve a „zsidókhoz”, hisz a korszak végére olyanok is idesorolhatók, akik nem voltak zsidó származásúak. Gondoljunk Adyra, Babitsra és a Nyugatra. Ez -úgy vélem- jelentős esemény a zsidóság történetében, bizonyos szempontból előképe a mai „nemzetközi közösségnek”, hiszen szűk, vallásilag determinált bezárkózó kasztból széles, integráló hatású, közvéleményformáló hatású elitkaszt jött létre. A modernizációs siker akkora volt, hogy a két háború közötti időszakban kettős társadalom jött létre: az állam és világa a „dzsentri”, míg a gazdaság, a Tőke világa szinte egy-az-egyben a „zsidók” irányítása alá tartozott. A többinek jutott a resztli. Annyit hadd jegyezzek meg, hogy ebben a korban még jelentős zsidó rétegek nem tartoztak tulajdonképpen a „zsidók” korszerű, aufklärista csoportjába. Még hiányzott a mítosz. Sajnos hamarosan az is megérkezett. A „zsidók” ugyanis elkövették ugyanazt a hibát, amit az általuk modernizációs sikertelensége miatt lenézett „dzsentri” -azt hitték, hogy a modernizáció olyan folyamat, amelyet elitcsoportként kézben lehet tartani, amely, mint szülőanyja a forradalom, nem falja fel saját gyermekeit. Nem a magyar „zsidók” követték persze el a hibát elsősorban, de ők is. Ugyanaz a modernizációs erő, az erős egységes tömegállamot létrehozó erő, amely az örmény népirtást okozta, amely Trianont okozta, most még durvább formát öltött, a német nemzetiszocializmus képében, és elhatározta, hogy kigyomlálja az útjában álló zsidóságot. Ez volt a holokauszt.

Nem a zsidók okozták Trianont. A szabadkőműveseknek (akik messze nem azonosak a zsidókkal) ugyan állítólag (mérvadó források szerint is) lehetett némi szerepük az új Európa létrehozatalában, de a szervezet monarchiabeli tagjait inkább sokkolták az események, Jászi Oszkár a közép-európai „nyílt társadalomra” vonatkozó elképzelései bukását siratta elkeseredetten. A „mezei” zsidó üzletember, aki mondjuk az addig a modernizációs bumm központjában lévő Nagyváradon élt, most a román határváros Oradea sokkal szerényebb lehetőségeivel kellett megbírkózzék -Trianon vesztese volt.

Nem a „dzsentri” okozta a holokausztot. Egyes tagjai esetleg asszisztáltak hozzá, mások -így a kormányzó- inkább ellene tettek. A többség persze nem csinált semmit. Némelyek örültek riválisaik, a „zsidók” pusztulásának, mások kétségbeestek látván a kultúrájuk alapját képező keresztyén és humanista európai civilizáció pusztulását.

A két „mítosz” egymás ellen való kijátszása teljesen történelmietlen, és -legalábbis, ha a dolgok mögé akarunk nézni, és nem a törzsi bunkósbot logikát működtetjük- értelmetlen. Mindkettő a modernizáció következménye volt, ráadásul mindkettőt ugyanaz a modernizációs erő okozta. Érdemes volna ezt végiggondolni.

*az imént és már többször idézett, később erősen modernizációkritikus Kós Károly fiatalkorában- 1911-ben- részt vett az Astra balázsfalvi nagy román népgyűlésén, de nem az Emke kolozsvári bálján, hisz oda csak arisztokratákat és vezető dzsentriket hívtak. Ebből, és az ott elhangzottakból, megfigyeltekből levonta azt a következtetést, hogy a román dolgozó nép élére álló román értelmiség és szervezete korszerű, modern és győzni fog a magyarság széles rétegeit magára hagyó magyar vezetés fölött -későbbi köteteibe az erről szóló írás rendszerint így került bele – de a 2003-ban Marosvásárhelyen a Mentor kiadó által megjelentetett Kós Károly emlékkönyv bizony tartalmazza azt is, hogy mit javasolt Kós: Poroszország, Románia és az USA mintájára durva, türelmetlen asszimilációs politikát…