„ahonnan én jöttem, annak a miliőnek nincsen semmifajta speciális kulturális tradíciója. Egy ilyen alkalmazotti réteg, a parasztsághoz sincsen igazából semmi köze apáméknak, vagy nem volt, de állatot tartottunk, tehát a tevékenység megmaradt, de a paraszti kultúráról már régen nem volt szó a faluban, munkáskultúra semmi nem volt, tehát nem tudom megnevezni, hogyha be kéne valami hagyomány sorolás alapján illeszteni magamat - polgári kultúra ugye elő sem jött, tehát én egy kulturálatlanságból jöttem, egy ilyen eklektikus valamiből jöttem.”  Orbán Viktor, 1989

 Még egyetlen rész erejéig foglalkozom a magyar társadalommal. Azért teszem, mert úgy érzem, hogy nem foglalkoztam egy nagyon fontos, sőt meghatározó, ugyanakkor rendkívül nehezen definiálható csoportjával: ők a modern Magyarország sikeremberei. Modern Magyarország alatt körülbelül az 1970-es évek második felétől máig terjedő szűk ötven esztendős periódust értem most. Beszéltem az oligarchákról, mint kulcsfontosságú társadalmi-gazdasági szerepet betöltő egyénekről, beszéltem a késő Kádár kor pártnómenklatúrarétegéről, ezek fontos társadalmi szerepéről, de arról nem, hogy kik is ezek? Honnan a csudából kerültek elő? Nos, erre a kérdésre pontos választ most se fogok tudni adni, de néhány érdekes jelenségre megpróbálok rámutatni! A késő Kádár kort egy sajátos embertípus dominanciája jellemezte. Ez a reformkommunista. Megjelenéséről talán a legösszefoglalóbb annyit mondani, hogy szerintem már ők voltak „Kádár apró dögei” (kisbetűvel, a nagybetűs nagy dögök, Kádár János, Apró Antal, Dögei Imre mellett). A reformkommunista elnevezés annyiból találó, hogy a kommunista rendszer haszonélvezőiről, működtetőiről -és mindenképpen nyerteseiről- van szó, és a kommunista világhoz tartoztak, abból nőttek ki. Annyiból azonban abszolút nem találó, hogy a reformkommunisták pont a kommunizmusban, a szocializmusban egyáltalán nem hittek. Sőt. A reformkommunisták alapvetően a neoliberalizmusban hittek, és egyes esetekben ez a milton friedmani eszmék tételes megvallását is jelentette, de többségében egyszerűen annyit, hogy az illető az evolúción és „az erősebb kutya baszik” elven kívül semmiben nem hitt. A szocialista rendszer pedig szükségszerűen, cinikus, elnyomó és bürokratikus jellegéből fakadóan azt eredményezte, hogy a fontos állami pozíciókban, talán a legfelső, régről ottmaradt és Moszkva támogatása miatt elmozdíthatatlan vezetőket leszámítva igazi kommunista alig maradt, azokat mind a reformkommunisták foglalták el. Az a sajátos helyzet jött hát létre, hogy még a rendszer ellenzéke, a Demokratikus Ellenzék, de még a lakitelkiek is „baloldalibbak” voltak, mint a kommunista vezetőréteg. Ők csak saját sikerükben hittek, amit igazi kapitalista módjára szakértelmükkel magyaráztak. Erre mondta Csurka István, hogy a szakértelem bolsevista trükk. A rendszerváltás története, úgy vélem, sajnos valóban a reformkommunisták hatalomváltásának története, ahogyan ezt ők sokszor állították is. Na de hogyan, és miben jelent ez meg? Mielőtt erre válaszolok, hadd tegyek két módszertani kitérő mondatot: sajnos nagyon kevés vagyok ennek a folyamatnak a felgöngyölítéséhez, és talán messze is vinne blogom tárgyától. Így hát két aspektusból nézem ezt; az egyik, hogy milyen szellemiséget hordoztak ők, és hogyan jelent ez meg, a másik pedig, hogy milyen társadalmi szinteken figyelhetjük ezt meg!

Az első, amit ennek kapcsán fontos leszögezni, hogy a reformkommunisták, ezúttal valóban a reformközgazdászok vezérletével voltak azok, akik (miután -gondolom az információk egy részének elhallgatásával- meggyőzték róla az „Öreget”) felvették a kapcsolatot a Piacok képviselőivel, az IMF-fel és a Világbankkal, sőt, az országot hitelcsapdába vezetve egyben az alávetés gesztusát is megtették -még bőven a rendszerváltás előtt. Másodszor a kommunista állambiztonsági és titkosszolgálat nagyrészt a reformkommunisták kezében volt, és e szolgálatoknak az egész folyamatban fontos szerepe volt -a részleteket természetesen nem ismerem. Ezek döntő fontosságú dolgok. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy a reformkommunista „szellemiség” szerepe még sokkal-sokkal fontosabb. A harmadik, amiről írni fogok, az, hogy hogyan szerezték meg a reformkommunisták a „zsidóság” irányítását. Nyilvánvaló, hogy a reformkommunisták, főleg az elit rétegük jelentős része „zsidó” volt. Ez a néhány fejezettel ezelőtt tárgyalt „aczéli kompromisszum” egyenes következménye volt. Ugyanakkor létezett egy kisszámú, de aktív, ideológiailag elkötelezett, kulturálisan, főleg az alternatív kultúrában beágyazott és Nyugatról támogatott „zsidó” csoport (vagy inkább csoportok együttese), amely kifejezetten szemben állt a rendszerrel, a Demokratikus Ellenzék. Ideologikusan elkötelezettet mondtam, és ez igaz is. Ugyanakkor ideologikusan egységeset már nem mondhatok: liberálissá lett egykori maoisták, roncstársadalmat kutató szociológusok és ezeket istápoló lelkészek, újbalosok és hagyományos liberálisok egyaránt voltak közöttük. Ami viszont egyesítette őket (az alapvetően aufklärista alapállás mellett), az a cinikus szocialista társadalom és vezetői (a kommunisták és főleg reformkommunisták) iránti megvetésük és elutasításuk volt. Mégha némelyikükkel rokoni szálak is kötötték össze őket. Nem emlékszem, sajnos, pedig nagyon fontos volna, hogy kitől (emlékeim szerint egy hölgytől) hallottam a következő beszámolót. Az illetőt, mint a D.E. tagját egyszer egy találkozóra hívták. A találkozón jelen volt néhány ismerőse, jó páran olyanok, akiket látásból ismert, de ismeretlenek is. Nem értette, hogy mi köti őket össze, aztán rájött, hogy valamennyien „zsidók”, sőt ez esetben zsidók. Ekkor megjelent a (z MSZMP) pártközpont egy prominense, és fölolvasott egy valamelyest antiszemita, vagy, ha akarjuk annak tekinthető (talán Csoóri Sándor) írást. Majd elmondta: a jelenlévők dolga eldönteni, hogy „ezekkel” akarnak-e együttműködni, vagy pedig velük, akik, akár hiszik akár nem, maguk is régóta a demokratikus átmenet elősegítésén dolgoznak és elkötelezettek, hogy „ez a világ” ne jöhessen vissza. S persze érzékeltette, hogy ők egy kutyának a kölykei, bár ki, természetesen nem mondta. Ezt az akciót követte sok más, a taxisblokád, a demokratikus charta, míg végül „összenőtt, ami összetartozott” Orbán Viktor szavaival). Ezzel a reformkommunisták két nagy győzelmet arattak. Először is megosztották a „rendszerváltó erőket” (az idézőjel azért, mert, mint láthattuk, nem ők voltak az erő a rendszerváltás mögött), ráadásul a magyar társadalomnak is kiváló gumicsontot vetettek a régi „népi-urbánus” (valójában „dzsentri” - „zsidó”) ellentét újbóli fölelevenítésével a divide et impera elv mentén. Másodszor pedig megszerezték a D.E., most már SZDSZ mögött álló külföldi („Piacok” és a „nemzetközi közösség” általi) támogatást, elkerülve ezzel, hogy ez a támogatás, mint Iliescu, Milosevic, Meciar esetében, esetleg az ellenzéknek jusson.

Legalább ilyen fontos a különböző rendű és rangú reformkommunisták szerepe a privatizációban, és az oligarchia létrejöttében. Raskó György (az Antall kormány mezőgazdasági államtitkára) említette nemrég, Gulyás Márton műsorában, hogy -kutatásai szerint- a ma Magyarországon működő mintegy harmincötezer „életképes”, azaz kapitalista alapon működő családi gazdaságból körülbelül harmincezer tulajdonosai volt Tsz elnökök, Tsz főkönyvelők, főagronómusok, falusi párttitkárok vagy leszármazottaik (hja, a szakértelem meg a piac). Ez több, mint 85%! Magyarul: az, hogy a vidék „kommunista” urain, haszonélvezőin, nyertesein kívül (természetesen a földtulajdon nagyrészével bíró oligarchián és külföldieken kívül) bárkinek földje van ma, a rendszerváltás, és kárpótlás után, az gyakorlatilag statisztikailag elhanyagolható véletlen. Hogy ez hogyan járul hozzá a vidék elszegényedéséhez, elnéptelenedéséhez, alkoholizmusba hanyatlásához és elcigányosodásához, kívül esik jelen írásom tárgyán, de azért könnyű megvonni az összefüggéseket. Ezek azonban csak a kishalak. Alaptételként kimondhatjuk (ahogy arról korábban is írtam): a rendszerváltás az a folyamat volt, amikor a reformkommunista menedzsment -természetesen a nemzetközi nagyuraknak köteles adók megfizetése után- saját nevére írhatta az országot. Arról is írtam, hogy ennek a folyamatnak kulcsszereplői voltak az oligarchák. Nem írtam azonban az ő eredetükről. Nos: az oligarchák a kommunista menedzsment topmenedzserei voltak, egész pontosan azok, akik bennfentesek voltak. Akik ismerték a dörgést. Akik kiröhögték a balekokat, különösen az Antall kormány naiv „dzsentrijeit” (kivéve a valószínűleg nem kisszámú beépített embereiket és azokat, akikben időben kialakult a zsákmányszerző ösztön). Ők voltak az új világ urai, ahogy ők uralták a régit is, persze ahogy akkor az orosz medvével és helyi csahosaival, úgy most meg a Tőke uraival együttműködésben és azok szolgálatában.

Volt azonban egy csoport, akik szemben álltak a reformkommunistákkal, lenézték őket. Nem azért nem kedvelték őket, mint a SZDSZ alapítói, hogy aprópénzért elárulták a Felvilágosodás eszméit, a baloldaliságot, marxizmust és egy elnyomó, ideológiailag érdektelen szürke és bürokratikus rendszert vezetnek. Sem nem azért, mint az MDF-esek, hogy a nemzet sorskérdései iránt érdektelen, a határon túli magyarokért egy fűszálat sem keresztbe tevő, sőt őket egyszerűen letagadó tolvaj bandáról van szó. Ők azért nézték le a reformkommunistákat, mert cikik voltak. Cikik voltak avítt, falmelléki szövegeikkel, törvényszövegcsavarásaikkal, VOR öltönyeikkel, rossz hangulatú, elegánsnak szánt, de ízléstelen irodáikkal, a süppedős fotelekkel. E fiatal csapat mentora Soros György volt. Sorosról már korábban említettem, hogy a „nemzetközi közösség” egy fontos intézménye. Egyfajta előretolt helyőrség. Valahol félúton áll a CIA és a State Department (az amerikai külügyminisztérium) között. Ahol -ellenséges, idegen területen- többre van már szükség, mint amit a kémek, ügynökök elvégezhetnek, de a külügyminisztérium még egyáltalán nem, vagy egyes, kényes területeken még nem jelenhet meg, ott szoktak megjelenni Soros „civilszervezetei”. (Egyik ilyen tevékenysége a színes forradalmak szervezése, előkészítése -Gyuri bá’ kedvence a narancs szín, emlékezzünk az ukrajnai narancsos „forradalomra”). Nos, Soros, az SZDSZ mellett, sőt náluk is jobban, ezt a fiatal, harcos csapatot támogatta: a Fideszt. A Fidesz tagjainak egy része, például Orbán Viktor, pártnómenklatúrához tartozó családokból érkezett, igazságtalan volna azonban tőlem, ha ezek alapján reformkommunistának nevezném őket. Nem vitatom el a csapat demokratikus, antikommunista (anti - reformkommunista) elszántságát. Úgy vélem azonban, hogy Soros azért választotta őket, mert úgy érezte, e modern, friss, fiatalos (klasszikus modernista erények!) társaság, nem kötődik a múlthoz, olyan, aki utazni, bulizni, szórakozni akar, főleg pedig sikert és hatalmat. Olyan, mint az éppen ezekben az években kiépíteni kezdett „nemzetközi közösség” többi talpasa, aki az elérhető privilégiumokért megbízhatóan fogja szolgálni feljebbvalóit. Ebben ugyan tévedett, hogy miért, annak hosszú lenne a története, többé-kevésbé ismerjük. A Fidesz, miután nem állt be a reformkommunisták mögé (leírták őket és nem is hívták? nem elégedtek meg a konccal, amit kínáltak?  csicskaszerep jutott volna nekik, és ezen halálosan, máig tartó mély sebbel megsértődtek? valódi rendszerváltást akartak? -nem tudom) már az Antall kormány idején észrevette a jobboldalon megnyílt politikai teret, oda sorolt be, hogy aztán a nemzeti, konzervatív pártokat leszalámizva a „dzsentri” egyedüli vezérének pozíciójából építsen ki minden korábbinál hatékonyabb uralmi szisztémát, immár nagyrészt a „dzsentri” nélkül. Abban azonban nem hiszem, hogy tévedett volna Soros, amilyennek az ifjú gárdát látta. A Fidesz (ami persze már nem párt, hanem magáncég) nagyon-nagyon sok intézkedése, sőt, ezek többsége értelmezhetetlen, ha a Fideszt a jobboldal, vagy ennél sokkal pontosabb nevén, a „dzsentri” részének tekintjük. Mindaz, ami „posztmodern” „párttá” teszi (a „posztmodern pártok” alapvetően nem pártok a szó hagyományos értelmében -külföldön sem). Ezekről korábban írtam, így csak röviden: a kőkemény hatékonyságelv, propagandamédia, trollok szerepeltetése, cinizmus, marketing-kormányzás, a földek oligarcha kézre adása, jó viszony ápolása klasszikus reformkommunista oligarchákkal stb.

Főleg pedig és mindenekelőtt: a negyedik rendnek játszás. Erről is beszéltem korábban, most egy kicsit más aspektusból vizsgálom. A Fidesz „szakértői” -e klasszikus cinikus modern üzletemberek, tehát kvázi reformkommunisták- bemérték, hogy a többi érdektelen, és mivel komoly hatalmi tényezőt se jelentenek, ezért kell a negyedik rendet megcélozni, ezért kell az üzeneteknek egyszerűeknek, olcsóknak és zsigerekre hatóknak lenni, ezért tilos az értelmiségi jellegű szakmai, politikai vita. Ez nem más, mint a „nemzetközi közösség”, a reformkommunisták, a kapitalizmus nyerteseinek nagyképű mosolya az idealisták fölött. Nem gondolom mégsem, hogy csak ez volna. Úgy érzem, hogy Orbán Viktor visszatért a gyökereihez. Ezalatt nem is csak és elsősorban a családját értem. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy édesanyját, ha nem is nagyon közelről, személyesen ismertem, és több olyan embert is ismerek, akik személyesen ismerték az egész Orbán családot. Édesanyjáról, aki tanítónő volt, csak jót mondhatok, igaz, édesapját, aki verte ő maga is erőszakosnak jellemezte, egy ismerőse pedig így: párttitkár volt, mi többet mondjak? Mégsem gondolom, hogy egészen primitív negyedik rendieknek mondhatnánk őket, inkább klasszikus negyedik rendi alsó értelmiségnek (akiket a már többször megidézett I/F/13 fejezetben jellemeztem részletesen). Azok a gyökerek, ahová Orbán visszatért, a késő Kádár kor reformkommunista világa volt. Hogy Ekler Dezső 1997-es előadását idézzem: „Mert olyan tíz-tizenöt évvel ezelőtt a modernizmus egy eléggé béka külsejű valami volt. … Valahogy úgy lett a modernnel, ahogy a tanárokkal az egyetemen, vagy a tsz elnökkel a nagybirtokon? Hogy egy ideig lapított mindenki -hogy el ne szaladjon az íróasztala- meg kivárt úgy egy-két évig (a tsz elnök, az egyetemi tanár meg a modernista építész is a nagy tervhivatalban), aztán valahogy elment a vihar -a posztmodern, az egész konzervatív majomkodás. És mára újra valójában a modernizmus teljes pompájában virul és él. Királyfi lett!” Orbán visszatért gyökereihez, mert rájött, hogy azok a társai, ismerősei, akik egy polgári világról és hagyományairól, jogállamról, ilyesmiről beszéltek neki (ahogyan az idézett 1989-es interjúban elmondja), megvezették. Hogy a polgári, konzervatív világ a balekok, vesztesek világa. Az a ciki. Hogy az oligarchák és a negyedik rend világa a menő. Visszatérhetett, hisz semmilyen hagyományba nem volt erősen beágyazva. Ez a szabad vegyértékűség, Hogy szívből, vagy színből, tulajdonképpen mindegy is. Az előbbire bizonyíték lehet a Fidesz kormányzat háborúja a műemlékvédelem, és egyáltalán, a nemzeti kulturális örökség ellen (KÖH, majd Forster központ megszűntetése, gyűjteményének fizikai megsemmisítése, a műemléki védelem csökkentése stb.), az utóbbira pedig, hogy ennek teljesen ellentmondóan, Orbán a saját környezetében ad az építészeti minőségre.

Az oligarchák és a negyedik rend világa a menő? Hát a negyedik rend nem ágrólszakadtak csoportja? Részben persze igen, de, ahogy arról már írtam, kapitalizmusban a negyedik rend sokszor foglal el gazdasági pozíciókat, olyanokat, amelyeket a harmadik rendnek kellene. Magyarországon különösen így van ez. Az üzleti világnak van egy gomolygó, sötét mélyrétege. Ez a feketemunka, a ki nem fizetés, megfenyegetés, számlavásárlás, a rosszul elvégzett munka világa. Klasszikus színtere pont az Orbán gyökereit adó félperiféria, ahol a kapitalizmus találkozik a reformkommunista „hagyományokkal”. De jól ismeri ezt a világot azért is, mert a politika régtől kapcsolódik hozzá, hiszen „lepapírozni” legjobban ennek a segítségével lehet. A „lepapírozás” pedig a magyar kapitalizmus alapja és Orbán a „lepapírozás” nagymestere -ld. Mészáros Lőrinc. (Tulajdonképpen az egész kapitalizmus alapja. A mai pénz, amely nem a valós áruértéket fejezi ki, tulajdonképpen nem hamis, hanem „lepapírozott”. Bizonyos szemszögből az egész „második névadás” nem más, mint egy gigantikus „lepapírozás.)  Ez a világ már erősen érintkezik a még alsóbbal, a bűnözőkével. Ha az olajszőkítésre, a Vizoviczki és Portik ügyekre, Fenyőre, Gyárfásra gondolunk nem kell sokat magyarázzam, hogy milyen erős hazánkban a politika és a szervezett, vagy csak sima bűnözés közötti kapcsolat. Korábban a magyar társadalmat felülről, a kulturális/politikai diskurzust máig meghatározó (kulturális) elitek irányából írtam le, de ezek gyökerei, jeleztem, nem nyúlnak mélyre, és, főleg a „dzsentrinek”, gazdasági ereje vagy befolyása sincs. Sokkal helyesebb volna alulról leírni -de nem a tömegeket, hanem a valódi elitet: alul a bűnözők, majd a negyedik rendi üzleti világ gomolyog sötéten, ebből nőnek ki a reformkommunista, majd oligarcha rétegek, elegyedve a nemzetközi cégvilág menedzsereivel, végül pedig Orbán hűbéresei, menedzserei és katonái.

Jelen pillanatban a magyar politikában három erő látszik: a Fidesz, a DK, amely a reformkommunisták „zsidó” elitjének, a Miltont Friedmant meg is valló és a kommunista hatalomátmentésben főszerepet játszó  reformközgazdászoknak és értelmiségi körüknek a pártja és a Momentum. Sokan abban bíznak, hogy ez a fiatal csapat, mely már nagyrészt a rendszerváltás után született, vagy akkoriban volt csecsemő érdemi változást akar és tud hozni. Valóban? Kétségtelenül divatos csapat, nem olyan ciki, mint Orbánék. Modern, friss, fiatalos társaság, nem kötődik a múlthoz, olyan, aki utazni, bulizni, szórakozni akar, főleg pedig sikert és hatalmat.  Mentoruk Emmanuel Macron, a „nemzetközi közösség” egyik reprezentánsa (alacsonyabb rangú, mint Soros, de az utóbbi személyes támogatása most valószínűleg kontraproduktív lenne). Olyanok ők, mint a „nemzetközi közösség” többi talpasa, aki az elérhető privilégiumokért megbízhatóan fogja szolgálni feljebbvalóit.

A I/F-1 fejezetben azt írtam, hogy (természetesen nemcsak Magyarországra vonatkoztatva) „nemcsak a gazdaságjog, hanem egész jogrendszerünk a „mindenki (gátlástalan) üzletember” elven alapszik”. Ez az a pont, amely összeköti a reformkommunistákat, a Fideszt és a „nemzetközi közösség” magyarországi képviselőjét, a Momentumot. Ők a kapitalizmus nyertesei, akik értik a játékszabályokat. Nesze nekünk.