„A szabad nép nyelve legyen egy és mindenki számára egyforma! Ellenségeink a francia nyelvet a bíróságok nyelvévé tették és ezzel lebecsülték. Nekünk kell a nép nyelvévé tennünk, amivel fölmagasztaljuk! (…) A föderalizmus és a babona bretonul szól, az emigráció és a köztársaság gyűlölete németül. Az ellenforradalom olaszul, a fanatizmus pedig baszkul beszél. Zúzzuk szét a kártételnek és bűnnek ezeket az eszközeit!

Polgártársak! Gyűlölitek a politikai föderalizmust. Vessétek meg a nyelvét is! A nyelv legyen egy, ahogyan a Köztársaság!"

Barrère beszéde a Konventhez 1794 január 27.-én

 Valahogy az az érzésem, hogy Madách Tragédiájának londoni és falanszter színe (valamint persze a párizsi, sőt, talán az eszkimó szín is) egyszerre van jelen a mai globális kapitalizmusban. Nagyon érdekes, hogy Madách a falanszternél nem mondja azt, hogy forradalom döntötte meg a kapitalizmust. Nem, csak továbbfejlődött: „Közcél felé társ már most minden ember, S a csendesen folyó szép rend fölött Tisztelve áll őrűl a tudomány.” Ez már a skandináv modell. A tudományos világszemlélet logikus újabb fázisa. Pedig hagyományos értelmezésben az utóbbi (a falanszter) az előbbi (London) antitézise. A londoni jelenet megélhetésért hulladékzenét játszó muzsikusa és a széklábat (kötelezően egyformára) faragó Michelangelo képzete összetartozik. Pedig amikor neoliberálisok és szocialisták feszülnek egymásnak, úgy tűnik, süketek párbeszédét folytató ősellenségek csapnának össze. Margaret Thatcher a bürokratikus elnyomást ostorozta, a neoliberalizmus mai kritikusai pedig a multinacionális cégek iszonyatos gazdagodását és elhatalmasodását. Lehetséges, hogy a kettő mégis ugyanaz?

Az az állításom, hogy igen. (Be kell valljam, hogy ez az állítás csak megfigyelésen alapszik és nem tudom a következőkben leírtak pontos logikai vagy matematikai alapjait.)

A modernitás, amit én (kétségkívül vitathatóan) kapitalizmusnak nevezek, amikor, mint rendszerről beszélek róla, két elvnek a nagyon érdekes szimbiózisán alapszik. Az egyik ilyen elv a mechanikus materializmus, a másik az evolúció. Amikor a blogot elkezdtem írni, még nem jöttem rá, hogy milyen sajátos viszonyban vannak ezek egymással, csak azt tapasztaltam, hogy hol úgy érzem, hogy két rendszerről beszélünk, hol meg rájövök, hogy nagyon is egyről és vice versa. A mechanikus materializmus ugyebár egy csodásan egyszerű dolog, az euklédeszi geometrián és egyszerű fizikán alapszik. Nem kell mondjam, hogy ez a (tisztán racionálisan alkalmazott és az előző fejezetben bemutatott) hierarchikus elv végletekig vitt változata. Az államszocializmus az, amikor megpróbálják ezt az elvet egyedül érvényesíteni (ld. tervhivatal) -legalábbis elvben, mert gyakorlatban nagyon is érvényesül az evolúció (hatalmi harcban, korrupciós és rendszeren kívüli utakon), csakhogy ebben az esetben erősen (de nem kizárólagosan) negatív módon. A másik elv az evolúció. Ez az elv persze nem új, de alkalmazása eléggé más. Míg korábban egy sokkal komplexebb rendszer volt (lásd szintén az előző részt), amiben verseny és együttműködés, hierarchia és decentralizáció egyszerre volt jelen, csoportok között és azokon belül is. A kapitalizmus (modern társadalom) arról szól, hogy alapfeltételként a mechanikus materializmuson alapuló, világos, tiszta (khm) struktúrát hoznak létre. Ehhez, sajátos módon a régi rendszerből pont a decentralizált részt -az autonómiát- szokták kiirtani (amit az elfogulatlan állam és a szabadpiac akadályának tartanak). Innentől két dolog érvényesül: a piac, ami elvben decentralizált, illetve az állami szabályozás, ami ugyebár maga a hierarchia*. Ami érdekes, hogy a két elem kiválóan kiegészíti egymást: kettős nyomás nehezedik a kezdetben még nem eléggé hatékonyan eltakarított régi struktúrákra, amik rendre el is pusztulnak, tehát a rendszer jól működik, erősíti saját magát. Külön-külön ugyanakkor nem működnek jól. Az államszocializmus ennek jó példája. A nagyon erősen piaci államok -pl. az USA- se abszolút sikertörténetek, úgy tűnik, hogy a piac önmagában képtelen bizonyos dolgokat megoldani. Ugyanakkor érdekes, hogy a piac, az evolúció, ez az elvben organikus dolog végeredményben teljesen hierarchizált (és bürokratikus) struktúrákat hoz létre.  A nagyvállalatok, tőkés társaságok stb. általában ugyanolyan hierarchikusan működnek, mint az állam -sőt: az egész rendszer azt a képletet hozta ki magából, hogy mindenki alkalmazott lesz, vagyis a hierarchikus struktúra egy alkotóeleme. Az önálló vállalkozók száma alapvetően csökken, a nagy hierarchikus struktúráké nő (de egyelőre az előbbiek teljes felszámolása, felszámolódása mindig a gazdaság összeomlását eredményezte).

Megfigyelhető azonban a hierarchikus struktúra entrópiája is! Az első ilyen, hogy a fiatal Janáky és az összes modernek áhította „új tárgyilagosság” (Neue Sachlichkeit) helyett zavaros, főleg pedig csúnya lesz az új világ. A második pedig, hogy a mérnök és tudós helyett -akik tulajdonképpen bráhminok- a „vogon** bürokrata veszi át az irányítást - és vele együtt a negyedik rend. A szép új világ végtelenül „proli”. Nem a tömegek kezdtek el civilizálódni, hanem a barbárság hatja át a modernitást. Ez a magyarázata annak a jelenségnek, amiről a fejezet elején beszéltem. Ez az entrópia nem esetleges, hiszen a negyedik rend „vezető szerepe” rendszeradottság. Az Apparátus pedig mindig a hatékonyabb -és így a tömegeknek jobban eladható testiesebb és alantasabb irányába megy (ld. a fönt említett madáchi verklist). Rendszeradottság az is hogy a tökéletesen hierarchikus struktúrákat elvben működtető -ideális esetben(!)- gépszerű emberek bürokratikus működése a valóságban entrópiát eredményez. A mai matematika (hálózat- és játékelmélet stb.) és filozófia (pl. a dekonstruktivizmus) alapvetően cáfolja a mechanikus materializmus tételeit. Ez azonban senkit sem zavar. Mármint a struktúrán belül.

Ez a jelenség a XX. sz. utolsó harmadára sok gondolkodó embernek kezdett fejtörést okozni. Ez a fejtörés hozta aztán létre a posztmodern-t, ami a modernitás kritikájaként keletkezett. Sebaj. Az Apparátus, ez az örökké alkalmazkodóképes képződmény némi bizonytalankodás után két irányba is útját találta a további növekedésnek. Egyrészt elszabadult a totálisan értéktelen populista szemétipar, hiszen, ha minden érték bizonytalan, akkor semmi hulladékért nem kell már szégyenkezni. Ez ugyan nagyon hatékony és ezért az összműködés szempontjából is kívánatos (és összefügg a pszichohatalom kérdéskörével), de egyben aláássa a tudományos világnézetben való hitet is -amit így egyre erőszakosabban kell fönntartani. Másrészt viszont éppenhogy fokozódott az Apparátus térfoglalása egyfelől a biohatalom után a tudat uralásával (pszichohatalom), másfelől a gépesítés és automatizáció fokozásával.

Az ilyen hierarchikus struktúra végeredménye vagy végső letéteményese ugyanis a gép, amely a betáplált utasítást immár hibátlanul hajtja végre, ilyeténképpen kiküszöbölve a rendszerhibákat. Viszont pont ez a rendszer legnagyobb hibája - szerintem. Az egyes ember ugyanis "gépalkotórésszé", vagyis a hierarchikus struktúrában sima végrehajtóvá válik, amihez elég sok olyan tudásra van szüksége, amely a rendszer működéséről szól, viszont szinte semmilyenre, ami a munka, tevékenység célját illeti (magyarul a cipőgyári adminisztrátornak kell tudnia számítógépet kezelnie (de persze nem programoznia és végkép nem a programozás matematikai alapjaihoz értenie), és esetleg angolul (amihez a régi suszter egyikhez se konyított), viszont semmit se kell értenie a cipőkhöz (ellentétben a suszterrel). Akinek a cipőhöz kell értenie, az a cipőt a -mondjuk- londoni központban tervező mérnök és dizájner. Arról még nem szóltam, hogy ez a hierarchikus fonal, vagy micsoda nagyon hosszú, vagy legalábbis nagyon egyszerű: fontos, hogy azt az információt, amihez valódi tudás kell, kevés központban tegyék bele, mert így lehetséges, hogy a tudomány és technika vívmányai belekerüljenek. Amikor ez a fonál nincs bekötve a központokba, akkor katasztrofális eredmény születik (tulajdonképpen itt szüremlik be a negyedik rendi hatás). Pontosítok: (szinte) mindig be van kötve, de vannak esetek, amikor, mintegy mellékesen, közbenső tervezés történik, tehát valaki a hierarchikus vonal közepén innovál, pl. házat tervez (a központban az építőanyagot, rendszert tervezték, egy másikban meg a jogszabályi környezetet). Ilyenkor -ha esetleg a tervező rendszeridegen, mert ért a szakmájához- a hierarchia alacsony szintjén megszületett tervet továbbra is olyanok építik meg, akik igazából nem értenek hozzá, ha a hierarchikusság jól működik, akkor jól, ha gondolkodni kezdenek, akkor katasztrofálisan (I/F/10 -mottó). Pont az építőipar ugyanakkor a jó példája annak, hogy a valóságban nem lehet úgy megtervezni egy épületet úgy, hogy építés közben ne kelljen gondolkodni. Manapság a legtöbb fejlesztés ennek (az emberi tényezőnek) a kiküszöbölésére történik: ilyen a BIM, amikor az épületet annak minden részével, sőt működési elvével együtt 3d-s számítógépes modellként előre megépítik, úgy, hogy a modellt is konszignációkból, tehát tulajdonképpen jogilag definiálható és definiált elemekből rakják össze. Ezt kiegészíti a számítógépes programból való gyártás, pl. a 3d nyomtatás, amikor az így (jogilag) definiált épület emberi közreműködés nélkül, valóságban is létrejön. Ergo, kinyomtathatod az absztrakt jogszabályi környezetet. Ez a Felvilágosodás végső diadala. Természetes, hogy emberre nemhogy nincs szükség egy ilyen csodaprocesszusban, de kifejezetten zavaró is lenne a jelenléte. Sokan mégis a demokrácia, sőt teljes szabadság diadalaként tekintenek rá (főleg a 3d nyomtatásra), mert abban bíznak, hogy így mindenki tervező lehet, hisz az elképzelését immár közvetlenül kinyomtathatja (és kimondatlanul arra gondolnak, hogy a folyamatba így tér vissza a kultúra.) ***

 A kapitalista rendszer másik specifikuma, ami a szál hosszú és közvetlen jellegéből fakad, hogy lényegében hiányzik a közösségi szint, pedig a leginkább itt tud létrejönni kooperáció, emergencia.

A modernitásban nem létezik autonómia. Az autonómia azt jelentené, hogy bizonyos szálak nincsenek bekötve a központhoz. Ezalatt nem azt értem, hogy mindent egy központból irányítanak. A központ a „hagyomány” centrumaként értendő. Ha valami nem volna bekötve, az azt jelentené, hogy a „második névadás” arra a dologra nézve nem érvényes. Ezt a már többször (e fejezetben is) említett Apparátus-növekedési kényszer lehetetlenné teszi. Sokszor említettem azt is, hogy az autonómia akadály az Apparátus útjában így az megszüntetendő. A hagyomány -pontosabban a Felvilágosodás „hagyományától” idegen hagyomány- a modernitásban a józan ész és a tudás érvényesülésének akadálya. Bármiféle emergens (vagyis belső akaratból/tudásból fakadó) -állandó és több emberre kiterjedő- működés feltételezi, hogy a kezdeményezés szintjének van egy saját hagyománya. Hozok két példát: ma lényegében az egész világon egyforma ruhát visel -leginkább csak a modernitás ellen valamelyest és ellentmondásosan, de lázadásban élő iszlám világ mutat föl némi alternatívát. ****A ruha mindig is (a ház mellett) az ember hovatartozásának legfontosabb kifejezője volt. A modernitásban mindenki egyvalahová tartozik. Alternatíva nincs. Csodálatos trükk, hogy míg a Szolgálólány meséje című liberális kurzussorozatban egy konzervatív (?) utópia képviselőit vádolják azzal, hogy az embereket szürke egyenruhába***** öltöztetik, addig ezt ők maguk tették meg. A sokszínűség itt is, ahogy minden más területen is, legyen az kultúra, nyelv vagy élővilág, ijesztően csökken. A másik példa, ha lehet még fontosabb.  Ez a magánterek közösségivé tétele és közösségi terek magánosítása. Mire gondolok? Vegyük a homoszexuális kérdést (és tegyünk úgy, mintha valódi kérdésről volna szó)! Ez a dolog azért is kerülhet előtérbe, mert az embereknek már nincsenek („avítt” kifejezéssel élve) „hálószobatitkaik”. Régen -legalább az úri világban- a másik ember életébe való ilyetén bekukkolást legtöbbször párbaj követte volna. Ma az emberek nyíltan (bár sokszor az igazságtól eltérő tartalommal) osztják meg bennső életüket a közösségi médiában. A magánélet megszűnik, elfoglalja az Apparátus. Nem szűnik meg viszont a magánvagyon. A facebook például -ugyanis- nem közösségi tér -fórum vagy agóra -még kevésbé falusi kispad. A facebook ugyanis magáncég. A pláza is magántulajdon. A közösségi terek privatizációja azonban távolról sem ellensúlya a magánterek megszűnésének. Az Apparátus Mark Zuckerbergnél biztosabban uralja közösségi életünket, mintha az -mégoly névleges- közösségi tulajdonban lévő (és így legalább elvben társadalmilag kontrollált) valós vagy akár virtuális helyszínen folyna.

 Főleg pedig azért nem lehet autonómia, mert az a szál, ami nincs bekötve azt is jelentené, hogy ami ott van az nem Apparátus -rendszeridegen. Azt jelentené, hogy a modernitásban létezik valami, ami nem modern. Erre szavunk sincs. Ami nem modern az elavult. Ez azonban azt fejezi ki, hogy megérett a megemésztésre, a modernizációra. Esetleg régi. Ez azt jelenti, hogy itt maradt egy másik korból, azaz korunktól idegen. Esetleg skanzenként mutogatják, így maradhat (ez posztmodern vívmány). De olyan, hogy valami ne legyen modern, ne legyen „mai”, de közben régi se legyen -hisz’ pl. nem régen jött létre- abszurd. Mondhatná valaki, hogy bolondság, amit beszélek, hisz, ami új az nem lehet régi. Azelőtt se lehetett. Persze -a modern építészet kifejezést pl. Giorgio Vasari használta először, mégpedig a gótikára (negatív kontextusban). De a modern építészet maga nevezte magát modernnek és ezzel tartalmat akart kifejezni! A modernitás nemcsak azt jelenti, hogy ma történik. Nagyon is konkrét tartalma van -ezt talán nem szükséges kifejtenem, hiszen erről szól az egész blog (eddig). A modernitás kisajátította magának a jelent. De igazából mindent kisajátít. Erre céloztam akkor, amikor szintén a bevezetőben azt állítottam, hogy a kapitalizmus totális rendszer. Az I/C-2 részben írtam, hogy a közösségek autonómiája, mely nagyrészt a hagyományokon, az ezeken nyugvó közösségi jogrendszer érvényesítésének képességén alapszik nem más, mint a társadalom immunrendszere. A második névadás során ezt a rendszert átnevezték -és ezzel az Apparátus számára emészthetővé tették. Tehát gyakorlatilag megszüntették az immunrendszert! Ez aztán a modern civilizáció viharos sebességű fejlődéséhez vezetett. És itt sajnos el is érkeztem az egyik formai analógiámhoz. Mújdricza Péter idézi Konrad Lorenzet (az eredetit nem olvastam), aki szerint a modern (kül)városok burjánzása a rákos daganatokéra hasonlít. A növekedési kényszer, az immunrendszer kiküszöbölése, a folyamatos (előre)haladás és fejlődés és mindaz, amit az előbb leírtam bizony nagyban erősíti ezt az analógiát. Bizony: a modernizáció sok szempontból emlékeztethet minket a daganatos betegségekre…

Ez persze csak analógia és nem célom a rémisztgetés és a világvége hangulat keltése (nélkülem is megvan). Az autonómia hiányának vannak pozitívumai is! Egy közösség szabadsága azt is jelenti, hogy valamit meg kell védeni. A közösség sajnos mindig korlátozza az egyén szabadságát! Egyszerűen vannak olyan közösségi döntések, amiket el kell fogadni. Az ellenkezője a közösség létét veszélyezteti! De mi van akkor, ha -mint említettem- egy közösségnek rossz a hagyománya, akár mert embertelen, akár mert zsákutcába viszi a közösséget? Mindig voltak, akik felléptek az ilyen ellen -és ez mindig súlyos küzdelmekkel és tragédiákkal járt. Részben erről szól az emberi történelem. Az Apparátus alkatrészeként sok gond és felelősség is lekerül az ember válláról. Ma -minthogy a legtöbb esetben nem kell a föld megtartására vagy a gyermekek számára új műhely építésére gondolnunk- nyugodtan választhatunk szívünk szerinti házastársat -és gondolhatunk jogos megvetéssel az érdekházasságokat kötő eleinkre. Se szeri se száma a modern irodalomban a zárt közösségek egyéniséget megnyomorító hatásáról szóló műveknek (Zorba a görög, Nincstelenek, A legyek ura stb.). Ezek -ha általánosítva sötét propagandaművé is állnak össze- a maguk helyén igazak. Különösen igaz ez a negyedik, ötödik rend magárahagyott -és nemegyszer nyomorral is sújtott) zárt csoportjaira. Az ilyen helyeken a modern állam, de egyáltalán a kapitalizmus életet megváltoztató betörése kétségtelenül szabadító hatású lehet(ett). A technológiai fejlődés (sötét oldala mellett) előnyeiről pedig már rengetegszer szóltam. És hát remélem, a facebookkal is több embert érhetünk el, mint anélkül.

*természetesen továbbra is matematikai értelemben értve -a hagyományosan hierarchikus társadalomban a magasabb hierarchikus szinten lévő ember pont azért került oda mert föltételezték, hogy jó döntéseket képes hozni -esetleg a fölsőbb szint ellenére. Amiről én beszélek inkább egy hadseregre -vagy leginkább egy hivatalra hasonlít, ahol elvben gondolkodás nélkül hajtják végre a felsőbb utasítást -a program minél könnyebben lefut

**a Galaxis útikalauz stopposoknak c. könyv (és film) meglehetősen érzelemszegény és kellemetlen bürokrata és mérnökfaja. Ők pusztítják el a Földet.

***amiről természetesen szó sem lehet. Egyértelmű, hogy a kivitelezői szint gépesítése -tehát az építés drámájának megszüntetése- nem a tervezői kreativitás felszabadításával fog járni- hiszen a tervezőt még könnyebb kiiktatni, az ő programmal való helyettesítésére még előrehaladottabb kísérletek folynak. Ha a fogyasztó irányíthatja majd a programot hogy mickeyegeres vagy starwarsos poharat akar az nem a kreativitás  és a kultúra diadala lesz.

****és még ez is relatív. Az iszlám világot egykor jellemző kulturális sokszínűség is csökken, csak sokan ellenállnak a Nyugat szellemi uralmát jelentő globális ruházatnak és -többé-kevésbé szintén egyforma-iszlám ruházatot hordanak. Érdekes, hogy még a hindu India is valamelyest tartja magát.

*****az ún. plain dress modernre stilizált változatáról van szó. A már említett I/C-2 fejezetben említettem meg röviden a kvékereket, mint az unitáriusokkal együtt a liberalizmus korai (és számomra nagyon rokonszenves) előfutárait. Szemben az unitáriusokkal, akik racionalisták voltak, a kvékereket az igazság őszinte keresésén és a kötöttségek elutasításán kívül az aszketikus puritánság és misztikus hajlam jellemezte. Az előbbiből következett a világi hívságok (pl. ruhák) megvetése is. Ezért kezdtek el egyszerű, színtelen (jellemzően kék/szürke)- ruhát hordani. Tulajdonképpen hasonlatosan a szerzetesrendekhez. Ez volt a plain dress, amit aztán más protestáns „nonkomformista” csoportok is átvettek tőlük (pl. az amishok). Mai szemmel egyébként nem is annyira zsákruha… A lényeg, hogy akiktől ez a ruha származik azok a liberalizmus és nem, nem a konzervativizmus előfutárai!

 „A többízben említett La Harpe a forradalom után egy kis történetet írt, amely mindennél jobban érzékelteti a forradalomelőtti évek mit sem sejtő ártatlanságát. A történet, amelyet a következőkben szóról-szóra idézünk, nem igaz történet, utólagos fikció - de ha azokban az években csakugyan akad egy látnok, akkor igaz történet is lehetett volna. „Olyan, mintha tegnap történt volna, pedig 1788 elején voltunk akkor. Egyik akadémiai kartársunk asztalánál ültünk, nagyurak és a szellem emberei, nagyszámú és mindenféle rangú emberekből álló társaság: udvari emberek, magasrangú hivatalnokok, írók, akadémikusok. Szokás szerint kitűnően étkeztünk. Desszertnél a malváziai és rajnai borok felszabadították a hangulatot... Chamfort felolvasott vallástalan és szabadszájú meséiből és az előkelő hölgyek még csak legyezőjüket sem hívták segítségül. A tréfák özönvizét ontották a vallásra; az egyik Voltaire Pucelle-jéből idézett, a másik Diderot filozófikus verseiből. Az egyik vendég a kacagástól el-elakadva mesélte, hogy fodrásza azt mondta, mialatt bepuderezte: - Látja, Uram, én csak egy nyomorult éhenkórász vagyok, de azért én sem vagyok vallásosabb, mint más. - Arra az eredményre jutottak, hogy a revolució már nem késhet sokáig, feltétlenül szükséges, hogy a babona és fanatizmus helyet adjon a filozófiának, és számítgatni kezdték a valószínűséget, mikor jön el ez az idő, és kik lesznek azok, akik még megérik az ész diadalát... Csak egy jelenlévő nem vett részt ebben a beszédorgiában. Ez Cazotte volt; egyébként kellemes és eredeti ember, de sajnos az illuminátusok hóbortos álmaiért rajongott. Megszólal most és a legkomolyabb hangon ezt mondja: - Uraim, legyenek nyugodtak, mindnyájan meg fogják látni azt a nagy és fenséges revoluciót, amelyet annyira áhítoznak. Tudják, én egy kissé próféta vagyok; még egyszer mondom tehát, meg fogják látni. A vendégek kiabálnak, gúnyolódnak. Condorcet kapja az első csapást: - Ön, Condorcet úr, egy tömlöc padlóján elterülve végzi életét; méreg által hal meg, amelyet azért vesz be, hogy megmeneküljön a hóhértól, méreg által, amelyet kénytelen lesz mindig magával hordani, olyan boldog idő lesz az. Nevetnek, Chamfort sorompóba lép, Cazotte megjósolja, hogy megismeri majd Eteoklés és Polyneikés testvériségét, mert azok, akiknek több az étvágyuk, mint az ebédjük, csúnya negyedórát szereznek majd azoknak, akiknek több az ebédjük, mint az étvágyuk, Chamfort pedig felvágja az erét huszonkét borotvahasítással. Majd Vicq-d’Azyrra (a királyné orvosára), Nicolaira (a parlament egyik vezetőjére), Baillyra (a csillagászra), Malesherbesre (az igazságügyminiszterre), mindenkire sor kerül. És az állandó refrén: A vérpad. - Hihetetlen, - kiáltanak mindenfelől - Cazotte megesküdött, hogy valamennyiünket kiirt. - Nem én esküdtem meg... - Hát a törökök vagy a tatárok igáznak le bennünket? - Szó sincs róla, mondtam már, hogy akkor csak a filozófia és csak az ész fog kormányozni. - Csodálatos, - mondta La Harpe - és nekem nem jósol semmit? - Maga lesz a legrendkívülibb csoda: Maga akkor keresztény lesz. - Ja úgy, - kacag fel Chamfort - akkor nincs baj; ha addig nem pusztulunk el, amíg La Harpe keresztény nem lesz, akkor mindnyájan halhatatlanok leszünk. Grammont hercegnő szólal meg: - Még jó szerencse, hogy mi nők nem számítunk a revolucióban. Illetve, gondolom, mi is beleavatkozunk majd egy kicsit, de bennünket nem fognak bántani, mert a mi nemünk... - Nemük, hölgyeim, ezúttal nem fogja megvédeni Önöket, és hiába nem avatkoznak semmibe, úgy bánnak Önökkel is, mint a férfiakkal, nem lesz semmi különbség. Cazotte egyre jobban belejön, szavai úgy hullanak közénk, mint a hóhérbárd; minden szava gyászos prófécia. - Meglátják, - mosolyog Grammont hercegné - még csak gyóntatót sem hagy nekem. - Nem, asszonyom, nem lesz gyóntatója, sem Önnek, sem senki másnak. Az utolsó halálraítélt, aki ebben a kegyelemben részesül... Egy pillanatra megállt. - Nos, ki lesz az a boldog halandó, akinek megmarad ez az előjoga? - Ez az egy előjoga marad meg neki: ez az ember Franciaország királya lesz. A házigazda hirtelen felemelkedett az asztaltól és mindenki követte példáját.” Szerb Antal: A királyné nyakéke

 Ott fejeztem be, hogy a „magas” építészet internet, nemzetközi tömegkultúra stb. dacára sem jut el az építtetők szélesebb tömegeihez. Pedig a Felvilágosodásnak pont ez volt a célkitűzése. Észrevették, hogy az emberek nem hallgatnak a józan észre, hanem a babona és előítélet sötét útjait követik. Azt szerették volna, hogy mindenkihez a legmagasabb kultúra juthasson el. Hogy az emberek ne legyenek bezárva a saját hagyományaik, a saját kultúrájuk fogságába. Hogy ezekből kitörve mindenki képes legyen a józan eszét használni. Hogy ezáltal mindenki szabad legyen. Észrevették, hogy a világot nem a józan ész irányítja. Hogy sokan a hagyományok miatt nyomorúságban élnek -testi-lelki megkötözöttségben. Hadd vessem itt előre, hogy szerintem az aufkläristáknak sok esetben igazuk volt! Azt mondottam volt, hogy „a hagyomány (racionális szempontból nézve) az élet dramaturgiájának az öröklött forgatókönyve, az élet működési elvének keretrendszere és mint ilyen az emberi közösséget érő kihívásokra adott válasz sok generáción át őrzött és idomított („evolúciós”) stratégia”. Ebben természetesen benne van annak lehetősége, hogy ez a stratégia rossz. Vagy segíti ugyan a túlélést, de megnyomorítja az embert. Vagy működik és alapjául is szolgál valamilyen kultúrának, de az ebből fakadó megélhetés nagyon nehéz lesz. Amikor a negyedik és alsóbb rendekbe történő csúszás és taszítás folyamatát vizsgáljuk, akkor sokszor azt láthatjuk, hogy az „evolúciósan rosszabb stratégiájú” csoport kerül peremhelyzetbe. Például a legtöbb afrikai pigmeus csoport szó szerint bantu falvak peremén él -egyfajta vadászó-gyűjtögető -és olykor ingyen dolgoztatható- kasztot alkotva. Ezek az emberek az erdőben élve csodálatos tudással rendelkeztek a növényekről és állatokról, az erdőről. Többel, mint a bantuk vagy mi. A két csoport találkozásakor mégis szolgákká válnak, mert a tudásuk jellege korlátozottabb. Amikor tehát a Felvilágosodás az egyes hagyományok eltörlését és az elérhető legmagasabb tudás mindenki számára hozzáférhetőségét tűzte ki céljául, elvben nem határozott meg (egészen) rossz célt. Az I/G-3 fejezetben kárhoztattam a kapitalizmust, amely céljául nem a kultúrát, hanem az anyagi javak leghatékonyabb megszerzését tűzte ki céljául. Ugyanakkor utaltam rá, hogy ez azért nem elhanyagolható szempont. Ha kizárólagossá válik az katasztrofális következményekkel jár – de azzal jár az ellenkezője is. Márai Sándor Föld, föld című könyvét hallgatom hangoskönyvben. Az író hosszasan elemzi az oroszokat, kissé, mint egzotikus vadembereket, az ismeretlen Kelet követeit -Gógot és Magógot. Mégis megállapítja, hogy keletiség és bolsevizmus mellett, sőt előtt, az oroszok rablásainak, lopásainak, gyilkosságainak, erőszaktételeinek és hazudozásainak legfőbb mozgatója az az iszonyatos nyomor, amiből minden jel szerint jönnek. A mai anyagi jólétünkből sokszor nem értjük a régi világot: bizonyos jelenségek mögött egyesek valamiféle misztikumot míg mások pl. a patriarchátus elnyomó hagyományait látják -holott nagyon sokszor egyszerűen arról volt szó, hogy az élet nagyon kemény volt és bizony a megélhetésért foggal-körömmel meg kellett küzdeni. Aki pedig lecsúszott az testi-lelki nyomorba juthatott. Az, hogy ma a legtöbb -relatíve az élbolyba tartozó kapitalista országban élő- ember nem ismeri az éhezést, sőt legtöbbször a nélkülözést sem, igenis felszabadítóan hat. Még erkölcsi szempontból is. Igaz ez akkor is, ha a kapitalizmus az emberek addiginál jóval nagyobb számban negyedik rendbe nyomásával jött, jöhetett létre és jött létre. Marx és társai jövendölése a proletariátus egyre növekvő nyomoráról nem jött be, sőt azt hihetnénk, hogy a korai liberálisok álma vált valóra, amennyiben az emberek a gépalkotórész mivoltnak (pontosabban a Gép működésének) köszönhetően nagyobb jólétben élnek és magasabb szellemi kincsekben részesülnek, mint őseik.

Nézzük azonban meg tüzetesebben: ami a kultúrkincseket illeti, láttuk, hogy a civilizátori szándék dacára probléma van velük. Annyit hadd vessek előre, hogy ez részben jó hír! Minden utópiájuk így teljesüljön! Ez reménységre is okot adhat az emberiségnek, hiszen valószínűsíthető, hogy a robotok által kiszolgált, az örökkétermő fa alatt henyélő (vagy már floppyra másolt agyú) emberiség ábrándképe megvalósulásának pont ekkora az esélye!

Szóval: miket tett a Felvilágosodás az ember civilizálására? Az első a pénztőke bevonása volt (pontosabban az megelőzte a Felvilágosodást). A hitelből történő tervezés sokkal nagyobb „kalandokra” adott lehetőséget. Egyben nemcsak lehetőséget adott, hanem szükségszerűvé tette mindezt. Ez pedig fölborította azt az egyensúlyt, ami addig többé-kevésbé jellemezte a világot és az abban folyó termelés és kereskedést. Igaz, hogy ilyen fölborulások korábban is voltak. A kapitalizmus azonban az a rendszer, ahol az egyensúlytalanságot intézményesen tartják fönn (vagy magyartalanul mondhatnám tartatik fönn – mert továbbra sem egyes személyekről, hanem a világ pénzügyi és államigazgatási rendszereinek összességéről beszélünk -vannak persze haszonélvezők és „őrszervezetek” -pl. az IMF, amely külön is ügyködik a fenntartáson). A legtöbb (az összes?) modern állam hitelből működik, így aztán kénytelenek folyamatosan fejleszteni, amihez rengeteg adót kell szedjenek, a társadalmak viszont képesek a rendszerint 50%-nál is magasabb adóterheket megfizetni, mivel a fejlesztések révén nagyobb hatékonysággal tudnak dolgozni.  A kis és középvállalkozások (és a nagyok -mindaddig amíg piaci szereplőként és nem magánállamként működnek) pedig szintén növelik a hatékonyságot mivel kénytelenek alkalmazkodni az új körülményekhez. Piaci egyensúlyról, s így piacgazdaságról éppen ezért nem nagyon beszélhetünk kapitalista körülmények között, hiszen annak feltétele volna, hogy egyenlő felek kényszer nélkül lépjenek egymással gazdasági viszonyba. Természetesen kis léptékben továbbra is (sőt helyenként a korábbinál jobban is) létrejöhet valódi piaci árucsere.  

A második az új keretrendszer létrehozatala, a „második névadás” volt. A keretrendszer tartja fönn az egyensúlytalanságot és az első struktúra a kapitalizmus „mandalájában”. Kétségtelen, hogy a pénzügyi rendszer, amely ezt az egyensúlytalanságot a leginkább biztosítja. Ezért volt az, hogy a szocialista országok, amelyek kevésbé voltak (egy darabig) kitéve a pénzügyi rendszer szorításának, hajlamosabbak voltak a „tespedésre”. De ha a „modernizációs teljesítményt” nézzük, a környezet szennyezését, a településképek hulladéktérré válását stb. akkor nagyon is jól teljesítettek ők is.

Nézzük az utóbbit -ha már a fejezet elején ezen keseregtem! Ifj. Janáky István még a ’60-as évek végén abban reménykedett, hogy központi tervezéssel és irányítással egy egységes művészi épített és tárgyi környezet alakítható ki -legalább az új lakótelepeken (aminek egyedül az önkényesen művészkedő építészek az akadályai -mint Japánban Tange Kenzo vagy Kikutake Kijonori, itthon meg Csete György). Egy évtized sem kellett, hogy belássa, sőt bizonyítsa, hogy ez nemcsak, hogy nem történt meg, de nem is történhetett meg. Két fejezettel ezelőtt írtam, hogy a mérnök, aki „az új világ kovácsa” hívatott lenni, alábukott. Kiderült, hogy ő is csak szem a láncban -éspedig egy nagyon is ostoba bürokratikus rendszer láncában! Ez a bürokrácia megszüli ugyan a lakótelepeket, de ez a lakótelep nem a le Corbusier (vagy a fiatal Janáky) elképzelte „lakógép”, a tökéletesen precíz és „sallangmentes” „letisztultság”, a hibátlan működés kristálytiszta esztétikájú képlete lesz. Nem: ez a lakótelep szürke lesz, élettelen, de azért büdös és dohos. Lakásai rosszak. Telepítése banális. És majdnem mindegy, hogy maga az építőipari vállalat állami vagy magáncég. A cég is csak egy (-esetleg több) szem a láncban.

Ezt a bürokratikus láncolatot kell nekünk megismerni! Ez az Apparátus gerince!