„A többízben említett La Harpe a forradalom után egy kis történetet írt, amely mindennél jobban érzékelteti a forradalomelőtti évek mit sem sejtő ártatlanságát. A történet, amelyet a következőkben szóról-szóra idézünk, nem igaz történet, utólagos fikció - de ha azokban az években csakugyan akad egy látnok, akkor igaz történet is lehetett volna. „Olyan, mintha tegnap történt volna, pedig 1788 elején voltunk akkor. Egyik akadémiai kartársunk asztalánál ültünk, nagyurak és a szellem emberei, nagyszámú és mindenféle rangú emberekből álló társaság: udvari emberek, magasrangú hivatalnokok, írók, akadémikusok. Szokás szerint kitűnően étkeztünk. Desszertnél a malváziai és rajnai borok felszabadították a hangulatot... Chamfort felolvasott vallástalan és szabadszájú meséiből és az előkelő hölgyek még csak legyezőjüket sem hívták segítségül. A tréfák özönvizét ontották a vallásra; az egyik Voltaire Pucelle-jéből idézett, a másik Diderot filozófikus verseiből. Az egyik vendég a kacagástól el-elakadva mesélte, hogy fodrásza azt mondta, mialatt bepuderezte: - Látja, Uram, én csak egy nyomorult éhenkórász vagyok, de azért én sem vagyok vallásosabb, mint más. - Arra az eredményre jutottak, hogy a revolució már nem késhet sokáig, feltétlenül szükséges, hogy a babona és fanatizmus helyet adjon a filozófiának, és számítgatni kezdték a valószínűséget, mikor jön el ez az idő, és kik lesznek azok, akik még megérik az ész diadalát... Csak egy jelenlévő nem vett részt ebben a beszédorgiában. Ez Cazotte volt; egyébként kellemes és eredeti ember, de sajnos az illuminátusok hóbortos álmaiért rajongott. Megszólal most és a legkomolyabb hangon ezt mondja: - Uraim, legyenek nyugodtak, mindnyájan meg fogják látni azt a nagy és fenséges revoluciót, amelyet annyira áhítoznak. Tudják, én egy kissé próféta vagyok; még egyszer mondom tehát, meg fogják látni. A vendégek kiabálnak, gúnyolódnak. Condorcet kapja az első csapást: - Ön, Condorcet úr, egy tömlöc padlóján elterülve végzi életét; méreg által hal meg, amelyet azért vesz be, hogy megmeneküljön a hóhértól, méreg által, amelyet kénytelen lesz mindig magával hordani, olyan boldog idő lesz az. Nevetnek, Chamfort sorompóba lép, Cazotte megjósolja, hogy megismeri majd Eteoklés és Polyneikés testvériségét, mert azok, akiknek több az étvágyuk, mint az ebédjük, csúnya negyedórát szereznek majd azoknak, akiknek több az ebédjük, mint az étvágyuk, Chamfort pedig felvágja az erét huszonkét borotvahasítással. Majd Vicq-d’Azyrra (a királyné orvosára), Nicolaira (a parlament egyik vezetőjére), Baillyra (a csillagászra), Malesherbesre (az igazságügyminiszterre), mindenkire sor kerül. És az állandó refrén: A vérpad. - Hihetetlen, - kiáltanak mindenfelől - Cazotte megesküdött, hogy valamennyiünket kiirt. - Nem én esküdtem meg... - Hát a törökök vagy a tatárok igáznak le bennünket? - Szó sincs róla, mondtam már, hogy akkor csak a filozófia és csak az ész fog kormányozni. - Csodálatos, - mondta La Harpe - és nekem nem jósol semmit? - Maga lesz a legrendkívülibb csoda: Maga akkor keresztény lesz. - Ja úgy, - kacag fel Chamfort - akkor nincs baj; ha addig nem pusztulunk el, amíg La Harpe keresztény nem lesz, akkor mindnyájan halhatatlanok leszünk. Grammont hercegnő szólal meg: - Még jó szerencse, hogy mi nők nem számítunk a revolucióban. Illetve, gondolom, mi is beleavatkozunk majd egy kicsit, de bennünket nem fognak bántani, mert a mi nemünk... - Nemük, hölgyeim, ezúttal nem fogja megvédeni Önöket, és hiába nem avatkoznak semmibe, úgy bánnak Önökkel is, mint a férfiakkal, nem lesz semmi különbség. Cazotte egyre jobban belejön, szavai úgy hullanak közénk, mint a hóhérbárd; minden szava gyászos prófécia. - Meglátják, - mosolyog Grammont hercegné - még csak gyóntatót sem hagy nekem. - Nem, asszonyom, nem lesz gyóntatója, sem Önnek, sem senki másnak. Az utolsó halálraítélt, aki ebben a kegyelemben részesül... Egy pillanatra megállt. - Nos, ki lesz az a boldog halandó, akinek megmarad ez az előjoga? - Ez az egy előjoga marad meg neki: ez az ember Franciaország királya lesz. A házigazda hirtelen felemelkedett az asztaltól és mindenki követte példáját.” Szerb Antal: A királyné nyakéke

 Ott fejeztem be, hogy a „magas” építészet internet, nemzetközi tömegkultúra stb. dacára sem jut el az építtetők szélesebb tömegeihez. Pedig a Felvilágosodásnak pont ez volt a célkitűzése. Észrevették, hogy az emberek nem hallgatnak a józan észre, hanem a babona és előítélet sötét útjait követik. Azt szerették volna, hogy mindenkihez a legmagasabb kultúra juthasson el. Hogy az emberek ne legyenek bezárva a saját hagyományaik, a saját kultúrájuk fogságába. Hogy ezekből kitörve mindenki képes legyen a józan eszét használni. Hogy ezáltal mindenki szabad legyen. Észrevették, hogy a világot nem a józan ész irányítja. Hogy sokan a hagyományok miatt nyomorúságban élnek -testi-lelki megkötözöttségben. Hadd vessem itt előre, hogy szerintem az aufkläristáknak sok esetben igazuk volt! Azt mondottam volt, hogy „a hagyomány (racionális szempontból nézve) az élet dramaturgiájának az öröklött forgatókönyve, az élet működési elvének keretrendszere és mint ilyen az emberi közösséget érő kihívásokra adott válasz sok generáción át őrzött és idomított („evolúciós”) stratégia”. Ebben természetesen benne van annak lehetősége, hogy ez a stratégia rossz. Vagy segíti ugyan a túlélést, de megnyomorítja az embert. Vagy működik és alapjául is szolgál valamilyen kultúrának, de az ebből fakadó megélhetés nagyon nehéz lesz. Amikor a negyedik és alsóbb rendekbe történő csúszás és taszítás folyamatát vizsgáljuk, akkor sokszor azt láthatjuk, hogy az „evolúciósan rosszabb stratégiájú” csoport kerül peremhelyzetbe. Például a legtöbb afrikai pigmeus csoport szó szerint bantu falvak peremén él -egyfajta vadászó-gyűjtögető -és olykor ingyen dolgoztatható- kasztot alkotva. Ezek az emberek az erdőben élve csodálatos tudással rendelkeztek a növényekről és állatokról, az erdőről. Többel, mint a bantuk vagy mi. A két csoport találkozásakor mégis szolgákká válnak, mert a tudásuk jellege korlátozottabb. Amikor tehát a Felvilágosodás az egyes hagyományok eltörlését és az elérhető legmagasabb tudás mindenki számára hozzáférhetőségét tűzte ki céljául, elvben nem határozott meg (egészen) rossz célt. Az I/G-3 fejezetben kárhoztattam a kapitalizmust, amely céljául nem a kultúrát, hanem az anyagi javak leghatékonyabb megszerzését tűzte ki céljául. Ugyanakkor utaltam rá, hogy ez azért nem elhanyagolható szempont. Ha kizárólagossá válik az katasztrofális következményekkel jár – de azzal jár az ellenkezője is. Márai Sándor Föld, föld című könyvét hallgatom hangoskönyvben. Az író hosszasan elemzi az oroszokat, kissé, mint egzotikus vadembereket, az ismeretlen Kelet követeit -Gógot és Magógot. Mégis megállapítja, hogy keletiség és bolsevizmus mellett, sőt előtt, az oroszok rablásainak, lopásainak, gyilkosságainak, erőszaktételeinek és hazudozásainak legfőbb mozgatója az az iszonyatos nyomor, amiből minden jel szerint jönnek. A mai anyagi jólétünkből sokszor nem értjük a régi világot: bizonyos jelenségek mögött egyesek valamiféle misztikumot míg mások pl. a patriarchátus elnyomó hagyományait látják -holott nagyon sokszor egyszerűen arról volt szó, hogy az élet nagyon kemény volt és bizony a megélhetésért foggal-körömmel meg kellett küzdeni. Aki pedig lecsúszott az testi-lelki nyomorba juthatott. Az, hogy ma a legtöbb -relatíve az élbolyba tartozó kapitalista országban élő- ember nem ismeri az éhezést, sőt legtöbbször a nélkülözést sem, igenis felszabadítóan hat. Még erkölcsi szempontból is. Igaz ez akkor is, ha a kapitalizmus az emberek addiginál jóval nagyobb számban negyedik rendbe nyomásával jött, jöhetett létre és jött létre. Marx és társai jövendölése a proletariátus egyre növekvő nyomoráról nem jött be, sőt azt hihetnénk, hogy a korai liberálisok álma vált valóra, amennyiben az emberek a gépalkotórész mivoltnak (pontosabban a Gép működésének) köszönhetően nagyobb jólétben élnek és magasabb szellemi kincsekben részesülnek, mint őseik.

Nézzük azonban meg tüzetesebben: ami a kultúrkincseket illeti, láttuk, hogy a civilizátori szándék dacára probléma van velük. Annyit hadd vessek előre, hogy ez részben jó hír! Minden utópiájuk így teljesüljön! Ez reménységre is okot adhat az emberiségnek, hiszen valószínűsíthető, hogy a robotok által kiszolgált, az örökkétermő fa alatt henyélő (vagy már floppyra másolt agyú) emberiség ábrándképe megvalósulásának pont ekkora az esélye!

Szóval: miket tett a Felvilágosodás az ember civilizálására? Az első a pénztőke bevonása volt (pontosabban az megelőzte a Felvilágosodást). A hitelből történő tervezés sokkal nagyobb „kalandokra” adott lehetőséget. Egyben nemcsak lehetőséget adott, hanem szükségszerűvé tette mindezt. Ez pedig fölborította azt az egyensúlyt, ami addig többé-kevésbé jellemezte a világot és az abban folyó termelés és kereskedést. Igaz, hogy ilyen fölborulások korábban is voltak. A kapitalizmus azonban az a rendszer, ahol az egyensúlytalanságot intézményesen tartják fönn (vagy magyartalanul mondhatnám tartatik fönn – mert továbbra sem egyes személyekről, hanem a világ pénzügyi és államigazgatási rendszereinek összességéről beszélünk -vannak persze haszonélvezők és „őrszervezetek” -pl. az IMF, amely külön is ügyködik a fenntartáson). A legtöbb (az összes?) modern állam hitelből működik, így aztán kénytelenek folyamatosan fejleszteni, amihez rengeteg adót kell szedjenek, a társadalmak viszont képesek a rendszerint 50%-nál is magasabb adóterheket megfizetni, mivel a fejlesztések révén nagyobb hatékonysággal tudnak dolgozni.  A kis és középvállalkozások (és a nagyok -mindaddig amíg piaci szereplőként és nem magánállamként működnek) pedig szintén növelik a hatékonyságot mivel kénytelenek alkalmazkodni az új körülményekhez. Piaci egyensúlyról, s így piacgazdaságról éppen ezért nem nagyon beszélhetünk kapitalista körülmények között, hiszen annak feltétele volna, hogy egyenlő felek kényszer nélkül lépjenek egymással gazdasági viszonyba. Természetesen kis léptékben továbbra is (sőt helyenként a korábbinál jobban is) létrejöhet valódi piaci árucsere.  

A második az új keretrendszer létrehozatala, a „második névadás” volt. A keretrendszer tartja fönn az egyensúlytalanságot és az első struktúra a kapitalizmus „mandalájában”. Kétségtelen, hogy a pénzügyi rendszer, amely ezt az egyensúlytalanságot a leginkább biztosítja. Ezért volt az, hogy a szocialista országok, amelyek kevésbé voltak (egy darabig) kitéve a pénzügyi rendszer szorításának, hajlamosabbak voltak a „tespedésre”. De ha a „modernizációs teljesítményt” nézzük, a környezet szennyezését, a településképek hulladéktérré válását stb. akkor nagyon is jól teljesítettek ők is.

Nézzük az utóbbit -ha már a fejezet elején ezen keseregtem! Ifj. Janáky István még a ’60-as évek végén abban reménykedett, hogy központi tervezéssel és irányítással egy egységes művészi épített és tárgyi környezet alakítható ki -legalább az új lakótelepeken (aminek egyedül az önkényesen művészkedő építészek az akadályai -mint Japánban Tange Kenzo vagy Kikutake Kijonori, itthon meg Csete György). Egy évtized sem kellett, hogy belássa, sőt bizonyítsa, hogy ez nemcsak, hogy nem történt meg, de nem is történhetett meg. Két fejezettel ezelőtt írtam, hogy a mérnök, aki „az új világ kovácsa” hívatott lenni, alábukott. Kiderült, hogy ő is csak szem a láncban -éspedig egy nagyon is ostoba bürokratikus rendszer láncában! Ez a bürokrácia megszüli ugyan a lakótelepeket, de ez a lakótelep nem a le Corbusier (vagy a fiatal Janáky) elképzelte „lakógép”, a tökéletesen precíz és „sallangmentes” „letisztultság”, a hibátlan működés kristálytiszta esztétikájú képlete lesz. Nem: ez a lakótelep szürke lesz, élettelen, de azért büdös és dohos. Lakásai rosszak. Telepítése banális. És majdnem mindegy, hogy maga az építőipari vállalat állami vagy magáncég. A cég is csak egy (-esetleg több) szem a láncban.

Ezt a bürokratikus láncolatot kell nekünk megismerni! Ez az Apparátus gerince!