Most a személyes Isten helyett a személytelen Intelligencia, az Arany tartja fenn és kormányozza a világot, erőegyensúlyban, mint önmaga és önmaga ellentéte. Hogyan viszonyul a haditársadalmak formájában működő és terjeszkedő pénz világa az iparhoz, az agrikultúrához, a növényekhez, a rovarokhoz, az állatokhoz, az emberhez, a földhöz? Használja.

Makovecz Imre

Vizsgáljuk meg most, amit már többször beharangoztam az első -később látni fogjuk, hogy nem első, de a mi szempontunkból most első tőkekoncentrációs periódusnak nevezve, de amit Marxszal eredeti tőkefelhalmozásnak is hívhatunk, mert az az eddigiekből kiderült, hogy a tőke (Kapital) értelemszerűen döntő fontosságú a kapitalista (tőkés) gazdasági rendszerben. Egyben óriási torzítója bármilyen igazságos versenynek. De vajon természetes folyamat során jött-e létre? Mert, ha igen, akkor ellene érvelni ugyanolyan lenne, mintha az árvíz, vagy a földrengés ellen érvelnénk -épp ezért fogadja el a tőkét sok konzervatív gondolkodó realitásként. Azt láttuk, hogy a „második névadás” idején a tőke már mindenhol rendelkezésre állt, sőt annak valamelyest előfeltétele is volt. Hogy jött hát létre? Ehhez (főleg, hogy a modern társadalom kialakításához szükséges feltételek tőkefajták, és szabad munkaerő is meglegyen) bizonyos feltételek együttes fönnállására volt szükség. Ezeket fogom most megvizsgálni, ehhez pedig a már említett Karl Marxot fogom segítségül hívni. Amint arról már szintén volt szó, a „második névadás” Angliában történt először a világon és itt történt a legspontánabb módon, a régi törvények legkevésbé durva felrúgásával. Marx a Tőke első kötetében ezt kiválóan, kevés részrehajlással írja le, ráadásul szerintem abból, amit leír a mi, és nem a későbbi marxisták igazsága világlik ki, de erre még visszatérek (a hivatkozásokat, és a rengeteg bőséges, és tanulságos lábjegyzetet terjedelmi és követhetőségi okokból itt is elhagytam). Mivel én körülbelül ugyanazt írnám le, csak kevesebb tárgyi tudással, így kevésbé pontosan, mint ő, ezért most egy hosszú szakaszon Marxot fogom idézni:

„A pénz és az áru nem eleve tőke, éppoly kevéssé, mint a termelési és létfenntartási eszközök. Át kell őket változtatni tőkévé. Maga ez az átváltoztatás azonban csak meghatározott körülmények között mehet végbe, amelyek a következőkben csúcsosodnak ki: két igen különböző fajtájú árutulajdonosnak kell egymással szembe és szerződésre lépnie, egyrészt a pénz, a termelési és létfenntartási eszközök tulajdonosainak, akiknél arról van szó, hogy a tulajdonukban levő értékösszeget idegen munkaerő megvásárlása révén értékesítsék, másrészt szabad munkásoknak, akik eladják saját munkaerejüket, s ezért munkát adnak el. Szabad munkások abban a kettős értelemben, hogy sem ők maguk nem tartoznak közvetlenül a termelési eszközökhöz, mint a rabszolgák, jobbágyok stb., sem a termelési eszközök nem tartoznak őhozzájuk, mint a maga földjén maga gazdálkodó paraszt stb. esetében, ellenkezőleg, ezektől szabadok és mentesek. Az árupiacnak ezzel a polarizálódásával adva vannak a tőkés termelés alapfeltételei. A tőkeviszony feltételezi a munkások elválasztását a munka megvalósítási feltételeinek tulajdonától. Mihelyt a tőkés termelés egyszer már a maga lábán áll, ezt az elválasztást nemcsak fenntartja, hanem állandóan növekvő méretekben újratermeli. Az a folyamat tehát, amely a tőkeviszonyt létrehozza, nem lehet más, mint a munkás elválasztási folyamata munkafeltételeinek tulajdonától, olyan folyamat, amely egyrészt a társadalmi létfenntartási és termelési eszközöket tőkévé, másrészt a közvetlen termelőket bérmunkásokká változtatja. Az úgynevezett eredeti felhalmozás tehát nem más, mint a termelőknek és a termelési eszközöknek történelmi elválasztási folyamata. „Eredetinek” azért mutatkozik, mert a tőke és a neki megfelelő termelési mód előtörténetét alkotja. A tőkés társadalom gazdasági struktúrája a hűbéri társadalom gazdasági struktúrájából keletkezett. Az utóbbinak a felbomlása tette szabaddá az előbbinek az elemeit. A közvetlen termelő, a munkás, csak akkor rendelkezhetett saját személyével, ha már nem volt röghöz kötött és egy másik személy jobbágya vagy féljobbágya. Ahhoz, hogy munkaerejének szabad eladójává legyen, aki áruját mindenhova elviszi, ahol az piacra talál, meg kellett szabadulnia továbbá a céhek uralmától, tanonc- és segédszabályzataitól, valamint gátló munkaelőírásaitól. Következésképp a történelmi mozgás, amely a termelőket bérmunkásokká változtatja, egyrészt mint a jobbágyság és a céhkényszer alól való felszabadulásuk jelenik meg; s a mi polgári történetíróink csak ezt az oldalt veszik figyelembe. Másrészt azonban ezek az újonnan felszabadult emberek csak azután válnak önmaguk eladójává, hogy megfosztották őket minden termelési eszközüktől és létezésüknek mindazoktól a biztosítékaitól, amelyeket a régi hűbéri intézmények nyújtottak. S e kisajátításuk története tűzzel és vérrel van beírva az emberiség évkönyveibe. Az ipari tőkéseknek, ezeknek az új hatalmasságoknak, nemcsak a céhes kézművesmestereket kellett kiszorítaniok, hanem a gazdagság forrásait birtokló hűbérurakat is. Erről az oldalról felemelkedésük úgy mutatkozik meg, mint egy győzelmes harcnak a gyümölcse, harcnak a hűbéri hatalom és felháborító kiváltságai, valamint a céhek és azok ellen a béklyók ellen, amelyeket ezek a termelés szabad fejlődésére és az embernek ember által való szabad kizsákmányolására raktak. De az ipar lovagjai csak azáltal tudták kiszorítani a kard lovagjait, hogy kihasználtak olyan eseményeket, amelyekben egészen ártatlanok voltak. Épp olyan aljas eszközök segítségével emelkedtek a magasba, mint amelyekkel a szabadon bocsátott római rabszolga egykor urává lett patrónusának. A mind a bérmunkást, mind a tőkést létrehozó fejlődés kiindulópontja a munkás szolgasága volt. A haladás e szolgaság formájának megváltozásában állott, abban, hogy a hűbéri kizsákmányolás tőkés kizsákmányolássá változott át. Ahhoz, hogy e fejlődés menetét megérthessük, nem is kell ilyen messzire visszanyúlnunk. Ámbár a tőkés termelés legkorábbi kezdeteivel szórványosan már a XIV. és XV. században találkozunk néhány földközi-tengeri városban, a tőkés korszak csak a XVI. századtól kelteződik. Ahol fellép, ott a jobbágyság megszüntetése már régen megtörtént, és a középkor fénypontja, a szuverén városok fennállása, már hosszú idő óta elhalványulóban van. Történelmileg korszakalkotók az eredeti felhalmozás történetében mindazok a forradalmi változások, amelyek a kialakuló tőkésosztály számára emeltyűkül szolgálnak; de mindenekelőtt azok a mozzanatok, amelyek során nagy embertömegeket hirtelen és erőszakosan megfosztanak létfenntartási eszközeiktől és mint proletárokat szabad prédául a munkapiacra dobják őket. Az egész folyamat alapja a falusi termelőnek, a parasztnak, a földtől való megfosztása. Ennek története különböző országokban különböző színeket ölt és a különböző szakaszokat különböző sorrendben és különböző történelmi korszakokban futja be. Klasszikus formája csak Angliában található, ezért ezt vesszük példának. A falusi népesség megfosztása a földtől Angliában a jobbágyság a XIV. század végén ténylegesen eltűnt. A népesség túlnyomó többsége akkoriban, és még inkább a XV. században, szabad parasztokból állott, akik a maguk földjén maguk gazdálkodtak, akármilyen hűbéri cégér mögé volt is rejtve tulajdonuk. A nagyobb urasági birtokokon a bailiff-et (tiszttartót), aki korábban maga is jobbágy volt, a szabad bérlő szorította ki. A mezőgazdaság bérmunkásai részint parasztokból állottak, akik szabad idejüket úgy értékesítették, hogy nagy földtulajdonosoknál dolgoztak, részint a tulajdonképpeni bérmunkásoknak önálló, relatíve és abszolúte kisszámú osztályából. Még az utóbbiak is ténylegesen egyszersmind önállóan gazdálkodó parasztok voltak, mert bérükön kívül a cottage-zsal együtt 4, sőt több acre-nyi szántóterületet kaptak. Ezenkívül a tulajdonképpeni parasztokkal együtt részesültek a községi föld haszonélvezetében is, ezen legelt jószáguk, és ez egyúttal tüzelővel, fával, tőzeggel stb. is ellátta őket. Európa valamennyi országában a hűbéri termelést a földnek lehetőleg sok alhűbéres közötti megosztása jellemzi. A hűbérúr hatalma, mint minden uralkodóé, nem járadék-jegyzékének terjedelmén, hanem alattvalóinak számán nyugodott, s az utóbbi az önállóan gazdálkodó parasztok számától függött. Ezért Anglia földje, ámbár a normann hódítás után óriási báróságokra osztották, amelyek közül egy-egy gyakran 900 régi angolszász lordságot zárt magába, mégis kis paraszti gazdaságokkal volt teleszórva, amelyeket csak itt-ott szakított meg egy-egy nagyobb urasági birtok. Ilyen viszonyok - a városok egyidejű virágzása mellett, ami jellemző a XV. századra - lehetővé tették a népnek azt a gazdagságát, amelyet Fortescue kancellár oly ékesszólóan írt le „De laudibus legum Angliae” című munkájában, de kizárták a tőkegazdagságot. A tőkés termelési mód alapját megteremtő forradalmi átalakulás előjátéka a XV. század utolsó harmadában és a XVI. század első évtizedeiben játszódik le. Egy tömeg szabad prédává lett proletárt dobtak a munkapiacra a hűbéri kíséretek feloszlatása által, amelyek, mint azt Sir James Steuart helyesen jegyzi meg, „mindenütt haszontalanul töltötték meg a házat és az udvart”. Ámbár a királyi hatalom, maga is a polgári fejlődés terméke, abszolút uralomra való törekvésében erőszakkal gyorsította e kíséretek feloszlatását, semmiképpen sem volt egyetlen oka annak. Sőt a királysággal és a parlamenttel éles ellentétben levő nagy hűbérúr hasonlíthatatlanul nagyobb proletariátust teremtett azzal, hogy erőszakkal elkergette a parasztságot arról a földről, amelyre annak ugyanolyan hűbéri jogcíme volt, mint neki magának, s hogy a parasztok községi földjét elbitorolta. A közvetlen lökést ehhez Angliában főként a flandriai gyapjú-manufaktúra felvirágzása és a gyapjúárak ennek megfelelő emelkedése adta meg. A régi hűbéri nemességet elnyelték a nagy hűbéri háborúk, az új nemesség kora gyermeke volt, amely kor a pénzt a hatalmak hatalmának tekintette. A szántóföldet juhlegelővé változtatni - ez lett tehát a jelszava. Harrison „Description of England. Prefixed to Holinshed’s Chronicles” című munkájában leírja, hogyan teszi tönkre a kisparasztok kisajátítása az országot. „What care our great incroachers!” (Mit törődnek ezzel a mi nagy bitorlóink?) A parasztok lakásait és a munkások cottage-ait erőszakkal lerombolták, vagy az enyészetnek adták át. „Ha - mondja Harrison - a lovagi birtokok régebbi leltárait összehasonlítjuk a mai állapottal, azt látjuk, hogy számtalan ház és kis parasztgazdaság eltűnt, hogy az ország sokkal kevesebb embert táplál, hogy sok város hanyatlóban van, ámbár néhány új felvirágzik... Sokat tudnék mesélni olyan városokról és falvakról, amelyeket juhlegelők kedvéért leromboltak, s ahol már csak az urasági házak állnak.” E régi krónikák panaszai mindig túlzottak, de pontosan megmutatják, hogy milyen hatást tett a termelési viszonyokban végbemenő forradalom magukra a kortársakra. Fortescue kancellár és Morus Tamás írásainak összehasonlítása rávilágít a XV. és a XVI. század közötti szakadékra. Az angol munkásosztály - mint Thornton helyesen mondja - a maga aranykorszakából minden átmenet nélkül a vaskorszakba zuhant. A törvényhozás megrémült ettől a forradalmi átalakulástól. Még nem állott a civilizációnak azon a fokán, amelyen a „wealth of the nation” [a nemzet gazdagsága], azaz a tőkeképzés és a nép tömegének kíméletlen kizsákmányolása és elszegényítése minden állami bölcsesség ultima Thule-ja [végső határa]. VII. Henrikről szóló történelmi munkájában Bacon ezt mondja: „Ebben az időben (1489) megsokasodtak a panaszok arról, hogy szántóföldeket legelőkké (juhlegelőkké stb.) változtatnak, amelyeket néhány pásztor könnyen ellát; s az időre, élethossziglanra és évi felmondásra kiadott bérleteket (a yeomanek nagy része ebből élt) urasági földekké változtatták. Ez a nép pusztulását, s ennek következtében városok, templomok pusztulását, a tizedek megcsappanását okozta... A király és a parlament bölcsessége ez idő tájt csodálatos volt e visszásság gyógyításában... Intézkedéseket hoztak a községi földek ez elnéptelenítő elbitorlása (depopulating inclosures) és a nyomában járó elnéptelenítő legelőgazdálkodás (depopulating pasture) ellen.” VII. Henrik egyik törvénye (1489. 19. c.) megtiltotta mindazoknak a parasztházaknak a lerombolását, amelyekhez legalább 20 acre föld tartozott. VIII. Henriknek uralkodása 25. évében hozott egyik törvénye megújítja ugyanezt a törvényt. Többek közt azt mondja, hogy „sok bérlet és nagy állatcsorda, különösen juhnyáj halmozódik fel kevesek kezében, ami által a földjáradékok igen megnövekedtek és a földművelés (tillage) nagyon lehanyatlott, templomokat és házakat leromboltak és a nép megdöbbentően nagy tömegei képtelenné váltak arra, hogy magukat és családjukat eltartsák”. A törvény ezért elrendeli az elpusztult parasztházak újraépítését, megszabja a szántóföld és a legelő közti arányt stb. Egy 1533-ból származó törvény arról panaszkodik, hogy némelyik tulajdonosnak 24000 juha van, s az egy személy által birtokolható juhok számát 2000-re korlátozza. A nép panaszai, valamint a kisbérlők és parasztok kisajátítása ellen VII. Henrik óta vagy 150 éven át folyamatosan kiadott törvények egyaránt hasztalanok voltak. Bacon elárulja eredménytelenségük titkát, anélkül, hogy tudna róla. „VII. Henrik törvénye - mondja „Essays, civil and moral” című munkája 29. szakaszában - mély és csodálatra méltó volt, mert meghatározott normálméretű gazdaságokat és parasztházakat teremtett, azaz olyan terjedelmű földet tartott fenn számukra, hogy eléggé gazdag és nem szolgai helyzetű alattvalókat hozhassanak a világra és hogy az eke szarvát tulajdonosok és ne béresek tartsák kezükben” („to keep the plough in the hand of the owners and not hirelings”).