A tőkés-rendszernek viszont, fordítva, a néptömegek szolgai helyzetére volt szüksége, arra, hogy ők maguk bérelhetőkké, munkaeszközeik pedig tőkévé változzanak. Ebben az átmeneti időszakban a törvényhozás arra is törekedett, hogy fenntartsa a mezőgazdasági bérmunkás cottage-a melletti 4 acre földet, és megtiltotta neki, hogy házába albérlőket vegyen. 1627-ben, I. Jakab alatt, a frontmilli Roger Crockert még elítélték, mert a frontmilli manorban [urasági birtokon] cottage-ot épített anélkül, hogy 4 acre földet csatolt volna hozzá állandó tartozékul; 1638-ban, I. Károly alatt, még királyi bizottságot neveztek ki, hogy kikényszerítse a régi törvények végrehajtását, nevezetesen azokét is, amelyek a 4 acre földre vonatkoztak; Cromwell még megtiltotta, hogy London körül 4 mérföldes körzetben házat építsenek anélkül, hogy azt 4 acre földdel látnák el. A XVIII. század első felében még panaszt emelnek, ha a mezőgazdasági munkás cottage-ához nem tartozik 1-2 acre föld. Manapság a mezőgazdasági munkás boldog, ha háza kis kertecskével van ellátva, vagy ha messze tőle pár rood földet bérelhet. „Földesurak és bérlők - mondja dr. Hunter - itt karöltve járnak el. A cottage-hoz tartozó néhány acre túlságosan függetlenné tenné a munkást”. Új, szörnyű lökést kapott a néptömegek erőszakos kisajátításának folyamata a XVI. században a reformációval és ennek nyomán az egyházi birtokok óriási méretű elrablásával. A reformáció idején a katolikus egyház az angol föld nagy részének hűbéri tulajdonosa volt. A kolostorok stb. megszüntetése ezeknek lakóit a proletariátusba taszította. Magukat az egyházi birtokokat többnyire elajándékozták harácsoló királyi kegyenceknek, vagy potom áron eladták spekuláló bérlőknek és városi polgároknak, akik a régi örökbérlőket tömegesen elűzték és gazdaságaikat egybeolvasztották. Az elszegényedett földműveseknek a papi tized egy részére törvényileg biztosított jogát hallgatólagosan elkobozták. „Pauper ubique jacet” [mindenütt szegények], kiáltott fel Erzsébet királynő egy angliai körutazása után. Uralkodása 43. esztendejében végre rákényszerültek arra, hogy a pauperizmust hivatalosan elismerjék a szegényadó bevezetésével. „E törvény megalkotói szégyelték kimondani annak okait, és ezért, teljesen a szokás ellenére, minden preamble (bevezető indokolás) nélkül bocsátották útjára”. A 16 Car. I. 4* e törvényt örökérvényűnek nyilvánította, és valóban csak 1834-ben nyert új, szigorúbb formát. A reformációnak nem ezek a közvetlen hatásai voltak a legmaradandóbbak. Az egyházi tulajdon a hagyományos földtulajdonviszonyok vallási védőbástyája volt. Ledőltével ezek a földtulajdonviszonyok nem voltak tovább tarthatók. A XVII. század utolsó évtizedeiben a yeomanry, a független parasztság, még számosabb volt, mint a bérlők osztálya. Ez alkotta Cromwell fő erősségét, és még Macaulay bevallása szerint is előnyös ellentétben állott a részeges kurtanemesekkel és lakájaikkal, a falusi papokkal, akiknek az volt a feladata, hogy az uraság „kedvenc cselédjének” bekössék a fejét. Maguk a falusi bérmunkások is részesültek még a községi tulajdonban. 1750 körül a yeomanry eltűnt, és a XVIII. század utolsó évtizedeiben a földművesek községi tulajdonának utolsó nyoma is elenyészett. A mezőgazdasági forradalom merőben gazdasági hajtórugóitól itt eltekintünk. Erőszakos emeltyűit kutatjuk. A Stuartok restaurációja alatt a földtulajdonosok törvény segélyével vittek véghez egy olyan elbitorlást, amely mindenütt a kontinensen törvényes körülményesség nélkül is végbement. Megszüntették a föld hűbéri alkotmányát, azaz lerázták magukról az államnak teljesítendő szolgáltatásokat, az államot a parasztságra és a nép egyéb tömegeire kivetett adókkal „kártalanították”, azokra a birtokokra, amelyekre csak hűbéri jogcímük volt, mint modern magántulajdonra formáltak jogot, és végül kierőszakolták azokat az illetőségi törvényeket (laws of settlement), amelyek mutatis mutandis olyan hatással voltak az angol földművesekre, mint a tatár Borisz Godunov rendelete az orosz parasztságra. A „glorious revolution” (dicsőséges forradalom) az orániai III. Vilmossal együtt a földesúri és tőkés többletcsinálókat juttatta uralomra. Ezek az urak azzal szentelték fel az új korszakot, hogy az állami uradalmaknak eddig csak szerényen űzött ellopását óriási méretekben gyakorolták. Ezeket a birtokokat elajándékozták, potom áron eladták, vagy egyenes bitorlás útján magánbirtokokhoz csatolták. Mindez a törvényes illemszabályok legcsekélyebb figyelembevétele nélkül történt. Az így csalárd módon eltulajdonított állami birtok, az egyháztól rabolttal együtt - amennyiben az utóbbi a köztársasági forradalom alatt nem veszett el - az alapja az angol oligarchia mai fejedelmi uradalmainak. A polgári tőkések elősegítették ezt a műveletet, többek között azért, hogy a földet merő kereskedelmi cikké változtassák, a mezőgazdasági nagyüzem területét kiterjesszék, a vidékről származó, szabad prédát jelentő proletárok kínálatát szaporítsák stb. Ezenkívül az új földbirtokos arisztokrácia természetes szövetségese volt az új bankokráciának, a tojásból éppen hogy kibújt pénzmágnásoknak és az akkoriban védővámokra támaszkodó nagy manufaktúra-tulajdonosoknak. Az angol burzsoázia a saját érdeke szempontjából ugyanolyan helyesen cselekedett, mint a svéd városi polgárok, akik fordítva, gazdasági védőbástyájukkal, a parasztsággal együtt, támogatták a királyokat abban, hogy erőszakkal visszaszerezzék a koronauradalmakat az oligarchiától (1604-től, majd később X. és XI. Károly alatt). A községi tulajdon - amely teljesen különbözik az imént vizsgált állami tulajdontól - ősi germán intézmény volt, amely a hűbériség takarója alatt tovább élt. Láttuk, hogy ennek erőszakos elbitorlása, amelyet többnyire a szántóföldeknek legelőkké változtatása kísért, a XV. század végén kezdődik és a XVI. században tovább folytatódik. De akkoriban ez a folyamat mint egyéni erőszakosság ment végbe, amely ellen a törvényhozás 150 éven át hiába küzdött. A haladás a XVIII. században abban nyilvánul, hogy most maga a törvény lesz a nép földje elrablásának előmozdítója, ámbár emellett a nagybérlők a maguk kis független magánmódszereit is alkalmazzák. A rablás parlamentáris formája a „Bills for Inclosures of Commons” (törvények a községi föld bekerítésére), más szóval olyan rendeletek, amelyek révén a földesurak önmaguknak ajándékozzák magántulajdonul a nép földjét, vagyis a népet kisajátító rendeletek. Sir F. M. Eden ravasz ügyvédi beszédét, amelyben a községi tulajdont a hűbérurak helyére lépett nagy földtulajdonosok magántulajdonának igyekszik feltüntetni, önmaga cáfolja meg azzal, hogy ő is „általános parlamenti törvényt” követel „a községi földek bekerítésére”, tehát elismeri, hogy parlamenti államcsínyre van szükség ahhoz, hogy e földeket magántulajdonná változtassák, másrészt pedig a törvényhozástól „kártalanítást” követel a kisajátított szegények számára. Míg a független yeomanek helyére tenant-at-will-ek, egy évre felmondható kisebb bérlők léptek, egy szolgai és a földesurak önkényétől függő csapat, addig a községi tulajdonnak rendszeresen űzött ellopása, az állami uradalmak elrablása mellett, különösen elősegítette azoknak a nagy bérleteknek a megduzzadását, amelyeket a XVIII. században tőkés bérleteknek vagy kereskedő bérleteknek neveztek, valamint a falusi népességnek proletariátusként való „szabaddá tételét” az ipar számára. Mindazonáltal a XVIII. század még nem értette meg annyira a nemzet gazdagságának és a nép szegénységének azonosságát, mint a XIX. évszázad. Ezért az akkori közgazdasági irodalomban a leghevesebb vita folyik az „inclosure of commons”-ról [a községi földek bekerítéséről]. Néhány részt közlök az előttem levő bőséges anyagból, mert ezek élénken szemléltetik az akkori helyzetet. „Hertfordshire sok egyházközségében - veti papírra egy felháborodott toll - 24 bérlet, amelyek átlagosan 50 és 150 acre közöttiek voltak, 3 bérletté olvadt össze”. „Northamptonshire-ben és Lincolnshire-ben a községi földek bekerítése nagyon elharapódzott és a bekerítések révén keletkezett új lordságok legtöbbjét legelővé változtatták; ennek következtében sok lordságban, ahol korábban 1500 acre-t szántottak fel, most 50 acre-t sem művelnek meg... Egykori lakóházak, csűrök, istállók stb. romjai” - csak ezek a nyomai a korábbi lakóknak. „Némely helyen száz házból és családból... 8 vagy 10 maradt... A legtöbb olyan egyházközségben, ahol a bekerítés csak 15 vagy 20 évvel ezelőtt történt, igen kevés a földtulajdonos azoknak a számához képest, akik a földet bekerítetlen állapotában művelték. Nem ritka jelenség, hogy 4 vagy 5 gazdag állattenyésztő bitorol nagy, nemrégiben bekerített lordságokat, amelyek azelőtt 20-30 bérlő és ugyanannyi kisebb tulajdonos és lakos kezén voltak. Mindezeket családostul kidobták birtokukról, sok más családdal együtt, amelyeket ők foglalkoztattak és tartottak el”. A bekerítés ürügyén nemcsak parlagon heverő földet csatolt a magáéhoz a szomszédos földesúr, hanem gyakran olyat is, amelyet a községnek fizetett bizonyos díj ellenében vagy közösen műveltek. „Itt olyan nyílt mezők és földek bekerítéséről beszélek, amelyeket már megműveltek. Még azok az írók is, akik a bekerítést védelmezik, elismerik, hogy az utóbbi a nagy bérletek monopóliumát növeli, a létfenntartási eszközök árát megdrágítja és elnéptelenedést idéz elő... és még a parlagföldek bekerítése is, ahogyan most gyakorolják, elrabolja a szegénytől létfenntartási eszközeinek egy részét, és megduzzasztja azokat a bérleteket, amelyek már amúgyis túlságosan nagyok”. „Ha - mondja dr. Price - a föld néhány nagy bérlő kezére jut, a kis bérlők (ezeket korábban így jellemezte: „egy sereg kis tulajdonos és bérlő, akik magukat és családjukat az általuk megművelt föld termékéből, a községi földekre hajtott juhokból, szárnyasokból, disznókból stb. tartják el, úgyhogy nincs sok okuk vásárolni létfenntartási eszközöket”) olyan emberekké változnak, akiknek mások számára végzett munkával  kell kenyerüket megkeresniök, és akik arra kényszerülnek, hogy mindenért, amire szükségük van, a piacra menjenek... Talán több munkát végeznek, mert nagyobb a kényszer... A városok és a manufaktúrák nőnek, mert több embert kergetnek oda, akik munkát keresnek. Ez az a mód, ahogyan a bérletek koncentrációja természetszerűen hat és ahogyan ebben a királyságban már sok év óta valóban hatott”. A bekerítések összhatását így foglalja össze: „Egészében véve az alsóbb néposztályok helyzete szinte minden tekintetben rosszabbodott, a kisebb földbirtokosokat és bérlőket a napszámosok és béresek színvonalára nyomták le; s ugyanakkor a létfenntartás ebben a helyzetben nehezebb lett”. Valóban, a községi föld elbitorlása és az ezt kísérő mezőgazdasági forradalom olyan heves hatással volt a mezőgazdasági munkásokra, hogy bérük - maga Eden szerint - 1765 és 1780 között kezdett a minimum alá süllyedni, és hivatalos szegényalamizsnával kellett kiegészíteni. Munkabérük - mondja - „már csak éppen a feltétlen életszükségletekre volt elegendő”. Hallgassuk még meg egy pillanatra a bekerítések egyik védelmezőjét és dr. Price ellenfelét. „Nem helyes elnéptelenedésre következtetni abból, hogy ma már nem látni munkájukat a nyílt mezőn eltékozló embereket... Ha azután, hogy a kisparasztokat olyan emberekké változtatták át, akiknek mások számára kell dolgozniuk, ezek több munkát folyósítanak, ez olyan előny, amelyet a nemzetnek (amelyhez az átváltoztatottak természetesen nem tartoznak hozzá) kívánnia kell... A termék nagyobb lesz, ha kombinált munkájukat egyetlen bérleten alkalmazzák: így többlettermék jön létre a manufaktúrák számára, és ezáltal a termelt gabonamennyiséghez viszonyítva szaporodnak a manufaktúrák, e nemzet aranybányái”. Az a sztoikus lelki nyugalom, amellyel a közgazdász a „tulajdon szent jogának” pimasz meggyalázását és a személyek elleni durva erőszakot szemléli, mihelyt ez a tőkés termelési mód alapjainak lerakásához szükséges, megmutatkozik többek közt a méghozzá tory-színezetű és „emberbarát” Sir F. M. Edennél. A rablások, rémtettek és sanyargatások egész sora, amely a XV. század utolsó harmadától a XVIII. század végéig a nép erőszakos kisajátítását végigkíséri, csak a következő „vigasztaló” befejező elmélkedésre készteti: „Ki kellett alakítani a szántóterület és a legelő közti helyes (due) arányt. Az egész XIV. században és a XV. század legnagyobb részében 1 acre legelőre még 2, 3, sőt 4 acre szántó jutott. A XVI. század közepén ez az arány megváltozott, úgyhogy 2 acre legelő jutott előbb 2, majd 1 acre szántóra, míg végül is elérték a helyes arányt: 3 acre legelő 1 acre szántóra.” A XIX. században természetesen még az emléke is eltűnt a földművesek és a községi tulajdon közötti összefüggésnek. Hogy későbbi időkről ne is beszéljünk, vajon kapott-e valaha egy fillér kárpótlást is a földművesnép azért a 3511770 acre községi földért, amelyet 1801 és 1831 között elraboltak tőle és amelyet a földesurak parlamentáris úton a földesuraknak ajándékoztak? A földművesek földtől való megfosztásának utolsó nagy folyamata végül az úgynevezett clearing of estates (a birtokok megtisztítása, a valóságban az emberek kiseprése ezekről). Az összes eddig szemügyre vett angol módszerek csúcspontjukat a „megtisztításban” érték el. Ahogyan az előző szakaszban, a modern viszonyok leírásánál láttuk, most, amikor már nincsenek többé elűzhető független parasztok, a dolog a cottage-októl való „megtisztítással” folytatódik, úgyhogy a mezőgazdasági munkások az általuk megművelt földön már arra sem találnak helyet, hogy ott lakjanak. A „clearing of estates” tulajdonképpeni értelmét azonban csak a modern regényirodalom ígéretföldjén, a skót felföldön ismerjük meg. Itt ezt a folyamatot kiemeli rendszeres jellege, a nagy méretek, amelyekben egy csapásra keresztül viszik (Írországban a földesurak annyira vitték, hogy egyszerre több falut söpörtek el; a skót felföldön olyan földterületekről van szó, amelyeknek nagysága német hercegségekével vetekszik) - végül pedig az elsikkasztott földtulajdon különleges formája. A skót felföld kelta lakossága clanokra [nemzetségekre] oszlott, amelyek közül mindegyik tulajdonosa volt az általa benépesített földnek. A clan képviselője, a főnök, illetve a „nagy férfiú”, e földnek csak címzetes tulajdonosa volt, éppen úgy, mint ahogy az angol királynő a nemzet egész földjének címzetes tulajdonosa. Amikor az angol kormánynak sikerült a „nagy férfiak” belső háborúit és a skót alföld síkságaira való folytonos betöréseiket elfojtani, a clan-főnökök egyáltalán nem mondtak le régi rablómesterségükről; csak a formáját változtatták meg. Címzetes tulajdonjogukat önkényesen magántulajdonjoggá változtatták, s minthogy a clan tagjainál ellenállásba ütköztek, elhatározták, hogy ezeket nyílt erőszakkal elűzik. „Egy angol király ugyanilyen jogon arra vetemedhetnék, hogy alattvalóit a tengerbe kergesse” - mondja Newman professzor. Ezt a forradalmat, amely Skóciában a trónkövetelő utolsó felkelése után kezdődött, első szakaszaiban nyomonkövethetjük Sir James Steuartnál és James Andersonnál. A XVIII. században a földjükről elűzött gaeleknek ugyanakkor megtiltották a kivándorlást, hogy erőszakkal Glasgow-ba és más gyárvárosokba hajtsák őket. A XIX. században uralkodó módszerek példájaképpen elég, ha itt Sutherland hercegnő „tisztításait” említjük. Ez a gazdaságilag képzett személy rögtön uralomralépésekor elhatározta, hogy gyökeres gazdasági gyógymódot alkalmaz, és az egész grófságot, amelynek lakossága korábbi hasonló műveletek következtében már 15000-re olvadt le, juhlegelővé változtatja. 1814-től 1820-ig ezt a 15000 lakost, körülbelül 3000 családot, rendszeresen elűzték és kiirtották. Valamennyi falujukat lerombolták és fölégették, valamennyi szántóföldjüket legelővé változtatták. Brit katonákat vezényeltek ki a végrehajtáshoz, és harcokra került sor a bennszülöttekkel. Egy öregasszony elégett kunyhója lángjaiban, amelyet vonakodott elhagyni. Ily módon ez a hölgy 794000 acre földet sajátított el, amely ősidők óta a clané volt. Az elűzött bennszülötteknek kiutalt a tengerparton kb. 6000 acre-t, családonként 2 acre-t. Ez a 6000 acre eddig megműveletlen volt és tulajdonosainak semmit sem jövedelmezett. A hercegnő nemes érzületében odáig ment, hogy acre-jét átlagosan 2 shilling 2 penny járadékért adta bérbe a clantagoknak, akik évszázadok óta ontották vérüket a hercegi családért. Az egész rablott clan-földet 29 nagy juhbérletre osztotta, amelyek mindegyikén egyetlen család lakik, többnyire angol béresek. 1825-ben a 15000 gael helyét már 131000 juh foglalta el. A bennszülötteknek a tengerpartra dobott része megpróbált halászatból megélni. Kétéltűekké lettek és - mint egy angol író mondja - félig a szárazföldön, félig a vízen éltek, s a kettőből is csak félig éltek meg. De a derék gaeleknek még keményebben meg kellett bűnhődniök azért, hogy romantikus hegylakói módon bálványozták a clan „nagy férfiait”. A nagy férfiak megérezték a halszagot. Valami hasznothajtó dolgot szimatoltak mögötte, és a tengerpartot bérbe adták a nagy londoni halkereskedőknek. A gaeleket másodszor is elűzték. Végül pedig a juhlegelők egy részét visszaváltoztatják vadászterületté. Tudjuk, hogy igazi erdők Angliában nincsenek. Az a vad, amely a nagyurak parkjaiban él, alkotmányos háziállat, hájas, mint a londoni tanácsnokok. Ezért Skócia a „nemes szenvedély” utolsó menedékhelye. „A felföldön - mondja Somers 1848-ban - az erdőségeket nagyon megnövelték. Itt van Gaick egyik oldalán Glenfeshie új erdeje és amott a másik oldalon Ardverikie új erdeje. Ugyanerre található a Black Mount, egy hatalmas pusztaság, amelyet nemrégiben hoztak létre. Keletről nyugatra, Aberdeen környékétől az obani szirtekig most egybefüggő erdőség terül el, míg a felföld más részein Loch Archaig, Glengarry, Glenmoriston stb. új erdei láthatók... Földjüknek juhlegelővé való változtatása... a gaeleket terméketlenebb talajra kergette. Most a rőtvad kezd a juhok helyére lépni, és amazokat még őrlőbb nyomorba kergeti... A vadaskerte és a nép nem lehetnek meg egymás mellett. Az egyiknek vagy a másiknak biztosan át kell adnia a helyét. Ha megengeditek, hogy a vadászatok száma és nagysága az elkövetkező negyed évszázadban úgy növekedjék, mint az előzőben, akkor rövidesen egyetlen gaelt sem fogtok találni szülőföldjén. Ez a mozgalom a felföldi földtulajdonosok között részint a divatnak tulajdonítható, arisztokratikus viszketegségnek, vadászszenvedélynek stb., részint azonban kizárólag a profitra sandítva űzik a vaddal való kereskedést. Mert tény, hogy egy darab hegyi föld, vadászterületté alakítva, sok esetben jóval hasznothajtóbb, mint ha juhlegelőnek használnák... A szenvedélyes vadászt, aki vadászterületet keres, csak erszényének terjedelme korlátozza ajánlatában... A felföldet olyan szenvedések sújtották, amelyek nem kevésbé kegyetlenek azoknál, amelyeket a normann királyok politikája zúdított Angliára. A rőtvad szabadabb mozgási térhez jutott, miközben az embereket mind szűkebb és szűkebb körbe hajtották... A nép egyik szabadságát a másik után rabolták el... És az elnyomás még napról napra fokozódik. A tisztítást és a nép elűzését a tulajdonosok mint szilárd elvet követik, mint valami mezőgazdasági szükségességet, éppúgy, ahogy Amerika és Ausztrália vadonjaiban kiirtják a fákat és a bozótot, és ez a művelet a maga nyugodt, üzletszerű útján halad előre” Az egyházi birtokok elrablása, az állami uradalmak csalárd elidegenítése, a községi tulajdon ellopása, a hűbéri és clan-tulajdon bitorló módon és kíméletlen terrorizmussal véghezvitt átváltoztatása modern magántulajdonná, - ezek voltak az eredeti felhalmozás idilli módszerei. Ezek hódították meg a teret a tőkés mezőgazdaságnak, kebelezték be a földet a tőkébe és teremtették meg a városi ipar számára a szükséges kínálatot szabad prédául szolgáló proletárokból.”

 Mi derül ki a fenti olvasmányból? Először is: a tőkefelhalmozás, a földek pénztermelőhellyé válása élő és lakóhelyből eredetileg törvénytelen (félig-meddig természetes, mert gazdasági rugók mozgatták, de olyan jellegű, mint mondjuk korunkban a korrupció, vagy a maffia ami ellen szintén természetesnek tartjuk az állami föllépést) folyamat volt, amit a nagyfokú haszon hajtott, de amit maguk a királyok, a hagyományos társadalmi rend őrei keményen igyekeztek akadályozni. Kétség nem fért hozzá, hogy erkölcstelen és törvénytelen dologról van szó. Itt álljunk meg egy percre! Nehéz kérdés, hogy az emberi közösség milyen mértékben küzdjön ezek ellen, mennyiben szabad őket természetes jelenségeknek tartani? Én úgy vélem, hogy háromféle rossz válasz van: az első -a mostanság dívó- hogy névleg szigorúan tiltom, gyakorlatilag segítem ezeket a jelenségeket. Ez a hozzáállás segítette elő az eredeti tőkefelhalmozást is. A második, ha ellenmaffiát hozok létre (mint a Fasiszta Párt Olaszországban), a harmadik pedig, ha libertárius módon szabadon eresztenénk ezeket is (de mivel szerintem libertárius/anarchista világ nem nagyon tud létrejönni, ezt legföljebb bizonyos hatalmi vákuumokban tesztelhette az emberiség, ott némi harc után az elszabadult maffia szokta az új uralmat elhozni).  Én úgy vélem, hogy csak erős, és szigorú és nem változékony, széles körben elfogadott törvényekkel szabályzott közösségek képesek az ilyen belső betegségek ellen hatékonyan harcolni! Ilyen belső betegség a tőkefelhalmozás is. A másik fontos megjegyzés: bizonyos történelmi- gazdaságtörténeti korokban nagyon is megtérülőnek bizonyulhatnak ilyen jelenségek, illetve ezek követése. Ez ellen nehéz tenni, de nem jelenti, hogy ugyanezeket a gazdasági feltételeket nem lehet valahogy úgy felhasználni, hogy inkább jó süljön ki belőle. Az újkor (jobb szóval modern kor) olyan korszak volt, amikor a tőkekoncentráció nagyon nagyfokú haszonnal kecsegtetett, aminek sok oka van, amit részben érintettünk (az innováció „tudományosítása”), részben technikatörténeti vonatkozásúak, ezért hívom első tőkekoncentrációs periódusnak (korszakunk szempontjából nézve, volt már római tőkekoncentráció is). A történelem tanúsága azonban, hogy ezek a korszakok nem szoktak örökké tartani, nem biztos tehát, hogy ha ma az Apparátus biztosítja és növeli a tőkekoncentrációt, akkor a „haladás” ügyét szolgálja. Térjünk vissza angliai történetéhez! Segítette az „ügyet”, hogy Angliában volt egyfajta jogi bizonytalanság, hogy ki birtokolhat földet és ki használhatja azt. A bekerítéseket részben a protestáns/abszolutista átalakulás, majd a forradalom, főleg pedig a whigek (liberálisok) XVIII.-ik századi dominanciája tette legálissá. Ez azonban már teljesen tradícióellenes állami jogátírás volt – tehát „második névadás”, spontaneitásról itt már szó sincs (itt fontos megjegyezni, hogy a jog eredetileg hagyomány volt, nem pedig az állami szabályozás eszköze!). Skóciában a felföldi klánok a Bonnie Prince Charlie féle lázadást követő (miért támogatta a katolikus trónkövetelőt a radikális protestáns klánok jelentős része is, egy olyan időben, amikor a vallási identitás erősebb volt, mint a nemzeti, etnikai? Mert tudták, hogy az ellenoldalon egész életformájukat fenyegetik.) szétverése adott lehetőséget, hogy a gael jogrend helyet modern angol jogrendet bevezetve, illetve a kettőt ügyesen összezagyválva a klánfőnökök hagyományos patriarchális törzsfőnöki földkezelési jogát a földek kapitalista birtoklásának fölfogva a lakosságot földönfutóvá tegyék, Az ipari kapitalizmus ipari forradalom létrejöttének pedig előfeltétele volt, hogy olyan munkaerő jöjjön létre, melynek nincs hagyományos helye a társadalomban, hanem dolgozó tömeg akinek a munkaereje a tőke által megvásárolható. Marx ezt jól látta, de utána ezt az új, földönfutóvá lett parasztokból, majd a gépesítés során tönkremenő céhes polgárokból létrejövő „osztályt” az új rend vezető erejének, letéteményesének tette meg, amiben sajnos nem is tévedett nagyot… Az Apparátus társadalma ugyanis szükségszerűen tömegtársadalom. Lényege, hogy az alkotórészeit képező egyének szabad vegyértékűek és jól adaptálhatóak legyenek bármilyen új funkcióra. Az ilyen egyének összessége a tömeg. A pénztőke alapvetően csak a tőke egyik válfaja, amely történetünk kezdetén -többek közt-azért volt fontos, mert alternatívát jelentett az uralkodó osztály hatalmi tőkéjével szemben, ráadásul szabad vegyértékűként jól lehetett illeszteni a tudósok, feltalálók, valamint a felszabadult munkaerő -a tömeg- szabad vegyértékéhez. A tömegek mozgósításának képessége azonban ugyanolyan, ha nem értékesebb tőke, mint a pénztőke A liberális és „konzervatív” tőkések, akik, mint láttuk vagyonukat nagyrészt törvénytelenül szerezték, ebben a műfajban hamarosan erős konkurrenciát kaptak a szocialisták, kommunisták, nemzetiszocialisták, fasiszták és hasonlók képében, akikről hamar kiderült, hogy miközben az elnyomók ellen küzdenek, semmivel sem különbek ezeknél, sőt. Erről később, a modern államról szóló részben még szólok, de most kanyarodjunk vissza az eredeti tőkefelhalmozódáshoz. Az iménti részben az ipari tőke (és munkásság) létrejöttét néztük meg, de a pénztőkéét, mely feltétele volt az egész apparátus létrejöttének még nem láttuk.