konzervatív kiút a kapitalizmusból

A céh

Első rész Mi a baj a kapitalizmussal?

I/E-3 Zsidók, szabadkőművesek és a kapitalizmus létrejötte

Az Andrássy gróf híres szálló igéje: „az a bajunk, hogy nincs elég zsidónk” mindenüvé elröpült. Szánakozva néztük azokat a középkorban sínlődő helyeket, a hol nincs zsidó. Zsidó és vasút kellett mindenkinek, hogy pezsgésbe jöjjön a forgalom.  Bartha Miklós: Kazárföldön

Ez volt a zsidóság. Kényes témához érkeztünk. Kényességét mi sem mutatja jobban, minthogy szélsőséges álláspontok csapnak össze. A „mainstream” szerint nincs is itt semmi látnivaló, a szélsőjobboldal szerint viszont valamifajta titkos világirányító erőről, okkult háttérhatalomról és ki tudja miről van szó. Mint az előzményekből is látszik, a kérdés nem megkerülhető, mert a zsidóság szerepének tagadása a pénztőke felhalmozásában egészen egyszerűen történelemhamísítás volna (a zsidó származású -evangélikusnak keresztelt, de köztudomásúan nem vallásos – Marx sem tett ilyet, a mai baloldal és véleményformáló fősodor viszont igen gyakran, antiszemitizmusnak bélyegezve, már a témát is). Ezzel az elhallgatással növelik a suttogó propagandát a szélsőjobboldali és populista oldalon, ahol gyakori az olyan elképzelés (a minap olvastam egy kommentben), hogy a zsidók tudatosan csinálnak rossz filmeket, hogy ezzel tönkretegyék a magyar filmgyártást. Hogy félreértés ne essék, nem arról volt szó, hogy a zsidók színvonaltalan kommersz filmeket készítenek, amiket jól el tudnak adni (ebben volna igazság, hisz, mint láthattuk, erről szól a kapitalizmus), hanem hogy sátáni aknamunkával direkt rossz filmeket készítenek, hogy így pusztítsák a magyar kultúrát. Ez és a hasonló elméletek teljesen eszementek. Tudniillik ilyen sátáni gonosz ember nincs. Van valamennyi -nagyon kevés számú-gonosz ember, akit gonosszá tett pl. az ember embernek farkasa elvvel való szembesülés, lelki sérülések, súlyos lelki tompaság stb., és ennél azért jóval több, de még mindig nem nagyon sok cinikus (gaz)ember, aki tudatosan alkalmazkodik az említett farkastörvényekhez, bár kicsit fájlalja, de az iménti és hasonló jelszavakkal felmentést ad magának. Az emberek túlnyomó többsége alapvetően jónak gondolja magát, legföljebb közben olyan kompromisszumokat hoz (nem hellyel közzel, hanem rendszerszerűen persze -ez a korrupció, avagy a Bűn), amikkel magát is becsapja. Ennek a világnak ez sajnos meghatározója, de nem mindegy, hogy mennyire elkerülhetetlen, kötelező eleme ez az életnek. A rossz rendszerek erősítik az ilyen kompromisszumhozatalokat. A kapitalizmusnak már sok ilyen tulajdonságát láttuk, a gazdasági élet amorálissá tételétől odáig, hogy azok a hazugságok, amelyek a modernista ideológiák hazugságai, magát a bennük, velük élő embert is beszennyezik, de a hagyományos társadalmaknak is szokott lenni ilyen árnyoldaluk, ott az ember jellemzően a közösség mögé bújva kerüli el az egyéni felelőséggel való szembenézést, ahogy hajlamossá válhat dehumanizálni a csoporton kívülieket is. Ezek aztán együtt is járhatnak. A fentiek a zsidókra is ugyanúgy igazak, mint bárki másra, a világot sátáni kacajjal pusztító gonosz zsidó képét tehát elfelejthetjük. Ez nem jelenti viszont, hogy a zsidóságnak ne volna vagy ne lett volna jelentős szerepe mai világunk kialakításában, és ezt a szerepet -hiszen erősen kritikus íráson dolgozom, tehát értelemszerűen- ne látnám nem kis mértékben (de nem kizárólagosan) negatívnak. Esetleges zsidó olvasóimat ezzel sem elriasztani, sem öngyűlöletre indítani nem szeretném. Az európai fehér ember szerepe (zsidókkal együtt vagy anélkül) ugyanilyen negatív, hiszen a kapitalizmus egész létrejötte az ő műve, más rasszok abban csak periférikusan vettek részt. Ugyanakkor a baloldalon terjedő fehér öngyűlöletet, vagy a fehér férfi megbélyegzését teljesen őrült hagymáznak gondolom. Ami viszont nem jelenti, hogy ne beszélhetnénk tisztán a Nyugat bűneiről. Vagy erényeiről. A zsidóságról ugyanígy vélem. Térjünk hát vissza a törtélemhez.

Előzetesen hadd szögezzem le, hogy a zsidóság se becsületes úton szerezte vagyonának fundámentumait, még akkor se, ha a pénzügyi műveleteket, hitelezést, vagy akár még az uzsorát is becsületes útnak tekintjük. A római birodalom bukását követő időben ugyanis a bizánci keresztyén és a vele harcban álló perzsa zoroasztriánus területek közötti kereskedelmet az egyik oldalon sem kedvelt, de azért az ellenséghez se tartozó zsidók szabadon kézben tarthatták (kisebb részben pedig , a déli útvonalakon pogány arab kereskedők szerepeltek, akik aztán az iszlám megszületéséhez járultak hozzá), a népvándorlás során mobilizálódó nomád harcos népeket pedig ügyesen becsatornázták a gazdasági vérkeringésbe, szlávok elleni hadjárataikat rabszolgaszerzésre használták fel, innen ered a szláv -sclavus -slave rabszolga szó a nyugat-európai nyelvekben. A Kazár Kaganátus zsidó vallásra térése tehát nem valamifajta értelmetlen csodabogár jelenség, azért maradt egyedi, mert a győzedelmes iszlám (a volgai Bolgár Birodalom -Álmos fejedelem /ilteber/- iszlám hitre térése!) és a szintén szláv rabszolgákon meggazdagodott viking kereskedők által létrehozott kijevi Rusz (vagyis a későbbi Oroszország) megerősödése és bizánci keresztyén hitre térése beszorította, majd fölszámolta(?) azt. Mindenesetre nagyrészt ez a kereskedelem a zsidó pénzvagyon alapja. Ezt nem antiszemita hatáskeltés kedvéért írtam le, hanem hogy bemutassam, komoly tőke leginkább csak erőszak által jöhet létre. Mindenesetre a zsidóság az így megszerzett tőkéjét kamatoztatta. Köztudomású, hogy a középkori Európában az Egyház nyomására (amely pedig részben a természetjogra, részben pedig az Ószövetségre(!) hivatkozva vezette ezt le), tiltotta a kamatszedést, mint olyan nyereséget, ami nem egyértelmű munka eredményeként jön létre. Ez a tiltás különben több vallásban, kultúrában is létezik (pl. az iszlámban, vagy ld. Ószövetség, pont a zsidó vallásban, csak ők ezt csak közösségen belül gondolták betartani). Az Egyház parancsa azonban a zsidókra nem vonatkozott, az uralkodók pedig nem siettek rájuk is kiterjeszteni a tiltást, mert ők maguk leginkább tőlük remélhettek pénzt. A középkori királyok hatalma ugyanis erősen limitált volt. A hagyomány és a többi társadalmi csoport jogai, privilégiumai (arisztokrácia, nemesség, városok, céhek, az Egyház stb.) nagymértékben korlátozták azt. Főleg a keresztes háborúktól, de még inkább a reneszánsztól kezdve, amely az egyéniség kiteljesedését és az uralkodók hatalmi és kulturális igényeinek megnövekedését hozta, a zsidóktól fölvett pénzkölcsön fontos szerepet játszott az uralkodók gazdálkodásában. Ez a zsidóság további nagymértékű gazdagodását, egyben azonban üldöztetését is hozta, ugyanis, amikor egy király vagy uralkodó herceg már nem bírta visszafizetni adósságát, a problémát legtöbbször úgy oldotta meg, hogy teljesítette az Egyház és a polgárság (akiknek ugyebár -versenyelőnyös- pénzügyi konkurenciát jelentettek) régi kívánságát és kiűzte a zsidókat Így ugyan a további hiteltől is elesett, de legalább az adósságcsapdából is kikerült. A hatalommegosztás primitív, de működő módja volt ez. Az ostor természetesen sosem a leggazdagabb pénzembereken, hanem a szegényebb zsidókon csattant a legjobban. Summa summarum, a zsidóknál egyre nagyobb pénzvagyon gyűlt össze (akik ezt nagyon el se költhették, mert amíg a társadalom főnemestől elvárta a költekezést, a reprezentációt, zsidótól ugyanezt rossz réven vette), és ez tette lehetővé, hogy az Indiák összerabolt aranya ne passzív kincs legyen, mint a keleti hatalmasságok vagyonának nagy része (zsidók -és örmények, görögök, párszik stb. – ott is voltak, szerepet is játszottak valamelyest, de ahhoz, hogy ez a pénzügyi tőkefelhalmozódás Európában létrejöhessen kellett egyrészt az amerikai rabszolgatartó rend, és kellett az európai társadalomfejlődés is), hanem tőkévé váljék. Érdekességként újra említsünk meg néhány (egyesek szerint részben zsidó származású, de mindenesetre keresztyénként, sőt kaszt felettiként -az egyházi tiltással mit sem törődve működő) családi bankházat, mint a Mediciek, Welserek, Fuggerek, akik már léteztek ebben az időben, és pl. a XVI. századi amerikai arany és rabszolgahajszákat az utóbbi kettő előszeretettel finanszírozta, de a kor prekapitalista jellegét jól mutatja, hogy pénzvagyonukat végülis politikai hatalommá transzformálták, utóbb föl is hagyva pénzügyi tevékenységükkel. Ismét elérkeztünk hát a harmincéves háborúhoz, ahol történetemet kezdtem. Ezt a történetet én szellemtörténeti aspektusból írtam le, mert az Apparátusról szóló gondolataimat ezen keresztül tudtam legjobban ismertetni. De ugyanezt a történetet -úgy vélem- meg lehetne írni szinte kizárólag pénzügyi szempontból. Milyen pénzügyi feltételekkel kezdtek létrejönni a modern (illetve premodern-prekapitalista abszolutista) államok, kik és milyen feltételekkel hiteleztek nekik (egyáltalán miért volt szükségük hitelre), és milyen folyamatos finanszírozási csapdában voltak ezek és van a modern Állam, és mindezek milyen pénzügyi-financiális hátterét adják az Apparátus működésének, milyen privilegizált rétegekkel, csoportokkal? Sajnos azonban ezt nem fogom megtenni, annak ellenére, hogy Nagy Dániel ennek részleteit már többször számonkérte rajtam -teljes joggal-, mert sajnos nem értek hozzá eléggé. Pedig nem mellékes kérdésről van szó, ahogy erre röviden vissza fogok térni, a pénzügyi konstrukció adja az Apparátus működésének legfontosabb alapjait, a „második névadás” nem jelentéktelen része pont erre vonatkozott. A zsidóság pedig ennek a történetnek a kulccsszereplője. Meg vannak hát az Apparátus vezető csoportjai: a filozófusok -enciklopédisták, megvannak az ipari tőke és megvannak a pénztőke urai. De hogy jött létre közöttük az a szövetség, amelyről korábban írtam? Hogyan jött létre a Felvilágosodás élcsapatának szövetsége a Tőkével? Mert innen nézve láthatjuk ugyan az érdekek azonosságát, láthatjuk az eszmei alapok meglételét, de ez egyáltalán nem jelenti, hogy ezt ezek a szereplők is kellett, hogy lássák egy olyan világban, ahol a csoportok közötti választóvonalak ezerszeresen erősebbek voltak (igaz, a pont ilyen választóvonalak mentén vívott iszonyatos háború, ahogy a blog elején írtam megkérdőjelezte ezeket a gondolkodó emberek jórészének elméjében). A kérdés bonyolult, és része annak az angol társadalom annak sajátosságaival, a whigek jelentős részének nonkonformista protestantizmusa, és ebből fakadó abszolutizmus és arisztokráciaellenessége, melyből fakadt a gazdasági kaszt egyes tagjainak -mint láttuk Marxnál- bekerülése a hatalom berkeibe, nagyon fontos része a „szuverén” európai államok létrejötte a vesztfáliai békét követően és ezek pénzügyi gazdálkodása és annak szabályozása és még sok minden, amit konzervatívként -tehát a folyamatokat komplex jelenségnek elfogadó emberként- nem akarok leegyszerűsíteni, de úgy vélem talán a legfontosabb: a Szabadkőművesség. Miután sem kutatója, sem szakértője, tagja meg különösen nem vagyok e társaságnak nagyon hosszan nem szólhatok róluk, de jelentőségük nagy. Nagy, de nem abban az értelemben, hogy ők irányították, vagy irányítanák a világot (végkép nem ördögi gonoszsággal -hasonló fejtegetésemet lásd a zsidóságnál), az Apparátus éppenhogy egy olyan arctalan formátlan, főként pedig gépi automatizmus-szerű saját törvényeit követő képződmény -mechanon-, hogy képtelenség volna egy az egyben irányítani. Persze nem mindegy, hogy valaki az Apparátus működésének haszonélvezője, az apparátusi hierarchia csúcsán van, vagy pedig éppen ellenkezőleg kárvallottja, kizsákmányoltja, vagy egyenesen az útjában van és le kell taposni. Erről nemsokára hosszabban fogok szólni, de most térjünk vissza a Szabadkőművesekre: Mit is tettek akkor ők? Sejtésem szerint az Apparátus gépezetének nagyrészt ők voltak a „tervezőmérnökei” (nem szabad ezt persze pontos tervezésnek elképzelni, vázlatos alapokat raktak le, sokszor egymással is vitatkozó filozófiai munkákat, majd felépítményként gazdasági munkákat, és persze azután a kivitelezés során jelentős módosulások is történtek), és főleg, a szabadkőműves páholyokban találkozhatott egymással herceg, író, filozófus, nagypolgár és zsidó pénzember, akik a társadalom akkoriban szigorúan elválasztott  rendjében máshol nem találkozhattak volna szabad eszmecserére. Ezek a szabad eszmecserék hozták létre az új szabad, korlátok nélküli társadalom eszméjét. Másrészt a szabadkőművesség egyfajta védelmet is jelentett a tagoknak. Ez nem jelenti, hogy Kazinczy, Batsányi, Kossuth ne kerültek volna börtönbe, vagy más szabadkőműveseket ne végeztek volna ki, a párizsi grand orient páholy nagymesterét (a saját rokonát, XVI. Lajost vérpadra juttató) Égalité (orléansi) Fülöpöt például saját „beosztottja”, a forradalom abszolút hatalomtól és vértől ittasult vezére Robespierre, míg másokat a „reakció”. De jelentette, hogy eltüntetni, elhallgattatni nem volt olyan könnyű őket. Ezt a részt (mint eddig egyiket se) nem a történelmi ismeretterjesztés kedvéért írtam (főleg, hogy mint említettem, nem vagyok szakértője a témának. A működésmódok és okok megértésének vágyán túl azért, mert véleményem szerint szükség lenne egy „ellen-társaságra”. Ezalatt nem azt értem, hogy a szabadkőművesek ellen kellene ily módon harcolni, hanem hogy mindazt, amit majd a céhekről szeretnék elmondani, érdemes lenne koordinálni, szellemi munkával megalapozni, egy kis titkosság pedig azért nem árt, mert nem kell az Apparátusnak mindent tudnia -márpedig (de erről majd elsősorban a harmadik részben szólnék, ha eljutunk odáig) bármilyen abszurd azt gondolni, hogy egy gépezet mindent tudhat, a dolgok egyre inkább arra mennek, hogy mint Intelligencia mindent tud és tudni akar. Ezt is tudja, amit most leírtam, nem kéne tehát leírni, de nem vagyok annyira optimista, hogy azt gondoljam, egykor majd azért mennek emberek börtönbe, mert én itt most kifecsegtem valamit, valamiről, ami nem is létezik, csak áhítom, mert ahhoz azért komoly hatást is kéne keltenem…

Első rész Mi a baj a kapitalizmussal?

I/E-2 Zsákmányolás és Hálaadás

Valamint többnyire minden emberi szépnek és jónak, ugy a népszorgalomnak is, egyik fő ösztöne és rugója a becsület érzés. Ez teszi a vitéz előtt a halált könynyüvé, az izzadó munkás előtt a nehéz dolgot játékká, s ez teszi, hogy az, minden nagy terhei mellett is, nem elígszik meg a szükségessel, hanem szünet nélkül többre törekedik.

Berzsenyi Dániel A magyarországi mezei szorgalom némelly akadályairól

Van egy folyamat, mely mindig is jelen volt az emberiség életében, csak a társadalmak általában igyekeztek gátat szabni neki. Nevezzük zsákmányolásnak. Ez a jellemzően erőszakos, vagy csaláson alapuló haszonszerzés. Mindenütt megjelent ez, ahol a körülmények lehetővé tették. A hagyományos közösségek szabályai, tabui, hagyományai jelentős részben arról szóltak, hogy -főleg közösségen belül- ezt megakadályozzák. A házasság intézménye pl. jelentős részben arról szól -ide is vonatkozik, hogy nem szellemi, hanem gazdasági értekezést írok- hogy egy férfi ne tehessen magáévá egy nőt, anélkül, hogy róla és gyermekeiről gondoskodnék. Amint azt a szabin nők elrablásáról szóló római monda is mutatja, csoporton kívül ez már egyáltalán nem volt tiltott. Nem célja ez értekezésnek, hogy a hagyományos társadalmakat erkölcsi védelmébe vegye. Kegyetlenül öldökölték egymást, a harcos csoportok igyekeztek dominanciájukat mások kárára kiterjeszteni, de, mint a történetből látható, ez részben az emberek nehéz helyzetén való javítás vágya vezette, és nem biztos, hogy ma, amikor a fizikai erőszak szigorúan tilos és kard helyett az ügyvédek nyelve szerepel sokkal igazságosabb vagy pláne becsületesebb világ jön létre.

Az imént és korábban többször is hangsúlyoztam, hogy a blog gazdasági -harmadik-rendi szemszögű. Ezzel nem akarom azonban azt mondani, hogy elégséges a dolgok ilyetén vizsgálata. Egyszerűen csak rendet szeretnék vágni a zavarosban és a látószög csökkentésével azt remélem, hogy nem markolok sokat, tehát sikerül fogni is valamit. E szűkített látószöget eddig főleg a szellemtörténeti aspektusok -nem elhagyásánál, de- ritkításánál hangsúlyoztam, de itt meg kell jegyezzem, hogy nem beszéltünk még a hatalom és az erőszak természetéről. Nagyon röviden teszek egy kitekintést: sajnos az erőszak a megromlott világban vagy vaskorban, Káli-júgában, nevezzük akárhogy, akár evolúció irányította világnak, nem elkerülhető. Az arminiánus Hugo Grotius, aki pedig a nemzetközi jogról írt művével részben előkészítette a vesztfáliai -modernitást megelőző világ megteremtését hosszan fejtegeti antik szerzők citálásával, hogy a közösségnek kötelessége igazságos jussának fegyveres megvédése, az igazságtalanság és jogtalanság megfékezésére! Igaz ugyanakkor, hogy a hagyományos uralkodó, fegyveres osztályok működése sokszor a mai maffiákéra emlékeztetett, zsarolás, erőszak, bosszú, rablás kísérik a ksátrija világ történelmét. A harcosnak persze az eszme szerint az igazságot kellett volna szolgálnia és a hősies életet kiteljesíteni. De a hatalommal a legkönnyebb visszaélni. A modernista átalakulás pont azt célozta meg, hogy ne a nemesség kezében legyen a hatalom, hanem az egész társadalom (az eszmei polgárság) gyakorolja azt intézményein és intézményesített erőszakszervezetein keresztül. Erről szól Sieyes abbé bevezetőm mottóját adó kiáltványa is. A -mint láttuk keresztyén millenarista alapokon nyugvó- aufklärista vélemény szerint megteremthető a paradicsomi állapot, amelyben nincs többé erőszak. Különböző okok miatt ők erőszak alatt szinte kizárólag a fizikai erőszakot értették. Ez a mai alapvetés. Tehát nem erőszak, ha valakit pl. a felesége nyelvével megaláz, sérteget, erőfölényével visszaélve rabszolgamunkára hajt, de ha ő föllázadva megüti az asszonyt, az az. Ennél nagyobb jelentőségű, hogy nem erőszak, ha valakit egy bank erőfölényével visszaélve becsap, megrabol, rabszolgamunkára hajt, megaláz, koldusbotra juttat. Ha ő cserébe kővel bevágja a bank kirakatát, az viszont az. Itt meg is találhatjuk, hogy e liberális nemes lelkek miért egyszerűsítették így le az erőszak fogalmát. Ami érdekes, hogy felfogásuk mellett ma is kitartanak, és nem értik, hogy a műveletlen nép miért érzi erőszakosnak, ha csak a házából zsuppolják ki (a törvények szigorú megtartásával) ha nem verik orrba?! Nagyon fontos ez a kérdés és valahol, később jó volna gondolkodni róla, de egyelőre visszatérek a munka világához!

 A szabin nők elrablása történetének másik tanulsága viszont, hogy az erőszak a harc elültével a dolgok szépen visszaálltak a rendes kerékvágásba, a szabin nők betagozódtak a latin (vagyis római) társadalomba. Azokat a társadalmakat, ahol a dolgok nem állnak vissza prekapitalista társadalomnak nevezem. Nem egy erőltetett újabb címke ez? Úgy vélem nem. A kapitalizmusnak ugyanis döntő motívuma a zsákmányolás, a haszonszerzésnek ez az egyik fontos alkotóeleme.

Itt álljunk meg egy szóra. Amiről most szó lesz az írásom egyik sarokköve ugyanis. A céhes gazdálkodás és a kapitalista gazdálkodás ugyanis pont ezen a distinkción válik el egymástól. Valamikor régen két kategóriába soroltam az emberi tevékenységet, illetve akkor elsősorban az építészetet: zsákmányoló és hálaadó. Bár az utóbbi hozzáállás teljes átéléséhez valószínűleg sokkal nagyobb alázat és szellemi jelenlét szükséges, nem teljes formában azért hál ’Istennek mégsem ritka jelenség. Hogy néhány példával éljünk: zsákmányoló -hogy maradjunk a szabin nőknél- aki újabb és újabb nőt, vagy férfit akar meghódítani, mint trófeát, hálaadó pedig aki szeretetben él házastársával, de zsákmányoló, aki társát rabszolgának, eszköznek tekinti és kihasználja. Hogy a szavak legszorosabb jelentését láthassuk: zsákmányoló a bölényvadász, aki -jó pénzért- halomra öli a bölényeket, de hálaadó (hogy a keresztyén kultúrkörből kimozduljak) az indián vadász, aki áldozatot mutat be a leölt bölény szellemének és az állatnak minden porcikáját fölhasználja. Hálaadó, aki házat, várost épít, ahol az emberek élnek, szeretnek, kereskednek, alkotnak, de zsákmányoló, aki telepet épít, hogy anyagi vagy bürokratikus céljait kiteljesítse. Ez a példa is mutatja, hogy a mezsgye keskeny, hiszen cselekedeteink szinte sosem feketék vagy fehérek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincsen fekete vagy fehér. A hálaadó magatartásnak van két alkotóeleme: a szenvedély és a szeretet. Sokat tanulmányoztam a kézműves mesterek világát és egy dolgot találtam: Nem volt csak egy is, aki ne szerette volna a munkáját, és ne lett volna benne szenvedély és büszkeség, még akkor is, ha a nehéz (kapitalista vagy kommunista) körülmények, vagy a modernista propaganda hatására másra, „többre” vágyott és adott esetben kicsit szégyellte is, hogy ő mondjuk csak egy téglavető. Az igazi mestert tevékenységével a szeretet köti össze. A haszon másodlagos, noha természetesen keze munkájából meg akar élni, és fontos, hogy az ember becsületes munkájával tisztességes megélhetést tudjon biztosítani magának és családjának (ennyit a piaci igazságosságról, hogy olyan modernista agyrémekről most ne is beszéljünk, mint a munka nélküli alapjövedelem). Fischer Tamás barátom zseniális megközelítése ugyanennek a fonákja (de nem ellentéte!): a játék. Az ember csak azt a tevékenységet tudja igazán jól csinálni, amiben kedvét leli, amit élvez, mint egy játékot. Fonák, mert ide befér a nőcsábász is, hisz’ ő élvezi a játékot, ezért sikeres is benne, aki pedig erőlködik az idegen terepen felsül.  Van, akinek a hatalom a játéka, van, aki a tőzsdén játszik (velük még találkozunk). De a többség (a harmadik rend) azt szeretné, ha kedvenc játéka, szenvedélye a munkája volna. Mindazt a rendszert, és mindazokat, akik a fentieket tagadják és a fönti feltételeket nem kívánják biztosítani, javaslom, tekintsük ellenségünknek. Azért tekintsük, mert úgy vélem, hogy a munkához való hálaadó hozzáállásnak az átélhetése ugyanolyan alapvető emberi igény -kvázi ugyanolyan alapvető emberi jog, mint sok más, amit a felvilágosodás elismert. Ez is része az emberi méltóságnak. Nem véletlen, hogy ugyanakkor ez semmilyen felvilágosodáson alapuló dokumentumban nem szerepel, mert könnyű belátni, hogy a kapitalizmus, ami a versenyt, a haszonmaximalizálást, az embernek a körülményekhez való alkalmazkodását, a lifelong learninget és még nem tudom mi mindent kedvel, ezt nem biztosítja. Kós Károlynál, Ruskinnál, Beuysnál majd még visszatérünk a hálaadáshoz, és ahhoz, amit ők úgy neveznek: művészi munka, de most foglalkozzunk a zsákmányolással.

Ha a zsákmányolás a társadalom állandó tartós szereplője, prekapitalistának azért nevezem, mert a zsákmányolás által létrejön az az egyensúlytalansági állapot, mely, mint láttuk a kapitalizmus alapvető jellemzője és ebben az egyensúlytalan állapotban tudnak megteremtődni a kapitalizmusnak az előfeltételei, tud képződni a tőke. A prekapitalizmus nem ritka jelenség az emberiség történelmében, mivel a zsákmányoló magatartás szinte mindig megjelenik, és ha nem sikerül neki gátat szabni könnyen állandósul valamilyen mértékben. Ilyen prekapitalista társadalom tulajdonképpen minden birodalom, amely a folytonos hódításon és a zsákmány gazdasági életben való hasznosításán alapul. Tehát azok a birodalmak, melyek kizárólag egy ksátrija (harcos) osztály, csoport dominancianöveléséről szólnak, de ez a gazdasági életet nem érinti, szigorúan véve még nem prekapitalisták (bár a korlátlan erőszaknak rút példáit tudják hozni -mint például a Dzsingisz káni mongol birodalom- ilyeténképpen előképét adván sok modern birodalomnak), de azok, és ez talán a többség, ahol ez megjelenik mindenképpen annak tekinthető. Ilyen minden olyan társadalom, mely rabszolgákat szerez és főleg, ahol a rabszolgamunkának komoly jelentősége van. Az uralkodót óriási pálmalevéllel legyező szerecsenek látványosak, de társadalmi jelentőségük csekély, nem úgy a gyapotföldeken görnyedő feketéknek. Itt ugyanis az történik, hogy a hatalom, ami a gazdaságtól hagyományosan szigorúan el volt választva elkezdte befektetni hatalmi (azaz erőszak) eszközeit és a legyőzött vagy egyszerűen csak elrabolt embereket pénzzé tette. A rabszolgákkal pedig olyan nagyértékű cikkeket termeltetett külterjes módon, amiből nagy vagyon jött létre. A rabszolgák persze nem szerették szenvedélyesen a gyapot és kávéültetvényeket. A rabszolgamunka és az igazi munka közti különbséget a már említett gondolkodóknál még tovább fogom részletezni, Amerika felfedezését követően az új kalandor-uralkodó osztály tipikusan ilyen rabszolgákon alapuló gazdaságot hozott létre, eredetileg az indiánokat dolgoztatták -eredeti élőhelyükről elhurcolva, tehát nem jobbágymunkáról beszélek, ahol ez a munka nagy vagyont hozott létre amely aztán egyesülve a szintén Amerikából összerabolt arannyal és ezüsttel óriási pénzvagyon alapja lett, ami később a Felvilágosodással egyesülve létrehozta a kapitalizmust. Pre-nek viszont azért nevezem, mert mindez megelőzte a „második névadást”, megelőzte az Apparátus létrejöttét amely sajátos módon jellemzően nem is tűri a rabszolgaságot, mert a rabszolga nem teljesen szabad vegyértékű, áru ugyan, de csak személyében, mint munkaerő nem tud szabadon áramolni, még nem része a tömegtársadalomnak -bár meg kell jegyezzem, hogy sok, a munkások nevében létrejött modern tömegtársadalom, így a nácizmus vagy a kommunizmus előszeretettel alkalmazta és alkalmazza a rabszolgamunkát, szigorúan állami monopóliumként. Ezt a pénztermelést viszont meg kellett előznie egy olyan réteg felemelkedésének, ami a pénzforgalmat, pénzgazdálkodást lehetővé tette…

Első rész Mi a baj a kapitalizmussal?

Az eredeti tőkefelhalmozás -az előző rész folytatása

A tőkés-rendszernek viszont, fordítva, a néptömegek szolgai helyzetére volt szüksége, arra, hogy ők maguk bérelhetőkké, munkaeszközeik pedig tőkévé változzanak. Ebben az átmeneti időszakban a törvényhozás arra is törekedett, hogy fenntartsa a mezőgazdasági bérmunkás cottage-a melletti 4 acre földet, és megtiltotta neki, hogy házába albérlőket vegyen. 1627-ben, I. Jakab alatt, a frontmilli Roger Crockert még elítélték, mert a frontmilli manorban [urasági birtokon] cottage-ot épített anélkül, hogy 4 acre földet csatolt volna hozzá állandó tartozékul; 1638-ban, I. Károly alatt, még királyi bizottságot neveztek ki, hogy kikényszerítse a régi törvények végrehajtását, nevezetesen azokét is, amelyek a 4 acre földre vonatkoztak; Cromwell még megtiltotta, hogy London körül 4 mérföldes körzetben házat építsenek anélkül, hogy azt 4 acre földdel látnák el. A XVIII. század első felében még panaszt emelnek, ha a mezőgazdasági munkás cottage-ához nem tartozik 1-2 acre föld. Manapság a mezőgazdasági munkás boldog, ha háza kis kertecskével van ellátva, vagy ha messze tőle pár rood földet bérelhet. „Földesurak és bérlők - mondja dr. Hunter - itt karöltve járnak el. A cottage-hoz tartozó néhány acre túlságosan függetlenné tenné a munkást”. Új, szörnyű lökést kapott a néptömegek erőszakos kisajátításának folyamata a XVI. században a reformációval és ennek nyomán az egyházi birtokok óriási méretű elrablásával. A reformáció idején a katolikus egyház az angol föld nagy részének hűbéri tulajdonosa volt. A kolostorok stb. megszüntetése ezeknek lakóit a proletariátusba taszította. Magukat az egyházi birtokokat többnyire elajándékozták harácsoló királyi kegyenceknek, vagy potom áron eladták spekuláló bérlőknek és városi polgároknak, akik a régi örökbérlőket tömegesen elűzték és gazdaságaikat egybeolvasztották. Az elszegényedett földműveseknek a papi tized egy részére törvényileg biztosított jogát hallgatólagosan elkobozták. „Pauper ubique jacet” [mindenütt szegények], kiáltott fel Erzsébet királynő egy angliai körutazása után. Uralkodása 43. esztendejében végre rákényszerültek arra, hogy a pauperizmust hivatalosan elismerjék a szegényadó bevezetésével. „E törvény megalkotói szégyelték kimondani annak okait, és ezért, teljesen a szokás ellenére, minden preamble (bevezető indokolás) nélkül bocsátották útjára”. A 16 Car. I. 4* e törvényt örökérvényűnek nyilvánította, és valóban csak 1834-ben nyert új, szigorúbb formát. A reformációnak nem ezek a közvetlen hatásai voltak a legmaradandóbbak. Az egyházi tulajdon a hagyományos földtulajdonviszonyok vallási védőbástyája volt. Ledőltével ezek a földtulajdonviszonyok nem voltak tovább tarthatók. A XVII. század utolsó évtizedeiben a yeomanry, a független parasztság, még számosabb volt, mint a bérlők osztálya. Ez alkotta Cromwell fő erősségét, és még Macaulay bevallása szerint is előnyös ellentétben állott a részeges kurtanemesekkel és lakájaikkal, a falusi papokkal, akiknek az volt a feladata, hogy az uraság „kedvenc cselédjének” bekössék a fejét. Maguk a falusi bérmunkások is részesültek még a községi tulajdonban. 1750 körül a yeomanry eltűnt, és a XVIII. század utolsó évtizedeiben a földművesek községi tulajdonának utolsó nyoma is elenyészett. A mezőgazdasági forradalom merőben gazdasági hajtórugóitól itt eltekintünk. Erőszakos emeltyűit kutatjuk. A Stuartok restaurációja alatt a földtulajdonosok törvény segélyével vittek véghez egy olyan elbitorlást, amely mindenütt a kontinensen törvényes körülményesség nélkül is végbement. Megszüntették a föld hűbéri alkotmányát, azaz lerázták magukról az államnak teljesítendő szolgáltatásokat, az államot a parasztságra és a nép egyéb tömegeire kivetett adókkal „kártalanították”, azokra a birtokokra, amelyekre csak hűbéri jogcímük volt, mint modern magántulajdonra formáltak jogot, és végül kierőszakolták azokat az illetőségi törvényeket (laws of settlement), amelyek mutatis mutandis olyan hatással voltak az angol földművesekre, mint a tatár Borisz Godunov rendelete az orosz parasztságra. A „glorious revolution” (dicsőséges forradalom) az orániai III. Vilmossal együtt a földesúri és tőkés többletcsinálókat juttatta uralomra. Ezek az urak azzal szentelték fel az új korszakot, hogy az állami uradalmaknak eddig csak szerényen űzött ellopását óriási méretekben gyakorolták. Ezeket a birtokokat elajándékozták, potom áron eladták, vagy egyenes bitorlás útján magánbirtokokhoz csatolták. Mindez a törvényes illemszabályok legcsekélyebb figyelembevétele nélkül történt. Az így csalárd módon eltulajdonított állami birtok, az egyháztól rabolttal együtt - amennyiben az utóbbi a köztársasági forradalom alatt nem veszett el - az alapja az angol oligarchia mai fejedelmi uradalmainak. A polgári tőkések elősegítették ezt a műveletet, többek között azért, hogy a földet merő kereskedelmi cikké változtassák, a mezőgazdasági nagyüzem területét kiterjesszék, a vidékről származó, szabad prédát jelentő proletárok kínálatát szaporítsák stb. Ezenkívül az új földbirtokos arisztokrácia természetes szövetségese volt az új bankokráciának, a tojásból éppen hogy kibújt pénzmágnásoknak és az akkoriban védővámokra támaszkodó nagy manufaktúra-tulajdonosoknak. Az angol burzsoázia a saját érdeke szempontjából ugyanolyan helyesen cselekedett, mint a svéd városi polgárok, akik fordítva, gazdasági védőbástyájukkal, a parasztsággal együtt, támogatták a királyokat abban, hogy erőszakkal visszaszerezzék a koronauradalmakat az oligarchiától (1604-től, majd később X. és XI. Károly alatt). A községi tulajdon - amely teljesen különbözik az imént vizsgált állami tulajdontól - ősi germán intézmény volt, amely a hűbériség takarója alatt tovább élt. Láttuk, hogy ennek erőszakos elbitorlása, amelyet többnyire a szántóföldeknek legelőkké változtatása kísért, a XV. század végén kezdődik és a XVI. században tovább folytatódik. De akkoriban ez a folyamat mint egyéni erőszakosság ment végbe, amely ellen a törvényhozás 150 éven át hiába küzdött. A haladás a XVIII. században abban nyilvánul, hogy most maga a törvény lesz a nép földje elrablásának előmozdítója, ámbár emellett a nagybérlők a maguk kis független magánmódszereit is alkalmazzák. A rablás parlamentáris formája a „Bills for Inclosures of Commons” (törvények a községi föld bekerítésére), más szóval olyan rendeletek, amelyek révén a földesurak önmaguknak ajándékozzák magántulajdonul a nép földjét, vagyis a népet kisajátító rendeletek. Sir F. M. Eden ravasz ügyvédi beszédét, amelyben a községi tulajdont a hűbérurak helyére lépett nagy földtulajdonosok magántulajdonának igyekszik feltüntetni, önmaga cáfolja meg azzal, hogy ő is „általános parlamenti törvényt” követel „a községi földek bekerítésére”, tehát elismeri, hogy parlamenti államcsínyre van szükség ahhoz, hogy e földeket magántulajdonná változtassák, másrészt pedig a törvényhozástól „kártalanítást” követel a kisajátított szegények számára. Míg a független yeomanek helyére tenant-at-will-ek, egy évre felmondható kisebb bérlők léptek, egy szolgai és a földesurak önkényétől függő csapat, addig a községi tulajdonnak rendszeresen űzött ellopása, az állami uradalmak elrablása mellett, különösen elősegítette azoknak a nagy bérleteknek a megduzzadását, amelyeket a XVIII. században tőkés bérleteknek vagy kereskedő bérleteknek neveztek, valamint a falusi népességnek proletariátusként való „szabaddá tételét” az ipar számára. Mindazonáltal a XVIII. század még nem értette meg annyira a nemzet gazdagságának és a nép szegénységének azonosságát, mint a XIX. évszázad. Ezért az akkori közgazdasági irodalomban a leghevesebb vita folyik az „inclosure of commons”-ról [a községi földek bekerítéséről]. Néhány részt közlök az előttem levő bőséges anyagból, mert ezek élénken szemléltetik az akkori helyzetet. „Hertfordshire sok egyházközségében - veti papírra egy felháborodott toll - 24 bérlet, amelyek átlagosan 50 és 150 acre közöttiek voltak, 3 bérletté olvadt össze”. „Northamptonshire-ben és Lincolnshire-ben a községi földek bekerítése nagyon elharapódzott és a bekerítések révén keletkezett új lordságok legtöbbjét legelővé változtatták; ennek következtében sok lordságban, ahol korábban 1500 acre-t szántottak fel, most 50 acre-t sem művelnek meg... Egykori lakóházak, csűrök, istállók stb. romjai” - csak ezek a nyomai a korábbi lakóknak. „Némely helyen száz házból és családból... 8 vagy 10 maradt... A legtöbb olyan egyházközségben, ahol a bekerítés csak 15 vagy 20 évvel ezelőtt történt, igen kevés a földtulajdonos azoknak a számához képest, akik a földet bekerítetlen állapotában művelték. Nem ritka jelenség, hogy 4 vagy 5 gazdag állattenyésztő bitorol nagy, nemrégiben bekerített lordságokat, amelyek azelőtt 20-30 bérlő és ugyanannyi kisebb tulajdonos és lakos kezén voltak. Mindezeket családostul kidobták birtokukról, sok más családdal együtt, amelyeket ők foglalkoztattak és tartottak el”. A bekerítés ürügyén nemcsak parlagon heverő földet csatolt a magáéhoz a szomszédos földesúr, hanem gyakran olyat is, amelyet a községnek fizetett bizonyos díj ellenében vagy közösen műveltek. „Itt olyan nyílt mezők és földek bekerítéséről beszélek, amelyeket már megműveltek. Még azok az írók is, akik a bekerítést védelmezik, elismerik, hogy az utóbbi a nagy bérletek monopóliumát növeli, a létfenntartási eszközök árát megdrágítja és elnéptelenedést idéz elő... és még a parlagföldek bekerítése is, ahogyan most gyakorolják, elrabolja a szegénytől létfenntartási eszközeinek egy részét, és megduzzasztja azokat a bérleteket, amelyek már amúgyis túlságosan nagyok”. „Ha - mondja dr. Price - a föld néhány nagy bérlő kezére jut, a kis bérlők (ezeket korábban így jellemezte: „egy sereg kis tulajdonos és bérlő, akik magukat és családjukat az általuk megművelt föld termékéből, a községi földekre hajtott juhokból, szárnyasokból, disznókból stb. tartják el, úgyhogy nincs sok okuk vásárolni létfenntartási eszközöket”) olyan emberekké változnak, akiknek mások számára végzett munkával  kell kenyerüket megkeresniök, és akik arra kényszerülnek, hogy mindenért, amire szükségük van, a piacra menjenek... Talán több munkát végeznek, mert nagyobb a kényszer... A városok és a manufaktúrák nőnek, mert több embert kergetnek oda, akik munkát keresnek. Ez az a mód, ahogyan a bérletek koncentrációja természetszerűen hat és ahogyan ebben a királyságban már sok év óta valóban hatott”. A bekerítések összhatását így foglalja össze: „Egészében véve az alsóbb néposztályok helyzete szinte minden tekintetben rosszabbodott, a kisebb földbirtokosokat és bérlőket a napszámosok és béresek színvonalára nyomták le; s ugyanakkor a létfenntartás ebben a helyzetben nehezebb lett”. Valóban, a községi föld elbitorlása és az ezt kísérő mezőgazdasági forradalom olyan heves hatással volt a mezőgazdasági munkásokra, hogy bérük - maga Eden szerint - 1765 és 1780 között kezdett a minimum alá süllyedni, és hivatalos szegényalamizsnával kellett kiegészíteni. Munkabérük - mondja - „már csak éppen a feltétlen életszükségletekre volt elegendő”. Hallgassuk még meg egy pillanatra a bekerítések egyik védelmezőjét és dr. Price ellenfelét. „Nem helyes elnéptelenedésre következtetni abból, hogy ma már nem látni munkájukat a nyílt mezőn eltékozló embereket... Ha azután, hogy a kisparasztokat olyan emberekké változtatták át, akiknek mások számára kell dolgozniuk, ezek több munkát folyósítanak, ez olyan előny, amelyet a nemzetnek (amelyhez az átváltoztatottak természetesen nem tartoznak hozzá) kívánnia kell... A termék nagyobb lesz, ha kombinált munkájukat egyetlen bérleten alkalmazzák: így többlettermék jön létre a manufaktúrák számára, és ezáltal a termelt gabonamennyiséghez viszonyítva szaporodnak a manufaktúrák, e nemzet aranybányái”. Az a sztoikus lelki nyugalom, amellyel a közgazdász a „tulajdon szent jogának” pimasz meggyalázását és a személyek elleni durva erőszakot szemléli, mihelyt ez a tőkés termelési mód alapjainak lerakásához szükséges, megmutatkozik többek közt a méghozzá tory-színezetű és „emberbarát” Sir F. M. Edennél. A rablások, rémtettek és sanyargatások egész sora, amely a XV. század utolsó harmadától a XVIII. század végéig a nép erőszakos kisajátítását végigkíséri, csak a következő „vigasztaló” befejező elmélkedésre készteti: „Ki kellett alakítani a szántóterület és a legelő közti helyes (due) arányt. Az egész XIV. században és a XV. század legnagyobb részében 1 acre legelőre még 2, 3, sőt 4 acre szántó jutott. A XVI. század közepén ez az arány megváltozott, úgyhogy 2 acre legelő jutott előbb 2, majd 1 acre szántóra, míg végül is elérték a helyes arányt: 3 acre legelő 1 acre szántóra.” A XIX. században természetesen még az emléke is eltűnt a földművesek és a községi tulajdon közötti összefüggésnek. Hogy későbbi időkről ne is beszéljünk, vajon kapott-e valaha egy fillér kárpótlást is a földművesnép azért a 3511770 acre községi földért, amelyet 1801 és 1831 között elraboltak tőle és amelyet a földesurak parlamentáris úton a földesuraknak ajándékoztak? A földművesek földtől való megfosztásának utolsó nagy folyamata végül az úgynevezett clearing of estates (a birtokok megtisztítása, a valóságban az emberek kiseprése ezekről). Az összes eddig szemügyre vett angol módszerek csúcspontjukat a „megtisztításban” érték el. Ahogyan az előző szakaszban, a modern viszonyok leírásánál láttuk, most, amikor már nincsenek többé elűzhető független parasztok, a dolog a cottage-októl való „megtisztítással” folytatódik, úgyhogy a mezőgazdasági munkások az általuk megművelt földön már arra sem találnak helyet, hogy ott lakjanak. A „clearing of estates” tulajdonképpeni értelmét azonban csak a modern regényirodalom ígéretföldjén, a skót felföldön ismerjük meg. Itt ezt a folyamatot kiemeli rendszeres jellege, a nagy méretek, amelyekben egy csapásra keresztül viszik (Írországban a földesurak annyira vitték, hogy egyszerre több falut söpörtek el; a skót felföldön olyan földterületekről van szó, amelyeknek nagysága német hercegségekével vetekszik) - végül pedig az elsikkasztott földtulajdon különleges formája. A skót felföld kelta lakossága clanokra [nemzetségekre] oszlott, amelyek közül mindegyik tulajdonosa volt az általa benépesített földnek. A clan képviselője, a főnök, illetve a „nagy férfiú”, e földnek csak címzetes tulajdonosa volt, éppen úgy, mint ahogy az angol királynő a nemzet egész földjének címzetes tulajdonosa. Amikor az angol kormánynak sikerült a „nagy férfiak” belső háborúit és a skót alföld síkságaira való folytonos betöréseiket elfojtani, a clan-főnökök egyáltalán nem mondtak le régi rablómesterségükről; csak a formáját változtatták meg. Címzetes tulajdonjogukat önkényesen magántulajdonjoggá változtatták, s minthogy a clan tagjainál ellenállásba ütköztek, elhatározták, hogy ezeket nyílt erőszakkal elűzik. „Egy angol király ugyanilyen jogon arra vetemedhetnék, hogy alattvalóit a tengerbe kergesse” - mondja Newman professzor. Ezt a forradalmat, amely Skóciában a trónkövetelő utolsó felkelése után kezdődött, első szakaszaiban nyomonkövethetjük Sir James Steuartnál és James Andersonnál. A XVIII. században a földjükről elűzött gaeleknek ugyanakkor megtiltották a kivándorlást, hogy erőszakkal Glasgow-ba és más gyárvárosokba hajtsák őket. A XIX. században uralkodó módszerek példájaképpen elég, ha itt Sutherland hercegnő „tisztításait” említjük. Ez a gazdaságilag képzett személy rögtön uralomralépésekor elhatározta, hogy gyökeres gazdasági gyógymódot alkalmaz, és az egész grófságot, amelynek lakossága korábbi hasonló műveletek következtében már 15000-re olvadt le, juhlegelővé változtatja. 1814-től 1820-ig ezt a 15000 lakost, körülbelül 3000 családot, rendszeresen elűzték és kiirtották. Valamennyi falujukat lerombolták és fölégették, valamennyi szántóföldjüket legelővé változtatták. Brit katonákat vezényeltek ki a végrehajtáshoz, és harcokra került sor a bennszülöttekkel. Egy öregasszony elégett kunyhója lángjaiban, amelyet vonakodott elhagyni. Ily módon ez a hölgy 794000 acre földet sajátított el, amely ősidők óta a clané volt. Az elűzött bennszülötteknek kiutalt a tengerparton kb. 6000 acre-t, családonként 2 acre-t. Ez a 6000 acre eddig megműveletlen volt és tulajdonosainak semmit sem jövedelmezett. A hercegnő nemes érzületében odáig ment, hogy acre-jét átlagosan 2 shilling 2 penny járadékért adta bérbe a clantagoknak, akik évszázadok óta ontották vérüket a hercegi családért. Az egész rablott clan-földet 29 nagy juhbérletre osztotta, amelyek mindegyikén egyetlen család lakik, többnyire angol béresek. 1825-ben a 15000 gael helyét már 131000 juh foglalta el. A bennszülötteknek a tengerpartra dobott része megpróbált halászatból megélni. Kétéltűekké lettek és - mint egy angol író mondja - félig a szárazföldön, félig a vízen éltek, s a kettőből is csak félig éltek meg. De a derék gaeleknek még keményebben meg kellett bűnhődniök azért, hogy romantikus hegylakói módon bálványozták a clan „nagy férfiait”. A nagy férfiak megérezték a halszagot. Valami hasznothajtó dolgot szimatoltak mögötte, és a tengerpartot bérbe adták a nagy londoni halkereskedőknek. A gaeleket másodszor is elűzték. Végül pedig a juhlegelők egy részét visszaváltoztatják vadászterületté. Tudjuk, hogy igazi erdők Angliában nincsenek. Az a vad, amely a nagyurak parkjaiban él, alkotmányos háziállat, hájas, mint a londoni tanácsnokok. Ezért Skócia a „nemes szenvedély” utolsó menedékhelye. „A felföldön - mondja Somers 1848-ban - az erdőségeket nagyon megnövelték. Itt van Gaick egyik oldalán Glenfeshie új erdeje és amott a másik oldalon Ardverikie új erdeje. Ugyanerre található a Black Mount, egy hatalmas pusztaság, amelyet nemrégiben hoztak létre. Keletről nyugatra, Aberdeen környékétől az obani szirtekig most egybefüggő erdőség terül el, míg a felföld más részein Loch Archaig, Glengarry, Glenmoriston stb. új erdei láthatók... Földjüknek juhlegelővé való változtatása... a gaeleket terméketlenebb talajra kergette. Most a rőtvad kezd a juhok helyére lépni, és amazokat még őrlőbb nyomorba kergeti... A vadaskerte és a nép nem lehetnek meg egymás mellett. Az egyiknek vagy a másiknak biztosan át kell adnia a helyét. Ha megengeditek, hogy a vadászatok száma és nagysága az elkövetkező negyed évszázadban úgy növekedjék, mint az előzőben, akkor rövidesen egyetlen gaelt sem fogtok találni szülőföldjén. Ez a mozgalom a felföldi földtulajdonosok között részint a divatnak tulajdonítható, arisztokratikus viszketegségnek, vadászszenvedélynek stb., részint azonban kizárólag a profitra sandítva űzik a vaddal való kereskedést. Mert tény, hogy egy darab hegyi föld, vadászterületté alakítva, sok esetben jóval hasznothajtóbb, mint ha juhlegelőnek használnák... A szenvedélyes vadászt, aki vadászterületet keres, csak erszényének terjedelme korlátozza ajánlatában... A felföldet olyan szenvedések sújtották, amelyek nem kevésbé kegyetlenek azoknál, amelyeket a normann királyok politikája zúdított Angliára. A rőtvad szabadabb mozgási térhez jutott, miközben az embereket mind szűkebb és szűkebb körbe hajtották... A nép egyik szabadságát a másik után rabolták el... És az elnyomás még napról napra fokozódik. A tisztítást és a nép elűzését a tulajdonosok mint szilárd elvet követik, mint valami mezőgazdasági szükségességet, éppúgy, ahogy Amerika és Ausztrália vadonjaiban kiirtják a fákat és a bozótot, és ez a művelet a maga nyugodt, üzletszerű útján halad előre” Az egyházi birtokok elrablása, az állami uradalmak csalárd elidegenítése, a községi tulajdon ellopása, a hűbéri és clan-tulajdon bitorló módon és kíméletlen terrorizmussal véghezvitt átváltoztatása modern magántulajdonná, - ezek voltak az eredeti felhalmozás idilli módszerei. Ezek hódították meg a teret a tőkés mezőgazdaságnak, kebelezték be a földet a tőkébe és teremtették meg a városi ipar számára a szükséges kínálatot szabad prédául szolgáló proletárokból.”

 Mi derül ki a fenti olvasmányból? Először is: a tőkefelhalmozás, a földek pénztermelőhellyé válása élő és lakóhelyből eredetileg törvénytelen (félig-meddig természetes, mert gazdasági rugók mozgatták, de olyan jellegű, mint mondjuk korunkban a korrupció, vagy a maffia ami ellen szintén természetesnek tartjuk az állami föllépést) folyamat volt, amit a nagyfokú haszon hajtott, de amit maguk a királyok, a hagyományos társadalmi rend őrei keményen igyekeztek akadályozni. Kétség nem fért hozzá, hogy erkölcstelen és törvénytelen dologról van szó. Itt álljunk meg egy percre! Nehéz kérdés, hogy az emberi közösség milyen mértékben küzdjön ezek ellen, mennyiben szabad őket természetes jelenségeknek tartani? Én úgy vélem, hogy háromféle rossz válasz van: az első -a mostanság dívó- hogy névleg szigorúan tiltom, gyakorlatilag segítem ezeket a jelenségeket. Ez a hozzáállás segítette elő az eredeti tőkefelhalmozást is. A második, ha ellenmaffiát hozok létre (mint a Fasiszta Párt Olaszországban), a harmadik pedig, ha libertárius módon szabadon eresztenénk ezeket is (de mivel szerintem libertárius/anarchista világ nem nagyon tud létrejönni, ezt legföljebb bizonyos hatalmi vákuumokban tesztelhette az emberiség, ott némi harc után az elszabadult maffia szokta az új uralmat elhozni).  Én úgy vélem, hogy csak erős, és szigorú és nem változékony, széles körben elfogadott törvényekkel szabályzott közösségek képesek az ilyen belső betegségek ellen hatékonyan harcolni! Ilyen belső betegség a tőkefelhalmozás is. A másik fontos megjegyzés: bizonyos történelmi- gazdaságtörténeti korokban nagyon is megtérülőnek bizonyulhatnak ilyen jelenségek, illetve ezek követése. Ez ellen nehéz tenni, de nem jelenti, hogy ugyanezeket a gazdasági feltételeket nem lehet valahogy úgy felhasználni, hogy inkább jó süljön ki belőle. Az újkor (jobb szóval modern kor) olyan korszak volt, amikor a tőkekoncentráció nagyon nagyfokú haszonnal kecsegtetett, aminek sok oka van, amit részben érintettünk (az innováció „tudományosítása”), részben technikatörténeti vonatkozásúak, ezért hívom első tőkekoncentrációs periódusnak (korszakunk szempontjából nézve, volt már római tőkekoncentráció is). A történelem tanúsága azonban, hogy ezek a korszakok nem szoktak örökké tartani, nem biztos tehát, hogy ha ma az Apparátus biztosítja és növeli a tőkekoncentrációt, akkor a „haladás” ügyét szolgálja. Térjünk vissza angliai történetéhez! Segítette az „ügyet”, hogy Angliában volt egyfajta jogi bizonytalanság, hogy ki birtokolhat földet és ki használhatja azt. A bekerítéseket részben a protestáns/abszolutista átalakulás, majd a forradalom, főleg pedig a whigek (liberálisok) XVIII.-ik századi dominanciája tette legálissá. Ez azonban már teljesen tradícióellenes állami jogátírás volt – tehát „második névadás”, spontaneitásról itt már szó sincs (itt fontos megjegyezni, hogy a jog eredetileg hagyomány volt, nem pedig az állami szabályozás eszköze!). Skóciában a felföldi klánok a Bonnie Prince Charlie féle lázadást követő (miért támogatta a katolikus trónkövetelőt a radikális protestáns klánok jelentős része is, egy olyan időben, amikor a vallási identitás erősebb volt, mint a nemzeti, etnikai? Mert tudták, hogy az ellenoldalon egész életformájukat fenyegetik.) szétverése adott lehetőséget, hogy a gael jogrend helyet modern angol jogrendet bevezetve, illetve a kettőt ügyesen összezagyválva a klánfőnökök hagyományos patriarchális törzsfőnöki földkezelési jogát a földek kapitalista birtoklásának fölfogva a lakosságot földönfutóvá tegyék, Az ipari kapitalizmus ipari forradalom létrejöttének pedig előfeltétele volt, hogy olyan munkaerő jöjjön létre, melynek nincs hagyományos helye a társadalomban, hanem dolgozó tömeg akinek a munkaereje a tőke által megvásárolható. Marx ezt jól látta, de utána ezt az új, földönfutóvá lett parasztokból, majd a gépesítés során tönkremenő céhes polgárokból létrejövő „osztályt” az új rend vezető erejének, letéteményesének tette meg, amiben sajnos nem is tévedett nagyot… Az Apparátus társadalma ugyanis szükségszerűen tömegtársadalom. Lényege, hogy az alkotórészeit képező egyének szabad vegyértékűek és jól adaptálhatóak legyenek bármilyen új funkcióra. Az ilyen egyének összessége a tömeg. A pénztőke alapvetően csak a tőke egyik válfaja, amely történetünk kezdetén -többek közt-azért volt fontos, mert alternatívát jelentett az uralkodó osztály hatalmi tőkéjével szemben, ráadásul szabad vegyértékűként jól lehetett illeszteni a tudósok, feltalálók, valamint a felszabadult munkaerő -a tömeg- szabad vegyértékéhez. A tömegek mozgósításának képessége azonban ugyanolyan, ha nem értékesebb tőke, mint a pénztőke A liberális és „konzervatív” tőkések, akik, mint láttuk vagyonukat nagyrészt törvénytelenül szerezték, ebben a műfajban hamarosan erős konkurrenciát kaptak a szocialisták, kommunisták, nemzetiszocialisták, fasiszták és hasonlók képében, akikről hamar kiderült, hogy miközben az elnyomók ellen küzdenek, semmivel sem különbek ezeknél, sőt. Erről később, a modern államról szóló részben még szólok, de most kanyarodjunk vissza az eredeti tőkefelhalmozódáshoz. Az iménti részben az ipari tőke (és munkásság) létrejöttét néztük meg, de a pénztőkéét, mely feltétele volt az egész apparátus létrejöttének még nem láttuk.

 

Első rész Mi a baj a kapitalizmussal?

I/E A Tőke eredete és természete

Most a személyes Isten helyett a személytelen Intelligencia, az Arany tartja fenn és kormányozza a világot, erőegyensúlyban, mint önmaga és önmaga ellentéte. Hogyan viszonyul a haditársadalmak formájában működő és terjeszkedő pénz világa az iparhoz, az agrikultúrához, a növényekhez, a rovarokhoz, az állatokhoz, az emberhez, a földhöz? Használja.

Makovecz Imre

Vizsgáljuk meg most, amit már többször beharangoztam az első -később látni fogjuk, hogy nem első, de a mi szempontunkból most első tőkekoncentrációs periódusnak nevezve, de amit Marxszal eredeti tőkefelhalmozásnak is hívhatunk, mert az az eddigiekből kiderült, hogy a tőke (Kapital) értelemszerűen döntő fontosságú a kapitalista (tőkés) gazdasági rendszerben. Egyben óriási torzítója bármilyen igazságos versenynek. De vajon természetes folyamat során jött-e létre? Mert, ha igen, akkor ellene érvelni ugyanolyan lenne, mintha az árvíz, vagy a földrengés ellen érvelnénk -épp ezért fogadja el a tőkét sok konzervatív gondolkodó realitásként. Azt láttuk, hogy a „második névadás” idején a tőke már mindenhol rendelkezésre állt, sőt annak valamelyest előfeltétele is volt. Hogy jött hát létre? Ehhez (főleg, hogy a modern társadalom kialakításához szükséges feltételek tőkefajták, és szabad munkaerő is meglegyen) bizonyos feltételek együttes fönnállására volt szükség. Ezeket fogom most megvizsgálni, ehhez pedig a már említett Karl Marxot fogom segítségül hívni. Amint arról már szintén volt szó, a „második névadás” Angliában történt először a világon és itt történt a legspontánabb módon, a régi törvények legkevésbé durva felrúgásával. Marx a Tőke első kötetében ezt kiválóan, kevés részrehajlással írja le, ráadásul szerintem abból, amit leír a mi, és nem a későbbi marxisták igazsága világlik ki, de erre még visszatérek (a hivatkozásokat, és a rengeteg bőséges, és tanulságos lábjegyzetet terjedelmi és követhetőségi okokból itt is elhagytam). Mivel én körülbelül ugyanazt írnám le, csak kevesebb tárgyi tudással, így kevésbé pontosan, mint ő, ezért most egy hosszú szakaszon Marxot fogom idézni:

„A pénz és az áru nem eleve tőke, éppoly kevéssé, mint a termelési és létfenntartási eszközök. Át kell őket változtatni tőkévé. Maga ez az átváltoztatás azonban csak meghatározott körülmények között mehet végbe, amelyek a következőkben csúcsosodnak ki: két igen különböző fajtájú árutulajdonosnak kell egymással szembe és szerződésre lépnie, egyrészt a pénz, a termelési és létfenntartási eszközök tulajdonosainak, akiknél arról van szó, hogy a tulajdonukban levő értékösszeget idegen munkaerő megvásárlása révén értékesítsék, másrészt szabad munkásoknak, akik eladják saját munkaerejüket, s ezért munkát adnak el. Szabad munkások abban a kettős értelemben, hogy sem ők maguk nem tartoznak közvetlenül a termelési eszközökhöz, mint a rabszolgák, jobbágyok stb., sem a termelési eszközök nem tartoznak őhozzájuk, mint a maga földjén maga gazdálkodó paraszt stb. esetében, ellenkezőleg, ezektől szabadok és mentesek. Az árupiacnak ezzel a polarizálódásával adva vannak a tőkés termelés alapfeltételei. A tőkeviszony feltételezi a munkások elválasztását a munka megvalósítási feltételeinek tulajdonától. Mihelyt a tőkés termelés egyszer már a maga lábán áll, ezt az elválasztást nemcsak fenntartja, hanem állandóan növekvő méretekben újratermeli. Az a folyamat tehát, amely a tőkeviszonyt létrehozza, nem lehet más, mint a munkás elválasztási folyamata munkafeltételeinek tulajdonától, olyan folyamat, amely egyrészt a társadalmi létfenntartási és termelési eszközöket tőkévé, másrészt a közvetlen termelőket bérmunkásokká változtatja. Az úgynevezett eredeti felhalmozás tehát nem más, mint a termelőknek és a termelési eszközöknek történelmi elválasztási folyamata. „Eredetinek” azért mutatkozik, mert a tőke és a neki megfelelő termelési mód előtörténetét alkotja. A tőkés társadalom gazdasági struktúrája a hűbéri társadalom gazdasági struktúrájából keletkezett. Az utóbbinak a felbomlása tette szabaddá az előbbinek az elemeit. A közvetlen termelő, a munkás, csak akkor rendelkezhetett saját személyével, ha már nem volt röghöz kötött és egy másik személy jobbágya vagy féljobbágya. Ahhoz, hogy munkaerejének szabad eladójává legyen, aki áruját mindenhova elviszi, ahol az piacra talál, meg kellett szabadulnia továbbá a céhek uralmától, tanonc- és segédszabályzataitól, valamint gátló munkaelőírásaitól. Következésképp a történelmi mozgás, amely a termelőket bérmunkásokká változtatja, egyrészt mint a jobbágyság és a céhkényszer alól való felszabadulásuk jelenik meg; s a mi polgári történetíróink csak ezt az oldalt veszik figyelembe. Másrészt azonban ezek az újonnan felszabadult emberek csak azután válnak önmaguk eladójává, hogy megfosztották őket minden termelési eszközüktől és létezésüknek mindazoktól a biztosítékaitól, amelyeket a régi hűbéri intézmények nyújtottak. S e kisajátításuk története tűzzel és vérrel van beírva az emberiség évkönyveibe. Az ipari tőkéseknek, ezeknek az új hatalmasságoknak, nemcsak a céhes kézművesmestereket kellett kiszorítaniok, hanem a gazdagság forrásait birtokló hűbérurakat is. Erről az oldalról felemelkedésük úgy mutatkozik meg, mint egy győzelmes harcnak a gyümölcse, harcnak a hűbéri hatalom és felháborító kiváltságai, valamint a céhek és azok ellen a béklyók ellen, amelyeket ezek a termelés szabad fejlődésére és az embernek ember által való szabad kizsákmányolására raktak. De az ipar lovagjai csak azáltal tudták kiszorítani a kard lovagjait, hogy kihasználtak olyan eseményeket, amelyekben egészen ártatlanok voltak. Épp olyan aljas eszközök segítségével emelkedtek a magasba, mint amelyekkel a szabadon bocsátott római rabszolga egykor urává lett patrónusának. A mind a bérmunkást, mind a tőkést létrehozó fejlődés kiindulópontja a munkás szolgasága volt. A haladás e szolgaság formájának megváltozásában állott, abban, hogy a hűbéri kizsákmányolás tőkés kizsákmányolássá változott át. Ahhoz, hogy e fejlődés menetét megérthessük, nem is kell ilyen messzire visszanyúlnunk. Ámbár a tőkés termelés legkorábbi kezdeteivel szórványosan már a XIV. és XV. században találkozunk néhány földközi-tengeri városban, a tőkés korszak csak a XVI. századtól kelteződik. Ahol fellép, ott a jobbágyság megszüntetése már régen megtörtént, és a középkor fénypontja, a szuverén városok fennállása, már hosszú idő óta elhalványulóban van. Történelmileg korszakalkotók az eredeti felhalmozás történetében mindazok a forradalmi változások, amelyek a kialakuló tőkésosztály számára emeltyűkül szolgálnak; de mindenekelőtt azok a mozzanatok, amelyek során nagy embertömegeket hirtelen és erőszakosan megfosztanak létfenntartási eszközeiktől és mint proletárokat szabad prédául a munkapiacra dobják őket. Az egész folyamat alapja a falusi termelőnek, a parasztnak, a földtől való megfosztása. Ennek története különböző országokban különböző színeket ölt és a különböző szakaszokat különböző sorrendben és különböző történelmi korszakokban futja be. Klasszikus formája csak Angliában található, ezért ezt vesszük példának. A falusi népesség megfosztása a földtől Angliában a jobbágyság a XIV. század végén ténylegesen eltűnt. A népesség túlnyomó többsége akkoriban, és még inkább a XV. században, szabad parasztokból állott, akik a maguk földjén maguk gazdálkodtak, akármilyen hűbéri cégér mögé volt is rejtve tulajdonuk. A nagyobb urasági birtokokon a bailiff-et (tiszttartót), aki korábban maga is jobbágy volt, a szabad bérlő szorította ki. A mezőgazdaság bérmunkásai részint parasztokból állottak, akik szabad idejüket úgy értékesítették, hogy nagy földtulajdonosoknál dolgoztak, részint a tulajdonképpeni bérmunkásoknak önálló, relatíve és abszolúte kisszámú osztályából. Még az utóbbiak is ténylegesen egyszersmind önállóan gazdálkodó parasztok voltak, mert bérükön kívül a cottage-zsal együtt 4, sőt több acre-nyi szántóterületet kaptak. Ezenkívül a tulajdonképpeni parasztokkal együtt részesültek a községi föld haszonélvezetében is, ezen legelt jószáguk, és ez egyúttal tüzelővel, fával, tőzeggel stb. is ellátta őket. Európa valamennyi országában a hűbéri termelést a földnek lehetőleg sok alhűbéres közötti megosztása jellemzi. A hűbérúr hatalma, mint minden uralkodóé, nem járadék-jegyzékének terjedelmén, hanem alattvalóinak számán nyugodott, s az utóbbi az önállóan gazdálkodó parasztok számától függött. Ezért Anglia földje, ámbár a normann hódítás után óriási báróságokra osztották, amelyek közül egy-egy gyakran 900 régi angolszász lordságot zárt magába, mégis kis paraszti gazdaságokkal volt teleszórva, amelyeket csak itt-ott szakított meg egy-egy nagyobb urasági birtok. Ilyen viszonyok - a városok egyidejű virágzása mellett, ami jellemző a XV. századra - lehetővé tették a népnek azt a gazdagságát, amelyet Fortescue kancellár oly ékesszólóan írt le „De laudibus legum Angliae” című munkájában, de kizárták a tőkegazdagságot. A tőkés termelési mód alapját megteremtő forradalmi átalakulás előjátéka a XV. század utolsó harmadában és a XVI. század első évtizedeiben játszódik le. Egy tömeg szabad prédává lett proletárt dobtak a munkapiacra a hűbéri kíséretek feloszlatása által, amelyek, mint azt Sir James Steuart helyesen jegyzi meg, „mindenütt haszontalanul töltötték meg a házat és az udvart”. Ámbár a királyi hatalom, maga is a polgári fejlődés terméke, abszolút uralomra való törekvésében erőszakkal gyorsította e kíséretek feloszlatását, semmiképpen sem volt egyetlen oka annak. Sőt a királysággal és a parlamenttel éles ellentétben levő nagy hűbérúr hasonlíthatatlanul nagyobb proletariátust teremtett azzal, hogy erőszakkal elkergette a parasztságot arról a földről, amelyre annak ugyanolyan hűbéri jogcíme volt, mint neki magának, s hogy a parasztok községi földjét elbitorolta. A közvetlen lökést ehhez Angliában főként a flandriai gyapjú-manufaktúra felvirágzása és a gyapjúárak ennek megfelelő emelkedése adta meg. A régi hűbéri nemességet elnyelték a nagy hűbéri háborúk, az új nemesség kora gyermeke volt, amely kor a pénzt a hatalmak hatalmának tekintette. A szántóföldet juhlegelővé változtatni - ez lett tehát a jelszava. Harrison „Description of England. Prefixed to Holinshed’s Chronicles” című munkájában leírja, hogyan teszi tönkre a kisparasztok kisajátítása az országot. „What care our great incroachers!” (Mit törődnek ezzel a mi nagy bitorlóink?) A parasztok lakásait és a munkások cottage-ait erőszakkal lerombolták, vagy az enyészetnek adták át. „Ha - mondja Harrison - a lovagi birtokok régebbi leltárait összehasonlítjuk a mai állapottal, azt látjuk, hogy számtalan ház és kis parasztgazdaság eltűnt, hogy az ország sokkal kevesebb embert táplál, hogy sok város hanyatlóban van, ámbár néhány új felvirágzik... Sokat tudnék mesélni olyan városokról és falvakról, amelyeket juhlegelők kedvéért leromboltak, s ahol már csak az urasági házak állnak.” E régi krónikák panaszai mindig túlzottak, de pontosan megmutatják, hogy milyen hatást tett a termelési viszonyokban végbemenő forradalom magukra a kortársakra. Fortescue kancellár és Morus Tamás írásainak összehasonlítása rávilágít a XV. és a XVI. század közötti szakadékra. Az angol munkásosztály - mint Thornton helyesen mondja - a maga aranykorszakából minden átmenet nélkül a vaskorszakba zuhant. A törvényhozás megrémült ettől a forradalmi átalakulástól. Még nem állott a civilizációnak azon a fokán, amelyen a „wealth of the nation” [a nemzet gazdagsága], azaz a tőkeképzés és a nép tömegének kíméletlen kizsákmányolása és elszegényítése minden állami bölcsesség ultima Thule-ja [végső határa]. VII. Henrikről szóló történelmi munkájában Bacon ezt mondja: „Ebben az időben (1489) megsokasodtak a panaszok arról, hogy szántóföldeket legelőkké (juhlegelőkké stb.) változtatnak, amelyeket néhány pásztor könnyen ellát; s az időre, élethossziglanra és évi felmondásra kiadott bérleteket (a yeomanek nagy része ebből élt) urasági földekké változtatták. Ez a nép pusztulását, s ennek következtében városok, templomok pusztulását, a tizedek megcsappanását okozta... A király és a parlament bölcsessége ez idő tájt csodálatos volt e visszásság gyógyításában... Intézkedéseket hoztak a községi földek ez elnéptelenítő elbitorlása (depopulating inclosures) és a nyomában járó elnéptelenítő legelőgazdálkodás (depopulating pasture) ellen.” VII. Henrik egyik törvénye (1489. 19. c.) megtiltotta mindazoknak a parasztházaknak a lerombolását, amelyekhez legalább 20 acre föld tartozott. VIII. Henriknek uralkodása 25. évében hozott egyik törvénye megújítja ugyanezt a törvényt. Többek közt azt mondja, hogy „sok bérlet és nagy állatcsorda, különösen juhnyáj halmozódik fel kevesek kezében, ami által a földjáradékok igen megnövekedtek és a földművelés (tillage) nagyon lehanyatlott, templomokat és házakat leromboltak és a nép megdöbbentően nagy tömegei képtelenné váltak arra, hogy magukat és családjukat eltartsák”. A törvény ezért elrendeli az elpusztult parasztházak újraépítését, megszabja a szántóföld és a legelő közti arányt stb. Egy 1533-ból származó törvény arról panaszkodik, hogy némelyik tulajdonosnak 24000 juha van, s az egy személy által birtokolható juhok számát 2000-re korlátozza. A nép panaszai, valamint a kisbérlők és parasztok kisajátítása ellen VII. Henrik óta vagy 150 éven át folyamatosan kiadott törvények egyaránt hasztalanok voltak. Bacon elárulja eredménytelenségük titkát, anélkül, hogy tudna róla. „VII. Henrik törvénye - mondja „Essays, civil and moral” című munkája 29. szakaszában - mély és csodálatra méltó volt, mert meghatározott normálméretű gazdaságokat és parasztházakat teremtett, azaz olyan terjedelmű földet tartott fenn számukra, hogy eléggé gazdag és nem szolgai helyzetű alattvalókat hozhassanak a világra és hogy az eke szarvát tulajdonosok és ne béresek tartsák kezükben” („to keep the plough in the hand of the owners and not hirelings”).

süti beállítások módosítása