„A népművészetnek nevezett látens kultúra szinte sehol sem annyira napvilágra vágyó, születés előtti, mint nálunk. Annyi mindent jelent ma népművészet pártinak, vagy magaskultúra pártinak lenni, s annyira be nem vallottan súlyos szellemi probléma, hogy azt hihetem, ebben a vagy-vagy felfogásban van a magyar értelmiség lételeme. Ez a maga körül forgó jó-rossz. nyílt titkos, áldott-átkozott alternatíva-halmaz sok embert tart jellemző tudattállapotban. Lehet, hogy ez csupán topográfiai kérdés, de lehet, hogy fordítva is igaz. Határlétünk kelet és nyugat között lehet, hogy mélyen természetünkben is benne van. Jó és rossz, áldás és átok között egy létező, vagy nem létező vonalra álltunk, illetve ez a vonal voltunk és akartunk lenni. Nem csoda, ha megosztódtunk kelet és nyugat szerepköreiben.

Árpád és Kurszán igen és nem formájában, labanc és kuruc, pápista és nyakas reformáta ellentétekben mindig itt él. Urbánus-népi, expresszív-rendszerszemlész ellentétekre bomolva csak annak jaj, aki maga akar a megoldás lenni, aki váteszi szerepre kényszerülve egységet, Európát akar itt csinálni. Széchenyi, Vörösmarty, Ady, Latinovits és még sokan különös, nehezen megfejthető életet éltek itt.

Az ősi Egyiptom fáraója és főpapja, Artus és Merlin, Árpád és Kurszán kettős világát valamely általános törvény színének (képének) hihetem, megérteni szeretném, s nem akarok valamelyik oldalára állni a másik ellenében.

Az „itt” és az „ott”, a „most” és az „előtt” -a jelek „pereme” - a határhelyzetek lapszusa fontos számomra. Mint Málevics, az üres jeleken túl a jel lényét keresem, aki természetes polgára annak a környezetünkben lévő láthatatlan világnak, melyet holtak, félreértések suttogások töltenek meg, míg ki nem szabadulnak onnan.”

 Makovecz Imre naplója a ’70-es évekből

 Bár tulajdonképpen nem tartozik a blog tárgyához, vagy csak érinti azt, de nem állom meg, hogy ne írjak egy kicsit a magyar társadalomról. Puzsér Róbert visszatérő gondolata, hogy a magyar társadalom fele trianonsérült, a másik fele meg holokausztsérült. Ez így nem igaz. Elég elmenni egy (magyarországi átlagos) faluba; ott az erdélyi magyart -minden sértő szándék nélkül- „a román gyereknek” hívják, a holokausztról meg azt se tudják, hogy eszik, vagy isszák, de ha mégis, akkor meg úgy gondolják, hogy régen volt, mit kell azt fölemlegetni?! Ez nem (elsősorban) azért van, mert a falusiak tudatlanok vagy érdektelenek, hanem azért, mert a puzséri dichotómia nem a magyar társadalomra, hanem csak a magyar elitre igaz. Magyarországnak ugyanis két elitje van: „népi” és „urbánus”. Ezek az elnevezések durván eufemisztikusak, a valósághoz szinte semmi közük. Bár az elnevezésük a két háború közti időből származik, de akkor még mást értettek alattuk. Mai értelmük az acéli-kádári kompromisszum idejéből származik. Acél és Kádár rájöttek arra, hogy ha a Rákosi rendszert követve elnyomnak mindenkit és minden értelmiségi megnyilvánulást, aki és ami nem a legvonalasabb kommunista, azzal a szocializmus ügyének tulajdonképpen ártanak, mert a mindent elöntő silány propagandán az emberek csak röhögnek. Ezért úgy döntöttek, hogy beemelik a nyilvánosság, vagy részben a hatalom berkeibe az ú.n. „haladó értelmiség” tagjait. Ez állt volna egyrészt az „urbánusokból”, azaz a „szociáldemokrata” vagy „polgári radikális” („haladó baloldali”) rétegből, másrészt, ezt ellensúlyozandó, a „népi értelmiségből”. De miért kellett ellensúlyozni? Kádár nem volt hülye (nagyon nem). A klasszikus oszd meg és uralkodj elven felül nagyon jól tudta, hogy az „urbánus” a „zsidó” eufemisztikus megnevezése. És azt is tudta, hogy veszélyes volna egyedül rájuk támaszkodni, ezért keresett olyan csoportot, aminek erősebb a társadalmi beágyazódása, ezért hozta be a „népieket” (mint vérbeli munkás/proletár származású valószínűleg ezeket se kedvelte egy kicsit sem jobban az előbbieknél). De, vagy tudta előre és betervezte, vagy elszámította magát, mindenesetre a „népi” értelmiség sokkal gyengébb volt az „urbánusoknál” -és a parasztság eltűnésével napról napra gyengébb, létezése okafogyottabb lett, így aztán a Kádár rendszert tulajdonképpen a „zsidó”, jellemzően budapesti vezető értelmiség és a populista -feudális (valóban népi) pártszervezet sok szempontból sikeres kettős hatalma és kultúrája határozta meg. A populáris kultúra és a „népi értelmiség” elképzelt paraszti kultúrája között azonban egyre nagyobb rés, majd szakadék tátongott, így ez az értelmiség nem képviselte, nem képviselhette a hatalomnak ezt a másik, populista ágát. Kiüresedő soraiba viszont elkezdett beszivárogni az addig kitiltott „elnyomó osztály”, a dzsentri. Pontosabban a „dzsentri”. És ezzel helyreállt (majd a rendszerváltás után egy darabig majdhogynem intézményesedett) a magyar társadalom immár több, mint százéves kettős vezetőrétegű jellege. Az egyik oldalon ott vannak a „zsidók”, velük szemben a „dzsentri”. Azért hívom így őket, mert ez a jelző mutatja valós eredetüket (szellemi, kulturális értelemben), viszont azért erőltetem az idézőjelet -annak ellenére, hogy egyik csoport sem hívja így magát szinte sose-, mert mindkettő sikeresen (de csak részben) asszimilálja a társadalom fölfelé törő rétegeit, a „zsidóknak” valószínűleg a fele sem zsidó származású, még részben sem, a „dzsentrinek” meg talán még kisebb része valóban nemesi származású. Már csak azért is, mert a svábok vagy német polgárok is ide soroltak be, a hagyományos magyar nemesitől meglehetősen elütő kultúrájukkal, anélkül, hogy ezt elhagyták volna és dzsentri jellegzetességeket vettek volna föl (de persze alakították egymást, ahogy már említettem). E kettősség kialakulásáról már korábban írtam. És nyilván része lehet benne az idézetben megjelenő magyar kettősségnek, kétségnek. A két társaság erősen - ideologikusan is- szembenáll egymással, általában baloldalnak, illetve jobboldalnak nevezvén magukat és egymást. A kedves olvasó észrevehette, hogy ezeket az elnevezéseket eddig igyekeztem kerülni, mert, ha a XVIII.-ik században volt értelmük (nagyjából azt jelentették, amit én liberálisnak illetve konzervatívnak neveztem), a következőben már kevesebb (a dualizmus kori magyar országgyűlésben például a többé-kevésbé liberális szélső nacionalistákat nevezték szélbalnak), a XX.sz.-ban használatuk erősen megtévesztő (erről később, de a szélső nacionalisták -igaz liberalizmus nélkül- a szélsőjobb nevet kapták), míg mára a nagyon kicsi tradicionalista és/vagy legitimista csoportokat leszámítva igazi, minden ízében annak nevezhető jobboldal nincs is, és ha baloldalon a munkásérdekek képviseletét értjük, akkor a magyar baloldalt inkább szélsőjobboldalnak nevezhetnénk. Annyiban mégis jogos az elnevezés, hogy ez a magyar „baloldal” kritikátlanul és fanatikusan aufklärista, gondolkodás nélkül hisz a haladásban, jelentsen az szovjet típusú kommunizmust, mint egykor, vagy nyugatos neoliberalizmust, mint ma. A jobboldal viszont nacionalista. A nemzetben hisz, bár, hogy mi is volna a nemzet, azt általában éppoly kevéssé definiálja, mint az ellenoldal a haladást (a két tábor szépen elosztotta egymás közt Kölcsey két jelszavát a Hazát és a Haladást). Ilyenformán ide aztán minden belefér a nemzeti liberalizmustól, sőt neoliberalizmustól a nemzetiszocializmusig, és a valódi -szélsőségesebb, vagy kevésbé szélsőséges – konzervativizmusig, társadalomkritikáig, kivonulásig, meg a mindezeket környező izgalmas vagy tökéletesen hibbant alternatív elméletekig. A két tábor azután rendszerint antiszemitizmussal, nyugatellenességgel, mucsaisággal, holokausztrelativizálással illetve magyarellenességgel, idegenszívűséggel, idegen érdekek kiszolgálásával (bár ez vice versa) és a Trianon feletti szomorúság hiányával és a határon túli magyarok iránti érzéketlenséggel vádolja egymást.

A két társaság a rendszerváltás után komótosan gyepálta egymást vagy két évtizedig. Ekkor azonban jött valaki, aki rájött, hogy ez a felosztás immár egyáltalán nem képezi le a magyar társadalmat. Ezt az embert a „dzsentri” vezérének tartotta (miután következetes gátlástalansággal leszalámizta táboron belüli konkurenciáját -emlékszünk: „egy a tábor, egy a zászló”), de neki magának nem volt köze a „dzsentrihez”, az egykori populista-népi kommunista nómenklatúrához inkább: Orbán Viktor. Orbán rájött, hogy a szocialista párt ereje nem a (későbbi DK-t adó) értelmiségi bázisában (Heller Ágnes, Konrád György stb.) van, hanem a populista oldalban, abban az egykori pártnómenklatúrarétegben, ahová az ő családja is tartozott. Ez adja a társadalmi beágyazottságot. Másrészt pedig a rablóprivatizáció során létrejött új „arisztokrata” réteg kiszolgálásában, és a tőlük kapott támogatásban. Arra is rájött Orbán, hogy annak érdekében, hogy az egykori hatalmi és kapcsolati tőke transzferábilis legyen pénztőkévé nagyon képlékennyé tették a jogi/politikai/gazdasági szféra határait, és igaz ugyan, hogy ezt egykoron a „kommunisták” és a „Piacok” összehangolt és megegyezésen alapuló kiváltságolt vagyonszerzésének elősegítésére hozták létre, és az is igaz, hogy azok, akik a (nem nekik megnyitott) kiskapukat kihasználva „sutyiban” próbáltak maguknak egy kis vagyont privatizálni legtöbbször a Duna fenekén találták magukat, de kellően végiggondoltan ő elkerülheti ezt. Mégpedig valahogy ilyeténképpen: a császárnak (multinak, oligarchának, maffiafőnöknek stb.) mindig megadva, ami a császáré, elkezdhet egy saját maffiát létrehozni, amely sokkal hierarchikusabb és jobban szervezett, mint az „arisztokratikus”, de egyben a feudális anarchia jeleit mutató szocialista elité, mert ha ügyesen csinálja, a vagyon ugyanolyan jól alakítható át politikai hatalommá, mint a rendszerváltás hőskorában és vice versa. A „zsidóknak” megvan ugyan a külföldi befolyása, de ha ügyesen le tudja választani a -most a distinkció kedvéért így nevezem- újlipótvárosi elitet a „nemzetközi zsidóságról” (bocsáttassék meg, hogy a szemléltetés kedvéért ezt a szélsőjobbos kifejezést használom) megfelelő -és a „nemzetközi közösséggel” hadilábon álló zsidó támogatókat keresve (Köves Slomó, maga Benjámin Netánjáhu, stb.), akkor azok -mármint az újlipótvárosiak és szövetségesük, a „nemzetközi közösség”- kellemetlenkedhetnek ugyan neki, de -tekintettel arra, hogy a világpolitikában egyelőre nem annyira nekik áll a zászló- ha üzleti érdekeiket nagyon nagy mértékben nem sérti, biztonságban lehet tőlük. A „dszentri” pedig fogatlan kutya, még különösebb erőfeszítést sem érdemel, hogy megtartsa hűségüket. Ugatnak, de nem harapnak. Egy részük nem is ugat, hanem továbbra is hisz Orbánnak, tapossa az bátor akárhányszor lábbal az összes olyan (konzervatív) értéket, ami a „dzsentri” jellemző értékrendjét alkotja. Miért kellett Orbánnak a vagyon? Egy triviális, de ismét csak a felvilágosodás, a „második névadás” (társadalmi szerződés, népakarat stb.) által elhomályosított alapelvet szeretnék ehhez leírni: egy politikus, uralkodó, vagy társadalmi csoport csak akkor és olyan mértékben tudja akaratát a politika, állam és társadalom különböző rétegein át érvényesíteni, ha ehhez megfelelő eszközei vannak. Mint ezt korábban én is írtam, de hát egészen nyilvánvaló is, a kapitalista világban az egyik legfontosabb hatalmi eszköz a pénz. A „Piacok”, a nemzetközi pénzügyi körök az államokat a pénz és hitelezési rendszeren keresztül befolyásolják, kontrollálják. Annak az államnak, „uralkodónak” van mozgástere, akinek saját forrásai, belső (pénz)piaca van. Talán nem merő spekulációs – üzérkedési szándék vezette Soros Györgyöt sem, amikor néhány éve a kínai jüant támadta. Orbánnak tehát, ha nem akar a „Piacok” bábja lenni, mint lett akarata és a kétszer is kinyilvánított népakarat (lásd fönt) ellenére is Alekszisz Ciprasz könnyen rendelkezésére álló pénztőke kellett. Ehhez pedig olyan -tőle függő- emberekre volt szüksége, akiknek sok pénzük van. Nem megyek most bele az Orbán-Simicska tandem kettős hatalmába, vagy ennek fölborításába, ez kevésbé társadalmi jelenség. Az oligarcha viszont nagyon is az. Orbánnak azért nem volt szüksége a „dzsentrire”, sőt azért volt terhes a „dzsentri”, mert az, eredete ellenére kivonult (illetve a kommunisták annak idején kilökték) a magyar társadalom feudális struktúráiból!

Nemigen szoktam napi eseményekkel foglalkozni a blogban, a múltkor csak a véletlen koincidencia miatt idéztem be Orbán Viktort. Ez már csak azért is így van, mert a blogot kb. három éve készítem elő, és lassan két éve írom (egy jó részével tehát elkészültem, mire föltettem az internetre). Most azonban írtam egy külön részt, mert történt egy olyan esemény, ami tökéletesen elénk adja, amiről írok. Egy házaspár megtagadta, hogy anyakönyveztesse kicsiny gyermekét (ahogy beoltatását is). Ha hihetünk a híreknek, Magyarországot egy New Yorkban bejegyzett izraeli cégnek tekintik, az pedig igen valószínű, hogy valóban nem ismerik el az állam szuverenitását maguk s gyermekük felett -hiszen ezért nem anyakönyveztették. Többszöri hivatali felszólítás után rendőrök ütöttek rajtuk, a gyermeket erőszakkal elvették, mondván, bizonytalan szülői hátterű gyermeket őriznek és a gyámhatóság felügyeletére bízták -még az is elképzelhető, hogy nem is adják vissza a kicsit szüleinek.

Kicsit hezitáltam, hogy írjak-e az ügyről, mert ehhez szinte az összes „poént”, amit a későbbiekre, a kapitalizmus népszerűtlenségére vagy a modern államra tartogattam -ha nem is teljesen kifejtve- le kell lőjem. De ebből az ügyből megérthető mondanivalóm nagyrésze, így hát mégiscsak kihasználom.

Szóval: A házaspár azt állítja, hogy Magyarország egy New Yorkban bejegyzett izraeli cég, és nem legitim örököse az egykori Magyar Királyságnak. Nos: Trianon valójában nem Magyarország megcsonkítása, hanem Magyarország temetése volt. Leglátványosabb és borzasztó aktusa annak a folyamatnak, amely során az egykori -történelmi- Magyarország megszűnt és lett helyette egy csomó modern állam. Ezek mindegyike, s így a mostani Magyarország valóban egy cég. Persze, ahogy ezt hőseink (a média szerint) megfogalmazták, az úgy gagyi. Magyarország a világméretű Apparátusnak, ennek a „világrészvénytársaságnak” * az egyik leányvállalata. Vannak izraeli részvényesei, ezeknél jóval számosabban new yorkiak, még sokkal számosabban németek, de vannak oroszok, arabok, meg leginkább mindenféle tőkekonglomerátumok, amikről senki se tudja, hogy hogyan is állnak össze. Az egyik fő részvényese azonban Orbán Viktor saját személyében és Mészáros Lőrinc néven. De fontos részvényes Gyurcsány Ferenc és sokan mások is, le a Lackner Csabákig. Tulajdonképpen, mi, anyakönyvezett állampolgárok is kisrészvényesek vagyunk (szavazatunk egy-egy részvény -összeadva van is jelentősége, csak nem árt tudni, hogy azért vannak más milliós részvényportfóliók még bőven). Magyarország valóban nem igazi örököse az egykori Magyarországnak. Miért? Először is, a Szent Korona megfosztatott jogaitól, ennek következtében az országot nem ősi törvényei és szabadságai alapján, vagy azok szellemében kormányozzák. Ez nem a Szent korona országa (társországa, de ez most mindegy). Ezen nem segít az, hogy az Alaptörvény immár megemlékezik Történelmi Alkotmányunkról. De súlyosabbat mondok: ha a Történelmi Alkotmányt és a Szent Korona tant visszahelyeznék az őt megillető helyre, a magyar jogrendszer fundámentumaként, -noha minden erőmmel támogatom, hogy így legyen- azzal se változna meg lényegesen a helyzet. Horribile dictu talán még romlana is. Hogyhogy? Történelmi Alkotmányunk íratlan alkotmány. Ez azt jelenti, hogy egyrészt bizonyos leírt törvényrészekből (fontosakból, mint az Aranybulla, vagy számunkra immár érdektelenekből, vagy akár megkérdőjelezhetőkből, mint a Pragmatica Sanctio) áll, másrészt pedig egy jogértelmezési hagyományból és a jog szelleméből. A szent Korona tan például nincsen tételesen benne az Alkotmányban! Mégsem kérdőjelezte meg soha senki. Most megkérdőjeleznék. Hagyomány, szellem nélkül csak írott malaszt lenne ősi törvényünk Még kevésbé van érvényben az egyes kisközösségek, csoportok, területek hagyománya, szokásjoga, főleg nem a hivatali jogértelmezésben, pedig ezek az egyes ember élete szempontjából még fontosabbak voltak, mint az országos törvények („ha az országos törvény és a tarcali törvény ütköznék, akkor melyiket kell figyelembe venni? -a tarcali törvényt.” -mondta ki egykor Tarcal mezőváros törvénykönyve). Ami pedig valójában és lényegileg érvényben van, és lenne (írott formában is), még ha régi íratlan Alkotmányunk újra törvényerőre is emelkednék, az az Apparátus törvénye -és annak szelleme. Ezért mondom azt, hogy leányvállalat, ez nem merő szofisztika (valaki ellenem vethette volna, hogy ha a Mercedes, vagy Orbán, vagy Gyurcsány részvényesek, akkor a Zsigmond kori országnak meg Garai meg Újlaki voltak a főrészvényesei. De nem. A különbség lényeges) Az Apparátus egyik legfontosabb törvénye az állami szuverenitás. Tehát igaz, amit a házaspár mond, hogy az anyakönyvezéssel az állam alattvalója és a rendszer része lesz a gyermek. Az Apparátus gépalkotórésze, szolgája. Igen. A modern világ egyik legfontosabb törvénye, hogy senki nem lóghat ki a rendszerből. Mindenki modern -ez így triviálisnak tűnik: >>modern ruhát hordasz, modern életmódot élsz, modern házat kell tervezz!<< -mondta egykor egyik tanárom az egyetemen. Mindenki szem a láncban, magad is Apparátus vagy -Illyés Gyulát parafrazeálva. Létedet gépesítik, vagy pontosabb -noha magyartalan-, ha azt írom: léted gépesíttetik. Ez az az élmény, ami alapvetően népszerűtlenné teszi a kapitalizmust, a modernitást nagyon sok ember számára. A gépalkotórész-lét nagyrészt megfosztja az embert attól, hogy ősei hagyományát, vagy csak a saját fejét követve olyan munkát végezzen, olyan dolgokkal foglalkozzék, olyan életmódot kövessen, amiben öröme van. Részletkérdés, bár persze egyáltalán nem mindegy, hogy kommunista verőlegények noszogatják hatékonyabb munkára a gulágon, vagy pedig a hatékonyság kőkemény parancsa, a gazdasági szükségszerűség és a verseny. Ezért gyűlölik meg sokan a rendszert. A fiatal házaspár is így gondolkodhatott, ezért csatlakozott (úgyszintén a híradások szerint) egy önellátó közösségi hálózathoz, amely egyfajta kivonulást képviselt. Az értelmes léthez, értelmes munkához való kivonulást. Tulajdonképpen azt, vagy inkább ahhoz hasonlót, mint amit én céhnek nevezek. Erre lehetőséget adott nekik az, hogy liberális demokráciában élnek. Vagy illiberálisban. Az azért egyértelmű, hogy kommunizmusban vagy fasizmusban ilyesfajta kivonulásra nem is gondolhattak volna, még a Kádár rendszerben is -ha a meszesgödröt, amely a korábbi heroikus mozgalmi korokban bizton fenyegette volna őket, meg is ússzák -közveszélyes munkakerülőnek és antiszociális elemnek tekintették volna őket az egész „brancsot” rendőrileg intézték volna el. Így csak a legradikálisabbakat. Akik -sokakkal egyetemben- a fentiek miatt azt gondolhatták, hogy régen minden jobb volt, és hogy lehetséges és szükséges a radikális szakítás a rendszerrel. Valójában azonban nem volt minden jobb, sőt a fenti -az emberi lét értelme szempontjából persze döntő- szempontot és még néhány ezzel összefüggőt, például az ember és természeti/esztétikai/stb. környezete viszonyát, annak állapotát, fontos szellemi kérdéseket stb. kivéve (tehát az olyan apróságokat, hogy elpusztul a Föld és kihuny az emberi szellem), azt lehet mondani, hogy régen szinte minden rosszabb volt. Az Apparátus nem egy eleve gonosz képződmény, eredeti célja pont az volt, hogy az emberiséget civilizálja biztonságot, igazságosságot és jólétet teremtsen (szabadságot, egyenlőséget, testvériséget). És ezt részben meg is tette. Ezt abból is láthatjuk, hogy a szülők nem is gondoltak abba bele, hogy ők akkor írhatják felül az állam parancsait, ha fegyveresen vissza tudják szorítani a rájuk törő rendőröket. Vagy bűnözőket. Mert, ha az Állam nem véd meg, akkor ki fog? És igen, az Állam is védelmi pénzt szed, mint a maffia, nem is keveset, sőt többet, és az emberek életét jobban befolyásoló mértékűt, mint bárki korábban. De többet is ad. A modern államot övező rengeteg felvilágosodáskori vagy újabb mítosz (társadalmi szerződés, demokrácia, népfelség, jóléti állam stb.), teória elhomályosította minden állam eredendő maffiajellegét (vagy a maffia államjellegét). Ez azonban úgy is igaz, hogy ha a relatíve jóindulatú Állam védelmét elutasítjuk, akkor majd belép helyette a szó szerint vett maffia. Aki lehet, hogy kevesebbet kér. De lehet, hogy elragadja a gyermeket és meg is öli. Amit a pillanatnyi érdeke diktál. Az állammal szemben esetleg lehetnek jogi lehetőségeink, ezeket az valamennyire tiszteletben tartja. Valamennyire mégiscsak vannak állampolgári jogok, jogállam, népfelség. A maffiával, vagy akármilyen erőszakos bűnözővel szemben semmilyen jogunk nincs. Ha nem oltatják be a gyermeket, simán elképzelhető, hogy elpusztítja egy járvány, sőt másokat is megfertőz. Hogy az oltás miatt kevésbé lesz ellenálló? Nem kizárt. Tökéletes megoldás nincs e Földön.

Egy fontos részlettel viszont foglalkoznék: ez az állami bürokraták, rendőrök döbbenetes aljassága, falmelléki dumája. „Nem bizonyítható, hogy szüleié a gyerek” -ezzel a szöveggel ragadták el a kicsit a rendőrök az édesanyjától. Nagyon valószínűnek tartom, hogy ezt nem ők, hanem egy magát okosnak gondoló cinikus hivatalnok találta ki. Höhöhö -előttem van ahogy összeröhögnek. Nos. Ez először is nem igaz. Valószínűleg vannak tanúk, akik bizonyíthatják, ki is a gyermek. Azonkívül van ma már (a modernizáció eredményeként) genetikai vizsgálat és így tovább. Ráadásul az anyakönyv csak azt bizonyítja, hogy van egy gyerek, de önmagában a személyazonosságát nem bizonyítja, fénykép sincs benne, de ha lenne is, egy csecsemőé nem sokat mond még. Tévedés tehát az is, hogy az állami gépezet pontos szabályok, törvények, protokollok, direktívák szerint jár el. Nem: az államrezont valóban követő, de leginkább a bürokrácia működését segítő ad hoc jogászkodás, sokszor jogtiprás sokkal jellemzőbb (megjegyzem, ez nem az illiberális Orbán rendszer „vívmánya”, előtte is így volt, de amerikai példákat is tudok rá). Ez adhat egyben reményt: a mechanon nem jár tökéletesen (és szerintem akkor sem fog, ha a gépek már valóban teljesen átvették a rendszer működtetését). Ha sikerül az emberi szellemet a kiút megtalálására irányítani, ha tudatos és okos -ahol kell radikális, ahol nem kell, vagy szabad, ott pedig megfontolt- közösségek próbálják meg a „kivonulást” megvalósítani, akkor -talán- sikerülhet.

*nem minden leányvállalat részvényesei azonosak, vagy hasonlók -az egyiknek például a Kim család a kizárólagos tulajdonosa -de ettől még Észak Korea ugyanúgy része a modernizációnak, mint mindenki más