„Magyarországot rosszul adminisztrálják, nincs jó hivatalnoki gárdája, nincs szilárd bázisa, olyan ország, mint Oroszország vagy Törökország; mint ezek a birodalmak, nélkülözi a gazdag, művelt középosztályt, csak egy részben lezüllött hivatalnokrendje van, sok a zsidó, szegény a nép, elszegényedett a parasztság, és nagy a csőcselék; hiányzik a modern állam valódi bázisa, a nagy polgárság.”             Rudolf trónörökös levele Moritz Szepsnek 1883

A magyar társadalom, elsősorban a vidék, különösen a falusi, mezővárosi vidék ugyanis a mai napig erősen feudális jellegű. Mivel ezt a szót szokták használni, magam is megmaradok nála -bár, mit látni fogjuk ez egy pontatlan és kettős jelentésű kifejezés. Mit jelent ez -elsősorban? Valami nagyon rosszat, felvilágosodás előtti barbár iszonyt, ahogyan bosszúságomra még Puzsér, vagy Vona Gábor is használja mostanság? Hát, ha felvilágosodás előtti (de csak részben az), az még nem baj! Egyszerűen annyit jelent, hogy nem absztrakt. Nem a „második névadás” szabályai adják bármilyen üzleti vagy egyéb viszony, tranzakció alapját, hanem a személyes kapcsolat. „Neked megcsinálom, mert haver vagy”. Hozok egy példát. Az Ötvös Csöpi filmek szerintem a magyar feudalizmus megdicsőülése: Ötvös Csöpi egy klasszikus dzsentri (idézőjel nélkül), olyan, akinek a feudalizmus a vérében van. Státuszát nem is a rendőrségi felsőbb kapcsolatai adják, kommunista főnökeivel általában feszült a viszonya, hanem egyrészt úri fellépése, másrészt rengeteg kapcsolata. Mivel, mint dzsentlmen, igazi úri sportot űz, vitorlázik, jóban van a jómódú hazai és külföldi sportemberekkel (és asszonyokkal), de ugyanilyen fontos, hogy a nép gyermekeivel is, köztük negyedik, sőt ötödik rendi félbűnöző figurákkal. Mindenkinek van valamilyen beceneve: maga Csöpi, Pötyi (Pötyikém), Purci úr, Popej, Cövek úr, esetleg urasan Dezső bátyám, Iván bátyám, vagy csak megszólítása, mint fater, öreg stb. E nevek használata jelzi, hogy a beszélő (esetünkben Csöpi) a belső körhöz tartozik – szívességeket kérhet és cserébe szívességeket is ad. Kapcsolatai segítségével természetesen megoldja az összes bűnügyet, annak ellenére, hogy ebben nem egyszer főnökei és ellenpontja, az absztrakt ember, Kardos doktor is akadályozza. Kardos doktor figurája a zsidó slemil alaptípusra lett építve (ketten tehát a kettős elit jelképes figurái), teljesen inkompetensen botladozik a való világ számára nem értelmezhető jelenségei között. Ennek ellenére a végén mindig Csöpi helyett aratja le a babért (mert Csöpi, mint a magyar nemesről szóló sztereotípia szerint annak lennie kell, fantasztikus szellemi és fizikai tulajdonságai ellenére mégiscsak élhetetlen, önérdekérvényesítésre képtelen ember). Ennek ellenére Kardos doktor alapvetően szerethető, kedves alakja a filmeknek, szó sincs itt valamiféle bújtatott antiszemitizmusról. De ha Ötvös Csöpi nem is vonult ki a magyar feudalizmus világából, a „dzsentri” nagy része igen; (elit) értelmiségi, művészi hivatásokba visszavonulva busong konzervatív eszméi vesztén, és szidja a komcsikat, baloldaliakat, liberálisokat, vagyis a „zsidókat”, akik általában valamelyest leszorítják őt a kulturális, tudományos életben folytatott versenyben (és ezt pofátlanul mindig a teljesítménnyel magyarázzák). Világuk azonban olyannyira belterjes, hogy tipikus esetben mindketten Budán laknak (ahová az „újlipótvárosiak” egy része is átköltözött már).

Nem vonult viszont ki az oligarcha. Sőt, bevonult. Mi az oligarcha? Ő jellemzően megint csak a már többször említett pártnómenklatúra olyan tagja, aki egyfajta centruma, gócpontja volt a hatalmi tőke pénztőkévé alakításának, és ezt a szerepét meg is őrizte, egyfajta kapu, ahol az átalakítás megtörténhet, meg is történik, mégpedig vice-versa. Az MSZP kormányzása alapvetően az oligarchákra épült, a kormány (természetesen a nemzetközi Tőke mellett) tőlük függött, és őket szolgálta. Márcsak azért is, mert -mint az egykori „népi” pártnómenklatúra prominensei- jobban be voltak ágyazódva a magyar társadalomba, mint a (kulturális) elit.

Orbán azonban rájött arra, hogy a magyar feudalizmus kiválóan rokonítható azzal a dologgal, amit a középiskolában feudalizmus címen tanulunk. A hűbériséggel. Nagyon fontos megjegyeznem, hogy a két feudalizmus néven nevezett dolog nem azonos: amit én annak neveztem, az tulajdonképpenn nem az, hogyha a feudum (hűbérbirtok) szóból indulunk ki. Viszont azonos (pontosabban csak rokon) azzal a világgal, ami a „feudális” Magyarországot jellemezte. Ezért használtam a feudális szót. Ugyanis a rendi Magyarország nem volt hűbéres állam. A magyar közjog nem ismerte a hűbériséget. Az érthetőség kedvéért: Kossuth Lajos, vagy, hogy ne egy birtoktalan embert mondjak, Kölcsey Ferenc magyar nemes nem volt sem Ferenc császár, sem egy főúr hűbérese, nem vettek részt az ő hatalmi láncukban, illetve csak annyiban, hogyha idegen támadás érte volna a Hazát, akkor kötelességük lett volna fegyveresen harcba szállni azzal. De (relatíve szerény) pozíciójukat egy ősi harcos rend hagyományának és nem egy uralkodói kör kegyének, érdekének köszönhették. Ettől a hatalomtól ők teljesen függetlenek voltak, így megtehették, hogy szembe is szálljanak vele. Mindez már például gróf Széchenyi Istvánra, vagy az Esterházy családra természetesen nem volt ilyen mértékben igaz. Megjelent a hűbériség a középkor egyes szakaszaiban is, amikor a nemesség jórésze kénytelen volt az oligarchák, bárók familiárisának elszegődni, és bárói ligák küzdöttek a befolyásért. Hűbériség, „feudalizmus” tehát létezett a középkorban is, de -Magyarországon legalábbis- nem volt általános, inkább időleges vagy részleges jelenség, viszont úgy tűnik, hogy a hatalomgyakorlás e fajtája egyáltalán nem összeegyeztethetetlen a kapitalizmussal. A második névadás, a „polgári” forradalom és a „szabadpiaci verseny” tehát inkább a hagyományos társadalmi rendet és közösségeit pusztította el, és nem annyira a hűbéri típusú, privilégiumokon alapuló hatalomgyakorlás lehetőségét. Magyarul: paraszt már nincs, faluközösség sincs, nemesi közbirtokosság sincs, földesúr, herceg és király viszont nagyon is. Kétségtelen, hogy a Kádár kor is feudális volt, de ott a vidéki párttitkárok, TSZ elnökök inkább a korábbi főispánoknak (mint a központi hatalom emberei), vagy alispánoknak, szolgabíróknak (mint helyi „fejesek”) feleltek meg, nem pedig a földesuraknak. Ilyen tiszta formában Orbán Viktor hozta csak létre a magyar hűbériséget. Orbán valójában király. Nem abban az értelemben, hogy a Szent Koronával megkoronázták volna -természetesen- és sajnos még abban sem, hogy királyi méltósággal, annak szakrális szerepével rendelkezne, hanem abban, hogy hatalma nem (vagy csak erőszakkal) megkérdőjelezhető, és (tőle függő) hűbéreseinek hatalmán és hűségén alapszik.

Legalábbis az egyik lába. Mert a másik az abszolút (poszt)modern tömegmédián és -manipuláción. Orbán népe, ahogy az MSZP népe egykor -a negyedik rend. Pontosabban a mélyen negyedik rend és az ötödik rend. Magyarország társadalmának ugyanis (immár legalább kétszáz éve) a legnagyobb betegsége, hogy -amint az I/F-7 fejezetben írtam- nagyon nagy részét teszi ki a negyedik rend. Az a döbbenetes, hogy ez a tény a legtöbbször észrevétlen marad a felsőbb osztályok számára. Amikor a ’30-as évek szociográfiai munkáiban ezt -száz év után- leírták (Cifra nyomorúság, Puszták népe stb.), óriási felháborodás fogadta azt. A dzsentri ugyanis egy teljesen hamis árvalányhajas, népszínműves parasztképet dédelgetett magában -és dédelget még most is. Igaz ugyan, hogy a táncházmozgalom, vagy a hozzá hasonló vagy azt kísérő jelenségek -a „népi” kultúra (ezek az akarattal vagy sorsszerűen „dzsentri” kulturális termékké vált dolgok) egy kicsit javítottak ezen a hamis képen, de a ’70-es évek gyűjtőútjai óta ismét eltelt lassan ötven döbbenetesen modernizáló esztendő, és a „népi” kultúra mára Magyarországon 95%-ban (Erdélyben mondjuk 85%-ban) urbánus jelenséggé, a „dzsentrin” belüli szubkultúrává vált. A falusi valóságról ezzel szemben ma ismét nem szól semmi. Vagy népszínmű, vagy ugyanilyen hamis bohózat. Miközben tehát hazánknak van két kisszámú kulturális (de nem vagyoni) elitje, ami alatt egy elég szűk és gyökértelen középosztály helyezkedik el, hatalmas negyedik renddel, lecsúszó negyedik-ötödik renddel és egyre szaporodó cigánysággal rendelkezik. Mit jelent ez?

Ki a középosztály? Az értelmiségről szóló fejezetben írtam a biohatalom fenntartásához szükséges értelmiségi tömegekről. Mivel Magyarország azért kétségtelenül „modern” ország, elég széles értelmiségi rétege van, aki ezeket a funkciókat ellátja. Az értelmiség „krémje” a kettős elit, akikről az elején szóltam -noha nem kimerítően. Ezek azonban nem tisztán elkülönülő csoportokat alkotnak, hanem inkább egyfajta kulturális közeget. Sajátos módon, a két blokk a legeslegmagasabb szinten nem olyan átjárhatatlan. A legnagyobb gondolkodók, művészek általában (de sajnos nem feltétlenül) sokkal nyitottabbak a világra, az igazság keresésére, hogysem teljesen vakok és süketek legyenek a másik ember igazságára. Utánuk azonban egy elég széles elkötelezett és gyűlölködő réteg következik. Közöttük az elválasztás éles. Lefelé viszont nincs ilyen éles cezúra. Ha mondjuk az egyik csoportot pirossal (vagy stílszerűen vörössel), a másikat kékkel jelölnénk, akkor lefelé az erős piros és kék folyamatosan hígulva rózsaszínes és világoskék árnyalatokban halványodna, amíg eléri a majdnem egészen fehéret. A közel fehér rózsaszín és a közel fehér halványkék között már sokkal kisebb a különbség, mint erős piros és kék között, az ellenségeskedés is kisebb, és így, a kettő mezsgyéjén lilás színeket is fölfedezhetünk. (A két blokk között annyi különbség van, hogy -érzésem szerint- a „dzsentriben” gyengébb a tiszta színvariáns, fehér behatások váltakoznak egészen sötétkék csíkokkal -a másik oldal kétségtelenül erősebb -ez adja a „dzsentri” keserűségét, és egyes tagjainak azt a meggyőződését, hogy mindegy mi az ára, csak a baloldal szoríttassék végre vissza) Sajnos azonban a fehér itt a negyedik rendet jelzi. Klasszikus harmadik rend ma Magyarországon alig van. Ha van (mert azért nyomokban van), akkor sincs tisztában a maga szerepével, helyzetével. Vagy az elit részének tekinti magát, vagy a „nép” közé számítja, és szégyelli szakmai elkötelezettségét, mikor látja, hogy vélt osztályos társai kinézik miatta. És vannak kemény, magányos harcosok -meg kell mondanom, én rájuk számítok, bár lehet, hogy hiába, mert az ellenszél és a magyar individualizmus végkép magányos farkassá is tette őket.

Egyszóval a fehér, amely az értelmiségi foglalkozásúak nagyobb részét is jellemzi, a negyedik rend. Mire gondolok? Pár résszel ezelőtt az étkezési szokásokról, kultúráról írtam. Most az építészetet fogom felhozni példának; Magyarországon az épülő családi házak legalább nyolcvanöt százaléka többé-kevésbé egységes képet mutat. Korábban busongtam rajta, hogy hogyan lehetséges, hogy egy ennyire globalizált és centralizált világban ez a globalizáció szinte kizárólag alulról, a tüzép-telepek irányából hat Magyarország építészeti képére. Az említett nyolcvanöt százalék ugyanis teljesen igénytelen, stilárisan szinte meghatározhatatlan, a fehér műanyag ablak (sőt ajtó), sárga dryvit, kishajlásszögű, rossz ereszkialakítású, primitív ácsmunkával készült tető a meghatározói, semmint bármilyen -mégoly hamis- formai megjelenési szempont. Tehát a karakteresen „mediterrán”, vagy „minimál” (gagyi-neomodern) házak már a fennmaradó legföljebb tizenöt százalékba tartoznak! Színvonalas építészetről pedig legfeljebb egy-két százalékban beszélhetünk. Ez a nyolcvanöt százalék a negyedik rend. Pedig tanároktól, orvosoktól kezdve a melósokig mindenki ilyet épít (az egy-két százalék igazából nem is az elitet jelzi, talán inkább csak egy építészetkedvelő szubkultúrát). Kétségtelen, hogy van egy trend, ami a többé-kevésbé precíz, gépiesen lélektelen „felsőbb kategóriás” házaktól a végkép igénytelen, tesco-s összetöredező burkolatokig mutat, az „értelmiségtől” az „alkoholisták” irányába, de ez részletkérdés. A tömeg egy. Hozzá kell tegyem, hogy van egy hatalmas réteg, akiket már említettem, hogy legtöbbször szimplán „alkoholistáknak” szoktak hívni -értelemszerűen ők ritkán építkeznek, inkább lepusztult régi paraszt- vagy kockaházakban laknak. Ők már erős lecsúszófélben vannak a negyedik rendből. És ott a cigányság. Ők már nem negyedik rend. Ha újat építenek, az stilárisan elkülönül a magyar tömeg építésétől. Szerintem nem kell bemutatnom, hogy hogyan. Az esetleges építészeti analógián kívül miért állítom, hogy az „alkoholisták” lecsúszófélben lévő negyedik rend -holott életmódjukban olyannyira különböznek a „középosztálytól”? Előszöris azért, mert az ő esetükben még létezik társadalmi mobilitás, ennek a csoportnak azok a gyerekei, akik nem válnak valóban alkoholistává képesek dolgozni (ha nem is jól), sőt tanulni is, esélyük van, hogy a kapitalista munkaerőpiacon (amiről láttuk, hogy a negyedik rend terepe) érvényesüljenek. De a lecsúszófélben levő jelzőt azért használtam, mert a többség elkerülhetetlenül alkoholista lesz sajnos. A Magyarországon készült oktatási felmérések is azt mutatják, hogy egyre nagyobb a szakadék az elit gyerekeinek és főleg a vidéki kisiskolák diákjainak tanulási teljesítménye között (és nem az elité javul). Ebből sajnos az következik, hogy egyre erősebb a kasztosodás, az átjárhatatlanság. Ehhez még hozzájárul egy érdekes jelenség. Az alsóbb társadalmi csoportok legtöbbször utánozzák a felsőbbeket. Ez bizonyos fokig természetes jelenség. Ha nem tennék, nem terjedhetnének a világon a kulturális javak, gondolatok. A modernizáció azonban ezt a jelenséget is kihasználta, a polgárosodás jelszavával mobilizálta -és hajtotta seregébe- az „elmaradott” csoportokat. Most azonban valami megtorpant. A posztmodern reklám, marketing és véleményirányító ipar olyan mértékben vált hazuggá (mivel a primitív, zsigeri működést befolyásoló hazugság rövidtávon nagyon hatékony, ezért ő nyeri a versenyt), hogy az emberek, akik át nem láttak ugyan a hazugságerdőn, azt megtanulták, hogy az elit hazudik nekik. Ez a jelenség persze -a „bizalmatlanság az urak felé” - mindig is létezett, de a modern kor valamelyest visszaszorította. A Kádár kor például egyszerre volt nagyon populista (1 Ft a krumplis lángos, éljen soká Kádár János), és egyszerre volt népszerű a középosztály felé való mozgás. Ennek persze jócskán voltak visszatetsző jelenségei, például a falukép benépesülése tulitarka kockaházakkal, amelyek egyszerre akartak „polgáriak” lenni és valósítottak meg helyette egy erőteljes „népiséget”, valami nagyon nem polgárit; vagy még súlyosabb jelenség a középosztály „elparasztosodása”, az a jelenség, hogy a burzsoá („dzsentri” vagy „zsidó”) kultúra, amelynek elsajátítása addig a középosztályba lépés feltétele volt (ezért használok idézőjeles formát sima dzsentri vagy zsidó helyett) fölösleges szubkultúrává vált, de nem adott helyet más hasonló színvonalúnak -magyarul, ma egy orvostól, tanártól, pláne hivatalvezetőtől nem társadalmi elvárás, hogy színházba, hangversenybe, operába járjon. Ma azonban sokkal erőteljesebb fordulatnak lehetünk tanúi. A negyedik rend, különösen annak alsó része, elkezdett büszke lenni arra, hogy ők azok, amik. Ami hosszú ideig szégyellt dolog volt (ahogy korábban szóltam róla), mára identitásképző erővé vált. Ez az új populizmus. Az új populisták persze -sajnos- ugyanúgy hazudnak, mint korábban a liberális elit, vagy, ha lehet, még szemérmetlenebbül, mert nekik még arra sem kell vigyázni, mint amazoknak, hogy a saját vallási előírásaiknak (tudomány, evolúció, neoliberális közgazdaságtan) legalább névlegesen megfeleltessék a mondanivalójukat. Ez jelentős versenyelőny.  Orbán Viktor zseniálisan érezte meg az új idők szelét. Az MSZP hatalmát még a régi, kicsit szégyenkező, oligarcha uraihoz hű „jobbágy” tömeg biztosította, a Jobbik fölemelkedését már az új, lázadó, büszke negyedik rend. Akiknek elegük lett a folytonos megaláztatásból. De a Jobbik vezetői nem értették ezt, a populizmus „eszméje” a (szívből vagy színből -tulajdonképpen mindegy) politikai középre húzó Vona és a régi mozgalmi fasiszták, vagy szempontunkból még rosszabb (mert a maga légváraiból, szubkultúrájából a tömeget nem értő, sőt lenéző) szélső nacionalista dzsentrik (az egykori MIÉP) között a földre hullott. Orbán pedig a legjobb pillanatban fölemelte azt, és politikájának alapjává tette.

A legutóbbi önkormányzati választásokon -Budapesten- Puzsér Róbert a szavazatok mintegy 4,5%-át kapta. Az én ismerősi körömben körülbelül kilencven százalékot. Pedig én -és környezetem- mégcsak nem is igazán elit -természetesen sem anyagi, de szellemi értelemben sem. Úgy gondolom, hogy Puzsérra szavazott az első három rend legalább hetven százaléka (a „dzsentri” egy kis része a konzervatív szempontból még elfogadható Tarlósra, míg a „zsidók” elkötelezett -az előbbinél jóval nagyobb- része Karácsony Gergelyre szavazott, mégha amúgy a Kétfarkú Kutyapártot szokta is támogatni). Ez tehát együttesen maximum hét százalék. Budapesten. Ahol az elit csoportosul, ahol sem az „alkoholisták”, sem a cigányok nincsenek igazán sokan, pedig vidéken lehet, hogy átlagosan (természetesen helytől függően) és együtt a népesség legalább felét alkotják! Azt hiszem, nem kell tovább magyaráznom, hogy Orbánnak miért nincs szüksége a „dzsentrire”. Ezeknek se pénze, se oligarchikus befolyása, se szavazatként nem számítanak sokat. És ha volna még némi kulturális, szellemi befolyásuk a Fideszben, hiszen az 1996 és 2012 között részben, 2004 és 2012 között pedig egyedüliként (mármint a KDNP-vel együtt) a „dzsentri” gondolkodás és szellem politikai letéteményese volt, ami azért nyom nélkül mégsem múlhatott el egészen, az sem számít, mert ahogy azt már oly sokan (pl. Reichert János) megállapították, nincs Fidesz, csak Orbán cég van. Ez Orbán óriási előnye: kapitalizmusban azé az előny, aki könnyen manőverezhető céget vezet, amit nem kötnek a kaszthagyományok, nem köt az elitkultúra, ami szabad vegyértékű. Főleg úgy, hogy mint király tudja ezt megtenni: olyan király, aki nem tett esküt a Szent Koronára, a történelmi alkotmányra, de még csak egyik elit, vagy oligarchikus csoportnak se kizárólagos lekötelezettje!

De miért baj ez? Miért veszélyes, ha valaki az elit nélkül akar uralkodni? Azért, mert az ilyen ember klasszikusan a türannosz, uralma a türannisz, a zsarnokság. Ez persze politikatörténeti trivialitás -főleg a középosztály ennek akadályozásában betöltött szerepe, mely Arisztotelésztől máig sok mű tárgya, de mivel most itt nekünk fontos, én is említem, talán egy kicsit más nézőpontból. A (szellemi) elitek hagyományosan azt a célt is szolgálják, hogy az uralkodói szándékot a társadalom felé közvetítsék. Említettem már, és később részletesebben is szeretnék arról írni, hogy az életmód, életstílus tulajdonképpen fontosabb dolog, mint a konkrét eszmék. Nem véletlen, hogy az emberek amikor ideákat képzelnek el, akkor életmódbeli elemek jelennek meg előttük, mint ahogy ellenfeleik elképzeléseit is ilyenekké váltják át. Tehát például a liberálisok, ha a konzervatívokra gondolnak, akkor nem gazdaság- vagy társadalompolitikai elképzelések jutnak eszükbe, hanem az, ahogy a családi körbe száműzött aszexuális háziasszony főkötőben és hosszú szoknyában a levest porciózza rengeteg porontyának, akiket kénytelen volt megszülni. Ahogy a forradalomról se a gulág, a Cseka, meg a katyni tömeggyilkosság jut eszükbe, hanem Che Guevara (szájában szigorúan szivarral), esetleg Bors Máté, amint szabadszellemű forradalmár hölgyekkel kerülnek szoros kapcsolatba. Ez azért fontos, mert az uralom vagy ilyen (persze az uralkodó és uralkodó csoportok által helyesnek és számukra hasznosnak gondolt) eszmék eljuttatása a széles társadalomhoz, és ezek mentén a társadalom valamilyen fokú mozgatása, vagy pedig a társadalom (valamilyen fokú) mozgatása -ilyen eszmék nélkül, vagy ami még rosszabb, annak direkt indoktrinációja. Az érthetőség kedvéért (noha később, a modern államnál ezt sokkal részletesebben szeretném kifejteni): Mátyás király az udvari reneszánsz szellem és uralkodói egyénkultusz segítségével a főnemességet majd a köznemességet és polgárságot -rajtuk keresztül a népet arra ösztönözte, hogy fogadják el a magasabb adókat, amelyek hatalmának biztosításához kellettek, mert cserébe egy művelt, dicsőséges és erős király biztosította prosperáló gazdaságú, erős országban lakhatnak. Ezt nem propagandán, hanem a fenti eszmék életmódszerű elterjesztésével, természetes módon tette (neki se sikerült tökéletesen, ezért kénytelen volt hűbéres jellegű, csak tőle függő „karrierpolitikusokat” /Szapolyai Imre, Beckensloer János, Bakócz Tamás stb./ fontos pozíciókba helyezni). A „nemzetközi közösség” -miközben erőszakosan szolgálja „uralkodóit”, és a világot minden eddiginél gyökeresebben akarja modernizálni -átalakítani saját elképzelései szerint, mégis, mint kaszt -és nem pedig mint fizetett ügynökök csapata, cége működik. Magyarországon ez annyiban árnyalódik, hogy az az erő, amelyik kifejezetten az ő képviselőjük, a Momentum mozgalom, inkább tűnik fizetett ügynökök (és hasznos idióták) csapatának – viszont a hagyományos „baloldalhoz” köthető média és kulturális világ (tehát a „zsidók”) valóban kaszt. Tehát „drága Bolgár úr” beszéljen bár kapitális ökörségeket vagy cikkezzen a HVG olyan gazdaságpolitika érdekében, amely kizárólag a nyugati Nagytőke érdekét szolgálja, ezt nem azért teszik, mert erre kaptak utasítást, hanem mert valóban így is gondolják helyesnek. Így aztán -pontos kotta híján- néha nem is tökéletes a kórus. Ez még akkor is így van, hogyha tudjuk, hogy a „baloldali” médiát nem kis mértékben hálózta be az egykori kommunista titkosszolgálat, nem is beszélve az oligarcha vagy „Piacokhoz” kötődő tulajdonosokról. Az egykori hírszerzőből lett (és esetleg ÁVÓs családból származó) médiasztárok nem azért írják, mondják bicskanyitogató szövegeiket, mert nem tehetnének másként, és szűkölve engedelmeskednek, ők büszkén képviselik kasztjuk álláspontját. Ezzel szemben a Fidesz média alkalmazottai (néhány „nagyágyút” leszámítva) pontos napi ukázokat kapnak a pártközpontból (avagy a Habony művektől) és az ettől való legkisebb eltérés súlyos szankciókat von maga után. Ez nem is különösebb titok, Orbán elképzelése szerint a politika háború, „aki tisztességesen viselkedik, és megsebesül a csatatéren, azt kihozzuk. De, aki nem, arra mi is lőni fogunk!” -mondta például a hűbériség kiépítése ellen tiltakozó Ángyán Józsefnek. A háborúban viszont nem civilek, hanem katonák vannak, a katona pedig ne gondolkozzék, hanem engedelmeskedjék a parancsnak. Így jutunk el ahhoz a szürreális helyzethez, hogy a Fidesz világa mára jobban elnyomja az egyéniséget, a gondolkodást, mint a „baloldalé” hírszerzőtisztestől, ügynököstül, oligarchástul. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az utóbbi a szabad gondolat és egyéniség kibontakozásának boldog fészke, hanem csak azt, hogy a Fidesz még ily kevéssé se az. Borzasztó. A Fidesz ugyanis azt az utat választotta, hogy az elit (ez esetben a „dzsentri”) megkerülésével közvetlenül fordul a negyedik (és ötödik) rendhez. Kulturális üzenete, világa nincs, vagy legalábbis hosszú ideig nem volt. Kétségtelen, hogy mostanában a kifejezetten radikális jobboldali, antimodernista üzenetek (és részben személyek, pl. Takaró Mihály, Szakács Árpád) felé fordult, de ha visszagondolunk, hogy emblematikus figurái néhány éve még Vajna Andy és Timi, Rogán Tóni és Cili és a hasonlóak voltak, akkor ezt a váltást semmiképpen se tekinthetjük valódi kulturális elmozdulásnak, sokkal inkább valamiféle újabb marketingfogásnak. A lényeg viszont a „polgári Magyarországtól” a „plebejus politikához” való fordulás, a „plebejusok” -a negyedik rend példaképpé tétele, közvetlen megszólítása propagandával, cirkusszal, kisebb részben kenyérrel (mert valójában a vidék a Fidesz oligarchaépítésének színtere, és a magyar falu, részben a modernizáció, részben az eddig róla elsoroltak miatt egyre szegényebb, egyre nyomorultabb, egyre negyedik rendibb, vagy még inkább egyre alkoholistább és egyre cigányosabb, mert aki teheti elmenekül onnét… ). A propagandában pedig nincs kulturális tartalom, mint ahogy a negyedik rend se hordoz kultúrát. Orbán hatalmának harmadik eszköze a bürokrácia. Közvetítő középrétegek híján a bürokrácia szolgálhat az uralkodói akarat eszközéül. Sokat fogok még írni róluk, most csak röviden. Kézenfekvő (bár szerintem téves) gondolat, hogy az államigazgatás szerepének, hatékonyságának növelésével lehet az államot jobban, hatékonyabban igazgatni. Orbán hát centralizálta a bürokráciát, megpróbálta (természetesen eredménytelenül) eredményorientáltabbá, részben lakosságbarátabbá tenni, szerepét, hatalmát pedig növelni. Azt a hatalmat, ami már amúgy is elviselhetetlen volt. A modernizáció egyik legkibírhatatlanabb eleme ugyanis pontosan ez: a hivatalnokok packázása, folytonos beavatkozása az emberek mindennapi életébe, gazdasági tevékenységébe, házépítésükbe, családi életükbe. Egyes tradicionalisták hajlamosak azt gondolni, hogy a liberális, szabadkőműves, republikánus ’49-esekkel, Petőfivel és Kossuthtal szemben Ferenc József és csapata képviselte a konzervatív eszmét, a legitimitást. Ez tévedés. Ha volt egyáltalán ilyen, akkor azt a száműzött István nádor, vagy a kétségei és lelkiismeretfurdalása miatt Döblingbe került Széchenyi képviselték. Ferenc József, aki alkotmányellenesen és (külső) erőszakkal került trónra ugyanolyan modernista volt, mint amazok, csak nem liberális modernista. A császári csapatok győzelme és a megtorlás után nemsokára Bach „huszárjai” -hivatalnokai- árasztották el az országot, átszervezve, „civilizálva” és bürokratizálva. Az emberek azt hitték, hogy ez a megtorlás része, és a hatalom kegyetlenkedésének új formája. Erről azonban szó sem volt, ez nem volt más, mint a modernizáció…

Orbán ma szinte ugyanabban a helyzetben van, mint Ferenc József 1850-ben volt. Abban a helyzetben, hogy nincs belső erő, ami hatalmának útjában lehetne. Nincs középnemesség (se „dzsentri”), nincs harmadik rend, a „zsidókat” jórészt megtörte, legyőzte -vagy megosztja, kifizeti. Soha még magyar vezető -úgy értem, hogy a magyar társadalomból, belülről, nem külső hatalom helytartójaként jövő- nem volt abban a helyzetben, hogy hatalma akadálytalanul terjedhessen ki (bár külső akadályok azért vannak). Ezért aztán ő lehet a magyar történelem első -nem külső hatalmat, annak kegyéből szolgáló- zsarnoka. Kérdés, hogy mit kezd ezzel a helyzettel?