"Magyar nemzet! nagy sok jót tőn teveled az isten,

El-kihoza Szittiából az jó kevér földre

Felűltete asztalfőre, minden tisztességre,

Pogánságból megfordíta az keresztyén hitre

Sok csudát tött mindörökké az hatalmas isten,

Sok országot várasokat adott pogán kézben, 

Megmutatá, hogy elvesznek, kik élnek nagy bűnben,

Kik nem tartják szent igéjét semmi böcsülletben.

Sok rendbeli predikátort most kildött közinkben,

Kiáltatja hogy ne éljünk ily fejetlenségben,

Gyülőségben, irígységben és nagy kevélségben, 

Bujaságban, hamisságban, telhetetlenségben.

Am Budáról az törekök igen predikálnak,

Nagy zengéssel mint az sáskák mirejánk kiáltnak.

Jól látjátok ő nagy torkát dühös döghalálnak,

Azon kérnek, hogy adjunk helt isten mondásának.

…

Romlásinknak egyik oka fejedelmek vattok,

Nagy ohajtván mind ez ország panaszol rejátok,

Kémélletlen az földnépén csak hatalmaskodtok,

Az istennek tisztességét nem ótalmazzátok.

…

Azt tudjátok, hogy az isten megvénhödt már, nem lát,

De nem aloszik, rejánk pislag, nuha sok bosszút lát,

Idgyól látja ez világnak minden álnakságát.

Majd levágja az fejszével az gonosz termő fát.

…

Örök isten ótalmazzad az keresztyénséget,

Ótalmazzad miközöttünk a te szent ígídet,

Adj miközzénk igazságos fejedelemséget.

Vedd el rólunk, örök isten, az kegyetlenséget.

Ezerötszáz negyvenhétben mikoron írnának,

Tállyán szerzék ezt énekben siket magyaroknak,

Kik istennek beszédével semmit nem gondolnak,

Hogy meglássák miokáért romlásra jutának."

Szkhárosi Horvát András: Az átokrul

A mostani koronavírus helyzetnek van egy (betegségtől független) szomorú aspektusa. Ez pedig az, hogy kevesen beszélnek Trianon századik évfordulójáról, értelemszerűen nem rendeznek hatalmas tüntetéseket, és ami még szomorúbb, alig-alig kerül a közbeszédbe. Ezért döntöttem úgy, hogy közeledvén a századik évfordulóhoz írni fogok Magyarország megcsonkításáról. S ha már a magyar társadalomnál tartok, akkor beillesztem Trianont a magyar sorstragédiák és alapmítoszok sorába. Megint csak abban a helyzetben vagyok, hogy szabadkoznom kell, amiért előreszaladok az „anyagban” -természeténél fogva tárgyam inkább a Modern Állam fejezetcím alá kívánkozik, de mivel -ha egyáltalán eljutok odáig, akkor is jó pár hónap múltán, amikor már kevésbé lesz aktuális. Tehát:

Először szeretnék visszautalni a kettővel ezelőtti fejezet mottójául szolgáló Makovecz Imre idézethez. Mi lehet az oka az általa említett örök magyar kettősségnek? Leszámítva az irracionális, vagy egyelőre megfejthetetlen alkati és geográfiai/geometriai okokat, jócskán vannak racionális okozói is ennek.

Szent István királyunk az országot Szűz Mária oltalmába ajánlotta. De saját példájával erős példaképét is adta annak, hogy milyen is a Boldogasszony védelmezte uralkodó és ország. Példáját követte uralkodóházának oly sok uralkodó és nem uralkodó tagja, hogy az Árpád házat olykor a szent királyok házának is nevezték, vagy nevezik. Egy európai uralkodóház se adott, még megközelítőleg se, ennyi szentet a katolikus (és mellette természetesen kisebb mértékben az ortodox) egyháznak. Az Árpádok által megalkotott keresztyén Magyarország eszményképe világosan állt a középkori ország előtt. A Koppány - István ellentét, ha ugyan nem eleve a szentistváni Magyarország ezer esztendővel későbbi bukásának idejéből visszavetített mondvacsinált konfliktusról van szó, elenyészett. A középkori Magyarországon lényegében nem létezett a Makovecz szövegben jellemzett kettősség -ha igen, akkor csak nagyon rejtve, hamu alatti parázsként. Ilyesfélére utal például a II. Ulászló alatti „szittya” mozgalom, vagy még inkább -és korábban- amikor a Budai Nagy Antal vezette -huszita, vagy huszita befolyás alatt álló- paraszti és kisnemesi sereg „Gyulák népének” nevezte magát. Ez az 1437-es mozgalom (azonkívül, hogy európai trendbe illeszkedett) viszont azt is mutatja, hogy az ország középkori rendje kezdett megbomlani. Oligarchák, prekapitalista nagybirtokos vállalkozók kezdtek eluralkodni, miközben elveszett az egyház tekintélye. Mátyás király halála után (mikor oda lett az igazság) ez a folyamat nagymértékben erősödött föl. Egy nemzedéknyi idő alatt lezajlott a Dózsa féle parasztháború, a Mohácsi vész, az ország kettészakadása Ferdinánd és Szapolyai pártra, és megjelent a reformáció. Megjelent, és a következő nemzedék életében szinte teljes diadalt is aratott. Főleg akkor, ha a magyar etnikumot nézzük. Az az érdekes helyzet állt ugyanis elő hazánkban, hogy olyan törésvonalak rajzolódtak ki az etnikumok között, melyek talán csak nemzetkarakterológiával lennének magyarázhatóak. Az történt, hogy a különböző etnikumok más-más vallási irányzatot kezdtek el követni. Tehát míg a magyarországi németek szinte kivétel nélkül a lutheri reformációt kezdték követni (amit a szászok esetében magyarázhat városaik és székeik szoros közössége, de már a Felvidék németjei velük ilyen szoros kapcsolatban nem voltak), addig a horvátok szinte teljesen megmaradtak a pápa hűségén (ideértve a Nyugat -Magyarországra éppen ebben az időben települő horvátokat is), a magyarok viszont többségükben a radikális és bizonyos fokig racionalista-puritán kálvinizmus (a „magyar vallás”) hívei lettek, de sokan lettek (és ekkor még nemcsak Erdélyben) az ennél is sokkal radikálisabb és radikálisan racionális és liberális -unitarizmus követői (ld. az I/C-2 fejezetet), ahogy sokan lettek-maradtak lutheránusok , és pápisták is. A székelyek között például mind a négy felekezet megvolt, megvan, bár az evangélikus csak kis számban és főleg szász befolyású területen. Cserébe viszont voltak szombatosok – „zsidózók” közöttük. A magyarság tehát zömében olyan irányzatokhoz húzott, melyekben a józan ész, a gondolati és erkölcsi szilárdság volt meghatározó és sokkal kevésbé a misztikum, vagy pláne a mágikus elemek. A magyarságnak (alapvetően még a katolikus magyarságot is ideértve) ezt a -néha ridegen- racionális gondolkodását egyébként a jóval későbbi néprajzi, vagy nemzetkarakterisztikai beszámolók, írások is megerősítik. Az, hogy mára -éspedig pont a „nemzeti oldalt” teljesen elárasztotta a mindenféle ezoterizmus, miszticizmus, ködevés, nagyon súlyos válságjelenség! Ennek a válságnak pedig két oka van, két olyan ok, amellyel a magyarság nem tud mit kezdeni: az egyik a modernitás, a másik pedig Trianon. És ez a kettő, mint azt majd bizonyítani szeretném, nagymértékben összefügg! Visszatérve. A Felvidék zömmel lutheránus lett, nemzetiségre való tekintet nélkül, de a szlovákok között erős maradt a katolicizmus is. Az ortodox és természetesen annak is maradó csoportokról most nincs értelme szólni. Legföljebb a kálvinista tengerben hitüket megtartó (jóval később görögkatolikussá váló) „rác” hajdúk lehetnek érdekesek számunkra (Rácdorog, Rácfehértó). Ők egy nagyon erősen közösséggé szerveződő réteg részeként tarthatták meg különböző vallásukat -de nem nyelvüket, már ha a „rác” esetükben jelentett bármikor is népet, nyelvet, nemcsak vallást. Hogy ez a vallásválasztás mit árul el az egyes közösségek lelkéről, az abban játszódó eseményekről, vagy annak milyenségéről, azt sajnos csak sejteni lehet. Sokan áltudománynak tartják a nemzetkarakterológiát, de ha nem ez, akkor mi kötötte össze a magyar nemest a magyar paraszttal, vagy pláne polgárral? És választotta el a horvát nemestől, akivel (különösen a főnemesség esetében) különben egy nagyon erősen összefonódó -házasodó csoportot alkotott (és ne felejtsük, hogy a kasztkülönbségek e korban sokkal fontosabbak az etnikaiaknál)?

Ami bizonyos, hogy -legalábbis a magyarok esetében- a középkori mítoszok megrendültek* (és az etnikai szempont fontossá válása pont ennek lehet a jele -válságidőszakokban szokott egy-egy emberi közösségben ez a legősibb, tulajdonképpen nagykultúrák előtti lelki réteg újra fontossá válni -és ez igaz a XIX. századra is), és egy új jelent meg: a török Isten büntetése a nép és vezetői bűneiért, fösvénységért, ragadozásért, káromlásért, bálványozásért, de aki megtér és bűnbánatot gyakorol, az megtartatik -így tisztul meg végül a magyarság. Végső soron pedig Isten büntetése a magyarság kiválasztott státuszát mutatja; miképpen ószövetségi népét is féltőn szerette és bűneiből csapásokkal vezette vissza az igaz útra, így tesz most az Úr most magyar nemzetével! Kétségtelen, hogy az Ulászló kor romlott, cinikus, korrupt nemzedékét olyanok követték, melyek közül valóban sok hős emelkedett ki, az első nemzedék tagjai még vegyes jellemű, de hősi példát adó tagjai (Török Bálint, a szigeti hős Zrínyi Miklós, Dobó István) után ez a kor adta nekünk többek között Bethlen Gábort, Zrínyi Miklóst a költőt és hadvezért, utolsóként pedig, mintegy dicsőséges zárásként II. Rákóczi Ferencet, e különlegesen értelmes, művelt, széles látókörű, tiszta jellemű, mély (katolikus-janzenista) hitű, fejedelmi kisugárzású nemes férfiút. Ez a kor az, amelyik a ma érzékelhető magyar kultúra legrégibb rétegét jelenti. A legtöbb dolog, amit ma olyan igazán magyarosnak érzünk. Ez akkor is így van, ha néprajztudósok a népi kultúra ősi, honfoglalás előtti rétegeit fedezik föl. Mert amire én gondolok, az az, hogy ezek az ősi elemek nem eredeti, honfoglalás előtti formájukban jelennek meg, hanem nagyon gyakran pont ennek a reformáció vagy török kornak a kulturális közegében. A festett népi bútorok, edények mintái, mind mind ebbe a kultúrkörbe vezetnek (ezért szokták a népi motívumokat a „baloldali” néprajztudósok „reneszánsznak” mondani, amivel felháborítják a „jobboldaliakat”, akik szerint többezeréves ősi motívumokról van szó. Holott a kettő egyszerre lehet igaz.) A régi magyar zene. A „magyar ruha” dolmánnyal, mentével, szűk magyar nadrággal, csizmával, zsinórozással - e korban alakultak ki. Ismerős nekünk a kelet-magyarországi négyfiatornyos fatornyos, zsindelyes fehér templom képe is, mely, ha esetleg középkori, ma ismert formája ebből a korból, vagy ha későbbi, akkor is ebből a kultúrkörből való. Mert a kultúrkör tovább élt, azután is, hogy fölé nőtt egy erősebb, divatosabb, „európaibb”, az ellenreformációs barokk.

Itt pedig hadd tegyek egy pár mondatos kitérőt! Meggyőződésem, hogy a magyar történelem folyamatos kudarcok, sőt szerencsétlenkedések, horribile dictu balfaszkodások és gazemberkedések, hosszú láncolataként való beállítása teljesen hamis. Kétségtelen, hogy e nézetnek (enyhébb formában) hosszú hagyománya van, a középkor néha mai szemmel kicsit kínos, birodalmian nagyképű magyar önképe után pont a török kor önostorozó irodalmában találhatjuk meg a kezdetét, de rátett erre az a jelenség, amelyért ezt az egész -látszólag Trianonhoz nem kapcsolódó- hosszú részt írom, hogy Magyarországon végül egyik oldal és mítosza sem tudott győzni, sem elpusztítani a többit, de így egy kicsit mindenki vesztesnek is érezhette magát, végül pedig a liberális és baloldalnak (a „zsidóknak”) a magyar hagyományhoz való ellenséges vagy ambivalens hozzáállása, és az a lehetőség, hogy  történelmi bűneinek élénk ecsetelésével befeketíthetik ellenfelüket, a „dzsentrit”.

Ezzel szemben szerintem az a helyzet, hogy a magyar történelmet (Trianonig -de bizonyos szempontból még utána is) inkább lehet sikertörténetnek tekinteni! Elsőként hadd térjek vissza a hősökre! Természetesen, mivel nem tökéletes világban élünk, minden nemzet, ország történelmét végigkísérik a folyamatos kudarcok, sőt szerencsétlenkedések, horribile dictu balfaszkodások és gazemberkedések, így a magyart is. De! Nem nagyobb, hanem kisebb mértékben, mint másokét. Az Árpád ház szentjeiről már szóltam, de hadd említsem meg hány kiváló uralkodót adott (Szt. István és László, Könyves Kálmán, III. és IV. Béla, hogy csak a legjelesebbeket említsem). Említettem, hogy Szent István öröksége, ha változásokkal, de ezer, vagy legalábbis kilencszáz évig tartott. Ez tény. Az is az, hogy ez egyedülálló teljesítmény. De a későbbiekben is sorjáznak a nagy királyok. Történelmi ismereteim alapján úgy vélem, hogy az átlagos európai „nagy uralkodó” (VIII. Henrik, Erzsébet Angliában, IV. Henrik, XIV. Lajos Franciaországban, Ferdinánd és Izabella Spanyolhonban stb.) körülbelül Luxemburgi Zsigmonddal helyezhető egy sorba. Ügyes, erős kezű, biztos koncepciójú, kicsit gátlástalan és ravasz politikusok ők. Nem kevés ellentmondással. Zsigmond ilyen volt -és nem szoktuk igazán jeles uralkodóink közé sorolni. Mert Anjou uralkodóink, főleg nagy Lajos, különösen pedig Mátyás király olyannyira fölülmúlták őt jellemben, nemességben, uralkodói nagyságban, kegyességben! És ne feledjük nagy fejedelmeinket. Sajnos a Habsburg ház, e szűkkeblű „kispolgári” család oly kevés hasonlót mutatott fel … Nem ez azonban a legfontosabb, amiről beszélni szeretnék, márcsak azért sem, mert nem régen olvastam -sajnos elfelejtettem, hogy kitől- hogy azért volt ennyi kiemelkedő történelmi személyiségünk, vezetőnk, mert annyira hitvány fajzat vagyunk, hogy a gondviselés kénytelen volt gondoskodni róluk, mintegy mentőövként. Lehet, bár mérsékelten tudományos értékű megállapítás. Mégcsak azt sem tartom a legfontosabbnak, hogy érdekes módon a magyar történelemből többé-kevésbé hiányoznak az or-, testvér- vagy gyermekgyilkosságok, mérgezések, politikai mészárlások. Mátyás király úgy lehetett erős reneszánsz fejedelem, hogy kezéhez gyakorlatilag nem tapadt vér, nem úgy, mint Machiavellit olvasó kortársaiéhoz. A legfontosabb a magyar történelmi Alkotmány és az a kitartó szívósság, amellyel azt a magyarság, elsősorban a magyar nemesség azt védelmezte. Ez hosszú ideig olyan megkérdőjelezhetetlen jogi -politikai hagyomány volt, hogy fölülírt minden közben kialakult (törökös-németes, kuruc-labanc, katolikus-protestáns stb.) kettősséget. Pontosabban olyan erős identitásformáló tényező tudott lenni, hogy még vesztes pozícióból is az „áruló” kategóriába sorolt mindenkit, aki az Alkotmány olykor korszerűbbnek tűnő abszolutista császárkultuszra való leváltását támogatta (kezdve Kolonich Lipóttal és befejezve a -kifejezetten alkotmány ellenes -Bach adminisztrációban szerepet vállaló magyar köznemesekkel, akiknek nevét ki se ejtették a Kiegyezés után, hanem „meghalt” -ot kiáltottak rá).  Félreértés ne essék, Habsburg pártinak lehetett lenni, az Alkotmányt, az ország közjogi rendjét megváltoztatni, eltörölni akarni -nem. Mai történetírásunk hajlamos egyfajta kritikátlan nyugatossággal szemlélni történelmünket. Kritikátlan alatt azt értem, hogy önellentmondásos. Tehát: a személyes-, vallás- és szólásszabadság, önkormányzat jó, sőt szent dolgok, mert Nyugatról származnak és a kelet despotái fenyegetik. De ha a Nyugat despotáival (a Habsburgokkal) szemben a magyar rendek védelmezik ezeket, akkor mégiscsak rossz dolgok, mert akadályozzák a fejlődést, az utókor szempontjából hasznos és állítólag a polgárság megerősödését hozó abszolutizmus kiteljesedését (a polgárság valószínűleg nem volt kellőképpen felvilágosult az abszolutizmus természetét illetően, mert ahol tudott harcolt ellene). Ez az álláspont természetesen tarthatatlan.** Abban pedig, hogy az Alkotmány védelmezése elsősorban a nemesség privilégiumainak fenntartása érdekében történt, van igazság, csak éppen teljesen anakronisztikus ezt a mai demokratikus szemlélet vizsgálólencséjén keresztül nézni és elítélni. Az Alkotmány megőrzése volt az, ami Magyarországot, mint önálló állami entitást megőrizte, a vallásszabadságot megőrizte, illetve visszaszerezte, egyáltalán, ami a szabadság elvét és gondolatát az abszolutizmus idején is fenntartotta! Hozzá szeretném tenni, hogy a Habsburgoknak ahhoz, hogy a törököt kiűzhessék valószínűleg szükségük volt arra, hogy erőszakosan centralizálják területüket, hogy így jól szervezett és fizetett hadsereget állíthassanak föl. Az éremnek tehát ez esetben is két oldala van. Ettől azonban még a zsarnokság és elnyomás rossz dolog. A magyarság -úgy vélem- legfontosabb politikai öröksége pont az Alkotmány és a szabadság ilyen erős hagyományként való megalapozása -igaz, a XX. század megszállásai, diktatúrái és nem csekély mértékben a tömeg „fölemelkedése” ezt erősen kikezdték. Abban pedig, hogy Magyarország a török hódoltság százötven esztendeje alatt meggyengült, elszegényedett, tárgyi kulturájában, főleg épített örökségében veszített fényéből, én nagyon csekély magyar felelősséget érzek. Egész egyszerűen az iszlám és keresztyén világ civilizációs összeütközésének frontvonalára kerültünk (és erről se tehettünk, legföljebb Árpádot okolhatjuk a huszadik századi rossz vicc szintjén)  -ebből a helyzetből szerintem jobban kijönni nem lehetett.

Rákóczinál tartottam. De Rákóczi és vele a Haza és Szabadság eszméje, Dávid Ferenc, Bethlen, Bocskai, Zrínyi, Apáczai Csere János Magyarországa (és Erdélye) elbukott. Helyette győzött a katolikus barokk „császárgondolat”. Az abszolutista állam, ahol az Isten kegyelméből uralkodó császár-király az egyedül üdvözítő katolikus anyaszentegyházon, az egyedül hozzá hűséges és kultúrát az ő udvarában tanuló arisztokrácián és a hivatalnokok széles rétegén keresztül biztosítja a Birodalom helyes adminisztrációját és kegyes és jámbor népeinek boldogulását. Özönlöttek a német és egyéb telepesek és az ő településeiken az új közép-európai barokk és rokokó kultúra kötötte hozzá az ország arculatát Európáéhoz. A hidaknál nepomuki Szent János, a mezők szélén Szent Vencel vigyázott. De -a Mária Terézia féle virágkorban- visszakapta helyét Mária is, mint a magyarok nagyasszonya. De csak az ország bizonyos területein élt az új kultúra, az új mítosz. Mert két különös dolog történt. Az egyik az volt, hogy Pálffy János, a Rákóczi szabadságharc végének császári hadvezére, ez az ízig-vérig labanc, udvarhű arisztokrata, akit a későbbi császár, III. Károly mein Vater Pálffynak hívott -kihasználva a spanyol örökösödési háború és az I. József halála miatti káoszt- valószínűleg a magyar alkotmányosság megmentése érdekében gyakorlatilag árulást követett el! A szatmári béke ugyanis olyan béke volt, hogy a gyakorlatilag nem annyira tönkrevert, mint teljesen tönkrement kurucok ilyet semmiképpen se követelhettek. Igaz, Rákóczi sok csodálatos eszméje elveszett, de a teljes amnesztia mellett megmaradt a magyar Alkotmány is! Az országgyűlés, a magyar intézmények. Még Rákóczi nemesítéseit is helybenhagyták -amit főleg a labancok elleni vitézségért osztogatott! A másik pedig -amit megmagyarázni nem tudok, noha az előbbivel valószínűleg összefügg- hogy kiderült, hogy a magyarságból, ha nem is teljesen, de hiányzik egy olyan emberi tulajdonság, ami a történelem egyik fontos jellemzője és alakítója. Ez pedig a győzteshez állás hajlama. Az emberek ugyanis nem szeretnek a vesztesek oldalán maradni. Ezért csatlakoznak a győztes vezérhez, győztes néphez, győztes eszméhez és kultúrához. Ezért szoktak a diadalmas eszmék és etnikumok győzelmük után elterjedni, a vesztesek pedig eltűnni. Leegyszerűsítve ezért francia ma Franciaország, olasz Olaszország, ezért terjedt el a latin nyelv Európában, de ez a modernizáció egyik legfőbb mozgatóereje is! A magyarság egy része viszont nem állt be a győztes kultúra és ideológia mögé, mint azt a … fejezetben láttuk, nem is kis része. Ez egyrészt dicséretes, mert erős jellemre vall, másrészt azonban tudnunk kell, hogy a magyar makacsság, ön- és fafejűség, jóra való restség valószínűleg jelentős szerepet játszott ebben.  Akár így, akár úgy, de létrejött egy kettősség. Az egyik oldalon Esterházy „fényes” Miklós és Haydn, a másikon a vidéki protestáns köznemes, aki a cigánnyal húzatja, de otthon azért a Károli bibliát és Horatiust forgatja. Az egyik oldalon Maulbertsch, a másikon a csengersimai, vagy szennai kazettás famennyezet. Az ellentét nem volt egyébként véres és áthidalhatatlan, de kétségtelenül létrejött, és nemcsak politikai síkon (mint a korábbi kuruc-labanc ellentét), hanem kulturális és főleg eszmei szinten, a világról, az országról való kép szintjén. Amikor pedig fordult a kocka és világszinten előretört a liberalizmus és nacionalizmus, akkor ez az eddig háttérbe szorított oldal vette át a kezdeményezést. Így aztán az érdekes helyzet állt elő, hogy miközben -mint láthattuk elsősorban a betelepítések, különösen pedig a zsellérség/cselédség számbeli megnövekedése miatt- a demográfiai csatát a katolikus/császárpárti oldal megnyerte (I/F-7. f.), a dolgok értelmezésének jogát elvesztette. Magyarul: a XIX. század közepére, de legkésőbb a ’60-as évekre eldőlt, hogy általánosan elfogadott hőseink Bocskai, Bethlen, Rákóczi lesznek és nem a Habsburg hadvezérek, mégcsak nem is Pálffy János. Savoyai Jenő herceg lovasszobra -noha senkinek sincs ellene kifogása- némiképp váratlanul jelenik meg a budai királyi palota előtt -és valóban, szinte véletlenül került is oda, a szobrot eredetileg Zentára szánták. Utcáinkat a fentebbieknek, majd Kossuthnak és az aradi tizenháromnak adományoztuk. Egyedüli Habsburg versenytársuk -egy születésileg nem is Habsburg, hanem Wittelsbach – Erzsébet királyné. Ebből viszont az kerekedett ki, hogy senki se érezhette magát győztesnek -márcsak azért sem, mert a „kuruc” oldal legitimációját immár egyértelműen egy újabb vesztes szabadságharc erősítette meg, az 1848-49-es. A magyar, aki -láttuk- képes megmaradni a vesztes oldalon, öntudatlanul is azt tanulhatta meg, hogy ő valamilyen szinten vesztes. Akár így, akár úgy. Mert az új szabadságharc immár egy új eszmét, a „polgári” Magyarország eszméjét hirdette, és az új eszme vele bukott. Igaz, hogy Bach és társai, mint azt a múltkor láthattuk, egyfajta „polgárosítást” -szó szerint a civilizálás szót használta (I/F/3. fejezet)- végrehajtottak, de ez még modernista szemmel is inkább paródiája volt annak. A megvalósítása egy olyan esemény letéteményeseinek jutott, ami -szemben a negatív önképpel- ismét csak a magyarság szívós kitartatását és győzni tudását mutatja: ez volt a Kiegyezés. Ismét egy -a kuruc seregénél súlyosabb, mert feltétel nélküli fegyverletétellel záruló, igaz, nem az osztrákok, hanem számukra igen kínos módon az oroszok által reánk mért- katonai vereség után sikerült olyan megállapodást kötni, hogy a legtöbb követelésünk megvalósulhatott! Ez akkor is tény, hogyha Kossuthnak híres Kasszandra levelében igaza volt. Viszont, ha nincs Kiegyezés, akkor nem jön létre a XIX. század végi óriási modernizációs bumm talán legsikeresebb országváltozata: az Osztrák-Magyar monarchia.

* hagyományos, tekintélytisztelő korról lévén szó, tabula rasa-ról természetesen nem volt szó, Bethlen Gábornak a harmincéves háborúba -természetesen protestáns oldalon- harcba induló seregeinek volt pl. Patrona Hungariae-s zászlaja is

**a politikai törésvonal tehát tulajdonképpen a labancságon belül húzódott. Voltak kuruc katolikusok (ha nem is óriási számban), „alkotmányos” labanc katolikusok (és talán reformátusok is), és radikális aulikus labanc katolikusok (protestánsok legföljebb kivételképpen)– egy kései képviselőjük, egy szerzetes -akinek  sajnos nevét elfelejtettem -a két háború közt monumentális történelmi mű írásába fogott, melyben azt igyekezett bizonyítani, hogy Bocskai, Thököly, Rákóczi véreskezű, keleties elmaradottságú gazemberek voltak, míg a Habsburgok és udvaruk képviselték az európai minőséget és gondolkodást. Szegény azonban kifutott az időből és művét az ’50-es években fejezte be, amely így természetesen nem is jelenhetett meg. Érdekes módon azonban napjainkban sajátos új labancság, sőt labanc szövetség jelent meg, mely egyrészt katolikus-legitimista (s mint ilyen antimodernista) csoportok, másrészt a „zsidók” (tehát radikális modernisták) egyes nacionalista/kuruc ellenes prominensei között. E szövetség révén újra mindkét oldalon hangzanak a „kurucpárti”, történetírást, vagy akár történelmi nagyjainkat támadó hangok