„Túl azon, hogy mi a jogi helyzet, meg mi a gazdasági helyzet, az nagyon fontos, hogy minél kevesebb olyan ügy legyen, ami sérti az emberek igazságérzetét. (…) Ha ott élnék [Gyöngyöspatán], mégiscsak megkérdezném, hogy az hogyan van, hogy egyébként valamilyen okból a velem egy közösségben, egy faluban élő, etnikailag meghatározó népcsoport tagjai egy nagy jelentőségű összeget fognak kapni mindenfajta munkavégzés nélkül. Miközben ezért a pénzért én nem tudom hány órát, hány napot, vagy évet kell dolgozzak. (…) És azt gondolom, hogy ezeknek az embereknek igazuk van” Orbán Viktor

Azt szeretném megvizsgálni most, hogy hogyan vesznek részt az előző fejezetekben elősorolt rendek, csoportok a termelésben, a gazdasági körforgásban, az egyes tárgyak létrehozatalában.

Kezdjük az ötödik, hatodik stb. rendekkel, ezeket szokás manapság roncstársadalomnak hívni. Látnivaló, hogy a kapitalizmus valóban nagyon sokat tett ezek megszűntetésének, fölemelésének érdekében. Ezt nem(csak) elvi okokból tette, hanem mert a kapitalista társadalomban nincs szükség ezek munkájára, az nem beilleszthető a rendszerbe. Mondok két példát: az egyik triviális – sokszor említettem már, hogy a prekapitalista társadalmak egyik fő ismertetőjegye a rabszolgamunka kiterjedt használata. Kapitalizmusban ilyen nincs -legalábbis nem a fősodratúban, és nem egy-az-egyben értve, rabláncra fűzött emberekkel végeztetve. A másik érdekesebb: a cigányság, mint érinthetetlen kaszt, nagyon hasznos kiegészítő-szolgáltató feladatot látott el a hagyományos társadalmakban: az a dögeltakarítástól, a medvetáncoltatáson, üstfoltozáson, lócsiszárságon, vályogvetésen, teknővájáson, vasmunkán át a zenélésig terjedt. Ezeket a cigányok nemegyszer kifejezetten magas színvonalon végezték (ami azt mutatja, hogy lelkük mélyén ők is harmadik rend -izgalmas kérdés, hogy a testies, muzikális és kommunikatív, de „lusta” társadalmak, mint általában a négereké, akár Afrikában, akár a Karib tengeren más rendet alkot-e, mint mondjuk a szorgalmas, precíz, kifinomult és kicsit sótlan kelet-ázsiai, és mi az összefüggés, ebbe nem mennék most bele, csak még egyszer hangsúlyozom, hogy rendjeim egy munkamodell kategóriái, nem feltétlenül fedik le pontosan a világot!), de a hatékony, monoton-gépies kapitalista munkakörnyezetbe nem nagyon lehetett őket beilleszteni. Hasonló példa a már említett egyiptomi zebbelíneké: ők Kairó iszonyatos méretű szemetét dolgozzák föl disznókra alapuló rendszerükkel A rengeteg disznó persze nagyon irritálja a muszlim kairóiakat -egyszer el is rendelték a kiirtásukat, de amellett, hogy a zebbelínek éhezni kezdtek (amit persze rajtuk kívül kevesen bántak), kiderült, hogy nem tudnak mit csinálni a szeméttel, mert a zebbelínek többszörösen hatékonyak a legmodernebb újrahasznosító és hulladékkezelő rendszereknél is. De a „fejlődés útja” az, hogy előbb utóbb a hulladékgazdálkodást, ezt az óriási üzletet is modernizálják, akkor pedig a zebbelínek fölöslegessé válnak. Mint keresztyén menekülteket, remélem hazánk akkor majd tárt karokkal fogadja őket. De előre szólok, hogy nem volt gyerekszobájuk és eddigi környezetüket nem a tisztaság jellemzi legjobban.

Mint azt hosszasan fejtegettem, a munka dandárját a negyedik rend végzi. Hogy ez miért alakult szükségszerűen így, azt is. Most a Marxtól hosszasan átvett, az eredeti tőkefelhalmozást taglaló részre térnék vissza (I/E-1): ha a parasztokat (harmadik rend) nem szorították volna le a földről, nem csinálnak belőlük földönfutót (negyedik rend), majd azokból ipari proletariátust, akkor ki se alakulhatott volna a kapitalizmus. Hozzáteszem, hogy a modern, kapitalista állam általában jobban védi polgárait, mint a prekapitalista, sőt sokszor, mint a hagyományos, amely ugyan a hagyomány mindennél erősebb védelmét kínálja, de azért az emberiség történelme nem kis részben szól arról, hogy egyrészt az egyik társadalom leigázhatja a másikat, másrészt az ilyen hagyományokat, törvényeket és morális fundámentumokat el lehet azért erodálni, ha elég nagy erő akarja. Ezt azért írtam, mert itt érünk vissza a jobbágykérdésre. Az ipari forradalom előtt az európai társadalom mintegy kilencven százalékát a parasztság alkotta. Amikor hagyományos társadalmakról beszélünk, akkor a társadalom zöme vajon melyik rendbe tartozott? Már többször utaltam rá, hogy a hagyományos társadalmakat sem lehet a hamvasi tradicionalista értelemben Hagyományosnak mondani. Annyi köztük és a modern struktúrák között a különbség, hogy általában őriztek ilyen elemeket, másrészt és főleg többé-kevésbé szerves módon jöttek létre és működtek; volt valamelyes immunrendszerük és a közösségeknek volt valamelyes autonómiája, az állam, még az abszolutista államokban is alapvetően csekély szerepet játszott az életükben. És persze -és ez erodálta őket és adta a gyúanyagot a liberálisoknak- a zsákmányolás egyre inkább a negyedik rendbe nyomta a harmadik rend kiszolgáltatottabb tagjait. Alávetés, kizsákmányolás, nyomor, a védtelen közösségek egyre kisebb ellenállása, autonómiahiány kezdték ki az ősi rendet. Anyagilag vagy személyükben kiszolgáltatott, védtelen csoportok szükségszerűen fognak a negyedik rendbe (esetleg alább) csúszni. Olyan rendszerben, ahol a zsákmányoló magatartásnak nagy előnye van, okvetlenül. Márpedig a kapitalizmus ilyen. Igaz, mondhatná egy kapitalizmuspárti-baloldali vitapartnerem, de a modern (demokratikus) államban erős kohézió van a társadalmi rétegek között (ein volk, ein r… szóval ez, de ezt ő persze nem idézné) ,az államnak ez a kohézió adja az alapját, ami egyben fenntartja és erősíti a kohéziót (ld. I/E-6 f.). Az a nagyon nehéz kérdés, hogy a modern társadalmakban valóságosan mekkora ez a kohézió egyáltalán, és ennek mi az ára? Igazából ez volt a XX.század egyik legfontosabb kérdése, gyakorlatilag az összes múlt századi konfliktus erről a kérdésről szólt. Most teszek egy durva állítást, amit így, ebben a formában nem gondolok ugyan igaznak, de az állítás sarkossága a helyzet iszonyú bonyolult voltát jól mutatja: a két legnagyobb ilyen XX. századi nemzetközi konfliktust az erős kohéziót valló és megvalósítani kívánó náci Németországgal és Szovjetúnióval szemben az összes szereplő közül szinte legkevésbé közösségelvű Egyesült Államok nyerte, a kohézióban többé-kevésbé ellenérdekelt „nemzetközi finánc nagytőke és zsidóság” pénzével és támogatásával és -itt jön a csavar- mégha így interpretáljuk is az eseményeket, akkor is tegyük hozzá: Istennek legyen hála! Ha az előzőek győztek volna, akkor azt hiszem nem nagyon folytathatnánk eszmecserét a céhekről vagy bármiről. Persze az USÁ-nak is volt kohéziós elve és mítosza, mégpedig a demokrácia, ami minden ellentmondásossága dacára, pont a fent említett embertelen rendszerekkel összevetve nagyon is fontos és erős eszme lehetett. A „Nemzetközi Közösség” harcosai vagy a náluknál is radikálisabb újbalosok a kohéziót ma már nem is az elnyomás, hanem a diszkrimináció, azaz a kohéziós magatartás elutasításának kriminalizálásával és az „elnyomó”, vagy diszkrimináló csoportok megbélyegzésével akarják elérni. Ha most eltekintünk az egész álságosságától és hamisságától, akkor is van egy olyan aspektusa, amellyel foglalkoznunk kell. Azoknak a csoportoknak, amelyek az immár közismerten lecsúszottak felett, de nem sokkal felettük helyezkednek el, sokszor éppen az a tudat ad tartást, hogy >>mi különbek vagyunk, mint amazok! <<. Gondoljunk erről bármit, de ettől még tény, hogy akkor, amikor az elit liberális tagjai -akiket egyáltalán nem fenyeget a negyedik (pláne az ötödik, hatodik) rendbe való lecsúszás veszélye- ráparancsolnak a „fehér kékgallérosra”, hogy ne merje lenézni azokat, akikhez képest ő és csoportja úgy érzi, hogy ér valamit, ezt úgy éli meg, hogy őt le akarják taszítani. Hogy őt megalázzák, hogy életmódját fenyegetik, megtiltják neki a fizikai, sőt szellemi önvédelmet is (mint ahogy fenyegetik is, és meg is tiltják). Ha a társadalmi kohézió megteremtésének szándéka kimerül a diszkrimináció tilalmában, miközben az erősebbek kíméletlenül kizsákmányolják, ellehetetlenítik pont azokat a csoportokat, akiket rasszistaként, gyűlöletbeszélőként, homofóbként, szexistaként bélyegeznek meg, akkor tulajdonképpen éppen egy kőkemény letaszítási folyamatot szemlélhetünk, és senki ne csodálkozzék, ha ezek azután Trumphoz, Orbánhoz, brexithez, Magyar gárdához, pokolbéli ördöghöz fordulnak védelemért. Ennyit a liberálisokról. Kétségtelen viszont, hogy egyes rendszereknek igenis sikerült ilyen kohéziót létrehozniuk, ilyenek a skandináv államok, Nyugat- Európa jobb államai stb. Leginkább azok, akiket demokratikus/jogállami nemzeti szocialista államoknak nevezhetünk John Lukács nyomán. De róluk majd később. Miért taglalom ezt a dolgot ilyen hosszasan? A következő részben elárulom, de előbb rátérek a munka kérdésére.