„…csak azért sóhajtottam, mert Amerika olyan volt, amilyennek képzeltem.

Afrikai eufóriámnak, a pikareszk életnek vége szakadt. Ott érzett boldogságom számtalan forrásból táplálkozott: a legfontosabb közülük talán éppen az volt, hogy végre-valahára megtaláltam a magamhoz való, reám szabott környezetem, mely úgy illett rám, mint kesztyű a kezemre. Így voltam a sivataggal, ahol az ég és a föld két konkáv lencséje közt állhattam, a díszlettelen és ősi színpadon, ahol a három monoteista vallás megszületett, és ahol módot találtam, vagy rákényszerültem, hogy a lét kérdésein, életen és halálon, jón és rosszon és tulajdon létezésem célján törjem fejemet. Igaz, hogy számottevő eredmény nélkül; de a gondolkodás egymagában, eredmény nélkül is félelmetes gyönyör, és ezt eddig nem tudtam. Csak éppen sóvárogtam utána titkon, de munkám, kötelességeim, szórakozásaim és időlopásaim közepette sohasem jutottam hozzá.

Ugyanez állt a sivatag ellentétére, a marrakechi vásártérre vagy Tanger zsúfolt sikátoraira. Az éjszakai teaházak kavarodása, a beszélgetések, késelések, temetési menetek, a szinte szemem előtt lejátszódó szeretkezések, a pletykák, alkuk, viták és verekedések e szétválaszthatatlan gomolyaga az élet intenzívebb, tökéletesebb és ősibb káoszát jelenítette meg előttem, mint bárhol Európában. Valahányszor ott ültem, azt éreztem, hogy kisebb hőemelkedést kaptam a részvétel gyönyörűségétől, és hogy a szívem eggyel vagy kettővel többet dobban minden percben. Ugyanezt a tökéletességet reprezentálták számomra: Amár, de a sivatagi rablóvezér, Szidi Mohamed csakúgy, mint a szamárárus szudáni kalmárok vagy a papucskereskedő, aki száz történetet mesélt, míg mellesleg a papucsot is megvettem. Az ember egyik régebbi fajtáját képviselték, melyet földrészünkön már csak a reneszánsz korában találhattam. Mégis magamra ismertem bennük, mert lényem egyik tökéletesebb, vonzóbb, gátlástalanabb és őszintébb inkarnációját képviselték. Azok voltak, aki titkon lenni szerettem volna, és akik szebben, ha nem is pontosabban mutatták képemet, mint a tükrök. Így legalább, ha már nem sikerült Lorenzo de’ Medici korában születnem, azzal vigasztalódhattam, hogy száz és száz alakban láttam önmagamat, még a járókelőkben is, akik nem szóltak hozzám, és csak éppen elsétáltak a marokkói színen, mint néma színészek.

Afrikai boldogságomnak ez volt az oka: kis időre sikerült kiszabadulnom a technikai civilizáció egyre nagyobb rabságot követelő, egyre jobban uniformizáló, egyre egyhangúbb és tűrhetetlenebb munkatáborából, és ugyanekkor ideiglenesen túltettem magamat azokon a megoldhatatlan dilemmákon is, melyekkel lelkiismeretem szembesített. Nem sokat panaszkodtam, de mindig fájlaltam, hogy születésem helye, elsősorban azonban ideje miatt a technikai civilizáció kellős közepébe pottyantam, méghozzá abban az időszakban, amikor a technika és a kultúra útjai kettéváltak, és az előbbi föléje kerekedett az utóbbinak. Amikor a világ röfögő és fortyogó embertenyészetté alakult át, mely futószalagon gyártott kacatért töri magát; amikor a technikával szövetkezett és azt kiszolgáló tudomány iszonyú háborúk és mészárlások közepette nagy hangon ígéri, hogy nemcsak átalakítja, hanem megjavítja az ember életét, de semmi eredményt nem mutat fel e téren. Kora fiatalságomtól fogva rühelltem (noha erről sem mertem sokat beszélni, nehogy reakciósnak tartsanak), hogy oly társadalomban kell élnem, mely hatalmas fejlődésen ment át, de filozófiai, etikai és erkölcsi szempontból lépésnyire sem jutott tovább Buddhánál, Szókratésznál vagy Krisztusnál, sőt szemmel láthatóan nem is kíván tovább jutni. Mindig szégyenkeztem, hogy oly világban élek, melyben ruháink, bútoraink, sőt konyhaedényeink is messze maradnak kecsességükben, szépségükben és színezésükben a bronzkori ember, a mükénéi polgárok vagy a reneszánsz szegényei csatjaitól vagy cseréptáljaitól; hogy az értelmiség jelentős része, szinte szemem láttára váltott át kultúremberből szakbarbárrá, míg a parasztság feladta ősi életformáját, hogy élete az iparvárosok reménytelen unalmába fulladjon, és legfeljebb a fürdőkádat, a mosogatót és a gőzkályhát kapja cserébe mindazért, amit elvesztett. Egy társadalomban, ahol az élelmiszeripar fejlődése elvette az ételek ízét és az italok zamatát, ahol a tömegcikkeket irgalmatlanul leöblíttetik a vásárlók torkán a tökéletes reklámhadjárat segítségével, mely nemcsak ínyeink jó ízlését pusztítja el, de gondolatainkba és tudatunk alá is befészkelte magát, hízeleg hiúságunknak, foglalkoztat, kondicionál és hülyít; egy társadalomban, ahol két értelmes ember nyájas beszélgetése oly erőfeszítést igényel az ellenséges közegben, hogy rövidesen nem lesz többé lehetséges; ami helyébe jön, a nagyvárosok bejáratánál vagy forgalmasabb útkereszteződésein ácsorgó autók utasainak ábrázatán látható, akik néma megadással fuldokolnak az ellenséges benzinbűzben, mintha csak természeti csapás lenne, és nem ők maguk hozták volna a világ nyakára. A rádiók alatt ücsörgő esti szomorúakat nézni még kétségbeejtőbb: ezek azt hiszik, hogy egy új világ hangját engedik magukhoz, és felfrissülnek tőle, holott vakondok, akik reménytelen periszkópjaikat nyújtogatják egy süllyedő világból.

A győztes technikai civilizáció végső rohama előtt még egy pillantást vethettem arra a tájra, melyben szívesen éltem volna. Ott még mívesekkel és mesteremberekkel beszélgethettem, akik nem a gép vagy a mesterségesen kreált, de aztán diktatorikusnak elfogadott tömegízlés szolgálatában töltötték életüket; pipafaragóval vagy cserepessel, aki büszke volt rá, hogy soha ugyanazt a két pipát ki nem faragta, ugyanolyan díszítésű bögrét még nem csinált kétszer. Ott még sajnálták a gépkocsi-tulajdonosokat, mielőtt irigylésükre sor került volna; sajnálták őket, mert hiszen, legalábbis képletesen, elvesztették lábukat, és porfellegek bűzébe burkolták magukat, anélkül, hogy az utazás és a séta gyönyörűségeit élveznék, anélkül, hogy a házakat, fákat, járókelőket végignézhetnék, az ismerkedési és társalgási lehetőségekkel élnének, tanulnának és szórakoznának; anélkül, hogy valaha rájönnének a keserű tényre, mely szerint az életet, melyet leélnek, nem érdemes leélni.

Minden örömöm és belső biztonságérzetem abból fakadt, hogy mentes voltam mindenféle politikai elkötelezettségtől. Neveltetésem, félénkségem, mindenekelőtt azonban a kíméletlen kategorikus imperatívusz, mely bennem lakozik, szűnös-szüntelen ösztönzött, sőt kényszerített, hogy jobb belátásom ellenére és egészséges önzésem tiltakozására oly dolgokat tegyek, melyeket voltaképpen nem akartam megtenni. Ahelyett, hogy szemlélődtem, verseket írtam, vagy egyszerűen a magam kedve szerint éltem volna, bizonyos humanista elveket követtem. Időm jelentős részét azzal töltöttem, hogy a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdöttem; igyekeztem minden igaz ügyet, melyet demokratikusnak és hazafiasnak tartottam, tollal, szóval és tettel szolgálni. Magyarországért Marokkóban édeskeveset tehettem. Mi több, állandó boldogságot éreztem, hogy kint vagyok belőle, és ilyen szép sivatagban bujdoshatom, amilyen se Mikes Kelemennek, se Mednyánszky Cézárnak osztályrészül nem jutott. Nem tehettem semmit: alighanem ez volt oka, hogy még a szabad francia rádiót sem hallgattam, és visszautasítottam a kávéházi dumák és politizálások lehetőségeit is. Talán azért, mert a bennem élő kategorikus imperatívusz cselekedetet követelt, nem fecsegést. Vagy talán azért, mert végre ez egyszer úgy élhettem, mint ahogy mindig szerettem volna az ideológiáktól fertőzött és politikából ki nem gyógyuló huszadik században. Szemlélődtem, verseket írtam, és maradék időmet a szerelemnek és a szórakozásnak szenteltem.

Miközben a szálló aktatáskákat figyeltem, hirtelen megcsapott Hollós doktor üdvözlő beszédének egyik mondata. Ebben a mondatban az Amerikában reám váró politikai feladatokat sorolta fel; nyilván el vagyok szánva, hogy mindent megtegyek mind az Amerikai Egyesült Államokért, mind szenvedő hazámért, mely ezt a háborút, csakúgy, mint a többi két tucatot Mohács óta, el fogja veszteni. Amikor ezt meghallottam, elfogott a csendes melankólia. Rájöttem, hogy nemcsak a technikai civilizáció Mekkájába, a leghatékonyabb kapitalizmus Rómájába és az anyagi javak Babilonjába érkeztem, hanem egyúttal barátok, ismerősök, lelkes hívek, honfitársak közé és egy politikai szervezet kebelébe, ahol réges-rég várnak, és előre kiosztották reám a szerepemet. A kötelesség, a politikai becsület és a hazafiság kiéhezett démonai most úgy vetik magukat reám, mint ördögök a kárhozott lelkekre; és nem lesz menekvés.”  Faludy György: Pokolbéli víg napjaim

 E mostani részben rövidnek kell lennem, hisz’ helyettem Faludy beszélt oly sokat, és amit írt, ahhoz nem sokat kell hozzátennem. Ott fejeztem be a múltkor, hogy a régi falvak, falusi házak sokkal szebbek, mint a modernek. Hogy merem ezt állítani? Hiszen a mai falusiak többségükben szebbnek látják az újakat, a régit, ha tehetik lebontják, ha nem átalakítják, ha ezt se, szégyellik. Hát persze, mert ők még a hagyomány útmutatásai szerint élnek. Az a hagyomány pedig, amiben ők élnek, már a modernista propagandával átitatott hagyomány, ahol az új a jó, a régi a szégyellnivaló. Ráadásul a régi a szegénységre emlékeztet -vagy legalábbis a modernizálatlanságra, ami -megtanulták- rossz. Egyszer egy néni -és pont a mi falunkban, Muzsnában- „csúnya háznak” nevezett egy gyönyörű, régi -bár kicsit düledező- kúriaszerű épületet. Ott szegények biztos sose laktak (legföljebb most), minden építész (még a modernek is, de még a másodvonalbeli, üzleti szemléletű, kevésbé művészlelkek is) szépnek mondta volna. A csúnya -a rossz állapot mellett- az elmaradottságra utalt. És, komolyan mondom, a néninek és a hasonlóan gondolkodó embereknek igaza van! Nemcsak az agymosó propaganda működött. Nagyon szoros az összefüggés a modernizáció szintje és az „életszínvonal” között. Aki kimarad lemarad. És aki lemarad, az nyomorba jut. Ez nem tréfa. Viszont ebből a szempontból minden csúnya -a Sixtus kápolna, a Boboli kert, a Tádzs Máhál. A modernek így is gondoltak rájuk, vagy legalábbis a náluknál kisebb hírű, művészettörténeti jelentőségű társaikra ->>bontócsákányt nekik!<<. Nekünk, posztmodern értelmiségieknek, akiket megragadnak a szép formák, mégha tartalmukkal nem is nagyon tudunk mit kezdeni, ez barbárság. De hiába. Az esetek többségében a globalizáció elsöpri őket. Erre van igény. A kapitalizmus ugyanis megalázó a gondolkodó emberre nézve, hisz a tömeg igényeihez, beidegződöttségeihez alkalmazkodik, így az általa kívánt megoldás ritkán felel meg a magasabb szellemi igényeknek, vagy akár a józan észnek, de lealacsonyítja azokat, akik nem gondolkodásból, hanem hagyományból cselekszenek , mert  alantas, főleg pedig külső szempontú indítékokat csempész a hagyományba a rosszabbfajta babonákra, hiedelmekre emlékeztető módon. Még szerencse, hogy vannak már kellőképpen modernizált emberek, akik fizetőképes keresletet jelentenek a nosztalgiára. Így lesz a régi élet kereteiből nosztalgikus díszlet. Mi az a nosztalgia? A blog elején, mikor kritizáltam a mai világ konzervatívjait, említettem, hogy elevennek hazudnak egy olyan világot, ami már elpusztult -abban a formában, ahogy bemutatják, egészen biztosan. De ha az emberek át vannak itatódva a modernitással, ami ráadásul sokkal jobb életet biztosít nekik, mint ahogy azok éltek, akiknek az élete, életük díszletei iránt nosztalgiát éreznek, akkor honnan a nosztalgia? Nyilván nem onnan, hogy ezek a gyermekkorukra emlékeztetik őket. Ma már csak a nagyon-nagyon idős emberek, mint pl. a feleségem nyolcvanhét esztendős nagymamája, akit már említettem, hogy még vannak emlékei a régi, valódi paraszti világból, emlékezhetnek az „anciѐme régime-re”. A túlnyomó többség nem. A nosztalgiát más okozza. A régi világ egyszerűen szebb. Kerekebb. Ezért hiszik sokan, hogy egészségesebb is volt, meg, hogy az emberek erősebbek voltak. Az életük célja volt más. Miért szebbek a régi épületek? Elárulom, mint szakmai titkot, hogy régimódi épületszerkezetekkel sokkal könnyebb szép házat tervezni, mint korszerűekkel (természetesen azoktól sem lesz automatikusan szép). Akkor miért nem ilyeneket használunk? Azért, mert a rendszernek nem célja, hogy szép házak épüljenek, pontosabban, nem ez a célja. A korszerű szerkezetek általában megkönnyítenek egy csomó dolgot: könnyebb őket szállítani, bedolgozni, gyorsabban száradnak, nem kell nagyon érteni hozzájuk, nincs szüksége kézügyességre a kőművesnek, nincs szükség kőművesre, így az egész olcsóbb. Makovecz Imre szerint egy ház megszületésekor a legfontosabb az építés drámája. Nevezhetnénk az építés rítusának, vagy nagyon blikkfangosan a ház építés alatti átszellemesítésének. Primitív népeknél létezik olyan, hogy egy tárgy (pl. harci csónak) létrehozása során az azt eredetileg megalkotó isteneket, szellemeket mímelik. Én azonban nem ezt hiányolom, hanem az emberi szellem, kreativitás nyugodt, tudatos, célra összpontosított gyakorlását. Kapitalista rendszerben ilyen nem szükséges, sőt káros.  Általánosságban nem helyeken nem házak épülnek (vagy inkább jönnek létre), nem építők által. A mai építőipar, pipa- és bögreipar célja nem a ház, a pipa vagy a bögre, hanem a haszon. A rendszer nagyon hatékony, a jelentős haszonból még a népnek (a gyárakban, építkezéseken, adminisztrációban dolgozó negyedik rendieknek) is lecsorog, sokkal több, mint egykor. Csak éppen elvész valami. A lényeg.