"Az építőipar tehát megváltoztatta az építés munkáját és világszerte kiszorította a kézműves hagyományokat. A szó teljes és konzekvens értelmében már egyáltalán nincsenek hagyományok. Legföljebb bizonyos szokások élnek, ami hasznos az évi munkaterv összeállításánál. De vissza a kézműveshez: már nem építhetek rá, mert nem létezik. Felváltották az építőipari vállalkozók. Néhány tanácsot ugyan ők is adhatnak nekem – többnyire megóvnak valami építéstechnikai butaságtól -, de a kezük már nem tud gondolkodni, az agyukat meg nem érdekli." Jacques Herzog

 A negyedik és a harmadik rend közötti egyik legkönnyebben megfogható választóvonal az alkalmazott és az önálló polgár közti elválasztás. Az alkalmazott tulajdonképpen a kapitalizmus szülöttje: maga a magyar szó is arra utal, hogy eredetileg alkalmazott az, akit valamilyen egyszeri munkára, vagyis egy alkalomra vesznek föl, mert kevés a munkához tartozó rendes munkáskéz. Munkához tartozó munkáskéz? Miről beszélek, mi ez? Jobbágyság? Igen, tulajdonképpen az is idetartozik, de az egész blog mondanivalója szempontjából fontos tudni, hogy valaha munka és munkás, vagyis paraszt és föld, vagy iparos és műhely, kereskedő és bolt elválaszthatatlanok voltak egymástól. Amikor arról írtam, hogy kapitalizmusban bizonyos értelemben majd mindenki negyedik rend, nem a modernitás letagadhatatlan civilizációs vívmányait akartam eltagadni, hanem a kapitalista munkamegosztás jellegét igyekeztem kihangsúlyozni. Mert kapitalizmusban kombájnos (de egyáltalán a vidéki ember) és föld, munkás és üzem, eladó és üzlet a legtöbb esetben elválik egymástól. Egyik oldalon az alkalmazott, aki nem gazdája, mestere, ura tevékenységének, a másik oldalon a tulajdonos, aki szintén elválik a munkától, a munkavégzés helyszínétől. Kétféle módon: az egyik esetben -ezt egyszerűen elintézhetjük- a tulajdonos talán már nem is valós, hanem jogi személy, egy cég, esetleg részvénytársaság, amelynek nincs is arca, csak brókerei, akik az absztrakt számokat nézik és semmit sem tudnak arról a tevékenységről, amely a cég tulajdonában levő üzemben folyik. Ők nyilván nem harmadik rend. Hanem első, mint a számok mesterei. Vagy inkább negyedik. Mint érdektelen, a pénzt, mint az anyagi javakhoz vezető utat szerető alkalmazottak. A második esetben pedig a tulajdonos, még ha szeretne is részt venni az ott folyó munkában, nem teheti meg, mert céget kell vezetnie, ügyet kell intéznie, üzletet kell szereznie, harcolni kell az őt elnyelő nagyhalakkal és lenyelnie a kishalakat, hogy növekedjék a kapitalizmus alapvető törvényének értelmében. Tehát ő sem harmadik rend. Hanem második, mert ahogy korábban írtam, az üzleti világ, ahogyan a politikai, a hatalmi harc színtere lett, és aki ezen a szinten tevékenykedik, annak leginkább valamiféle ksátrija, harcos tulajdonságokra van szüksége. Mielőtt megörvendenénk, hogy egy szintet ugrott fölfelé a gazdasági élet, hadd jegyezzem meg, ami remélem eddig is nyilvánvaló volt, hogy a három valódi rend között, ha hierarchia lehet is, de döntően nem minőségi, hanem szerepbeli különbség van! Sőt, bár ebben nem biztos, hogy igazam van, de úgy gondolom, hogy a három közül a harmadik rend ragaszkodott legtisztábban küldetéséhez; míg a szellemi elithez rengeteg szellemi prostitúcióként azonosítható dolog köthető (az Igazság elferdítése, aprópénzre váltása, az emberek lelki szolgaságban, kiskorúságban tartása, képmutatás stb. stb.), a ksátrijához pedig mindaz a visszaélés, amit hatalommal el lehet követni, és ennek a listája végtelen és borzalmas , addig a harmadik rend mégiscsak ékes kerteket mívelt, létrehozta kedves tájainkat, és a múltnak megannyi szép és értékes tárgyát, alkotását. Ha a múlt háborúira gondolunk, elborzadunk és elkeseredünk. Ha a múlt épített és tárgyi alkotásait, művészi remekeit szemléljük, föllelkesedünk és reménnyel telünk el. A harmadik rend bűne talán pont a negyedik renddé válás, az elanyagiasodás (és akkor persze ez se volt kismértékű, de a hatalom és az erőszak, mint láttuk ebben sem vétlen, sőt). Egy szó, mint száz, ne örüljünk annak, hogy a gazdasági élet a második rend kezébe került, mert az nem jó gazdája annak. Arról most ne is beszéljünk, hogy vajon van-e ennek az új harcos osztálynak valamiféle „busidója”, etikája, vagy sem. Hatalom és gazdaság el kellene különüljön egymástól. Miért? Egyrészt, mert nem biztos, hogy jóra vezet a harc, versengés, az erő és erősebb joga a gazdaságban. Erről az I/D fejezetben írtam, amit Nagy Dániel rögtön alaposan meg is bírált. Tegyük fel, hogy neki, sőt Milton Friedmannak, Friedrich Hayeknek és Adam Smithnek van igaza, és igenis jóra vezet. Még ebben az esetben is igaz, hogy az üzletember/harcos ugyanúgy -marxista terminológiával élve- elidegenedik a konkrét termelőtevékenységtől, mint alkalmazottja, munkása. Tehát, ha a fogyasztó szempontjából nézzük az illető gazdasági tevékenységet, akkor elképzelhető, hogy jó a szisztéma, mondjuk, hogy tényleg így jut a legolcsóbban az optimális minőségű áruhoz. A fősodratú közgazdaságtan mindig a fogyasztó szempontjából nézi. De a fogyasztó egyfelől egy absztrakt fogalom, nem egy ember, másfelől, az az ember, mint nemrég szóltam róla, ha elsősorban, életmódjában, identitásában fogyasztó, akkor erősen negyedik rend. Ha viszont a gazdasági tevékenységet a munkavégzés szempontjából nézzük, akkor az elidegenedés értelemszerűen nem lehet jó.

Minden alkotó tevékenység megtanulása tulajdonképpen beavatás. A mesterré válásnak nagyon gyakori jelensége, amikor a tanuló egyszer csak rájön, hogy amit addig esetleg kényszerből, vagy engedelmességből, megfelelni akarásból csinált az mindennél jobban érdekli. Hogy ezt akarja csinálni, ki akarja deríteni a titkait, ellesni, akár ellopni a mestertől bármi áron. Ez sokszor revelatív, egyfajta megtérésélmény, sokszor nem feltűnő, folyamatszerű, de ahhoz, hogy valakit mesternek lehessen hívni, maga az átalakulás nem hiányozhat. Ez a harmadik rend beavatása, ez az ismertetőjegye. Nézzük hát kinél van ez meg és kinél nem (nem állítom, hogy senkinél sincs, különben nem tudnék róla beszámolni). Azt írtam, hogy a harmadik rend a kisszolgáltatói szektorba szorult be, ahol egyfelől a merevsége miatt e rugalmasságot igénylő területre nehezen betörő, de tőkeereje miatt mégis veszélyes Nagytőke veszélyezteti, másfelől az ádáz verseny a rosszat hozza ki belőle. Pontosítok: olyannyira a rosszat hozza ki, hogy a régi polgári szakmákat elárasztotta a negyedik rend. Vagy azért, mert a harmadik lezüllött, vagy -és ez a gyakoribb és mindenképpen szerencsésebb, ha nem is szerencsés – negyedikrendiek törtek be és foglalták el a piacot. Akár, mint tulajdonosok, vállalkozók, akár, mint alkalmazottak vagy valódi alkalmi munkások. A csaló építési vállalkozó ilyen, de ilyen semmihez se értő, igénytelen, nagypofájú, és csak a legmegszokottabb szerkezetet -és azt is rosszul- elkészíteni tudó melósa. A vendéget becsapó, szemetet az ételbe keverő vendéglős. Vagy az a vendéglős, aki még büszke is hosszú étlapjára, s egyfajta szakmai ügyességnek, sőt kívánalomnak tartja, hogy friss alapanyag ne is legyen a konyhán. Bunkó, vagy a vendéget művigyorral lenéző pincére. A hozzánemértő (de vagy flegma vagy gond nélkül hazudozó) eladó. És így tovább, és így tovább. A sort azt hiszem bárki a végtelenségig tudná folytatni, sokkal gyakrabban találkozni ezekkel, mint tisztességes mesterekkel. Ők nem beavatottak, sőt kiröhögik azt, aki tisztességes munkát végezne. Kinézik maguk közül, amiben igazuk is van, mert munkáját szerető ember nem is közéjük való.

A blog elején írtam arról, hogy a kapitalizmusnak mennyire fontos része a tudomány beemelése a gazdaságba, a folyamatos innováció, mint a modernizáció egyik legfontosabb eszköze. Innováció pedig nehezen elképzelhető kreativitás, a szakma szeretete, alkotásvágy nélkül. Ez akkor is igaz, ha az innováció egy jelentős része ál- és kényszerinnováció -nem minden az, sőt az innováció a modernizáció motorjaként egyre jobban fölgyorsul, sosem látott csodálatos és rémisztő távlatokat nyitva az emberiség előtt. Itt van hát az alkotómunka, itt van a beavatottság. Ennek csúcsán az első rend beavatottjai állnak, matematikusok, kvantumfizikusok, esetleg filozófusok stb., akik az új távlatokat megalapozó szellemi fundámentumot megvetik. Az őket követő tömeg azonban alapvetően harmadik rendi: az innováción dolgozó fizikusok, mérnökök, biológusok, informatikusok (itt is létezhet egy elsőrendi elit, de a többség -még a kreatívok is, mert természetesen a sablonmunkát végző tömeget nem számítom ide- harmadik rend) stb. stb. Nem fölöslegesen vekengek akkor itt a harmadik rend eltűnésén? Nem lehet, hogy egyszerűen csak szintet léptek és ma már nem a szabók a harmadik rend, hanem az atomfizikusok? Egyrészt ez igaz, de ha igaz is, akkor sem biztos, hogy feltétlenül jó dolog -erről azonban most nem írok, később többször vissza szeretnék térni e kérdéshez. Másrészt nem igaz, mert az atomfizikusok többsége alkalmazott, csak az ő tevékenységük annyira profitábilis, hogy megéri a rendszernek, hogy őket dolgozni hagyják.

A fő gond azonban talán nem is ez. Az előző rész végén írtam, hogy vissza fogok térni a kohézió kérdéséhez. Abban az esetben, ha a társadalmi kohézió erős, megvan az esély arra, hogy a munkamegosztás ne váljon nyomasztóvá: itt az atomfizikus, a bankár, a politikus, a vezető építész, a kézműves pék, a gyári formatervező és a gyári munkás többé-kevésbé megmarad a harmadik rendben, és megérti, értékeli a másik munkáját, valamiféle közös sikernek fölfogva azt. Ehhez persze erős ideologikus tudatosság kell, a nemzet egységének hite, az állam állampolgárokért való voltának hite. A legtöbb nyugat-európai országra igaz ez, de leginkább a skandináv államokra. Ez az ideologikus tudatosság azonban számomra éppen olyan nyomasztó, mint az elidegenedés…És nem kevésbé a létgépesítés jele.

Ha viszont nincs meg a kohézió, az a folyamat gyorsulás, mindenféle ollónyíláshoz és a tömegesedés végkép alacsony színvonalú megvalósulásához vezet. Mondok egy példát, hogy egyértelmű legyen miről beszélek. Természetesen sarkítani fogok. A svéd Volvo dolgozó abban a tudatban él, hogy munkahelye fontos szerepet tölt be a nemzetgazdaságban, jó és biztonságos autóitól jobb lesz a világ, környezetbarát technológiát alkalmaznak, és odafigyelnek a cégnél a nemi és etnikai kiegyensúlyozottságra. A vezérigazgató tegezi a melóst, és az is visszategezi őt. Az állam azért van, hogy neki jobb legyen, segítse bajában, testét-lelkét ápolja, védelmezze, ő büszke államára. Az állam segít olyan mobilapplikációk beszerzésében, melyek segítségével szabadidejét hasznosan és jól töltheti, és amely megvédi az internetről jövő esetleges negatív hatásoktól. Mivel jól fizetik szívesen fogyasztja az igényes kis cukrászda bio és fitness süteményeit, a cukrásszal együtt jár futni az erdőre, ahol társul hozzájuk a közeli bank osztályvezetője és az Ikea formatervezője is. Ha kissé felületesen is, de barátok, akik megbecsülik a másik munkáját. Bevásárolni is együtt járnak a nagy svéd bevásárlóközpontba, például lakásfelszerelésért az Ikeába, ahol igényes és egészséges termékek várnak rájuk. A magyar Suzuki vagy Audi összeszerelő munkást nem érdekli cége nemzetgazdasági helyzete, sem pedig, hogy milyen az az autó, amelyet gyártanak. Haverjaival szívesen lecikizik, pocskondiázzák az autókat. A japán vagy a német vezetést utálja is, ki is röhögi, velük, ha azok esetleg tudnak magyarul, magázódik. Magyar főnökeit féli is, utálja is, tiszteli is, mint egykor földesurát, csendőrpertuban van velük. Szabadidejét magának osztja be, sokat mobilozik, ahol azok az applikációk érik el, melyek a legjobban építenek az emberi gyengékre (bulvárhírek, hogyan néznél ki, ha 1200 éves lennél, mi lennél, ha állat lennél, online szerencsejáték, szexoldalak stb.). Cukrászdába nem nagyon jár, mert az uraknak való, de ott amúgy is átveri a simlis cukrász. Nem nagyon sportol, legföljebb horgászik, egyedül, vagy osztályos társaival. Az államot féli, utálja, tudja, ha dolga lesz vele, biztos a rövidebbet fogja húzni, van már tapasztalata a hivatalnokok packázásáról. Azt azért elvárja, hogy a törvényes szociális ellátórendszer működjék, felesége például megkapja a gyest stb. A bankoktól hasonlóképpen tart, és ez se szimpla előítélet. A végén azért a dörzsölt bankos, aki a munkást le is nézi, meg nem is érdekli a személye, csak az üzlet, mégiscsak rábeszéli egy jó kis uzsorahitelre. Bevásárolni a Tesco-ba jár és a legolcsóbbat keresi, boldog, ha valamihez olcsóbban jut és nem veszi észre, hogy ilyenkor verik át a legjobban, még szemetebbet kap az amúgy is szemét termékek között. Ha egy pesti -az ő szavaival- életművész hülyegyerek erre figyelmezteti, csak bedühödik rá, úgy gondolja, az könnyen urizálhat. A plázában viszont úrnak érzi magát, szívesen veri el pénzét, ez menő. A bangladesi munkás, aki az Adidas cipőket varrja nem is az Adidas alkalmazottja, egy helyi cégnek dolgozik, aki egy vidéki uzsorástól bérli, aki adósrabszolgaságban tartja őt. Az Adidas főnökeit nem ismeri, róluk nem gondol semmit, legföljebb, hogy gyaurok, Allah majd jól megbünteti őket. De ez csak amolyan távoli, bizonytalan eszme. Helyi főnökei nem nagyon veszik emberszámba, velük természetesen nem jár össze. Még városi munkatársaival se nagyon, ami kicsi pénzt el tud tenni, hazaadja falun élő nagycsaládjának. Mobilja azért van, egy két ócska alkalmazás megtalálja, de igazából ő nem piac. Az állam nem törődik vele, lehúzza, de ennyi. Szociális ellátórendszer, ha van is, ő azon nagyrészt kívülreked, már csak azért is, mert nem nagyon tud róla. Nem nagyon vásárol, inkább vidéki rokonai küldenek neki élelmiszert. Egyszóval ő alapvetően csak, mint termelő vesz részt az Apparátus működésében, fogyasztóként nem nagyon számítanak rá, ahhoz túlságosan meg kéne emelni a fizetését, hogy mint ilyenre lehessen rá számítani. Közte és a nyugat-európai multicég között, akinek végsősoron szolgál nincs kohézió, az pont azért helyezte ki a termelését Bangladesbe, mert így megszabadult a pont a kohézió jelentette járulékos költségektől.

Én azt hiszem, hogy a svéd rendszer se az igazi. Úgy gondolom, ha a kedves olvasó érzett svéd példámat olvasni valamiféle hamisságot, akkor jól érezte. De erről majd később. Így vagy úgy, azt azért láthatjuk, hogy ott a társadalmi kohézió (amely a szociális államot létrehozta, -hozza, avagy amelyet a szociális állam hozott létre) egyfajta középosztályiságban tartja a társadalom túlnyomó részét, amely azt is akadályozza, hogy az egyes osztályok egymás ellenében versenyezzenek. Ez a középosztályiság ugyan -noha sokkal felette áll, mint bármely munkásosztályé a földkerekségen- sajnos még mindig nem egészen harmadik rendi, amire a mottóként szolgáló Jacques Herzog idézet is figyelmeztet. Jacques Herzog cégtársával, Pierre de Meuron-nal együtt Pritzker díjas svájci építész -amit Svédországról írtam, az többé-kevésbé természetesen Svájcra is igaz. Persze Svájcra és a nyugati országok nagy részére igaz, hogy a tőke ott koncentrálódik, a világgazdaságot nagyobbrészt innen irányítják, ezért a társadalom minden területén nagy a pénzbőség, a „nemzetközi közösség” jobb, drágább szolgáltatásokat tud megvásárolni, így nagyobb és igényesebb lokális szolgáltatóréteg alakulhatott ki -maradhatott meg. De pont a skandináv államok példája mutatja -hiszen őrájuk ez nem annyira áll, száz éve meg még jóval kevésbé állt-, hogy legalábbis félperifériális helyzetben- ez nem jelent eleve elrendeltséget. A középosztályiság és a jólét egymásból következnek, nem feltétlenül csak az utóbbiból az előbbi. Visszatérve azonban az idézethez: ebből viszont azt is láthatjuk, hogy a mester elválasztása mesterségétől ott is megtörténik, megtörtént. Talán még jobban is, mint akár Bangladesben. Azt mindenesetre tudom, hogy például Afganisztánban, a hihetetlenül mostoha körülmények ellenére vannak olyan kőművesek, akik olyan boltozatokat tudnak rakni, amilyeneket Európában nem sokan. Mikor ezt csinálják, a kezük még gondolkozik. De valószínűleg már csak a kezük, és csak, amikor az ősi hagyományt viszik tovább. Mert amikor „modern” dolgokat készítenek, amire pedig ott is sokkal nagyobb a kereslet, akkor százszorosan, ezerszeresen múlják alul tüchtig svájci kollégáikat. Mikor az ősi perzsa boltozatot építik, akkor ők harmadik rend a javából. Mikor a vasbeton födémet gányolják, akkor negyedik, vagy talán ötödik rend az aljából.