"A klerikalizmus már a tizenötödik században üdvgépezetté alakult át, amelyben automatikusan minden bűncselekmény alól a felmentés elérhető volt.

               Úgy látszott ez a gépezet a felvilágosodással megszűnt. Bizonyos időnek el kellett telnie ahhoz, hogy az ember észrevegye: az üzem még hatásosabban működik. De most nem az üdv kérdése, hanem maga a teljes élet gépiesedett el. Az a hiedelem terjedt el, hogy az egész létező világ, lélek, élet, vallás, gondolkozás tulajdonképpen egyetlen kolosszális, ésszerűen megszerkesztett apparátus. nincs szükség arra, hogy a lét értelmére vonatkozóan nem mechanikus elemeket is felvegyünk. Bizonytalan tényezőkre szükség nincs Isten, lélek, akaratszabadság elvégre nem is bizonyítható, mondja Kant. Az emberi létezést nem gondolat vagy szellem, de még csak élet sem, hanem a mechanon irányítja. Az ember az apparátusban maga is apparátus és nagyobb üzem alkatrésze, nem spirituális lény, hanem funkció. "                           

     Hamvas Béla Scientia Sacra III.

Hamvas Béla ezt az új szisztémát, ezt a harmonikusan (ko)operáló szisztémát létgépesítésnek nevezi, az egész szervezetet pedig apparátusnak. Használjuk hát mi is ezt a kifejezést, de szeretném, ha arra tennénk próbát, hogy most elvonatkoztatunk Hamvas és József Attila mélyen átélhető, átélendő és lesújtó szavaitól és a következő munkamodellt elfogultság nélkül gondoljuk és érezzük át.

Tehát tulajdonképpen az Apparátus az a gép, mely a világot eszi és átalakítja saját magává, miközben tőkét fogyaszt és tőkét termel. Az emésztés folyamata a modernizáció, az pedig, hogy az Apparátus működik és fogyaszt, termel, az maga a kapitalizmus.

Természetesen szükséges, hogy –mint egy gépkrokodil, mely folyvást nő- az Apparátus magát is újra és újra megeméssze, modernizálja.

Van azonban valami, ami előfeltétele az Apparátus működésének: az ugyanis nem képes bármit megemészteni. Nem eszik szántóföldet, csak term(el)őhelyet, nem eszik műhelyt, csak termelőegységet, nem eszik házat, csak ingatlant, nem ismeri az ember kezének munkáját, csak a munkaerőt, vagy még inkább a munkaköltséget, nem ismeri a kéz-művest, csak a termelőerőt. Érdekes különösen a termel kifejezés. Gyöke a teremt –Isteni aktus. Ahogy a gabona terem, az a hagyományos gondolkodásban nem emberi erőfeszítés eredménye, hanem az isteni teremtés része. A termeszt, és a termel szinte perverz szóképzéssel a felvilágosodás során létrejött műszavak –az új rend szavai. Mindenekfelett pedig van egy szó, amivel az össze többi kifejezhető, ez pedig az ÁRU.

Gondoljunk Konfúciuszra. Nem mindegy, hogy mit milyen szóval illetünk

„Dsi Lu szólt:
- We hercege várja a Mestert, hogy a kormányzást átvegye. Mi lesz az első, amit a Mester tenni fog?
A Mester így szólt:
- A szavak helyes használata.
Dsi Lu szólt:
- Ez az egész? Most az egyszer a Mester hibázni fog. Miért kell a szavakat helyesen használni?
- Milyen együgyű vagy te, Yu! A bölcs mellőzi azt, amit nem ért. Ha a szavak használata nem helyes, a fogalmak értelme zavaros; ha a fogalmak értelme zavaros, nem lehet szabatosan cselekedni; ha nem lehet szabatosan cselekedni, az erkölcs és művészet nem virágzik; ha az erkölcs és művészet nem virágzik, a büntetés értelmetlen; ha a büntetésnek nincs értelme, a nép nem tudja hová lépjen és mit tegyen. A bölcs első dolga, hogy fogalmait szavakká, a szavakat tettekké tegye. Nem tűri, hogy szavaiban rendetlenség legyen. Minden ezen múlik.”

De térjünk vissza. Hogyan lesz a világ az Apparátus számára emészthető? Ehhez bizony új rítus szükséges.

"És formált vala az Úr Isten a földből mindenféle mezei vadat, és mindenféle égi madarat, és elvivé az emberhez, hogy lássa, minek nevezze azokat; mert a mely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak neve.

És nevet ada az ember minden baromnak, az ég madarainak, és minden mezei vadnak"

1Móz2, 19-20/a

Az ószövetségi történet szerint Isten az embert bízza meg, hogy a világ fölött uralkodjék, vagyis „művelje és őrizze azt”. Ennek a feladatnak a beiktatási rítusa tulajdonképpen a névadás. Ez az első név. Például: elefánt. A második név az, amit az Apparátus ad. Ebben az esetben például: igaerő.

Három dologról beszéljünk még. Az egyik, hogy nyílván az egyik feladata ennek a második névadásnak a specifikumok megszüntetése. A helyi-ség megszüntetése. Roger Scruton szerint az alapvető gond a kapitalizmussal a globalizáció. Tehát, amikor megszűnik az, hogy ismerem a termelőt, látom a folyamatot (rendelkezem információval róla); ahogyan megszületnek a tárgyak, vagy megszületik az étel, az egy bizonytalan globális folyamat része lesz. Én azt gondolom, hogy Scruton egy kicsit leszűkíti a dolgokat. Nem mer egészen kritikus lenni az egész folyamattal szemben, pontosan a később tárgyalandó szocialista változatok iránti kritikája miatt. Ezzel együtt ez egy nagyon fontos része az egésznek. Ne legyen helyi, ne legyen egyedi, legyen csereszabatos, hisz az Apparátus gépezete elakad az egyedi jellemzőkkel bíró terepen, mint Ankerschmidt lovag aratógépe a magyar földön Jókai Új földesúrjában.  Még egy ószövetségi történet jutott eszembe: Bábel tornya. Sokáig nem értettem, hogy Isten miért rontja el az emberek oly magasztos tervét? Irigységből? Valójában a történet valószínűleg arról szól, hogy egy megromlott, nem tökéletes világban szükséges, hogy az emberek elkülönüljenek egymástól, a különbözőség hiánya nem a magasztos Egységhez (a világ proletárjainak egyesüléséhez) vezet, ha nincsenek természetes akadályok előtte, akkor a legnagyobb erő diadalmaskodik egy globális zsarnokságban. Hogy még egy „mítoszt” idekeverjek: a Csillagok háborújában ez a sötét oldal szöveg kicsit jedi propaganda: a sithek nem a gonoszságban, hanem az Erő korlátlan használatában hisznek, pontosabb lenne azt mondani, hogy a sithek a kapitalista jedik. Ettől függetlenül, az Egységnek fent említett hiánya régi fájdalma az emberiség jobbjainak, különösen, ha a széttagozódás törzsi begyöpösödéshez, gyűlölséghez, széles látókör helyett beszűküléshez vezet. Ez a fájdalom és annak meghaladásának vágya vezette hát az új Bábel építőit is… A másik, amiről még nem volt szó az a hasznosság, a hasznosságelv. Mindig, aminél hasznosabbat talál, azt darálja le, emészti föl az Apparátus. Azt gondolom, hogy most kell még itt egy dologról beszélni, mégpedig arról, mi a tőke. Amikor a tudomány képviselői, vagy az enciklopédisták, vagy nevezzük őket akárhogy kitalálták az Apparátust szövetségeseket is kerestek ennek megvalósításához. Ezek kezdetben az abszolutista uralkodók voltak, ezért is beszélünk felvilágosult abszolutizmusról. Sokkal inkább valamiféle szocialista rendszerben gondolkoztak. Egy idő után azonban kiderült, hogy az abszolutista uralkodók túlságosan is kötődnek a tradícióhoz, tradíciókhoz, a régi rendszerhez, az ancieme régime-hez, többnyire nem tudnak az új rendszer szolgálatába állni. Egy idő után váratlan szövetségest találtak, ez volt a Tőke (nagy T-vel a nagy és tudatos tőketulajdonosok „közösségét”, vagy egyáltalán nagymennyiségű tőke jelenlétét értem). Váratlan szövetséges volt, mert a Felvilágosodás kezdetben inkább a kínai (államközpontú) legista filozófiához hasonlított és egyáltalán nem volt a gazdasági szabadelvűség híve. Mi ez a tőke? Ha nagyon egyszerűek akarunk lenni, akkor azt kell mondanunk, hogy olyan eszköz, aminek segítségével az embereket, intézményeket stb. motiválni lehet arra, hogy a kívánt módon cselekedjenek, és ezt meg is tehessék (tehát pl. kutatás-fejlesztéssel foglalkozzanak egy ideig, ahelyett, hogy azonnal közvetetten élelmiszerré fordítható tevékenységet kelljen végezniök). A „második névadás” előtti, ahhoz szükséges pillanatban elsősorban (de nem kizárólag) nagy pénzvagyon, ami gazdasági szereplőknek a kezén van és gazdasági célokra fordítható. Ez tette lehetővé az ipari forradalom technikai vívmányainak létrehozását, a tudomány, technika és gazdaság összekapcsolását. Később még sokkal részletesebben fogjuk mindezt tárgyalni, most az a fontos, hogy amikor az átnevezés történik mik azok a szempontok, amik miatt szükség van a rítusra. Természetesen szellemi aktusról van alapvetően szó, de volt és van gyakorlati mozgatója is. A legfontosabb elv a haszon elve volt, és ezt úgy vélem kifejezetten a Tőke urai programozták bele, hisz, mint tudjuk a „tőkéseké a haszon”. A felvilágosodás alapeszméje az utilitaritás volt, a Tőkéé a profitabilitás. Magyarra mindkettőt hasznosságnak fordíthatjuk, és ez nagyon szépen leleplezi, hogy erősen egy tőről fakadnak, de mégis van köztük egy kis különbség: az utilitaritás bár rideg szenvtelenséggel tör le minden kis haszontalanságot (de kifejező a magyar nyelv), de nincs teljesen objektív kényszerítő ereje; a profitabilitásnak van: ha valami nem hoz profitot, annak vesznie kell, matematikai törvényszerűségként. Ez az az elv, amely az Apparátust lendületbe hozza, folytonos fogyasztásra kényszeríti. Ennek következménye a verseny, hisz aki nem elég hatékony (nem hajt elég hasznot), az szükségszerű, hogy „elfogyasztassék”.  A haszon (immár mindkét jelentésében) maga is az új nevek egyik legjelesbbike, kiszorította a szépséget, a jól végzett munka örömét, a kötelességtudatot, a szenvedélyt és még sok egyéb ösztönzőt. Úgy gondolom mindazonáltal, hogy az Apparátusnak van egy olyan belső gyomorlogikája, amely haszontalanul is fogyasztásra ösztönzi, ezért sokszor olyankor is „leüti a kis falut” ha az kifejezetten értelmetlen, és senkinek nincs belőle semmilyen haszna. A harmadik pedig talán a legfontosabb. Róna Péter a közgazdaságtan bűnéül rója föl, hogy elválasztotta a gazdasági szereplőt az embertől, mint erkölcsi lénytől. Minthogy a közgazdaságtudomány a kapitalizmus dogmatikája, avagy az Apparátus működési kézikönyve, ezt elfogadhatjuk. Ez az Apparátus lényege. Az Apparátusban nincsenek egyének, nincs felelősség, mindenki szem a láncban. A felelőtlen felelősség rendszere. A három aspektus így áll össze eggyé:

 >>miért vágattad ki az őserdőt, az orángután otthonát?

-én nem vágattam ki, nagyon szeretem az orángutánokat. Csak a tőzsdén fektettünk be erdőkitermelő vállalatokba, mert ez hozta a legtöbb hasznot. Ha mi nem tettük volna, lemaradunk a versenyben, tönkremegyünk! <<

Van a kapitalizmusnak még két tulajdonsága, ami a fentiekből és az alapdefiníciómból értelemszerűen következik: miután az Apparátus gépezethez és nem mondjuk építményhez hasonlítható, nem statikus, hanem dinamikus jellemzői vannak, és mint ilyen, soha nincs egyensúlyban, hiszen lételeme a fogyasztás (így hát az Apparátus terjeszkedését teljesen stílszerű és jogos „haladásnak” nevezni). Az Apparátus ugyanis éhes gép. Nem tudjuk ugyan, hogy mi történne, ha nem enne folyamatosan, mert ilyen még nem történt, amióta csak létrejött (pedig jó lenne tudni, mert én pont éhenhalasztani szeretném). De az biztos, hogy ha valamelyik alkotórésze leáll, akkor a többi -a hatékonyabbak- azt azonnal elfogyasztják, „korszerűbbet”, azaz hatékonyabbat hoznak létre helyette. Nincs tehát olyan hely, ami biztonságban volna attól, hogy (újra) elfogyasztassék -kevésbé ijesztően szólva, hogy modernizálják-, újra és újra alapvetően átalakítva az ottaniak életét, kultúráját, fogyasztási szokásait, az ottani piacot. Ennek az egyensúlytalanságnak aztán nagyon sok következménye van, amelyekkel később még rendre foglalkozni fogok. Az Apparátus másik tulajdonsága, hogy Makovecz Imre szavaival személytelen intelligencia. Mindkét szó fontos: egyrészt személytelen, tehát arctalan, ami ijesztő (de legalább hiába is keresnénk az arcát a tőkésekben /zsidókban /angolszászokban /titkos társaságokban), másrészt pedig intelligencia. Már eddig is antropomorf jelzőkkel illettem (eszik, halad stb.), és valóban, az Apparátus sokszor élőlényhez, mégpedig intelligens élőlényhez (esetleg gólemhez? /Mújdricza Péter/) hasonlít. Később szólnék róla részletesebben, de a technika fejlődésével egyre intelligensebb és egyre többet tud rólunk, így az ellenőrzése és hatalma egyre teljesebb. De azért ne essem túlzásba se. Mert sok szempontból meg elég böszme egy gépezet.