A zalai és az alföldi gyerekkori élményeim egy életre meghatározták az életemet és a mai napig is azt mondom, hogy minél messzebb megyek Budapesttől, annál közelebb jutok a hazámhoz. Mert a mai napig is igaz, hogy a vidéki emberek barátságosak, nyitottak, intelligensek és nem olyanok, mint a pestiek, akik gyűlölködők, közömbösek, idegbetegek és sóvárognak valami jóra, de azt már nem tudják megmondani, hogy mi a jó; mert az Auchanba járnak vásárolni vagy a Corába, tökmindegy, egyik mocskosabb hely, mint a másik, ahol tisztességes árut nem lehet kapni … igaz, hogy amennyire lehet, tönkretették a vidéket is, mert ma már természetes, hogy egy vidéki családi családi ház hátsó kertjében se tyúk, se kacsa, se liba, se disznó, nem beszélve a tehénről. Ma természetes, hogy egy mártélyi asszony bemegy a Hódmezővásárhely melletti Auchanba, megvesz négy egykilós rossz kenyeret, hármat betesz a mélyhűtőbe és eszébe ágában sincs, hogy másképp gondolkozzon. Annyira sikerült a maradék kis Magyarországot tönkretenni, amennyire csak tőlük tellett. Ebben a tönkretevő folyamatban lettem én felnőtt. Makovecz Imre

És ne mentsük föl a konzervatívokat se. A már említett abszolutista uralkodók általában nem voltak nagy formátumú emberek, talán Metternich kivételével. Ráadásul nem is voltak igazi konzervatívok, a titkospolicáj és hasonló intézmények működtetése maga a gyökeres ellentéte bármilyen hagyományos társadalomnak. Ezeket az abszolutista államokat amúgy is a később tárgyalandó prekapitalista kategóriába sorolnám. Konzervativizmusuknak jellemzően három összetevője volt, az első és legfontosabb a hatalmi monopóliumukhoz való görcsös ragaszkodás, a második valamiféle tridenti inkvizito-katolicizmusból és/vagy hivatalnok-nemesi-katonai rendszeretetből fakadó erkölcs, a harmadik és legkevésbé erős pedig a valódi ősi értékekhez való ragaszkodás (viszont ezek fordított sorrendben tették elkerülhetetlenné, hogy az abszolutista államok a kezdeti rokonszenv ellenére végülis szembekerüljenek a modernista erőkkel). Igazi konzervatív kevés volt ebben az időben, még példának okáért az abszolutizmusnak némileg ellenálló rendi Magyarországon és hasonló perifériákon lehet mutatóba találni egyet-kettőt, mint például az idősebb Wesselényi Miklóst, a „zsibói bölényt” -de nem véletlen, hogy fia, az ifjabb Miklós már a liberális oldalon küzdött, vagy említhetném Pálóczi Horváth Ádámot, az „utolsó kurucot”, de hát ő meg tevékeny szabadkőműves volt, tehát elvben ő is az ellenoldalhoz tartozik - ebből is látszik, hogy ha kategóriákat a könnyebb megérthetőség kedvéért föl is állíthatunk, de már az embereket csak nagyon óvatosan gyömöszölhetjük be egyik-vagy másik kategóriába. Széchenyi konzervatív ellenfelének szokták pl. kategorizálni gr. Dessewffy Józsefet, de valójában ő is csak annyiban volt konzervatív, hogy egyrészt egy korábbi, merkantilista gazdaságpolitikának volt híve, másrészt igyekezett felhívni a figyelmet Széchenyi logikai hibáira és közgazdasági tévedéseire. Ez a „fontolva haladás”, mely a gyakorlat eszme általi alávetését kifogásolja, (melyet aztán Magyarországon ellenfelei úgy lejárattak) a brit konzervativizmus legjobb hagyományaira emlékeztet (és fontosságát kicsit sem akarom lebecsülni -talán pont ez, az ideológiavezérlettség helyett a józan ész használata -ami tulajdonképpen nem más, mint a "második névadás" valamilyen szintű elutasítása- az egyetlen, ami, mint konzervatív hagyomány hellyel közzel máig fönnmaradhatott), de igazából Dessewffy sem volt a hagyományos rend elkötelezett őre, támogatta például a céhek eltörlését, vagy a földesúr-jobbágy viszony „modern” gazdasági alapú jogi és anyagi rendezését. Ilyen kategória a „polgári” is. Miközben ez a jelző ma jellemzően a „konzervatív” szinonimája, a XVIII. -XIX. században meg a liberálisé vagy kapitalistáé volt. Minden esetben indokolatlanul. Erről később szándékozom írni, de valójában egyik újkori politikai erő sem nézte a világot a polgárság, főleg a valódi, az iparűző vagy kiskereskedő polgárság szemszögéből. A liberálisok a modernista erők, a Tőke, és esetleg az Apparátus által létrehozott új „polgárság”, ezen hivatalnok – állami vezető -kis-közép tőkés réteg (a marxi „burzsoázia”) szemszögéből nézték, a szocialisták a szintén a kapitalista átalakulás által létrehozott munkásságéból, egyes narodnyikok vagy néppártiak (talán) a parasztságéból, a konzervatívok pedig felülről, a régi uralkodó rétegek szemszögéből. Ez talán nem volt önmagában hiba, főleg, ha valóban a hagyományos nemesi értékek, és nem a fent már említett abszolutista-bürokrata nézőpontok képezték annak alapját, de mindenképpen beszűkült szemléletet eredményezett. Ráadásul lehetőséget adott arra, ami a XX. században gyakorlatilag fölszámolta, vagy a szélsőjobboldalra száműzte (és annak populistává és részben baloldalivá válása során fölszámolta) ezt az eredeti radikális, ellenforradalmi konzervativizmust, hogy tudniillik a konzervativizmus szövetséget kössön a Tőkével. Hogy ez hogyan lehetséges, hogyha egyszer antagonisztikus ellentét feszül köztük? Elméletileg lehetetlen, gyakorlatilag viszont csak annyi kell hozzá, hogy az uralkodó kitüntessen egy nagytőkést, esetleg nemesi rangot adományozzon neki (amit az vagy valamilyen jeles tettel, adománnyal, vagy az uralkodói kincstár kisegítésével érdemelt ki). Innen már nem ellenség többé, hanem „közénk tartozik”. Esetleg arisztokrata lányt vesz feleségül, ami most már nem mésalliance. Innentől kezdve az ő rokonsága sem az. Nemsokára talán már akkor sem, ha zsidó. A pénzük meg nagyon is jól jön. Közben a csizmadiák tüntetést rendeznek, hogy tiltakozzanak az őket tönkre tevő gyárak ellen, amellyel a többi iparos és munkás is szolidáris. A konzervatív urak most már nem azt látják, hogy a csizmadiák a társadalom egyik hagyományos pillérét védik, hanem hogy lázadozik a csürhe (hiszen a saját vejük üzletét támadják), és szét kell csapni közöttük, hogy megőrizzék a társadalom rendjét. A brit konzervativizmus, amely jóval kevésbé terhelt a kontinentális (ó)konzervativizmus fent említett bűneiben és a mai konzervativizmus eszmei alapjait lerakta (Burke), annál nagyobb mértékben vétkes ebben a szövetségeben. Olyannyira, hogy az 1980-as években az angolszász konzervatívok álltak a neoliberális gazdasági fordulat élén! Szemére vetik a konzervatívoknak azt is (pl. Mencius Moldbug amerikai blogger „jakobita” szempontból), hogy a liberalizmus, baloldaliság újabb és újabb előretörésével szemben mindig az aktuális status-co-t védelmezve mindig az eggyel régebbi liberális álláspontot tekintik konzervatív álláspontnak, saját határozott értékrend helyett. Ez a vád is igaz. Igaz, és ez is az egyik oka, hogy a Tőkével való szövetség létrejöhetett, de nem olyan egyszerű ellene tenni. Tudniillik, a klasszikus konzervatív felfogás a világ szervességéből indul ki. Amikor én hagyományos társadalmakról beszélek, akkor nem pontosan leírható, egyforma, tankönyvekből, vagy jobb esetben szentkönyvekből levezethető alakulatokra gondolok, hanem olyan szerves fejlődés, átalakulás során létrejött közösségekről, melyek folyamatosan -jobban, vagy éppen rosszabbul- alkalmazkodnak a környezeti, belső vagy külső emberi és egyéb kihívásokhoz. Az egyik elterjed, a másik alulmarad és -fokozatosan- asszimilálódik. Az egyik igazságosabb, a másik igazságtalanabb, vagy éppenhogy kegyetlen. De jellemzőjük, hogy van egyfajta belső kohéziójuk, és hordoznak valamiféle sajátos kultúrát, vannak hagyományaik, szokásaik. És -én legalábbis úgy gondolom- hogy többnyire őriznek bizonyos ősi, szakrális tulajdonságokat is. De akár így, akár úgy, miközben a modernizációt ilyen természetes folyamatnak felfogni -elfogadom- hiba, de egy erőszakos ellenforradalommal ezt a szervességet is pont annyira lehetetlen visszaállítani, mint amennyire egy erőszakos forradalommal, és elsősorban az azt követő „második névadással” és kapitalista átalakulással sajnos nagyon is lehetséges szétroncsolni. Ez tehát a 22-es csapdája. A blog második részében arra tennék kísérletet, hogy egy harmadik utat mutassak, új, organikusan szerveződő közösségek létrehozásának formájában.

Még egy tipikus konzervatív bűnről szólnék röviden. Miután az emberek nagy része nem érzi jól magát a modern világban (erről később bővebben), sokan nosztalgiát éreznek egy szervesebb világ iránt. Na most ebből nagyon könnyű hamis nosztalgiát és giccset gyártani, vagy egyszerűen csak „elfeledkezni” arról, hogy például az az „igazi skót” vidék, ami ezer és ezer képeslapon, számítógépképernyőn és bögrén megjelenik, ahol kőkastélyok előtt hosszúszőrű tehenek legelnek és skótkockás ruhában vidám dudások játszanak már vagy nem létezik, vagy skanzen, amit esetleg fönntart egy-egy főúr (akinek őse már úgyis kiszorította a lakosságot a földről) a hangulat kedvéért, vagy egyenesen egy üzleti vállalkozás, ami ezzel a hamis branddel csalogatja a turistákat. Miközben a felföldi életforma és az ahhoz szervesen kapcsolódó gael nyelv kihalófélben van. Nem akarom ezt a jelenséget kizárólagosan a konzervatívok nyakába varrni, ez a típusú „Apparátustagadásos” hazugság fontos része a kapitalizmusnak, de például a magyar konzervatívok igen jelentős részének teljesen hazug -rózsaszín matyóhímzéses- vidék vagy Erdély képe van. Sokkal könnyebb hamis nosztalgiát kelteni, mint kimondani: a modern világgal alapvető bajok vannak.