„a burzsoá korszakot minden előbbi korszaktól a termelés folytonos átalakítása, az összes társadalmi állapotok szakadatlan megrendítése, az örökös bizonytalanság és mozgás különbözteti meg”.

Marx és Engels: Kommunista Kiáltvány

 Most, hogy szóltunk arról mi a kapitalizmus, szóljunk arról is, mi nem! Miért fontos ez? A világhoz való hozzáállásunkat meghatározza néhány olyan tévhit, amit a mainstream, vagy akár rendszerkritikus közgazdaságtan, de még inkább a neoliberális pártok, vagy a hozzájuk kötődő média terjeszt. Számoljunk le ezekkel, mert megakadályozzák a helyes cselekvést!

Elsőként, módszertani hibaként röviden hadd említsem meg, hogy a közgazdaságtan piaci egyensúllyal, kereslet és kínálat egyensúlyával számol. Láttuk korábban, hogy az Apparátus működésének alapvető jellemzője, hogy soha nincs egyensúly. Rövid ideig ugyan fennállhat ilyen helyzet, de az Apparátus hosszú távon sokkal inkább egy terjeszkedő birodalomként, semmint valamiféle nyugalmas városi piacként írható le. Ekler Dezső hadtáp-társadalomról beszél. Feltételezése szerint az I. világháborút követően a világ nem állt vissza a normál kerékvágásba, hanem a hadi, hadtáp dinamika váltotta föl a korábbi egyensúlyban lévő polgári világot. Annyiban, tudjuk már, vitatkozom vele, hogy az I. világháború szerintem nem kezdet, hanem egy nagyon durva újraemésztés volt, amely elmosta a régi világ legtöbb maradványát, abban viszont egyetértek, hogy a „háborús, hadi, hadtáp, birodalmi” jelzők sokkal inkább illetik meg az Apparátus világát, semmint a „polgári”, vagy „piacgazdaság” stb. A másik ilyen hamis módszertani feltétel, hogy terjeszkedés („világ csattogás, termelő zabálás”) helyett növekedésről beszélnek, amit egyfajta matematikai, nem pedig térbeli folyamatként képzelnek el -korlátlannak. Ennek ökológiai korlátaira még visszatérek. 

A harmadik hazugság maga a Piac, avagy a Szabadpiac. Nos, a történelem tanulságai alapján –ezt tulajdonképpen a mainstream sem tagadja- Piac nincs, legföljebb piacok. Hagyományosan nagyon is korlátozott volt egy zárt csoport által elfogadott értékek köre, akárha csak egy XIX.-ik sz.-i magyar paraszti közösséget megnézünk: fogyasztási javaik többségét maguk állították elő, és nemcsak kényszerből, hanem a szokásjog is ezt diktálta: máshonnan beszerezni –piacról- adott esetben szégyen forrása lehetett. Az is korlátozott volt, hogy kitől szerezhettek be. Nagyon sok mindent mesteremberek készíthettek, de pl. egy olyan motívumrendszerrel dolgoztak bizonyos mesterek, amit egy adott közösség egyedül fogadott el. Az erre való átállás egy kapitalista cég számára túlságos specializációt jelentett volna – nem is történt meg, tehát amikor megjelentek az ipari cikkek, amikor megjelentek a nagykereskedők, ezek a hagyományos társadalom repedéseiben jelentek meg és mindenhol új „dizájnt” hoztak. De vegyünk egy egzotikusabb példát, mondjuk a nílusi négereket, nuereket, dinkákat stb. E törzsek, miközben meztelenül jártak (a nuerek pl. egészen) hatalmas csordákat hajtottak, így az európaiak számára is pénzben kifejezhető vagyonnal rendelkeztek. A piac tehát csak kínálati oldallal rendelkezett, keresletivel nem, mert a törzsi harcosok pucéran is nagy uraknak érezték magukat. A piacot így hát 0-nak tekinthetnék, hisz kereslet nem volt, a kínálatot se kínálták, a XX. század második felére mégis megnyílt e piac. Milyen módon? Ezeknek a törzseknek fegyverre bizony volt szükségük, hisz az ellenség legyőzése, marháinak elhajtása még nagyobb előkelőséget biztosított számukra (és akkor nem beszéltünk a muszlim rabszolgavadászok jelentette fenyegetésről). A fegyvereket tehát el is adták nekik. Igen ám, csakhogy ebből az is következik, hogy ez az új piac nem szabad, mert azt hiszem azt nem kell magyarázni, hogy a fegyverkereskedelem nem az a piac, ahová bármelyikünk szabadon beléphet! Ez tehát azt mutatja, hogy egy 0-s piac akkor válik piaccá, ha piacon kívüli szereplők nem piaci eszközökkel lépnek oda be.

jó, jó, hagyjuk a primitív négereket (ez természetesen tilos szó, szub-szaharai afrikait -ami hülyeség, mert a busman, vagy akár a búr is az- kellett volna dünnyögnöm, hogy az Apparátus mai véleményvezérei ne vessenek ki, a primitív jelző azonban sajnálom, nem az enyém, hanem pont az övék, mert miközben tűzzel-vassal irtják a rasszizmust, az a véleményük, hogy aki a globális versenyben alulmarad az csak magára vethet, ez így igazságos, és legfeljebb a réges-régi gyarmatosítókat hibáztatják még, az nem jut eszükbe, hogy a négerek kultúrája, sok mindenben kifinomult tudása egyszerűen nem kompatibilis az ő globális rendszerükkel). Vegyük következő példánkat egy jóval civilizáltabb világból. Az ópiumháborúkról, azt hiszem legtöbbünk hallott. Elevenítsük föl! A XIX. sz. elején a kapitalizmus útjára lépett és egyre dinamikusabban terjeszkedő brit birodalom azzal a helyzettel szembesült, hogy Kínával szemben a kereskedelmi egyensúlya nagyon egyenlőtlen, mert míg Nagy Britanniában a kínai porcelánt, selymet és főleg teát nagy mennyiségben fogyasztják, a britnél ebben az időben még jóval színvonalasabb kínai ipar a brit áruk számára semmilyen teret nem hagy odaát. Jó, hát akkor ez a piac brit szempontból negatív, és Kína profitál ebből, ennyi, nem? Ez a szabadpiac törvénye. Tudjuk, nem így történt. Jött egy megváltó ötlet, az ópium. Az angolok elkezdtek ópiumot exportálni (az exportál kifejezés azért óvatosan használandó, mivel az ópium már ebben az időben is illegális árucikk volt Kínában), (maguk a kábítószer ellátók amúgy jellemzően indiai párszik voltak, tehát nem fehér-ázsiai ellentétről van szó). Az üzlet nagyon jól ment, mivel a kínaiak erősen rákaptak az ópiumra, milliók mentek rajta tönkre, és Nagy Britannia eddigi erős ezüstdeficitje nyereségre változott. A kereskedelmi mérleg tehát brit szempontból pozitív lett. Sajnos azonban egy idő után a császár erélyes biztost küldött a kábítószerezés miatt megroppanó dél-kínai társadalom megmentésére Lin Ce Hszü személyében, aki kemény kézzel korlátozta a Szabadpiacot. A britek erre finom piaci eszközzel válaszoltak, azaz odaküldték a hadsereget…

Ez volt a szabadpiac és a szabadversenyes kapitalizmus romantikus kora. No de régen volt, talán igaz sem volt. Ma már a fejlett hatalmak nem tesznek ilyet! Hogy Afganisztánban a „nemzetközi közösség” háborút visel már évtizedek óta, az természetesen egyáltalán nem az ottani, a világpiac nem kis százalékát kitevő máktermesztés miatt van, hanem kizárólag a kegyetlen iszlamisták letörése érdekében.

Fontosabb viszont, mert mindennapjainkat jobban érinti, hogy a nagy cégek piacot vásárolhatnak, vagyis tőkeelőnyükkel fölvásárolhatják a konkurens cégeket, vagy egy térségben fölvásárolhatják a politikát, ami utána őket fogja támogatni. Ez történt Magyarországon és Kelet Közép Európában a rendszerváltáskor. Ezenkívül reklámmal, marketinggel, avagy folyamatos több évtizedes propagandával bővíthetik is piacaikat. A sok évtizedes, filmet, könyvet, suttogó propagandát felölelő propaganda persze nem egy cég tevékenysége, - egyelőre - mindenki kicsi hozzá, ebben besegítenek „nem piaci” szereplők. Hány évtizede halljuk azt a propagandaszöveget, hogy „haladni kell a korral”?

Kik ezek a szereplők? Fizetett kereskedelmi média, állami média, önkéntes (közvetlenül nem érdekelt) propagandisták, „hasznos idióták”, közemberek, a tradíciótól elforduló közhangulat nyomása. Szinte kalkulálhatatlan. Ezért vélem, hogy mindezen erőknek egy –belső mozgatórugóit tekintve nem is teljesen, de viselkedését tekintve alapvetően kiszámítható Apparátusként való kezelése sokkal jobb modell, mintha piaccal, piaci szereplőkkel írnánk le ugyanazt!

Szabad piac tehát úgy látszik csak akkor van, ha a megengedett („szabad”) piacszerző és bővítő (vagy szűkítő) eszközök közé fölvesszük a fegyveres erőszakot, állami befolyásolást, erőfölénnyel való visszaélést, sulykolt propagandát. Ebben az esetben valóban létezik, és szerintem ez a kapitalizmus lényege!