Ameddig csak az élet javainak előállításában és cseréjében a verseny rendszere tart, addig tart majd a művészetek hanyatlása is; ha pedig ez a rendszer örökkévaló lesz, úgy a művészet pusztulásra ítéltetett és bizonyosan ki fog halni, ami azt jelenti, hogy elpusztul a civilizáció is.

William Morris

 Visszatérve. Mivel sejthetjük, hogy sem a fegyver-, sem a kábítószerkereskedelem különösen pedig a hadsereg bevetése nem tartozik a mindenki által könnyen és szabadon űzhető tevékenységek közé, vessünk egy pillantást a szabad versenyre, ami állítólag a kapitalizmus alapja –így jutunk a legjobb áron a termékekhez, ez inspirálja az innovációt, stb.

Állításom azonban ez: Szabad verseny nem volt, nincs és nem is lehetséges soha. Ha igaz definíciónk a kapitalizmusra, miszerint kapitalizmus az, amikor nincs, vagy legalábbis elméletileg tilos az önvédelem, ebből az is következik, hogy az erős versenyzők nagy előnyben vannak a gyengébbekkel szemben, mégpedig kétféleképpen: szabályos és szabálytalan versenyben. Szabályos, ha valaki versenytársainál nagyobb tőkéjét innovációra fordítja. Láttuk, hogy a tudomány beemelése a gazdaságba milyen döntő fontosságú, nem mindegy, hogy ez kinek áll rendelkezésére. Olcsóbb, tehát a versenyben kifizetődőbb, ha az innovációt ellopom. Ezzel továbbléptünk a szabálytalan kategóriába. Szabálytalan, ha valaki veszteségesen termel, amíg tőkehiányos versenytársai tönkre nem mennek. Utána persze kamatostól pótolja a veszteséget kihasználva immár monopolhelyzetét. A szabálytalan előnyszerzés elvben tilos. De már nevében benne van, hogy valaki szabályokat alkot. Ez a valaki valószínűleg az állam, az igazi szabad verseny pedig elméletileg nem az állami szabályozáson alapul. Elvben a piaci szereplők is alkothatnának szabályokat, de mivel a felvilágosodás legfontosabb jogelvei az egyenlőség talaján állnak, az ideális verseny pedig végtelen vagy nagyon sok szereplőt feltételez, ez nem lehetséges, így azok –így az elmélet- nem állapodhatnának meg egymással (a gyakorlatban például működnek legtöbbször nagyon gyenge szakmai kamarák, de -ha valós hatalmat tudnak fölmutatni- politikai befolyás alatt, és a kamarai törvény megszövegezésére kevés befolyással, amit az állam alkot a maga érdekei szerint). Marad tehát az állam. Ez mindjárt ellentmondásos (sokszor fogok még erről beszélni, de már eddig is látszott, hogy /modern/ állam nélkül nincs kapitalizmus, ha meg az állam beleszól -és szükségszerűen beleszól- akkor ugye tiszta piaci viszonyok sincsenek).

Ennél is komolyabb a quod licet iovi non licet bovi elv: ha én a szomszéd kisfiúnak füves cigit adok el, rá is tukmálom, és tiltakozó édesanyját még le is ütöm, akkor valószínűleg rövidesen a börtönben találom magamat. Ha ugyanezt a maffia teszi nagyban, akkor a legtöbb esetet valószínűleg megússzák, de végül egyes tagjai, esetleg a főnökök maguk is, szintén a tömlöcbe kerülnek. Ha azonban a brit birodalom prominens képviselői teszik mindezt, akkor a királynő a flottát küldi, a kínai császár pedig bocsánatot kér. A jog tehát nem egyformán vonatkozik mindannyiunkra? Nem ez a polgári forradalmak legfontosabb vívmánya? Hisz polgári bíróság van, az úriszéket eltörölték?! A tapasztalat azt mutatja, hogy bizony nincs egyenlőség! A jogász kasztra és helyzetére még térjünk majd vissza, de most még néhány példát:

Adókedvezmény: a nagy multik Magyarországon adókedvezményeket kapnak, hogy „munkahelyeket teremtsenek”. A kis és közepes vállalkozások a statisztikák szerint arányosan és összességében sokkal több munkahelyet teremtenek, egyrészt mivel úgymond rossz a versenyhatékonyságuk (termelékenységük), másrészt olyan diverzifikált gazdasági szektort fednek le, ahol pont a rugalmasság miatt szükséges a relatíve sok ember alkalmazása. Akkor miért nem ők kapják az adókedvezményt (pl. hogy innovációra fordítsák)? Mert az adókedvezmény privilégium. Privilégiumok a kapitalizmusban igenis léteznek csakhogy az esetek túlnyomó többségében a privilégiumot az erősebb kapja. Nézzünk további példákat privilégiumokra: haveri kapitalizmus – itt egyenlőségről beszélni nem is érdemes, igaz itt valóban szükséges az erős állami jelenlét. Offshore: ez is privilégium. Elvben igazságos, csakhogy nekem nem éri meg offshore-ozni, Billl Gates-nek pedig igen, mert az évi, mondjuk néhány tízezer dolláros fix adó és ügyvédi díj nekem csillagászati összeg, neki pedig aprópénz. Itt is beleütköztünk az ügyvédbe: az offshore elvben a szabálytalan kategóriába tartozik, de jó ügyvéddel (és könyvelővel), aki „le tudja papírozni”, hogy mondjuk igenis a cégnek otthont adó karibi paradicsomban végzi az a tevékenységét, lehet szabályos is. Itt is látszik, hogy a szabályos és szabálytalan kategória mennyire képlékeny, és mennyire értelmetlen a szabályost morálisan fölmenteni, míg a szabálytalant elítélni. Ügyvéd kérdése, hogy bűnös vagyok, vagy bűntelen? Természetesen a jó (azaz a rafinérián kívül jó kapcsolatokkal rendelkező) ügyvéd drága. Tehát az offshore-ozó eldöntheti, hogy érdemes-e szabályosan offshore-oznia, vagy jó neki a szabálytalan is. Ha elég erős, nem biztos, hogy kell a legalitás. Ha meg a privilegizált réteg alsó szegmensébe, akkor lehet, hogy nem telik neki a szabályosságra -vagy nem engedtetik meg neki. Korrupció: tévedés, hogy az elit korruptsága a társadalom korruptságának mutatója (de az is, hogy „fejétől bűzlik a hal”), csak a kevésbé jól szervezett államokban az állam (ami rosszul szervezett, ezért rosszul működő) bürokratikus nyomását alacsony fokozatú állami tisztviselők lefizetésével is csökkenteni lehet, mert az állam (intézményesen) őket sem ellenőrzi (informálisan nekik is jattolni kell a fensőbbségnek).  A bizánci-fanarióta típusú államokban ez igen elterjedt. Természetesen, aki közvetlenül a fensőbbséggel áll kapcsolatban, az privilégiumot élvez. Megjegyzem, hogy a magyar társadalom, mely hagyományosan urambátyám típusú feudális társadalom, eredendően nem korrupt (ebben a lefizetős értelemben), a „külsős” hivatalnoknál a néphez közelebb álló (mármint ismertségben, kapcsolati sűrűségben) földesúrnak (szolgabírónak, párttitkárnak, tanácselnöknek, polgármesternek, csendőrnek, rendőrnek) nem (volt) érdeke a paraszttól zsebbe pénzt követelni, ők inkább politikai tőkének használták hatalmukat, szívességek, ingyen munka, szavazat (volt) a valuta. Természetesen a modern állam és az absztrakt bürokrácia terjedésével a (kis)korrupció is terjedt, de -és itt érkezünk el a fejlődés áhított nyugat-európai szintjére- az állam professzionalizálódásával a korrupció egyre komolyabb -csak a nagyoknak járó- privilégium lesz. A modern -nyugat-európai- állam ugyanis valóban megvalósította a társadalmi szerződésen nyugvó, nem fosztogató, hanem szolgáltató állam felvilágosodáskorabeli ideálját. Hogy ehhez mi szükséges (többek között a nép adaptációja az állam által meghatározott ideákhoz), arról majd később szólok. Mindenesetre komolyabb nyugat-európai országokban a mindennapok szintjén ismeretlen a korrupció. A magas politika szintjén annál kevésbé. Nevei: lobbitevékenység, stratégiai megállapodás, kampányfinanszírozás, alapítványi támogatás, volt politikusok kinevezése felügyelőbizottságokba stb. stb. Ha lehet, Ny. Európában és az Egyesült Államokban a politika és a gazdaság még jobban össze van fonódva, mint Oroszországban vagy Kínában. A politikai és gazdaságpolitikai, adózási, munkaügyi stb. törvényeket gyakran nagy cégek irodáiban hozzák meg. Ez a legfőbb privilégium. Megjegyzem, hogy ez is többnyire „le van papírozva”, bár, ha a jogot tágan értelmezzük (értelmeznénk), akkor persze az alapvető jogelvekbe könnyen bele lehetne ütközni. De azért van ügyvéd, hogy ne értelmezze úgy senki. Orbán Viktornak igaza van: kormányzása alatt Magyarországon nagymértékben csökkent a korrupció: a kis korrupció visszaszorult, az pedig, hogy közpénzmilliárdok jutnak kormányközeli zsebekbe teljesen törvényes, minden le van papírozva. A korrupció az MSZP kormányzása idején elterjedt törvénytelen tevékenység volt, kicsiben sokak számára, nagyban pedig privilégiumként a bennfentes nagyok és erősek számára, a Fidesz alatt pedig legális privilégium a hűbéresek és természetesen a nemzetközi nagyurak számára. E nemzetközi nagyok (a „multik”) amúgy mindenhol különleges privilégiumokat élveznek maguk és saját hűbéreseik számára (ld. pl. Soros hálózat). Erről majd később. Mindenesetre az Orbán kormány egy kicsit (de csak nagyon kicsit) megnyirbálta ezek némelyikét, ráadásul hasonló privilégiumokat vezetett be saját hűbéresei számára, a nemzetközi ellenszelet nagyrészt ez okozza.

Nemcsak állami privilégiumok léteznek (ahogy az offshore-nál is láttuk, ami félállami). A nemzetközi bankvilág privilégiumok egész hálózatát működteti. Nem mindenki ugyanolyan feltételekkel kap hitelt, amit természetesnek is mondhatunk, mert a bank mérlegeli a kockázatát, csakhogy innentől privilégium a hitel is. A hitelminősítők legálisan osztogatnak privilégiumot.

Részben privilégium, részben pedig spontán -de durva- versenytorzító tényező a médiamegjelenés. Míg az ismertség, mely nagyon jelentős versenyelőny a XIX. században még esetleg valóban a teljesítménytől függött és (miután még részben tradicionális világról beszélünk, ahol az ismerősöktől való információszerzés döntő súlyú) szájról-szájra terjedt, addig a XX. században ez -a sokszor brutális állami monopóliumok mellett- egymással többé-kevésbé versengő privilegizált nagy médiacégek, -birodalmak (újságok, televíziók) kiváltsága volt, hogy kit emelnek ki (vagy engednek többé-kevésbé piaci alapon reklámfelülethez), addig mára, az internet megjelenésével ez egy áttekinthetetlen és sokszor esetleges, de távolról sem privilégiumok és csalások, elfedések nélküli, egyre nagyobb súlyú gazdasági harctérré vált.

Privilégium a „szennyező nem fizet” elv is. Akkor beszélhetnénk (esetleg) szabadpiacról, ha a károkozó, szennyező tevékenységnek ára volna, és az elkövető fizetné azt ki, nem pedig az adófizetők. De erről majd egy későbbi részben.