A világ 85 leggazdagabb emberének összesített vagyona 1700 milliárd dollár, ami megegyezik a globális összlakosság szegényebb felének – a már említett három és félmilliárd embernek- együttes vagyonával. A népesség növekedésével arányosan a vagyoni különbségek is egyre nagyobbak, az egyre kisebb létszámú egyre gazdagabb elit, és az egyre szegényebb tömegek között folyamatosan tágul a szakadék. Csak egy példát említve: a legszegényebb és leggazdagabb ország átlagjövedelmének aránya 1820-ban 3:1 volt, 1950-ben 35:1, 2002-ben 82:1. Cságoly Ferenc: Változó nézőpontok

Amikor esélyegyenlőségről beszélünk nem mehetünk el a globális egyenlőtlenség mellett sem. Az Apparátus habzsolási sebessége, annak jellege nem egyforma. Azokon a területeken, ahol a Pénztőkét nem korlátozza nagy szövetségese és ellenfele az Állam, szabadon garázdálkodhat. Nem ékesszólásból használom e jelzőt. Azokban az államokban, ahol gyenge az állami szabályozás, és az államnak, a „második névadásnak”, tehát a hivatalos jogrendszernek szinte semmi köze nincs az ottani társadalomhoz, az jellemzően a saját -különböző, hisz ráadásul legtöbbször mesterségesen létrehozott államokról van szó- törzsi szokásai szerint él (amit természetesen a külföldi tőkebefektetőknek nem kell figyelembe venni) a hivatalos állam működtetője egy kisszámú korrupt réteg egy szintén korrupt zsarnokkal az élen, ott az, aki a zsarnokot és embereit meg (le) tudja fizetni, azt tesz, amit nem szégyell (és az üzlet, már láttuk, nem morális kategória). Ezt az Állam, és az Apparátus élén álló kasztok (nem tévedés, majd beszélek róluk) a „fejlett” világban nem engedik. Ez nem jelenti, hogy ott az Apparátus nem habzsol, mert cserébe totális kontrollt gyakorol a polgárokon, immár nem javaikat rabolja el, hanem a lelkük mélyéig teszi őket magáévá. Kénytelen vele, mert ezekben az országokban eltérő módon, de általában működik még egyfajta önvédelem. Vannak szakszervezetek, és még bizonyos céhes jellegű félállami, szakmai, regionális szabályozók is (Németország, részben Svájc sikerét szerintem ezek adják). Ezek miatt az utóbbi harminc-negyven esztendőben a Tőke-Munka leosztást úgy alakították át, hogy a Tőke a „fejlett” országokban koncentrálódik, míg a Munka a harmadik világban. Pontosítok: a járulékos pénzügyi, bürokratikus, és ezeket kiszolgáló szolgáltatói „fehérgalléros” szektor működik a „fejlett” országokban, míg a „kékgalléros” fizikai munka a harmadik világé. Ez a két tényező olyan brutális globális életszínvonalbeli eltérést hozott, ami korábban elképzelhetetlen volt. Amikor a négerek tudását kifinomultnak neveztem, ezzel nem akartam azt állítani, hogy az európai, indiai vagy kínai kultúra ne hozott volna magasabb színvonalú alkotásokat, filozófiai rendszereket, művészetet, ilyen értelemben ne lehetne fejlettebbnek nevezni, csak azt, hogy amazoknak is volt komoly tudásuk az őket körülvevő világról, viszonyuk hozzá, és egy életmódjuk, amiben otthon érezhették magukat, és biztosítani tudták megélhetésüket. Az európai, vagy a bantu földművelő életszínvonala között nem volt tátongó szakadék. Persze Afrikában is, máshol is voltak nyomorúságos rabszolgakasztok, akik csak tengették életüket. Na most az a helyzet, hogy egész Afrika és vele a föld nagyobb része ilyen rabszolgakaszttá lett (eltérő méretű, de jellemzően kisszámú elittel és esetleg középosztállyal), míg Európa és Észak-Amerika társadalmai iszonyatos -hedonista jellegű- anyagi „túllátottságban” élnek. És nem tudom mi lesz akkor, ha a robotizáció miatt nem lesz már szükség fizikai munkára. Ezeknek a szegénységben, (valós, vagy az Apparátus szemszögéből nézve) tudatlanságban és mint láttuk „rossz helyen” élő embereknek semmi esélyük a globális versenyben. Hagyományos -és őket a saját földjükhöz kötő- közösségeiket egyre inkább erodálta a modernizáció. Egyetlen lehetőségük, ha megindulnak a gazdag világ felé…

E blog írása közben nagyon sokat gondolkoztam azon, vajon a kapitalizmus szükségszerűen növeli –e a szegénységet, vagy éppen ellenkezőleg, csökkenti. És bármily meglepő, azt találtam, hogy erre nincs jó válasz. Azért nincs, mert a kapitalizmus alapvetően szétver közösségeket, struktúrákat, és nyílván, amikor szétver ilyeneket, akkor általában e közösségek tagjait tönkreteszi, földönfutóvá, nyomorulttá teszi. De egyben be is kebelezi őket saját magába. Az apparátusnak nem az a célja, hogy tönkretegye a közösségeket, hanem, hogy a szétvert struktúrák elemeit magáévá tegye. És nemcsak a termőföldet, ami ezentúl mondjuk a kapitalistáé lesz, de beépíti az embert is, miután megfosztotta az önvédelem lehetőségétől, és mindentől, ami ehhez kapcsolódik, természetesen hatékony módon valószínűleg a legalsó, legkiuzsorázottabb pozícióba. Azonban nem mindig hatékony nagyon sok embert ilyen pozícióban tartani. Ennek gazdasági okai vannak, a fogyasztói társadalom pl. valószínűleg sokkal hatékonyabb, mintha az ipar csak a jómódúak számára termelne, legyenek azok bármennyire is jómódúak (legalábbis jelenleg -ez azonban változhat, de erről majd a harmadik részben szeretnék írni). Ráadásul a tudomány beemelése a gazdaságba, mint az első alfejezetben írtam, mindenképpen –bizonyos szempontból- magasabb színvonalat hoz. Ugyanakkor a folyamatos zabálás és a folyamatos egyensúlytalanság azt eredményezi, hogy szinte mindig vannak kiuzsorázott belépők, és az ő kiuzsorázásuk valószínűleg versenyelőnybe hozhatja azokat, akik ezt megteszik, tehát a szegénység fenntartása is érdeke a rendszernek. Valójában mindig a „haladás” pillanatnyi állásától függ, hogy most az általános életszínvonal emelése, avagy ellenkezőleg a tömegek elszegényítése, esetleg lemészárlása-e a leghatékonyabb. Ez az Apparátus szempontjából érdektelen. Ami érdekes, az a hatékonyság. A XIX. sz., a XX. sz. első fele egyértelműen a klasszikus tőkés-proletár felállást mutatja a tőkés országokon belül, a XX. sz. második fele és a XXI. sz. sokkal inkább a globális „munkamegosztást”, amikor az erős országokba a tőkét (és adminisztrációját), a gyengékbe pedig a munkát terítik.

Eredetileg, mikor a blog előkészítésén dolgoztam, még úgy vélekedtem, hogy van pénzközpontú kapitalizmus, és van államkapitalizmus, sőt, a „modernizációs társadalmak” gyűjtőnév alatt beszélhetünk kapitalizmusról és (nemzeti) szocializmusról. A későbbi kutatások alapján ezt elvetettem. Láttuk, hogy az állam még a leginkább szabadversenyes kapitalizmus időszakában is milyen meghatározó szerepet vitt, egyrészt a „második névadás” szükséges adminisztrációjával, másrészt közvetlen, akár katonai beavatkozással, ahol kellett. Ami különbség volt, hogy az állam vezetői, egyfajta nemesi tradicionális kasztmentalitásból talán, állami pozíciójukat nem kívánták gazdasági haszonszerzésre fordítani –általában személyükben sem, rendszerszinten pedig semmiesetre. Magyarul: nem hasznosították hatalmi, vagy kapcsolati tőkéjüket. Ez a hasznosság elve alapján, ami ugyebár a kapitalizmus egyik fő mozgatója, teljesen ésszerűtlen. Később erre rá is jöttek és alaposan ki is vették részüket a versenyből, erről néhány fejezettel később sokkal bővebben lesz szükség szólnunk.  A pénznek, és a korlátlan hitelezési szabadságnak persze óriási fontossága van (később erről is lesz még szó), de azt látnunk kell, hogy nemcsak pénztőke létezik, hanem hatalmi, helyzeti, szexuális, információs, stb. Pont Magyarország a nyilvánvaló példa arra, hogy az erőszakkal (akár úgy is mondhatnánk, fegyvertőkével) szerzett hatalmi tőkét milyen könnyen lehetett kapcsolati, majd azt pénztőkévé váltani a szocializmus évtizedei, majd a rendszerváltás során -persze némi tranzakciós díj megfizetésével, illetve az eredeti tőketulajdonos (a szovjet hadsereg) menedzsment (azaz az itteni kommunisták) általi kisemmizésével. Ehhez persze a szabályok rugalmas megalkotása/alkalmazása kellett, és ezt használta ki később Orbán Viktor a saját, még hatékonyabb cégének felépítésekor. A Pénztőke urai (hisz' nem tetszik nekik a konkurrencia)mindig tiltakoznak a tőkefajták konvertibilitása ellen, és ez a "második névadáskor" valóban nem szerepelt a szabályok között, de az Apparátusnak ez alapvető jellemzője, hiába nem tervezték bele, a hatékonyságelvből (pontosabban annak "erősebb kutya baszik" -később bővebben tárgyalandó- alapeleméből) mégiscsak ez következik. A tőkefajtákra visszatérve, elvileg a szaktudás is tőke, de mivel komoly akadályt jelent az Apparátusban elfoglalandó alkatrész pozíció betöltésekor, nagyon sokszor valójában inkább hátrány. Így aztán értelemszerűen nem is érdemes újratermelődnie. Egyáltalán, a tendencia nagyvonalakban és folyamatában az, hogy a tőke koncentrálódik. A privilegizált nagytőke nő, a védtelen kistőke pedig fogy (de nem fogy el, és ez egy olyan döntő fontosságú szempont, amelyet például Marx nem vett figyelembe, és amely tévedésből a későbbi marxista rendszereknek részben emberiségellenes vonásai is, főleg pedig gazdasági működésképtelensége nem kis részben következtek) .