-Ostobaságot lefetyelnek, - mondotta a plébános a maga hatalmas, színes észjárásával mozgatva a kérdést – Hódmező-Vásárhelyen más az oka a szoczializmusnak. Köröskörül az uradalmak. Az óriás határ, mondjuk, ezer paraszté, a többi harmincz-negyvenezernek semmije sincs, s még ez se volna baj. Hanem ezek a parasztnábobok az okai. Illetőleg az életmódjuk. Mikor én ott jártam tavaly karácsonykor a testvéremnél, aki mészáros, hát bejött az ezer holdas paraszt felesége karácsony reggelén a mészárszékbe egy ócska ködmönben és így szólt: <<Adjon egy font húst, de jól megmérje kegyelmed, mert tavaly is itt vettem.>> Ebben van az oka a szoczializmusnak. Bezzeg nem zavarog a nép például Tata környékén, ahol a gróf, amit a földje hoz, szétszórja azok közt, akik a földet lakják.

Mikszáth Kálmán: A tekintetes vármegye (Apró képek a vármegyéből)

No de privilegizált rétegek, kiskirályok, oligarchák régen is voltak, nem igaz? Amikor hagyományos társadalmakról beszélek semmiképpen sem valamifajta ideális állapotot szeretnék vizionálni, ismétlem. Akkor hát mégsem változott semmi? Miben rosszabb a mostani helyzet? Egyrészt arra kérem a kedves olvasót, sose feledkezzék meg arról, amiről az előző fejezetben volt szó, hogy az Apparátus struktúrájában, céljában más, mint minden korábbi társadalom. Másrészt. Nézzük meg a dolgokat gyakorlati szinten. A korábbi oligarchák helyzete két dologban különbözött gyökeresen mai utódaikétól. Egyrészt általában nem folytattak gazdasági tevékenységet, hiszen a rendek erősen szét voltak választva. Nemesemberhez méltatlan volt a kalmárkodás, ugyanígy a kétkezi munka. Polgár meg ritkán került a hatalom közelébe. Még az olyan prekapitalista családok, mint a Fuggerek, Welserek, Mediciek is igyekeztek nemességet és földbirtokot szerezni, és fokozatosan lemondtak a pénzügyi tevékenységről, miközben bebiztosították helyüket az uralkodó arisztokrácia soraiban. Másrészt pedig, a régi nagyurak visszaforgatták vagyonukat a társadalomba anélkül, hogy ez nekik gazdasági hasznot hajtott volna. Nem azért mert jó emberek voltak! Azért, mert rendjük szokásjoga ezt megkövetelte tőlük. Egy Esterházy nem járhatott szegényes ruhában, nem járhatott gyalog, nem mondhatott le arról, hogy estélyeket adjon, egész egyszerűen a társadalmi helyzete kötelezte arra, hogy komoly pénzeket költsön el, és amikor ezeket a komoly pénzeket elköltötte, akkor nem egy másik arisztokratánál költötte el, hiszen tőle nem vásárolhatott hintót, palotát, ruhát, hanem a polgárságnál költötte el. Még ha a szeretőire költötte is a pénzt, az végül mégiscsak a szabónál, ékszerésznél, piperekészítőnél landolt.  Mai milliárdosaink akkor számíthatnak népszerűségre, ha a nép egyszerű gyermekeként mutatkoznak (erre később visszatérünk), de még ha a hajlam, vagy az uralkodó osztályon belüli mégiscsak meglévő nyomás arra viszi, hogy kirúgjon a hámból és drága órát, jachtot, villát vásároljon (a régiekhez képest komolytalan összegekért), akkor is nagy valószínűséggel egy másik milliárdostól vásárol, a pénz tehát a körön belül marad, az alsóbb rétegekhez nem jut el. A nem személyes kiadásokról nem is beszélve. Egy nagyvállalat komoly tételben nagyvállalatoktól vásárol, ha kicsiktől, akkor azokat beszállítóknak hívják és sok esetben egyszerűen kiszervezett foglalkoztatásról van szó. Ha az összes eddig fölsorolt privilégium stb. nem is volna, az az egy dolog, hogy mindig a kicsik fizetnek a nagyoknak, és a nagyok szinte sose a kicsiknek, azt eredményezné, hogy amazok gazdagodjanak, emezek meg -legalábbis relatíve- szegényedjenek.

A tisztesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a(z eredeti) kapitalizmus nem is ígért eleve egyenlő esélyt. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy példának okáért az, aki a hagyományos Indiában mondjuk a csatornatisztító kaszt tagja volt, lehetett kiváló elme, briliáns tehetség, a kaszt tagjaként csakis csatornát tisztíthatott. Kapitalizmusban legalább van némi esélye, hogy kitörjön onnan tehetsége, erélye (esetleg gátlástalansága) és az állami oktatásügy segítségével és egy multi középvezetőjévé lehessen Indiában –vagy még inkább Angliában. Már csak azért is, mert közben a csatornatisztítást privatizálta egy vállalkozó, vagy mert olcsóbb, vagy mert a csatornatisztító kaszt megfelelő jogi és anyagi garanciák híján el sem indulhatott a közbeszerzésen, vagy mert a közbeszerzés eleve korrupt volt. Így aztán a kaszt tagjai munkanélküliek lettek (esetleg alvállalkozóként végzik addigi munkájukat, de csak annyian, amennyire okvetlenül szükség van).  Ez csatornatisztítók esetében nem nagy baj, sőt inkább jó, ha a verseny új munkakör betöltésére kényszeríti őket. Baj viszont, hogy ugyanez, sőt sokkal inkább ez a helyzet a Tádzs Máhál márványinkrusztrációit készítő kaszt tagjaival is. Erről szól ez a blog.

 De akkor legalább megszűnt az emberiség kasztokra tagolódása? Az számít ki milyen ember? Lehet, hogy az érvényesüléshez némi gátlástalanság szükséges, de legalább nem az dönti el, hogy az ember kinek az ia-fia? Persze nem. A globális egyensúlytalanságot már láttuk, és kicsit később a többit is látni fogjuk. Állítólag a világ hatvanöt leggazdagabb emberének vagyona egyenlő a legszegényebb három és fél milliárdéval. Fölösleges magyaráznom, hogy e hatvanöt gyermekeinek nincs miért aggódnia (már leszámítva azt a mellékes tényt, hogy elpusztul a bolygó. Mármint a Föld. De addigra majd úgyis terraformálják a Marsot).