„...rámutattam és kíméletlen szavakban szemük elé tártam ennek az apatikus népnek azt a bűnös gyalázatot, amellyel a kommün az ő zsidó szabadkőműves vezetőivel, keresztény vallásunkat és közerkölcseinket meggyalázta és sárba tiporta. E fölött napirendre térni nem lehet, mert ez véres bosszút követel”

Prónay Pál

A zsidó pénzember tehát tulajdonképpen ugyanolyan szellemi ember, mint a rabbi. Miután kirekesztett volta miatt a zsidóság létérdeke is volt a bevett kasztok által lenézett pénzkezelés, mert pénzen biztonságot, sőt valamiféle privilégiumokat is lehetett vásárolni, a pénzember szerepe amúgy is megnőtt a közösségen belül, és a vezetőnek mindenképpen szellemi embernek kellett lenni, papnak, de ezúttal másképpen. A rabbi, a tudós játéka, szenvedélye a tudás, a pénzemberé a pénz, az üzlet (ami, mint láttuk szintén tudás). A legendás zsidó üzleti érzék oka ebben keresendő. A nőcsábász érti, érzi a nők nyelvét, a hatalomtechnikus a hatalomét, a pénzember pedig a pénzét. Ezért az első megszerzi a nőt, a második a hatalmat, az utóbbi pedig a pénzt. És ezt nem lehet megtanulni, legföljebb ráérezni az ízére. A zsidóság azonban nemcsak szellemi kaszt, hanem érinthetetlen is egyben. Mit értek ezalatt? A körülöttük élő népek, ha el is ismerték esetleg a zsidók szellemi képességeit, de ezért egyáltalán nem tisztelték őket. Megvetették, és alkalomadtán üldözték. Ez kétféleképpen hatott a zsidó mentalitásra. Az egyik, hogy megerősítette őket abban az ószövetségi zsidó vallásból fakadó meggyőződésükben, hogy a „nemzetek” vagy „pogányok” (héberül gójok) szokásai, hagyományai, legyen az a klasszikus pogányság, a keresztyénség, vagy az itt vagy ott elfogadott szokásjog, erkölcs mind hiábavaló, sőt gonosz. Így aztán kívülállóként megfigyelhették az azokban megmutatkozó fonákságokat, álszentséget, hamisságot. Úgy vélem, hogy később. a modernista zsidó emancipáció után ezt a szemléletet az új zsidó művészek honosították meg a baloldali irodalomban, művészetben, társadalomkritikában, nagymértékben segítve a hagyományos társadalom lebontásának harcában -míg a konzervatívok hajlamossá váltak bármiféle kritikát, kritikus művészeti alkotást „zsidó dolognak”, „zsidó művészetnek” címkézni, így kapta meg a jelzőt Ady, Lechner, Bartók is (akik közül például egyik sem volt zsidó, de róluk később még szeretnék szólni). A második pedig, hogy mint az a körülményekből sejthető, sok zsidó élt megnyomorított, szűkölő, valóban kasztok alatti, esetleg bűnöző-félbűnöző életmódot. Ezek (de a gazdagabbak is) megfigyelvén, kíméletlenül, kőkemény tárgyilagossággal és irgalmatlansággal kihasználhatták ezeket a fonákságokat saját javukra. Mai gazdasági és jogi rendszerünk abból indul ki, hogy mindenki ilyen üzletember. Törvényeink ezen a meggyőződésen alapszanak, ebből a feltételezésből indulnak ki. Azt gondolom, hogy ez zsidó apport a rendszerbe. A korai aufkläristák, de még a későbbi liberálisok is (ideértvé egyébként az e csoportba tartozó művelt zsidókat is), tudniillik egy kicsit másképp képzelték. Volt valamifajta olyan illúziójuk, hogy az új rend majd nemesíti az erkölcsöt. Széchenyinek ez volt az alapeszméje. A korai szabadkőművesek is félvallásos szellemi megtisztuló hókuszpókusszal egészítették ki tevékenységüket (amit a legtöbben valószínűleg komolyan gondoltak). De a korai angolszász és germán kapitalizmusoknak is része volt egyfajta üzleti morál, gentlemen’s agreement, protestáns etika, ilyesmik. Ezeket azután a zsidó pénzember szétzúzta. Mielőtt ezen túlontúl búsonganánk, megjegyzem, hogy igazából nem is volt kár érte, mert tulajdonképpen nagy képmutatás volt az egész, hisz a közgazdaságtudomány erre az időre már elválasztotta egymástól az erkölcsöt és a gazdaságot. Marx Tőkéjének jelentős része annak leleplezése, és afelett való (egyébként érdekes módon eléggé keresztyén színezetű) morális felháborodás, hogy a kapitalista gentlemanek valójában kőkemény számító kizsákmányolók. Ha meg nem lettek volna, akkor az Apparátus bedarálja őket, a gátlástalan pénzember (most már, mint típus, nem csak, mint zsidó, a többi is ideasszimilálódván) azért szoríthatta ki a korábbi burzsoát, mert az ő működésmódja hatékonyabb volt. Ez a verseny kéremalássan! Szeretnék ezért egy elég gyakori tévképzetet eloszlatni: sokan úgy gondolják, hogy a kapitalizmus tulajdonképpen lehetne egy etikus, jól működő dolog, ha az a bizonyos protestáns etika, vagy a pápa morális útmutatásai, vagy mi a csuda hatná át, vagy jó magyar (német, amerikai, szabadon behelyettesíthető) emberek csinálnák, ha a zsidók (antiszemita változatban), vagy egyáltalán az immorális szereplők (nem antiszemita változatban) nem erkölcstelenkednének bele, alváltozatban, ha a spekulációs tőke nem helytelenkedne a „tisztességes” ipari, termelő tőke kárára: egy olyan rendszerben, ami egyfelől az egyént szabályozó közösséget intézményesen szétveri, miközben a tisztességtelenül versenyzőknek nagy előnyt biztosít, sőt, az egyeseket sok esetben valósággal kényszeríti a tisztességtelenségre ez egyszerűen ostobaság, irrealitás -ráadásul azon a tévképzeten alapul, hogy mások morálisabban viselkednek, viselkednének, mint pl. a zsidók. Nem viselkednek és nem is viselkednének, rendszerszinten biztos nem (nem kicsinylem le ezzel az egyéni morális felelősségvállalás fontosságát, egyes kiváló emberek, nem zsidók és zsidók egyaránt példát mutattak, néha hagyományt teremthettek helytállásukkal). Annyi igazság viszont van ebben, hogy az, akit egy közösség hagyományai, szabályai kötnek, kevésbé valószínű, hogy parazitaként fog viselkedni, mint az, akit nem. A következő nagy fejezetben szeretnék majd a modern állammal foglalkozni, de most előre szaladok ismét, mert adódik a felvetés: rendben, a régi, elkülönülő, a tőkés termelést és technológiai forradalmat akadályozó közösségeket szét kell verni, de miért ne lehetne az embereket egy új nagy közösség tagjainak megnyerni, mint amilyen a nemzet, vagy az emberiség? Ennek az eszmének a latin neve szocializmus. Ha a nemzet a megteremteni kívánt új közösség, akkor nemzeti szocializmus. Hát, tudjuk, ez legtöbbször nem működik olyan jól. De olyan társadalmakban, amelyek eléggé homogének voltak eredetileg is, vannak kísérletek, amelyek látszólag jól is működnek. Ilyen társadalmak a skandináv államok, Japán, Kína, Dél Korea (míg Észak a kevésbé jól működő változatra kiváló példa) stb. Az a helyzet, hogy én személy szerint nagyon nem rajongok ezekért a társadalmakért és pedig azért nem, mert pont ezek azok, amelyek az egyén morális felelősségét, szabadságát, autonómiáját a legjobban -már gondolatcsírájában- elfojtják, és az embert az Apparátus szolgálatába állítják. Hogy miért és hogyan, arról később részletesen szeretnék szólni!