De mi a helyzet a valódi polgárral, a harmadik renddel, a cívissel, a valódi citoyen de Genéve-vel? Bizony rá a kapitalizmussal rossz világ köszöntött. Egy kicsi, a többinél vállalkozókedvűbb, gátlástalanabb, energikusabb részük gyárossá, nagykereskedővé válhatott, fölléphetett a burzsoáziába, a többi azonban hosszú harcokban kiküzdött privilégiumait egyszerre elveszítvén, a szabad versenynek kitéve proletárrá süllyedt, vagy beszorult a számára megmaradt szűk szektorba. Ez a szektor a kisszolgáltatásoké. Nem kis területről van szó! Az európai országok nemzetgazdaságának mintegy kétharmadát a szolgáltatói szektor teszi ki (és ez az arány még nő is), de ennek nagyobb része az Államhoz, Nagytőkéhez, a „Piacokhoz” tartozik (egészségügy, banki szolgáltatások, szállítás, média, étteremláncok stb.) Pontos statisztikákat nem ismerek, mert az általános gazdasági adatok nem különböztetik meg, hogy például vendéglátás címen üzemi konyhát, étteremláncot vagy családi vendéglőt értenek. Nézzük hát a (mikro- és) kisvállalkozásokat, ezek például a magyarországi foglalkoztatás feléért, sőt a gazdasági teljesítménynek is majdnem harmadáért felelősek! Jó lenne viszont kibogarásznom, hogy ezt mely területeken érik el, mert ide azért sok minden és mindenki besorolódik (és akkor most nem bonyolítottam a dolgot a nagyon fontos középvállalatokkal), de ezt most nem vállalom. Akárhogy is, ez nem kis terület. Nem tévedés akkor, ha azt állítom, hogy ez a csoport nehéz helyzetbe került, hogy beszorult? Nem. Először is, a kisszolgáltatói szektornak a jelentősége óriási. A kommunizmus gazdasági bukását, mint már említettem jórészt az okozta, hogy se lenyelni, se kiköpni nem tudták. Az emberek napi ügyes-bajos dolgainak kiszolgálása ugyanis túl összetett dolog ahhoz, hogy egy központból irányított szervezet meg tudjon felelni ennek a feladatnak. Ez okozta a folyamatos hiánygazdaságot, ellátási gondokat és végső soron a társadalom elégedetlenségét. A nagytőke világa alapvetően ugyanilyen központból irányított bürokratikus világ, mint a kommunizmus, ezért pont a kisszolgáltatások közé ez is nehezen tud betörni. Nehezen tud, de folyamatos próbálkozásban van, ami a kis és védtelen szereplők folyamatos létfenyegetettségét jelenti egyben. Mit értek ezalatt? Mondok egy példát. Van egy nem teljesen komoly, de azért nem is teljesen komolytalan teóriám, miszerint a „nagy” ’68 semmi más nem volt, mint a Tőke támadása a szabók ellen. Honnan veszem ezt a marhaságot? 1968 előtt a „nyugati”, sőt a kezdődő globalizáció folyományaként az egész világ burzsoá szeretett volna lenni (leopárdbőrös néger egzotikus vadember a national geographic lapjain, öltönyös néger /esetleg ugyanő/ civilizált ember, olyan, mint mi, akit komolyan lehet venni). Mint fegyelmezett apparátusbéli középhad ez a burzsoázia külsőségeiben is elég uniformizált és szürke volt. De mégiscsak voltak bizonyos hagyományos osztálytulajdonságai, bizonyos szellemi és tárgyi kultúrája és ez adott számára osztálytudatot és tartást. A burzsoá polgári (sőt kispolgári) lét öltözködésbeli kifejezője volt az öltöny, a szabott ruha (férfiaknál természetesen). Az öltönyök piacán ma sem sikerült még teljesen kiszorítani a kisiparosokat, magyarul a szabókat. Egyszerűen azért, mert szabott ruháról van szó, a konfekció hamar elárulja magát és státuszromboló hatású (ma már persze a piac nagyrészét a rossz minőségű konfekció teszi ki, de azok, akik ezt veszik hivatalos vagy ünnepi alkalmakra ezekben nem is néznek, de nem is akarnak kinézni polgárembernek. Ez korábban megakadályozta volna társadalmi emelkedésüket). A ’68-a forradalom nem szüntette meg a kapitalizmust, a fogyasztói társadalmat (amelyeket célul kitűzött) de megváltoztatta a divatot. Az új etalon -tulajdonképpen már a „nemzetközi közösség”, vagy annak elődje- a laza csávó lett, a trendek, konvenciók ellen lázadó, mindig fiatalos (ahogy mondták: ne bízz senkiben harminc felett) trendi, divatosan öltözködő ember. És ki szabja meg a divatot? Mert most már a divatot szabják, nem a ruhát! Ruhaipari óriáscégek, akik el tudják hitetni, hogy bangladesi gyermekrabszolgák által összefércelt ruhadarabjaik stílust adnak, sőt identitást. Hogy ez trendi, de egyben lázadó. Mindez egyébként az Apparátus hihetetlen alkalmazkodóképességét, rugalmasságát, ötletességét is mutatja és ebben a dologban a -mondjuk úgy- piaci kapitalizmus sokkal hatékonyabb, mint a nála sokkal merevebb központilag irányított változatok, ezt el kell ismerni. Ha valaki minderre azt mondja, micsoda piszlicsáré dologgá redukálom én ezt a nagy nemzedéki harcot, annak két dolgot válaszolhatok! Egyrészt, hogy persze, igaza van. Példánkban láttuk, hogy ’68 volt az, ami a hagyományos burzsoá polgárságot lényegében megszüntette -amelynek az öltöny a szimbóluma volt, ennek az osztálynak tagjait is részben a tömegbe szorította (de közben létrehozva a „Nemzetközi közösséget”), ahogy ’68 szüntette meg a hagyományos szervezett munkásságot is, ha nem is ilyen közvetlenül. És nem akarom letagadni a valós (pozitív és negatív) kulturális, szellemi aspektusokat sem. Ha nem is mindegy, de részletkérdés, hogy ’68 támadás volt a Tőke ellen, amelyre egy hihetetlen rugalmas és zseniális válasszal tulajdonképpen az még meg is növelte a maga hatalmát, avagy pedig már az egész mozgalom hamis dolog volt; az biztos, az Apparátus minden kihívásra hasonlóképpen visszatámadással és az egész eszmének a fölvásárlásával, a rendszer részévé és még igazságtalanabb részévé tételével válaszol. Másrészt viszont azt mondom, hogy a piac elvétele a szabóktól nem, egyáltalán nem piszlicsáré dolog. Gondoljunk bele milyen iszonytatóan nagy üzletről van szó, hogy mennyi ruhát gyárt Kína, Indonézia, Banglades és mások Európa és az Egyesült Államok számára! Hogy ennek mekkora gazdasági, világgazdasági jelentősége van! Ötven évvel ezelőtt ezt az egész szektort az európai és amerikai szabók -illetve varrónők, alsónemű készítők, piperekészítők, cipészek stb. uralták. És addig a már említett többé-kevésbé objektív okok miatt a Nagytőke -minden próbálkozása dacára- nem tudott betörni erre az óriási piacra, az Apparátus nem tudott terjeszkedni. De ezután a ruhagyártást felfalta szőröstül-bőröstül. Egyben segített nekem, mert eltüntette azt a kis ellentmondást, hogy a szabók még tulajdonképpen nem a szolgáltató, hanem az ipari szektorhoz tartoztak (illetve mindkettőhöz, hiszen ruha készítés és javítás együtt járt). Még szerencse, szemtelenség volt a kecskéktől elbizonytalanítani a statisztikai hivatal munkatársait! Mindenesetre a ma ruhákat javító varrónő már biztosan a szolgáltatáshoz tartozik. De nem sokáig, mert nemsokára se a divat, se a ruhák ára, se a kialakult (kialakított) szociális viselkedés nem teszi majd gyakorivá a ruhák javíttatását (a varrónő meg fejlesszen appot). A hatékony, ha a ruhákat a nagyipar állítja elő, minél kevesebb komplikációval. Nem véletlen, hogy egynémely kommunista rendszer szintén próbálkozott iparilag előállítható ruházat elterjesztésével, lásd Mao egyenruha, a lényeg ugyanaz, de a részletekben sok a különbség, jellemzően a nyugati típusú kapitalizmus javára. Na de visszatérve: a kisszolgáltató szektor résztvevői egyrészt a Nagytőke és/vagy az Állam örök fenyegetésében élnek (ezt láttuk az imént) másrészt a céhek megszüntetésével ádáz versenyre vannak kényszerítve, arra a típusú versenyre, amelyről az I/D-5 fejezetben írtam. Öldöklő küzdelem, amelyben mindig a gátlástalannak, a csalónak, a kontárnak van versenyelőnye. Ebben a helyzetben az, aki tisztességes munkát szeretne végezni, idejével, idegrendszerével, egészségével, családi életével fizeti meg a tisztesség jelentette versenyhátrányt, még ha esetleg nem is lehetetlenül el oly mértékben, mintha a nagyok uralta területeken kódorogna. Ráadásul, mint az előző fejezetekben írtam, az üzletemberi léthez, ami akkor is jogi, bürokratikus elvárás, ha valaki valami egészen kicsi vállalkozást visz, egészen más tulajdonságok szükségesek, mint a szorgos polgári munkához, így ezek folyamatos rossz érzést biztosítanak a gazdasági és jogi dzsungelben magát ki nem ismerőnek. Tegyük hozzá, ha valaki rosszul viseli, ha folyamatos bizonytalanságban él, ha az adócsalás vádját az se mossa le róla, ha mindent igyekszik szabályosan csinálni (ha ez ugyan lehetséges), az pont a szabálykövető polgárember! Jó pár igazi polgári mentalitású embert ismerek, ismertem kollégáim között és másutt is. Pontos, lelkiismeretes maximalista embereket, akik mindig igyekeztek szép, kifogástalan, igényes munkát adni, pontosan tartani a határidőket stb. És tanúja voltam -nemegyszer- a bukásuknak. Széthullásuknak, megaláztatásuknak, piacképtelenségüknek. És nagyon elszomorodtam. Ezért is írom ezt a blogot.