"Úgy gondolom, hogy minden élőlény számára örömet jelent energiáinak gyakorlása és még a barmok is örvendenek ruganyosságuknak, fürgeségüknek és erejüknek. De a dolgozó ember, aki készít valamit, melyről érzi, hogy munkája és akarata eredményeként fog létrejönni, mind elmebeli, mind lelki, mind testi energiáit gyakorolja. Emlékezet és képzelőerő segítik munkájában. Nemcsak saját-, de a múlt korok embereinek gondolatai is vezetik kezét; és mint az emberi faj része alkot. Ha így dolgozunk, emberek leszünk, és napjaink vidámak és eseményteliek lesznek". William Morris

És megmaradt a polgári egyenlőség mítosza is, szerte a világon. Bár Nagy Dániellel nemrég heves vitát folytattam róla, de fenntartom, amit az I/D-4 fejezetben írtam, hogy ebből a Tőke urai nagyot profitálnak, annak ellenére, hogy egyetértek Danival abban, hogy ők nem igazán tudnak (pénzt) veszíteni, egyszerűen nem olyan a rendszer. Ezzel együtt: a nagy pénzvagyonok egész egyszerűen ezért nem jutnak el ahhoz a réteghez, amely igazán igényes munkát tudna még kiadni a kezéből. Illetve esetleges, hogy eljutnak-e. Nincs redisztribúció, a gazdagok tőkéje alig, (és ahogy befektetnek mondjuk egy kávézóláncba, úgy csökken) alig csorog le. Szubkultúra, és nem társadalmi elvárás kérdése, hogy valaki fine dining étterembe jár, vagy élelmiszer-tömegipari termékeket fogyaszt. Magyarországon még rosszabb a helyzet: a középkorban a népi építészetet például jobban áthatotta a gótika, vagy a reneszánsz magas művészet (miközben eredeti értékeit se vesztette el), mint napjaink tömegépítését a magas építészet! Globalizáció ide-vagy oda. Pontosabban a globalizáció és modernizáció nagyon is átjárja azt mindenestül, csak éppen valami rejtélyes módon szinte tökéletesen nélkülözve a magas kultúra hatását. Ez egy különösen izgalmas kérdése a civilizáció kérdéskörnek, mert itt nemcsak a szándék volt kifejezetten a (magas) kultúra eljuttatása a tömegekhez, hanem a XIX. század második felétől, a begyorsuló kapitalizmus eredményezett is ilyesmit. Aztán ez leállt, legalábbis nálunk. Ma Magyarországon nem társadalmi elvárás, hogy aki megteheti az jó minőségűt egyen, jó épületben lakjon, színházba, koncertre járjon. Amennyiben mégis, akkor önkényes, hogy ki mit tekint jónak. A színvonalas építészet, a komolyzene, a könyv szubkultúrák, vagy különcök érdeklődési területe lett.

Tulajdonképpen témánkhoz tartozik két további mítosz is. Az egyik az amerikai álom. Előre kell bocsássam, hogy egyáltalán nem vagyok szakértője a témának, de foglalkoznom kell vele, mert Amerika volt az a hely, ahol hosszú ideig úgy tűnt, hogy a kapitalizmus jól működik. Kossuth nemrég mottóként idézett levele tulajdonképpen nem más, mint az amerikai álom összefoglalója: „A mi pedig a “középosztály létesítését” illeti: én ismerem az Amerikai Egyesült-Államokat. Ott van szabadság, van törvénytisztelet, hazafiság, pénz, ipar, kereskedés, tudomány, jólét, - a henyélés szégyen, munka és becsület egyértelmü. De én e szót “középosztály” ott soha még csak említeni sem hallottam. A munka tiszteletben áll s nem gát, hanem lépcső a legmagasabb méltóságokra. Johnson elnök szabó-mesterember volt, a nagy Lincoln mint favágó kezdte pályáját; Franklin, aki “eripuit coelo fulmen sceptrumque tyrannis (kiragadta az ég kezéből a villámot, a zsarnokéból a kormánypálcát)” könyvnyomtató volt” Ez ugyan már Kossuth idejében is enyhe ferdítés volt, mert ővelük talán ki is merül a kétkezi munkásból az elnöki, vagy egyéb fontos pozícióba jutók listája (a George Washington vagy Thomas Jefferson féle ültetvényes úriemberek például sokkal többször töltöttek be ilyen fontos pozíciókat), de az is igaz, hogy sok Európából kitántorgott nagyon szegény embernek lett azután valamicskéje, farmja, háza, állata, az ő gyerekének már autója, mosógépe és így tovább. Emögött szerintem a következő dolog áll: a korai puritán kivándorlók magukkal vitték azt a szabadságeszményt, amit a már említett abszolutizmusellenes és egy idő után jellemzően protestánsok, Angliában pont azok a nonkonformista protestánsok képviseltek, akik közül a kivándorlók kikerültek (és ami az egyik elődje és indikátora lett a Felvilágosodás szabadságeszményének, de azért attól különböző). Az angol kormány többé-kevésbé érdekelt volt abban, hogy a telepeseket békén hagyja, egyrészt, mert akkor még az autonómia elég gyakori jellemzője volt a közösségeknek, másrészt, mert az angol nagybirtokosok, befektetők nem voltak érdekeltek a kevés hasznot hozó északi területek megszerzésében (itt-ott voltak próbálkozások egyfajta nagybirtokos jobbágyrendszer kialakítására, de nem váltak be, Délen viszont beváltak a rabszolga alapú -prekapitalista- dohány, majd gyapotültetvények). Így aztán az indiánokkal való szakadatlan harc se a hadseregre hárult, amely így küzdhetett a franciákkal például, hanem a telepesek milíciáira hárult (amelyek meglehetősen brutálisan bántak el az őslakókkal, akik így értelemszerűen kimaradtak az amerikai álomból, amit ők meg természetesen hasonlóan brutálisan igyekeztek eloszlatni -nem állnék most be a nemes rézbőrűeket siratók közé, sajnos az emberi történelem tele van erőszakos terjeszkedéssel, harccal, de moralizálás helyett figyelmeztessen ez is minket arra, hogy teljesen mindegy, hogy kinek van morális értelemben igaza, ha ehhez elégtelen érdekérvényesítő képesség társul). Ez viszont egyfajta szabadparaszti, független harcos kasztot hozott létre (polgárinak semmiképpen nem nevezném, de harmadik rendnek igen), amely képes volt kiállni a jogaiért és -főleg(!)- amelynek végtelen terület állt rendelkezésre, hogy az erősebbek elől elmenekülhessen, egyben azok előtt is megnyitva az utat. A korlátlanság és továbbmenekülési-terjeszkedési lehetőség miatt nem is volt szükséges önvédelmi szabályok, korlátok alkotására (bár azért helyenként léteztek ilyenek). Ráadásul a „második névadás” véghezvitelének főpróbája pont Amerikában volt (a Függetlenségi Nyilatkozat és - háború), és elég jól is sikerült, ellentétben az első nagy felvonással, a Francia Forradalommal. A tökéletes prekapitalista alapra akadálytalanul épülhetett a XIX. század közepétől a valódi kapitalizmus (azért az akadálytalansághoz azért le kellett bonyolítani az első -és mint ilyen iszonyú véres- modern háborút, a polgárháborút). Amerikában pedig a növekedésnek valóban nem voltak korlátai! Egy darabig pedig még többé-kevésbé szabad piac is létezett (nem sokáig, Theodor Roosevelt a századfordulón már állami eszközökkel próbálta azt megvédeni a monopóliumoktól) Így válhatott az Egyesült Államok kapitalista mintaországgá valóban fantasztikus gazdasági növekedéssel, amit ráadásul nagymértékben segített az olcsó munkaerő beáramlása Európából. Az olcsó, igénytelen, de az amerikai álomtól hajtott, motivált munkaerőé. Aztán valami történt. Az Amerikai Egyesült Államok ma a világ egyenlőtlenebb társadalmai közé tartozik, iszonyatos vagyonok és iszonyatos deklasszálódás egyszerre jellemzik (már persze kérdés, hogy deklasszálódás-e, ha rabszolgák leszármazottai bűnözéstől erősen átitatott törzsi társadalmat alkotnak? De morzsolódik a fehér bőrű kékgalléros derékhad, az egykori harcos szabad parasztok -és persze hozzájuk már nehezebben belépő bevándorlók- leszármazottainak osztálya is). Ráadásul az se igaz, amit sokáig hittem, hogy Amerikában békén hagyja az embert az állami bürokrácia, megismertem néhány történetet, amiből kiderült, hogy sajnos szó nincs róla… Természetesen az igaz, hogy ma Amerikában (szinte) mindenki jobban él, mint elődei, mondjuk 1850-ben (szinte, mert például pont a feketékre nem feltétlenül igaz ez, ami hihetelen ellentmondás). Az az osztály, akit harcos, független, érdekérvényesítő osztályként írtam le gyeptégla kunyhóban lakott a pusztában, gyermekeit betegségek tizedelték és folyamatos éberségre volt szüksége, hogy lepuffanthassa a rá leselkedő vörösöket (most nem a kommunistákat értve). De a relatív helyzete volt sokkal jobb: az amerikai pionír úgy érezhette, hogy ő valaki, a szabad amerikai társadalom tagja, aki nem függ uraktól, királyoktól, főpapoktól vagy akár bankároktól, döntéseit szabadon hozza, vallását szabadon gyakorolja, csakúgy, mint politikai jogait. Joga van fegyvert viselni és megvédeni magát bárkitől, akinek nem tetszik az ő szabadsága. Mai utódai ezt legföljebb akkor képzelik magukról, ha már a még mindig ezt szajkózó politikai és céges propaganda teljesen kimosta az agyukat. Függőségei, kötöttségei sokszor erősebbek, mint azoknak a leszármazottaié, akik ottmaradtak abban a modernizálódó Európában, ahonnan az ő ősei egykor elmenekültek. Az amerikai álom tehát az ideális körülmények közt megvalósított kapitalizmus polgárosító hatásáról szólt, és elmondhatjuk, hogy végeredményben ott is megbukott.

A másik mítosz, az, amit én jobb híján „az ezotero kemény csávó” legendájának nevezek. Ennek az a lényege, hogy a (gazdasági) előbbrejutásod csak rajtad múlik, független a körülményektől, ha azokra hivatkozol, azzal csak a saját gyengeségedet árulod el. Sokfajta változata van: a klasszikus „ezotero”, ami azt mondja, hogy ha te eléred a belső tökéletességet (vagy megközelíted), megvilágosodsz, beavattatol, ha magaddal tisztában, jóban vagy, ha belőled a magasabb tudat sugárzik, akkor nem fogsz függeni a körülményektől, akkor, mintegy a magasabb tudat előtt meghajolva eltűnnek az akadályok, amik úgyis csak a saját sötét tudatod kivetülései voltak; a keresztyén, ami szerint ha hitben jársz, és mindenben Istennek engedelmeskedsz, akkor áldott leszel és az akadályok ledőlnek előtted, mint Jerikó várfalai Józsué seregének kürtölésére. Semmi sem lehetetlen annak, aki hisz! Az ezeknél profánabb, önmegvalósítós, macsó és kevésbé macsós változatban: az igazán kemény férfi legyőzi az akadályokat, csak a puhányok véreznek el a küzdelemben, vagy pedig az okos, aki olvassa a sikerről szóló irodalmat és követi azt -a siker csak őreájuk vár! A pszichologikus: ő a pszichológiai szakirodalmat ismeri és jár coachhoz, jobb esetben pszichológushoz, pszichodrámára, előadásra, terápiára, és tudja, hogy belül kell megvívnia démonaival, utána már a külső világ csak arra vár, hogy neki virágozzék!

Mindezeknek mit sem árthatnak a világfolyamatok, beszéljünk bár gazdasági vagy szellemi jelenségekről; mit sem árthat az Apparátus, a mechanon, a gazdagok privilégiumai, a pénzügyi rendszer szellemi hatalma, durva aránytalansága és gazdasági valóságtól való különbözősége, mit sem árthat az Állam (igaz, ami igaz, aki elég emelkedett szellem volt, az a nácikkal vagy a kommunistákkal is jó üzletet tudott kötni)!

Csak egy dolgot mondjanak meg nekem azok, akik ezeket hirdetik: Miért van az, hogy se Buddha, se Jézus, se assisi Szent Ferenc, se Rúmi és egyetlen másik misztikus se jutott soha előre a gazdasági életben? Lehet, hogy a transzcendentális elmélyülésnek nem ez a célja? Nem állítom, hogy a kapitalizmus szellemi uralmának megdöntéséhez ne volna szükség szellemi emberekre, akár misztikusokra, vagy olyanokra, akik Hamvas jóslatának megfelelően újra elkezdik olvasni a Védákat, de mindenesetre olyanokra, akik tisztán látnak és fényt gyújtanak sötét időkben legyenek bár szentek vagy tudósok. Nélkülük valószínűleg mit sem ér az, amit én a céhek szükségességéről írok. De azt, hogy ezeknek nem a kapitalizmusban, úgy értem kapitalistaságban kell sikereseknek lenni, azt igen!

Egy kategóriát kihagytam az előbb: a profán sikerhajhászót. Elképzelhető, hogy (akinek van rá hajlama), az meg tudja tanulni, hogy hogyan kell magasabbra jutni az Apparátus hierarchiájában. Ez nem lehetetlen, sőt, valamivel talán könnyebb, mint sok hagyományos társadalomban (erről már írtam a csatornatisztítók kapcsán). Csakhogy vagy gátlástalanság, ne adj Isten pszichopátia, vagy jobb esetben erős pénzemberi vagy üzletemberi véna szükséges hozzá. Ami a legtöbb embernek nincs. Társadalmi szinten ez tehát nem működik, illetve amennyiben működik, annyiban kontraproduktív.

Nem lehetséges, hogy az isteni akarat, magasabb szellemiség és miegyéb a gazdasági életben nem a zsákmányoló alapállású kapitalizmusban, a mechanon dübörgésében tud megjelenni? Hanem ellenkezőleg, konfrontálódni fog az ezek alkotta realitással? És inkább a hálaadó jellegű alkotásban akar kiteljesedni? Hiszen még a legbensőségesebben kapitalista cégek is ezt akarják magukról reklámjaikban elhitetni („Beton - tőlünk függ, mit alkotunk belőle”; „építeni szeretünk”), mert tudják, hogy ha ezt sugallják magukról, akkor fognak bizalmat ébreszteni az emberekben. Kérdés, hogy ilyen megdöbbentően átlátszó hazugságot elhisz-e bárki? Aki elhiszi, építtessen a Market Építő Zrt.-vel! Aki nem, javaslom, inkább hozzon létre céhet!

"Asien beginnt an der Landstraße."

/Ázsia a Landstrassénál, Bécs Magyarország felé eső külvárosánál kezdődik/

Klemens Wenzel Lothar von Metternich

Megmaradt viszont a polgár mítosza. Magyarországon, és valószínűleg Kelet-Közép Európa jórészén ez egy ősi vágykép. Tulajdonképpen a (szellemi) elit mindkét csoportja ezt tekinti fő mítoszának (miközben a másikat azzal vádolja, hogy rombolója annak). Nem csoda, hogy milyen elementáris felháborodást váltott ki a „nemzeti középosztály” köreiben, mikor G. Fodor Gábor „leleplezte”, hogy a Polgári Magyarország ígérete nem volt más, mint politikai termék. Távol álljon tőlem, hogy G. Fodor és a Fidesz cinikus politikáját védjem, de ez esetben a politológus nem mondhatott mást, ha igazat akart mondani (kérdés persze, hogy miért akart igazat mondani? Addig, s azóta sem, nem volt szokása). A polgárosodás tudniillik nem más, mint a civilizáció szó magyarra fordítása. A polgárosodásban nincs benne a polgár, ahogy a civilizáció kifejezés hallatán se gondolunk polgáremberekre. Tehát Polgári Magyarország nem más, mint civilizált Magyarország, ami már egy jóval kevésbé megfogható dolog, ráadásul az előző fejezetben rámutattam, hogy milyen egészen durva elcsúszás történt pont a civil szó kapcsán a Felvilágosodás eszméje és az Apparátus megvalósult valósága között. Az a döbbenetes, hogy a polgárosodás, a polgári társadalom, polgári párt, polgári középosztály (ami különben pont a „Polgári Magyarországgal” ellenséges kasztot jelöli) kifejezések nem fordíthatóak le angolra vagy franciára, illetve kétféleképpen fordíthatóak, pl. Civil Hungary, vagy Citizen’s Hungary, ami elég értelmetlen, esetleg populista, kb. az Állampolgárok Magyarországa vagy Az emberek Magyarországa jelentésű lenne, vagy pedig ellenkezőleg Townspeople’s Hungary, esetleg Burgher’s Hungary, ami meg kicsit középkorias ízű, a nem városokban élőket kirekesztő, a polgárt az általam használt „valódi polgár”, sőt annál szűkebb értelemben használó. Németül nem tudok sajnos, de amennyire értettem, van olyan -politikai, kulturális értelemben, hogy bürgerlich. Ha valaki olvasóim közül tud nekem abban segíteni, hogy a kifejezés finom árnyalataiba segít belelátni, azt nagyon megköszönném, mert óriási jelentősége van a dolognak. Ugyanis, az a vélelmem, hogy ebben a vágyképben szerepet játszik a középkor polgári, szabad királyi városainak rendezettsége, szépsége iránti vágyódás, vagy pedig éppenhogy a többségi (paraszti) társadalom kasztirigysége a jobbára német városlakók iránt és a nosztalgia a későbbi polgári (értsd burzsoá) világ iránt, amit a kommunisták radikálisabban és főleg látványosabban semmisítettek meg, mint a liberális kapitalizmus. Azért lenne jó tudni, hogy a magyarban megtalálható rengeteg „polgári” jelző megvan-e a német nyelvben (és milyen jelentésben), mert Európa, és valószínűleg a világ legpolgáribb társadalma a német volt, és a lehetőségekhez képest azt hiszem még mindig az -velük még szeretnék bővebben foglalkozni. Úgy értem, hogy a régi értelemben polgári, és a XVIII. században például a német magaskultúra képviselői is úgy érezték, hogy civilizációban elmaradtak a franciák mögött (akik akkor az élvonalat képviselték, vagy legalábbis magukról ezt tartották és ezt a legtöbben el is hitték nekik), miközben német területen több kis polgári ékszerdoboz város volt, és a német paraszt és polgár között (azt hiszem) kisebb volt a különbség, mint francia megfelelőik között. És mint láttuk a kelet-közép európai városok lakóinak jelentős része is német volt. Ezért aztán ebből kiderülne, hogy a magyar „polgár” mítosz egyszerűen egy fordítási, etimológiai anomáliából fakadó továbbélő sóvárgás a Felvilágosodás (rég megbukott) eszménye iránt, vagy pedig kaszthátterű és a paraszt sóvárgása van benne a város, a (régi) városi életforma után, a németség és a Nyugat után Értelemszerűen, ha a német nyelvben is megvannak ugyanezek a kifejezések, sőt ugyanez a sóvárgás, akkor ez utóbbi teória megbukik, G. Fodort pedig igazolja, hogy a Polgári Magyarország egy megvalósíthatatlan aufklärista eszmény. Mindenesetre politikai terméknek jó volt.

Nem állítom ugyanakkor, hogy a „civilizált Magyarország” teljesen üres kifejezés lenne. Abból, amit eddig írtam a közösségekről és hagyományaikról, az derülhetett ki, hogy ezeket egyformán jónak látom, szemben az Apparátus tradícióellenes modernségével. Pedig ezt nem mondom. Vannak humánusabb és kevésbé humánus kultúrák, kulturáltabbak és vadabbak, talán még civilizáltak és barbárok is. Kelet Európa művelt lakóinak régi bánata, hogy az ő hazájuk nem olyan civilizált, mint a Nyugat. Amazok pedig sokszor utálattal vegyes lenézéssel szembesítik őket (minket) ezzel. Metternichtől Hitlerig terjed a sor. A „nyugatosság” legelszántabb harcosai, például a Demokratikus Koalíció hívei szemében ezek (noha gyűlölik őket) még mindig inkább kultúremberek, mint a sudribunkó magyarok, pláne magyar nemesek (unwissende rohe Bagage -Széchenyi szavaival), pedig, ha demokratikus vagy jogállami elveket kérünk rajtuk számon, akkor az utóbbiak azért sokkal jobban vizsgáztak volna, mint Metternich. Hitlerről nem is beszélve. Nagyon izgalmas és fontos kultúrtörténeti elemzést lehetne most erről írnom, de az az igazság, hogy kevés a tudásom. Mikor kezdődött ez? Mátyás király és Janus Pannonius korában a fagyos Észak még a barbárság földje, szemben Itáliával („Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek, s most Pannónia is ontja a szép dalokat.”), a Nyugat még a Barbaricumhoz tartozik (mármint a költők képeiben). De természetesen Itália, valós műveltsége mellett egy ősi szimbólum, a Dél, a Kert, részben a civilizáció idillje szemben a hideg Északkal, a vadonnal, a barbársággal. Mikor lett Európa az idill, az eszme? És mit jelent Európa, vagy pláne a Nyugat? Mit jelent a civilizáció? A kapitalizmus, a modernitás válasza, hogy a civilizáció az, hogy a világ az Apparátussá válik, amíg aztán az a fejlődés és haladás útján a tökéletesség egyre magasabb szintet ér el, esetleg egészen a végső tökéletességig. Ennek egyik változata a Kommunizmus. Mai, „Nemzetközi közösség” féle változata az új faj (Harari), a biológiailag is szuperhumán ember, vagy éppenhogy a számítógépre vitt testetlen ember (a kettő persze a „fejlődés” során válhat ugyanazzá is). Gépesített ember, gépesített társadalom, amikor már nem kell dolgozni, mert a gépek mindent elvégeznek, sőt törekedni se kell semmire és félni se, se a haláltól, se semmitől. Amit eddig írtam, e néhány sorban, de az egész blog során, az -törekvésem szerint- objektív elemzés. Lehetőség szerint objektív okokat soroltam, és főleg fogok fölsorolni, hogy ez miért rossz. Most viszont egy teljesen szubjektív megállapítást kell tennem: ezektől engem a hideg kiráz, valóságos rettegés lesz rajtam úrrá, hacsak leírom. Szerintem ez egyfajta sötét evangélium, Új sötét Jeruzsálem, Új sötét ember. De ha nem ezt jelenti a civilizáció, de azért nem mindegy, hogy egy kultúra Arisztotelészt és Plátót, vagy pedig Jollyt és Kisgrófót adja a világnak, akkor mit jelent? Magasabb kultúra-e a Notre-Dame, mint a tákosi sövényfalú református templom, amit egy művészettörténész, akinek már nem tudtam kilétét kideríteni „mezítlábas paraszt Notre-Dame-nak” nevezett el? Vagy az jelenti a nyugati kultúrfölényt, hogy ma a források nagy része azt hiszi, hogy az iménti kifejezés a nép száján született és annyi műveltsége sincs, hogy tudja, hogy ez lehetetlen? Esetleg mégis az épített környezet, az építészet, vagy maguk az építészek általános nagyobb megbecsültsége, amitől civilizáltabbnak érezzük az egyik helyet a másiknál (hiszen a települések nagyobb rendezettsége, az, amit először észreveszünk)? Vagy a kultúrfölény gondolata „egészen a felvilágosodásig nyúlik vissza” miszerint „Kelet Európában sosem volt rendes felvilágosodás és a régió most csupán visszatér egzotikus, barbár, autoriter gyökereihez”? (Az idézet Timothy Garton Ashtől való, aki kárhoztatja ezt a gondolkodást).

Vagy éppen ellenkezőleg: a Felvilágosodás nem tévesztett célt és civilizáltság, polgárosultság valóban egyenlő a civilizációval? Hovatovább az pedig valóban nem más, mint a modernitás, a modernizáció, az Apparátus? És vissza kell térnünk a Természethez? És a Természet azonos-e a Barbaricummal? Mi a különbség a Barbaricum és Árkádia között? Őszintén szólva nem tudom a választ. Talán Kós Károly pár mondata az, amelyet John Ruskinról és William Morrisról szóló tanulmányában közöl: „…a művészethez joga és szüksége van minden embernek egyformán. Minden emberi kor és társadalom olyan mértékben a kultúra kora, illetve a kultúra társadalma, amilyen mértékben részesíti vagy zárja ki minden egyes tagját a művészetben való részesedésből. Időszámításunk óta pedig soha úgy elzárva nem voltak az embertömegek a művészettől, mint a múlt században, amikor a nekilendülő gyáripar és nagykereskedelem az embert már-már egyszerű gépalkotó-résszé osztotta be.”

 „Munkát mindenkinek, de olyan munkát, melyben gyönyörűsége teljék. Mert a munka előállítása közben érzett gyönyörűség kifejezése: a művészet. … A civilizáció karmaiból vissza kell(…) menteni az embert a kultúrához, melyet a civilizáció már-már elpusztított. A munkásembert vissza kell(…) adni az életnek, hogy igazán értékeset tudjon alkotni.”