Első rész Mi a baj a kapitalizmussal?

I/F-6 Az értelmiség

„Nem szeretném, ha bárki félreértene. Minden politikai mozgalom élén értelmiségiek állnak, ez a dolguk. A chartás értelmiségnek a csehszlovákiai fordulatban, a KOR-nak a lengyel mozgalmakban legalább olyan jelentős szerepe volt, mint a hazai csoportosulásoknak. A különbség nem a magatartásukban, hanem a helyzetükben rejlett. Lengyel és cseh sorstársaink létező népi ellenálláshoz kapcsolódhattak, mert volt ilyen. A Demokratikus Ellenzék vagy az MDF alapítói nem támaszkodhattak semmi effélére, ellenben támaszkodhattak a hatalommal a nép feje felett feleselő értelmiség hazai hagyományára. Nem akadt más számottevő partnerük, konkurenciájuk, se tömegbázisuk, ezért alakultak úgy a hazai események, ahogy: a pártelit és az értelmiségi elit közti alku és vetélkedés keretei között, a főváros főútvonalain, a sajtó hasábjain, késő esti tévévitákban és a színfalak mögött.

Mindennek semmi köze az értelmiség osztályhatalmi törekvéseiről szóló elméletekhez. Nem is lehetett könnyű annak idején összetéveszteni a pártállami bürokráciát a kiszolgáltatott, alulfizetett és a tudás forrásaitól elvágott ká-európai értelmiséggel. Kellett ehhez egy nagy adag (megszüntetve megőrzött) történelmi materializmus és osztályelmélet az értelmiséget leleplező értelmiségiek fejében. Nem véletlen, hogy ez a teória csak a nyugati egyetemeken aratott sikert. Itthon mindenki tudta, hogy a kommunista nómenklatúrát enyhén szólva nem a tudáshoz, hanem a hatalom más eszközeihez fűződő viszonya határozza meg, és aki részt vett a pártállam és az értelmiség párbeszédében, az tisztában volt a két pozíció közötti alapvető különbséggel – ha nem volt, megtanították rá. Szükség volt persze bizonyos mennyiségű szakértelemre a rendszer konszolidációjához, a tervgazdálkodás képtelenségéből adódó gazdasági válságok kezeléséhez, a nemzetközi fegyverkezési és hírszerzési versenyben való helytálláshoz, azonban a diplomás szakember (leíró) fogalmát nem szerencsés összetéveszteni az értelmiségi (normatív) státuszával. A diplomás szakember csak akkor értelmiségi, ha társadalmi magatartását és helyzetét a tudása és a tudáshoz fűződő speciális viszonya határozza meg. (Ettől még kiszolgálhatja a hatalmat vagy lázíthat ellene stb.) Ha ezt a szerepet jellemzően az általa vezetett cég, hivatal vagy párt hatalmi, illetve üzleti érdekei töltik be, akkor a bürokratának vagy menedzsernek nevezett társadalmi réteghez tartozik, nem az értelmiséghez (átjárások és átfedések természetesen bőven akadnak e kategóriák között, tudathasadásos állapotokról nem is beszélve).”

Lányi András: harminc év múlva

Éber olvasóim valamelyest hiányolhattak egy jelentős réteget az eddig elősoroltak közül: azt a réteget, amely számban az Apparátus társadalmának -legalábbis a fejlett világban- nagyon komoly részét teszi ki. Ez az értelmiség. A problémám velü(n)k, hogy nem nagyon tudom meghatározni, hogy kik is tartoznak ide. Lányi András mottóként idézett szövegrészletében pontosan ezt az ellentmondást feszegeti. Lányi meglehetős malíciával utal Szelényi Iván és Konrád György Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című elhíresült művére. A könyvet én nem olvastam, ezért nem tudom megítélni, hogy az adott korban adott helyzetértékelése mennyire volt pontos, de Lányi kritikáját nem Konrádék tévedései váltották ki, hanem az, hogy értelmiségnek nevezték a pártállam bürokrata irányítóit. És itt értünk el mondandóm lényegéhez. Értelmiség ugyanis nagyon régóta létezik a világon, és elég nehezen besorolható a szokásos rendekbe, osztályokba. Tulajdonképpen értelmiségi az, aki az első rendhez tartozik, a szellemi ember. Már a történelmi időkben is lehetséges volt azonban, hogy valaki igazán szellemi ember legyen, mondjuk remete és közben ne legyen értelmiségi, olyan aki nem elemzi, értelmezi a világot, mégis többet tud róla. És értelmiségi volt egy művelt jogász is, aki közben teljesen a második rendhez tartozott, mind funkciójánál, mind származásánál fogva. Értelmiségi volt az építész is, aki széleskörű tudással rendelkezett korának kulturális kontextusáról és hagyományairól, miközben meg mégiscsak céhes polgár volt elsősorban. De ellenkezőleg is igaz, hogy miközben egy falusi tanító tipikusan értelmiségi kasztúnak számított, addig nem biztos, hogy szellemi igényei is ide helyezték őt. Szóval, már a múltban is nehezen meghatározható, hogy ki is értelmiségi, de így vagy úgy, nagyon nagy számról nem beszélünk. Nem így a modernitásban. A kapitalista termelés, az Apparátus munkamegosztó logikája és az óriási tudományos fejlődés lehetővé tette, hogy rengeteg ember végezzen „szellemi” munkát. Nemcsak lehetővé tette persze, hanem szükségszerűvé, de egyben kikerülhetetlenné is, mert -mint láttuk- a harmadik rend nagy része elvesztette korábbi munkáját. Az értelmiségivé válás pedig a fölemelkedés lehetőségének tűnt, amellyel nagyon sokan éltek is. Mielőtt kritikát fejtenék ki ezzel kapcsolatban, hadd jegyezzem meg, hogy a kapitalizmus legnagyobb erényének tartom azt, hogy az értelmiségbe való „emelkedést” tömegek számára lehetővé tette. Reménybeli olvasóim valószínűleg nagyrészt értelmiségiek lehetnek csak (bár én jobban örülnék, ha ez nem így volna), ők tartják fönn a kulturális intézményeket, ők azok ma szinte egyedül, akiket igazán középosztálynak lehet nevezni. Ma az értelmiség visel szinte minden erényt, ő a Szellem utolsó letéteményese. És tömeges jelenlétét kétségtelenül az általam eddig oly erősen szidott modernizációnak köszönheti.

Miért nem a polgárság előtt írtam hát az értelmiségről? Eltévesztettem a sorrendet? Nem. Azt állítom ugyanis, hogy sajnos az értelmiség egy nagyon fontos szempontból a polgárság alatt helyezkedik el, ez a szempont pedig az én fő szempontom, a munkához való viszony szempontja. Hogy ezt pontosítsam, teszek egy további válogatást. Az értelmiség ugyanis szerintem alapvetően három részre osztható: -az első a valódi értelmiségi, a szellemi ember, a tudós, matematikus, filozófus, gondolkodó, a művészek egy része. Ők, ha többen is vannak, mint régen, de azért nagyon sokan ma sincsenek. Bár -mint már többször írtam- az Apparátus a tudomány termelésbe emelésén (és istenítésén) alapszik, elvben jelentőségük is nagyobb, mint egykoron. Ez azonban csak részben van így, és csak részben növeli a számukat. Egyrészt egyszerűen azért, mert az ilyen beállítódású emberek eleve sose alkotják az emberiségnek néhány százaléknál nagyobb részét, másrészt, mert -mint azt a Nemzetközi Közösségnél láttuk, az Apparátus, sőt azon belül ma a „Piacok” és a „Nemzetközi közösség” mégsem mindig elősegítője a tudományos szabadságnak és a szabad gondolatnak (hogy az autoriter modernista rendszerekről most ne is beszéljünk).

-A második csoport az a hatalmas tömeg, aki az Apparátus működtetéséhez szükséges szellemi és adminisztratív munkát elvégzi. Ez alapján ezt még mindig ketté lehet osztani; arra, aki adminisztratív és aki szellemi munkát végez. Beszéltem a biohatalom fogalmáról, ennek fenntartásához egészségügyi, szociális intézményekre, sport és oktatási létesítményekre van szükség. Az oktatásnak ősidők óta két funkciója van: az egyik, hogy gyakorlati ismereteket ad át, a másik pedig, hogy a társadalom által elfogadott alapvető mítoszokba vezeti be a tanulót -mélyebben vagy felületesebben. Az elsőt régen mesterek végezték, az iskolák főleg a második célra szolgáltak. Nagyon érdekes ebből a szempontból megvizsgálni, hogy mit is tanítanak az iskolákban. Ezt most mégsem teszem meg, arra viszont fölhívom a figyelmet, hogy milyen óriási mértékben növekedett meg egyfajta gyakorlati tudásnak a jelentősége (ha el akarunk boldogulni, akkor ismernünk kell a jogszabályi környezetet, a számítógépes programok egy részét, a mobilapplikációkat, az alapvető gépészeti ismereteket stb. stb.), amihez persze tanárok is kellenek. A leginkább szabad és kreatív helyzete a modernizáció élcsapatának, a kutató fejlesztő részlegek munkatársainak van. Őket is köti azonban a hatékonyság kőkemény elve, izgalmas feladat volna kideríteni (én nyílván nem rendelkezem az ehhez szükséges információval és tudással), hogy munkájuknak mekkora része örömet adó felfedézés, vagy ahhoz szükséges nehéz, de örömteli munka, mekkora olyan, ami esetleg különféle erkölcsi aggályokat vet fel -talán nekik is- és mekkora a bürokratikus vagy propagandisztikus pótcselekvés. Ebbe a csoportba tartozik az informatikusok jelentős része is, akik az egész rendszert gépesítik tovább. Az adminisztratív részbe pedig a mindenféle rendű és rangú magán- és közhivatalnokok és bürokraták siserahada tartozik, akiket én ugyan nem illetnék az értelmiségi megnevezéssel, de sokan mégis ide sorolják őket.

-A harmadik csoport azoknak az értelmiségieknek a csoportja, akik tulajdonképpen a szolgáltató szektorhoz tartoznak, és mint ilyen, tulajdonképpen nem kétkezi munkát végző polgároknak tekinthetőek. Mérnökök, építészek, grafikusok (bár az végülis kétkezi munka -vagy legalábbis egykezi), de akár tanárok, orvosok, sőt például -ritka ideális esetben- újságírók, vagy jogászok is tartozhatnak ide.

Mint az a fölsorolásból is jól látszik, az egyes csoportok közt nagy az átfedés. Konrád és Szelényi az államszocialista rendszert domináló bürokrata/technokrata réteget értelmiségnek nevezte, amit Lányi -érzékelvén ezek óriási távolságát (sokkal-sokkal nagyobbat, mint amekkora egy műhelyére, városára gondot viselő cipésznek volna) a szellemi embertől- visszautasít -egyben jelezve az átfedéseket. Én ismét azt vizsgálnám meg, hogy hol az egyes csoportok helye a társadalomban. Nos: állításom szerint az Apparátus gépezetében a melósok, a proletárok a mechanikus alkatrészek, a hardver, az értelmiség második csoportja pedig a szoftver. Mármint az egyes értelmiségi ennek a szoftvernek az egyik byte-ja. Ha és ahogy az „emberhardvert” leváltja a valódi gép, úgy szűnik meg a mechanikus munkakört betöltők szerepe, de úgy nő -egyelőre- az „emberszoftver” szerepe. Tegyük hozzá, hogy azért fizikai munkára még mindig nagy szükség van, csak azt hatékonyabb volt nagymértékben elválasztani a „szellemitől” (ez a kifejezés reménytelenül cinikus hangzású ma). A „szoftverközpontok” azok a helyek, amelyeket jóléti társadalmaknak szoktak nevezni (persze nem véletlen, hogy a Tőke is itt koncentrálódik). Ne legyen azonban kétségünk, ha lehetővé válik, akkor a rendszer automatizálni, robotosítani fogja nemcsak a hardvert, hanem bizony a szoftvert is. Minek oda ember, ha egy program is el tudja látni, ha az hatékonyabb? És akkor már nem lesz igaz, hogy a modernizáció és a technológiai fejlődés nem csökkenti a munkahelyek számát!

Munkahelyek: ez az a pont, ahol visszaértünk ahhoz az állításomhoz, hogy az értelmiség nem a polgár fölött, hanem alatt helyezkedik el. Ugyanis az értelmiségiek többsége nem független. Akármilyen kevés dolog is szükségeltetik egy értelmiségi hivatás végzéséhez, ezekkel a legtöbb értelmiségi nem rendelkezik, hanem alkalmazott. Függ az államtól, vagy egy nagy cégtől, byte ezek programjában, egy gépies programban, amely kevés autonómiát enged, de még ha nem is függ, és elvben a saját szakmájában szabadon teljesedhet ki, valószínűleg akkor is olyan óriási adminisztratív terheknek van kitéve, amik a munka okozta örömöt töredékére szorítják vissza. Ha eddig mégis minden jól menne akkor még ott van a klasszikus „ádáz verseny, amelyről az I/D-5 fejezetben írtam”. A munkához való viszony szempontjából a Nemzetközi Közösség talpasai sincsenek jó helyzetben: privilégiumaik nem az értelmes munkavégzésre vonatkoznak, azt ők még annyira se végeznek, mint a náluk anyagilag sokkal jobban leszakadó szellemi proletárok, hanem egyrészt a szellemi fennsőbbségük előtti kötelező meghajlás rítusa, másrészt bizonyos hedonista lehetőségek csomagja (utazás, kevés munkából megélés stb.).

Mégis -bár bízom benne (az egészben nem bízom, de ha komolyan akarom venni magam, akkor legalább valamennyire hinnem kell abban, hogy nem fölöslegesen írom, amit írok), hogy a polgárság maradványai összeszedik magukat, esetleg egyesek olvassák, amit írok, ahogy abban is, hogy a negyedik, sőt még alsóbb rendek tagjai is fölemelkedhetnek egyszer -de nem most- az értelmiség az az osztály, amelyhez a legtöbb reménnyel vagyok. Leginkább nekünk, értelmiségieknek kell fölismernünk, hogy a harmadik rendhez, a polgársághoz tartozunk, hogy ennek a rendnek a kötelessége és joga a munka, mégpedig az értelmes, alkotó, kreatív, független munka, és hogy a jelenlegi kapitalista rendszer pont ezt teszi a lehető legkevésbé lehetségessé számunkra. Ahogy azt is, hogy ezért hasonlóképpen jogunk és kötelességünk harcolni is!