"Az út mellett nova szőlőtőkét pillantottam meg. Az első percben meghökkentem. Hát ez ugyan miféle drágakő? Abban a pillanatban rájöttem, hogy a bor teljes világ, és mint minden teljes világ, mint például a nő, a gonosznak, az aljasnak, a sötét pokloknak is helyet ad, és kell adjon. A novaszőlő és a belőle készült maró, büdös, borszerű folyadék nem egyéb, mint az ördög ügyefogyott próbálkozása, hogy ő is bort csináljon. Soha ennél sikertelenebb kísérletet! A nova a puritánok, a pietisták, a vénkisasszonyok, az agglegények bora, a kapzsi, a fösvény az irigy, a komisz embereké.

Egészséges ember, ha szagát érzi, az orrát is befogja, s ha megkóstolja, eszeveszetten köpködni kezd és addig kiáltozik, amíg valami rendes itallal száját ki nem öblíti. Mondom, az ördög megirigyelte a Teremtő borművét, és elhatározta, hogy ő is bort fog csinálni. Beletette sárga kapzsiságát, bosszúszomját, mérgét, pimaszságát, grimaszait, gyáva alattomosságát, komikus nyomorékságát, minden ügyefogyott olaját, és hihetetlenül bőtermővé tette. A nova tényleg legalább hússzor annyi szőlőt terem, mint a nemes tőke. De kinek? A kapzsinak és a fösvénynek, akinek csak az a fontos, hogy sok-sok-sok legyen.

Engem nem csapsz be, szóltam a szőlőhöz. Tudom, hogy a borhoz tartozik az is, hogy büdös pokla legyen. Ez vagy te. A te géniuszod a boszorkány A te drágaköved a húgykő. Amikor virágzol, ammóniákszagodra összegyűlnek a döglegyek. Te vagy az ateista szőlő.

Megindultam hazafelé, és azon tűnődtem, hogy vacsorához milyen bort fogok inni. Aztán még eszembe jutott valami. Ez már nem tartozik a szőlőre, mert ezt nem szőlőből készítik. Ez a hamis bor. Ez a derített, ólomcukros, szirupos pancs, a legordenárébb merénylet, aminél csak egy iszonyúbb van, a hamisított, a kifestett, nyafogó, kiállhatatlan, hazug, alattomos, kéjsóvár pénzéhes, hisztérikus nőszemély."

Hamvas Béla

 Védákat hívő olvasóim lehet, hogy meg fognak sértődni, de úgy gondolom, ennek a rendnek nem lenne szabad léteznie. /A tradicionalista gondolkodók ugyanis (így Hamvas Béla is) jellemzően „csípőből” elfogadják a védikus négy varnát: a bráhmánokat (szellemi kaszt), ksátrijákat (harcos, államszervező kaszt), váisjákat (gazdasági kaszt) és súdrákat (szolgakaszt). Pedig a Védák is elkülönítik a súdrákat a többi -kétszerszületett- kaszttól. / De a többi indoeurópai kultúra is jellemzően három renddel számol. Az Aveszta a szintén ősárja Iránban (az árják országa) csak az első három kasztot ismeri., de nem létezett negyedik rend a francia társadalomban sem. Pontosabban a társadalomban nagyon is létezett, a hagyományos társadalomelméletben nem létezett. Ezért képviselte a forradalom előestéjén a Rendi Gyűlésben a parasztságot is a polgárság, most arról nem is beszélve, hogy mint láttuk jelentős számban nemesek voltak a képviselők. Hogy ez a kettő, a parasztság és az ipar vagy kereskedelem társadalmi-gazdasági értelemben nem volt -mondjuk a forradalom előestéjén- egy osztály, azt hiszem nem kell bizonygatnom. Elég egy kávéházban ülő nagypolgárra (burzsoá) és a földön robotoló zsellérre gondolni (ami tudatos ál-aufklärista képzavar, mert a zsellér nem robotol) és nyilvánvaló lesz a különbség. Miért? Mert valójában a zsellér nem a harmadik, hanem a negyedik rend tagja. Nem vaisjá, hanem súdra.

Miért mondom, hogy ennek a rendnek nem kellene léteznie? Két okból. Az első ok, hogy az első három rend fontos emberi tulajdonságok mentén épül fel: az első rend a szellemi tevékenységek, vallás, filozófia, tudományok végzésére hivatott, a második az őrzés, társadalomszervezés rendje (és nem a rablásé, mint oly sokszor). Az első rend tulajdonságai a szellemi elmélyülési képesség, a valóság mögé látás, bizonyos aszketikus tulajdonságok. A második tulajdonságai a hősiesség, önfeláldozás, bátorság, hűség, virtus. A harmadik pedig a munka rendje, illetve a gazdaságé, amelyeknek azonosaknak kellene lenniök. Szorgalom, kitartás, pontosság, munkaszeretet, munkaerkölcs, kreativitás jellemzik. A negyedik rend a szolgarend. Nem hiszem, hogy bárki is a másik ember szolgálatára született volna. De mindegy is, hogy én mit hiszek, mert az a helyzet, hogy nem is válik senki szolgalelkűvé anélkül, hogy ez a jellemére negatív hatással ne volna. A „jobbágymentalitás” kifejezés kevés pozitív tartalommal bír (bár a jobbágy a harmadik és negyedik rend határán mozgó csoport, de a mentalitás jelzőjeként egyértelműen negyedik). A negyedik rend állandó jelzője a „hűséges”, de ez a hűség inkább az erősebb embertől való függés, önállótlan kutyahűség. Bizonyítja igazságomat, hogy maguk az ilyen csoportok se kedvelik helyzetüket, parasztfelkelések idején éppen ezek a negyedik rendi „hűségesek” szokták gazdáikat a legirgalmatlanabbul agyonverni, meggyalázni, ilyenkor jön az értelmetlen kérdés: >>de hát nem bántam-e veletek jóságosan?<< Irigység, igénytelenség, érdektelenség, butaság, szellemi tompaság jellemzik. Nem hinném, hogy bárkinek is ez volna a rendeltetése.

Mielőtt pontosítanám, hogy véleményem szerint kik is tartoznak ide, rátérek a második okra. A Forradalom mindig a nép nevében történik. Ugyancsak a nép nevében és érdekében töröltetik el minden kiváltság, az is, ami a harmadik rendi közösségeket védte. De ki a nép? A liberális és baloldal mindig a harmadik rendre gondol, amikor védenceit lelki tulajdonságokkal látja el, de mindig a negyedik esetleg ötödik, hatodik stb. a fő viszonyítási alapja. Őket akarja felszabadítani, őket megváltani. Mindig az elnyomottakat. De soha nem ismerik el, hogy a Nagytőke elnyomhat tulajdonost, polgárt, várost, polgári közösséget. Csak a „szegényt”, csak a cigányt, a hajléktalant érheti méltánytalanság. Csak férfi bánthat nőt (akiket ők elnyomottaknak, kvázi a negyedik rend tagjának tekintenek), fordítva soha. A zsidót is ilyennek tekintik, ezért zsidó sosem lehet elnyomó, csak elnyomott, mégha a Rothschildról van is szó Érdemes megfigyelni, hogy baloldali művekben zsidók mindig gettóban, ott is értelemszerűen nyomorban születnek. Ahogy a forradalmárok is, mint Petőfi Apostola (láttuk, hogy ebből mennyi az igaz). Csak elnyomó van és elnyomott, kizsákmányoló és kizsákmányolt, így aztán ha valaki a mezőgazdaság ipari átalakítása, a biodiverzitás eltűnése ellen tiltakozik, az elnyomó, mert csak az ipari mezőgazdaság képes a szegényekről gondoskodni. Aki az ipari gyártással létrehozott gagyi tárgytömeg ellen szól, az elnyomó, mert csak az olcsó tömegcikkek képesek a szegény tömegek életszínvonalát emelni. Ha valaki azt mondja: tisztességes, alkotó, értékteremtő munkát akarok végezni, és meg akarom teremteni ennek a feltételeit, az elnyomó, mert csak az egyre fejlődő tömeggyártás képes a tömegek igényeit kielégíteni. Én pedig azt mondom: tisztességes alkotó értékteremtő munkát akarok végezni és nem érdekel a tömegek jóléte. Az ember érdekel és nem a tömeg. És itt értünk el oda, hogy ki a negyedik rend? A tömeg. Amikor már nem felelősséggel és hivatással bíró emberekről, s ezek közösségeiről van szó, hanem a statisztikai emberről. Nagyon fontos, hogy meg tudjuk különböztetni a két rendet (ami persze nem könnyű, mert akár egy emberen belül is meglehet a kettő egyszerre, hát még egy csoporton), ezért próbálok különböző példákat hozni. Negyedik rend a fogyasztó. Az iménti példáim tulajdonképpen azt példázzák, hogy a rendszer a fogyasztót „védi” a termelővel szemben. Amikor azt mondjuk, hogy a fogyasztó érdeke, hogy olcsón jusson hozzá a kívánt termékhez, vagy szolgáltatáshoz, akkor egyben két másik dolgot is feltételezünk. Az egyik az, hogy a fogyasztó egyben nem termelő (vagy szolgáltató) is egyben. Ebben az esetben ugyanis nem az olcsóság volna az érdeke, hanem az egyenlő pozíció a másik termelővel. A hatalmi tőke jelen nem léte a tranzakcióban, úgy vélem, sokkal inkább tudna valódi piaci árat meghatározni. A másik pedig, hogy vagy nem lehetséges a minőség rontása az olcsóság érdekében (az elfogadott közgazdasági-bürokratikus elv azt hiszem ez), vagy pedig, hogy a fogyasztó olyan igénytelen állat, hogy neki ez is jó, pontosabban, hogy neki ez jó. Második példámban végre rátérek a jobbágykérdésre: aki behatóan tanulmányozta a magyar történelmet (de a legtöbben, beleértve a sajtó munkatársait, politikusokat stb. nem tudják, amiben nemcsak a liberális és marxista történetírás a sáros, hanem a hagyományos magyar nemesi is, ami ősi harcos központú világképéből nem tudott kilátni és aurea libertasról álmodott, amikor a kisnemesség tömegei kerültek egyre nehezebb anyagi körülmények közé, miközben pl. a sváb jobbágyok csodálatosan gyarapodtak), az tudja, hogy kb. a XVIII. századtól kezdve a magyar társadalomban nem nemes és jobbágy között volt az igazán erős választóvonal, hanem a jobbágyságon belül. Vagyis ez már egy prekapitalista történet. Kialakult ugyanis a földnélküli parasztok, zsellérek, mezőgazdasági cselédek kasztja. Ők már klasszikus negyedik rend. A valódi választóvonalat jól mutatja, hogy míg (hétszilvafás, bocskoros) kisnemesek és módos parasztok házasodtak egymás között, addig ez utóbbiakkal a telkes jobbágyok egyre kevésbé (és persze a nemesek sem), mígnem aztán a jobbágyfelszabadítással és birtokrendezéssel létrejövő klasszikus „puszták népe” már a falusiaktól mereven elkülönülő kasztot, kultúrát jelentett. És ez a réteg már a XIX.század második felére az egész magyarság mintegy felét tette ki! És senki nem beszélt róluk, sőt nem beszél ma se. Talán szégyenérzetből. Ebből látszik, hogy nem jó idetartozni, nem természetes. Nemcsak azért, mert alacsonyabb státusú csoportról van szó. Az emberek, még ma, az Apparátus minden propagandamunkája mellett és után is büszkék szoktak lenni, polgári őseikre, pedig, ha egy herceggel hasonlítjuk össze az asztalosmester őst, akkor ez is alacsony státus. De a hercegség a legtöbb embert hidegen hagyja, persze imponálna egy arisztokrata rokon, de azért jól elvagyunk nélküle. A cselédet viszonyt szégyelljük. Pedig a társadalom feléről van szó. A régóta egykéző magyar társadalom legszaporodóképesebb részéről -jegyzem meg. Nem nagyon olvastam a történetüket. Helyette sok ostobaságot lehet arról olvasni, például arról, hogy a cuius regio eius religio elv alapján győzött volna (számszakilag) hazánkban a katolicizmus. Részben szakmámból kifolyólag, na meg mert egy idő után rájöttem, hogy innen lehet a történelmet a legjobban megismerni, rengeteg falu- és városmonográfiát olvastam. Soha egyikben se láttam egyetlen példát se, hogy egy református faluközösség tömegesen katolizált volna az ellenreformáció idején. Olyat igen, hogy a földesúr (pl. a püspök, vagy valami schwarzgelb família -ehhez jó összeköttetések is kellettek, mert amúgy törvénytelen volt) elűzte a magyar jobbágyokat és németeket hívott helyettük, olyat is, hogy ferences szerzetesek telepedtek meg valahol, és hatásukra áttért egy -kettő-tíz család. De nem a többség Annál több olyat láttam, hogy mondjuk 1800-ban letelepült egy-két cseléd família a falun kívül a „Mária soron” (nem én találtam ki a nevet, esküszöm), akik ekkor a falu lakosságának mondjuk 5 %-t tették ki, mint egyedüli katolikusok (az uradalmi cselédek szinte mindig római katolikusok voltak, hogy miért, azt sajnos nem sikerült kiderítenem, ahogy azt sem, hogy honnan jöttek, hogy jöttek létre, mint osztály). 1820-ban 8%, aztán 20, majd 40, 1940-re 70% katolikus. De a bíró még mindig csak református lehet. A tanácselnök már nem (bár ő meg elvben nem jár templomba, de ez most nem tartozik ide). A később magyarrá lett sváb, tót stb. telepesek mellett ezek a szegény negyedik rendi emberek fordították meg a magyarság felekezeti arányszámát, nem Mária Terézia meg Padányi Biró Márton (most olvastam Mindszenty József Biróról szóló kiválóan megírt tanulmányát, ami alapján még jobban megerősödtem véleményemben). Ők a mai magyar társadalom talán többségének ősei. Illyés Gyula Puszták népéből jól ismerjük őket, talán ez a kor, az 1930-as, 40-es évek az egyetlen, amikor valaki foglalkozott velük. Ismerjük igénytelenségüket, nyomorúságos táplálékukat.

Ez lesz a következő példám. A világ ábrázolására sokféle térképet használnak. Ha most a földrajzi jellegűektől eltekintünk, akkor leggyakrabban politikai térképeket használunk, ha időtávlatot is vizsgálunk, úgy történelmieket. Ezek azonban tipikusan a második rend szempontjait tükrözik: kié az uralom egy bizonyos területen? Ami tulajdonképpen nem mond el túl sokat egy területről, hisz’ az, hogy valaki a burgund nagyherceg, a francia király, esetleg a liѐge-i püspök alattvalója kulturális szempontból alig-alig bírt meghatározó jelleggel. A mai nemzetállamok már erősebb kulturális/politikai entitások, de mi magyarok tudjuk a legjobban, hogy ez még a legalaposabban modernizált Európában sem takar tökéletes egységet, a világ más részeit nem is említve. Viszont-minthogy a nagyhatalmak a II. világháború óta lényegében tiltják a határmódosítást, valós hatalmi viszonyokat se mutatnak. Akkor már izgalmasabb lenne katonai szövetségeket és befolyási zónákat ábrázolni, különösen, ha a tőkebefektetéseket, hiteleket stb. is fel tudnák ugyanakkor tüntetni. Ezeknél kulturális szempontból valószínűleg többet mondanak az első rend szempontjából készült térképek. Ezek a világ vallási/kulturális zónáit ábrázolják, amelyek persze nem mindig esnek egybe. Kína, Japán, Korea és Vietnám pl. okvetlenül egy kultúrkörbe tartozik ezek alapján, míg Tibet és Mongólia már nem igazán tartozik ide, és külön világot alkot, noha amazok lakossága ezerszeresen haladja meg emezekét. Mongólia ugyanakkor egyúttal egy másik, ősibb „szittya” kultúrszférába is beletartozik. És így tovább. A legérdekesebbek, úgy vélem, mégiscsak a harmadik rend szempontjai alapján készülő térképek volnának. Ilyen például egy gasztronómiai térkép. Meggyőződésem, hogy a kulináris régiók többet árulnának el az emberiség kulturális kapcsolatairól, mint bármi más. Kulturális alatt nem a magaskultúrát, vagy nem feltétlenül azt értem. Egy rövid példa: kulináris szempontból a Balkán elég homogén terület Törökországtól Szerbiáig és Romániáig és az egész terület erősen kapcsolódik a Közel-kelethez. A politikailag iszonyatosan erős vallási és/vagy etnikai hovatartozás itt kevéssé számít, bár megjelenik. Magas kultúrában pedig ezek egy része igyekszik, vagy igyekezett a Nyugathoz tartozni, biztos, hogy ennek is van nyoma, de megintcsak gyengébb és felületes. Egyszóval, míg egy görög soha nem ismerné el, hogy bármi köze van a törökökhöz, mégis lehet, hogy a magyar felületesség, mely girosznak (gyros) nevezi a döner kebapot itt többet árul el az igazságról. A rendekről pedig legalább ennyit megtudhatunk:

-az első rend alapvetően aszketikus, a mai gasztronómiai trendek közül talán a molekuláris gasztronómia olyan, ami közel állhat a szívükhöz. Hozzájuk kötődnek viszont az étkezési rítusok és tilalmak, és a kulináris orvoslás.

-a második rendé az urak asztala. A nagy lakomák, vadhúsok, nemes halak, különleges évjáratú tokaji borok, és társaik jellemzik. Ma a (2-3) Michelin csillagos éttermek. Az igazi ínyenc, vagy helyesebben (mert az ínyenc szóban van valami polgárias) a jó ételek igazi értője tipikusan nemesember.

-a harmadik rendhez tartozik a klasszikus jó konyha, amit nagy- és dédszüleinktől ismerünk: a bécsi szelet krumplisalátával, a paprikás csirke uborkasalátával, a rétesek, bélesek, a gulyásleves, a halászlé, a töltött csirke, a vasárnapi ebédek hangulata. A jó húsleves velőspiritóssal. Szinte minden, amitől összefut a nyál a szánkban (mivel igen kevesen vannak, akik az első vagy második rendhez tartoznak, és igen sokan, akik legalább hajlamaik szintjén a harmadikhoz, ezért a citrusokban marinált lazac zöldségekkel kevesebbek szívét dobogtatja meg). A jóféle bor a saját pincénkből, a magunk gyümölcséből készült pálinka. Mindebből azt is sejthetjük, hogy polgárság és parasztság, minden -többek közt étkezési szokásokban megjelenő- különbözőségeik ellenére mégis egy rendet alkot.

-a negyedik rendhez a direkttermő borok tartoznak, különösen a nova. A „vegyi-gyümi” -nem pálinka, hanem ízesített alkoholpárlat (Magyarországnak van egy egész társadalmi rétege, akiket legtöbbször csak simán „alkoholistáknak” neveznek, a régi negyedik rend nem modernizált, ötödik rendbe csúszó része ők). A cibere- és a rántott leves, a répalevélfőzelék, talán a slambuc és a krumplileves. Bizonyos változataikban biztosan. A puliszka puliszkával, krumpli krumplival, az egyhangú, monoton, élvezet nélküli táplálkozás. Tulajdonképpen ide tartozik -és egyre inkább tartozik ide- az egész menzavilág. (Nagyapámnak étkezdéje volt a ’60-as, ’70-es években, sőt még a ’80-as évek elején is, így saját emlékeket is őrzök róla. Az nemhogy nem tartozott még ide, de kifejezett kulináris élményekkel is szolgált. A mai napig őrzöm a csodálatos ízeit. Ugyanezt a Műegyetem Goldmann menzájáról nem mondhatom el.) Nemcsak az efféle „proli” dolgok tartoznak azonban ide. Ide tartozik a Mc Donald’s összes cimboráival és konkurensével, a gyorsétterem- és kávézóláncok, a mirelit és készételek. Tulajdonképpen az egész modern élelmiszeripar. A hatékonnyá nemesített növény- és állatfajták. A génmódosítás szőröstül-bőröstül. Monsanto. Bayer. A mezőgazdasági termelés nagyrésze.

Azt hiszem a fenti példáimmal (különösen az utolsóval) eléggé eklatánsan érzékeltettem, hogy mi is a negyedik rend, és hogy miért egészen más, mint a harmadik. Ahogy azt is, hogy mi köze van a modern világhoz. Az is kiderülhetett, hogy a negyedik rendnek két fajtája, iránya van: az egyik, ahogyan a hagyományos társadalmakban csúsznak le (a noha és a cibereleves a jellemzői). Ez az elállatiasodás. Az igénytelenedés, a szellemi, kulturális, majd egyáltalán, az emberi értékekről való lemondás. Óriási felháborodást szült, amikor Bayer Zsolt állatoknak nevezte a Szögi Lajos tanárt agyonverő cigányokat. Pedig a jellemzés szinte száz százalékig igaz volt. Persze Bayer itt is, mint máshol is szívesen -tudatosan fokozta a feszültséget és megsértett egy keresztyén/aufklärista alapelvet, az emberi méltóságét, amit magam is vallok, sőt döntő fontosságúnak tekintek. Baloldali, liberális oldalon viszont arról feledkeznek el, hogy az emberi méltóság sajnos nem valóság, hanem egyfajta isteni alapvetés, amiben hinnünk kell akkor is, ha valaki állatként viselkedik, állati módon él. Nem segít (sőt) ha ezt letagadjuk és az ilyen elállatiasult embereket öntudatos, belátó, önmérsékletre képes személyeknek hazudjuk. A pontosság kedvéért hozzáteszem, hogy az Olaszliszkán lincselő cigányok már nem a negyedik rendhez tartoznak, hanem legalább az ötödikhez. Ahogy Indiában is van alább a súdránál. Sok érinthetetlen kaszt van a világon és ezek jellemzően a hagyományos társadalmak szülöttei. Megvetett munkákat végzők: latrinatakarítók, szemetesek (pl. Egyiptomban a kopt zebbelínek), tisztátalan dolgokkal, hullott állatokkal (az olaszliszkai cigányok egyik csoportja -nem tudom, hogy ők voltak-e a lincselők- a „dögösök” névre hallgat), vagy emberek halálával kapcsolatban lévők (hóhérok, sírásók, hullamosók stb.). Prostituáltak és a többi, és a többi. Azután ott vannak (hatodiknak?) a rabszolgakasztok, akiket nem tekintenek embereknek és akik sokszor magukat se becsülik jobban. Instrumentum vocale. Ha eddig a hagyományos társadalmak bűneiről beszéltünk, akkor itt elérkeztünk a prekapitalizmushoz. Mint arról már korábban írtam, a prekapitalizmus az a társadalmi forma, amikor a Tőke már aktív és a zsákmányolás a gazdaság szerves és meghatározó részévé válik. A ’80-as években, marxista alapon azt tanultam még, hogy rabszolgatartó társadalom>feudalizmus>kapitalizmus. Én inkább úgy látom, hogy feudalizmus (bár ez egy meglehetősen rossz elnevezés)>rabszolgatartó társadalom>kapitalizmus a valóságos sorrend. Az ültetvényes rabszolgaságtól a „második jobbágyságon” át a gyarmati népesség kényszermunkára hajtásáig hosszú a sor, amely ezt a berendezkedést jellemzi. Kétségtelen, hogy a kapitalizmus, a Forradalom fölszabadította a rabszolgákat, jobbágyokat, gyarmati népeket. Általában az életminőségük is jelentősen megjavult. Ám ha a munkához való viszony szempontjából nézzük a dolgot, Kós Károly szavai eligazítanak bennünket: „egyszerű gépalkotó-résszé osztotta be”. Az Apparátus ezt a szerepet szánja az embernek. Puzsér Róbert meghatározása szerint tárgy. Funkciójában, lényegében nincs nagy különbség a (beszélő) szerszám és a tárgy, a gépalkotórész között. Kós az idézett mondatrészletet egy William Morrisról szóló írásában vetette papírra. Morris volt az, aki már a XIX. századnak nem is a legvégén, a legprofetikusabban látta meg az Apparátus valóságát. Az ember, a munkája és az élet minősége, esztétikai színvonala közti nagyon szoros összefüggést, illetve ennek hiányát a kapitalista társadalomban. Róla később még bővebben szeretnék írni. A rabszolga és az Apparátus gépalkotórész-embere között azonban a hasonló funkció mellett van egy nagy különbség is. Míg az elállatiasul, emez elgépiesedik. Ez jelentős különbség. A régi ötödik, hatodik rendek nem is egykönnyen épülnek be az Apparátus precíz rendjébe (nem integrálódnak). Ha valaki az elejétől követi ezt a blogot, az emlékezhet, hogy Hamvas Béla létgépesítésről szóló szavaival kezdtem egész mesémet az Apparátusról. Ha nem is szimpatikus egy ilyen totális rendszer, de azt el kell ismerni, hogy az emberiség bizonyos -nem kicsi- részének nagyobb biztonságot és jólétet biztosít, mint bármi korábban. A fő gond, hogy az embert elgépiesíti, hogy alapvetően az Apparátus -a kapitalizmus, a tömegtársadalom népe az elgépiesedett létű tömeg.

Hadd tegyem hozzá, hogy lelkialkat szempontjából senki sem 100%-osan egyik vagy másik rend tagja. Vannak átmenetek: nagyon gyakori, hogy akár egykori, többé-kevésbé természetes, akár a modernizációs „emésztések” során végbemenő életformaváltásokkor azok, akik nem tudtak igazán megváltozni, az új világhoz immár negyedik rendként csatlakoznak. Jó példája az indián nyomkövető, aki csodálatosan érti a természetet, ismeri az állatokat, növényeket, a túlélést a vadonban, ott felszabadul a lelke, de a civilizációban egy részeges, megbízhatatlan figura. De nem kell ilyen messzire menni. Újabb kori román telepesekről -kényszerű parasztokról- olvastam, hogy igénytelenek a házukkal, udvarukkal szemben, kegyetlenek és oktalanok az állataikkal -kivéve a juhot. A juhot szeretik, gondozzák, ismerik, becsülik. Elszigetelten élő skót halászcsaládról, hogy részeges, durva fickók, de senki nem ismeri úgy a tengert, annak áramlatait, színeit, jeleit, mint ők. A magyar parasztság, mikor levetette gyönyörű viseletét olyan „modern” ruhába bújt, ami „proli”, „ciki” -negyedik rendi. A szép régi (és modernizálatlansága miatt szégyellt) ház helyén épülő új „Kádár kocka”, „neociki” vagy „mediterrán” mind mind negyedik rendi építmények. És ezek jellemzik az egész országot. A népzenét (ezt a csodálatos örökséget) fölváltotta a magyar nóta, majd a lakodalmas rock, sőt mára ennek is egészen torz rappes, technós, „modern” változatai. Így csúszunk bele a negyedik rendbe. Jó volna innen fölállni. Mint a fenti példák is mutatják, nem feltétlenül az lelki értelemben is a szociálisan negyedik rendi (az indián nem okvetlenül alkoholista, lehet szegénysége ellenére büszke és egyenes indián is stb.), és sajnos nagyon is lehetséges, hogy valaki, aki fölsőbb kasztok tagja, sötét, igénytelen negyedik rendi legyen lelki értelemben. Ismerjük a primitív, fukar, igénytelen nagygazda típusát, ahogyan a kiváló jellemű és eszű szegényemberét is. Erről legközelebb bővebben szeretnék majd szólni!