Az előző fejezetben láttuk, hogy életünk óriási mértékben különbözik elődeink életétől. Összehasonlításul: Feleségem nagyanyja 1933-ban született. Mikor 1951-ben férjhez ment, férjével egy fehérre meszelt, nádtetős házba költöztek (természetesen fürdőszoba nélkül), az udvar földes volt, tyúkok kapirgáltak rajta. Tizenhárom holdas birtokuk nem számított kicsinek, sok mindenfélét termeltek, de gépeik szinte egyáltalán nem voltak. Kézzel arattak (de már nem csépeltek), lovat hajtottak, nagyon kevés dolgot vettek boltban: életük nagymértékben olyan volt, mint őseiké ezer meg ezer esztendőkön át. Ma az ilyen életmódot skanzenben mutogatják, pedig csak egy emberöltő telt el azóta. Marc Grodwohl, az elzászi Écomusée alapítója mesélte, hogy mikor a hetvenes években elkezdték falumúzeumukat megépíteni, a látogatók gyermekkori emlékeiket mentek felidézni. ilyen volt a Tánti háza, ilyen meg a Grószmuteré. A mai fiatalok viszont olyan rácsodálkozással mennek, mintha a neandervölgyi ember barlangját néznék. És a változás egyre gyorsabb. Gyermekeink lehet, nemsokára nevetni fognak okostelefonjainkon, hisz nekik már a fejükbe lesz építve az új applikáció, annak segítségével fogják kívülről tudni, hogy mit kell felelni a tanárnak, mit kell gondolni és cselekedni. Az ő vezérük már belülről vezérel… Lehet, hogy lesz teleport, a repülő vicces ókori izének tűnik, és így tovább.

Ezt a jelenséget hívjuk modernizációnak. De mi köze van mindennek a kapitalizmushoz?

"Forgolódnak a tőkés birodalmak,
csattog világot szaggató foguk.
Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak
s mint fészket ütik le a kis falut.
Egy nyál a tenger! Termelő zabálás, -
kis, búvó országokra rálehel
a tátott tőke sárga szája. Párás
büdösség-felhő lep bennünket el."

József Attila: Munkások

Mi ez a disszonáns hang? Miért árnyékolja be az eddigi optimista világképünket? Mi köze ahhoz? Valóban így viszonyul a modernizáció a kapitalizmushoz? Ahhoz, hogy ezt megértsük vissza kell tekintenünk a XVII. század végének Európájára. Tudnunk kell, hogy Európát a harmincéves háború tönkretette. Fizikailag és lelkileg is. Elpusztult Németország jórésze, Lengyelországban (mely közvetlenül nem vett részt a háborúban, de helyette-utána szimultán (polgár)háborút vívott a svédekkel (akikhez Erdély is csatlakozott), a kozákokkal, a törökökkel, tatárokkal, oroszokkal) e kort a Romlásnak (Potop) hívják, Magyarország és Erdély romlása is ekkor tetőződött. Közép Európa (ez a hely még fontos lesz, később még fogunk vele foglalkozni) jórészt tönkrement hagyományos közösségeivel együtt. Nyugat Európa ugyan jobban megúszta a pusztulást, de hagyományos társadalmi erőit jelentős csapások érték: XIV. Lajos visszavonta a nantes-i ediktumot és kiűzte a hugenottákat, a polgárság és a déli nemesség legkreatívabb, legfüggetlenebb rétegét. Abszolutista erőszak lett úrrá mindenütt. A Spanyolországban az ezt a munkát már korábban elvégző Habsburg ház a végét járta, de az ország hagyományos rendi erői már végleg elgyengültek. Anglia egy véres polgárháborút követően ideiglenesen restaurálta a Stuartokat (ezzel is foglalkozunk még). Nincs itt most lehetőség ezeknek a küzdelmeknek a részletezésére, mert nagyon hosszú lenne, és –de csak részben- távol vinne tárgyunktól, de azt szeretném megjegyezni, hogy semmiképpen sem tudom a hagyományos társadalmi érdekérvényesítő rétegek rovására (ld. például a Fronde) megerősödött abszolutisztikus hatalmakat legitimnek, vagy még kevésbé szakrálisnak tekinteni. Nyílván őriztek ilyen vonásokat is, de sokkal inkább, a nevezzük úgy „első tőkekoncentrációs periódus” során föllépő centripetális erőmozgások sok tekintetben tradícióellenes következményei voltak. Nem véletlen, hogy nemsokára létrejött a felvilágosult abszolutizmus és a forradalmak végülis a később tárgyalandó „újraemésztés” során számolták föl a kétségkívül túl sok hagyományos, akadályozó vonást mutató rendszereket.  Visszatérve. A pusztulás még gyökeresebb volt lelkileg. Kiderült, hogy egyik keresztyén felekezet se bír a másik fölé kerekedni, „egyikkel sincs az Isten”. Ezt az önmagában talán inkább örvendetes fejleményt kiegészítette egy sokkal szomorúbb. Az is világossá vált, hogy bizony egyik hadviselő fél sem az Igazságért, az Isten Országáért, vagy akárcsak a Keresztyén Európáért harcol, hanem bizony a saját monarchisztikus vagy gazdasági érdekeiért. Erő feszül szembe ellenerővel. Lassan új gondolkodás kezdett elterjedni: a racionalizmus, majd a mechanikus materializmus és a modern tudomány. Ez a kor Newton kora, a francia enciklopédisták kora, Pascallal és Descartes-tal kezdve, de Diderot-hoz, Voltaire-hez és a náluk is keményebb mechanikus materialistákhoz, végső soron Robespierre-hez vezetve. És mivel az ember nem élhet hit nélkül a kiábrándultságot új lelkesültség kezdte felváltani: a Felvilágosodás.  A Felvilágosodás új világot akart teremteni: a gyűlölt, bukottnak tekintett régi helyett: a ráció, a józan ész világát, ahol a társadalmi osztályok korábbi elválasztása helyett egy csodálatos gépezetet, ahol a tudósok tiszta értelmen alapuló elképzeléseit megvalósítják a gazdasági életben, ami végeredményben óriási hasznot hoz, amit utána természetesen igazságosan osztanak el. A tudomány és technika vívmányainak beemelése a gazdaságba a kialakuló új rend máig legnagyobb erénye, de nézzük hogyan sikerült az új világ!