„A szépség, amit a -legtágabb értelemben vett- művészet hordoz, határozottan állítom, nem esetleges az életben, valami, amit az emberek tetszésük szerint elvehetnek vagy elvethetnek, hanem alapvető szükségszerűsége annak.” William Morris

„Ha az űrszemét az emberi hulladék, mely kitölti a csillagközi teret, akkor a hulladéktér az emberi melléktermék, mit az a bolygón hagy. A modernizáció épített öröksége nem a modern építészet, hanem a Hulladéktér (Junkspace). A Hulladéktér az, ami megmarad, miután a modernizáció befutotta pályáját, pontosabban ez rakódik le, amíg a modernizáció folyamata előrehalad -ez a melléktermék. A modernizációnak racionális programja volt: a tudomány áldásait. egyetemlegesen megosztani A Hulladéktér pedig a felmagasztosulása – vagy lebomlása… Noha az egyes részletei a tiszta emberi értelem által -végtelen számítási segédlettel- létrehozott briliáns találmányok eredményeként jönnek létre, ezek összege a Felvilágosodás végét jelzi előre; kutyakomédiaként, alacsony színvonalú purgatóriumként való föltámadását…” Rem Koolhaas

Mi a rend? Ez egy nagyon nehéz kérdés. Az előző fejezetekben a művészi cselekvések összességeként céloztam rá. A sors úgy hozta, hogy több olyan építkezésen vettem részt -tervezőként, művezetőként, de egyben kétkezi munkát is végezve- ahol a jellemzően a szocializmus alatt, vagy akár később elrontott épületet és környezetét kellett „visszavezetnünk igazi valójához” (Salamin Ferenc kifejezésével). Hozzáállásomnál és az anyagi lehetőségeknél fogva is mindig igyekeztünk minden hasznosat újra felhasználni. Hamarosan kiderült, hogy a munka dandárját tulajdonképpen az jelenti, hogy a helytelenül felhasznált dolgokat jó helyre tesszük, rendezzük. Rájöttem, hogy maga az építés (még nagyobb volumenű dolgoknál is) nem más, mint a dolgok átrendezése valamilyen minta, mintázat alapján. Ebben két elem van: az egyik a mintázat, a másik pedig a cselekvés. Az utóbbi az, amit Makovecz Imre az építés drámájának nevezett. Sajnos a legújabbkori magyar nyelvben a drámának van egy negatív, negyedik rendi olvasata (>>ne drámázz!<<), színházi, filmes értelmében pedig kezdett a tragédia szinonimája lenni, de eredeti jelentésében a teljes cselekedetet jelentette (δράω -cselekszik). Modern technicus terminusszal nevezhetjük dramaturgiának is /A makoveczi megfogalmazás pontosabb – a dráma több, mint a vázát jelentő dramaturgia, és így több az építés drámája is; csak azért boncolgatom, mert az eredeti kifejezést félre szokták érteni/. A dramaturgia természetesen szoros összefüggésben van magával a mintázattal. Tulajdonképpen annak eredményeként jön létre a mintázat. Christopher Alexander ausztriai születésű brit/amerikai építész The Timeless Way of Building (Az építés örök útja) és A Pattern Language (Egy mintázatnyelv-tudomásom szerint egyiknek sincs magyar fordítása) című munkáiban arra tett kísérletet, hogy megfejtse, mik azok az örök mintázatok (pattern-ök), amelyek jól működnek a természetben és az építészetben, és hogyan jönnek létre, illetve megpróbált létrehozni egy mintázatnyelvet is, amellyel jó épületet lehet tervezni. Alexander jelentős hatást tett a posztmodern, főleg a modernitáskritikus neovernakuláris posztmodern építészetre, viszont kivívta a modernek haragját és kritikáját. Ez természetesen nem volna baj, a baj az, hogy ezek egy része jogosult volt. Egy 2010-es interjújában Alexander maga is elismerte, hogy a Pattern Language kezdetleges, és hogy sajnos azóta sem talált teljesen kielégítő megoldást. Egy sokkal-sokkal komplexebb rendszerről van szó, mint eleinte hitte. Komplexről, ami mégis olyan egyszerű, hogy írástudatlan indiai parasztok (köztük szerezte Ch.A. első tapasztalatait a tárgyról) tökéletesen alkalmazzák – ugyanakkor tudatos nagy és átlagos építészek Michelangelotól bármelyik, mondjuk a prágai óvárosban dolgozó pallérig szintúgy. Nem mellékesen Alexander munkássága a számítógépes programozásra még nagyobb hatással volt, nevezetesen a design patternök megjelenése köszönhető neki. Miért jók ezek, miért nem, és miért érdekes ez számunkra? /Itt meg kell jegyezzem, hogy egyáltalán nem tudok programozni, információimat Nagy Dánieltől, és némi-nemű utánaolvasásból nyertem, szóval nem kizárt, hogy valamit rosszul értettem vagy rosszul fejezek ki/ A számítástechnika rohamos terjedése (talán az 1990-es évekre) egyre komplexebbé tette a programok használatát, egymással való kommunikációját, ezt a komplexitást pedig az addigi egyszerű matematika nem nagyon tudta kezelni. Ezt fölismervén kezdték el a design patternöket használni, hogy a program ezeket a kész elemeket végrehajtva tudjon megbirkózni a komplexebb helyzettel. A probléma azonban -ha jól értettem- ugyanaz ezekkel, mint Alexander Pattern Language-ének az építész által ajánlott mintázataival: a mintázat megfigyelésével, formai megragadásával jöttek létre, anélkül, hogy a mögöttük lévő dramaturgiát igazán ismernénk. A programozó begyakorolja a patternök használatát, ahelyett, hogy megpróbálná a problémát matematikailag megoldani. Végül pedig miért érdekes ez? Még a számítógépek tisztán ember által alkotott, általunk az egyes gép esetében teljesen ismert matematikán alapuló világa is összetettebb rendszer, mint ami a mechanikus materializmus, a Felvilágosodás -s így még mindig nem kis részben a modern világ- világképe alapján megérthető, működtethető! Alexander elsődleges megfigyelése ugyanis pontosan az volt, hogy a modern építészet, tágabb értelemben a modern világ nem ezek alapján az örök mintázatok alapján épül fel, hanem sokkal gépiesebb, ridegebb és silányabbak alapján. Amivel aligha adhatunk jó megoldást egy bonyolult világ összes problémájára -ahogyan azt a Felvilágosodás ígérte.  Esetünk másrészt azt is jól példázza, hogy mintázat és azt alakító dramaturgia nem választható szét! A posztmodern építészet is, úgy vélem, ott bukott el (már amennyire megbukott), hogy formai módon próbálta megoldani a világban és az építészetben lévő összetettséget és ellentmondást (Charles Jencks). Poundbury, Károly walesi herceg és az építész Léon Krier konzervatív kísérleti városa, bár sokszorosan jobban teljesít, mint a modernista urbanisztika megannyi falanxa, mégis skanzenszerű, kicsit hamis, kicsit kulissza: a helyesnek vélt mintázat megépítésével próbálja meg beindítani a helyes cselekvést -így helyreállítva a rendet.

Hogy az eredeti hasonlatomat folytassam: Az egyes mintázat az, ahogyan és ahová az egyes dolgokat a cselekvés, a (művészi) tevékenység során helyükre teszem. Ezek összessége a rend. Ez tulajdonképpen az Egész. Az Egészről van -némi- tudásunk, mitológiai, filozófiai és tudományos. Ezek az egész struktúra egyes részleteit adhatják (igaz vagy hamis módon), a régi mesterek például elsősorban a világegyetem képét, és az azt hordozó alapvető matematikai szabályokat keresték, ami összefüggésben van a mintázatokkal, de a drámát a hagyomány biztosította, a matematikai tudás és a hagyomány együtt alkotta meg a mintázatot. A modernitás viszont, mint a rációval szembenállót (és az Apparátus gépezetének útjában állót) eltörölte a hagyományt. A mintázatból, a mintázatok szerkezetéből a drámára, a helyes cselekvésre következtetni viszont, mint láthattuk nagyon nehéz, szinte lehetetlen.  Egyelőre én sem próbálom meg ezt az utat járni (de később szeretnék tenni egy nagy közös kísérletet mindazokkal, akik készek rá, mivel meglévő érvényes hagyomány hiányában csak következtethetünk a helyes cselekedetre, az egész képe talán mégis segítségünkre lehet), megpróbálom inkább a fordítottját. A külső képből következtetek a belső tartalomra. Természetesen Alexander azért figyelt föl az indiai parasztok tudására, mert amit csináltak, az harmonikus, szép volt.

A szépség az, ami jelzi, hogy hol találkozunk renddel, hol találkozunk művészi cselekvéssel és így kultúrával. Magyarországon tíz emberből kilenc azt szokta mondani, hogy a szépség relatív. Ha a demokratikus véleményt vesszük, akkor pedig Kisgrófó vagy Lady Gaga sokszorosan fogja verni Bartók Bélát. Mindez csupán azt mutatja, hogy Magyarország már egészen lezüllött, elveszett ország, semmi többet. Aki szerint a szépség relatív, az ne alakítson céhet, sőt az ilyet ki kell zárni a céhből! Hogyan?! Hiszen már a régi rómaiak is azt állították, hogy de gustibus non est disputandum (ízlésekről nem lehet vitatkozni)! Itt két dologról van szó. Az egyik, hogy én például, ahogyan azt a kedves olvasó nyilván kitalálta, rajongok Bartókért. Ugyanakkor például nem igazán szeretem Mozartot. Sőt, még Salieri is kedvesebb a fülemnek Mozartnál. Mégis, soha nem állítanám azt, hogy Mozart rossz zeneszerző lett volna, még akkor sem állítanám, ha a Requiem-et nem írta volna meg, sőt még azt is elismerem, hogy valamelyest tehetségesebb volt Salierinél. Egyszerűen más az ízlésünk, Mozart világa nincs igazán közel hozzám. De azért hallom, hogy ez nagyon szép muzsika, amit természetesen nem hallok Lady Gagánál. Az ízlésünket sok minden befolyásolhatja, divat, szociális helyzet, világnézet. Itt meg is érkeztünk a második ponthoz: a -mint láttuk kényszerűen- első rendi, papi, váteszi szerepet játszó művészek, építészek hajlamosak ideológiai, művészetelméleti alapon elítélni kollégáik munkáit. Ezzel összekeverik a szépséget, a kultúra megjelenését a kultúra általuk egyedül helyesnek vélt elméleti alapjával. Mivel azonban nem igazi bráhminokról van szó, hanem kényszer-bráhmin harmadik rendiekről, ezért össze is keveredik ez az ítélet mindenféle családi szokással, politikai oldallal stb. De: nincsen olyan (valódi) építész, aki ne volna halálosan biztos benne, hogy mondjuk Frank Lloyd Wright épületei ezerszeresen szebbek mondjuk a megyét teleépítő önkormányzati előadó -sógor förtelményeinél. Nincsen képzőművész, aki ne volna halálosan biztos, hogy Raffaelo festményei ezerszeresen szebbek a „vaddisznó őszi tájban” piaci festménynél. És így tovább. A szépség nem relatív.

Nem relatív, és világunkat ellepte a csúnyaság. A modern világ legáltalánosabb jellemzője, hogy csúnya. Csúnya és rendezetlen kelet európai lakótelepek eldobott sörösflaskákkal teleszemetelt bódésorán, de valójában csúnya a gyönyörűen rendezett német autópályapihenő is. Rem Koolhaas (Pritzker díjas) holland építész szerint (akitől, aki ismeri, tudja, hogy mi sem áll távolabb, mint valamifajta romantikus múltbarévedés) a modernitás valódi építészeti, épített hozadéka a hulladéktér, angolul Junkspace. Koolhaas szerint minden olyan tér, ami kizárólag profitmaximalizálási, politikai vagy egyéb reklámcéllal hoznak létre, szükségszerűen hulladéktér. És mi az, ami a kapitalizmusban nem ilyen céllal jön létre? Mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el mit ír Koolhaas a hulladéktérről. El fog menni a kedve a modernitástól… (https://www.readingdesign.org/junkspace -sajnos angolul van, nem könnyű nyelvezettel és nem állítom, hogy az, akit eddig nem foglalkoztatott az épített környezet, az érteni fogja, hogy miről beszél, de aki érti, annak sokkolóan sokatmondó). Mondok néhány egyszerű példát, ami talán közérthető lesz, hogyan nyer teret a csúnyaság a modern világban. (Csak ahogy leírtam ezt a mondatot vettem észre, hogy a magyar nyelv ismét jó kis szójátékkal kedveskedett -ahol a csúnyaság teret nyer, az szükségszerűen hulladéktér lesz!) Szóval az első példám: minden építész tucatjait ismeri az olyan, „természeti népek” által épített hajlékoknak, amelyek nagyon izgalmas matematikát hordoznak, nagyon fantáziadús szerkesztéssel, anyaghasználattal épülnek, és persze szép összhangban vannak a környezetükkel. A globalizációval terjedő színes-szagos fényképeknek köszönhetően szerintem nem szakmabeli olvasóimnak sem kell hosszasan magyaráznom mire gondolok -ilyenek például az igluk, a mocsári arabok úszó nádházai (a mudhifok) vagy az indonéziai batakok, minangkabauk vagy toradzsák házai. Na most az a helyzet, hogy ezeket (vagy inkább a hozzájuk hasonlókat, mert speciális helyzetüknél fogva pl. az iglukat és a mudhifeket szimpla bodegákkal természetesen nem lehet helyettesíteni) lakóik elhagyják, lebontják és helyettük bádogbódékat tákolnak össze. Ne gondoljuk, hogy ezek az emberek teljesen hülyék! Civilizációs szempontból a bádogbódé sok esetben előrelépést jelent. A régi nádból, szalmából, sárból, jégből épült lakot folyamatosan javítgatni kellett, ami sok energiát vitt el, nemegyszer sötét volt, tűzveszélyes, és így tovább. Azonban az, hogy a bádogbódé csúnyább talán kétségtelen, de ez erős összefüggésben van azzal is, hogy a váltáskor elég komoly tudás veszett el. Elveszett az a matematikai, statikai, építészeti (és persze mitológiai-mágikus) tudás, ami a régieket jellemezte. Az új bádogtákolmány jellemzően nagyon kevés ilyet hordoz. Pontosabban: nagyon is magas tudást hordoz! Azt a tudást, ami ahhoz kellett, hogy a bádoglemezt előállítsák. Nagyon komoly fizikai, kémiai és matematikai tudás kell ahhoz, hogy jó minőségű, olcsó horganyzott acélt (azaz bádogot) állítsunk elő, néha szép, elegáns megoldásokkal! Hasonlóképpen ahhoz, hogy a bádoglemezeket elszállító hajókat, teherautókat legyártsák. A probléma az, hogy ez a tudás egy, a lemez felhasználásától nagyon-nagyon távoli hely tudása volt, aminek alig van köze a végterméket felhasználó emberekhez. Nem lehet, hogy ha ezek is modernizálódnak, csatlakoznak a modern világhoz, akkor majd lesz közük a tudáshoz is? Nem valószínű. A helyzet ugyanis az, hogy Európában is csak látszólag jobb a helyzet. Mint arról a magyar társadalom bemutatásánál (I/F-13 fejezet) már szó volt, a Magyarországon épülő házak nagy többsége ugyanolyan ostobán csúnya valami, mint a bádogbódé, csak civilizációsan magasabb fokú. Sorjázik minden átlagos épület az erőltetett, hibás, csomópontjaiban kitalálatlan megoldásoktól! Aki egy kicsit kívülről tekint bele ebbe a világba, (laikusok ilyenkor szokták föltenni, azt a teljesen logikus -bár roppant naív- kérdést, hogy miért nem lehet olyan házakat tervezni, építeni, mint őseink tették?) az nem szokta érteni, hogy hogy a csudába is jönnek ezek létre? Műszakilag nem jók. Műszaki-matematikai tisztaság szempontjából katasztrofálisak. Szépnek végkép nem szépek. Logikusnak ugyan roppant zavarosak, de létrejöttük mögött nagyon is kényszerítő logikát találunk: a gyorsaságot, olcsóságot, a bürokratikus és piaci szereplők zavaros követelményeit, az építő negyedik rend „gondolkozni nem tudó kezét”. Mindazt, amit az előző részekben sorra vettem. Így jön létre a Junkspace. Ha azután a történetbe belekerül egy magasabb szellemi szintet képviselő építész, akkor ő megpróbál egyszemélyes sámánként belerakni valamiféle szellemet. Egy időben szokássá vált Makovecz Imrét azzal cikizni, hogy rámutattak organikus, lényszerű házainak festői összhangja mögött a rosszul megoldott, banális részletekre. A Makovecz házak így azután kulisszák (György Péter) vagy díszletek (Janáky István). Ez, amellett, hogy mélységesen igazságtalan volt, hisz’ mindenki tudta, tudhatta, hogy milyen nehéz körülmények között, ellenszélben jöttek létre ezek a művek a késő Kádár kor végtelenül alacsony színvonalú kivitelezői, beruházói közegében, egyfajta szelektív vakságról is tanúságot tesz. Azt figyeltem meg ugyanis, már sokkal azelőtt, hogy Koolhaas hulladéktérről szóló elméletéről hallottam volna, hogy a mai kor minden magasabb építészeti színvonalú művére igaz ez! Minden olyan mai épület, ami építészeti színvonalat hordoz kulissza. Hamis. Ha máshol nem, akkor az álmennyezet alatt, vagy a mélygarázsban, vagy az alagsori WC-ben ki fog lógni a lóláb! Erre persze könnyű azt mondani, hogy kit érdekel az alagsori WC, de az a helyzet, hogy régi épületeinken nem volt ilyen törés. Még a kiváncsi szemek elől alagsorba rejtett konyhák is sokkal koherensebb egységet alkotnak az úri szobákkal, mint ma bármi, amit nem dizájnoltak meg a valóság elrejtése céljából. Ha máshol nem, akkor a gépészetnél. A nem látványosra tervezett műszaki eszközök elcsúfulása szintén nagyon látványos. Gondoljunk egy régi ajtópántra és egy maira. Igaz, a main a legtöbb esetben van állítási lehetőség… csakhogy a régi asztalosok legtöbbször anélkül is jobban állították be az ajtót. Valamilyen alapvető tudás elveszett a fejlett világban is. Hiába van magas tudás a gyártási fázisban, a struktúra olyan, hogy a végeredmény tudás nélküli lesz. Az építészeti igény nélkül épült házak természetesen azért nem kulisszaszerűek, mert őket minden ízükben átjárja a csúnyaság. Ők minden ízükben Junkspace-t alkotnak. Bár az igazi, őszinte modern épület a paneles lakótelep. Remélem nem kell csúnyasága mellett érvelnem. Mit jelez ez az általános csúfság? Azt jelzi, hogy nincs rend! A modernitás gépies rendje nem rend. A panel nem az építészet csúcsteljesítménye, hanem legalja. Néhány évvel ezelőtt a dezeen.com építészeti honlap közölte egy építészhallgató (?) bizarr „ateista építészet” névre hallgató vízióit. Nem bírtam végigolvasni az egészet, nem volt annyira érdekes, elsősorban azért, mert biztos voltam benne, hogy téved, az ateista építészet nem a mégoly különös, de mégiscsak az emberi kreativitás segítségével létrejött dolog, az igazi ateista építészet a panel vagy a sárga falas műanyag ablakos megnevezhetetlen stílusú érvénytelenség, ahogy Hamvas meghatározása szerint az ateista szőlő a noha. A fentiek így természetesen nemcsak az építészetre igazak. Igazak az egyre ember nélkülibb, tökéltesen gépesített mezőgazdasági vidékre, az ételre (junkfood), a zenére, a játékokra, ruhákra, a migránsok útvonalaira, a tőke mozgására, bármire.

A rend mindig az isteni, kozmikus rend lenyomata. Ez adja értelmét a harci csónak istenek általi építésének utánzásának, mégha az ilyesmi sokszor a Pattern language mintázatainak használatához hasonlóan egyféle cargo kultusszá, értelem nélküli formai utánzássá is válhat, válhatott sokszor. Mégis, mindaz, ami nem hordozza ennek a kozmikus rendnek a lenyomatát, az szellem nélküli, érvénytelen. Mondom én. Hohó, mondhatja képzelt modernista ellenfelem, ilyen rend márpedig nem létezik, tehát az a sok ostobaság is hiábavaló, amit itt összehordtam. Ha a csúnya szolgálja a haladást, akkor punktum, ezt kell szeretni és így van jól (ezt ilyen logikusan nem szokták kimondani, de most mondjuk)! Van számára egy rossz hírem: ha valami csúnya, az nem is szokott jól működni. Jól tudja ezt mindenki, aki „művészi” munkát végez (mindenki, aki odafigyeléssel, szeretettel végzi a munkáját). A dolog oda-vissza igaz. Ha csúnya a végeredmény, az arra utal, hogy az azokat létrehozó dramaturgiával is gond van! Amikor le Corbusier lakógépről álmodott, mint említettem a gépek racionális esztétikáját szerette volna az építészetben megvalósítani. A nem esztétikus, nem tiszta matematikai elveken működő gép nem jó gép. Amikor kozmikus rendről beszélek, akkor matematikailag is tiszta rendről beszélek. Hogy még egy jelentős mai építészt idecitáljak, az ausztrál Glenn Murcutt szavaival: „az egyszerűség az összetettség másik oldala. A leegyszerűsítettség nem hordoz magában összetettséget”. A modern világ vagy zavaros, vagy leegyszerűsített. Ha egy gép zavaros, vagy leegyszerűsített, nem fog jól működni. Az Apparátust, mint azt kezdetben, az I/B fejezetben írtam, egy jól működő gépezetnek képzelték el. Csakhogy abból, hogy nem szép, hogy csúnya, sajnos egyértelműen lehet arra is következtetni, hogy valójában rosszul működő gépezet…

"Az igazság az, hogy a művészetben … kevesek kifinomult tanultsága még azokat a keveseket sem fogja azok fölé a gonosz dolgok fölé emelni, melyek a tudatlan nép nagy tömegeit szorongatják"  William Morris

Mielőtt azonban rátérnék arra, amit ígértem, hogy valóban a rendről, illetve a kapitalizmus formájáról beszéljek, úgy láttam, szükséges művészet, kultúra és társadalom kapcsolatáról is írnom.

Jó pár esztendeje már, hogy részt vettem egy kiállításmegnyitón, ahol a megnyitó beszédet Freund Tamás, a neves neurobiológus, agykutató, most a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, tartotta. Freund -valószínűleg azért, hogy szakmai utalással igazolja tulajdonképpen váratlan szerepét- arról beszélt, hogy a művészet egyfajta drog. Tudományos bizonyíték van rá, hogy a művészeti élmény ugyanolyan agyi hatást fejt ki, mint a kábítószerek. (Ezért aztán inkább fogyasszunk művészetet, mintsem kábítószert, ha már nehezen viseljük ezt a világot és egy kis agystimulálásra van szükségünk.) A jelenlévők nagy része -jórészt művészek- nagyon megbotránkozott az elhangzottakon. Miért? Mert meg voltak győződve (az ateisták is), hogy a művészet valami hasonlíthatatlanul több. Amikor egyes elkötelezett ateisták (azt hiszem maga Richard Dawkins is) az emberi civilizáció céljában a szenvedés enyhítését határozzák meg, akkor a művészi alkotásban valami olyasmit látnak, mint Freund. Az a probléma, hogy egy művész sem képes így tekinteni a saját munkájára. Sőt senki, aki a munkáját hivatásként (művészként) végzi. Van egy fogadásom, hogy Dawkins se.

Az Apparátus viszont a művészi aspektussal nem tud, de nem is akar mit kezdeni. Természetesen „tudja” (mint személytelen intelligencia), hogy ezek fontos dolgok, de gyakorlatilag a kezdetektől nem tudta őket jól integrálni a rendszerbe. Amikor azt írtam, hogy a kapitalizmusban eltávolodott egymástól civilizáció és kultúra, azzal nem akartam azt mondani, hogy a modern világban ne volna kultúra vagy művészet. Scruton a Miért számít a szépség?-ben elég hosszasan kritizálja a modern művészet rondaságkultuszát. Miközben a jelenség valóban létezik (mi az, hogy, nagyon is), ódzkodnék attól, hogy általánosítsak. Sőt. Miközben a modern művészet története válságról válságra halad, óriási értékeket is létrehozott. Említettem már, hogy Tisza István a szecessziónak, a bontakozó modern művészetnek, Adynak mekkora ellenfele volt. Tisza észlelte, hogy a régi világ s benne a régi Magyarország (egyáltalán Magyarország) kezd elsüllyedni és hogy az új művészet ennek a jele. Amikor azonban Adyban pusztító, zavaros, szennyes áradatot látott, akkor nem vette észre, hogy a régi világ reprezentánsai többnyire (közepesen jó) modernista üzletemberek, akik tudják, hogy a megszokott a jól eladható (míg a jó üzletemberek azt is, hogy az igazi haszon azon az újdonságon van, amiről ők mondhatják meg, hogy jó-e vagy rossz), akik kiüresedett díszletek mögé hazudnak, vagy képzelnek tartalmat, míg az új keresői közt lehetnek szélhámosok, modernista megszállottak, de igazi művészek is. Vagy aki egyszerre mindhárom, mint Ady Endre… Prohászka Ottokár (és sokak) esete Bartókkal még rosszabb. Barbár romboló, mondták megütközve. Barbár romboló -mondták áhítattal a progresszió hívei („Hangzavart? Azt!” -írja Illyés Gyula Bartók c. versében).  Bartók válaszul mindkettőnek meg is írta az Allegro Barbaro-t. Ami azonban nem hangzavar. Sőt, a legteljesebb harmónia. Hogy egy internetes kommentet idézzek „Bartók, ahogy mondom, az egyetlen zeneszerző, aki megközelítette Bach tökéletességét… mindkettő tökéletesen érzi az egyensúlyt a matematika és a szépség között…” (Alexandre Oliveira).

A probléma tehát nem abban van, hogy nincs kultúra vagy művészet, hanem a szétválasztásban. Míg a hagyományos társadalmak az egyes társadalmi tevékenységeket választották el egymástól, a liberálisok a nagy egyesítés ígéretével – a gazdaságot és a kultúrát. Vagy egyik, vagy másik. Amikor a régészek a la Tѐne, vagy éppen a Cucuteni–Tripilja kultúra tárgyait fedezik föl, akkor nem nagyon tesznek, nem nagyon tehetnek különbséget használati és dísztárgy között – az előkerülő mindennapi, vagy ünnepi tárgyak együttese alkotja mindazt, amit ilyen vagy olyan kultúrának nevezünk. Ma ez nem így van. Illetve ma is így van, csak nem hisszük el. A művészi munkát különválasztottuk a „sima”, „profán” alkotótevékenységtől. Az egyiket üzletember „készíti”, a másikat művész. Az I/F-1 fejezetben méltatlankodtam, hogy pl. a kultúrát is üzletnek tekintik, ahol a szobrásznak a bankárral kell versenyeznie – bár megjegyeztem, hogy jobb helyeken egyes (kissé önkényesen kiválasztott) művészeteket kiveszik e körből. Ha közelebbről megnézzük, három változat van:

 -Államilag privilegizált művészet – a művészek egy körét állami pénzből tartja el a nemzetgazdaság. Ilyenkor vagy kér cserébe valamit az állam (és az annál rosszabb), vagy nem, így egy szűk, kiváltságos kaszt belterjes tevékenységévé válik a művészet (ilyenkor jön a rondaságkultusz, Marcel Duchamps végtelen utánzása stb.)

-Egy speciális nagytőkés réteg által eltartott művészet: a képzőművészet egy jó része tartozik ide. A képzőművészet (főleg festészet) nagyon is jó üzlet, de ez szinte teljesen független annak minőségétől, jelentésétől vagy jelentőségétől; egyfajta különleges befektetési papír szerepét játsszák az alkotások, amelyek így igen nagy értéket érhetnek el -kár, hogy ennek szinte semmi köze a kultúrához.

-Piacról megélni kénytelen művészet: itt is különválasztandó a sokszorosítható és a nem sokszorosítható. Ami sokszorosítható (ilyen elsősorban a zene, a film, de tulajdonképpen az irodalom is) az még (akár igen) jó üzlet is lehet -főleg, hogyha még nagy tömeg előtt is előadható. Itt természetesen már ezer torzító tényező jön be: az igénytelen versenye, ami a tömegben terjed, a sokszorosítás jogának és hasznának kérdésköre stb. Nem térek ki erre, egyrészt mert korábban már érintettem, hosszú is a téma és nemsokára más aspektusból vissza is fogok ide csatolni, de a tömegkultúra, tömegízlés kérdésköre mind itt összpontosul. Mégis, minden ellentmondásával, ez a kultúrának a szelete, ami még a legjobban érinti a modern társadalmakat, a többi szinte marginális.

               -tulajdonképpen a fenti alesete az iparművészet: a modern mozgalom abban a hitben jött létre, hogy az ipari termelés művésziesíthető, tömeges (kapitalista termelési sorban előállított) építkezés és tárgyalkotás lehet kultúrahordozó, hogyha a művészt a létrehozatal helyétől a tervezés fázisába, a központba visszük, ha már az ipari rendszert és a gyártást úgy tervezzük meg, hogy a termék művészi legyen. Sőt, ezen a módon a „magas” művészet eljuthat a tömegekhez -így jön létre az új magas színvonalú kollektivista tömegtársadalom, ahol mindenki igényes és higiénikus tárgyakkal berendezett jól tájolt, napfényes és jól átszellőztetett lakótelepi lakásában hallgatja a központból sugárzott komolyzenét, nem pedig zsúfolt koncerttermekben szorongva figyeli a „virtuózok vonaglását” (le Corbusier). Ez a modern építészet és iparművészet keletkezésének lényege, ez a célkitűzése. Hogy ez nem sikerült, nem kell hosszasan bizonygatnom. Egyik barátom járt egy olyan formatervező lakásában, akinek nevéhez a szocializmus több unalmas, nem túl művészi tömegtermelt bútora is fűződött. A lakás tele volt izgalmasabbnál izgalmasabb szép bútorokkal. >>Mik ezek? <<-kérdezte barátom. >>Ezek a később megvalósultak -vagy meg nem valósultak- prototípusai<<- mondta a tervező. >>Csak a megvalósítási folyamat során a gyártási, szállítási stb. szempontok miatt kicsit átalakultak…<<. És ez nemcsak a szocialista Magyarország vadkeleti vidékein volt így. Bezzeg a nyugat -gondolták sokan. Lássuk!  Ebből a szempontból a nyugat nyugata Svédország, ahol olyan erős az állam társadalomra gyakorolt hatása, hogy el lehet adni relatíve avantgárd dolgokat is, nem mondható, hogy a rossz közízlés rontaná el a dolgokat. A svéd bútortömegtermelés zászlóshajója az Ikea. Kétségtelen, hogy az Ikea nem annyira gagyi, mint például a magyar szocialista bútorgyártás volt. Nem annyira, de azért gagyi. Még szerencse, hogy kínálatukat kiegészíthetik a Távol-Keleten talán nem elsősorban rabszolgamunkával, hanem rosszul fizetett kisiparosmunkával készült kézműves tárgyakkal. Azok néha tudnak szépek lenni.

Nem vagyok vajon elfogult, nincs is szép modern bútor? Elfogult vagyok, mert ezeket se szeretem annyira, de vannak szép modern formatervezett bútorok. Ott van Ray és Charles Eames forgószéke, (Ludwig) Mies (van der Rohe) Barcelona fotelje, Breuer (Marcell) Wassily széke, (le) Corbu(sier) CL2 fotelje. Nincs trendi milliárdos (az ilyenek a tervezőket mindig a zárójel nélküli alakban becézik), akinek villájában egy-kettő ne állna ezekből. Pedig például ez utóbbi már mindössze 4.459,66 € -ért megvásárolható. Nem is értem, hogy nem terjedt el?! A helyzet az, hogy ezek drága, különleges ipari gyártással készült presztízsbútorok, amelyek jellemzően drágábbak, mint egy asztalos kézimunkával készült bútora – büszkén hirdetik az ipari formatervezés és a tömeggyártás dicsőségét és diadalát, büszkén, de hamisan…

-Utoljára maradtak azok, akik a piacról élnek, de amit csinálnak nem sokszorosítható, és nem épül rá „művészeti kötvénybiznisz”. Nem sokszorosítható, mert az értelmét veszítené (egyedi iparművészet), vagy adott helyszínre, célra készül (építészeti terv, városi szobor, landart, kert). Az e kategóriába tartozók vannak a legnyomorultabb helyzetben -vagy anyagilag, vagy a munkájuk művészi színvonalának szempontjából- itt érzékelhető legnyíltabban a kapitalizmus kultúrapusztító mivolta. Az építészet például gyakorlatilag a kapitalizmus fénykora óta van abban a helyzetben, hogy el akarják tőle vitatni művészet mivoltát. Jobb időkben úgy, hogy különbséget tesznek „építőművészet” vagy „műépítészet”, illetve sima építés között. Magyarul: immár nem minden emberi építőtevékenység művészet, de azért van „művészi” építkezés is. Itt kezd elválni kultúra és civilizáció. Az építészek azonban úgy jártak, hogy -mivel szinte képtelenség úgy építeni, hogy az valahogy ne volna gazdasági tevékenység is (ami az új korban már nem művészet) ezért csináltak belőlük építészmérnököt. A mérnök a modern világ hérosza volt (a posztmodernben jócskán le is ment az ázsiója): ő hivatott összekötni technikát, tudományt és gazdaságot. „A ház egy lakógép” -mondta a fent említett le Corbusier, ezzel pedig arra gondolt, hogy a gépek tiszták, tökéletesek, hisz, ha felesleges vagy odanemillő alkatrészek lennének bennük, akkor nem működnének. Szinte művészi alkotások. Ezzel gyakorlatilag ki is fejezte az Apparátus legtisztább eszméjét. A tökéletes gépezetét. A világ álljon össze egy hatalmas gépezetté. Tervezzék mérnökök! Közlekedésmérnökök tervezte ideális úthálózaton gépkocsik suhanjanak, lakó és dolgozógépekbe juttatván el utasaikat. Ülő és fekvőgépeken pihenjenek és frissüljenek. Gyógyítógépekben gondoskodjanak egészségükről. Az egészet koordinálják számítógépek. És így tovább. Az építészeket tulajdonképpen felemelték, amikor a „vonagló virtuózok” kategóriából a mérnökibe kerültek. Csakhogy a gyakorlatban nem működött a szép utópia (hogy miért nem, arról beszélek tulajdonképpen ebben az egész fejezetben). A mérnökien megtervezett szép új világ szürke, monoton, nyomasztó és művészietlen lett. Ráadásul a mérnök szerepét átvette a hivatal, a mérnök apró alárendelt alkotórész lett a nagy, arctalan és ordítóan ostoba (bizony) gépezetben. Én többek között azért sem hiszek abban, hogy „az Új világ mérnökei” kvázi a „modern világ valódi urai” is lennének egyben. A modern hős, a mérnök, mára egyszerű (noha persze fontos) fogaskerék az Apparátus nagy gépezetében, ő a rabszolga, nem az Apparátus az ő rabszolgája.

Mi hát a művész a modernitásban? Ő is zsellér (negyedik rendi), mint a legtöbben? Ilyen is van, de -minthogy e rend lényegében véve nem képes értéket létrehozni, ezért a művészek általában nem ilyenek. Persze, a tömegművészet legalantasabb gyakorlói, a szórakoztatóipar napszámosai ilyenek. A többség azonban részben -kimondva is- attól művész, hogy kívülálló. a rendszer felett álló.

A modernitásban a művészek talán sokkal inkább lehetnek bráhminok, próféták, mint korábban. Bach egyszerű polgárember volt, aki megbízást teljesített (mégis a legmagasabb „isteniséget” érte el). Bartók még polgár (burzsoá) volt, de már kissé különcnek számított. /Származására nézve dzsentri, vagy talán pontosabban nemesi származású értelmiségi családból való volt, de a burzsoalizálódott dzsentrihez, pláne „dzsentrihez” még kevésbé sorolnám, mint a polgársághoz, velük elég ellentmondásos, olykor ellenséges viszonya volt /. A mai művészek többsége már nem polgár, hanem egyfajta vagabond – éhező, vagy milliárdos vagabond. Esetleg sámán, mint Joseph Beuys, aki még egyedül képes valami olyat fölmutatni, ami túlmutat a mindennapok banalitásán. Esetleg (igen sokszor) hamis próféta, aki kénytelen prófétálni, hatalmas erejűnek hazudni magát, mert ha egyszerű -tehetségével arányos- alkotásokat hozna létre, az kevés volna az elismeréshez.

Mindez azonban azt is jelenti, hogy a magas kultúra csak „magas” szférákban van jelen. Másféle kultúra pedig elég kevés van. Hogy érzékeltessem a különbséget: a Bud Spencer filmek tipikus harmadik rendi alkotások, nem céljuk, hogy isteni szférákba emeljenek bárkit. Mégis, a Kincs ami nincs például sokkal művészibb alkotás (és, mint ilyen sokkal mélyebben igaz), mint megannyi nagyon mélyre menni akaró, vagy pláne ezt imitáló rossz művészfilm. Ami nem baj, mert művészfilmet csak egy szűk értelmiségi réteg néz. Igényes közönségfilm viszont egyre kevesebb van. Régen szinte minden film többé-kevésbé igényes közönségfilm volt. (Legföljebb kis művészcsoportok, pl. a dadaisták kísérleteztek nagyon kis költségvetésű művészfilmekkel). A két világháború közti magyar filmgyártás például sírnivalóan gagyi és hamis történeteket dolgozik föl (ez természetesen válságjel). Gróf és a szegény lány, gyárigazgató és szegény lány, álruhás gróf, esetleg a modernizáció kedvéért mérnök stb. stb. Ugyanakkor a színészek többsége elég jó volt ahhoz, hogy ezek a filmek javarészt mégis szórakoztatóak, kedvesek legyenek. Természetesen nem mindegy, hogy olyan zseniális figurák játszották-e őket, mint Kabos, Jávor, Latabár, Tolnay Klári, vagy másodvonalbeliek, vannak nézhetetlenül rossz rendezések is, de olyan film, amelyikre azt mondanánk, hogy igazi szemét, kevés akad. Ma a hasonló kategóriájú filmek nagy része hulladék. Nézzük meg az 1934-es Meseautót (amiben pedig a borzasztó és erkölcsileg is kérdéses történet mellett a nem túl jelentős Törzs Jenő volt az egyik főszereplő) és annak 2000-es remake-jét és azonnal megértjük, hogy hogyan lesz a harmadik rendből negyedik rend. Ami az elsőben kedves, a másodikban utálatos.  Nem a magas kultúra veszett ki, hanem a mindennapok lettek művészietlenek. Egyszerűen azért, mert the business of business is business (Milton Friedman). Friedman az ominózus mondatot egyébként a cégek szociális felelőssége ellen írta, amit képmutatásnak vélt, vagy rosszabbnak, a gazdasági szereplők állami tényezőként való működésének jeleként. És ebben igaza is volt! Ruskin gyönyörű meghatározása alapján láthattuk, hogy a kerekedő akkor szolgálja a közjót, ha a kereskedés pezsgő voltát biztosítja -és nem mondjuk a faji előítéletek megszűnését. Természetesen magánemberként helyes, ha ezt teszi, de kereskedőként nem ez a dolga. A probléma Friedman meghatározásában az, hogy mindenféle gazdasági tevékenységet bizniszként definiált. Illetve nem is definiálta, eszébe se jutott (se neki, se ellenfeleinek), hogy ne az volna. Mint az előző részben láthattuk, márpedig az emberi tevékenység célja igazából nem az üzlet, hanem pont a kultúra, még pontosabban a rend.

"…költőien lakozik az ember ezen a Földön"

Friedrich Hölderlin

Mi a lényeg? Mi végre vagyunk a világon? Nem vállalkozom ennek a teljes megválaszolására, de ebben a fejezetben mégis erről próbálok beszélni. Hadd forduljak ismét Hamvas Bélához segítségért. „Tudom, hogy ezt a szót, Isten, ki se szabad ejtenem. Mindenféle más neveken kell róla beszélni, mint amilyen például csók, vagy mámor, vagy főtt sonka.” -írja a Bor filozófiájának kezdetén. Olyan szent dologgal nem is merek itt foglalkozni, mint a bor. Vegyük a főtt sonkát. Miért eszünk főtt sonkát? Hát hiszen, hogy ne haljunk éhen. Világos, hogy ez egy fontos aspektusa. Kapitalista dőzsölésben elhomályosodott látású ember, aki ezt az aspektust letagadná. Vissza is fogok ide térni, de most egy kicsit tovább ugranám. Nyilvánvaló, hogy a főtt sonkánál egyszerűbben és hatékonyabban is elő lehet élelmiszert állítani, így az relatíve drága dolog. Egy igazi neoliberális azt mondaná, hogy hát akkor azért esszük, mert státusszimbólum, így fitogtatjuk a vagyonunkat, aminek a segítségével alkalmas nőstényt találunk arra, hogy a génjeinket tovább örökítsük. Fogjuk rá, hogy ez is lehet egy szempont, de az is biztos, hogy a legtöbb ember, mégha ez is motiválná a főtt sonka fogyasztásában, ezt a maga számára nem így fordítaná le. Úgy gondolom a legtöbben nem is ezért fogyasztunk főtt sonkát. De akkor miért? Hát, persze, azért, mert szeretjük az ízét. Jól érezzük magunkat, ha főtt sonkát eszünk. Boldogságot érzünk tőle. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy a főtt sonka értelme ez a boldogság. Kétségtelen, hogy a kapitalista termelési rendszer sokkal több ember számára képes biztosítani a főtt sonka fogyasztását. Arányaiban is, abszolút számokban pedig különösen, hiszen sokkal több embert képes eltartani egyáltalán, mint bármi korábbi. Ez nem egyszerű feladat (mármint a sonka biztosítása). Ennek érdekében óriási disznótömeget kell minél hatékonyabban fenntartani, a disznókat pedig úgy „megszerkeszteni”, hogy kevés takarmányból minél nagyobb sonkát adjanak. A takarmányt is természetesen a leghatékonyabb módon kell előállítani, lehetőleg nagybirtokon, iparosított módszerekkel. A kártevők ellen védekezhetünk kemikáliákkal, de jobb a génmódosítás. Természetesen a sonkát szállítani kell, hiszen a sertéstelep messze kell, hogy essék a fogyasztótól, mert mind logisztikailag, mind higiéniailag így logikus. Ehhez fagyasztani, csomagolni kell, védőgázzal, miegyébbel kezelni. A végén pedig szintén hatékonyan kell eladni, mondjuk egy raktáráruházban. Az eladáshoz esetleg reklámkampányt is elindítanak és így tovább. Az egésszel nem is volna semmi gond, ha az emberiség célja kizárólag a főtt sonka volna. De nem csak az. Két résszel ezelőtt az otthonról, otthonosságról volt szó (és arról, hogy azért vagyunk a világon…). Idéztem Gerle János írását arról, hogy elveszítjük az otthonosságot, ha lakókörnyezetünk túl gyorsan változik. Például, ha raktáráruházat és parkolót építenek bele. A főtt sonka érdekében megsértettem egy szempontot. Az otthonossághoz tartozik az életmód is. A vidéki élet, állatokkal, földdel, növényekkel. Hát sajnos a falut is beszántották, hogy helyet adjon az ipari szántónak és a sertéstelepnek. Kettő. Az életmódhoz tartozik a tevékenység. Azzal azonban, hogy hatékonyabbá tettük a rendszert, az embert vagy a futószalaghoz állítottuk be, vagy a pénztárgéphez, vagy az adminisztrációba. Egyik sem olyan munka, ami az emberek 99%-nak boldogság érzetet okozna. Három. Az őszinteségen alapuló környezet, ahol többé-kevésbé számíthatok társaim igazmondására szintén szükséges a boldogsághoz. A   reklámkampányhoz sajnos egy kicsit hazudni kellett, az egész reklámvilág teljesen amortizálta az adott szót. Négy szempontot sértettünk meg. És a sort folytathatnánk. A tetejébe pedig a sonka sem lesz igazán jó, hiszen valójában nem is ez volt az elsődleges szempont amikor az egész sonkaelőállító láncot kialakították, hanem a sonkagyártás piaci optimalizálása. Nem akarok demagóg lenni. Sok szakma pont a kapitalizmusnak köszönheti létezését. Sokkal kevesebb ember foglalkozik őstermeléssel, mert a technológiai haladásnak köszönhetően nem szükséges többé, hogy a többség ezzel foglalkozzék. Ezért a disznók etetése helyett foglalkozhat például pszichológiával. Szociológiával (esetleg szociálpszichológiával). Környezetgazdaságtannal. Vagy blogírással. Sok fontos szakma, tevékenység nem is léteznék a modernitás nélkül. Ez igaz, és ezeket a pozitív aspektusokat nem is szeretném elfelejteni. A régi világ kemény volt. Ha nem etted meg a kardfogú tigrist, az evett meg téged. Az emberi szellem története annak a története, hogy hogyan próbált meg az ember fölülemelkedni ezen a nyers valóságon. Roger Scruton Miért számít a szépség? című kisfilmjében ezt mondja: „A múlt nagy művészei tisztában voltak vele, hogy az emberi lét káosszal és szenvedéssel teljes … Civilizációnk kezdete óta a művészet egyik feladata az volt, hogy azt, ami az emberi állapotban a legfájdalmasabb, vegye és megváltsa az alkotás szépségén keresztül.” Ez a cselekvés, amit Scruton itt a művészet feladatának nevez, talán az emberi lét legfontosabb feladata. Művészet az, amikor az ember (alkotó) tevékenységével vallja meg hitét egy magasabb valóságban. Az alkotót azért tettem zárójelbe, mert úgy gondolom, hogy ez nagyon sokféle cselekvésre igaz, tulajdonképpen az egész életre. Ez a költői lakozás. Művészet (bár nem túl költői, de maradjunk ennél a kifejezésnél, már csak Joseph Beuys és William Morris iránti tiszteletből is), amikor az ember úgy van ebben a világban, mintha volna Isten (bizonyos értelemben függetlenül attól, hogy van-e vagy nincs). Amikor tevékenységével folytatja, vagy helyreállítja a teremtést. Ebből a szempontból nagyon szép a magyar épít kifejezés. Aki ép-ít, az éppé tesz valamit, helyreállít vagy kiegészít, folytat. Ezzel ki is tágítottam a kört. Nyilvánvaló, hogy a (nem túl szép nyelvújításkori képzővel előállított művészet gyökéül szolgáló) művelés, vagy az építés, éppé tevés cselekedete nem a képesített művészek, vagy építészek privilégiuma. Kultúra (cultura) szavunk a latin colere igéből származik. Jelentése lakni, művelni, tisztelni. Ez a három egy. Belőle származik természetesen az agricultura, a földműves jelentésű agricola, a colonia, de a kultusz (cultus) is (itt ér össze művészet és vallás). Az emberi kultúra nem más, mint az éppé tevés, a szellemi cselekvés, a nyers fizikai kényszerek meghaladása, a rend elérése. Ezért mondhatta Hölderlin: „Ismeretlen az Isten? Nyilvánvaló, mint az ég? Inkább ezt hiszem. Az ember számára mérték. Teli érdemmel, mégis költőien lakozik az ember ezen a földön. De nem tisztább az éjszaka árnya a csillagokkal, ha mondhatom igy, mint az ember, akinek neve: isteni képmás.”

Minden nagy emberi civilizáció célja valamilyen módon a kultúra volt. Bármely csekély különbség is legyen az állam és egy rablóbanda között (Augustinusszal szólva), az mindenképpen, hogy a legtöbb uralkodóház igyekezett fenntartani, sőt erősíteni a kultúrát. Nem feltétlenül érdek nélkül tették persze (nem megyek itt most bele a miértekbe, noha fontos), de többé-kevésbé tény: civilizáción ma legtöbbször kultúrát értünk. Ugyanakkor a civilizáció (mai értelmében) tulajdonképpen majdnem a birodalommal egy értelmű. Pl. római civilizáció, inka civilizáció. Persze az egyes uralkodó dinasztiák, ksátrija csoportok sokszor gyorsabban váltották egymást, mint a kultúra, ezért beszélhetünk Mogul birodalomról, de inkább indiai iszlám civilizációról. Ha azonban erre gondolunk beugrik a Tádzs Máhál vagy a delhi Vörös Erőd képe, esetleg nagyon művelteknek vagy Faludyt olvasóknak Bábur egy költeménye, de nem valószínű, hogy a Mogulok dinasztikus harcai a történészeken kívül bárkinek is bármit mondjanak.  XIV. Lajosról alig tudnánk valamit (és az is szinte mind negatívum lenne), ha nem építi föl Versailles-t vagy támogatja Moliѐre-t.

Nemcsak a magas civilizációk kultúrája kultúra azonban. Említettem, hogy a földműves jelentésű agricola agricultura -t csinál. Az alapvető cselekvések mind művészi cselekvések. Mind a kultúrára irányulnak. Itt a választóvonal a teremtő, művészi munka és a rabszolgamunka között. Aki a földet műveli, az értelemszerűen művész. A mai földműves dühödten utasítaná vissza ezt, mert egyrészt megtanították neki, hogy a művész az egyfajta ingyenélő, nem dolgozó úrfajta*, székely kifejezéssel tápos (amiben annyi igazság van, hogy a művészet mára teljesen levált az „élettől” és egy szűk értelmiségi kaszt küszködésének területe lett), másrészt igaza is volna, mert ő már valóban nem művész, nem földműves, mégcsak nem is paraszt, hanem legtöbbször egy alkalmazott, aki tudja ugyan a kombájnt kezelni, de az anyaföldhöz nincsen már semmi köze. Örül, ha nem kell dolgozni, mert munkája negyedik rendi -rabszolgamunka. Olyan munka, amelyből már hiányzik a művelés gesztusa. Akkor is, ha sokkal kevésbé fárasztó, mint a földdel való tusakodás. Egyszer fölvettem segédmunkára egy embert, aki azelőtt birkákat őrzött. Szerencsétlen alkoholista volt, a fallal együtt bemeszelte az ablaküveget is (szerencsére időben észrevettük és vízzel még le lehetett mosni). Nem értett azonban a birkákhoz sem. Óriási különbség van az ilyen alsó negyedik rendi figurák és az igazi juhász között. Az előbbiek esetében pásztori hagyományokról, pásztori kultúráról nem beszélhetünk. „A jó pásztor életét adja a juhokért. Aki béres és nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, az látva, hogy jön a farkas, elhagyja a juhokat, és elfut, a farkas pedig elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert csak béres, és nem törődik a juhokkal.” Sose gondoltam volna, hogy ez a közismert újszövetségi idézetet a pásztori kultúra szemléltetésére lehet használni. Pedig lehet. A pásztor életcélja nem az, hogy az állatokból valamiféle jövedelemre, megélhetésre tegyen szert. Természetesen ez döntő fontosságú, de egy hagyományos állattartó, pásztorkodó nép, csoport számára az egész kultúra, a ruházattól az év beosztásáig az állataikról szólt. A jó pásztor életét adja a juhokért. John Ruskin szerint minden emberi tevékenység értékét az adja, hogy olyan tartalmat hordoz, amiért, aki igazi művelője annak, föláldozná az életét**. A katona értékét az adja, hogy képes volna meghalni a hazáért, vagy királyért. A jogász az igazságért. A kereskedő pedig azért, hogy megállapodásait megtartsa, és a piacot jó minőségű áruval ellássa. Ugyanígy, a jó sonka is hasonló gesztusok sorozatán át készül el, hogy azután az élvezetével felülemelje az embert a nyers zabálás világán. A jó sonka kultúrát hordoz. Hozzátartozik a gasztronómiai kultúra, a disznótartás kultúrája, a tájhasználat kultúrája. Az elfogyasztásakor érzett öröm pedig nem csak az ízlelőbimbók helyes bizsergetéséből adódik. Valamekkora (persze kicsi) mértékben túlmutat önmagán. Van benne valamennyi katarktikus. Ez a főtt sonka célja. Ezért van benne Isten. A hatékony sonkaelőállítást célzó kapitalista sonkában -nincs. Egyszerűen nem ez a célja. A célja, nem a kardfogú tigris valóságán való túlmutatás, hanem a kardfogú eliminálása. Csak. Ami nagy baj. A fejezet elején elmondott szempontok egyenként sértették meg a lakni, a művelni és a tisztelni elvet. Az ipari sonka nem hordoz kultúrát. Civilizáció és kultúra végletesen eltávolodtak egymástól. Ez a baj a kapitalizmussal.

De még ha így is volna ez, nemcsak valamiféle bölcsész széplelkek kesergése? Hölderlin?>> Egy villanykörtét se tudott az becsavarni!<< -mondaná a kedves mai populista, vagy átlagember (mondjuk, mert nem is volt még az ő idejében villanykörte, mondanám én, de ez nem zavarná). A kutya ugat, a karaván halad. Dolgozni kell nem filozofálni, meg költősködni -folytatná emberünk. Mint ezt a korábbiakból láthatjuk, ezzel el is kötelezte magát a rabszolgamunka, a negyedik rendiség mellett. A földművesről és a pásztorról, mint művészről szóló soraim bizonyára nem győznék meg őt.  Hát, őt meggyőzni lehet, hogy nem is fogom (Kuli László szerint nem is lehet, és mindenképpen el is fogja foglalni jól megérdemelt helyét a pokolban ☹) de a kedves olvasót megpróbálom. Amit eddig leírtam az bizonyos értelemben viszonylagos, és mondhatjuk, hogy a kultúra a vallással együtt a népek ópiuma, amely fájdalomcsillapítóként szolgálta az embert addig, amíg a modern tudomány sokkal jobb életminőséget és sokkal jobb fájdalomcsillapítókat nem talált fel (Elon Musk pedig már be is építette az agyunkba).

Állításom szerint ez nemhogy nem így van, de bármily’ lehetetlennek tűnik, valamilyen mértékben meg is próbálom bizonyítani az ellenezőjét. Hogy az ipari sonka előállításának nemcsak szubjektív dolgok a kellemetlen velejárói, mint az otthontalanság, vagy a munka élvezete, hanem olyanok is, hogy kihalnak a méhek, vagy diktátorok lépnek föl. Azt írtam, hogy az emberi kultúra nem más, mint a rend elérése. Mi ez a rend? Erről szeretnék a következő fejezetben szólni!

*a feleségem megrótt, hogy a mai negyedik rendiek nem használják már ezt a kifejezést, és a használatával hiteltelenítem a mondanivalómat. Ezt tudom, de egységes kifejezés hiányában használom. Mai megfelelői a „pesti”, Pesten a „budai”, „rózsadombi” a „művészúr”, „puhapöcsű” stb. nem fejezik ki pontosan a tartalmat, hozzá kell képzelni egy nézést is. A „tápos” teljesen megfelel, de székely tájszó, nem biztos, hogy mindenki érti.

** Tyirityán Zsolttól, a Betyársereg vezérétől hallottam, de valószínűleg nem tőle, hanem valamely radikális jobboldali gondolkodótól (pl. Evola) származik az a gondolat, hogy az emberi élet értelme a hősiesség (elnézést, hogy nem tudom a forrást, és elnézést kérek Tyirityán Zsolttól, ha mégis ő az). Ez egy nagyon fontos gondolat, amely összevág Scruton és az én megállapításommal a kultúra lényegéről, de alapformájában elsősorban a ksátrija identitású emberekre igaz. Ruskin azonban tulajdonképpen ezt terjesztette ki minden emberi tevékenységre -tehát tulajdonképpen az ő gondolata.

„…csak azért sóhajtottam, mert Amerika olyan volt, amilyennek képzeltem.

Afrikai eufóriámnak, a pikareszk életnek vége szakadt. Ott érzett boldogságom számtalan forrásból táplálkozott: a legfontosabb közülük talán éppen az volt, hogy végre-valahára megtaláltam a magamhoz való, reám szabott környezetem, mely úgy illett rám, mint kesztyű a kezemre. Így voltam a sivataggal, ahol az ég és a föld két konkáv lencséje közt állhattam, a díszlettelen és ősi színpadon, ahol a három monoteista vallás megszületett, és ahol módot találtam, vagy rákényszerültem, hogy a lét kérdésein, életen és halálon, jón és rosszon és tulajdon létezésem célján törjem fejemet. Igaz, hogy számottevő eredmény nélkül; de a gondolkodás egymagában, eredmény nélkül is félelmetes gyönyör, és ezt eddig nem tudtam. Csak éppen sóvárogtam utána titkon, de munkám, kötelességeim, szórakozásaim és időlopásaim közepette sohasem jutottam hozzá.

Ugyanez állt a sivatag ellentétére, a marrakechi vásártérre vagy Tanger zsúfolt sikátoraira. Az éjszakai teaházak kavarodása, a beszélgetések, késelések, temetési menetek, a szinte szemem előtt lejátszódó szeretkezések, a pletykák, alkuk, viták és verekedések e szétválaszthatatlan gomolyaga az élet intenzívebb, tökéletesebb és ősibb káoszát jelenítette meg előttem, mint bárhol Európában. Valahányszor ott ültem, azt éreztem, hogy kisebb hőemelkedést kaptam a részvétel gyönyörűségétől, és hogy a szívem eggyel vagy kettővel többet dobban minden percben. Ugyanezt a tökéletességet reprezentálták számomra: Amár, de a sivatagi rablóvezér, Szidi Mohamed csakúgy, mint a szamárárus szudáni kalmárok vagy a papucskereskedő, aki száz történetet mesélt, míg mellesleg a papucsot is megvettem. Az ember egyik régebbi fajtáját képviselték, melyet földrészünkön már csak a reneszánsz korában találhattam. Mégis magamra ismertem bennük, mert lényem egyik tökéletesebb, vonzóbb, gátlástalanabb és őszintébb inkarnációját képviselték. Azok voltak, aki titkon lenni szerettem volna, és akik szebben, ha nem is pontosabban mutatták képemet, mint a tükrök. Így legalább, ha már nem sikerült Lorenzo de’ Medici korában születnem, azzal vigasztalódhattam, hogy száz és száz alakban láttam önmagamat, még a járókelőkben is, akik nem szóltak hozzám, és csak éppen elsétáltak a marokkói színen, mint néma színészek.

Afrikai boldogságomnak ez volt az oka: kis időre sikerült kiszabadulnom a technikai civilizáció egyre nagyobb rabságot követelő, egyre jobban uniformizáló, egyre egyhangúbb és tűrhetetlenebb munkatáborából, és ugyanekkor ideiglenesen túltettem magamat azokon a megoldhatatlan dilemmákon is, melyekkel lelkiismeretem szembesített. Nem sokat panaszkodtam, de mindig fájlaltam, hogy születésem helye, elsősorban azonban ideje miatt a technikai civilizáció kellős közepébe pottyantam, méghozzá abban az időszakban, amikor a technika és a kultúra útjai kettéváltak, és az előbbi föléje kerekedett az utóbbinak. Amikor a világ röfögő és fortyogó embertenyészetté alakult át, mely futószalagon gyártott kacatért töri magát; amikor a technikával szövetkezett és azt kiszolgáló tudomány iszonyú háborúk és mészárlások közepette nagy hangon ígéri, hogy nemcsak átalakítja, hanem megjavítja az ember életét, de semmi eredményt nem mutat fel e téren. Kora fiatalságomtól fogva rühelltem (noha erről sem mertem sokat beszélni, nehogy reakciósnak tartsanak), hogy oly társadalomban kell élnem, mely hatalmas fejlődésen ment át, de filozófiai, etikai és erkölcsi szempontból lépésnyire sem jutott tovább Buddhánál, Szókratésznál vagy Krisztusnál, sőt szemmel láthatóan nem is kíván tovább jutni. Mindig szégyenkeztem, hogy oly világban élek, melyben ruháink, bútoraink, sőt konyhaedényeink is messze maradnak kecsességükben, szépségükben és színezésükben a bronzkori ember, a mükénéi polgárok vagy a reneszánsz szegényei csatjaitól vagy cseréptáljaitól; hogy az értelmiség jelentős része, szinte szemem láttára váltott át kultúremberből szakbarbárrá, míg a parasztság feladta ősi életformáját, hogy élete az iparvárosok reménytelen unalmába fulladjon, és legfeljebb a fürdőkádat, a mosogatót és a gőzkályhát kapja cserébe mindazért, amit elvesztett. Egy társadalomban, ahol az élelmiszeripar fejlődése elvette az ételek ízét és az italok zamatát, ahol a tömegcikkeket irgalmatlanul leöblíttetik a vásárlók torkán a tökéletes reklámhadjárat segítségével, mely nemcsak ínyeink jó ízlését pusztítja el, de gondolatainkba és tudatunk alá is befészkelte magát, hízeleg hiúságunknak, foglalkoztat, kondicionál és hülyít; egy társadalomban, ahol két értelmes ember nyájas beszélgetése oly erőfeszítést igényel az ellenséges közegben, hogy rövidesen nem lesz többé lehetséges; ami helyébe jön, a nagyvárosok bejáratánál vagy forgalmasabb útkereszteződésein ácsorgó autók utasainak ábrázatán látható, akik néma megadással fuldokolnak az ellenséges benzinbűzben, mintha csak természeti csapás lenne, és nem ők maguk hozták volna a világ nyakára. A rádiók alatt ücsörgő esti szomorúakat nézni még kétségbeejtőbb: ezek azt hiszik, hogy egy új világ hangját engedik magukhoz, és felfrissülnek tőle, holott vakondok, akik reménytelen periszkópjaikat nyújtogatják egy süllyedő világból.

A győztes technikai civilizáció végső rohama előtt még egy pillantást vethettem arra a tájra, melyben szívesen éltem volna. Ott még mívesekkel és mesteremberekkel beszélgethettem, akik nem a gép vagy a mesterségesen kreált, de aztán diktatorikusnak elfogadott tömegízlés szolgálatában töltötték életüket; pipafaragóval vagy cserepessel, aki büszke volt rá, hogy soha ugyanazt a két pipát ki nem faragta, ugyanolyan díszítésű bögrét még nem csinált kétszer. Ott még sajnálták a gépkocsi-tulajdonosokat, mielőtt irigylésükre sor került volna; sajnálták őket, mert hiszen, legalábbis képletesen, elvesztették lábukat, és porfellegek bűzébe burkolták magukat, anélkül, hogy az utazás és a séta gyönyörűségeit élveznék, anélkül, hogy a házakat, fákat, járókelőket végignézhetnék, az ismerkedési és társalgási lehetőségekkel élnének, tanulnának és szórakoznának; anélkül, hogy valaha rájönnének a keserű tényre, mely szerint az életet, melyet leélnek, nem érdemes leélni.

Minden örömöm és belső biztonságérzetem abból fakadt, hogy mentes voltam mindenféle politikai elkötelezettségtől. Neveltetésem, félénkségem, mindenekelőtt azonban a kíméletlen kategorikus imperatívusz, mely bennem lakozik, szűnös-szüntelen ösztönzött, sőt kényszerített, hogy jobb belátásom ellenére és egészséges önzésem tiltakozására oly dolgokat tegyek, melyeket voltaképpen nem akartam megtenni. Ahelyett, hogy szemlélődtem, verseket írtam, vagy egyszerűen a magam kedve szerint éltem volna, bizonyos humanista elveket követtem. Időm jelentős részét azzal töltöttem, hogy a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdöttem; igyekeztem minden igaz ügyet, melyet demokratikusnak és hazafiasnak tartottam, tollal, szóval és tettel szolgálni. Magyarországért Marokkóban édeskeveset tehettem. Mi több, állandó boldogságot éreztem, hogy kint vagyok belőle, és ilyen szép sivatagban bujdoshatom, amilyen se Mikes Kelemennek, se Mednyánszky Cézárnak osztályrészül nem jutott. Nem tehettem semmit: alighanem ez volt oka, hogy még a szabad francia rádiót sem hallgattam, és visszautasítottam a kávéházi dumák és politizálások lehetőségeit is. Talán azért, mert a bennem élő kategorikus imperatívusz cselekedetet követelt, nem fecsegést. Vagy talán azért, mert végre ez egyszer úgy élhettem, mint ahogy mindig szerettem volna az ideológiáktól fertőzött és politikából ki nem gyógyuló huszadik században. Szemlélődtem, verseket írtam, és maradék időmet a szerelemnek és a szórakozásnak szenteltem.

Miközben a szálló aktatáskákat figyeltem, hirtelen megcsapott Hollós doktor üdvözlő beszédének egyik mondata. Ebben a mondatban az Amerikában reám váró politikai feladatokat sorolta fel; nyilván el vagyok szánva, hogy mindent megtegyek mind az Amerikai Egyesült Államokért, mind szenvedő hazámért, mely ezt a háborút, csakúgy, mint a többi két tucatot Mohács óta, el fogja veszteni. Amikor ezt meghallottam, elfogott a csendes melankólia. Rájöttem, hogy nemcsak a technikai civilizáció Mekkájába, a leghatékonyabb kapitalizmus Rómájába és az anyagi javak Babilonjába érkeztem, hanem egyúttal barátok, ismerősök, lelkes hívek, honfitársak közé és egy politikai szervezet kebelébe, ahol réges-rég várnak, és előre kiosztották reám a szerepemet. A kötelesség, a politikai becsület és a hazafiság kiéhezett démonai most úgy vetik magukat reám, mint ördögök a kárhozott lelkekre; és nem lesz menekvés.”  Faludy György: Pokolbéli víg napjaim

 E mostani részben rövidnek kell lennem, hisz’ helyettem Faludy beszélt oly sokat, és amit írt, ahhoz nem sokat kell hozzátennem. Ott fejeztem be a múltkor, hogy a régi falvak, falusi házak sokkal szebbek, mint a modernek. Hogy merem ezt állítani? Hiszen a mai falusiak többségükben szebbnek látják az újakat, a régit, ha tehetik lebontják, ha nem átalakítják, ha ezt se, szégyellik. Hát persze, mert ők még a hagyomány útmutatásai szerint élnek. Az a hagyomány pedig, amiben ők élnek, már a modernista propagandával átitatott hagyomány, ahol az új a jó, a régi a szégyellnivaló. Ráadásul a régi a szegénységre emlékeztet -vagy legalábbis a modernizálatlanságra, ami -megtanulták- rossz. Egyszer egy néni -és pont a mi falunkban, Muzsnában- „csúnya háznak” nevezett egy gyönyörű, régi -bár kicsit düledező- kúriaszerű épületet. Ott szegények biztos sose laktak (legföljebb most), minden építész (még a modernek is, de még a másodvonalbeli, üzleti szemléletű, kevésbé művészlelkek is) szépnek mondta volna. A csúnya -a rossz állapot mellett- az elmaradottságra utalt. És, komolyan mondom, a néninek és a hasonlóan gondolkodó embereknek igaza van! Nemcsak az agymosó propaganda működött. Nagyon szoros az összefüggés a modernizáció szintje és az „életszínvonal” között. Aki kimarad lemarad. És aki lemarad, az nyomorba jut. Ez nem tréfa. Viszont ebből a szempontból minden csúnya -a Sixtus kápolna, a Boboli kert, a Tádzs Máhál. A modernek így is gondoltak rájuk, vagy legalábbis a náluknál kisebb hírű, művészettörténeti jelentőségű társaikra ->>bontócsákányt nekik!<<. Nekünk, posztmodern értelmiségieknek, akiket megragadnak a szép formák, mégha tartalmukkal nem is nagyon tudunk mit kezdeni, ez barbárság. De hiába. Az esetek többségében a globalizáció elsöpri őket. Erre van igény. A kapitalizmus ugyanis megalázó a gondolkodó emberre nézve, hisz a tömeg igényeihez, beidegződöttségeihez alkalmazkodik, így az általa kívánt megoldás ritkán felel meg a magasabb szellemi igényeknek, vagy akár a józan észnek, de lealacsonyítja azokat, akik nem gondolkodásból, hanem hagyományból cselekszenek , mert  alantas, főleg pedig külső szempontú indítékokat csempész a hagyományba a rosszabbfajta babonákra, hiedelmekre emlékeztető módon. Még szerencse, hogy vannak már kellőképpen modernizált emberek, akik fizetőképes keresletet jelentenek a nosztalgiára. Így lesz a régi élet kereteiből nosztalgikus díszlet. Mi az a nosztalgia? A blog elején, mikor kritizáltam a mai világ konzervatívjait, említettem, hogy elevennek hazudnak egy olyan világot, ami már elpusztult -abban a formában, ahogy bemutatják, egészen biztosan. De ha az emberek át vannak itatódva a modernitással, ami ráadásul sokkal jobb életet biztosít nekik, mint ahogy azok éltek, akiknek az élete, életük díszletei iránt nosztalgiát éreznek, akkor honnan a nosztalgia? Nyilván nem onnan, hogy ezek a gyermekkorukra emlékeztetik őket. Ma már csak a nagyon-nagyon idős emberek, mint pl. a feleségem nyolcvanhét esztendős nagymamája, akit már említettem, hogy még vannak emlékei a régi, valódi paraszti világból, emlékezhetnek az „anciѐme régime-re”. A túlnyomó többség nem. A nosztalgiát más okozza. A régi világ egyszerűen szebb. Kerekebb. Ezért hiszik sokan, hogy egészségesebb is volt, meg, hogy az emberek erősebbek voltak. Az életük célja volt más. Miért szebbek a régi épületek? Elárulom, mint szakmai titkot, hogy régimódi épületszerkezetekkel sokkal könnyebb szép házat tervezni, mint korszerűekkel (természetesen azoktól sem lesz automatikusan szép). Akkor miért nem ilyeneket használunk? Azért, mert a rendszernek nem célja, hogy szép házak épüljenek, pontosabban, nem ez a célja. A korszerű szerkezetek általában megkönnyítenek egy csomó dolgot: könnyebb őket szállítani, bedolgozni, gyorsabban száradnak, nem kell nagyon érteni hozzájuk, nincs szüksége kézügyességre a kőművesnek, nincs szükség kőművesre, így az egész olcsóbb. Makovecz Imre szerint egy ház megszületésekor a legfontosabb az építés drámája. Nevezhetnénk az építés rítusának, vagy nagyon blikkfangosan a ház építés alatti átszellemesítésének. Primitív népeknél létezik olyan, hogy egy tárgy (pl. harci csónak) létrehozása során az azt eredetileg megalkotó isteneket, szellemeket mímelik. Én azonban nem ezt hiányolom, hanem az emberi szellem, kreativitás nyugodt, tudatos, célra összpontosított gyakorlását. Kapitalista rendszerben ilyen nem szükséges, sőt káros.  Általánosságban nem helyeken nem házak épülnek (vagy inkább jönnek létre), nem építők által. A mai építőipar, pipa- és bögreipar célja nem a ház, a pipa vagy a bögre, hanem a haszon. A rendszer nagyon hatékony, a jelentős haszonból még a népnek (a gyárakban, építkezéseken, adminisztrációban dolgozó negyedik rendieknek) is lecsorog, sokkal több, mint egykor. Csak éppen elvész valami. A lényeg.

„Mindjárt odamentem hozzá, megfogtam a kezét, és azt mondtam, hogy jöjjön velem néhány lépést, mert valami fontos dolgot szeretnék kérdezni tőle. Nagyon barátságos volt, és szinte táncolva jött velem. Amikor néhány lépést csakugyan félrementünk, a vállára tettem a kezemet, mélyen a szemébe néztem, és azt mondtam neki:

- A maga lelke most tiszta; mondja meg tehát nekem, hogy mi célra vagyunk a világon?

A négernek megmerevedett egy pillanatra az arca, majd hirtelen kacagni kezdett, s kacagás közben folyton azt mondta:

- Furcsa, furcsa, furcsa.

Aztán ismét megmerevedett az arca, mélyen a szemembe nézett, és így szólt:

- Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

Ahogy ezt kimondta, ismét kacagni kezdett, de nem egészen úgy, mint az előbb, hanem a keserves és az örökké hontalan ember könnyes kacagásával. Még a térdit is csapkodta, miközben folytak a könnyei. Majd hirtelen azt is abbahagyta, újra a szemembe tekintett, utána pedig szaladni kezdett lefelé a hegyen.”

Tamási Áron: Ábel Amerikában

Az alapvető (pozitív) emberi tulajdonságokon nyugvó, általam természetesként leírt rendek tárgyalását ott hagytam abba, hogy a polgárság, a harmadik rend nem érzi, nem is érezheti jól magát a kapitalista világban. De nem érzi igazán jól magát senki. Miért állítom ezt, amikor korábban azt állítottam, hogy a modern világ sokkal magasabb életszínvonalat -mai közgazdaságtani értelmében használva a kifejezést- biztosít, mint bármi korábban? Nézzünk egy példát! Az első fejezetben dícsértem a modern egészségügyi rendszert. Mégis, sok ember szívesebben fordul természetgyógyászhoz, táltoshoz, felcserhez, vajákoshoz, mittudoménmihez, mint az állami egészségügyi intézményhez, pedig, ha a statisztikákat nézné, lehet, hogy emebben kellene sokkal inkább bíznia. Hogy óvatosan közelítsem meg a válasz megadását, elsőként hadd mondjam, hogy talán azért, mert ezek személyesek, míg egy modern kórház személytelen. És ez igaz is. De hasonló jelenség, hogy még olyan emberek is szívesebben kötnek templomban (Magyarországon - ahol az állam nem ismeri el az egyházi esküvőt – templomban is, de a lakodalmat az egyházi szertartáshoz igazítva) házasságot, akik különben nem járnak oda, sőt, nincs is különösebben jó véleményük az egyházról. Pedig a papot éppen olyan kevéssé ismerik, mint az anyakönyvvezetőt!

Hadd jegyezzem meg, hogy az anyakönyvvezetők a modern-posztmodern kettősség ékes bemutatói, posztmodernek lévén már jóval a posztmodern előtt. Az anyakönyvvezető ugyanis a „második névadásban” kapott helye szerint egy állami hivatalnok, aki a házasságjogi szerződés korrekt és szabályszerű megkötéséért felel, és az Államot képviseli a házasság, ezen háromoldalú(!) jogi állapot létrehozásakor. Ilyenkor a feleket a házasságjogi szabályok betartására figyelmezteti, mint ahogy az ügyvéd teszi ezt egy adás-vételi szerződés megkötésekor. Egy pontos, és a hivatali működéssel szinkronban lévő anyakönyvvezetői beszédnek így hát ilyennek kéne lennie: „Tisztelt felek, XY tanúk előtt kinyilvánították házassági szándékukat és fellebezés nem érkezett, én tehát, mint a Magyar Állam képviselője önöket az ennyiedik évi (X. hó Y.-i) ennyiedik tv. (a házassági állapot létrejöttéről) Z.-edik §-a alapján házastársaknak nyilvánítom. Egyben felhívom figyelmüket, hogy a házasság során a … tv Y.—adik §-a alapján ilyen és ilyen kötelességeik vannak egymással és esetleges születendő gyermekeikkel kapcsolatban, egyben jogosulttá váltak a … családjogi tv értelmében az X. § szerint ilyen és ilyen. a Z. § alapján pedig emilyen és emilyen kedvezmények igénybevételére. Válási igényüket a … tv (stb. stb.) értelmében hivatalomnál jelenthetik be, a válóper lefolytatására a lakhelyük szerint illetékes kerületi bíróság illetékes! INDOKOLÁS a mai napon előttem megjelent X.Y. és Z.Q. felek házasságkötési szándékukat nyilvánították ki. Az általuk benyújtott dokumentumok alapján meggyőződtem arról, hogy kizáró ok nem áll fenn. Ezért a mai napon a fent említett felek között a házasság megkötését megállapítottam. Anyakönyvvezető a jegyző nevében.” De nem ilyen. Helyette a szeretet csodálatos erejéről, meg a legszebb érzésről, meg miegyébről beszélnek. És az ember, akinek csak egy kicsit is van füle a hallásra a falat kaparja, olyan kellemetlenül érzi magát. Az általam az imént felvázolt modern szöveg helyett ugyanis posztmodern szöveget nyomnak. Megpróbálják földíszíteni a modernitást, mert úgy vélik kell egy kis ünnepélyesség, valami szertartásosság, valami rítus. De ez csak hamis máz. Ami nem jelenti azt, hogy a „letisztult”, „sallangmentes” modernitás egy kicsit is jobb lenne -mint láthattuk. Olyan ez, mint amikor Robespierre mindjárt a kezdet kezdetén észrevette, hogy a tiszta ráció uralmából valahogy hiányzik valami ezért gyorsan megalapította a Legfelsőbb Lény kultuszát (természetesen magát téve meg mindjárt főpapnak).

Az a helyzet, hogy a szép új világgal valami nagyon nem stimmel. Miközben fantasztikus gazdasági, népjóléti, tudományos eredményeket ért el, valahogy az emberek nem érzik benne otthon magukat. Erre hozok egy konkrétan az otthonokról szóló példát. Gerle János Budapest és az ő identitásállaga című írásában így ír: „Megpróbálom valamiféle rendszerbe foglalni az identitásvesztés területeit.

A városi környezet gyorsabban változik, mint a lakói (akik szintén gyorsabban cserélődnek, mint amilyen gyorsan identitásuk összekötődhetne a környezetükkel). Közömbös a változás minősége, ha azt eredményezi, hogy fiatalkori emlékeim színhelyeinek nyomát sem találom. Különösen súlyosan hat - egy nemzedéken belül persze -, ha még a városszerkezetet sem ismerem fel. De a nosztalgián túltekintve: nemzedékektől független egy városra, városrészre jellemző szerkezet, amit az egyes kerületi szabályozási tervek folytonos átrajzolása (nem karbantartása, ami viszont hiányzik, hanem korábbi elveinek felrúgása) jól érzékeltet.”  A blog elején említettem az azóta sajnos elhunyt Roger Scrutont, illetve, hogy ő a a mai kapitalizmus fő bűnének a globalizációt tartotta, s főleg abban az értelemben, hogy az emberek elvesztették a rálátást arra, hogy ki termeli az élelmüket, készíti a tárgyaikat, sőt, ki alakítja a környezetüket, vagyis a megszűnt személyesség szempontjából. Az a város, település, ami folyton és nagymértékben változik, ráadásul ez a változás közönséges polgára szempontjából ismeretlen, távoli, és személytelen erők működése következtében jön létre, nem otthon többé, legföljebb lakóhely. „Ez a város születésem helye” -írta Petőfi Kiskunfélegyházáról -valószínűleg tévesen, a legtöbb forrás Kiskőrösre teszi szülőhelyét. Ha ma születne kiskőrösi szülők gyermekeként akkor legföljebb abban hibázna, hogy nem Kiskunfélegyháza, hanem esetleg valamely más város szülészetét kellene megnevezni, de Kiskőröst semmi esetre, mert itt -ha jól értelmeztem, nincs szülészet, egyetlen ember születési anyakönyvi kivonatában sem szerepel többé Kiskőrös. Vagy akár egyetlen falu. Nem, hiszen nem is születik ott senki, ez így korrekt, nem? De ha valaki mégis ott születnék, akkor az szerepelne! Nos, nem. Konkrét példát tudok arra, hogy egy asszony egy Fejér megyei faluban váratlanul és gyorsan szülte meg gyermekét, gyakorlatilag egy időben azzal, hogy a mentők kiérkeztek. A mentők ezekután bevitték őt és a kicsit a székesfehérvári kórházba, ahol elvégezték a szokásos vizsgálatokat, adminisztrációt stb. Ezekután a születési anyakönyvbe bekerült a gyermek születési helye: Székesfehérvár. Hogyhogy, ez így nem hamis adat szolgáltatása? De. Tanúk is bőven vannak rá. Csakhogy a kórházi és hivatali bürokratikus protokoll és főleg rutin egyszerűen nem készült föl arra a lehetőségre, hogy valaki nem a kórházban születik. Falvakban csak ne szülessenek emberek! Az sok plusz macerát jelentene. Ehelyett ilyenkor egész egyszerűen a valóságot hozzáigazítják a protokollhoz. A fenti nem egyedi eset, illetve csak abból a szempontból, hogy azt a rendszer általában kiküszöböli, hogy bárki is az előírt kórházakon kívül szülessék. De arra mindenki rengeteg esetet tud, amikor a hatóság a maga szempontjából „nagyvonalúan” járt el (fordítva bezzeg annál kevesebbet). Megpróbáltam kideríteni, hogy hogy is állunk a kiskőrösi, félegyházi stb. szülészetekkel, de nem egészen sikerült, mert az egész rendszer annyira bonyolult, hogy az ember eltéved benne. A bürokratikus logika itt is felülírja a józan észt.

Egy olyan világban élünk, ahol a valóságot hozzáigazítják a protokollhoz. Tulajdonképpen erről szól a „második névadás”. Nem akarok demagóg lenni. Mikor Petőfi született nem jött ki érte a mentő, mert nem volt mentő. Nem vitték be a kecskeméti, vagy más kórházba, mert egyrészt kórház se nagyon volt (s ha bevitték volna -Semmelweis felfedezése, pontosabban protokolláris reformja előtt- az annál rosszabb lett volna), az utat meg végkép nem tudták volna gyorsan és biztonságosan megtenni.

A kiskőrösi (innen gondolják, hogy legvalószínűbb az itteni születés) evangélikus lelkész matrikulázta az evangélikus egyház anyakönyvébe, ha leégett volna a parókia, semmi nyoma sem volna a költő születésének. Volt viszont egy közeg, ami pontosan tudta mindenkiről, hogy ki-kicsoda. Ez a közösség. Közösség nélkül (többek között) nincs otthon. Mik tartoznak hozzá az otthonhoz? Építészként természetesen azt mondom, hogy az épített környezet. Ez bizonyos szinten független a benne élő közösségtől, tehát elképzelhető, hogy a Wroclawban élő lengyelek szeretik a városuk kinézetét, noha azt egészen más emberek hozták létre, amikor a várost még Breslaunak hívták. Sőt, sok jel vall arra, hogy a város épített örökségének minősége hat az ott élők gondolkodására. Az épített örökség eltüntetése -mely a modernizmus egyik hangsúlyos programpontja volt ma is folytatódik, de a posztmodern fordulattal az értékes együtteseket már védeni igyekeznek -csakhogy a logisztikai rendszerré váló modern városokban ezek -Ekler Dezső szavaival – skanzenekké válnak. Skanzen a közösség nélküli építészeti érték. A fentiek csak annyit bizonyítanak, hogy az ilyenen skanzenek is jobbak, mintha elpusztítanák az értéket, még a holt érték is bír valamekkora teremtő erővel.Új, valódi városok ugyanis már nem nagyon épülnek. Kétségtelen, hogy a posztmodern fordulattal belvárosaink (skanzen vagy sem) élhetőbbé váltak (tehát az Apparátusban sem mindig a negatív folyamatok dominálnak), de egyúttal folytatódott elnéptelenedésük. Az új üzlet vagy bulihely tulajdonosok (legyenek ezek akár valóban jó helyek) már a legritkábban laknak helyben. Az azokat használók még kevésbé. Arról beszélünk, hogy lehet-e egy városnak bulinegyede, ami a helyiek kárára van, de a külvárosokban élő fiatalok és a turisták hasznára. Föl sem merül, hogy egy városrész boltjai, kocsmái az ott élőket szolgálják elsősorban. A városi közösségek megszűntek. Márpedig innentől kezdve az összes ott vásároló, szórakozó ember idegen, külső használó. (Persze, tudatában vagyok vele, hogy minden nagyvárosnak mindig is volt ilyen, idegeneknek számára szolgáltató szerepe. De a helyi közösség is annál erősebb volt -pont az ilyen nagyvárosok a városi communitas legerősebb helyei). Aki pedig külső használó, az nincs otthon. Sem ott, sem máshol. Ahol pedig az emberek nincsenek otthon, az nem hely. Helytelen, ahogy azt szintén írtam már. A fentiek természetesen nemcsak a városokra, hanem -sőt fokozott mértékben- a falvakra is igaz. Márcsak azért is, mert itt az épített környezet sérülékenyebb, gyakorlatilag az életforma függvénye. Fönntartói a szokás, hagyomány, tájhasználat. Ha ezek megváltoznak megváltozik a falu képe is. Olyannyira, hogy mára a fejlett világban jórészt megszűntek a valódi falvak. Hagyományos képe csak félig elhagyatott, a modernizációból kimaradt „elmaradott” helyeknek van. Legföljebb a turizmus számára fedezik föl az ilyen helyeket, hogy ők is skanzenként szolgálják az idegenforgalom iparágát. Fölfedezik, mert sokkal otthonosabbak és szebbek, mint bármi, amit a modernitás létre tudott hozni. Hogy ez miért van így, arról legközelebb szeretnék írni!

„ahonnan én jöttem, annak a miliőnek nincsen semmifajta speciális kulturális tradíciója. Egy ilyen alkalmazotti réteg, a parasztsághoz sincsen igazából semmi köze apáméknak, vagy nem volt, de állatot tartottunk, tehát a tevékenység megmaradt, de a paraszti kultúráról már régen nem volt szó a faluban, munkáskultúra semmi nem volt, tehát nem tudom megnevezni, hogyha be kéne valami hagyomány sorolás alapján illeszteni magamat - polgári kultúra ugye elő sem jött, tehát én egy kulturálatlanságból jöttem, egy ilyen eklektikus valamiből jöttem.”  Orbán Viktor, 1989

 Még egyetlen rész erejéig foglalkozom a magyar társadalommal. Azért teszem, mert úgy érzem, hogy nem foglalkoztam egy nagyon fontos, sőt meghatározó, ugyanakkor rendkívül nehezen definiálható csoportjával: ők a modern Magyarország sikeremberei. Modern Magyarország alatt körülbelül az 1970-es évek második felétől máig terjedő szűk ötven esztendős periódust értem most. Beszéltem az oligarchákról, mint kulcsfontosságú társadalmi-gazdasági szerepet betöltő egyénekről, beszéltem a késő Kádár kor pártnómenklatúrarétegéről, ezek fontos társadalmi szerepéről, de arról nem, hogy kik is ezek? Honnan a csudából kerültek elő? Nos, erre a kérdésre pontos választ most se fogok tudni adni, de néhány érdekes jelenségre megpróbálok rámutatni! A késő Kádár kort egy sajátos embertípus dominanciája jellemezte. Ez a reformkommunista. Megjelenéséről talán a legösszefoglalóbb annyit mondani, hogy szerintem már ők voltak „Kádár apró dögei” (kisbetűvel, a nagybetűs nagy dögök, Kádár János, Apró Antal, Dögei Imre mellett). A reformkommunista elnevezés annyiból találó, hogy a kommunista rendszer haszonélvezőiről, működtetőiről -és mindenképpen nyerteseiről- van szó, és a kommunista világhoz tartoztak, abból nőttek ki. Annyiból azonban abszolút nem találó, hogy a reformkommunisták pont a kommunizmusban, a szocializmusban egyáltalán nem hittek. Sőt. A reformkommunisták alapvetően a neoliberalizmusban hittek, és egyes esetekben ez a milton friedmani eszmék tételes megvallását is jelentette, de többségében egyszerűen annyit, hogy az illető az evolúción és „az erősebb kutya baszik” elven kívül semmiben nem hitt. A szocialista rendszer pedig szükségszerűen, cinikus, elnyomó és bürokratikus jellegéből fakadóan azt eredményezte, hogy a fontos állami pozíciókban, talán a legfelső, régről ottmaradt és Moszkva támogatása miatt elmozdíthatatlan vezetőket leszámítva igazi kommunista alig maradt, azokat mind a reformkommunisták foglalták el. Az a sajátos helyzet jött hát létre, hogy még a rendszer ellenzéke, a Demokratikus Ellenzék, de még a lakitelkiek is „baloldalibbak” voltak, mint a kommunista vezetőréteg. Ők csak saját sikerükben hittek, amit igazi kapitalista módjára szakértelmükkel magyaráztak. Erre mondta Csurka István, hogy a szakértelem bolsevista trükk. A rendszerváltás története, úgy vélem, sajnos valóban a reformkommunisták hatalomváltásának története, ahogyan ezt ők sokszor állították is. Na de hogyan, és miben jelent ez meg? Mielőtt erre válaszolok, hadd tegyek két módszertani kitérő mondatot: sajnos nagyon kevés vagyok ennek a folyamatnak a felgöngyölítéséhez, és talán messze is vinne blogom tárgyától. Így hát két aspektusból nézem ezt; az egyik, hogy milyen szellemiséget hordoztak ők, és hogyan jelent ez meg, a másik pedig, hogy milyen társadalmi szinteken figyelhetjük ezt meg!

Az első, amit ennek kapcsán fontos leszögezni, hogy a reformkommunisták, ezúttal valóban a reformközgazdászok vezérletével voltak azok, akik (miután -gondolom az információk egy részének elhallgatásával- meggyőzték róla az „Öreget”) felvették a kapcsolatot a Piacok képviselőivel, az IMF-fel és a Világbankkal, sőt, az országot hitelcsapdába vezetve egyben az alávetés gesztusát is megtették -még bőven a rendszerváltás előtt. Másodszor a kommunista állambiztonsági és titkosszolgálat nagyrészt a reformkommunisták kezében volt, és e szolgálatoknak az egész folyamatban fontos szerepe volt -a részleteket természetesen nem ismerem. Ezek döntő fontosságú dolgok. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy a reformkommunista „szellemiség” szerepe még sokkal-sokkal fontosabb. A harmadik, amiről írni fogok, az, hogy hogyan szerezték meg a reformkommunisták a „zsidóság” irányítását. Nyilvánvaló, hogy a reformkommunisták, főleg az elit rétegük jelentős része „zsidó” volt. Ez a néhány fejezettel ezelőtt tárgyalt „aczéli kompromisszum” egyenes következménye volt. Ugyanakkor létezett egy kisszámú, de aktív, ideológiailag elkötelezett, kulturálisan, főleg az alternatív kultúrában beágyazott és Nyugatról támogatott „zsidó” csoport (vagy inkább csoportok együttese), amely kifejezetten szemben állt a rendszerrel, a Demokratikus Ellenzék. Ideologikusan elkötelezettet mondtam, és ez igaz is. Ugyanakkor ideologikusan egységeset már nem mondhatok: liberálissá lett egykori maoisták, roncstársadalmat kutató szociológusok és ezeket istápoló lelkészek, újbalosok és hagyományos liberálisok egyaránt voltak közöttük. Ami viszont egyesítette őket (az alapvetően aufklärista alapállás mellett), az a cinikus szocialista társadalom és vezetői (a kommunisták és főleg reformkommunisták) iránti megvetésük és elutasításuk volt. Mégha némelyikükkel rokoni szálak is kötötték össze őket. Nem emlékszem, sajnos, pedig nagyon fontos volna, hogy kitől (emlékeim szerint egy hölgytől) hallottam a következő beszámolót. Az illetőt, mint a D.E. tagját egyszer egy találkozóra hívták. A találkozón jelen volt néhány ismerőse, jó páran olyanok, akiket látásból ismert, de ismeretlenek is. Nem értette, hogy mi köti őket össze, aztán rájött, hogy valamennyien „zsidók”, sőt ez esetben zsidók. Ekkor megjelent a (z MSZMP) pártközpont egy prominense, és fölolvasott egy valamelyest antiszemita, vagy, ha akarjuk annak tekinthető (talán Csoóri Sándor) írást. Majd elmondta: a jelenlévők dolga eldönteni, hogy „ezekkel” akarnak-e együttműködni, vagy pedig velük, akik, akár hiszik akár nem, maguk is régóta a demokratikus átmenet elősegítésén dolgoznak és elkötelezettek, hogy „ez a világ” ne jöhessen vissza. S persze érzékeltette, hogy ők egy kutyának a kölykei, bár ki, természetesen nem mondta. Ezt az akciót követte sok más, a taxisblokád, a demokratikus charta, míg végül „összenőtt, ami összetartozott” Orbán Viktor szavaival). Ezzel a reformkommunisták két nagy győzelmet arattak. Először is megosztották a „rendszerváltó erőket” (az idézőjel azért, mert, mint láthattuk, nem ők voltak az erő a rendszerváltás mögött), ráadásul a magyar társadalomnak is kiváló gumicsontot vetettek a régi „népi-urbánus” (valójában „dzsentri” - „zsidó”) ellentét újbóli fölelevenítésével a divide et impera elv mentén. Másodszor pedig megszerezték a D.E., most már SZDSZ mögött álló külföldi („Piacok” és a „nemzetközi közösség” általi) támogatást, elkerülve ezzel, hogy ez a támogatás, mint Iliescu, Milosevic, Meciar esetében, esetleg az ellenzéknek jusson.

Legalább ilyen fontos a különböző rendű és rangú reformkommunisták szerepe a privatizációban, és az oligarchia létrejöttében. Raskó György (az Antall kormány mezőgazdasági államtitkára) említette nemrég, Gulyás Márton műsorában, hogy -kutatásai szerint- a ma Magyarországon működő mintegy harmincötezer „életképes”, azaz kapitalista alapon működő családi gazdaságból körülbelül harmincezer tulajdonosai volt Tsz elnökök, Tsz főkönyvelők, főagronómusok, falusi párttitkárok vagy leszármazottaik (hja, a szakértelem meg a piac). Ez több, mint 85%! Magyarul: az, hogy a vidék „kommunista” urain, haszonélvezőin, nyertesein kívül (természetesen a földtulajdon nagyrészével bíró oligarchián és külföldieken kívül) bárkinek földje van ma, a rendszerváltás, és kárpótlás után, az gyakorlatilag statisztikailag elhanyagolható véletlen. Hogy ez hogyan járul hozzá a vidék elszegényedéséhez, elnéptelenedéséhez, alkoholizmusba hanyatlásához és elcigányosodásához, kívül esik jelen írásom tárgyán, de azért könnyű megvonni az összefüggéseket. Ezek azonban csak a kishalak. Alaptételként kimondhatjuk (ahogy arról korábban is írtam): a rendszerváltás az a folyamat volt, amikor a reformkommunista menedzsment -természetesen a nemzetközi nagyuraknak köteles adók megfizetése után- saját nevére írhatta az országot. Arról is írtam, hogy ennek a folyamatnak kulcsszereplői voltak az oligarchák. Nem írtam azonban az ő eredetükről. Nos: az oligarchák a kommunista menedzsment topmenedzserei voltak, egész pontosan azok, akik bennfentesek voltak. Akik ismerték a dörgést. Akik kiröhögték a balekokat, különösen az Antall kormány naiv „dzsentrijeit” (kivéve a valószínűleg nem kisszámú beépített embereiket és azokat, akikben időben kialakult a zsákmányszerző ösztön). Ők voltak az új világ urai, ahogy ők uralták a régit is, persze ahogy akkor az orosz medvével és helyi csahosaival, úgy most meg a Tőke uraival együttműködésben és azok szolgálatában.

Volt azonban egy csoport, akik szemben álltak a reformkommunistákkal, lenézték őket. Nem azért nem kedvelték őket, mint a SZDSZ alapítói, hogy aprópénzért elárulták a Felvilágosodás eszméit, a baloldaliságot, marxizmust és egy elnyomó, ideológiailag érdektelen szürke és bürokratikus rendszert vezetnek. Sem nem azért, mint az MDF-esek, hogy a nemzet sorskérdései iránt érdektelen, a határon túli magyarokért egy fűszálat sem keresztbe tevő, sőt őket egyszerűen letagadó tolvaj bandáról van szó. Ők azért nézték le a reformkommunistákat, mert cikik voltak. Cikik voltak avítt, falmelléki szövegeikkel, törvényszövegcsavarásaikkal, VOR öltönyeikkel, rossz hangulatú, elegánsnak szánt, de ízléstelen irodáikkal, a süppedős fotelekkel. E fiatal csapat mentora Soros György volt. Sorosról már korábban említettem, hogy a „nemzetközi közösség” egy fontos intézménye. Egyfajta előretolt helyőrség. Valahol félúton áll a CIA és a State Department (az amerikai külügyminisztérium) között. Ahol -ellenséges, idegen területen- többre van már szükség, mint amit a kémek, ügynökök elvégezhetnek, de a külügyminisztérium még egyáltalán nem, vagy egyes, kényes területeken még nem jelenhet meg, ott szoktak megjelenni Soros „civilszervezetei”. (Egyik ilyen tevékenysége a színes forradalmak szervezése, előkészítése -Gyuri bá’ kedvence a narancs szín, emlékezzünk az ukrajnai narancsos „forradalomra”). Nos, Soros, az SZDSZ mellett, sőt náluk is jobban, ezt a fiatal, harcos csapatot támogatta: a Fideszt. A Fidesz tagjainak egy része, például Orbán Viktor, pártnómenklatúrához tartozó családokból érkezett, igazságtalan volna azonban tőlem, ha ezek alapján reformkommunistának nevezném őket. Nem vitatom el a csapat demokratikus, antikommunista (anti - reformkommunista) elszántságát. Úgy vélem azonban, hogy Soros azért választotta őket, mert úgy érezte, e modern, friss, fiatalos (klasszikus modernista erények!) társaság, nem kötődik a múlthoz, olyan, aki utazni, bulizni, szórakozni akar, főleg pedig sikert és hatalmat. Olyan, mint az éppen ezekben az években kiépíteni kezdett „nemzetközi közösség” többi talpasa, aki az elérhető privilégiumokért megbízhatóan fogja szolgálni feljebbvalóit. Ebben ugyan tévedett, hogy miért, annak hosszú lenne a története, többé-kevésbé ismerjük. A Fidesz, miután nem állt be a reformkommunisták mögé (leírták őket és nem is hívták? nem elégedtek meg a konccal, amit kínáltak?  csicskaszerep jutott volna nekik, és ezen halálosan, máig tartó mély sebbel megsértődtek? valódi rendszerváltást akartak? -nem tudom) már az Antall kormány idején észrevette a jobboldalon megnyílt politikai teret, oda sorolt be, hogy aztán a nemzeti, konzervatív pártokat leszalámizva a „dzsentri” egyedüli vezérének pozíciójából építsen ki minden korábbinál hatékonyabb uralmi szisztémát, immár nagyrészt a „dzsentri” nélkül. Abban azonban nem hiszem, hogy tévedett volna Soros, amilyennek az ifjú gárdát látta. A Fidesz (ami persze már nem párt, hanem magáncég) nagyon-nagyon sok intézkedése, sőt, ezek többsége értelmezhetetlen, ha a Fideszt a jobboldal, vagy ennél sokkal pontosabb nevén, a „dzsentri” részének tekintjük. Mindaz, ami „posztmodern” „párttá” teszi (a „posztmodern pártok” alapvetően nem pártok a szó hagyományos értelmében -külföldön sem). Ezekről korábban írtam, így csak röviden: a kőkemény hatékonyságelv, propagandamédia, trollok szerepeltetése, cinizmus, marketing-kormányzás, a földek oligarcha kézre adása, jó viszony ápolása klasszikus reformkommunista oligarchákkal stb.

Főleg pedig és mindenekelőtt: a negyedik rendnek játszás. Erről is beszéltem korábban, most egy kicsit más aspektusból vizsgálom. A Fidesz „szakértői” -e klasszikus cinikus modern üzletemberek, tehát kvázi reformkommunisták- bemérték, hogy a többi érdektelen, és mivel komoly hatalmi tényezőt se jelentenek, ezért kell a negyedik rendet megcélozni, ezért kell az üzeneteknek egyszerűeknek, olcsóknak és zsigerekre hatóknak lenni, ezért tilos az értelmiségi jellegű szakmai, politikai vita. Ez nem más, mint a „nemzetközi közösség”, a reformkommunisták, a kapitalizmus nyerteseinek nagyképű mosolya az idealisták fölött. Nem gondolom mégsem, hogy csak ez volna. Úgy érzem, hogy Orbán Viktor visszatért a gyökereihez. Ezalatt nem is csak és elsősorban a családját értem. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy édesanyját, ha nem is nagyon közelről, személyesen ismertem, és több olyan embert is ismerek, akik személyesen ismerték az egész Orbán családot. Édesanyjáról, aki tanítónő volt, csak jót mondhatok, igaz, édesapját, aki verte ő maga is erőszakosnak jellemezte, egy ismerőse pedig így: párttitkár volt, mi többet mondjak? Mégsem gondolom, hogy egészen primitív negyedik rendieknek mondhatnánk őket, inkább klasszikus negyedik rendi alsó értelmiségnek (akiket a már többször megidézett I/F/13 fejezetben jellemeztem részletesen). Azok a gyökerek, ahová Orbán visszatért, a késő Kádár kor reformkommunista világa volt. Hogy Ekler Dezső 1997-es előadását idézzem: „Mert olyan tíz-tizenöt évvel ezelőtt a modernizmus egy eléggé béka külsejű valami volt. … Valahogy úgy lett a modernnel, ahogy a tanárokkal az egyetemen, vagy a tsz elnökkel a nagybirtokon? Hogy egy ideig lapított mindenki -hogy el ne szaladjon az íróasztala- meg kivárt úgy egy-két évig (a tsz elnök, az egyetemi tanár meg a modernista építész is a nagy tervhivatalban), aztán valahogy elment a vihar -a posztmodern, az egész konzervatív majomkodás. És mára újra valójában a modernizmus teljes pompájában virul és él. Királyfi lett!” Orbán visszatért gyökereihez, mert rájött, hogy azok a társai, ismerősei, akik egy polgári világról és hagyományairól, jogállamról, ilyesmiről beszéltek neki (ahogyan az idézett 1989-es interjúban elmondja), megvezették. Hogy a polgári, konzervatív világ a balekok, vesztesek világa. Az a ciki. Hogy az oligarchák és a negyedik rend világa a menő. Visszatérhetett, hisz semmilyen hagyományba nem volt erősen beágyazva. Ez a szabad vegyértékűség, Hogy szívből, vagy színből, tulajdonképpen mindegy is. Az előbbire bizonyíték lehet a Fidesz kormányzat háborúja a műemlékvédelem, és egyáltalán, a nemzeti kulturális örökség ellen (KÖH, majd Forster központ megszűntetése, gyűjteményének fizikai megsemmisítése, a műemléki védelem csökkentése stb.), az utóbbira pedig, hogy ennek teljesen ellentmondóan, Orbán a saját környezetében ad az építészeti minőségre.

Az oligarchák és a negyedik rend világa a menő? Hát a negyedik rend nem ágrólszakadtak csoportja? Részben persze igen, de, ahogy arról már írtam, kapitalizmusban a negyedik rend sokszor foglal el gazdasági pozíciókat, olyanokat, amelyeket a harmadik rendnek kellene. Magyarországon különösen így van ez. Az üzleti világnak van egy gomolygó, sötét mélyrétege. Ez a feketemunka, a ki nem fizetés, megfenyegetés, számlavásárlás, a rosszul elvégzett munka világa. Klasszikus színtere pont az Orbán gyökereit adó félperiféria, ahol a kapitalizmus találkozik a reformkommunista „hagyományokkal”. De jól ismeri ezt a világot azért is, mert a politika régtől kapcsolódik hozzá, hiszen „lepapírozni” legjobban ennek a segítségével lehet. A „lepapírozás” pedig a magyar kapitalizmus alapja és Orbán a „lepapírozás” nagymestere -ld. Mészáros Lőrinc. (Tulajdonképpen az egész kapitalizmus alapja. A mai pénz, amely nem a valós áruértéket fejezi ki, tulajdonképpen nem hamis, hanem „lepapírozott”. Bizonyos szemszögből az egész „második névadás” nem más, mint egy gigantikus „lepapírozás.)  Ez a világ már erősen érintkezik a még alsóbbal, a bűnözőkével. Ha az olajszőkítésre, a Vizoviczki és Portik ügyekre, Fenyőre, Gyárfásra gondolunk nem kell sokat magyarázzam, hogy milyen erős hazánkban a politika és a szervezett, vagy csak sima bűnözés közötti kapcsolat. Korábban a magyar társadalmat felülről, a kulturális/politikai diskurzust máig meghatározó (kulturális) elitek irányából írtam le, de ezek gyökerei, jeleztem, nem nyúlnak mélyre, és, főleg a „dzsentrinek”, gazdasági ereje vagy befolyása sincs. Sokkal helyesebb volna alulról leírni -de nem a tömegeket, hanem a valódi elitet: alul a bűnözők, majd a negyedik rendi üzleti világ gomolyog sötéten, ebből nőnek ki a reformkommunista, majd oligarcha rétegek, elegyedve a nemzetközi cégvilág menedzsereivel, végül pedig Orbán hűbéresei, menedzserei és katonái.

Jelen pillanatban a magyar politikában három erő látszik: a Fidesz, a DK, amely a reformkommunisták „zsidó” elitjének, a Miltont Friedmant meg is valló és a kommunista hatalomátmentésben főszerepet játszó  reformközgazdászoknak és értelmiségi körüknek a pártja és a Momentum. Sokan abban bíznak, hogy ez a fiatal csapat, mely már nagyrészt a rendszerváltás után született, vagy akkoriban volt csecsemő érdemi változást akar és tud hozni. Valóban? Kétségtelenül divatos csapat, nem olyan ciki, mint Orbánék. Modern, friss, fiatalos társaság, nem kötődik a múlthoz, olyan, aki utazni, bulizni, szórakozni akar, főleg pedig sikert és hatalmat.  Mentoruk Emmanuel Macron, a „nemzetközi közösség” egyik reprezentánsa (alacsonyabb rangú, mint Soros, de az utóbbi személyes támogatása most valószínűleg kontraproduktív lenne). Olyanok ők, mint a „nemzetközi közösség” többi talpasa, aki az elérhető privilégiumokért megbízhatóan fogja szolgálni feljebbvalóit.

A I/F-1 fejezetben azt írtam, hogy (természetesen nemcsak Magyarországra vonatkoztatva) „nemcsak a gazdaságjog, hanem egész jogrendszerünk a „mindenki (gátlástalan) üzletember” elven alapszik”. Ez az a pont, amely összeköti a reformkommunistákat, a Fideszt és a „nemzetközi közösség” magyarországi képviselőjét, a Momentumot. Ők a kapitalizmus nyertesei, akik értik a játékszabályokat. Nesze nekünk.

„Valójában Auschwitz a modernitásról szól; és ha valamit meg kellene értenünk Auschwitzból, az az, hogy ettől nem tudunk megszabadulni éspedig azért, merthogy az megismételhető. Sőt, meg is ismétlődik; nem feltétlenül úgy, hogy megint ciklon-B-t szórnak be valahova, hanem úgy ismétlődik meg, hogy a totális és állampolgárait teljes mértékben kontroll alatt tartó állam bármikor el tudja dönteni, hogy a tűrt, tiltott és támogatott kategóriából ki mikor hova kerül. Ebben egyébként Auschwitz és úgymond a Gulág mélyen rokonok.” Ungváry Krisztián

Az Osztrák–Magyar Monarchia mindannak az energiának a kreatív feltörését hozta, amit az a fogalom jelent, hogy Közép-Európa. Vagy ha úgy tetszik Kelet Közép Európa. (A Kelet Európa kifejezés még akkor se volna helyes, ha Oroszországot kivennénk Európából, legföljebb, ha az egész ortodox világot. De ez esetben még Görögország sem Európa.) Természetesen nem ez volt az első ilyen virágkor, a Jagellók, Mátyás, majd a Habsburgok mind érzékelték a közép-európai erőtér létezését, törekvéseik, hogy egyesítsék a térséget a dinasztikus és katonai/védelmi szempontokon túl ennek a kiaknázását is jelentette. Mire azonban a Habsburgoknak sikerült az egyesítés, egyfelől az oszmán szakított le belőle nagy darabot, másfelől a reformáció terjedése törte meg szellemi egységét. Igaz, ez nem Lutherrel kezdődött, hanem száz évvel korábban. Egyszer maga Luther jelentette ki: „huszita vagyok”! Ha pedig ez így van, akkor ebből az is következik, hogy a reformáció térségünkben száz esztendővel korábbi és Husz Jánossal kezdődik! De a XVI. század még ezzel együtt is virágzó Közép-Európát ismert. A fehérhegyi csata azonban 1620-ban Közép-Európa, mint eszme bukását is jelentette. Helyette jött a bürokratikus-abszolút Habsburg birodalom. Rudolf császár, aki alkimista kísérleteket folytatott prágai várában, bár őrült és zsarnoki, de mégiscsak történelmi súlyú, stílusú uralkodó volt. Az őt megpuccsoló II. Mátyás halála után azonban a tiroli Habsburgok jönnek, a Ferdinándok, ezek a sótlan, műveletlen, bigott figurák, akik annak ellenére sem hagytak magukról markáns képet, hogy az európai történelem egyik legnagyobb, és talán legfontosabb háborúja fűződik a nevükhöz. Ha valaki emlékszik, történetem, a kapitalizmus, a modernitás története ezzel, a harmincéves háborúval kezdődött.

1867-ben valami olyan kezdett újjáéledni, ami 1620-ban kezdett elveszni. Az építészettörténetben félig meddig közhely, hogy a historizmus, a korai kapitalizmus építészeti stílusa dekadens stílus. Ahogy az akademista festészet is. Valami eltörött, ami addig a klasszikus stílus különböző változatait éltette, a mítoszok elvesztették érvényüket, betört a gyáripar stb. Aki egy kicsit is ért hozzá, tudja, hogy ez alapvetően igaz (és biztos jele volt, hogy valami nincs rendben a kiépülő kapitalista világgal (Ezt észlelte Ruskin, ezt Morris). Mégis, az Osztrák–Magyar Monarchia területén ebben az időben olyan historizáló városok épültek, hogy a mai napig csodáljuk őket. A modernizáció itt valahogy felszínre hozott olyan szunnyadó kreatív erőket is, amelyek rendkívüli megtermékenyítő hatást gyakoroltak. Az évszázadok során fölgyülemlett tudás most egyesült a tőkével, amit sokszor olyan galiciáner zsidók gründoltak, akik szintén, mintha évszázadokig látensen gyűjtötték volna magukban azt a gazdasági és művészi, tudományos energiát, ami most aztán hirtelen egész fantasztikus gazdagságban tört ki. A századforduló legdinamikusabban növekvő gazdasága, legpezsgőbb, vagy legalábbis legdinamikusabb művészeti vagy tudományos élete az Osztrák–Magyar Monarchiáé volt. A historizmust eddigre le is váltotta az új, forradalmi, burjánzó és élettől duzzadó stílus, a szecesszió.

A szecessziónak pedig nem volt ádázabb kritikusa, mint Magyarország elvben liberális miniszterelnöke, gr. Tisza István. Hát nem a magyar liberális köznemesség küzdött legjobban az új világért? Nem István apja, a „generális” Tisza Kálmán volt az, aki a két ellentétes pólus között meg tudta teremteni a „centrális erőteret” és (bár nem biztos, hogy igazán jó precedenst teremtett) ezzel -a Monarchiában ritka- olyan stabil kormányzást biztosított, hogy az, amellett, hogy őt hazánk leghosszabb ideig regnáló miniszterelnökévé tette, szavatolta, hogy az intézményrendszer kapitalista átalakítása (a „második névadás”) gyorsan és gyökeresen mehessen végbe? Mi történt?

 Az, hogy Tisza István fölismerte, vagy inkább ösztönösen megérezte, hogy a modernizáció Magyarországot végromlásba fogja dönteni. Az a modernizáció, amely az egész világon itt, az osztrák m monarchiában volt talán a legsikeresebb, legtöbb pozitív, és emellett relatíve kevés látványosan negatív energiát fölszabadító. Miért?

Azért, mert a kapitalista átalakulás a Monarchiában még őrültebb ellentmondásokat hordozott magában, mint más, kevésbé sikeresen modernizálódó országokban, és ez különösen igaz volt Magyarországra! Mik ezek az ellentmondások?

-az első, hogy a magyar társadalom bennsőségesen tradicionális, vagy ha úgy tetszik feudális társadalom volt. Ráadásul pont azok az elemei voltak igazán feudálisak, amelyek liberális szempontból „haladónak” minősülnének! Hadd utaljak itt vissza Rákóczira? Mik voltak Rákóczinak azok az intézkedései, tervei, amelyeket a későbbi korok baloldali történetírói (inkonzekvensen) és én is (remélem konzekvensen) a leginkább dícsérni szoktunk? A régi szabadságok visszaadása -legyen szó székelyekről, hajdúkról, a magyar nemességről vagy Erdélyről, sőt új ilyen szabadságok nagymértékű adományozása. Ilyen a hadbavonuló jobbágyok ideiglenes, majd végleges fölmentése a földesúri terhek alól (a hajdú szabadság mintájára), Tarpa hajdúvárosi kiváltságolása stb. Rákóczi tehát nem megszüntette a kiváltságokat, hanem nagymértékben kiterjesztette azokat -csak nem kevesek kiváltságait, hanem sokakét. A magyar szabadságszeretet, az Alkotmányhoz való állhatatos ragaszkodás, sőt még a vallásszabadság protoliberális eszméje is éppenhogy nem a prekapitalista gazdasági pörgés következménye volt, hanem archaikus csoportok, közösségek (a középnemességtől az ős telkén ülő hétszilvafáson át a jászokig, kunokig, székelyekig, hajdúkig, a különböző városi, céhes, vagy akár értelmiségi csoportokig) mély hagyománytiszteletén nyugodott. A hagyomány pedig összefonódott egy olyan életformával, amit mindennek lehetett nevezni, csak kapitalistának nem. Ez az, pontosabban ennek a csenevész maradványa az, amit az előző részben „Ötvös csöpii” értelemben feudálisnak neveztem. Több helyen kifejtettem már azt a nézetemet, hogy a történelmi Magyarország bukásának kezdetét szimbolikusan a filoxéra járványhoz köthetjük. Aminek kezdete majdnem egybevág a Kiegyezéssel… A régi Magyarországon ugyanis a bor „szakrális” ital volt. Nem akarom túlmisztifikálni, csak azt akarom ezzel mondani, hogy fogyasztása, és főleg készítése az élvezeti értékén jócskán túlmutató társadalmi jelentőséggel bírt. Egy példával szemléltetve: Debrecen városában (mely sose a boráról volt híres, és amely kereskedelmi jelentőséggel ott sosem bírt) csak olyan ember rendelkezhetett polgárjoggal, aki amellett, hogy a városban házzal, a határban akármilyen kicsi, de földdel bírt, valamelyik kertben szőlőt is birtokolt, melyből bort készített. De a legtöbb faluban is igaz volt, hogy csak az lehetett megbecsült ember, akinek szőlője, pincéje, bora volt. Magára valamit adó gazda nem a kocsmában ivott, hanem a saját pincéje előtti padon kínálta a szomszédokat, barátokat, arra járókat. A korcsmáltatás amúgy is földesúri jog volt, az uraság meg a kérdéses minőségű dézsmabort árultatta ott, sokszor a kocsmát árendáló (és a bor minőségén tovább rontó) zsidóval. Így egyfajta vízválasztóként működve leginkább a negyedik rend járt oda. A kocsma tehát, mely legtöbbször szatócsboltként - a kocsmáros pedig uzsorásként- is működött, egyfajta (pre)kapitalista hídfő volt a tradicionális világban. És párhuzamosan a csodálatos sebességgel épülő modern Magyarországgal a szőlőket elkezdte pusztítani a filoxéra, az amerikai gyökértetű. És mire hatékonyan tudtak ellene védekezni, jórészt elpusztult a régi világ. Megszűnt a többé-kevésbé önellátó, hagyományok és szokások ősi rendje által megszabott magyar élet. Azóta sokat vitatkoznak róla, hogy mi a magyar? Azelőtt egyértelmű volt. Mindaz, amit őseinktől örökölt régi szokásainkban őrzünk: a gazdálkodás, a viselet, a szokásjog, a(z ember alakította) táj jellege stb. stb. -ezek tették az embert magyarrá (avagy mondjuk tóttá -és mindez nem zárta ki a többes identitásokat). Ez most megingott. „Minden egész eltörött” -mondta az egyébként liberális, szabadkőműves Ady -és ezzel kifejezte a modern kor egyik alapérzését. Megszaporodtak a kocsmák, de a paraszti szőlőkben is elterjedtek a negyedik rend térfoglalását mutató direkttermő borok. Ami nemes, oltott szőlőt viszont újratelepítettek, az már többnyire piaci igények kiszolgálására szolgált. Mert akkor még voltak olyanok, akik valóban hasznukra fordították a jobbágyfelszabadítást, a modernizációt. Ilyenek voltak értelemszerűen a zsidók (nemsokára visszatérek hozzájuk), de ilyenek legtöbbször a svábok, sőt a német városi polgárok egy része is. De voltak hazánknak Budapesten kívül is rendkívül sikeresen modernizálódó városai, mint például Nagyvárad vagy Temesvár, a legtöbb város ellentmondásosan fejlődött (mint az alföldi városok jórésze, pl. Hódmezővásárhely, ahol szépen kiépült, polgáriasodott a város, és gazdagodtak a piacra termelő parasztpolgárok -őket majd a Rákosi rendszerben törik meg kegyetlenül-, de közben nincstelen agrárproletárok tömegei éltek egyre reménytelenebb életet), míg sokan nemcsak lemaradtak, ami most már nem csak azt jelentette, hogy archaikus, középkori állapotok örződtek meg, hanem azt (is), hogy rapid gyorsasággal indult meg, vagy folytatódott a negyedik rendbe süllyedés -gondoljunk Kárpátaljára és a rutén akcióra, a „puszták népére”, a „Viharsarokra”, a „cifra nyomorúságra”, vagy a „tardi helyzetre” (az ezeket taglaló szociográfiák ugyan későbbiek, de ez a világ bizony, a „boldog békeidőkben” alakult ki). S ha már a szociográfiáknál tartunk, ne feledkezzünk el az Ormánságról. Vagy a Sárközről. Itt ugyanis az történt, hogy igazi archaikus, a korábbi, reformációkori kultúrszférában élő közösségek léptek fel a kapitalizmus színpadára, és esetükben nem süllyedtek le, hanem látszólag rendkívül sikeresen (hisz fantasztikus gazdagodást produkáltak), valójában egészen elborzasztóan, sírnivalóan rosszul adaptálódtak! Pont az ő példájukból derül ki, hogy a magyarság, főleg az „igazán” magyarok egész egyszerűen nem kompatibilisek a modernizációval. Korábban szóltam róla, hogy elméletben a modern ember olyan racionális döntéseket hoz, amelyek az ő számára a legelőnyösebbek- attól eltekintve, hogy a különféle modernista iskolák is eltérnek abban, hogy mi is számít racionálisnak, gyakorlatban az emberek jó része még a könnyen meghozható racionális döntéseket (pl. amikor konkrétan megmondják, hogy mit is tegyen és csak követni kéne az utasítást) se hozza meg, hanem hagyományból cselekszik. Vagy a hagyománynak és a kapitalista nyereséglogikának egy egészen perverz elegyéből, amikor a (ráadásul csak helyben értelmezhető és kaszthoz kötődő) státusszimbólumok megszerzéséért indul olyan öldöklő harc, mint a piaci, gazdasági versenyben a „nagypályán”, aminek aztán föláldoznak gyereket (egyke), családot, végül magát a közösséget is! Az ősi, őket oly sokáig védő rend felbomlását a magyar parasztság jó része nem tudta kezelni.

Ez a modernizációval, kapitalizmussal való össze nem illés azonban nemcsak az archaikus paraszti rétegekre volt jellemző. Ha nem is ilyen folklorisztikus barbársággal, mint az előbbi esetekben, de furcsa dolgokat produkált maga a dzsentri is.

Először is, tömegesen mentek tönkre, mert Széchenyi, de -nem akarom egyedül vele „elvitetni a balhét” - az összes liberálisokkal egyetemben rosszul számította ki a piaci viszonyok következményeit (kísértetiesen hasonlóan ahhoz, ahogy ez később a Rendszerváltás során történt). Az általában rosszul tagosított nemesi birtok kicsi volt ahhoz, hogy annyira jövedelmező legyen, hogy annak modernizálásával elég jövedelmet termeljen ahhoz, hogy belőle a modernizációhoz szükséges hiteleket vissza lehessen fizetni. Így aztán a birtok a hitelező kezére került. Róla nemsokára. Ehhez hozzájárult az is, hogy a dzsentri az egészből egy relatíve nagystílű életmódot szeretett volna finanszírozni. Relatíve, mert azért fényűzésről szó sem volt. Az sem igaz -természetesen- hogy a dzsentrik mind elkártyázták volna vagyonukat (mivel a dzsentri kártyapartnere is általában dzsentri volt, úgy a birtok egymás között forgott volna), vagy elmulatták volna. Kifejezetten visszavonult, puritán életmódú dzsentrik is veszítették el birtokukat, nem is kevesen (pl. Szinnyei Merse Pál). Az viszont igaz, hogy a tönkrement birtokosok legtöbbször régi területükön, a vármegyénél vagy az államnál, az adminisztrációban kerestek menedéket. Politikusok, államigazgatási szakemberek vagy szimpla hivatalnokok lettek. Régi életmódjukat pedig igyekeztek megtartani. Mikor a burzsoáziáról beszéltem, említettem, hogy a burzsoáziához tartozók (a burzsoá életmódot folytatók, a társadalom által burzsoának, nagypolgárnak tekintett emberek) jelentős része nem kis-közepes tőketulajdonos gyáros, kereskedő vagy efféle volt, hanem az új, óriási mértékben megnövekedett állam (vezető) hivatalnoka. Mivel valódi elődje nem a polgárság volt, hanem sokkal inkább az abszolutista állam hivatalnokrendje, a noblesse de robe, ez teljesen természetes is. Igen ám, csakhogy ilyen rend Magyarországon, az előző részben taglaltak miatt nem nagyon volt, ezt a szerepet korunkban az a dzsentri kezdte el játszani, melynek gondolkodása pont nem a precíz hivatalnoké volt, amely ezt az abszolutista bürokráciát szívből utálta, amely egy ősi „patriarchális” (most abban az értelemben, ahogyan azt Mikszáth használta a régi időkre, és nem ahogy a mai feministák használják) világ középpontjában, mélyen személyes és nem absztrakt viszonyok között érezte otthon magát. Így aztán az új környezetben eléggé tudathasadásos is lett. Ebből fakad mindaz az ellentmondásosság, amit általában dzsentritempónak szoktak hívni. Ugyanakkor a dzsentri, noha gazdasági ereje gyakorlatilag nem maradt, ügyesen megőrizte politikai vezető pozícióját végig ebben, és az ezt követő korszakban -leszámítva a háború utáni zavaros időket. Ezzel pedig mégis sikerült egyfajta sikert felmutatnia. Ennek is köszönhető, hogy minden ellentmondásossága, tudatos vagy tudatalatti kapitalizmusellenessége, feudalizmusa ellenére a dzsentri életmintáinak átvétele, a dzsentribe való följutás az egyik sikeres modernizációs stratégiának számíthatott a századfordulós Magyarországon. Így jött létre a „dzsentri”, a származásánál fogva nem feltétlenül, de életcéljait, életmódját, értékrendjét tekintve dzsentri alapvetésű „úri középosztály”. („dzsentri” helyett írhattam volna ezt a kifejezést, de egyrészt az egykor velük szemben „zsidók” helyett használt „polgári középosztály” nagyon megtévesztő lehet, mert ma a „dzsentri” szokta magát inkább „polgárinak” hívni, ráadásul az „úri” jelző is teljesen értelmetlenné vált, már nincsenek úriemberek, legföljebb menő arcok vagy jófejek, vagy ki tudja, hogy hívják a mai -modern- fiatalok.)

De beszéljünk még a dzsentri legnagyobb ellentmondásáról! Magyarország erősen kasztos társadalom volt. Úgy értem kasztos, nem „rendes”. Rendből tulajdonképpen csak kettő volt, nemesség és jobbágyság, de már szóltam róla, hogy ez milyen keveset jelentett. Sokkal fontosabbak voltak azok az íratlan kaszthatárok, amiket mindenki ismert, nem is teljesen tudatosan, és amelyeknek bizonyos nyomai a mai napig megvannak még. Még csak nem is a parasztságon belüli vagyoni és szerepbeli hatalmas különbségekre gondolok most, bár arra is. Hanem arra, hogy paraszt és pásztor milyen hierarchiát alkotott, de hogy a pásztorokon belül a csikósok, gulyások, juhászok, kondások hogyan rétegződtek. Hogy magyar kisnemes és jobbágy, oláh, tót paraszt, pásztor vagy kisnemes, kisvárosi iparos, tanító, pap mind-mind úgy tagozódtak, hogy egyfajta hierarchiává álltak össze -ha nem is teljesen egyértelműen, de általában lehetett tudni, hogy ki áll ki fölött a rangsorban. Ez még akkor is igaz, hogy a vagyoni helyzet ezt nem is kicsit árnyalta. Két fontos csoport azonban többé-kevésbé kimaradt: az egyik a rangsor élén álló arisztokrácia, főleg a bécsi kötődésű, osztrákos, vagy esetleg franciás, angolos műveltségű arisztokrácia, a másik pedig a nagyvárosiasabb, „európaiasabb” városok polgársága, vagy még inkább értelmisége. Ők egy kicsit idegenek voltak. Így aztán egy-egy területet, például Erdélyt, melynek erős helyi főnemessége volt, leszámítva, a hierarchia élén a dzsentri, a középnemesség állt. Ami azt is jelentette, hogy ők voltak a vidéki élet középpontjában, övék volt a vármegye, de ők igazították el patriarchális egyszerűséggel a helyi aprócseprő, hivatalosság elé nem kerülő ügyeket is. És ők ezt a helyzetet nagyon szerették.

És egyáltalán nem vágytak arra, hogy egyentársadalom jöjjön létre. Pontosabban elméletileg nagyon is vágytak rá. Ez az elméleti vágy jelent meg a magyar nacionalizmusban, és ennek formai és jogi megjelenéseiben: a milleneumi ünnepségekben, díszmagyarban, historizáló művekben, sőt később valamennyire (bár Tisza és a szecesszió kapcsán láttuk, hogy messze nem egyértelműen) Lechner Ödön vagy Kós Károly és társaik nemzeti formapróbálkozásaiban, de ez testesült meg a (messze nem elviselhetetlenül erőszakos) Apponyi féle nyelvtörvényben, és így tovább. Ez a nacionalizmus azonban a dualista korszakban folyamatosan egyre formalistább, egyre defenzívebb, és mint ilyen, egyre keserűbb-agresszívebb, és egyre kevesebb pozitív tartalmat adó. Hogy igenis volt pozitív tartalma, azt jól példázza, hogy a két modernizációban sikeres csoport, a zsidók és a németek korszakunkban sebesen és sikeresen asszimilálódtak. Sikeresen alatt azt is értem, hogy jellemzően szívvel -lélekkel. A magyarországi zsidó asszimiláció a modernista zsidó asszimilációk egyik legsikeresebbje. De róluk majd kicsit később. Most vissza a dzsentrihez.

Mert a sikeres asszimilációk sora itt nagyjából el is akadt. Még a Felvidéken magyarosodgatott a tót értelmiség egy része, együtt a németekkel, meg az itt korábban is gyakori kettős-hármas identitású polgársággal vagy nemességgel. De nem a parasztság. Mert a dzsentri, ha azt értette is, hogy modern államnak, társadalomnak alapja az egységes egy identitású, egy kultúrájú nemzet, de, hogy ebbe a nemzetbe a parasztok, a tótocskák, svábocskák, a bocskoros oláhok, rácok is bele kell tartozzanak, hogy alapja nem az elit, még csak nem is a polgárság, ahogyan azt Rudolf trónörökös állította, hanem a tömeg, ezt sem nem hitte, sem el nem fogadta.  Márpedig, a kapitalista, a modern társadalom alapja, ahogyan azt korábban írtam, a tömeg. Embere a tömegember. Így aztán az új, a modern magyar nemzetből a nemzetiségek nagy részét kihagyták. Bizonyos, hogy szerepe volt ebben egyes-főleg a cári, korszakunkat megelőzően pedig az osztrák- titkosszolgálatoknak is, de konkolyvetésük hiábavaló lett volna, ha a magyar dzsentri többsége nem valahogy így gondolkodik: >>jó dolog a szabadság, hogy nincs immár jobbágyság, jó a haladás, hogy immár vasút röpít le a birtokra, de azért az ezeréves Magyarország már csak olyan lesz, mint amilyen régen is volt. A paraszt teszi a dolgát, az úr pedig ami neki tetszik. Helytelen volna az oláh gyermekeket erőszakkal magyar iskolába terelni, de nem is értem, hogy miért akar bárki oláh vármegye elnevezéseket, meg ilyesmit. Hogy pedig egyes nagyszájú oláh firkászok a magyar országgyűlés megkerülésével az uralkodóhoz intéztek memorandumot, egyenesen felháborító, az alkotmány lábbal tiprása, itt már helyes, ha a törvény a legteljesebb szigorával csap le rájuk! Különben is, a politika úriembernek való! << De mit gondolt az oláh mindeközben? A román paraszt vagy pásztor valószínűleg nem foglalkozott a dologgal, élte ősei életét. Élte volna, ha a modernizáció be nem tör ide is. Mindenkinek ajánlom figyelmébe Kós Károly A havas című novelláját. Abban a rövid írásban benne van majd minden, amivel én e blogban foglalkozom! Most nem szeretném kivonatolni, csak egy mondatot idézek: „Jól van ez így, gondolták az emberek, és igazuk volt. Mert ahogy az erdővágó balta és a fűrész mind beljebb és beljebb ette magát a havasba, és mind több és több gatter hasította sivítva a gerendát, deszkát és lécet, annál több pénz került a havasi ember markába, amit helyben ügyesen el is költhetett a fűrészesek boltjában mindenféle portékára és a kocsmákban pálinkára, amitől vidáman dalol az ember és gyönyörűség az élete. Jól van ez így, gondolták az emberek, és nem vették észre, hogy a havas, ez az ezer esztendők óta egyformán fiatal havas, lám: i d ő s ö d i k.” És amikor végül észrevették, észrevették az ebből fakadó szárazságot, és kénytelenek voltak a kapitalista birtokrendezés után másoknak, nagybirtokosoknak juttatott legelőkön legeltetni -akkor magyar csendőrökkel, a magyar vármegyével kerültek szembe. És kezdték őket nem szeretni. Ebben pedig erősítette őket a fűrészes, meg a pópa, akit nem a modernizáció zavart, sőt, mint a fenti esetben annak haszonélvezője volt, hanem az, hogy nincs az a középosztály, ahová ő tartozhatna. Mert őket már tűznél forróbban égette az a tudat, hogy a magyar kasztrendszerben őt mindig egy kicsit lenézik, ő mindig a magyarok után fog kullogni. Mert ebben a kasztrendszerben a magyarok, akiknek általában több kiváltságolt csoportjuk volt, mint a nemzetiségeknek, legtöbbször megelőzték azokat -ráadásul számukra inkább nyitva állt az út a „dzsentribe” való feljutáshoz. A románnak nem, vagy nem igazán (ahogyan természetesen a magyar elit másik csoportjába, a „zsidók” közé még kevésbé juthatott). Ezért aztán román államról álmodott, ahol román társadalom van, ahol mindenki vállvetve a közös nagyromán célokért küzd, főleg pedig semmi sincs az ő érvényesülésének útjában. S ezt az új (nemzet)tudatot hirdette aztán a kevésbé modernizálódott népnek is.

A dzsentri tehát nem agresszív asszimilációs politikájával tette ellenségévé a nemzetiségeket, bár kétségtelen, hogy a modern magyar állam, mint azért alapvetően modern állam, tett ilyen lépéseket. Mivel azonban ezek esetlegesek, kis hatásfokúak és elszántságúak voltak, valójában inkább kontraproduktívak lehettek csak. A legnagyobb „hibát” a dzsentri nem azzal követte el, hogy erőszakosan magyarosított és modernizált, hanem éppen ellenkezőleg, azzal, hogy részben tudatosan, de sokkal nagyobb részben öntudatlanul, szabadelvűségével, kényelmességével és a régi kasztrendszer fönntartásával megakadályozta, hogy -a nemzetiségek finomabb, vagy inkább durva asszimilációjával (hiszen a finomabb megoldáshoz kevés volt az idő, és túl sok a magyarság és a nemzetiségek nagy része közötti vallási és kulturális különbség)- modern magyar társadalom jöhessen létre. Ezzel pedig útjába állt a modernizációnak. És mint tudjuk, az ilyen akadályokat az Apparátus el szokta taposni. *

Ekkor tört ki a háború. Na nem románok vagy más nemzetiségiek és magyarok között, ez a konfliktus messze nem volt ilyen éles -csak éppen gát volt a modernizáció útjában. A háború hivatalosan azért tört ki, mert boszniai szerb nacionalisták meggyilkolták a Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot és feleségét, a cseh Hohenberg (Chotek) Zsófiát. Azt a Ferenc Ferdinándot, akit a magyar dzsentri gyűlölt, mert -miközben „konzervatív” fordulatra is készült- egyfajta belső Trianont akart csinálni a Monarchiában. Ha mi ma megnézzük azokat a térképeket, amik a trónörökös főhadiszállásán, a Belvederében, például a román Aurel Popovici munkájával készültek és arra gondolunk, hogy ez valósulhatott volna meg, ahelyett, ami megvalósult, akkor áldani fogjuk Ferenc Ferdinánd nevét. De érthető, hogy az a dzsentri, illetve eddigre már inkább „dzsentri”, amely az ezeréves Magyarország tudatával és annak biztonságában élt, ráadásul a legtöbb esetben még (a Ferenc Ferdinánddal legelkeseredettebben szembenálló) Tisza István váteszi megsejtéseit is lázálomnak gondolta, borzalommal utasította el az ilyesféle elképzeléseket. Ezért aztán sokan talán nem is bánták, hogy Gavrilo Princip végzett a trónörökössel. Pedig lehet, hogy a merénylőnek volt jobb „orra” és megérezte, hogy pont ő az, aki megakadályozhatja a nagyszerb álom megvalósulását. Főleg a marxista történetírásban gyakori volt az a ma is visszaköszönő gondolat, hogy a trónörökös meggyilkolása csak ürügy volt a Monarchia imperialista politikáját szolgáló háború kirobbantásához. Erre azért mindig megkérdezném, hogy vajon, ha holnap az iránbarát Hezbollah meggyilkolná az amerikai alelnököt, az nem jelentene-e automatikusan háborút az Egyesült Államok és Irán között? Annyi igazság azonban van a dologban, hogy a háború mögött nagyobb erők álltak. Az antant elsődleges célja Németország megállítása volt, annak a Németországnak, amely az egyesülés óta -mint Közép Európa erősebb fele- olyan mértékben és sebességgel modernizálódott, gazdasága oly mértékben nőtt, hogy (legalábbis kontinentális) hegemóniája elkerülhetetlennek látszott -hacsak katonailag meg nem állítják. Nekik hát jól jött a szarajevói merénylet, ahol a Monarchiát a Balkánon megállítani akaró Oroszországnak is. Mégsem hiszem, hogy az antant aknamunkáját kell a háború kirobbanásában sejtenünk. Tágabb értelemben az első világháború az iszonyatos méretű modernizáció, vagy csak egyszerűen a modernizáció (hiszen az általában iszonyatos méretű) szükségszerű következménye volt. Az Apparátus zabálni akart. A világot újra fel kellett osztani, a legyártott tömegpusztító fegyvereket el kellett használni, tömeget kellett pusztítani, a hadigépezetet mozgatni kellett, a termelést hatékonyabbá kellett tenni, a nőket a munkaerőpiacra kellett terelni, egyszerűen: a régi keretek már nem feleltek meg a hatalmasra növekedett Apparátusnak, amely azokat szétfeszítette. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a döbbenetes tény, hogy az első világháborúnak azok közül, akik benne főszerepet játszottak, senki sem volt igazán nyertese! Gondoljunk bele: Anglia vagy Franciaország (pláne Olaszország, hogy a különbékére kényszerülő és a bolsevizmus igájába zuhanó Oroszországról ne is beszéljünk), akik az antant vezető hatalmai voltak, egyáltalán nem jöttek ki jól a háborúból. Hiába fékezték meg Németországot, vettek rajta döbbenetes sarcot, verték szét az Osztrák-Magyar Monarchiát, lényegében meggyengültek – a Brit Birodalom ekkor kezdett el gyengülni, bomlani és Franciaország lényegében elvesztette nagyhatalmi státuszát. Az első világháborúnak, ha hagyományos, emberi, hatalmi értelemben nézzük, nem volt semmi értelme! Akiket győzteseknek tekinthetünk -elsősorban az Egyesült Államokat, valamint Japánt, Lengyelországot és a kisantantot, azok a háború kitörésekor még egyáltalán nem voltak a világpolitikának olyan súlyú szereplői, hogy a háború kirobbantásához közük lehetett volna (már természetesen Szerbiát kivéve, de vicces volna szerb világösszeesküvésben gondolkozni).

 Ha a bekövetkezett iszonyatos magyar sorstragédia ismeretében nézzük a dolgokat, akkor hajlamosak lehetünk minden pacifistát árulónak, nemzete gyilkosának, legjobb esetben agyatlan idiótának tartani. Vonatkozik ez első helyen Károlyi Mihályra és körére, de Jászi Oszkárra vagy Babits Mihályra, sőt magára a békére vágyó új uralkodóra IV. Károlyra is (vagy az ő 1916-os koronázásán rokkant, rongyos katonák felvonultatásával figyelmét a háború borzalmaira irányító Bánffy Miklósra). És ebben -bőven nem egyforma mértékben- többé-kevésbé igazunk is lesz. Az is igaz azonban, hogy egy olyan háborút, amelynek eredeti céljait tekintve semmi értelme már, amely ennek ellenére naponta százezrek életét követeli józan ésszel nehéz nem befejezni akarni. Nemrég hallottam egy olyan (talán antropozófus eredetű) elméletet, mely szerint 1917 a sötétség éve volt, ekkor szabadultak el véglegesen a sötétség erői. Én magam általában kétkedéssel szoktam az ilyen jellegű elméleteket fogadni, e blogban pedig végkép nem adtam helyet nekik. Itt azonban azt kell mondjam, hogy jobb ötletem szinte nincs arra, hogy mi történt a háború második felében. Örmény és asszír népirtás Törökországban, bolsevik hatalomátvétel és terror (majd polgárháború) Oroszországban, káosz, forradalom és szétesés a Monarchiában. Főleg pedig a józan ész elvesztése, a józan észé, amely gyakorlatilag a vesztfáliai béke, de legalábbis a bécsi kongresszus óta -ha sokszor cinizmussal párosulva is- általában irányította a háborús felek cselekedeteit és határozta meg a békekongresszusok menetét. Annak ellenére, hogy az antantot és a központi hatalmakat nem választotta el jelentős ideológiai, társadalom- vagy gazdaságpolitikai különbség, én is hajlamos vagyok azt hinni, hogy nem volt véletlen, hogy Németország utolsó nagy támadási kísérletét Mihály hadműveletnek hívták, hanem valósággal Mihály arkangyal csapott össze a sötétség démonaival. És vesztett. Ha azonban tágabb kontextusba helyezzük a dolgokat, könnyen úgy vélhetjük, hogy a sötétség erői itt nem mások, mint az Apparátus erői voltak. Az Apparátusé, amely itt mutatta meg talán leginkább gólemtermészetét.

1920 június negyedikén, méltó lezárásaként e tombolásnak, kimondták a halálos ítéletet a történelmi Magyarország felett. Megcsonkították Magyarországot, mely nem volt képes modern nemzetállammá válni, hogy helyét apró, nyomorult modern nemzetállamok vegyék át. Egyrészt a kisantant államai, melyeknek a modern egységes nemzetállammá válás útján a legnagyobb tehertétel a hatalmas magyar kisebbség volt, másrészt Csonka-Magyarország, melynek örök és reménytelen, megoldhatatlan problémája maga Trianon. Hogy ilyen megoldhatatlan volt és maradt viszont tulajdonképpen sikertörténet. Hogyhogy? 1920 körül nem a kisantant államai voltak Európában az egyetlenek, melyek ekkora, 30% körüli nemzetiségi tömeggel rendelkeztek (Európán kívül az egész történet egy kicsit máshogy néz ki, jól meghatározható, és messze vezető okokból, ezért most nem is foglalkoznék vele). Ezek mára lényegében eltűntek. Eltüntette őket a modernizáció. Vagy áldozatul estek a következő nagy modernizációs hullámnak, a II. világháborúnak, és az azalatti vagy azt követő deportálásoknak és tömeggyilkosságoknak, vagy asszimilálódtak, esetleg később, békésebben hagyták el szülőföldjüket. Hogy a lemészárlást -ha nem is teljesen, de nagy tömegében- sikerült elkerülni, azt nagyobb részben a szerencsének, s csak kisebb részben a kisebbségi vagy többségi magyar politika ügyességének kell tulajdonítanunk, s félig-meddig ez a helyzet az erőszakos kitelepítéssel is, az azonban már semmi esetre sem véletlen, hogy a kisebbségi sorsra jutott magyarságot sem asszimilálni, sem szülőföldje elhagyására rávenni -igazán nagy tömegben- eddig senkinek sem sikerült. Így maradt a Kárpát medence lényegében egyedülálló hatalmas magyar nemzeti kisebbségeivel -miközben a többi nemzetiség többé-kevésbé eltűnt, vagy az asszimiláció útján van! Mi ennek az oka? Úgy látom, hogy két fő oka van, az egyik egy modernista, vagy félig-meddig modernista, a másik azonban éppen ellenkezőleg, modernizáció előtti. Az első ok, az, hogy Trianon nem egy archaikus, nemzet(állam)i tudat kialakulása előtti magyarságot szakított széjjel, hanem olyat, ami határozott össznemzeti -részben tömeg- - kultúrával rendelkezett, identitásának a nemzeti hovatartozás nagyon fontos részét képezte. Ez fontosabb volt például a vallásinál, példa rá, hogy a XIX. század végén, mikor a Horvátországhoz tartozó Szerémség katolikus klérusa megpróbálta elhorvátosítani az ottani katolikus magyarokat, azok inkább áttértek reformátusnak, csakhogy magyarságukat megőrizzék (hozzá kell azonban tegyük, hogy a magyarságot legtöbbször vallása is elválasztja a környező többségi nemzettől). Tudok egy ellenpéldát, egy olyan magyar csoportot, melynek nemzeti identitása képlékeny, vallási identitása erős, ez azonban, hiába jelent erős elválasztást a többségi románoktól, nem akadályozza meg az asszimilációt (bár lehet, hogy csökkenti azt). Ők a moldvai csángók. Egy moldvai csángó általában addig magyar, amíg hagyományos életmódot folytat a falujában. Ha átlép a modern világba, ami az ő esetében (hacsak valamely okból, tudatosan, vagy véletlen, pl. gazdasági okból Magyarországra nem költözik) a román világot jelenti, akkor előbb-utóbb valamilyen mértékben románná is lesz (az ortodoxiára azonban nem tér át, hűséges római katolikus marad). Bármilyen hihetetlen, de hasonló a helyzet Európa legtöbb, a csángóknál jóval modernizáltabb és jobb anyagi körülmények között élő, és akár eredetileg többmilliós tömeget alkotó nemzeti kisebbségénél (bretonok, gaelek, rétorománok stb.). A székelyeknél, azt hiszem nem kell ecsetelnem, hogy mennyire nem az. Náluk ez a jelenség gyakorlatilag ismeretlen. A székelyek asszimilációja gyakorlatilag nulla. Legföljebb a vegyes házasságok jelentenek némi kivételt, a vegyes származású gyermekek általában inkább a többségi nemzetet választják, de még ez sem mindig igaz. De a vegyes házasság sem túlságosan gyakori, például pont a székelyeket kevéssé, míg a szórványban élő magyarokat értelemszerűen sokkal jobban érinti. De csekély az asszimiláció az egész kárpát-medencei magyarság esetében, annak ellenére, hogy a kisebbségben maradás óriási modernizációs hátrányt jelent egy modern államban.

A moldvai csángók esete azonban nem teljesen helyes példa. Ők ugyanis nemcsak archaikus, modernizáció előtti népcsoport, hanem olyan is, mely a Kárpát-medencén kívül, lényegében a bármikori magyar államon kívül él. Így értelemszerűen gyengék azok a szálak, melyek a történelmi Magyar Királysághoz fűzik (érdekes módon azonban vannak ilyenek), annak alkotmányához, magas és népi kultúrájához, falusi, közösségi világához. Ezek a szálak a nemesi eredetű csoportoknál (dzsentri, székelyek, kisnemesek, kiváltságolt települések stb.) nagyon erősek, de még az egykori jobbágyok leszármazottainál sem gyengék. Kárpátaljáról például a történelem hullámai gyakorlatilag eltörölték a magyar elitrétegek túlnyomó részét, de az ott élő, szinte teljesen paraszti vagy paraszti eredetű magyarság kitartóan őrzi magyarságát, magyar intézményeit, egyházait, sokszor jobban is, mint mások. A kikezdhetetlenül erős magyar identitás tehát részben modern, részben azonban ősi eredetű. Megerősíti ráadásul az ősi magyar makacsság, a győzteshez állás hajlamának a hiánya!

Teljesen modernizáció előtti eredetű azonban a magyarság megmaradásának szerintem ennél is fontosabb eleme. Ez pedig az, hogy az a láthatatlan kaszthierarchia, amelyről korábban beszéltem, fennmaradt, ha végkép nem tudatosan és csökevényesen is. És ebből az is következik, hogy magyarnak lenni még ma is -tudat alatt- magasabb társadalmi helyet jelent, mint románnak. Nem minden társadalmi rétegben van ez így, például az elitben valószínűleg nincs így, tehát magyar egyetemi tanár, ha felmerül, hogy hozzá hasonló státuszú román házastársat választhat, akkor a döntésébe belejátszhat, hogy aggódik leendő gyermekei nemzeti hovatartozásáért, de nem valószínű, hogy attól félne, hogy oláhvá válva kevesebbet érnek majd. Egy paraszti családban ez valószínűleg inkább fordítva van. Ez a kevesebbet érés ugyanakkor nagyon nehezen megfogható dolog, még a relatíve archaikus falusi világban is modern városi szemmel érthetetlen dolgokban jelenik meg, hogy hogyan rakja meg a szekeret, melyik oldalán jár az utcának, hogyan festi a házát, hogyan bánik az állataival stb. Az ausztriai magyarság nagymértékű asszimilációja talán annak is köszönhető, hogy a magyarság a németséget nem érezte alacsonyabb státusúnak, ezért a modernizációban a németté válást választotta. Az is igaz, hogy esetükben olyan kevés emberről van szó, hogy egyszerűen a hibahatáron mozog, hogy bármiféle következtetést le lehet-e vonni az ő sorsukból.

Ne feledjük azonban, hogy a határon túli magyarság megmaradása óriási magyar sikertörténet! S persze azt se, hogy a modernizáció minden pillanatban támadja ezt a magyar sikert! A huszadik század veszélyeiről, elnyomásról, megalázásról most nem szólnék. A huszonegyedik században, liberális kapitalizmusban ezek enyhültek. Helyette iszonyatos gazdasági kényszer hajtja az embereket el a faluból, a vidékről, kisvárosból, „fejletlen” országból a Tőke központjaiba. Ez a migráció országon belül és országok, kontinensek közt is folyik. Ebből két nagy veszedelem fenyegeti a magyarságot (egyik sem a „midráncsok” bejövetele, mely valóban hordoz veszélyeket, de nem elsősorban hazánkra). Az első az, hogy mivel ilyen tőkeközpont például Erdélyben nem nagyon van, ezért az erdélyi magyarok, akik kezükbe veszik a vándorbotot Pestre fognak költözni, rosszabb esetben Bukarestbe, és sok esetben az igazi központokba, Nyugatra, ideiglenesen, vagy véglegesen. És ez a Kárpát-medence nagy részére igaz. A másik nagy veszedelem összefügg ezzel. Azokon a vidékeken, ahol az emberek jelentős része külföldön dolgozik, ahol nyilvánvaló, hogy már valóban „az Isten háta mögött” vannak, ahol fontos dolgok nem történnek, ott nehéz megőrizni helyi kultúrát, szokásokat, adott esetben kasztrendszert. Márpedig ezek a helyek és ezek az intézmények a magyar kultúra legerősebb bástyái voltak mindeddig, noha kétségtelen és fontos, óriási vívmány, hogy egyes nagyobb városok, például Kolozsvár jelentős magyar magaskultúra őrzői tudtak maradni.

Trianont tehát a modernizáció okozta. Sajgó sebet a magyarság testén és lelkén, gyógyíthatatlant, hisz amíg magyar nemzettöredékek élnek idegen nemzetállami keretek között, családi, gazdasági, kisközösségi vagy területi autonómia híján, ami mindenképpen jelent valamekkora mértékű elnyomást, főleg pedig a magyar nemzet, kultúra folyamatos zsugorodását, folyamatos veszteségérzetet, addig hiába akarunk jópofizni a szomszédainkkal (akiket, főleg az egyes embereket ettől még súlyos hiba, sőt bűn volna gyűlölni), vagy akarjuk az egészet elfelejteni, nem fog sikerülni. Orvosolni kizárólag akkor lehet majd, ha a kapitalizmus, a modernitás maga kap kihívót, ha az Apparátus egyszer csak visszaadja a bekebelezett javakat. Ha újra megjelennek a fent említett autonómiaformák. A céhvel én a gazdasági autonómia kivívásának egy reménybeli lehetőségét szeretném hirdetni. Ez -úgy vélem- alapja a többinek is. De ezek kivívásának a részleteit, őszintén szólva én sem tudom.

Trianon fájó sebet ütött a magyarság testén. De természetesen a legerősebbet azon az osztályon ütötte, aki leginkább gondolkozott politikai, nemzeti keretekben, és amelyet a millenniumi időkben a legnagyobb optimizmus és önbizalom hatotta át (minden „kapitalizmusképtelensége” dacára): a „dzsentrit”. Láthattuk ugyan, hogy a dzsentri a modernizációval vesztes pályára lépett, ami azonban nem volt mindig és mindenki számára egyértelmű. Trianon ennek a pályának a végleges, nagy, sötét pecséttel való lepecsételését jelentette. Ez a pecsét tulajdonképpen azt jelenti, hogy a „dzsentri” útja a modernizáció felé, az az út, a „polgári Magyarország” útja, melyet Széchenyi, Kossuth, Eötvös kezdtek meg örökre zsákutcába torkollt. Ez a veszteség, amely sírba zárta az előző nagy víziót, lett azután a magyarság, különösen a „dzsentri” új, nagy mítosza. Amíg még realitás volt valamiféle revízió, addig még volt rá remény, hogy egy igazságosabb békével valamit vissza lehet hozni, hogy Csonka-Magyarország még visszatérhet a modernizáció ösvényére anélkül, hogy ez folyamatos megaláztatást, önellentmondást jelentene. Tegyük hozzá: lehetett volna igazságosabb békét hozni, de olyat, ami helyreállítja a Kárpát medence, a történelmi Magyarország, a világ talán legszebb formájú országnak egykori egységét -nem. Minden egész eltörött.

A második világháború után ez a remény is elveszett, sőt a kommunisták új mítoszt állítottak a trianoni helyett. Igaz, hogy ebben nem sokan hittek, egy idő után ők maguk sem, de ez lehetőséget adott, hogy a társadalom nagy része gondolkodás nélkül vesse magát a modernizáció kincsei után. A trianoni mítosz a „dzsentri” egyre reménytelenebb, sötétebb, hisz meghaladhatatlan mítosza lett. De pont ez az, ami a „dzsentrit” a modernizáció megtagadásának útjára vitte. Ennek köszönhető a sok táltos, délibábos nyelvész és őshazakutató, magyarságkutató elszaporodása. Ennek köszönhető azonban a táncházmozgalom, az újraéledő „népi” kultúra, a lovasíjászat, sok fontos és jó modernizációkritikus törekvés is! Ezért bízom én is a „dzsentriben”, amely nem igazán kötődik a kapitalizmushoz, hisz alapvető mítosza egy nagy modernizációs vereségmítosz!

Utoljára vissza szeretnék térni a dualizmus kori modernizáció nyerteseihez, elsősorban a zsidókhoz. Illetve a „zsidókhoz”, hisz a korszak végére olyanok is idesorolhatók, akik nem voltak zsidó származásúak. Gondoljunk Adyra, Babitsra és a Nyugatra. Ez -úgy vélem- jelentős esemény a zsidóság történetében, bizonyos szempontból előképe a mai „nemzetközi közösségnek”, hiszen szűk, vallásilag determinált bezárkózó kasztból széles, integráló hatású, közvéleményformáló hatású elitkaszt jött létre. A modernizációs siker akkora volt, hogy a két háború közötti időszakban kettős társadalom jött létre: az állam és világa a „dzsentri”, míg a gazdaság, a Tőke világa szinte egy-az-egyben a „zsidók” irányítása alá tartozott. A többinek jutott a resztli. Annyit hadd jegyezzek meg, hogy ebben a korban még jelentős zsidó rétegek nem tartoztak tulajdonképpen a „zsidók” korszerű, aufklärista csoportjába. Még hiányzott a mítosz. Sajnos hamarosan az is megérkezett. A „zsidók” ugyanis elkövették ugyanazt a hibát, amit az általuk modernizációs sikertelensége miatt lenézett „dzsentri” -azt hitték, hogy a modernizáció olyan folyamat, amelyet elitcsoportként kézben lehet tartani, amely, mint szülőanyja a forradalom, nem falja fel saját gyermekeit. Nem a magyar „zsidók” követték persze el a hibát elsősorban, de ők is. Ugyanaz a modernizációs erő, az erős egységes tömegállamot létrehozó erő, amely az örmény népirtást okozta, amely Trianont okozta, most még durvább formát öltött, a német nemzetiszocializmus képében, és elhatározta, hogy kigyomlálja az útjában álló zsidóságot. Ez volt a holokauszt.

Nem a zsidók okozták Trianont. A szabadkőműveseknek (akik messze nem azonosak a zsidókkal) ugyan állítólag (mérvadó források szerint is) lehetett némi szerepük az új Európa létrehozatalában, de a szervezet monarchiabeli tagjait inkább sokkolták az események, Jászi Oszkár a közép-európai „nyílt társadalomra” vonatkozó elképzelései bukását siratta elkeseredetten. A „mezei” zsidó üzletember, aki mondjuk az addig a modernizációs bumm központjában lévő Nagyváradon élt, most a román határváros Oradea sokkal szerényebb lehetőségeivel kellett megbírkózzék -Trianon vesztese volt.

Nem a „dzsentri” okozta a holokausztot. Egyes tagjai esetleg asszisztáltak hozzá, mások -így a kormányzó- inkább ellene tettek. A többség persze nem csinált semmit. Némelyek örültek riválisaik, a „zsidók” pusztulásának, mások kétségbeestek látván a kultúrájuk alapját képező keresztyén és humanista európai civilizáció pusztulását.

A két „mítosz” egymás ellen való kijátszása teljesen történelmietlen, és -legalábbis, ha a dolgok mögé akarunk nézni, és nem a törzsi bunkósbot logikát működtetjük- értelmetlen. Mindkettő a modernizáció következménye volt, ráadásul mindkettőt ugyanaz a modernizációs erő okozta. Érdemes volna ezt végiggondolni.

*az imént és már többször idézett, később erősen modernizációkritikus Kós Károly fiatalkorában- 1911-ben- részt vett az Astra balázsfalvi nagy román népgyűlésén, de nem az Emke kolozsvári bálján, hisz oda csak arisztokratákat és vezető dzsentriket hívtak. Ebből, és az ott elhangzottakból, megfigyeltekből levonta azt a következtetést, hogy a román dolgozó nép élére álló román értelmiség és szervezete korszerű, modern és győzni fog a magyarság széles rétegeit magára hagyó magyar vezetés fölött -későbbi köteteibe az erről szóló írás rendszerint így került bele – de a 2003-ban Marosvásárhelyen a Mentor kiadó által megjelentetett Kós Károly emlékkönyv bizony tartalmazza azt is, hogy mit javasolt Kós: Poroszország, Románia és az USA mintájára durva, türelmetlen asszimilációs politikát…

"Magyar nemzet! nagy sok jót tőn teveled az isten,

El-kihoza Szittiából az jó kevér földre

Felűltete asztalfőre, minden tisztességre,

Pogánságból megfordíta az keresztyén hitre

Sok csudát tött mindörökké az hatalmas isten,

Sok országot várasokat adott pogán kézben, 

Megmutatá, hogy elvesznek, kik élnek nagy bűnben,

Kik nem tartják szent igéjét semmi böcsülletben.

Sok rendbeli predikátort most kildött közinkben,

Kiáltatja hogy ne éljünk ily fejetlenségben,

Gyülőségben, irígységben és nagy kevélségben, 

Bujaságban, hamisságban, telhetetlenségben.

Am Budáról az törekök igen predikálnak,

Nagy zengéssel mint az sáskák mirejánk kiáltnak.

Jól látjátok ő nagy torkát dühös döghalálnak,

Azon kérnek, hogy adjunk helt isten mondásának.

…

Romlásinknak egyik oka fejedelmek vattok,

Nagy ohajtván mind ez ország panaszol rejátok,

Kémélletlen az földnépén csak hatalmaskodtok,

Az istennek tisztességét nem ótalmazzátok.

…

Azt tudjátok, hogy az isten megvénhödt már, nem lát,

De nem aloszik, rejánk pislag, nuha sok bosszút lát,

Idgyól látja ez világnak minden álnakságát.

Majd levágja az fejszével az gonosz termő fát.

…

Örök isten ótalmazzad az keresztyénséget,

Ótalmazzad miközöttünk a te szent ígídet,

Adj miközzénk igazságos fejedelemséget.

Vedd el rólunk, örök isten, az kegyetlenséget.

Ezerötszáz negyvenhétben mikoron írnának,

Tállyán szerzék ezt énekben siket magyaroknak,

Kik istennek beszédével semmit nem gondolnak,

Hogy meglássák miokáért romlásra jutának."

Szkhárosi Horvát András: Az átokrul

A mostani koronavírus helyzetnek van egy (betegségtől független) szomorú aspektusa. Ez pedig az, hogy kevesen beszélnek Trianon századik évfordulójáról, értelemszerűen nem rendeznek hatalmas tüntetéseket, és ami még szomorúbb, alig-alig kerül a közbeszédbe. Ezért döntöttem úgy, hogy közeledvén a századik évfordulóhoz írni fogok Magyarország megcsonkításáról. S ha már a magyar társadalomnál tartok, akkor beillesztem Trianont a magyar sorstragédiák és alapmítoszok sorába. Megint csak abban a helyzetben vagyok, hogy szabadkoznom kell, amiért előreszaladok az „anyagban” -természeténél fogva tárgyam inkább a Modern Állam fejezetcím alá kívánkozik, de mivel -ha egyáltalán eljutok odáig, akkor is jó pár hónap múltán, amikor már kevésbé lesz aktuális. Tehát:

Először szeretnék visszautalni a kettővel ezelőtti fejezet mottójául szolgáló Makovecz Imre idézethez. Mi lehet az oka az általa említett örök magyar kettősségnek? Leszámítva az irracionális, vagy egyelőre megfejthetetlen alkati és geográfiai/geometriai okokat, jócskán vannak racionális okozói is ennek.

Szent István királyunk az országot Szűz Mária oltalmába ajánlotta. De saját példájával erős példaképét is adta annak, hogy milyen is a Boldogasszony védelmezte uralkodó és ország. Példáját követte uralkodóházának oly sok uralkodó és nem uralkodó tagja, hogy az Árpád házat olykor a szent királyok házának is nevezték, vagy nevezik. Egy európai uralkodóház se adott, még megközelítőleg se, ennyi szentet a katolikus (és mellette természetesen kisebb mértékben az ortodox) egyháznak. Az Árpádok által megalkotott keresztyén Magyarország eszményképe világosan állt a középkori ország előtt. A Koppány - István ellentét, ha ugyan nem eleve a szentistváni Magyarország ezer esztendővel későbbi bukásának idejéből visszavetített mondvacsinált konfliktusról van szó, elenyészett. A középkori Magyarországon lényegében nem létezett a Makovecz szövegben jellemzett kettősség -ha igen, akkor csak nagyon rejtve, hamu alatti parázsként. Ilyesfélére utal például a II. Ulászló alatti „szittya” mozgalom, vagy még inkább -és korábban- amikor a Budai Nagy Antal vezette -huszita, vagy huszita befolyás alatt álló- paraszti és kisnemesi sereg „Gyulák népének” nevezte magát. Ez az 1437-es mozgalom (azonkívül, hogy európai trendbe illeszkedett) viszont azt is mutatja, hogy az ország középkori rendje kezdett megbomlani. Oligarchák, prekapitalista nagybirtokos vállalkozók kezdtek eluralkodni, miközben elveszett az egyház tekintélye. Mátyás király halála után (mikor oda lett az igazság) ez a folyamat nagymértékben erősödött föl. Egy nemzedéknyi idő alatt lezajlott a Dózsa féle parasztháború, a Mohácsi vész, az ország kettészakadása Ferdinánd és Szapolyai pártra, és megjelent a reformáció. Megjelent, és a következő nemzedék életében szinte teljes diadalt is aratott. Főleg akkor, ha a magyar etnikumot nézzük. Az az érdekes helyzet állt ugyanis elő hazánkban, hogy olyan törésvonalak rajzolódtak ki az etnikumok között, melyek talán csak nemzetkarakterológiával lennének magyarázhatóak. Az történt, hogy a különböző etnikumok más-más vallási irányzatot kezdtek el követni. Tehát míg a magyarországi németek szinte kivétel nélkül a lutheri reformációt kezdték követni (amit a szászok esetében magyarázhat városaik és székeik szoros közössége, de már a Felvidék németjei velük ilyen szoros kapcsolatban nem voltak), addig a horvátok szinte teljesen megmaradtak a pápa hűségén (ideértve a Nyugat -Magyarországra éppen ebben az időben települő horvátokat is), a magyarok viszont többségükben a radikális és bizonyos fokig racionalista-puritán kálvinizmus (a „magyar vallás”) hívei lettek, de sokan lettek (és ekkor még nemcsak Erdélyben) az ennél is sokkal radikálisabb és radikálisan racionális és liberális -unitarizmus követői (ld. az I/C-2 fejezetet), ahogy sokan lettek-maradtak lutheránusok , és pápisták is. A székelyek között például mind a négy felekezet megvolt, megvan, bár az evangélikus csak kis számban és főleg szász befolyású területen. Cserébe viszont voltak szombatosok – „zsidózók” közöttük. A magyarság tehát zömében olyan irányzatokhoz húzott, melyekben a józan ész, a gondolati és erkölcsi szilárdság volt meghatározó és sokkal kevésbé a misztikum, vagy pláne a mágikus elemek. A magyarságnak (alapvetően még a katolikus magyarságot is ideértve) ezt a -néha ridegen- racionális gondolkodását egyébként a jóval későbbi néprajzi, vagy nemzetkarakterisztikai beszámolók, írások is megerősítik. Az, hogy mára -éspedig pont a „nemzeti oldalt” teljesen elárasztotta a mindenféle ezoterizmus, miszticizmus, ködevés, nagyon súlyos válságjelenség! Ennek a válságnak pedig két oka van, két olyan ok, amellyel a magyarság nem tud mit kezdeni: az egyik a modernitás, a másik pedig Trianon. És ez a kettő, mint azt majd bizonyítani szeretném, nagymértékben összefügg! Visszatérve. A Felvidék zömmel lutheránus lett, nemzetiségre való tekintet nélkül, de a szlovákok között erős maradt a katolicizmus is. Az ortodox és természetesen annak is maradó csoportokról most nincs értelme szólni. Legföljebb a kálvinista tengerben hitüket megtartó (jóval később görögkatolikussá váló) „rác” hajdúk lehetnek érdekesek számunkra (Rácdorog, Rácfehértó). Ők egy nagyon erősen közösséggé szerveződő réteg részeként tarthatták meg különböző vallásukat -de nem nyelvüket, már ha a „rác” esetükben jelentett bármikor is népet, nyelvet, nemcsak vallást. Hogy ez a vallásválasztás mit árul el az egyes közösségek lelkéről, az abban játszódó eseményekről, vagy annak milyenségéről, azt sajnos csak sejteni lehet. Sokan áltudománynak tartják a nemzetkarakterológiát, de ha nem ez, akkor mi kötötte össze a magyar nemest a magyar paraszttal, vagy pláne polgárral? És választotta el a horvát nemestől, akivel (különösen a főnemesség esetében) különben egy nagyon erősen összefonódó -házasodó csoportot alkotott (és ne felejtsük, hogy a kasztkülönbségek e korban sokkal fontosabbak az etnikaiaknál)?

Ami bizonyos, hogy -legalábbis a magyarok esetében- a középkori mítoszok megrendültek* (és az etnikai szempont fontossá válása pont ennek lehet a jele -válságidőszakokban szokott egy-egy emberi közösségben ez a legősibb, tulajdonképpen nagykultúrák előtti lelki réteg újra fontossá válni -és ez igaz a XIX. századra is), és egy új jelent meg: a török Isten büntetése a nép és vezetői bűneiért, fösvénységért, ragadozásért, káromlásért, bálványozásért, de aki megtér és bűnbánatot gyakorol, az megtartatik -így tisztul meg végül a magyarság. Végső soron pedig Isten büntetése a magyarság kiválasztott státuszát mutatja; miképpen ószövetségi népét is féltőn szerette és bűneiből csapásokkal vezette vissza az igaz útra, így tesz most az Úr most magyar nemzetével! Kétségtelen, hogy az Ulászló kor romlott, cinikus, korrupt nemzedékét olyanok követték, melyek közül valóban sok hős emelkedett ki, az első nemzedék tagjai még vegyes jellemű, de hősi példát adó tagjai (Török Bálint, a szigeti hős Zrínyi Miklós, Dobó István) után ez a kor adta nekünk többek között Bethlen Gábort, Zrínyi Miklóst a költőt és hadvezért, utolsóként pedig, mintegy dicsőséges zárásként II. Rákóczi Ferencet, e különlegesen értelmes, művelt, széles látókörű, tiszta jellemű, mély (katolikus-janzenista) hitű, fejedelmi kisugárzású nemes férfiút. Ez a kor az, amelyik a ma érzékelhető magyar kultúra legrégibb rétegét jelenti. A legtöbb dolog, amit ma olyan igazán magyarosnak érzünk. Ez akkor is így van, ha néprajztudósok a népi kultúra ősi, honfoglalás előtti rétegeit fedezik föl. Mert amire én gondolok, az az, hogy ezek az ősi elemek nem eredeti, honfoglalás előtti formájukban jelennek meg, hanem nagyon gyakran pont ennek a reformáció vagy török kornak a kulturális közegében. A festett népi bútorok, edények mintái, mind mind ebbe a kultúrkörbe vezetnek (ezért szokták a népi motívumokat a „baloldali” néprajztudósok „reneszánsznak” mondani, amivel felháborítják a „jobboldaliakat”, akik szerint többezeréves ősi motívumokról van szó. Holott a kettő egyszerre lehet igaz.) A régi magyar zene. A „magyar ruha” dolmánnyal, mentével, szűk magyar nadrággal, csizmával, zsinórozással - e korban alakultak ki. Ismerős nekünk a kelet-magyarországi négyfiatornyos fatornyos, zsindelyes fehér templom képe is, mely, ha esetleg középkori, ma ismert formája ebből a korból, vagy ha későbbi, akkor is ebből a kultúrkörből való. Mert a kultúrkör tovább élt, azután is, hogy fölé nőtt egy erősebb, divatosabb, „európaibb”, az ellenreformációs barokk.

Itt pedig hadd tegyek egy pár mondatos kitérőt! Meggyőződésem, hogy a magyar történelem folyamatos kudarcok, sőt szerencsétlenkedések, horribile dictu balfaszkodások és gazemberkedések, hosszú láncolataként való beállítása teljesen hamis. Kétségtelen, hogy e nézetnek (enyhébb formában) hosszú hagyománya van, a középkor néha mai szemmel kicsit kínos, birodalmian nagyképű magyar önképe után pont a török kor önostorozó irodalmában találhatjuk meg a kezdetét, de rátett erre az a jelenség, amelyért ezt az egész -látszólag Trianonhoz nem kapcsolódó- hosszú részt írom, hogy Magyarországon végül egyik oldal és mítosza sem tudott győzni, sem elpusztítani a többit, de így egy kicsit mindenki vesztesnek is érezhette magát, végül pedig a liberális és baloldalnak (a „zsidóknak”) a magyar hagyományhoz való ellenséges vagy ambivalens hozzáállása, és az a lehetőség, hogy  történelmi bűneinek élénk ecsetelésével befeketíthetik ellenfelüket, a „dzsentrit”.

Ezzel szemben szerintem az a helyzet, hogy a magyar történelmet (Trianonig -de bizonyos szempontból még utána is) inkább lehet sikertörténetnek tekinteni! Elsőként hadd térjek vissza a hősökre! Természetesen, mivel nem tökéletes világban élünk, minden nemzet, ország történelmét végigkísérik a folyamatos kudarcok, sőt szerencsétlenkedések, horribile dictu balfaszkodások és gazemberkedések, így a magyart is. De! Nem nagyobb, hanem kisebb mértékben, mint másokét. Az Árpád ház szentjeiről már szóltam, de hadd említsem meg hány kiváló uralkodót adott (Szt. István és László, Könyves Kálmán, III. és IV. Béla, hogy csak a legjelesebbeket említsem). Említettem, hogy Szent István öröksége, ha változásokkal, de ezer, vagy legalábbis kilencszáz évig tartott. Ez tény. Az is az, hogy ez egyedülálló teljesítmény. De a későbbiekben is sorjáznak a nagy királyok. Történelmi ismereteim alapján úgy vélem, hogy az átlagos európai „nagy uralkodó” (VIII. Henrik, Erzsébet Angliában, IV. Henrik, XIV. Lajos Franciaországban, Ferdinánd és Izabella Spanyolhonban stb.) körülbelül Luxemburgi Zsigmonddal helyezhető egy sorba. Ügyes, erős kezű, biztos koncepciójú, kicsit gátlástalan és ravasz politikusok ők. Nem kevés ellentmondással. Zsigmond ilyen volt -és nem szoktuk igazán jeles uralkodóink közé sorolni. Mert Anjou uralkodóink, főleg nagy Lajos, különösen pedig Mátyás király olyannyira fölülmúlták őt jellemben, nemességben, uralkodói nagyságban, kegyességben! És ne feledjük nagy fejedelmeinket. Sajnos a Habsburg ház, e szűkkeblű „kispolgári” család oly kevés hasonlót mutatott fel … Nem ez azonban a legfontosabb, amiről beszélni szeretnék, márcsak azért sem, mert nem régen olvastam -sajnos elfelejtettem, hogy kitől- hogy azért volt ennyi kiemelkedő történelmi személyiségünk, vezetőnk, mert annyira hitvány fajzat vagyunk, hogy a gondviselés kénytelen volt gondoskodni róluk, mintegy mentőövként. Lehet, bár mérsékelten tudományos értékű megállapítás. Mégcsak azt sem tartom a legfontosabbnak, hogy érdekes módon a magyar történelemből többé-kevésbé hiányoznak az or-, testvér- vagy gyermekgyilkosságok, mérgezések, politikai mészárlások. Mátyás király úgy lehetett erős reneszánsz fejedelem, hogy kezéhez gyakorlatilag nem tapadt vér, nem úgy, mint Machiavellit olvasó kortársaiéhoz. A legfontosabb a magyar történelmi Alkotmány és az a kitartó szívósság, amellyel azt a magyarság, elsősorban a magyar nemesség azt védelmezte. Ez hosszú ideig olyan megkérdőjelezhetetlen jogi -politikai hagyomány volt, hogy fölülírt minden közben kialakult (törökös-németes, kuruc-labanc, katolikus-protestáns stb.) kettősséget. Pontosabban olyan erős identitásformáló tényező tudott lenni, hogy még vesztes pozícióból is az „áruló” kategóriába sorolt mindenkit, aki az Alkotmány olykor korszerűbbnek tűnő abszolutista császárkultuszra való leváltását támogatta (kezdve Kolonich Lipóttal és befejezve a -kifejezetten alkotmány ellenes -Bach adminisztrációban szerepet vállaló magyar köznemesekkel, akiknek nevét ki se ejtették a Kiegyezés után, hanem „meghalt” -ot kiáltottak rá).  Félreértés ne essék, Habsburg pártinak lehetett lenni, az Alkotmányt, az ország közjogi rendjét megváltoztatni, eltörölni akarni -nem. Mai történetírásunk hajlamos egyfajta kritikátlan nyugatossággal szemlélni történelmünket. Kritikátlan alatt azt értem, hogy önellentmondásos. Tehát: a személyes-, vallás- és szólásszabadság, önkormányzat jó, sőt szent dolgok, mert Nyugatról származnak és a kelet despotái fenyegetik. De ha a Nyugat despotáival (a Habsburgokkal) szemben a magyar rendek védelmezik ezeket, akkor mégiscsak rossz dolgok, mert akadályozzák a fejlődést, az utókor szempontjából hasznos és állítólag a polgárság megerősödését hozó abszolutizmus kiteljesedését (a polgárság valószínűleg nem volt kellőképpen felvilágosult az abszolutizmus természetét illetően, mert ahol tudott harcolt ellene). Ez az álláspont természetesen tarthatatlan.** Abban pedig, hogy az Alkotmány védelmezése elsősorban a nemesség privilégiumainak fenntartása érdekében történt, van igazság, csak éppen teljesen anakronisztikus ezt a mai demokratikus szemlélet vizsgálólencséjén keresztül nézni és elítélni. Az Alkotmány megőrzése volt az, ami Magyarországot, mint önálló állami entitást megőrizte, a vallásszabadságot megőrizte, illetve visszaszerezte, egyáltalán, ami a szabadság elvét és gondolatát az abszolutizmus idején is fenntartotta! Hozzá szeretném tenni, hogy a Habsburgoknak ahhoz, hogy a törököt kiűzhessék valószínűleg szükségük volt arra, hogy erőszakosan centralizálják területüket, hogy így jól szervezett és fizetett hadsereget állíthassanak föl. Az éremnek tehát ez esetben is két oldala van. Ettől azonban még a zsarnokság és elnyomás rossz dolog. A magyarság -úgy vélem- legfontosabb politikai öröksége pont az Alkotmány és a szabadság ilyen erős hagyományként való megalapozása -igaz, a XX. század megszállásai, diktatúrái és nem csekély mértékben a tömeg „fölemelkedése” ezt erősen kikezdték. Abban pedig, hogy Magyarország a török hódoltság százötven esztendeje alatt meggyengült, elszegényedett, tárgyi kulturájában, főleg épített örökségében veszített fényéből, én nagyon csekély magyar felelősséget érzek. Egész egyszerűen az iszlám és keresztyén világ civilizációs összeütközésének frontvonalára kerültünk (és erről se tehettünk, legföljebb Árpádot okolhatjuk a huszadik századi rossz vicc szintjén)  -ebből a helyzetből szerintem jobban kijönni nem lehetett.

Rákóczinál tartottam. De Rákóczi és vele a Haza és Szabadság eszméje, Dávid Ferenc, Bethlen, Bocskai, Zrínyi, Apáczai Csere János Magyarországa (és Erdélye) elbukott. Helyette győzött a katolikus barokk „császárgondolat”. Az abszolutista állam, ahol az Isten kegyelméből uralkodó császár-király az egyedül üdvözítő katolikus anyaszentegyházon, az egyedül hozzá hűséges és kultúrát az ő udvarában tanuló arisztokrácián és a hivatalnokok széles rétegén keresztül biztosítja a Birodalom helyes adminisztrációját és kegyes és jámbor népeinek boldogulását. Özönlöttek a német és egyéb telepesek és az ő településeiken az új közép-európai barokk és rokokó kultúra kötötte hozzá az ország arculatát Európáéhoz. A hidaknál nepomuki Szent János, a mezők szélén Szent Vencel vigyázott. De -a Mária Terézia féle virágkorban- visszakapta helyét Mária is, mint a magyarok nagyasszonya. De csak az ország bizonyos területein élt az új kultúra, az új mítosz. Mert két különös dolog történt. Az egyik az volt, hogy Pálffy János, a Rákóczi szabadságharc végének császári hadvezére, ez az ízig-vérig labanc, udvarhű arisztokrata, akit a későbbi császár, III. Károly mein Vater Pálffynak hívott -kihasználva a spanyol örökösödési háború és az I. József halála miatti káoszt- valószínűleg a magyar alkotmányosság megmentése érdekében gyakorlatilag árulást követett el! A szatmári béke ugyanis olyan béke volt, hogy a gyakorlatilag nem annyira tönkrevert, mint teljesen tönkrement kurucok ilyet semmiképpen se követelhettek. Igaz, Rákóczi sok csodálatos eszméje elveszett, de a teljes amnesztia mellett megmaradt a magyar Alkotmány is! Az országgyűlés, a magyar intézmények. Még Rákóczi nemesítéseit is helybenhagyták -amit főleg a labancok elleni vitézségért osztogatott! A másik pedig -amit megmagyarázni nem tudok, noha az előbbivel valószínűleg összefügg- hogy kiderült, hogy a magyarságból, ha nem is teljesen, de hiányzik egy olyan emberi tulajdonság, ami a történelem egyik fontos jellemzője és alakítója. Ez pedig a győzteshez állás hajlama. Az emberek ugyanis nem szeretnek a vesztesek oldalán maradni. Ezért csatlakoznak a győztes vezérhez, győztes néphez, győztes eszméhez és kultúrához. Ezért szoktak a diadalmas eszmék és etnikumok győzelmük után elterjedni, a vesztesek pedig eltűnni. Leegyszerűsítve ezért francia ma Franciaország, olasz Olaszország, ezért terjedt el a latin nyelv Európában, de ez a modernizáció egyik legfőbb mozgatóereje is! A magyarság egy része viszont nem állt be a győztes kultúra és ideológia mögé, mint azt a … fejezetben láttuk, nem is kis része. Ez egyrészt dicséretes, mert erős jellemre vall, másrészt azonban tudnunk kell, hogy a magyar makacsság, ön- és fafejűség, jóra való restség valószínűleg jelentős szerepet játszott ebben.  Akár így, akár úgy, de létrejött egy kettősség. Az egyik oldalon Esterházy „fényes” Miklós és Haydn, a másikon a vidéki protestáns köznemes, aki a cigánnyal húzatja, de otthon azért a Károli bibliát és Horatiust forgatja. Az egyik oldalon Maulbertsch, a másikon a csengersimai, vagy szennai kazettás famennyezet. Az ellentét nem volt egyébként véres és áthidalhatatlan, de kétségtelenül létrejött, és nemcsak politikai síkon (mint a korábbi kuruc-labanc ellentét), hanem kulturális és főleg eszmei szinten, a világról, az országról való kép szintjén. Amikor pedig fordult a kocka és világszinten előretört a liberalizmus és nacionalizmus, akkor ez az eddig háttérbe szorított oldal vette át a kezdeményezést. Így aztán az érdekes helyzet állt elő, hogy miközben -mint láthattuk elsősorban a betelepítések, különösen pedig a zsellérség/cselédség számbeli megnövekedése miatt- a demográfiai csatát a katolikus/császárpárti oldal megnyerte (I/F-7. f.), a dolgok értelmezésének jogát elvesztette. Magyarul: a XIX. század közepére, de legkésőbb a ’60-as évekre eldőlt, hogy általánosan elfogadott hőseink Bocskai, Bethlen, Rákóczi lesznek és nem a Habsburg hadvezérek, mégcsak nem is Pálffy János. Savoyai Jenő herceg lovasszobra -noha senkinek sincs ellene kifogása- némiképp váratlanul jelenik meg a budai királyi palota előtt -és valóban, szinte véletlenül került is oda, a szobrot eredetileg Zentára szánták. Utcáinkat a fentebbieknek, majd Kossuthnak és az aradi tizenháromnak adományoztuk. Egyedüli Habsburg versenytársuk -egy születésileg nem is Habsburg, hanem Wittelsbach – Erzsébet királyné. Ebből viszont az kerekedett ki, hogy senki se érezhette magát győztesnek -márcsak azért sem, mert a „kuruc” oldal legitimációját immár egyértelműen egy újabb vesztes szabadságharc erősítette meg, az 1848-49-es. A magyar, aki -láttuk- képes megmaradni a vesztes oldalon, öntudatlanul is azt tanulhatta meg, hogy ő valamilyen szinten vesztes. Akár így, akár úgy. Mert az új szabadságharc immár egy új eszmét, a „polgári” Magyarország eszméjét hirdette, és az új eszme vele bukott. Igaz, hogy Bach és társai, mint azt a múltkor láthattuk, egyfajta „polgárosítást” -szó szerint a civilizálás szót használta (I/F/3. fejezet)- végrehajtottak, de ez még modernista szemmel is inkább paródiája volt annak. A megvalósítása egy olyan esemény letéteményeseinek jutott, ami -szemben a negatív önképpel- ismét csak a magyarság szívós kitartatását és győzni tudását mutatja: ez volt a Kiegyezés. Ismét egy -a kuruc seregénél súlyosabb, mert feltétel nélküli fegyverletétellel záruló, igaz, nem az osztrákok, hanem számukra igen kínos módon az oroszok által reánk mért- katonai vereség után sikerült olyan megállapodást kötni, hogy a legtöbb követelésünk megvalósulhatott! Ez akkor is tény, hogyha Kossuthnak híres Kasszandra levelében igaza volt. Viszont, ha nincs Kiegyezés, akkor nem jön létre a XIX. század végi óriási modernizációs bumm talán legsikeresebb országváltozata: az Osztrák-Magyar monarchia.

* hagyományos, tekintélytisztelő korról lévén szó, tabula rasa-ról természetesen nem volt szó, Bethlen Gábornak a harmincéves háborúba -természetesen protestáns oldalon- harcba induló seregeinek volt pl. Patrona Hungariae-s zászlaja is

**a politikai törésvonal tehát tulajdonképpen a labancságon belül húzódott. Voltak kuruc katolikusok (ha nem is óriási számban), „alkotmányos” labanc katolikusok (és talán reformátusok is), és radikális aulikus labanc katolikusok (protestánsok legföljebb kivételképpen)– egy kései képviselőjük, egy szerzetes -akinek  sajnos nevét elfelejtettem -a két háború közt monumentális történelmi mű írásába fogott, melyben azt igyekezett bizonyítani, hogy Bocskai, Thököly, Rákóczi véreskezű, keleties elmaradottságú gazemberek voltak, míg a Habsburgok és udvaruk képviselték az európai minőséget és gondolkodást. Szegény azonban kifutott az időből és művét az ’50-es években fejezte be, amely így természetesen nem is jelenhetett meg. Érdekes módon azonban napjainkban sajátos új labancság, sőt labanc szövetség jelent meg, mely egyrészt katolikus-legitimista (s mint ilyen antimodernista) csoportok, másrészt a „zsidók” (tehát radikális modernisták) egyes nacionalista/kuruc ellenes prominensei között. E szövetség révén újra mindkét oldalon hangzanak a „kurucpárti”, történetírást, vagy akár történelmi nagyjainkat támadó hangok

„Magyarországot rosszul adminisztrálják, nincs jó hivatalnoki gárdája, nincs szilárd bázisa, olyan ország, mint Oroszország vagy Törökország; mint ezek a birodalmak, nélkülözi a gazdag, művelt középosztályt, csak egy részben lezüllött hivatalnokrendje van, sok a zsidó, szegény a nép, elszegényedett a parasztság, és nagy a csőcselék; hiányzik a modern állam valódi bázisa, a nagy polgárság.”             Rudolf trónörökös levele Moritz Szepsnek 1883

A magyar társadalom, elsősorban a vidék, különösen a falusi, mezővárosi vidék ugyanis a mai napig erősen feudális jellegű. Mivel ezt a szót szokták használni, magam is megmaradok nála -bár, mit látni fogjuk ez egy pontatlan és kettős jelentésű kifejezés. Mit jelent ez -elsősorban? Valami nagyon rosszat, felvilágosodás előtti barbár iszonyt, ahogyan bosszúságomra még Puzsér, vagy Vona Gábor is használja mostanság? Hát, ha felvilágosodás előtti (de csak részben az), az még nem baj! Egyszerűen annyit jelent, hogy nem absztrakt. Nem a „második névadás” szabályai adják bármilyen üzleti vagy egyéb viszony, tranzakció alapját, hanem a személyes kapcsolat. „Neked megcsinálom, mert haver vagy”. Hozok egy példát. Az Ötvös Csöpi filmek szerintem a magyar feudalizmus megdicsőülése: Ötvös Csöpi egy klasszikus dzsentri (idézőjel nélkül), olyan, akinek a feudalizmus a vérében van. Státuszát nem is a rendőrségi felsőbb kapcsolatai adják, kommunista főnökeivel általában feszült a viszonya, hanem egyrészt úri fellépése, másrészt rengeteg kapcsolata. Mivel, mint dzsentlmen, igazi úri sportot űz, vitorlázik, jóban van a jómódú hazai és külföldi sportemberekkel (és asszonyokkal), de ugyanilyen fontos, hogy a nép gyermekeivel is, köztük negyedik, sőt ötödik rendi félbűnöző figurákkal. Mindenkinek van valamilyen beceneve: maga Csöpi, Pötyi (Pötyikém), Purci úr, Popej, Cövek úr, esetleg urasan Dezső bátyám, Iván bátyám, vagy csak megszólítása, mint fater, öreg stb. E nevek használata jelzi, hogy a beszélő (esetünkben Csöpi) a belső körhöz tartozik – szívességeket kérhet és cserébe szívességeket is ad. Kapcsolatai segítségével természetesen megoldja az összes bűnügyet, annak ellenére, hogy ebben nem egyszer főnökei és ellenpontja, az absztrakt ember, Kardos doktor is akadályozza. Kardos doktor figurája a zsidó slemil alaptípusra lett építve (ketten tehát a kettős elit jelképes figurái), teljesen inkompetensen botladozik a való világ számára nem értelmezhető jelenségei között. Ennek ellenére a végén mindig Csöpi helyett aratja le a babért (mert Csöpi, mint a magyar nemesről szóló sztereotípia szerint annak lennie kell, fantasztikus szellemi és fizikai tulajdonságai ellenére mégiscsak élhetetlen, önérdekérvényesítésre képtelen ember). Ennek ellenére Kardos doktor alapvetően szerethető, kedves alakja a filmeknek, szó sincs itt valamiféle bújtatott antiszemitizmusról. De ha Ötvös Csöpi nem is vonult ki a magyar feudalizmus világából, a „dzsentri” nagy része igen; (elit) értelmiségi, művészi hivatásokba visszavonulva busong konzervatív eszméi vesztén, és szidja a komcsikat, baloldaliakat, liberálisokat, vagyis a „zsidókat”, akik általában valamelyest leszorítják őt a kulturális, tudományos életben folytatott versenyben (és ezt pofátlanul mindig a teljesítménnyel magyarázzák). Világuk azonban olyannyira belterjes, hogy tipikus esetben mindketten Budán laknak (ahová az „újlipótvárosiak” egy része is átköltözött már).

Nem vonult viszont ki az oligarcha. Sőt, bevonult. Mi az oligarcha? Ő jellemzően megint csak a már többször említett pártnómenklatúra olyan tagja, aki egyfajta centruma, gócpontja volt a hatalmi tőke pénztőkévé alakításának, és ezt a szerepét meg is őrizte, egyfajta kapu, ahol az átalakítás megtörténhet, meg is történik, mégpedig vice-versa. Az MSZP kormányzása alapvetően az oligarchákra épült, a kormány (természetesen a nemzetközi Tőke mellett) tőlük függött, és őket szolgálta. Márcsak azért is, mert -mint az egykori „népi” pártnómenklatúra prominensei- jobban be voltak ágyazódva a magyar társadalomba, mint a (kulturális) elit.

Orbán azonban rájött arra, hogy a magyar feudalizmus kiválóan rokonítható azzal a dologgal, amit a középiskolában feudalizmus címen tanulunk. A hűbériséggel. Nagyon fontos megjegyeznem, hogy a két feudalizmus néven nevezett dolog nem azonos: amit én annak neveztem, az tulajdonképpenn nem az, hogyha a feudum (hűbérbirtok) szóból indulunk ki. Viszont azonos (pontosabban csak rokon) azzal a világgal, ami a „feudális” Magyarországot jellemezte. Ezért használtam a feudális szót. Ugyanis a rendi Magyarország nem volt hűbéres állam. A magyar közjog nem ismerte a hűbériséget. Az érthetőség kedvéért: Kossuth Lajos, vagy, hogy ne egy birtoktalan embert mondjak, Kölcsey Ferenc magyar nemes nem volt sem Ferenc császár, sem egy főúr hűbérese, nem vettek részt az ő hatalmi láncukban, illetve csak annyiban, hogyha idegen támadás érte volna a Hazát, akkor kötelességük lett volna fegyveresen harcba szállni azzal. De (relatíve szerény) pozíciójukat egy ősi harcos rend hagyományának és nem egy uralkodói kör kegyének, érdekének köszönhették. Ettől a hatalomtól ők teljesen függetlenek voltak, így megtehették, hogy szembe is szálljanak vele. Mindez már például gróf Széchenyi Istvánra, vagy az Esterházy családra természetesen nem volt ilyen mértékben igaz. Megjelent a hűbériség a középkor egyes szakaszaiban is, amikor a nemesség jórésze kénytelen volt az oligarchák, bárók familiárisának elszegődni, és bárói ligák küzdöttek a befolyásért. Hűbériség, „feudalizmus” tehát létezett a középkorban is, de -Magyarországon legalábbis- nem volt általános, inkább időleges vagy részleges jelenség, viszont úgy tűnik, hogy a hatalomgyakorlás e fajtája egyáltalán nem összeegyeztethetetlen a kapitalizmussal. A második névadás, a „polgári” forradalom és a „szabadpiaci verseny” tehát inkább a hagyományos társadalmi rendet és közösségeit pusztította el, és nem annyira a hűbéri típusú, privilégiumokon alapuló hatalomgyakorlás lehetőségét. Magyarul: paraszt már nincs, faluközösség sincs, nemesi közbirtokosság sincs, földesúr, herceg és király viszont nagyon is. Kétségtelen, hogy a Kádár kor is feudális volt, de ott a vidéki párttitkárok, TSZ elnökök inkább a korábbi főispánoknak (mint a központi hatalom emberei), vagy alispánoknak, szolgabíróknak (mint helyi „fejesek”) feleltek meg, nem pedig a földesuraknak. Ilyen tiszta formában Orbán Viktor hozta csak létre a magyar hűbériséget. Orbán valójában király. Nem abban az értelemben, hogy a Szent Koronával megkoronázták volna -természetesen- és sajnos még abban sem, hogy királyi méltósággal, annak szakrális szerepével rendelkezne, hanem abban, hogy hatalma nem (vagy csak erőszakkal) megkérdőjelezhető, és (tőle függő) hűbéreseinek hatalmán és hűségén alapszik.

Legalábbis az egyik lába. Mert a másik az abszolút (poszt)modern tömegmédián és -manipuláción. Orbán népe, ahogy az MSZP népe egykor -a negyedik rend. Pontosabban a mélyen negyedik rend és az ötödik rend. Magyarország társadalmának ugyanis (immár legalább kétszáz éve) a legnagyobb betegsége, hogy -amint az I/F-7 fejezetben írtam- nagyon nagy részét teszi ki a negyedik rend. Az a döbbenetes, hogy ez a tény a legtöbbször észrevétlen marad a felsőbb osztályok számára. Amikor a ’30-as évek szociográfiai munkáiban ezt -száz év után- leírták (Cifra nyomorúság, Puszták népe stb.), óriási felháborodás fogadta azt. A dzsentri ugyanis egy teljesen hamis árvalányhajas, népszínműves parasztképet dédelgetett magában -és dédelget még most is. Igaz ugyan, hogy a táncházmozgalom, vagy a hozzá hasonló vagy azt kísérő jelenségek -a „népi” kultúra (ezek az akarattal vagy sorsszerűen „dzsentri” kulturális termékké vált dolgok) egy kicsit javítottak ezen a hamis képen, de a ’70-es évek gyűjtőútjai óta ismét eltelt lassan ötven döbbenetesen modernizáló esztendő, és a „népi” kultúra mára Magyarországon 95%-ban (Erdélyben mondjuk 85%-ban) urbánus jelenséggé, a „dzsentrin” belüli szubkultúrává vált. A falusi valóságról ezzel szemben ma ismét nem szól semmi. Vagy népszínmű, vagy ugyanilyen hamis bohózat. Miközben tehát hazánknak van két kisszámú kulturális (de nem vagyoni) elitje, ami alatt egy elég szűk és gyökértelen középosztály helyezkedik el, hatalmas negyedik renddel, lecsúszó negyedik-ötödik renddel és egyre szaporodó cigánysággal rendelkezik. Mit jelent ez?

Ki a középosztály? Az értelmiségről szóló fejezetben írtam a biohatalom fenntartásához szükséges értelmiségi tömegekről. Mivel Magyarország azért kétségtelenül „modern” ország, elég széles értelmiségi rétege van, aki ezeket a funkciókat ellátja. Az értelmiség „krémje” a kettős elit, akikről az elején szóltam -noha nem kimerítően. Ezek azonban nem tisztán elkülönülő csoportokat alkotnak, hanem inkább egyfajta kulturális közeget. Sajátos módon, a két blokk a legeslegmagasabb szinten nem olyan átjárhatatlan. A legnagyobb gondolkodók, művészek általában (de sajnos nem feltétlenül) sokkal nyitottabbak a világra, az igazság keresésére, hogysem teljesen vakok és süketek legyenek a másik ember igazságára. Utánuk azonban egy elég széles elkötelezett és gyűlölködő réteg következik. Közöttük az elválasztás éles. Lefelé viszont nincs ilyen éles cezúra. Ha mondjuk az egyik csoportot pirossal (vagy stílszerűen vörössel), a másikat kékkel jelölnénk, akkor lefelé az erős piros és kék folyamatosan hígulva rózsaszínes és világoskék árnyalatokban halványodna, amíg eléri a majdnem egészen fehéret. A közel fehér rózsaszín és a közel fehér halványkék között már sokkal kisebb a különbség, mint erős piros és kék között, az ellenségeskedés is kisebb, és így, a kettő mezsgyéjén lilás színeket is fölfedezhetünk. (A két blokk között annyi különbség van, hogy -érzésem szerint- a „dzsentriben” gyengébb a tiszta színvariáns, fehér behatások váltakoznak egészen sötétkék csíkokkal -a másik oldal kétségtelenül erősebb -ez adja a „dzsentri” keserűségét, és egyes tagjainak azt a meggyőződését, hogy mindegy mi az ára, csak a baloldal szoríttassék végre vissza) Sajnos azonban a fehér itt a negyedik rendet jelzi. Klasszikus harmadik rend ma Magyarországon alig van. Ha van (mert azért nyomokban van), akkor sincs tisztában a maga szerepével, helyzetével. Vagy az elit részének tekinti magát, vagy a „nép” közé számítja, és szégyelli szakmai elkötelezettségét, mikor látja, hogy vélt osztályos társai kinézik miatta. És vannak kemény, magányos harcosok -meg kell mondanom, én rájuk számítok, bár lehet, hogy hiába, mert az ellenszél és a magyar individualizmus végkép magányos farkassá is tette őket.

Egyszóval a fehér, amely az értelmiségi foglalkozásúak nagyobb részét is jellemzi, a negyedik rend. Mire gondolok? Pár résszel ezelőtt az étkezési szokásokról, kultúráról írtam. Most az építészetet fogom felhozni példának; Magyarországon az épülő családi házak legalább nyolcvanöt százaléka többé-kevésbé egységes képet mutat. Korábban busongtam rajta, hogy hogyan lehetséges, hogy egy ennyire globalizált és centralizált világban ez a globalizáció szinte kizárólag alulról, a tüzép-telepek irányából hat Magyarország építészeti képére. Az említett nyolcvanöt százalék ugyanis teljesen igénytelen, stilárisan szinte meghatározhatatlan, a fehér műanyag ablak (sőt ajtó), sárga dryvit, kishajlásszögű, rossz ereszkialakítású, primitív ácsmunkával készült tető a meghatározói, semmint bármilyen -mégoly hamis- formai megjelenési szempont. Tehát a karakteresen „mediterrán”, vagy „minimál” (gagyi-neomodern) házak már a fennmaradó legföljebb tizenöt százalékba tartoznak! Színvonalas építészetről pedig legfeljebb egy-két százalékban beszélhetünk. Ez a nyolcvanöt százalék a negyedik rend. Pedig tanároktól, orvosoktól kezdve a melósokig mindenki ilyet épít (az egy-két százalék igazából nem is az elitet jelzi, talán inkább csak egy építészetkedvelő szubkultúrát). Kétségtelen, hogy van egy trend, ami a többé-kevésbé precíz, gépiesen lélektelen „felsőbb kategóriás” házaktól a végkép igénytelen, tesco-s összetöredező burkolatokig mutat, az „értelmiségtől” az „alkoholisták” irányába, de ez részletkérdés. A tömeg egy. Hozzá kell tegyem, hogy van egy hatalmas réteg, akiket már említettem, hogy legtöbbször szimplán „alkoholistáknak” szoktak hívni -értelemszerűen ők ritkán építkeznek, inkább lepusztult régi paraszt- vagy kockaházakban laknak. Ők már erős lecsúszófélben vannak a negyedik rendből. És ott a cigányság. Ők már nem negyedik rend. Ha újat építenek, az stilárisan elkülönül a magyar tömeg építésétől. Szerintem nem kell bemutatnom, hogy hogyan. Az esetleges építészeti analógián kívül miért állítom, hogy az „alkoholisták” lecsúszófélben lévő negyedik rend -holott életmódjukban olyannyira különböznek a „középosztálytól”? Előszöris azért, mert az ő esetükben még létezik társadalmi mobilitás, ennek a csoportnak azok a gyerekei, akik nem válnak valóban alkoholistává képesek dolgozni (ha nem is jól), sőt tanulni is, esélyük van, hogy a kapitalista munkaerőpiacon (amiről láttuk, hogy a negyedik rend terepe) érvényesüljenek. De a lecsúszófélben levő jelzőt azért használtam, mert a többség elkerülhetetlenül alkoholista lesz sajnos. A Magyarországon készült oktatási felmérések is azt mutatják, hogy egyre nagyobb a szakadék az elit gyerekeinek és főleg a vidéki kisiskolák diákjainak tanulási teljesítménye között (és nem az elité javul). Ebből sajnos az következik, hogy egyre erősebb a kasztosodás, az átjárhatatlanság. Ehhez még hozzájárul egy érdekes jelenség. Az alsóbb társadalmi csoportok legtöbbször utánozzák a felsőbbeket. Ez bizonyos fokig természetes jelenség. Ha nem tennék, nem terjedhetnének a világon a kulturális javak, gondolatok. A modernizáció azonban ezt a jelenséget is kihasználta, a polgárosodás jelszavával mobilizálta -és hajtotta seregébe- az „elmaradott” csoportokat. Most azonban valami megtorpant. A posztmodern reklám, marketing és véleményirányító ipar olyan mértékben vált hazuggá (mivel a primitív, zsigeri működést befolyásoló hazugság rövidtávon nagyon hatékony, ezért ő nyeri a versenyt), hogy az emberek, akik át nem láttak ugyan a hazugságerdőn, azt megtanulták, hogy az elit hazudik nekik. Ez a jelenség persze -a „bizalmatlanság az urak felé” - mindig is létezett, de a modern kor valamelyest visszaszorította. A Kádár kor például egyszerre volt nagyon populista (1 Ft a krumplis lángos, éljen soká Kádár János), és egyszerre volt népszerű a középosztály felé való mozgás. Ennek persze jócskán voltak visszatetsző jelenségei, például a falukép benépesülése tulitarka kockaházakkal, amelyek egyszerre akartak „polgáriak” lenni és valósítottak meg helyette egy erőteljes „népiséget”, valami nagyon nem polgárit; vagy még súlyosabb jelenség a középosztály „elparasztosodása”, az a jelenség, hogy a burzsoá („dzsentri” vagy „zsidó”) kultúra, amelynek elsajátítása addig a középosztályba lépés feltétele volt (ezért használok idézőjeles formát sima dzsentri vagy zsidó helyett) fölösleges szubkultúrává vált, de nem adott helyet más hasonló színvonalúnak -magyarul, ma egy orvostól, tanártól, pláne hivatalvezetőtől nem társadalmi elvárás, hogy színházba, hangversenybe, operába járjon. Ma azonban sokkal erőteljesebb fordulatnak lehetünk tanúi. A negyedik rend, különösen annak alsó része, elkezdett büszke lenni arra, hogy ők azok, amik. Ami hosszú ideig szégyellt dolog volt (ahogy korábban szóltam róla), mára identitásképző erővé vált. Ez az új populizmus. Az új populisták persze -sajnos- ugyanúgy hazudnak, mint korábban a liberális elit, vagy, ha lehet, még szemérmetlenebbül, mert nekik még arra sem kell vigyázni, mint amazoknak, hogy a saját vallási előírásaiknak (tudomány, evolúció, neoliberális közgazdaságtan) legalább névlegesen megfeleltessék a mondanivalójukat. Ez jelentős versenyelőny.  Orbán Viktor zseniálisan érezte meg az új idők szelét. Az MSZP hatalmát még a régi, kicsit szégyenkező, oligarcha uraihoz hű „jobbágy” tömeg biztosította, a Jobbik fölemelkedését már az új, lázadó, büszke negyedik rend. Akiknek elegük lett a folytonos megaláztatásból. De a Jobbik vezetői nem értették ezt, a populizmus „eszméje” a (szívből vagy színből -tulajdonképpen mindegy) politikai középre húzó Vona és a régi mozgalmi fasiszták, vagy szempontunkból még rosszabb (mert a maga légváraiból, szubkultúrájából a tömeget nem értő, sőt lenéző) szélső nacionalista dzsentrik (az egykori MIÉP) között a földre hullott. Orbán pedig a legjobb pillanatban fölemelte azt, és politikájának alapjává tette.

A legutóbbi önkormányzati választásokon -Budapesten- Puzsér Róbert a szavazatok mintegy 4,5%-át kapta. Az én ismerősi körömben körülbelül kilencven százalékot. Pedig én -és környezetem- mégcsak nem is igazán elit -természetesen sem anyagi, de szellemi értelemben sem. Úgy gondolom, hogy Puzsérra szavazott az első három rend legalább hetven százaléka (a „dzsentri” egy kis része a konzervatív szempontból még elfogadható Tarlósra, míg a „zsidók” elkötelezett -az előbbinél jóval nagyobb- része Karácsony Gergelyre szavazott, mégha amúgy a Kétfarkú Kutyapártot szokta is támogatni). Ez tehát együttesen maximum hét százalék. Budapesten. Ahol az elit csoportosul, ahol sem az „alkoholisták”, sem a cigányok nincsenek igazán sokan, pedig vidéken lehet, hogy átlagosan (természetesen helytől függően) és együtt a népesség legalább felét alkotják! Azt hiszem, nem kell tovább magyaráznom, hogy Orbánnak miért nincs szüksége a „dzsentrire”. Ezeknek se pénze, se oligarchikus befolyása, se szavazatként nem számítanak sokat. És ha volna még némi kulturális, szellemi befolyásuk a Fideszben, hiszen az 1996 és 2012 között részben, 2004 és 2012 között pedig egyedüliként (mármint a KDNP-vel együtt) a „dzsentri” gondolkodás és szellem politikai letéteményese volt, ami azért nyom nélkül mégsem múlhatott el egészen, az sem számít, mert ahogy azt már oly sokan (pl. Reichert János) megállapították, nincs Fidesz, csak Orbán cég van. Ez Orbán óriási előnye: kapitalizmusban azé az előny, aki könnyen manőverezhető céget vezet, amit nem kötnek a kaszthagyományok, nem köt az elitkultúra, ami szabad vegyértékű. Főleg úgy, hogy mint király tudja ezt megtenni: olyan király, aki nem tett esküt a Szent Koronára, a történelmi alkotmányra, de még csak egyik elit, vagy oligarchikus csoportnak se kizárólagos lekötelezettje!

De miért baj ez? Miért veszélyes, ha valaki az elit nélkül akar uralkodni? Azért, mert az ilyen ember klasszikusan a türannosz, uralma a türannisz, a zsarnokság. Ez persze politikatörténeti trivialitás -főleg a középosztály ennek akadályozásában betöltött szerepe, mely Arisztotelésztől máig sok mű tárgya, de mivel most itt nekünk fontos, én is említem, talán egy kicsit más nézőpontból. A (szellemi) elitek hagyományosan azt a célt is szolgálják, hogy az uralkodói szándékot a társadalom felé közvetítsék. Említettem már, és később részletesebben is szeretnék arról írni, hogy az életmód, életstílus tulajdonképpen fontosabb dolog, mint a konkrét eszmék. Nem véletlen, hogy az emberek amikor ideákat képzelnek el, akkor életmódbeli elemek jelennek meg előttük, mint ahogy ellenfeleik elképzeléseit is ilyenekké váltják át. Tehát például a liberálisok, ha a konzervatívokra gondolnak, akkor nem gazdaság- vagy társadalompolitikai elképzelések jutnak eszükbe, hanem az, ahogy a családi körbe száműzött aszexuális háziasszony főkötőben és hosszú szoknyában a levest porciózza rengeteg porontyának, akiket kénytelen volt megszülni. Ahogy a forradalomról se a gulág, a Cseka, meg a katyni tömeggyilkosság jut eszükbe, hanem Che Guevara (szájában szigorúan szivarral), esetleg Bors Máté, amint szabadszellemű forradalmár hölgyekkel kerülnek szoros kapcsolatba. Ez azért fontos, mert az uralom vagy ilyen (persze az uralkodó és uralkodó csoportok által helyesnek és számukra hasznosnak gondolt) eszmék eljuttatása a széles társadalomhoz, és ezek mentén a társadalom valamilyen fokú mozgatása, vagy pedig a társadalom (valamilyen fokú) mozgatása -ilyen eszmék nélkül, vagy ami még rosszabb, annak direkt indoktrinációja. Az érthetőség kedvéért (noha később, a modern államnál ezt sokkal részletesebben szeretném kifejteni): Mátyás király az udvari reneszánsz szellem és uralkodói egyénkultusz segítségével a főnemességet majd a köznemességet és polgárságot -rajtuk keresztül a népet arra ösztönözte, hogy fogadják el a magasabb adókat, amelyek hatalmának biztosításához kellettek, mert cserébe egy művelt, dicsőséges és erős király biztosította prosperáló gazdaságú, erős országban lakhatnak. Ezt nem propagandán, hanem a fenti eszmék életmódszerű elterjesztésével, természetes módon tette (neki se sikerült tökéletesen, ezért kénytelen volt hűbéres jellegű, csak tőle függő „karrierpolitikusokat” /Szapolyai Imre, Beckensloer János, Bakócz Tamás stb./ fontos pozíciókba helyezni). A „nemzetközi közösség” -miközben erőszakosan szolgálja „uralkodóit”, és a világot minden eddiginél gyökeresebben akarja modernizálni -átalakítani saját elképzelései szerint, mégis, mint kaszt -és nem pedig mint fizetett ügynökök csapata, cége működik. Magyarországon ez annyiban árnyalódik, hogy az az erő, amelyik kifejezetten az ő képviselőjük, a Momentum mozgalom, inkább tűnik fizetett ügynökök (és hasznos idióták) csapatának – viszont a hagyományos „baloldalhoz” köthető média és kulturális világ (tehát a „zsidók”) valóban kaszt. Tehát „drága Bolgár úr” beszéljen bár kapitális ökörségeket vagy cikkezzen a HVG olyan gazdaságpolitika érdekében, amely kizárólag a nyugati Nagytőke érdekét szolgálja, ezt nem azért teszik, mert erre kaptak utasítást, hanem mert valóban így is gondolják helyesnek. Így aztán -pontos kotta híján- néha nem is tökéletes a kórus. Ez még akkor is így van, hogyha tudjuk, hogy a „baloldali” médiát nem kis mértékben hálózta be az egykori kommunista titkosszolgálat, nem is beszélve az oligarcha vagy „Piacokhoz” kötődő tulajdonosokról. Az egykori hírszerzőből lett (és esetleg ÁVÓs családból származó) médiasztárok nem azért írják, mondják bicskanyitogató szövegeiket, mert nem tehetnének másként, és szűkölve engedelmeskednek, ők büszkén képviselik kasztjuk álláspontját. Ezzel szemben a Fidesz média alkalmazottai (néhány „nagyágyút” leszámítva) pontos napi ukázokat kapnak a pártközpontból (avagy a Habony művektől) és az ettől való legkisebb eltérés súlyos szankciókat von maga után. Ez nem is különösebb titok, Orbán elképzelése szerint a politika háború, „aki tisztességesen viselkedik, és megsebesül a csatatéren, azt kihozzuk. De, aki nem, arra mi is lőni fogunk!” -mondta például a hűbériség kiépítése ellen tiltakozó Ángyán Józsefnek. A háborúban viszont nem civilek, hanem katonák vannak, a katona pedig ne gondolkozzék, hanem engedelmeskedjék a parancsnak. Így jutunk el ahhoz a szürreális helyzethez, hogy a Fidesz világa mára jobban elnyomja az egyéniséget, a gondolkodást, mint a „baloldalé” hírszerzőtisztestől, ügynököstül, oligarchástul. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az utóbbi a szabad gondolat és egyéniség kibontakozásának boldog fészke, hanem csak azt, hogy a Fidesz még ily kevéssé se az. Borzasztó. A Fidesz ugyanis azt az utat választotta, hogy az elit (ez esetben a „dzsentri”) megkerülésével közvetlenül fordul a negyedik (és ötödik) rendhez. Kulturális üzenete, világa nincs, vagy legalábbis hosszú ideig nem volt. Kétségtelen, hogy mostanában a kifejezetten radikális jobboldali, antimodernista üzenetek (és részben személyek, pl. Takaró Mihály, Szakács Árpád) felé fordult, de ha visszagondolunk, hogy emblematikus figurái néhány éve még Vajna Andy és Timi, Rogán Tóni és Cili és a hasonlóak voltak, akkor ezt a váltást semmiképpen se tekinthetjük valódi kulturális elmozdulásnak, sokkal inkább valamiféle újabb marketingfogásnak. A lényeg viszont a „polgári Magyarországtól” a „plebejus politikához” való fordulás, a „plebejusok” -a negyedik rend példaképpé tétele, közvetlen megszólítása propagandával, cirkusszal, kisebb részben kenyérrel (mert valójában a vidék a Fidesz oligarchaépítésének színtere, és a magyar falu, részben a modernizáció, részben az eddig róla elsoroltak miatt egyre szegényebb, egyre nyomorultabb, egyre negyedik rendibb, vagy még inkább egyre alkoholistább és egyre cigányosabb, mert aki teheti elmenekül onnét… ). A propagandában pedig nincs kulturális tartalom, mint ahogy a negyedik rend se hordoz kultúrát. Orbán hatalmának harmadik eszköze a bürokrácia. Közvetítő középrétegek híján a bürokrácia szolgálhat az uralkodói akarat eszközéül. Sokat fogok még írni róluk, most csak röviden. Kézenfekvő (bár szerintem téves) gondolat, hogy az államigazgatás szerepének, hatékonyságának növelésével lehet az államot jobban, hatékonyabban igazgatni. Orbán hát centralizálta a bürokráciát, megpróbálta (természetesen eredménytelenül) eredményorientáltabbá, részben lakosságbarátabbá tenni, szerepét, hatalmát pedig növelni. Azt a hatalmat, ami már amúgy is elviselhetetlen volt. A modernizáció egyik legkibírhatatlanabb eleme ugyanis pontosan ez: a hivatalnokok packázása, folytonos beavatkozása az emberek mindennapi életébe, gazdasági tevékenységébe, házépítésükbe, családi életükbe. Egyes tradicionalisták hajlamosak azt gondolni, hogy a liberális, szabadkőműves, republikánus ’49-esekkel, Petőfivel és Kossuthtal szemben Ferenc József és csapata képviselte a konzervatív eszmét, a legitimitást. Ez tévedés. Ha volt egyáltalán ilyen, akkor azt a száműzött István nádor, vagy a kétségei és lelkiismeretfurdalása miatt Döblingbe került Széchenyi képviselték. Ferenc József, aki alkotmányellenesen és (külső) erőszakkal került trónra ugyanolyan modernista volt, mint amazok, csak nem liberális modernista. A császári csapatok győzelme és a megtorlás után nemsokára Bach „huszárjai” -hivatalnokai- árasztották el az országot, átszervezve, „civilizálva” és bürokratizálva. Az emberek azt hitték, hogy ez a megtorlás része, és a hatalom kegyetlenkedésének új formája. Erről azonban szó sem volt, ez nem volt más, mint a modernizáció…

Orbán ma szinte ugyanabban a helyzetben van, mint Ferenc József 1850-ben volt. Abban a helyzetben, hogy nincs belső erő, ami hatalmának útjában lehetne. Nincs középnemesség (se „dzsentri”), nincs harmadik rend, a „zsidókat” jórészt megtörte, legyőzte -vagy megosztja, kifizeti. Soha még magyar vezető -úgy értem, hogy a magyar társadalomból, belülről, nem külső hatalom helytartójaként jövő- nem volt abban a helyzetben, hogy hatalma akadálytalanul terjedhessen ki (bár külső akadályok azért vannak). Ezért aztán ő lehet a magyar történelem első -nem külső hatalmat, annak kegyéből szolgáló- zsarnoka. Kérdés, hogy mit kezd ezzel a helyzettel?

Árpád és Kurszán igen és nem formájában, labanc és kuruc, pápista és nyakas reformáta ellentétekben mindig itt él. Urbánus-népi, expresszív-rendszerszemlész ellentétekre bomolva csak annak jaj, aki maga akar a megoldás lenni, aki váteszi szerepre kényszerülve egységet, Európát akar itt csinálni. Széchenyi, Vörösmarty, Ady, Latinovits és még sokan különös, nehezen megfejthető életet éltek itt.

Az ősi Egyiptom fáraója és főpapja, Artus és Merlin, Árpád és Kurszán kettős világát valamely általános törvény színének (képének) hihetem, megérteni szeretném, s nem akarok valamelyik oldalára állni a másik ellenében.

Az „itt” és az „ott”, a „most” és az „előtt” -a jelek „pereme” - a határhelyzetek lapszusa fontos számomra. Mint Málevics, az üres jeleken túl a jel lényét keresem, aki természetes polgára annak a környezetünkben lévő láthatatlan világnak, melyet holtak, félreértések suttogások töltenek meg, míg ki nem szabadulnak onnan.”

 Makovecz Imre naplója a ’70-es évekből

 Bár tulajdonképpen nem tartozik a blog tárgyához, vagy csak érinti azt, de nem állom meg, hogy ne írjak egy kicsit a magyar társadalomról. Puzsér Róbert visszatérő gondolata, hogy a magyar társadalom fele trianonsérült, a másik fele meg holokausztsérült. Ez így nem igaz. Elég elmenni egy (magyarországi átlagos) faluba; ott az erdélyi magyart -minden sértő szándék nélkül- „a román gyereknek” hívják, a holokausztról meg azt se tudják, hogy eszik, vagy isszák, de ha mégis, akkor meg úgy gondolják, hogy régen volt, mit kell azt fölemlegetni?! Ez nem (elsősorban) azért van, mert a falusiak tudatlanok vagy érdektelenek, hanem azért, mert a puzséri dichotómia nem a magyar társadalomra, hanem csak a magyar elitre igaz. Magyarországnak ugyanis két elitje van: „népi” és „urbánus”. Ezek az elnevezések durván eufemisztikusak, a valósághoz szinte semmi közük. Bár az elnevezésük a két háború közti időből származik, de akkor még mást értettek alattuk. Mai értelmük az acéli-kádári kompromisszum idejéből származik. Acél és Kádár rájöttek arra, hogy ha a Rákosi rendszert követve elnyomnak mindenkit és minden értelmiségi megnyilvánulást, aki és ami nem a legvonalasabb kommunista, azzal a szocializmus ügyének tulajdonképpen ártanak, mert a mindent elöntő silány propagandán az emberek csak röhögnek. Ezért úgy döntöttek, hogy beemelik a nyilvánosság, vagy részben a hatalom berkeibe az ú.n. „haladó értelmiség” tagjait. Ez állt volna egyrészt az „urbánusokból”, azaz a „szociáldemokrata” vagy „polgári radikális” („haladó baloldali”) rétegből, másrészt, ezt ellensúlyozandó, a „népi értelmiségből”. De miért kellett ellensúlyozni? Kádár nem volt hülye (nagyon nem). A klasszikus oszd meg és uralkodj elven felül nagyon jól tudta, hogy az „urbánus” a „zsidó” eufemisztikus megnevezése. És azt is tudta, hogy veszélyes volna egyedül rájuk támaszkodni, ezért keresett olyan csoportot, aminek erősebb a társadalmi beágyazódása, ezért hozta be a „népieket” (mint vérbeli munkás/proletár származású valószínűleg ezeket se kedvelte egy kicsit sem jobban az előbbieknél). De, vagy tudta előre és betervezte, vagy elszámította magát, mindenesetre a „népi” értelmiség sokkal gyengébb volt az „urbánusoknál” -és a parasztság eltűnésével napról napra gyengébb, létezése okafogyottabb lett, így aztán a Kádár rendszert tulajdonképpen a „zsidó”, jellemzően budapesti vezető értelmiség és a populista -feudális (valóban népi) pártszervezet sok szempontból sikeres kettős hatalma és kultúrája határozta meg. A populáris kultúra és a „népi értelmiség” elképzelt paraszti kultúrája között azonban egyre nagyobb rés, majd szakadék tátongott, így ez az értelmiség nem képviselte, nem képviselhette a hatalomnak ezt a másik, populista ágát. Kiüresedő soraiba viszont elkezdett beszivárogni az addig kitiltott „elnyomó osztály”, a dzsentri. Pontosabban a „dzsentri”. És ezzel helyreállt (majd a rendszerváltás után egy darabig majdhogynem intézményesedett) a magyar társadalom immár több, mint százéves kettős vezetőrétegű jellege. Az egyik oldalon ott vannak a „zsidók”, velük szemben a „dzsentri”. Azért hívom így őket, mert ez a jelző mutatja valós eredetüket (szellemi, kulturális értelemben), viszont azért erőltetem az idézőjelet -annak ellenére, hogy egyik csoport sem hívja így magát szinte sose-, mert mindkettő sikeresen (de csak részben) asszimilálja a társadalom fölfelé törő rétegeit, a „zsidóknak” valószínűleg a fele sem zsidó származású, még részben sem, a „dzsentrinek” meg talán még kisebb része valóban nemesi származású. Már csak azért is, mert a svábok vagy német polgárok is ide soroltak be, a hagyományos magyar nemesitől meglehetősen elütő kultúrájukkal, anélkül, hogy ezt elhagyták volna és dzsentri jellegzetességeket vettek volna föl (de persze alakították egymást, ahogy már említettem). E kettősség kialakulásáról már korábban írtam. És nyilván része lehet benne az idézetben megjelenő magyar kettősségnek, kétségnek. A két társaság erősen - ideologikusan is- szembenáll egymással, általában baloldalnak, illetve jobboldalnak nevezvén magukat és egymást. A kedves olvasó észrevehette, hogy ezeket az elnevezéseket eddig igyekeztem kerülni, mert, ha a XVIII.-ik században volt értelmük (nagyjából azt jelentették, amit én liberálisnak illetve konzervatívnak neveztem), a következőben már kevesebb (a dualizmus kori magyar országgyűlésben például a többé-kevésbé liberális szélső nacionalistákat nevezték szélbalnak), a XX.sz.-ban használatuk erősen megtévesztő (erről később, de a szélső nacionalisták -igaz liberalizmus nélkül- a szélsőjobb nevet kapták), míg mára a nagyon kicsi tradicionalista és/vagy legitimista csoportokat leszámítva igazi, minden ízében annak nevezhető jobboldal nincs is, és ha baloldalon a munkásérdekek képviseletét értjük, akkor a magyar baloldalt inkább szélsőjobboldalnak nevezhetnénk. Annyiban mégis jogos az elnevezés, hogy ez a magyar „baloldal” kritikátlanul és fanatikusan aufklärista, gondolkodás nélkül hisz a haladásban, jelentsen az szovjet típusú kommunizmust, mint egykor, vagy nyugatos neoliberalizmust, mint ma. A jobboldal viszont nacionalista. A nemzetben hisz, bár, hogy mi is volna a nemzet, azt általában éppoly kevéssé definiálja, mint az ellenoldal a haladást (a két tábor szépen elosztotta egymás közt Kölcsey két jelszavát a Hazát és a Haladást). Ilyenformán ide aztán minden belefér a nemzeti liberalizmustól, sőt neoliberalizmustól a nemzetiszocializmusig, és a valódi -szélsőségesebb, vagy kevésbé szélsőséges – konzervativizmusig, társadalomkritikáig, kivonulásig, meg a mindezeket környező izgalmas vagy tökéletesen hibbant alternatív elméletekig. A két tábor azután rendszerint antiszemitizmussal, nyugatellenességgel, mucsaisággal, holokausztrelativizálással illetve magyarellenességgel, idegenszívűséggel, idegen érdekek kiszolgálásával (bár ez vice versa) és a Trianon feletti szomorúság hiányával és a határon túli magyarok iránti érzéketlenséggel vádolja egymást.

A két társaság a rendszerváltás után komótosan gyepálta egymást vagy két évtizedig. Ekkor azonban jött valaki, aki rájött, hogy ez a felosztás immár egyáltalán nem képezi le a magyar társadalmat. Ezt az embert a „dzsentri” vezérének tartotta (miután következetes gátlástalansággal leszalámizta táboron belüli konkurenciáját -emlékszünk: „egy a tábor, egy a zászló”), de neki magának nem volt köze a „dzsentrihez”, az egykori populista-népi kommunista nómenklatúrához inkább: Orbán Viktor. Orbán rájött, hogy a szocialista párt ereje nem a (későbbi DK-t adó) értelmiségi bázisában (Heller Ágnes, Konrád György stb.) van, hanem a populista oldalban, abban az egykori pártnómenklatúrarétegben, ahová az ő családja is tartozott. Ez adja a társadalmi beágyazottságot. Másrészt pedig a rablóprivatizáció során létrejött új „arisztokrata” réteg kiszolgálásában, és a tőlük kapott támogatásban. Arra is rájött Orbán, hogy annak érdekében, hogy az egykori hatalmi és kapcsolati tőke transzferábilis legyen pénztőkévé nagyon képlékennyé tették a jogi/politikai/gazdasági szféra határait, és igaz ugyan, hogy ezt egykoron a „kommunisták” és a „Piacok” összehangolt és megegyezésen alapuló kiváltságolt vagyonszerzésének elősegítésére hozták létre, és az is igaz, hogy azok, akik a (nem nekik megnyitott) kiskapukat kihasználva „sutyiban” próbáltak maguknak egy kis vagyont privatizálni legtöbbször a Duna fenekén találták magukat, de kellően végiggondoltan ő elkerülheti ezt. Mégpedig valahogy ilyeténképpen: a császárnak (multinak, oligarchának, maffiafőnöknek stb.) mindig megadva, ami a császáré, elkezdhet egy saját maffiát létrehozni, amely sokkal hierarchikusabb és jobban szervezett, mint az „arisztokratikus”, de egyben a feudális anarchia jeleit mutató szocialista elité, mert ha ügyesen csinálja, a vagyon ugyanolyan jól alakítható át politikai hatalommá, mint a rendszerváltás hőskorában és vice versa. A „zsidóknak” megvan ugyan a külföldi befolyása, de ha ügyesen le tudja választani a -most a distinkció kedvéért így nevezem- újlipótvárosi elitet a „nemzetközi zsidóságról” (bocsáttassék meg, hogy a szemléltetés kedvéért ezt a szélsőjobbos kifejezést használom) megfelelő -és a „nemzetközi közösséggel” hadilábon álló zsidó támogatókat keresve (Köves Slomó, maga Benjámin Netánjáhu, stb.), akkor azok -mármint az újlipótvárosiak és szövetségesük, a „nemzetközi közösség”- kellemetlenkedhetnek ugyan neki, de -tekintettel arra, hogy a világpolitikában egyelőre nem annyira nekik áll a zászló- ha üzleti érdekeiket nagyon nagy mértékben nem sérti, biztonságban lehet tőlük. A „dszentri” pedig fogatlan kutya, még különösebb erőfeszítést sem érdemel, hogy megtartsa hűségüket. Ugatnak, de nem harapnak. Egy részük nem is ugat, hanem továbbra is hisz Orbánnak, tapossa az bátor akárhányszor lábbal az összes olyan (konzervatív) értéket, ami a „dzsentri” jellemző értékrendjét alkotja. Miért kellett Orbánnak a vagyon? Egy triviális, de ismét csak a felvilágosodás, a „második névadás” (társadalmi szerződés, népakarat stb.) által elhomályosított alapelvet szeretnék ehhez leírni: egy politikus, uralkodó, vagy társadalmi csoport csak akkor és olyan mértékben tudja akaratát a politika, állam és társadalom különböző rétegein át érvényesíteni, ha ehhez megfelelő eszközei vannak. Mint ezt korábban én is írtam, de hát egészen nyilvánvaló is, a kapitalista világban az egyik legfontosabb hatalmi eszköz a pénz. A „Piacok”, a nemzetközi pénzügyi körök az államokat a pénz és hitelezési rendszeren keresztül befolyásolják, kontrollálják. Annak az államnak, „uralkodónak” van mozgástere, akinek saját forrásai, belső (pénz)piaca van. Talán nem merő spekulációs – üzérkedési szándék vezette Soros Györgyöt sem, amikor néhány éve a kínai jüant támadta. Orbánnak tehát, ha nem akar a „Piacok” bábja lenni, mint lett akarata és a kétszer is kinyilvánított népakarat (lásd fönt) ellenére is Alekszisz Ciprasz könnyen rendelkezésére álló pénztőke kellett. Ehhez pedig olyan -tőle függő- emberekre volt szüksége, akiknek sok pénzük van. Nem megyek most bele az Orbán-Simicska tandem kettős hatalmába, vagy ennek fölborításába, ez kevésbé társadalmi jelenség. Az oligarcha viszont nagyon is az. Orbánnak azért nem volt szüksége a „dzsentrire”, sőt azért volt terhes a „dzsentri”, mert az, eredete ellenére kivonult (illetve a kommunisták annak idején kilökték) a magyar társadalom feudális struktúráiból!

Nemigen szoktam napi eseményekkel foglalkozni a blogban, a múltkor csak a véletlen koincidencia miatt idéztem be Orbán Viktort. Ez már csak azért is így van, mert a blogot kb. három éve készítem elő, és lassan két éve írom (egy jó részével tehát elkészültem, mire föltettem az internetre). Most azonban írtam egy külön részt, mert történt egy olyan esemény, ami tökéletesen elénk adja, amiről írok. Egy házaspár megtagadta, hogy anyakönyveztesse kicsiny gyermekét (ahogy beoltatását is). Ha hihetünk a híreknek, Magyarországot egy New Yorkban bejegyzett izraeli cégnek tekintik, az pedig igen valószínű, hogy valóban nem ismerik el az állam szuverenitását maguk s gyermekük felett -hiszen ezért nem anyakönyveztették. Többszöri hivatali felszólítás után rendőrök ütöttek rajtuk, a gyermeket erőszakkal elvették, mondván, bizonytalan szülői hátterű gyermeket őriznek és a gyámhatóság felügyeletére bízták -még az is elképzelhető, hogy nem is adják vissza a kicsit szüleinek.

Kicsit hezitáltam, hogy írjak-e az ügyről, mert ehhez szinte az összes „poént”, amit a későbbiekre, a kapitalizmus népszerűtlenségére vagy a modern államra tartogattam -ha nem is teljesen kifejtve- le kell lőjem. De ebből az ügyből megérthető mondanivalóm nagyrésze, így hát mégiscsak kihasználom.

Szóval: A házaspár azt állítja, hogy Magyarország egy New Yorkban bejegyzett izraeli cég, és nem legitim örököse az egykori Magyar Királyságnak. Nos: Trianon valójában nem Magyarország megcsonkítása, hanem Magyarország temetése volt. Leglátványosabb és borzasztó aktusa annak a folyamatnak, amely során az egykori -történelmi- Magyarország megszűnt és lett helyette egy csomó modern állam. Ezek mindegyike, s így a mostani Magyarország valóban egy cég. Persze, ahogy ezt hőseink (a média szerint) megfogalmazták, az úgy gagyi. Magyarország a világméretű Apparátusnak, ennek a „világrészvénytársaságnak” * az egyik leányvállalata. Vannak izraeli részvényesei, ezeknél jóval számosabban new yorkiak, még sokkal számosabban németek, de vannak oroszok, arabok, meg leginkább mindenféle tőkekonglomerátumok, amikről senki se tudja, hogy hogyan is állnak össze. Az egyik fő részvényese azonban Orbán Viktor saját személyében és Mészáros Lőrinc néven. De fontos részvényes Gyurcsány Ferenc és sokan mások is, le a Lackner Csabákig. Tulajdonképpen, mi, anyakönyvezett állampolgárok is kisrészvényesek vagyunk (szavazatunk egy-egy részvény -összeadva van is jelentősége, csak nem árt tudni, hogy azért vannak más milliós részvényportfóliók még bőven). Magyarország valóban nem igazi örököse az egykori Magyarországnak. Miért? Először is, a Szent Korona megfosztatott jogaitól, ennek következtében az országot nem ősi törvényei és szabadságai alapján, vagy azok szellemében kormányozzák. Ez nem a Szent korona országa (társországa, de ez most mindegy). Ezen nem segít az, hogy az Alaptörvény immár megemlékezik Történelmi Alkotmányunkról. De súlyosabbat mondok: ha a Történelmi Alkotmányt és a Szent Korona tant visszahelyeznék az őt megillető helyre, a magyar jogrendszer fundámentumaként, -noha minden erőmmel támogatom, hogy így legyen- azzal se változna meg lényegesen a helyzet. Horribile dictu talán még romlana is. Hogyhogy? Történelmi Alkotmányunk íratlan alkotmány. Ez azt jelenti, hogy egyrészt bizonyos leírt törvényrészekből (fontosakból, mint az Aranybulla, vagy számunkra immár érdektelenekből, vagy akár megkérdőjelezhetőkből, mint a Pragmatica Sanctio) áll, másrészt pedig egy jogértelmezési hagyományból és a jog szelleméből. A szent Korona tan például nincsen tételesen benne az Alkotmányban! Mégsem kérdőjelezte meg soha senki. Most megkérdőjeleznék. Hagyomány, szellem nélkül csak írott malaszt lenne ősi törvényünk Még kevésbé van érvényben az egyes kisközösségek, csoportok, területek hagyománya, szokásjoga, főleg nem a hivatali jogértelmezésben, pedig ezek az egyes ember élete szempontjából még fontosabbak voltak, mint az országos törvények („ha az országos törvény és a tarcali törvény ütköznék, akkor melyiket kell figyelembe venni? -a tarcali törvényt.” -mondta ki egykor Tarcal mezőváros törvénykönyve). Ami pedig valójában és lényegileg érvényben van, és lenne (írott formában is), még ha régi íratlan Alkotmányunk újra törvényerőre is emelkednék, az az Apparátus törvénye -és annak szelleme. Ezért mondom azt, hogy leányvállalat, ez nem merő szofisztika (valaki ellenem vethette volna, hogy ha a Mercedes, vagy Orbán, vagy Gyurcsány részvényesek, akkor a Zsigmond kori országnak meg Garai meg Újlaki voltak a főrészvényesei. De nem. A különbség lényeges) Az Apparátus egyik legfontosabb törvénye az állami szuverenitás. Tehát igaz, amit a házaspár mond, hogy az anyakönyvezéssel az állam alattvalója és a rendszer része lesz a gyermek. Az Apparátus gépalkotórésze, szolgája. Igen. A modern világ egyik legfontosabb törvénye, hogy senki nem lóghat ki a rendszerből. Mindenki modern -ez így triviálisnak tűnik: >>modern ruhát hordasz, modern életmódot élsz, modern házat kell tervezz!<< -mondta egykor egyik tanárom az egyetemen. Mindenki szem a láncban, magad is Apparátus vagy -Illyés Gyulát parafrazeálva. Létedet gépesítik, vagy pontosabb -noha magyartalan-, ha azt írom: léted gépesíttetik. Ez az az élmény, ami alapvetően népszerűtlenné teszi a kapitalizmust, a modernitást nagyon sok ember számára. A gépalkotórész-lét nagyrészt megfosztja az embert attól, hogy ősei hagyományát, vagy csak a saját fejét követve olyan munkát végezzen, olyan dolgokkal foglalkozzék, olyan életmódot kövessen, amiben öröme van. Részletkérdés, bár persze egyáltalán nem mindegy, hogy kommunista verőlegények noszogatják hatékonyabb munkára a gulágon, vagy pedig a hatékonyság kőkemény parancsa, a gazdasági szükségszerűség és a verseny. Ezért gyűlölik meg sokan a rendszert. A fiatal házaspár is így gondolkodhatott, ezért csatlakozott (úgyszintén a híradások szerint) egy önellátó közösségi hálózathoz, amely egyfajta kivonulást képviselt. Az értelmes léthez, értelmes munkához való kivonulást. Tulajdonképpen azt, vagy inkább ahhoz hasonlót, mint amit én céhnek nevezek. Erre lehetőséget adott nekik az, hogy liberális demokráciában élnek. Vagy illiberálisban. Az azért egyértelmű, hogy kommunizmusban vagy fasizmusban ilyesfajta kivonulásra nem is gondolhattak volna, még a Kádár rendszerben is -ha a meszesgödröt, amely a korábbi heroikus mozgalmi korokban bizton fenyegette volna őket, meg is ússzák -közveszélyes munkakerülőnek és antiszociális elemnek tekintették volna őket az egész „brancsot” rendőrileg intézték volna el. Így csak a legradikálisabbakat. Akik -sokakkal egyetemben- a fentiek miatt azt gondolhatták, hogy régen minden jobb volt, és hogy lehetséges és szükséges a radikális szakítás a rendszerrel. Valójában azonban nem volt minden jobb, sőt a fenti -az emberi lét értelme szempontjából persze döntő- szempontot és még néhány ezzel összefüggőt, például az ember és természeti/esztétikai/stb. környezete viszonyát, annak állapotát, fontos szellemi kérdéseket stb. kivéve (tehát az olyan apróságokat, hogy elpusztul a Föld és kihuny az emberi szellem), azt lehet mondani, hogy régen szinte minden rosszabb volt. Az Apparátus nem egy eleve gonosz képződmény, eredeti célja pont az volt, hogy az emberiséget civilizálja biztonságot, igazságosságot és jólétet teremtsen (szabadságot, egyenlőséget, testvériséget). És ezt részben meg is tette. Ezt abból is láthatjuk, hogy a szülők nem is gondoltak abba bele, hogy ők akkor írhatják felül az állam parancsait, ha fegyveresen vissza tudják szorítani a rájuk törő rendőröket. Vagy bűnözőket. Mert, ha az Állam nem véd meg, akkor ki fog? És igen, az Állam is védelmi pénzt szed, mint a maffia, nem is keveset, sőt többet, és az emberek életét jobban befolyásoló mértékűt, mint bárki korábban. De többet is ad. A modern államot övező rengeteg felvilágosodáskori vagy újabb mítosz (társadalmi szerződés, demokrácia, népfelség, jóléti állam stb.), teória elhomályosította minden állam eredendő maffiajellegét (vagy a maffia államjellegét). Ez azonban úgy is igaz, hogy ha a relatíve jóindulatú Állam védelmét elutasítjuk, akkor majd belép helyette a szó szerint vett maffia. Aki lehet, hogy kevesebbet kér. De lehet, hogy elragadja a gyermeket és meg is öli. Amit a pillanatnyi érdeke diktál. Az állammal szemben esetleg lehetnek jogi lehetőségeink, ezeket az valamennyire tiszteletben tartja. Valamennyire mégiscsak vannak állampolgári jogok, jogállam, népfelség. A maffiával, vagy akármilyen erőszakos bűnözővel szemben semmilyen jogunk nincs. Ha nem oltatják be a gyermeket, simán elképzelhető, hogy elpusztítja egy járvány, sőt másokat is megfertőz. Hogy az oltás miatt kevésbé lesz ellenálló? Nem kizárt. Tökéletes megoldás nincs e Földön.

Egy fontos részlettel viszont foglalkoznék: ez az állami bürokraták, rendőrök döbbenetes aljassága, falmelléki dumája. „Nem bizonyítható, hogy szüleié a gyerek” -ezzel a szöveggel ragadták el a kicsit a rendőrök az édesanyjától. Nagyon valószínűnek tartom, hogy ezt nem ők, hanem egy magát okosnak gondoló cinikus hivatalnok találta ki. Höhöhö -előttem van ahogy összeröhögnek. Nos. Ez először is nem igaz. Valószínűleg vannak tanúk, akik bizonyíthatják, ki is a gyermek. Azonkívül van ma már (a modernizáció eredményeként) genetikai vizsgálat és így tovább. Ráadásul az anyakönyv csak azt bizonyítja, hogy van egy gyerek, de önmagában a személyazonosságát nem bizonyítja, fénykép sincs benne, de ha lenne is, egy csecsemőé nem sokat mond még. Tévedés tehát az is, hogy az állami gépezet pontos szabályok, törvények, protokollok, direktívák szerint jár el. Nem: az államrezont valóban követő, de leginkább a bürokrácia működését segítő ad hoc jogászkodás, sokszor jogtiprás sokkal jellemzőbb (megjegyzem, ez nem az illiberális Orbán rendszer „vívmánya”, előtte is így volt, de amerikai példákat is tudok rá). Ez adhat egyben reményt: a mechanon nem jár tökéletesen (és szerintem akkor sem fog, ha a gépek már valóban teljesen átvették a rendszer működtetését). Ha sikerül az emberi szellemet a kiút megtalálására irányítani, ha tudatos és okos -ahol kell radikális, ahol nem kell, vagy szabad, ott pedig megfontolt- közösségek próbálják meg a „kivonulást” megvalósítani, akkor -talán- sikerülhet.

*nem minden leányvállalat részvényesei azonosak, vagy hasonlók -az egyiknek például a Kim család a kizárólagos tulajdonosa -de ettől még Észak Korea ugyanúgy része a modernizációnak, mint mindenki más

"Az építőipar tehát megváltoztatta az építés munkáját és világszerte kiszorította a kézműves hagyományokat. A szó teljes és konzekvens értelmében már egyáltalán nincsenek hagyományok. Legföljebb bizonyos szokások élnek, ami hasznos az évi munkaterv összeállításánál. De vissza a kézműveshez: már nem építhetek rá, mert nem létezik. Felváltották az építőipari vállalkozók. Néhány tanácsot ugyan ők is adhatnak nekem – többnyire megóvnak valami építéstechnikai butaságtól -, de a kezük már nem tud gondolkodni, az agyukat meg nem érdekli." Jacques Herzog

 A negyedik és a harmadik rend közötti egyik legkönnyebben megfogható választóvonal az alkalmazott és az önálló polgár közti elválasztás. Az alkalmazott tulajdonképpen a kapitalizmus szülöttje: maga a magyar szó is arra utal, hogy eredetileg alkalmazott az, akit valamilyen egyszeri munkára, vagyis egy alkalomra vesznek föl, mert kevés a munkához tartozó rendes munkáskéz. Munkához tartozó munkáskéz? Miről beszélek, mi ez? Jobbágyság? Igen, tulajdonképpen az is idetartozik, de az egész blog mondanivalója szempontjából fontos tudni, hogy valaha munka és munkás, vagyis paraszt és föld, vagy iparos és műhely, kereskedő és bolt elválaszthatatlanok voltak egymástól. Amikor arról írtam, hogy kapitalizmusban bizonyos értelemben majd mindenki negyedik rend, nem a modernitás letagadhatatlan civilizációs vívmányait akartam eltagadni, hanem a kapitalista munkamegosztás jellegét igyekeztem kihangsúlyozni. Mert kapitalizmusban kombájnos (de egyáltalán a vidéki ember) és föld, munkás és üzem, eladó és üzlet a legtöbb esetben elválik egymástól. Egyik oldalon az alkalmazott, aki nem gazdája, mestere, ura tevékenységének, a másik oldalon a tulajdonos, aki szintén elválik a munkától, a munkavégzés helyszínétől. Kétféle módon: az egyik esetben -ezt egyszerűen elintézhetjük- a tulajdonos talán már nem is valós, hanem jogi személy, egy cég, esetleg részvénytársaság, amelynek nincs is arca, csak brókerei, akik az absztrakt számokat nézik és semmit sem tudnak arról a tevékenységről, amely a cég tulajdonában levő üzemben folyik. Ők nyilván nem harmadik rend. Hanem első, mint a számok mesterei. Vagy inkább negyedik. Mint érdektelen, a pénzt, mint az anyagi javakhoz vezető utat szerető alkalmazottak. A második esetben pedig a tulajdonos, még ha szeretne is részt venni az ott folyó munkában, nem teheti meg, mert céget kell vezetnie, ügyet kell intéznie, üzletet kell szereznie, harcolni kell az őt elnyelő nagyhalakkal és lenyelnie a kishalakat, hogy növekedjék a kapitalizmus alapvető törvényének értelmében. Tehát ő sem harmadik rend. Hanem második, mert ahogy korábban írtam, az üzleti világ, ahogyan a politikai, a hatalmi harc színtere lett, és aki ezen a szinten tevékenykedik, annak leginkább valamiféle ksátrija, harcos tulajdonságokra van szüksége. Mielőtt megörvendenénk, hogy egy szintet ugrott fölfelé a gazdasági élet, hadd jegyezzem meg, ami remélem eddig is nyilvánvaló volt, hogy a három valódi rend között, ha hierarchia lehet is, de döntően nem minőségi, hanem szerepbeli különbség van! Sőt, bár ebben nem biztos, hogy igazam van, de úgy gondolom, hogy a három közül a harmadik rend ragaszkodott legtisztábban küldetéséhez; míg a szellemi elithez rengeteg szellemi prostitúcióként azonosítható dolog köthető (az Igazság elferdítése, aprópénzre váltása, az emberek lelki szolgaságban, kiskorúságban tartása, képmutatás stb. stb.), a ksátrijához pedig mindaz a visszaélés, amit hatalommal el lehet követni, és ennek a listája végtelen és borzalmas , addig a harmadik rend mégiscsak ékes kerteket mívelt, létrehozta kedves tájainkat, és a múltnak megannyi szép és értékes tárgyát, alkotását. Ha a múlt háborúira gondolunk, elborzadunk és elkeseredünk. Ha a múlt épített és tárgyi alkotásait, művészi remekeit szemléljük, föllelkesedünk és reménnyel telünk el. A harmadik rend bűne talán pont a negyedik renddé válás, az elanyagiasodás (és akkor persze ez se volt kismértékű, de a hatalom és az erőszak, mint láttuk ebben sem vétlen, sőt). Egy szó, mint száz, ne örüljünk annak, hogy a gazdasági élet a második rend kezébe került, mert az nem jó gazdája annak. Arról most ne is beszéljünk, hogy vajon van-e ennek az új harcos osztálynak valamiféle „busidója”, etikája, vagy sem. Hatalom és gazdaság el kellene különüljön egymástól. Miért? Egyrészt, mert nem biztos, hogy jóra vezet a harc, versengés, az erő és erősebb joga a gazdaságban. Erről az I/D fejezetben írtam, amit Nagy Dániel rögtön alaposan meg is bírált. Tegyük fel, hogy neki, sőt Milton Friedmannak, Friedrich Hayeknek és Adam Smithnek van igaza, és igenis jóra vezet. Még ebben az esetben is igaz, hogy az üzletember/harcos ugyanúgy -marxista terminológiával élve- elidegenedik a konkrét termelőtevékenységtől, mint alkalmazottja, munkása. Tehát, ha a fogyasztó szempontjából nézzük az illető gazdasági tevékenységet, akkor elképzelhető, hogy jó a szisztéma, mondjuk, hogy tényleg így jut a legolcsóbban az optimális minőségű áruhoz. A fősodratú közgazdaságtan mindig a fogyasztó szempontjából nézi. De a fogyasztó egyfelől egy absztrakt fogalom, nem egy ember, másfelől, az az ember, mint nemrég szóltam róla, ha elsősorban, életmódjában, identitásában fogyasztó, akkor erősen negyedik rend. Ha viszont a gazdasági tevékenységet a munkavégzés szempontjából nézzük, akkor az elidegenedés értelemszerűen nem lehet jó.

Minden alkotó tevékenység megtanulása tulajdonképpen beavatás. A mesterré válásnak nagyon gyakori jelensége, amikor a tanuló egyszer csak rájön, hogy amit addig esetleg kényszerből, vagy engedelmességből, megfelelni akarásból csinált az mindennél jobban érdekli. Hogy ezt akarja csinálni, ki akarja deríteni a titkait, ellesni, akár ellopni a mestertől bármi áron. Ez sokszor revelatív, egyfajta megtérésélmény, sokszor nem feltűnő, folyamatszerű, de ahhoz, hogy valakit mesternek lehessen hívni, maga az átalakulás nem hiányozhat. Ez a harmadik rend beavatása, ez az ismertetőjegye. Nézzük hát kinél van ez meg és kinél nem (nem állítom, hogy senkinél sincs, különben nem tudnék róla beszámolni). Azt írtam, hogy a harmadik rend a kisszolgáltatói szektorba szorult be, ahol egyfelől a merevsége miatt e rugalmasságot igénylő területre nehezen betörő, de tőkeereje miatt mégis veszélyes Nagytőke veszélyezteti, másfelől az ádáz verseny a rosszat hozza ki belőle. Pontosítok: olyannyira a rosszat hozza ki, hogy a régi polgári szakmákat elárasztotta a negyedik rend. Vagy azért, mert a harmadik lezüllött, vagy -és ez a gyakoribb és mindenképpen szerencsésebb, ha nem is szerencsés – negyedikrendiek törtek be és foglalták el a piacot. Akár, mint tulajdonosok, vállalkozók, akár, mint alkalmazottak vagy valódi alkalmi munkások. A csaló építési vállalkozó ilyen, de ilyen semmihez se értő, igénytelen, nagypofájú, és csak a legmegszokottabb szerkezetet -és azt is rosszul- elkészíteni tudó melósa. A vendéget becsapó, szemetet az ételbe keverő vendéglős. Vagy az a vendéglős, aki még büszke is hosszú étlapjára, s egyfajta szakmai ügyességnek, sőt kívánalomnak tartja, hogy friss alapanyag ne is legyen a konyhán. Bunkó, vagy a vendéget művigyorral lenéző pincére. A hozzánemértő (de vagy flegma vagy gond nélkül hazudozó) eladó. És így tovább, és így tovább. A sort azt hiszem bárki a végtelenségig tudná folytatni, sokkal gyakrabban találkozni ezekkel, mint tisztességes mesterekkel. Ők nem beavatottak, sőt kiröhögik azt, aki tisztességes munkát végezne. Kinézik maguk közül, amiben igazuk is van, mert munkáját szerető ember nem is közéjük való.

A blog elején írtam arról, hogy a kapitalizmusnak mennyire fontos része a tudomány beemelése a gazdaságba, a folyamatos innováció, mint a modernizáció egyik legfontosabb eszköze. Innováció pedig nehezen elképzelhető kreativitás, a szakma szeretete, alkotásvágy nélkül. Ez akkor is igaz, ha az innováció egy jelentős része ál- és kényszerinnováció -nem minden az, sőt az innováció a modernizáció motorjaként egyre jobban fölgyorsul, sosem látott csodálatos és rémisztő távlatokat nyitva az emberiség előtt. Itt van hát az alkotómunka, itt van a beavatottság. Ennek csúcsán az első rend beavatottjai állnak, matematikusok, kvantumfizikusok, esetleg filozófusok stb., akik az új távlatokat megalapozó szellemi fundámentumot megvetik. Az őket követő tömeg azonban alapvetően harmadik rendi: az innováción dolgozó fizikusok, mérnökök, biológusok, informatikusok (itt is létezhet egy elsőrendi elit, de a többség -még a kreatívok is, mert természetesen a sablonmunkát végző tömeget nem számítom ide- harmadik rend) stb. stb. Nem fölöslegesen vekengek akkor itt a harmadik rend eltűnésén? Nem lehet, hogy egyszerűen csak szintet léptek és ma már nem a szabók a harmadik rend, hanem az atomfizikusok? Egyrészt ez igaz, de ha igaz is, akkor sem biztos, hogy feltétlenül jó dolog -erről azonban most nem írok, később többször vissza szeretnék térni e kérdéshez. Másrészt nem igaz, mert az atomfizikusok többsége alkalmazott, csak az ő tevékenységük annyira profitábilis, hogy megéri a rendszernek, hogy őket dolgozni hagyják.

A fő gond azonban talán nem is ez. Az előző rész végén írtam, hogy vissza fogok térni a kohézió kérdéséhez. Abban az esetben, ha a társadalmi kohézió erős, megvan az esély arra, hogy a munkamegosztás ne váljon nyomasztóvá: itt az atomfizikus, a bankár, a politikus, a vezető építész, a kézműves pék, a gyári formatervező és a gyári munkás többé-kevésbé megmarad a harmadik rendben, és megérti, értékeli a másik munkáját, valamiféle közös sikernek fölfogva azt. Ehhez persze erős ideologikus tudatosság kell, a nemzet egységének hite, az állam állampolgárokért való voltának hite. A legtöbb nyugat-európai országra igaz ez, de leginkább a skandináv államokra. Ez az ideologikus tudatosság azonban számomra éppen olyan nyomasztó, mint az elidegenedés…És nem kevésbé a létgépesítés jele.

Ha viszont nincs meg a kohézió, az a folyamat gyorsulás, mindenféle ollónyíláshoz és a tömegesedés végkép alacsony színvonalú megvalósulásához vezet. Mondok egy példát, hogy egyértelmű legyen miről beszélek. Természetesen sarkítani fogok. A svéd Volvo dolgozó abban a tudatban él, hogy munkahelye fontos szerepet tölt be a nemzetgazdaságban, jó és biztonságos autóitól jobb lesz a világ, környezetbarát technológiát alkalmaznak, és odafigyelnek a cégnél a nemi és etnikai kiegyensúlyozottságra. A vezérigazgató tegezi a melóst, és az is visszategezi őt. Az állam azért van, hogy neki jobb legyen, segítse bajában, testét-lelkét ápolja, védelmezze, ő büszke államára. Az állam segít olyan mobilapplikációk beszerzésében, melyek segítségével szabadidejét hasznosan és jól töltheti, és amely megvédi az internetről jövő esetleges negatív hatásoktól. Mivel jól fizetik szívesen fogyasztja az igényes kis cukrászda bio és fitness süteményeit, a cukrásszal együtt jár futni az erdőre, ahol társul hozzájuk a közeli bank osztályvezetője és az Ikea formatervezője is. Ha kissé felületesen is, de barátok, akik megbecsülik a másik munkáját. Bevásárolni is együtt járnak a nagy svéd bevásárlóközpontba, például lakásfelszerelésért az Ikeába, ahol igényes és egészséges termékek várnak rájuk. A magyar Suzuki vagy Audi összeszerelő munkást nem érdekli cége nemzetgazdasági helyzete, sem pedig, hogy milyen az az autó, amelyet gyártanak. Haverjaival szívesen lecikizik, pocskondiázzák az autókat. A japán vagy a német vezetést utálja is, ki is röhögi, velük, ha azok esetleg tudnak magyarul, magázódik. Magyar főnökeit féli is, utálja is, tiszteli is, mint egykor földesurát, csendőrpertuban van velük. Szabadidejét magának osztja be, sokat mobilozik, ahol azok az applikációk érik el, melyek a legjobban építenek az emberi gyengékre (bulvárhírek, hogyan néznél ki, ha 1200 éves lennél, mi lennél, ha állat lennél, online szerencsejáték, szexoldalak stb.). Cukrászdába nem nagyon jár, mert az uraknak való, de ott amúgy is átveri a simlis cukrász. Nem nagyon sportol, legföljebb horgászik, egyedül, vagy osztályos társaival. Az államot féli, utálja, tudja, ha dolga lesz vele, biztos a rövidebbet fogja húzni, van már tapasztalata a hivatalnokok packázásáról. Azt azért elvárja, hogy a törvényes szociális ellátórendszer működjék, felesége például megkapja a gyest stb. A bankoktól hasonlóképpen tart, és ez se szimpla előítélet. A végén azért a dörzsölt bankos, aki a munkást le is nézi, meg nem is érdekli a személye, csak az üzlet, mégiscsak rábeszéli egy jó kis uzsorahitelre. Bevásárolni a Tesco-ba jár és a legolcsóbbat keresi, boldog, ha valamihez olcsóbban jut és nem veszi észre, hogy ilyenkor verik át a legjobban, még szemetebbet kap az amúgy is szemét termékek között. Ha egy pesti -az ő szavaival- életművész hülyegyerek erre figyelmezteti, csak bedühödik rá, úgy gondolja, az könnyen urizálhat. A plázában viszont úrnak érzi magát, szívesen veri el pénzét, ez menő. A bangladesi munkás, aki az Adidas cipőket varrja nem is az Adidas alkalmazottja, egy helyi cégnek dolgozik, aki egy vidéki uzsorástól bérli, aki adósrabszolgaságban tartja őt. Az Adidas főnökeit nem ismeri, róluk nem gondol semmit, legföljebb, hogy gyaurok, Allah majd jól megbünteti őket. De ez csak amolyan távoli, bizonytalan eszme. Helyi főnökei nem nagyon veszik emberszámba, velük természetesen nem jár össze. Még városi munkatársaival se nagyon, ami kicsi pénzt el tud tenni, hazaadja falun élő nagycsaládjának. Mobilja azért van, egy két ócska alkalmazás megtalálja, de igazából ő nem piac. Az állam nem törődik vele, lehúzza, de ennyi. Szociális ellátórendszer, ha van is, ő azon nagyrészt kívülreked, már csak azért is, mert nem nagyon tud róla. Nem nagyon vásárol, inkább vidéki rokonai küldenek neki élelmiszert. Egyszóval ő alapvetően csak, mint termelő vesz részt az Apparátus működésében, fogyasztóként nem nagyon számítanak rá, ahhoz túlságosan meg kéne emelni a fizetését, hogy mint ilyenre lehessen rá számítani. Közte és a nyugat-európai multicég között, akinek végsősoron szolgál nincs kohézió, az pont azért helyezte ki a termelését Bangladesbe, mert így megszabadult a pont a kohézió jelentette járulékos költségektől.

Én azt hiszem, hogy a svéd rendszer se az igazi. Úgy gondolom, ha a kedves olvasó érzett svéd példámat olvasni valamiféle hamisságot, akkor jól érezte. De erről majd később. Így vagy úgy, azt azért láthatjuk, hogy ott a társadalmi kohézió (amely a szociális államot létrehozta, -hozza, avagy amelyet a szociális állam hozott létre) egyfajta középosztályiságban tartja a társadalom túlnyomó részét, amely azt is akadályozza, hogy az egyes osztályok egymás ellenében versenyezzenek. Ez a középosztályiság ugyan -noha sokkal felette áll, mint bármely munkásosztályé a földkerekségen- sajnos még mindig nem egészen harmadik rendi, amire a mottóként szolgáló Jacques Herzog idézet is figyelmeztet. Jacques Herzog cégtársával, Pierre de Meuron-nal együtt Pritzker díjas svájci építész -amit Svédországról írtam, az többé-kevésbé természetesen Svájcra is igaz. Persze Svájcra és a nyugati országok nagy részére igaz, hogy a tőke ott koncentrálódik, a világgazdaságot nagyobbrészt innen irányítják, ezért a társadalom minden területén nagy a pénzbőség, a „nemzetközi közösség” jobb, drágább szolgáltatásokat tud megvásárolni, így nagyobb és igényesebb lokális szolgáltatóréteg alakulhatott ki -maradhatott meg. De pont a skandináv államok példája mutatja -hiszen őrájuk ez nem annyira áll, száz éve meg még jóval kevésbé állt-, hogy legalábbis félperifériális helyzetben- ez nem jelent eleve elrendeltséget. A középosztályiság és a jólét egymásból következnek, nem feltétlenül csak az utóbbiból az előbbi. Visszatérve azonban az idézethez: ebből viszont azt is láthatjuk, hogy a mester elválasztása mesterségétől ott is megtörténik, megtörtént. Talán még jobban is, mint akár Bangladesben. Azt mindenesetre tudom, hogy például Afganisztánban, a hihetetlenül mostoha körülmények ellenére vannak olyan kőművesek, akik olyan boltozatokat tudnak rakni, amilyeneket Európában nem sokan. Mikor ezt csinálják, a kezük még gondolkozik. De valószínűleg már csak a kezük, és csak, amikor az ősi hagyományt viszik tovább. Mert amikor „modern” dolgokat készítenek, amire pedig ott is sokkal nagyobb a kereslet, akkor százszorosan, ezerszeresen múlják alul tüchtig svájci kollégáikat. Mikor az ősi perzsa boltozatot építik, akkor ők harmadik rend a javából. Mikor a vasbeton födémet gányolják, akkor negyedik, vagy talán ötödik rend az aljából.