"Az út mellett nova szőlőtőkét pillantottam meg. Az első percben meghökkentem. Hát ez ugyan miféle drágakő? Abban a pillanatban rájöttem, hogy a bor teljes világ, és mint minden teljes világ, mint például a nő, a gonosznak, az aljasnak, a sötét pokloknak is helyet ad, és kell adjon. A novaszőlő és a belőle készült maró, büdös, borszerű folyadék nem egyéb, mint az ördög ügyefogyott próbálkozása, hogy ő is bort csináljon. Soha ennél sikertelenebb kísérletet! A nova a puritánok, a pietisták, a vénkisasszonyok, az agglegények bora, a kapzsi, a fösvény az irigy, a komisz embereké.

Egészséges ember, ha szagát érzi, az orrát is befogja, s ha megkóstolja, eszeveszetten köpködni kezd és addig kiáltozik, amíg valami rendes itallal száját ki nem öblíti. Mondom, az ördög megirigyelte a Teremtő borművét, és elhatározta, hogy ő is bort fog csinálni. Beletette sárga kapzsiságát, bosszúszomját, mérgét, pimaszságát, grimaszait, gyáva alattomosságát, komikus nyomorékságát, minden ügyefogyott olaját, és hihetetlenül bőtermővé tette. A nova tényleg legalább hússzor annyi szőlőt terem, mint a nemes tőke. De kinek? A kapzsinak és a fösvénynek, akinek csak az a fontos, hogy sok-sok-sok legyen.

Engem nem csapsz be, szóltam a szőlőhöz. Tudom, hogy a borhoz tartozik az is, hogy büdös pokla legyen. Ez vagy te. A te géniuszod a boszorkány A te drágaköved a húgykő. Amikor virágzol, ammóniákszagodra összegyűlnek a döglegyek. Te vagy az ateista szőlő.

Megindultam hazafelé, és azon tűnődtem, hogy vacsorához milyen bort fogok inni. Aztán még eszembe jutott valami. Ez már nem tartozik a szőlőre, mert ezt nem szőlőből készítik. Ez a hamis bor. Ez a derített, ólomcukros, szirupos pancs, a legordenárébb merénylet, aminél csak egy iszonyúbb van, a hamisított, a kifestett, nyafogó, kiállhatatlan, hazug, alattomos, kéjsóvár pénzéhes, hisztérikus nőszemély."

Hamvas Béla

 Védákat hívő olvasóim lehet, hogy meg fognak sértődni, de úgy gondolom, ennek a rendnek nem lenne szabad léteznie. /A tradicionalista gondolkodók ugyanis (így Hamvas Béla is) jellemzően „csípőből” elfogadják a védikus négy varnát: a bráhmánokat (szellemi kaszt), ksátrijákat (harcos, államszervező kaszt), váisjákat (gazdasági kaszt) és súdrákat (szolgakaszt). Pedig a Védák is elkülönítik a súdrákat a többi -kétszerszületett- kaszttól. / De a többi indoeurópai kultúra is jellemzően három renddel számol. Az Aveszta a szintén ősárja Iránban (az árják országa) csak az első három kasztot ismeri., de nem létezett negyedik rend a francia társadalomban sem. Pontosabban a társadalomban nagyon is létezett, a hagyományos társadalomelméletben nem létezett. Ezért képviselte a forradalom előestéjén a Rendi Gyűlésben a parasztságot is a polgárság, most arról nem is beszélve, hogy mint láttuk jelentős számban nemesek voltak a képviselők. Hogy ez a kettő, a parasztság és az ipar vagy kereskedelem társadalmi-gazdasági értelemben nem volt -mondjuk a forradalom előestéjén- egy osztály, azt hiszem nem kell bizonygatnom. Elég egy kávéházban ülő nagypolgárra (burzsoá) és a földön robotoló zsellérre gondolni (ami tudatos ál-aufklärista képzavar, mert a zsellér nem robotol) és nyilvánvaló lesz a különbség. Miért? Mert valójában a zsellér nem a harmadik, hanem a negyedik rend tagja. Nem vaisjá, hanem súdra.

Miért mondom, hogy ennek a rendnek nem kellene léteznie? Két okból. Az első ok, hogy az első három rend fontos emberi tulajdonságok mentén épül fel: az első rend a szellemi tevékenységek, vallás, filozófia, tudományok végzésére hivatott, a második az őrzés, társadalomszervezés rendje (és nem a rablásé, mint oly sokszor). Az első rend tulajdonságai a szellemi elmélyülési képesség, a valóság mögé látás, bizonyos aszketikus tulajdonságok. A második tulajdonságai a hősiesség, önfeláldozás, bátorság, hűség, virtus. A harmadik pedig a munka rendje, illetve a gazdaságé, amelyeknek azonosaknak kellene lenniök. Szorgalom, kitartás, pontosság, munkaszeretet, munkaerkölcs, kreativitás jellemzik. A negyedik rend a szolgarend. Nem hiszem, hogy bárki is a másik ember szolgálatára született volna. De mindegy is, hogy én mit hiszek, mert az a helyzet, hogy nem is válik senki szolgalelkűvé anélkül, hogy ez a jellemére negatív hatással ne volna. A „jobbágymentalitás” kifejezés kevés pozitív tartalommal bír (bár a jobbágy a harmadik és negyedik rend határán mozgó csoport, de a mentalitás jelzőjeként egyértelműen negyedik). A negyedik rend állandó jelzője a „hűséges”, de ez a hűség inkább az erősebb embertől való függés, önállótlan kutyahűség. Bizonyítja igazságomat, hogy maguk az ilyen csoportok se kedvelik helyzetüket, parasztfelkelések idején éppen ezek a negyedik rendi „hűségesek” szokták gazdáikat a legirgalmatlanabbul agyonverni, meggyalázni, ilyenkor jön az értelmetlen kérdés: >>de hát nem bántam-e veletek jóságosan?<< Irigység, igénytelenség, érdektelenség, butaság, szellemi tompaság jellemzik. Nem hinném, hogy bárkinek is ez volna a rendeltetése.

Mielőtt pontosítanám, hogy véleményem szerint kik is tartoznak ide, rátérek a második okra. A Forradalom mindig a nép nevében történik. Ugyancsak a nép nevében és érdekében töröltetik el minden kiváltság, az is, ami a harmadik rendi közösségeket védte. De ki a nép? A liberális és baloldal mindig a harmadik rendre gondol, amikor védenceit lelki tulajdonságokkal látja el, de mindig a negyedik esetleg ötödik, hatodik stb. a fő viszonyítási alapja. Őket akarja felszabadítani, őket megváltani. Mindig az elnyomottakat. De soha nem ismerik el, hogy a Nagytőke elnyomhat tulajdonost, polgárt, várost, polgári közösséget. Csak a „szegényt”, csak a cigányt, a hajléktalant érheti méltánytalanság. Csak férfi bánthat nőt (akiket ők elnyomottaknak, kvázi a negyedik rend tagjának tekintenek), fordítva soha. A zsidót is ilyennek tekintik, ezért zsidó sosem lehet elnyomó, csak elnyomott, mégha a Rothschildról van is szó Érdemes megfigyelni, hogy baloldali művekben zsidók mindig gettóban, ott is értelemszerűen nyomorban születnek. Ahogy a forradalmárok is, mint Petőfi Apostola (láttuk, hogy ebből mennyi az igaz). Csak elnyomó van és elnyomott, kizsákmányoló és kizsákmányolt, így aztán ha valaki a mezőgazdaság ipari átalakítása, a biodiverzitás eltűnése ellen tiltakozik, az elnyomó, mert csak az ipari mezőgazdaság képes a szegényekről gondoskodni. Aki az ipari gyártással létrehozott gagyi tárgytömeg ellen szól, az elnyomó, mert csak az olcsó tömegcikkek képesek a szegény tömegek életszínvonalát emelni. Ha valaki azt mondja: tisztességes, alkotó, értékteremtő munkát akarok végezni, és meg akarom teremteni ennek a feltételeit, az elnyomó, mert csak az egyre fejlődő tömeggyártás képes a tömegek igényeit kielégíteni. Én pedig azt mondom: tisztességes alkotó értékteremtő munkát akarok végezni és nem érdekel a tömegek jóléte. Az ember érdekel és nem a tömeg. És itt értünk el oda, hogy ki a negyedik rend? A tömeg. Amikor már nem felelősséggel és hivatással bíró emberekről, s ezek közösségeiről van szó, hanem a statisztikai emberről. Nagyon fontos, hogy meg tudjuk különböztetni a két rendet (ami persze nem könnyű, mert akár egy emberen belül is meglehet a kettő egyszerre, hát még egy csoporton), ezért próbálok különböző példákat hozni. Negyedik rend a fogyasztó. Az iménti példáim tulajdonképpen azt példázzák, hogy a rendszer a fogyasztót „védi” a termelővel szemben. Amikor azt mondjuk, hogy a fogyasztó érdeke, hogy olcsón jusson hozzá a kívánt termékhez, vagy szolgáltatáshoz, akkor egyben két másik dolgot is feltételezünk. Az egyik az, hogy a fogyasztó egyben nem termelő (vagy szolgáltató) is egyben. Ebben az esetben ugyanis nem az olcsóság volna az érdeke, hanem az egyenlő pozíció a másik termelővel. A hatalmi tőke jelen nem léte a tranzakcióban, úgy vélem, sokkal inkább tudna valódi piaci árat meghatározni. A másik pedig, hogy vagy nem lehetséges a minőség rontása az olcsóság érdekében (az elfogadott közgazdasági-bürokratikus elv azt hiszem ez), vagy pedig, hogy a fogyasztó olyan igénytelen állat, hogy neki ez is jó, pontosabban, hogy neki ez jó. Második példámban végre rátérek a jobbágykérdésre: aki behatóan tanulmányozta a magyar történelmet (de a legtöbben, beleértve a sajtó munkatársait, politikusokat stb. nem tudják, amiben nemcsak a liberális és marxista történetírás a sáros, hanem a hagyományos magyar nemesi is, ami ősi harcos központú világképéből nem tudott kilátni és aurea libertasról álmodott, amikor a kisnemesség tömegei kerültek egyre nehezebb anyagi körülmények közé, miközben pl. a sváb jobbágyok csodálatosan gyarapodtak), az tudja, hogy kb. a XVIII. századtól kezdve a magyar társadalomban nem nemes és jobbágy között volt az igazán erős választóvonal, hanem a jobbágyságon belül. Vagyis ez már egy prekapitalista történet. Kialakult ugyanis a földnélküli parasztok, zsellérek, mezőgazdasági cselédek kasztja. Ők már klasszikus negyedik rend. A valódi választóvonalat jól mutatja, hogy míg (hétszilvafás, bocskoros) kisnemesek és módos parasztok házasodtak egymás között, addig ez utóbbiakkal a telkes jobbágyok egyre kevésbé (és persze a nemesek sem), mígnem aztán a jobbágyfelszabadítással és birtokrendezéssel létrejövő klasszikus „puszták népe” már a falusiaktól mereven elkülönülő kasztot, kultúrát jelentett. És ez a réteg már a XIX.század második felére az egész magyarság mintegy felét tette ki! És senki nem beszélt róluk, sőt nem beszél ma se. Talán szégyenérzetből. Ebből látszik, hogy nem jó idetartozni, nem természetes. Nemcsak azért, mert alacsonyabb státusú csoportról van szó. Az emberek, még ma, az Apparátus minden propagandamunkája mellett és után is büszkék szoktak lenni, polgári őseikre, pedig, ha egy herceggel hasonlítjuk össze az asztalosmester őst, akkor ez is alacsony státus. De a hercegség a legtöbb embert hidegen hagyja, persze imponálna egy arisztokrata rokon, de azért jól elvagyunk nélküle. A cselédet viszonyt szégyelljük. Pedig a társadalom feléről van szó. A régóta egykéző magyar társadalom legszaporodóképesebb részéről -jegyzem meg. Nem nagyon olvastam a történetüket. Helyette sok ostobaságot lehet arról olvasni, például arról, hogy a cuius regio eius religio elv alapján győzött volna (számszakilag) hazánkban a katolicizmus. Részben szakmámból kifolyólag, na meg mert egy idő után rájöttem, hogy innen lehet a történelmet a legjobban megismerni, rengeteg falu- és városmonográfiát olvastam. Soha egyikben se láttam egyetlen példát se, hogy egy református faluközösség tömegesen katolizált volna az ellenreformáció idején. Olyat igen, hogy a földesúr (pl. a püspök, vagy valami schwarzgelb família -ehhez jó összeköttetések is kellettek, mert amúgy törvénytelen volt) elűzte a magyar jobbágyokat és németeket hívott helyettük, olyat is, hogy ferences szerzetesek telepedtek meg valahol, és hatásukra áttért egy -kettő-tíz család. De nem a többség Annál több olyat láttam, hogy mondjuk 1800-ban letelepült egy-két cseléd família a falun kívül a „Mária soron” (nem én találtam ki a nevet, esküszöm), akik ekkor a falu lakosságának mondjuk 5 %-t tették ki, mint egyedüli katolikusok (az uradalmi cselédek szinte mindig római katolikusok voltak, hogy miért, azt sajnos nem sikerült kiderítenem, ahogy azt sem, hogy honnan jöttek, hogy jöttek létre, mint osztály). 1820-ban 8%, aztán 20, majd 40, 1940-re 70% katolikus. De a bíró még mindig csak református lehet. A tanácselnök már nem (bár ő meg elvben nem jár templomba, de ez most nem tartozik ide). A később magyarrá lett sváb, tót stb. telepesek mellett ezek a szegény negyedik rendi emberek fordították meg a magyarság felekezeti arányszámát, nem Mária Terézia meg Padányi Biró Márton (most olvastam Mindszenty József Biróról szóló kiválóan megírt tanulmányát, ami alapján még jobban megerősödtem véleményemben). Ők a mai magyar társadalom talán többségének ősei. Illyés Gyula Puszták népéből jól ismerjük őket, talán ez a kor, az 1930-as, 40-es évek az egyetlen, amikor valaki foglalkozott velük. Ismerjük igénytelenségüket, nyomorúságos táplálékukat.

Ez lesz a következő példám. A világ ábrázolására sokféle térképet használnak. Ha most a földrajzi jellegűektől eltekintünk, akkor leggyakrabban politikai térképeket használunk, ha időtávlatot is vizsgálunk, úgy történelmieket. Ezek azonban tipikusan a második rend szempontjait tükrözik: kié az uralom egy bizonyos területen? Ami tulajdonképpen nem mond el túl sokat egy területről, hisz’ az, hogy valaki a burgund nagyherceg, a francia király, esetleg a liѐge-i püspök alattvalója kulturális szempontból alig-alig bírt meghatározó jelleggel. A mai nemzetállamok már erősebb kulturális/politikai entitások, de mi magyarok tudjuk a legjobban, hogy ez még a legalaposabban modernizált Európában sem takar tökéletes egységet, a világ más részeit nem is említve. Viszont-minthogy a nagyhatalmak a II. világháború óta lényegében tiltják a határmódosítást, valós hatalmi viszonyokat se mutatnak. Akkor már izgalmasabb lenne katonai szövetségeket és befolyási zónákat ábrázolni, különösen, ha a tőkebefektetéseket, hiteleket stb. is fel tudnák ugyanakkor tüntetni. Ezeknél kulturális szempontból valószínűleg többet mondanak az első rend szempontjából készült térképek. Ezek a világ vallási/kulturális zónáit ábrázolják, amelyek persze nem mindig esnek egybe. Kína, Japán, Korea és Vietnám pl. okvetlenül egy kultúrkörbe tartozik ezek alapján, míg Tibet és Mongólia már nem igazán tartozik ide, és külön világot alkot, noha amazok lakossága ezerszeresen haladja meg emezekét. Mongólia ugyanakkor egyúttal egy másik, ősibb „szittya” kultúrszférába is beletartozik. És így tovább. A legérdekesebbek, úgy vélem, mégiscsak a harmadik rend szempontjai alapján készülő térképek volnának. Ilyen például egy gasztronómiai térkép. Meggyőződésem, hogy a kulináris régiók többet árulnának el az emberiség kulturális kapcsolatairól, mint bármi más. Kulturális alatt nem a magaskultúrát, vagy nem feltétlenül azt értem. Egy rövid példa: kulináris szempontból a Balkán elég homogén terület Törökországtól Szerbiáig és Romániáig és az egész terület erősen kapcsolódik a Közel-kelethez. A politikailag iszonyatosan erős vallási és/vagy etnikai hovatartozás itt kevéssé számít, bár megjelenik. Magas kultúrában pedig ezek egy része igyekszik, vagy igyekezett a Nyugathoz tartozni, biztos, hogy ennek is van nyoma, de megintcsak gyengébb és felületes. Egyszóval, míg egy görög soha nem ismerné el, hogy bármi köze van a törökökhöz, mégis lehet, hogy a magyar felületesség, mely girosznak (gyros) nevezi a döner kebapot itt többet árul el az igazságról. A rendekről pedig legalább ennyit megtudhatunk:

-az első rend alapvetően aszketikus, a mai gasztronómiai trendek közül talán a molekuláris gasztronómia olyan, ami közel állhat a szívükhöz. Hozzájuk kötődnek viszont az étkezési rítusok és tilalmak, és a kulináris orvoslás.

-a második rendé az urak asztala. A nagy lakomák, vadhúsok, nemes halak, különleges évjáratú tokaji borok, és társaik jellemzik. Ma a (2-3) Michelin csillagos éttermek. Az igazi ínyenc, vagy helyesebben (mert az ínyenc szóban van valami polgárias) a jó ételek igazi értője tipikusan nemesember.

-a harmadik rendhez tartozik a klasszikus jó konyha, amit nagy- és dédszüleinktől ismerünk: a bécsi szelet krumplisalátával, a paprikás csirke uborkasalátával, a rétesek, bélesek, a gulyásleves, a halászlé, a töltött csirke, a vasárnapi ebédek hangulata. A jó húsleves velőspiritóssal. Szinte minden, amitől összefut a nyál a szánkban (mivel igen kevesen vannak, akik az első vagy második rendhez tartoznak, és igen sokan, akik legalább hajlamaik szintjén a harmadikhoz, ezért a citrusokban marinált lazac zöldségekkel kevesebbek szívét dobogtatja meg). A jóféle bor a saját pincénkből, a magunk gyümölcséből készült pálinka. Mindebből azt is sejthetjük, hogy polgárság és parasztság, minden -többek közt étkezési szokásokban megjelenő- különbözőségeik ellenére mégis egy rendet alkot.

-a negyedik rendhez a direkttermő borok tartoznak, különösen a nova. A „vegyi-gyümi” -nem pálinka, hanem ízesített alkoholpárlat (Magyarországnak van egy egész társadalmi rétege, akiket legtöbbször csak simán „alkoholistáknak” neveznek, a régi negyedik rend nem modernizált, ötödik rendbe csúszó része ők). A cibere- és a rántott leves, a répalevélfőzelék, talán a slambuc és a krumplileves. Bizonyos változataikban biztosan. A puliszka puliszkával, krumpli krumplival, az egyhangú, monoton, élvezet nélküli táplálkozás. Tulajdonképpen ide tartozik -és egyre inkább tartozik ide- az egész menzavilág. (Nagyapámnak étkezdéje volt a ’60-as, ’70-es években, sőt még a ’80-as évek elején is, így saját emlékeket is őrzök róla. Az nemhogy nem tartozott még ide, de kifejezett kulináris élményekkel is szolgált. A mai napig őrzöm a csodálatos ízeit. Ugyanezt a Műegyetem Goldmann menzájáról nem mondhatom el.) Nemcsak az efféle „proli” dolgok tartoznak azonban ide. Ide tartozik a Mc Donald’s összes cimboráival és konkurensével, a gyorsétterem- és kávézóláncok, a mirelit és készételek. Tulajdonképpen az egész modern élelmiszeripar. A hatékonnyá nemesített növény- és állatfajták. A génmódosítás szőröstül-bőröstül. Monsanto. Bayer. A mezőgazdasági termelés nagyrésze.

Azt hiszem a fenti példáimmal (különösen az utolsóval) eléggé eklatánsan érzékeltettem, hogy mi is a negyedik rend, és hogy miért egészen más, mint a harmadik. Ahogy azt is, hogy mi köze van a modern világhoz. Az is kiderülhetett, hogy a negyedik rendnek két fajtája, iránya van: az egyik, ahogyan a hagyományos társadalmakban csúsznak le (a noha és a cibereleves a jellemzői). Ez az elállatiasodás. Az igénytelenedés, a szellemi, kulturális, majd egyáltalán, az emberi értékekről való lemondás. Óriási felháborodást szült, amikor Bayer Zsolt állatoknak nevezte a Szögi Lajos tanárt agyonverő cigányokat. Pedig a jellemzés szinte száz százalékig igaz volt. Persze Bayer itt is, mint máshol is szívesen -tudatosan fokozta a feszültséget és megsértett egy keresztyén/aufklärista alapelvet, az emberi méltóságét, amit magam is vallok, sőt döntő fontosságúnak tekintek. Baloldali, liberális oldalon viszont arról feledkeznek el, hogy az emberi méltóság sajnos nem valóság, hanem egyfajta isteni alapvetés, amiben hinnünk kell akkor is, ha valaki állatként viselkedik, állati módon él. Nem segít (sőt) ha ezt letagadjuk és az ilyen elállatiasult embereket öntudatos, belátó, önmérsékletre képes személyeknek hazudjuk. A pontosság kedvéért hozzáteszem, hogy az Olaszliszkán lincselő cigányok már nem a negyedik rendhez tartoznak, hanem legalább az ötödikhez. Ahogy Indiában is van alább a súdránál. Sok érinthetetlen kaszt van a világon és ezek jellemzően a hagyományos társadalmak szülöttei. Megvetett munkákat végzők: latrinatakarítók, szemetesek (pl. Egyiptomban a kopt zebbelínek), tisztátalan dolgokkal, hullott állatokkal (az olaszliszkai cigányok egyik csoportja -nem tudom, hogy ők voltak-e a lincselők- a „dögösök” névre hallgat), vagy emberek halálával kapcsolatban lévők (hóhérok, sírásók, hullamosók stb.). Prostituáltak és a többi, és a többi. Azután ott vannak (hatodiknak?) a rabszolgakasztok, akiket nem tekintenek embereknek és akik sokszor magukat se becsülik jobban. Instrumentum vocale. Ha eddig a hagyományos társadalmak bűneiről beszéltünk, akkor itt elérkeztünk a prekapitalizmushoz. Mint arról már korábban írtam, a prekapitalizmus az a társadalmi forma, amikor a Tőke már aktív és a zsákmányolás a gazdaság szerves és meghatározó részévé válik. A ’80-as években, marxista alapon azt tanultam még, hogy rabszolgatartó társadalom>feudalizmus>kapitalizmus. Én inkább úgy látom, hogy feudalizmus (bár ez egy meglehetősen rossz elnevezés)>rabszolgatartó társadalom>kapitalizmus a valóságos sorrend. Az ültetvényes rabszolgaságtól a „második jobbágyságon” át a gyarmati népesség kényszermunkára hajtásáig hosszú a sor, amely ezt a berendezkedést jellemzi. Kétségtelen, hogy a kapitalizmus, a Forradalom fölszabadította a rabszolgákat, jobbágyokat, gyarmati népeket. Általában az életminőségük is jelentősen megjavult. Ám ha a munkához való viszony szempontjából nézzük a dolgot, Kós Károly szavai eligazítanak bennünket: „egyszerű gépalkotó-résszé osztotta be”. Az Apparátus ezt a szerepet szánja az embernek. Puzsér Róbert meghatározása szerint tárgy. Funkciójában, lényegében nincs nagy különbség a (beszélő) szerszám és a tárgy, a gépalkotórész között. Kós az idézett mondatrészletet egy William Morrisról szóló írásában vetette papírra. Morris volt az, aki már a XIX. századnak nem is a legvégén, a legprofetikusabban látta meg az Apparátus valóságát. Az ember, a munkája és az élet minősége, esztétikai színvonala közti nagyon szoros összefüggést, illetve ennek hiányát a kapitalista társadalomban. Róla később még bővebben szeretnék írni. A rabszolga és az Apparátus gépalkotórész-embere között azonban a hasonló funkció mellett van egy nagy különbség is. Míg az elállatiasul, emez elgépiesedik. Ez jelentős különbség. A régi ötödik, hatodik rendek nem is egykönnyen épülnek be az Apparátus precíz rendjébe (nem integrálódnak). Ha valaki az elejétől követi ezt a blogot, az emlékezhet, hogy Hamvas Béla létgépesítésről szóló szavaival kezdtem egész mesémet az Apparátusról. Ha nem is szimpatikus egy ilyen totális rendszer, de azt el kell ismerni, hogy az emberiség bizonyos -nem kicsi- részének nagyobb biztonságot és jólétet biztosít, mint bármi korábban. A fő gond, hogy az embert elgépiesíti, hogy alapvetően az Apparátus -a kapitalizmus, a tömegtársadalom népe az elgépiesedett létű tömeg.

Hadd tegyem hozzá, hogy lelkialkat szempontjából senki sem 100%-osan egyik vagy másik rend tagja. Vannak átmenetek: nagyon gyakori, hogy akár egykori, többé-kevésbé természetes, akár a modernizációs „emésztések” során végbemenő életformaváltásokkor azok, akik nem tudtak igazán megváltozni, az új világhoz immár negyedik rendként csatlakoznak. Jó példája az indián nyomkövető, aki csodálatosan érti a természetet, ismeri az állatokat, növényeket, a túlélést a vadonban, ott felszabadul a lelke, de a civilizációban egy részeges, megbízhatatlan figura. De nem kell ilyen messzire menni. Újabb kori román telepesekről -kényszerű parasztokról- olvastam, hogy igénytelenek a házukkal, udvarukkal szemben, kegyetlenek és oktalanok az állataikkal -kivéve a juhot. A juhot szeretik, gondozzák, ismerik, becsülik. Elszigetelten élő skót halászcsaládról, hogy részeges, durva fickók, de senki nem ismeri úgy a tengert, annak áramlatait, színeit, jeleit, mint ők. A magyar parasztság, mikor levetette gyönyörű viseletét olyan „modern” ruhába bújt, ami „proli”, „ciki” -negyedik rendi. A szép régi (és modernizálatlansága miatt szégyellt) ház helyén épülő új „Kádár kocka”, „neociki” vagy „mediterrán” mind mind negyedik rendi építmények. És ezek jellemzik az egész országot. A népzenét (ezt a csodálatos örökséget) fölváltotta a magyar nóta, majd a lakodalmas rock, sőt mára ennek is egészen torz rappes, technós, „modern” változatai. Így csúszunk bele a negyedik rendbe. Jó volna innen fölállni. Mint a fenti példák is mutatják, nem feltétlenül az lelki értelemben is a szociálisan negyedik rendi (az indián nem okvetlenül alkoholista, lehet szegénysége ellenére büszke és egyenes indián is stb.), és sajnos nagyon is lehetséges, hogy valaki, aki fölsőbb kasztok tagja, sötét, igénytelen negyedik rendi legyen lelki értelemben. Ismerjük a primitív, fukar, igénytelen nagygazda típusát, ahogyan a kiváló jellemű és eszű szegényemberét is. Erről legközelebb bővebben szeretnék majd szólni!

„Nem szeretném, ha bárki félreértene. Minden politikai mozgalom élén értelmiségiek állnak, ez a dolguk. A chartás értelmiségnek a csehszlovákiai fordulatban, a KOR-nak a lengyel mozgalmakban legalább olyan jelentős szerepe volt, mint a hazai csoportosulásoknak. A különbség nem a magatartásukban, hanem a helyzetükben rejlett. Lengyel és cseh sorstársaink létező népi ellenálláshoz kapcsolódhattak, mert volt ilyen. A Demokratikus Ellenzék vagy az MDF alapítói nem támaszkodhattak semmi effélére, ellenben támaszkodhattak a hatalommal a nép feje felett feleselő értelmiség hazai hagyományára. Nem akadt más számottevő partnerük, konkurenciájuk, se tömegbázisuk, ezért alakultak úgy a hazai események, ahogy: a pártelit és az értelmiségi elit közti alku és vetélkedés keretei között, a főváros főútvonalain, a sajtó hasábjain, késő esti tévévitákban és a színfalak mögött.

Mindennek semmi köze az értelmiség osztályhatalmi törekvéseiről szóló elméletekhez. Nem is lehetett könnyű annak idején összetéveszteni a pártállami bürokráciát a kiszolgáltatott, alulfizetett és a tudás forrásaitól elvágott ká-európai értelmiséggel. Kellett ehhez egy nagy adag (megszüntetve megőrzött) történelmi materializmus és osztályelmélet az értelmiséget leleplező értelmiségiek fejében. Nem véletlen, hogy ez a teória csak a nyugati egyetemeken aratott sikert. Itthon mindenki tudta, hogy a kommunista nómenklatúrát enyhén szólva nem a tudáshoz, hanem a hatalom más eszközeihez fűződő viszonya határozza meg, és aki részt vett a pártállam és az értelmiség párbeszédében, az tisztában volt a két pozíció közötti alapvető különbséggel – ha nem volt, megtanították rá. Szükség volt persze bizonyos mennyiségű szakértelemre a rendszer konszolidációjához, a tervgazdálkodás képtelenségéből adódó gazdasági válságok kezeléséhez, a nemzetközi fegyverkezési és hírszerzési versenyben való helytálláshoz, azonban a diplomás szakember (leíró) fogalmát nem szerencsés összetéveszteni az értelmiségi (normatív) státuszával. A diplomás szakember csak akkor értelmiségi, ha társadalmi magatartását és helyzetét a tudása és a tudáshoz fűződő speciális viszonya határozza meg. (Ettől még kiszolgálhatja a hatalmat vagy lázíthat ellene stb.) Ha ezt a szerepet jellemzően az általa vezetett cég, hivatal vagy párt hatalmi, illetve üzleti érdekei töltik be, akkor a bürokratának vagy menedzsernek nevezett társadalmi réteghez tartozik, nem az értelmiséghez (átjárások és átfedések természetesen bőven akadnak e kategóriák között, tudathasadásos állapotokról nem is beszélve).”

Lányi András: harminc év múlva

Éber olvasóim valamelyest hiányolhattak egy jelentős réteget az eddig elősoroltak közül: azt a réteget, amely számban az Apparátus társadalmának -legalábbis a fejlett világban- nagyon komoly részét teszi ki. Ez az értelmiség. A problémám velü(n)k, hogy nem nagyon tudom meghatározni, hogy kik is tartoznak ide. Lányi András mottóként idézett szövegrészletében pontosan ezt az ellentmondást feszegeti. Lányi meglehetős malíciával utal Szelényi Iván és Konrád György Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című elhíresült művére. A könyvet én nem olvastam, ezért nem tudom megítélni, hogy az adott korban adott helyzetértékelése mennyire volt pontos, de Lányi kritikáját nem Konrádék tévedései váltották ki, hanem az, hogy értelmiségnek nevezték a pártállam bürokrata irányítóit. És itt értünk el mondandóm lényegéhez. Értelmiség ugyanis nagyon régóta létezik a világon, és elég nehezen besorolható a szokásos rendekbe, osztályokba. Tulajdonképpen értelmiségi az, aki az első rendhez tartozik, a szellemi ember. Már a történelmi időkben is lehetséges volt azonban, hogy valaki igazán szellemi ember legyen, mondjuk remete és közben ne legyen értelmiségi, olyan aki nem elemzi, értelmezi a világot, mégis többet tud róla. És értelmiségi volt egy művelt jogász is, aki közben teljesen a második rendhez tartozott, mind funkciójánál, mind származásánál fogva. Értelmiségi volt az építész is, aki széleskörű tudással rendelkezett korának kulturális kontextusáról és hagyományairól, miközben meg mégiscsak céhes polgár volt elsősorban. De ellenkezőleg is igaz, hogy miközben egy falusi tanító tipikusan értelmiségi kasztúnak számított, addig nem biztos, hogy szellemi igényei is ide helyezték őt. Szóval, már a múltban is nehezen meghatározható, hogy ki is értelmiségi, de így vagy úgy, nagyon nagy számról nem beszélünk. Nem így a modernitásban. A kapitalista termelés, az Apparátus munkamegosztó logikája és az óriási tudományos fejlődés lehetővé tette, hogy rengeteg ember végezzen „szellemi” munkát. Nemcsak lehetővé tette persze, hanem szükségszerűvé, de egyben kikerülhetetlenné is, mert -mint láttuk- a harmadik rend nagy része elvesztette korábbi munkáját. Az értelmiségivé válás pedig a fölemelkedés lehetőségének tűnt, amellyel nagyon sokan éltek is. Mielőtt kritikát fejtenék ki ezzel kapcsolatban, hadd jegyezzem meg, hogy a kapitalizmus legnagyobb erényének tartom azt, hogy az értelmiségbe való „emelkedést” tömegek számára lehetővé tette. Reménybeli olvasóim valószínűleg nagyrészt értelmiségiek lehetnek csak (bár én jobban örülnék, ha ez nem így volna), ők tartják fönn a kulturális intézményeket, ők azok ma szinte egyedül, akiket igazán középosztálynak lehet nevezni. Ma az értelmiség visel szinte minden erényt, ő a Szellem utolsó letéteményese. És tömeges jelenlétét kétségtelenül az általam eddig oly erősen szidott modernizációnak köszönheti.

Miért nem a polgárság előtt írtam hát az értelmiségről? Eltévesztettem a sorrendet? Nem. Azt állítom ugyanis, hogy sajnos az értelmiség egy nagyon fontos szempontból a polgárság alatt helyezkedik el, ez a szempont pedig az én fő szempontom, a munkához való viszony szempontja. Hogy ezt pontosítsam, teszek egy további válogatást. Az értelmiség ugyanis szerintem alapvetően három részre osztható: -az első a valódi értelmiségi, a szellemi ember, a tudós, matematikus, filozófus, gondolkodó, a művészek egy része. Ők, ha többen is vannak, mint régen, de azért nagyon sokan ma sincsenek. Bár -mint már többször írtam- az Apparátus a tudomány termelésbe emelésén (és istenítésén) alapszik, elvben jelentőségük is nagyobb, mint egykoron. Ez azonban csak részben van így, és csak részben növeli a számukat. Egyrészt egyszerűen azért, mert az ilyen beállítódású emberek eleve sose alkotják az emberiségnek néhány százaléknál nagyobb részét, másrészt, mert -mint azt a Nemzetközi Közösségnél láttuk, az Apparátus, sőt azon belül ma a „Piacok” és a „Nemzetközi közösség” mégsem mindig elősegítője a tudományos szabadságnak és a szabad gondolatnak (hogy az autoriter modernista rendszerekről most ne is beszéljünk).

-A második csoport az a hatalmas tömeg, aki az Apparátus működtetéséhez szükséges szellemi és adminisztratív munkát elvégzi. Ez alapján ezt még mindig ketté lehet osztani; arra, aki adminisztratív és aki szellemi munkát végez. Beszéltem a biohatalom fogalmáról, ennek fenntartásához egészségügyi, szociális intézményekre, sport és oktatási létesítményekre van szükség. Az oktatásnak ősidők óta két funkciója van: az egyik, hogy gyakorlati ismereteket ad át, a másik pedig, hogy a társadalom által elfogadott alapvető mítoszokba vezeti be a tanulót -mélyebben vagy felületesebben. Az elsőt régen mesterek végezték, az iskolák főleg a második célra szolgáltak. Nagyon érdekes ebből a szempontból megvizsgálni, hogy mit is tanítanak az iskolákban. Ezt most mégsem teszem meg, arra viszont fölhívom a figyelmet, hogy milyen óriási mértékben növekedett meg egyfajta gyakorlati tudásnak a jelentősége (ha el akarunk boldogulni, akkor ismernünk kell a jogszabályi környezetet, a számítógépes programok egy részét, a mobilapplikációkat, az alapvető gépészeti ismereteket stb. stb.), amihez persze tanárok is kellenek. A leginkább szabad és kreatív helyzete a modernizáció élcsapatának, a kutató fejlesztő részlegek munkatársainak van. Őket is köti azonban a hatékonyság kőkemény elve, izgalmas feladat volna kideríteni (én nyílván nem rendelkezem az ehhez szükséges információval és tudással), hogy munkájuknak mekkora része örömet adó felfedézés, vagy ahhoz szükséges nehéz, de örömteli munka, mekkora olyan, ami esetleg különféle erkölcsi aggályokat vet fel -talán nekik is- és mekkora a bürokratikus vagy propagandisztikus pótcselekvés. Ebbe a csoportba tartozik az informatikusok jelentős része is, akik az egész rendszert gépesítik tovább. Az adminisztratív részbe pedig a mindenféle rendű és rangú magán- és közhivatalnokok és bürokraták siserahada tartozik, akiket én ugyan nem illetnék az értelmiségi megnevezéssel, de sokan mégis ide sorolják őket.

-A harmadik csoport azoknak az értelmiségieknek a csoportja, akik tulajdonképpen a szolgáltató szektorhoz tartoznak, és mint ilyen, tulajdonképpen nem kétkezi munkát végző polgároknak tekinthetőek. Mérnökök, építészek, grafikusok (bár az végülis kétkezi munka -vagy legalábbis egykezi), de akár tanárok, orvosok, sőt például -ritka ideális esetben- újságírók, vagy jogászok is tartozhatnak ide.

Mint az a fölsorolásból is jól látszik, az egyes csoportok közt nagy az átfedés. Konrád és Szelényi az államszocialista rendszert domináló bürokrata/technokrata réteget értelmiségnek nevezte, amit Lányi -érzékelvén ezek óriási távolságát (sokkal-sokkal nagyobbat, mint amekkora egy műhelyére, városára gondot viselő cipésznek volna) a szellemi embertől- visszautasít -egyben jelezve az átfedéseket. Én ismét azt vizsgálnám meg, hogy hol az egyes csoportok helye a társadalomban. Nos: állításom szerint az Apparátus gépezetében a melósok, a proletárok a mechanikus alkatrészek, a hardver, az értelmiség második csoportja pedig a szoftver. Mármint az egyes értelmiségi ennek a szoftvernek az egyik byte-ja. Ha és ahogy az „emberhardvert” leváltja a valódi gép, úgy szűnik meg a mechanikus munkakört betöltők szerepe, de úgy nő -egyelőre- az „emberszoftver” szerepe. Tegyük hozzá, hogy azért fizikai munkára még mindig nagy szükség van, csak azt hatékonyabb volt nagymértékben elválasztani a „szellemitől” (ez a kifejezés reménytelenül cinikus hangzású ma). A „szoftverközpontok” azok a helyek, amelyeket jóléti társadalmaknak szoktak nevezni (persze nem véletlen, hogy a Tőke is itt koncentrálódik). Ne legyen azonban kétségünk, ha lehetővé válik, akkor a rendszer automatizálni, robotosítani fogja nemcsak a hardvert, hanem bizony a szoftvert is. Minek oda ember, ha egy program is el tudja látni, ha az hatékonyabb? És akkor már nem lesz igaz, hogy a modernizáció és a technológiai fejlődés nem csökkenti a munkahelyek számát!

Munkahelyek: ez az a pont, ahol visszaértünk ahhoz az állításomhoz, hogy az értelmiség nem a polgár fölött, hanem alatt helyezkedik el. Ugyanis az értelmiségiek többsége nem független. Akármilyen kevés dolog is szükségeltetik egy értelmiségi hivatás végzéséhez, ezekkel a legtöbb értelmiségi nem rendelkezik, hanem alkalmazott. Függ az államtól, vagy egy nagy cégtől, byte ezek programjában, egy gépies programban, amely kevés autonómiát enged, de még ha nem is függ, és elvben a saját szakmájában szabadon teljesedhet ki, valószínűleg akkor is olyan óriási adminisztratív terheknek van kitéve, amik a munka okozta örömöt töredékére szorítják vissza. Ha eddig mégis minden jól menne akkor még ott van a klasszikus „ádáz verseny, amelyről az I/D-5 fejezetben írtam”. A munkához való viszony szempontjából a Nemzetközi Közösség talpasai sincsenek jó helyzetben: privilégiumaik nem az értelmes munkavégzésre vonatkoznak, azt ők még annyira se végeznek, mint a náluk anyagilag sokkal jobban leszakadó szellemi proletárok, hanem egyrészt a szellemi fennsőbbségük előtti kötelező meghajlás rítusa, másrészt bizonyos hedonista lehetőségek csomagja (utazás, kevés munkából megélés stb.).

Mégis -bár bízom benne (az egészben nem bízom, de ha komolyan akarom venni magam, akkor legalább valamennyire hinnem kell abban, hogy nem fölöslegesen írom, amit írok), hogy a polgárság maradványai összeszedik magukat, esetleg egyesek olvassák, amit írok, ahogy abban is, hogy a negyedik, sőt még alsóbb rendek tagjai is fölemelkedhetnek egyszer -de nem most- az értelmiség az az osztály, amelyhez a legtöbb reménnyel vagyok. Leginkább nekünk, értelmiségieknek kell fölismernünk, hogy a harmadik rendhez, a polgársághoz tartozunk, hogy ennek a rendnek a kötelessége és joga a munka, mégpedig az értelmes, alkotó, kreatív, független munka, és hogy a jelenlegi kapitalista rendszer pont ezt teszi a lehető legkevésbé lehetségessé számunkra. Ahogy azt is, hogy ezért hasonlóképpen jogunk és kötelességünk harcolni is!

 "Úgy gondolom, hogy minden élőlény számára örömet jelent energiáinak gyakorlása és még a barmok is örvendenek ruganyosságuknak, fürgeségüknek és erejüknek. De a dolgozó ember, aki készít valamit, melyről érzi, hogy munkája és akarata eredményeként fog létrejönni, mind elmebeli, mind lelki, mind testi energiáit gyakorolja. Emlékezet és képzelőerő segítik munkájában. Nemcsak saját-, de a múlt korok embereinek gondolatai is vezetik kezét; és mint az emberi faj része alkot. Ha így dolgozunk, emberek leszünk, és napjaink vidámak és eseményteliek lesznek". William Morris

És megmaradt a polgári egyenlőség mítosza is, szerte a világon. Bár Nagy Dániellel nemrég heves vitát folytattam róla, de fenntartom, amit az I/D-4 fejezetben írtam, hogy ebből a Tőke urai nagyot profitálnak, annak ellenére, hogy egyetértek Danival abban, hogy ők nem igazán tudnak (pénzt) veszíteni, egyszerűen nem olyan a rendszer. Ezzel együtt: a nagy pénzvagyonok egész egyszerűen ezért nem jutnak el ahhoz a réteghez, amely igazán igényes munkát tudna még kiadni a kezéből. Illetve esetleges, hogy eljutnak-e. Nincs redisztribúció, a gazdagok tőkéje alig, (és ahogy befektetnek mondjuk egy kávézóláncba, úgy csökken) alig csorog le. Szubkultúra, és nem társadalmi elvárás kérdése, hogy valaki fine dining étterembe jár, vagy élelmiszer-tömegipari termékeket fogyaszt. Magyarországon még rosszabb a helyzet: a középkorban a népi építészetet például jobban áthatotta a gótika, vagy a reneszánsz magas művészet (miközben eredeti értékeit se vesztette el), mint napjaink tömegépítését a magas építészet! Globalizáció ide-vagy oda. Pontosabban a globalizáció és modernizáció nagyon is átjárja azt mindenestül, csak éppen valami rejtélyes módon szinte tökéletesen nélkülözve a magas kultúra hatását. Ez egy különösen izgalmas kérdése a civilizáció kérdéskörnek, mert itt nemcsak a szándék volt kifejezetten a (magas) kultúra eljuttatása a tömegekhez, hanem a XIX. század második felétől, a begyorsuló kapitalizmus eredményezett is ilyesmit. Aztán ez leállt, legalábbis nálunk. Ma Magyarországon nem társadalmi elvárás, hogy aki megteheti az jó minőségűt egyen, jó épületben lakjon, színházba, koncertre járjon. Amennyiben mégis, akkor önkényes, hogy ki mit tekint jónak. A színvonalas építészet, a komolyzene, a könyv szubkultúrák, vagy különcök érdeklődési területe lett.

Tulajdonképpen témánkhoz tartozik két további mítosz is. Az egyik az amerikai álom. Előre kell bocsássam, hogy egyáltalán nem vagyok szakértője a témának, de foglalkoznom kell vele, mert Amerika volt az a hely, ahol hosszú ideig úgy tűnt, hogy a kapitalizmus jól működik. Kossuth nemrég mottóként idézett levele tulajdonképpen nem más, mint az amerikai álom összefoglalója: „A mi pedig a “középosztály létesítését” illeti: én ismerem az Amerikai Egyesült-Államokat. Ott van szabadság, van törvénytisztelet, hazafiság, pénz, ipar, kereskedés, tudomány, jólét, - a henyélés szégyen, munka és becsület egyértelmü. De én e szót “középosztály” ott soha még csak említeni sem hallottam. A munka tiszteletben áll s nem gát, hanem lépcső a legmagasabb méltóságokra. Johnson elnök szabó-mesterember volt, a nagy Lincoln mint favágó kezdte pályáját; Franklin, aki “eripuit coelo fulmen sceptrumque tyrannis (kiragadta az ég kezéből a villámot, a zsarnokéból a kormánypálcát)” könyvnyomtató volt” Ez ugyan már Kossuth idejében is enyhe ferdítés volt, mert ővelük talán ki is merül a kétkezi munkásból az elnöki, vagy egyéb fontos pozícióba jutók listája (a George Washington vagy Thomas Jefferson féle ültetvényes úriemberek például sokkal többször töltöttek be ilyen fontos pozíciókat), de az is igaz, hogy sok Európából kitántorgott nagyon szegény embernek lett azután valamicskéje, farmja, háza, állata, az ő gyerekének már autója, mosógépe és így tovább. Emögött szerintem a következő dolog áll: a korai puritán kivándorlók magukkal vitték azt a szabadságeszményt, amit a már említett abszolutizmusellenes és egy idő után jellemzően protestánsok, Angliában pont azok a nonkonformista protestánsok képviseltek, akik közül a kivándorlók kikerültek (és ami az egyik elődje és indikátora lett a Felvilágosodás szabadságeszményének, de azért attól különböző). Az angol kormány többé-kevésbé érdekelt volt abban, hogy a telepeseket békén hagyja, egyrészt, mert akkor még az autonómia elég gyakori jellemzője volt a közösségeknek, másrészt, mert az angol nagybirtokosok, befektetők nem voltak érdekeltek a kevés hasznot hozó északi területek megszerzésében (itt-ott voltak próbálkozások egyfajta nagybirtokos jobbágyrendszer kialakítására, de nem váltak be, Délen viszont beváltak a rabszolga alapú -prekapitalista- dohány, majd gyapotültetvények). Így aztán az indiánokkal való szakadatlan harc se a hadseregre hárult, amely így küzdhetett a franciákkal például, hanem a telepesek milíciáira hárult (amelyek meglehetősen brutálisan bántak el az őslakókkal, akik így értelemszerűen kimaradtak az amerikai álomból, amit ők meg természetesen hasonlóan brutálisan igyekeztek eloszlatni -nem állnék most be a nemes rézbőrűeket siratók közé, sajnos az emberi történelem tele van erőszakos terjeszkedéssel, harccal, de moralizálás helyett figyelmeztessen ez is minket arra, hogy teljesen mindegy, hogy kinek van morális értelemben igaza, ha ehhez elégtelen érdekérvényesítő képesség társul). Ez viszont egyfajta szabadparaszti, független harcos kasztot hozott létre (polgárinak semmiképpen nem nevezném, de harmadik rendnek igen), amely képes volt kiállni a jogaiért és -főleg(!)- amelynek végtelen terület állt rendelkezésre, hogy az erősebbek elől elmenekülhessen, egyben azok előtt is megnyitva az utat. A korlátlanság és továbbmenekülési-terjeszkedési lehetőség miatt nem is volt szükséges önvédelmi szabályok, korlátok alkotására (bár azért helyenként léteztek ilyenek). Ráadásul a „második névadás” véghezvitelének főpróbája pont Amerikában volt (a Függetlenségi Nyilatkozat és - háború), és elég jól is sikerült, ellentétben az első nagy felvonással, a Francia Forradalommal. A tökéletes prekapitalista alapra akadálytalanul épülhetett a XIX. század közepétől a valódi kapitalizmus (azért az akadálytalansághoz azért le kellett bonyolítani az első -és mint ilyen iszonyú véres- modern háborút, a polgárháborút). Amerikában pedig a növekedésnek valóban nem voltak korlátai! Egy darabig pedig még többé-kevésbé szabad piac is létezett (nem sokáig, Theodor Roosevelt a századfordulón már állami eszközökkel próbálta azt megvédeni a monopóliumoktól) Így válhatott az Egyesült Államok kapitalista mintaországgá valóban fantasztikus gazdasági növekedéssel, amit ráadásul nagymértékben segített az olcsó munkaerő beáramlása Európából. Az olcsó, igénytelen, de az amerikai álomtól hajtott, motivált munkaerőé. Aztán valami történt. Az Amerikai Egyesült Államok ma a világ egyenlőtlenebb társadalmai közé tartozik, iszonyatos vagyonok és iszonyatos deklasszálódás egyszerre jellemzik (már persze kérdés, hogy deklasszálódás-e, ha rabszolgák leszármazottai bűnözéstől erősen átitatott törzsi társadalmat alkotnak? De morzsolódik a fehér bőrű kékgalléros derékhad, az egykori harcos szabad parasztok -és persze hozzájuk már nehezebben belépő bevándorlók- leszármazottainak osztálya is). Ráadásul az se igaz, amit sokáig hittem, hogy Amerikában békén hagyja az embert az állami bürokrácia, megismertem néhány történetet, amiből kiderült, hogy sajnos szó nincs róla… Természetesen az igaz, hogy ma Amerikában (szinte) mindenki jobban él, mint elődei, mondjuk 1850-ben (szinte, mert például pont a feketékre nem feltétlenül igaz ez, ami hihetelen ellentmondás). Az az osztály, akit harcos, független, érdekérvényesítő osztályként írtam le gyeptégla kunyhóban lakott a pusztában, gyermekeit betegségek tizedelték és folyamatos éberségre volt szüksége, hogy lepuffanthassa a rá leselkedő vörösöket (most nem a kommunistákat értve). De a relatív helyzete volt sokkal jobb: az amerikai pionír úgy érezhette, hogy ő valaki, a szabad amerikai társadalom tagja, aki nem függ uraktól, királyoktól, főpapoktól vagy akár bankároktól, döntéseit szabadon hozza, vallását szabadon gyakorolja, csakúgy, mint politikai jogait. Joga van fegyvert viselni és megvédeni magát bárkitől, akinek nem tetszik az ő szabadsága. Mai utódai ezt legföljebb akkor képzelik magukról, ha már a még mindig ezt szajkózó politikai és céges propaganda teljesen kimosta az agyukat. Függőségei, kötöttségei sokszor erősebbek, mint azoknak a leszármazottaié, akik ottmaradtak abban a modernizálódó Európában, ahonnan az ő ősei egykor elmenekültek. Az amerikai álom tehát az ideális körülmények közt megvalósított kapitalizmus polgárosító hatásáról szólt, és elmondhatjuk, hogy végeredményben ott is megbukott.

A másik mítosz, az, amit én jobb híján „az ezotero kemény csávó” legendájának nevezek. Ennek az a lényege, hogy a (gazdasági) előbbrejutásod csak rajtad múlik, független a körülményektől, ha azokra hivatkozol, azzal csak a saját gyengeségedet árulod el. Sokfajta változata van: a klasszikus „ezotero”, ami azt mondja, hogy ha te eléred a belső tökéletességet (vagy megközelíted), megvilágosodsz, beavattatol, ha magaddal tisztában, jóban vagy, ha belőled a magasabb tudat sugárzik, akkor nem fogsz függeni a körülményektől, akkor, mintegy a magasabb tudat előtt meghajolva eltűnnek az akadályok, amik úgyis csak a saját sötét tudatod kivetülései voltak; a keresztyén, ami szerint ha hitben jársz, és mindenben Istennek engedelmeskedsz, akkor áldott leszel és az akadályok ledőlnek előtted, mint Jerikó várfalai Józsué seregének kürtölésére. Semmi sem lehetetlen annak, aki hisz! Az ezeknél profánabb, önmegvalósítós, macsó és kevésbé macsós változatban: az igazán kemény férfi legyőzi az akadályokat, csak a puhányok véreznek el a küzdelemben, vagy pedig az okos, aki olvassa a sikerről szóló irodalmat és követi azt -a siker csak őreájuk vár! A pszichologikus: ő a pszichológiai szakirodalmat ismeri és jár coachhoz, jobb esetben pszichológushoz, pszichodrámára, előadásra, terápiára, és tudja, hogy belül kell megvívnia démonaival, utána már a külső világ csak arra vár, hogy neki virágozzék!

Mindezeknek mit sem árthatnak a világfolyamatok, beszéljünk bár gazdasági vagy szellemi jelenségekről; mit sem árthat az Apparátus, a mechanon, a gazdagok privilégiumai, a pénzügyi rendszer szellemi hatalma, durva aránytalansága és gazdasági valóságtól való különbözősége, mit sem árthat az Állam (igaz, ami igaz, aki elég emelkedett szellem volt, az a nácikkal vagy a kommunistákkal is jó üzletet tudott kötni)!

Csak egy dolgot mondjanak meg nekem azok, akik ezeket hirdetik: Miért van az, hogy se Buddha, se Jézus, se assisi Szent Ferenc, se Rúmi és egyetlen másik misztikus se jutott soha előre a gazdasági életben? Lehet, hogy a transzcendentális elmélyülésnek nem ez a célja? Nem állítom, hogy a kapitalizmus szellemi uralmának megdöntéséhez ne volna szükség szellemi emberekre, akár misztikusokra, vagy olyanokra, akik Hamvas jóslatának megfelelően újra elkezdik olvasni a Védákat, de mindenesetre olyanokra, akik tisztán látnak és fényt gyújtanak sötét időkben legyenek bár szentek vagy tudósok. Nélkülük valószínűleg mit sem ér az, amit én a céhek szükségességéről írok. De azt, hogy ezeknek nem a kapitalizmusban, úgy értem kapitalistaságban kell sikereseknek lenni, azt igen!

Egy kategóriát kihagytam az előbb: a profán sikerhajhászót. Elképzelhető, hogy (akinek van rá hajlama), az meg tudja tanulni, hogy hogyan kell magasabbra jutni az Apparátus hierarchiájában. Ez nem lehetetlen, sőt, valamivel talán könnyebb, mint sok hagyományos társadalomban (erről már írtam a csatornatisztítók kapcsán). Csakhogy vagy gátlástalanság, ne adj Isten pszichopátia, vagy jobb esetben erős pénzemberi vagy üzletemberi véna szükséges hozzá. Ami a legtöbb embernek nincs. Társadalmi szinten ez tehát nem működik, illetve amennyiben működik, annyiban kontraproduktív.

Nem lehetséges, hogy az isteni akarat, magasabb szellemiség és miegyéb a gazdasági életben nem a zsákmányoló alapállású kapitalizmusban, a mechanon dübörgésében tud megjelenni? Hanem ellenkezőleg, konfrontálódni fog az ezek alkotta realitással? És inkább a hálaadó jellegű alkotásban akar kiteljesedni? Hiszen még a legbensőségesebben kapitalista cégek is ezt akarják magukról reklámjaikban elhitetni („Beton - tőlünk függ, mit alkotunk belőle”; „építeni szeretünk”), mert tudják, hogy ha ezt sugallják magukról, akkor fognak bizalmat ébreszteni az emberekben. Kérdés, hogy ilyen megdöbbentően átlátszó hazugságot elhisz-e bárki? Aki elhiszi, építtessen a Market Építő Zrt.-vel! Aki nem, javaslom, inkább hozzon létre céhet!

"Asien beginnt an der Landstraße."

/Ázsia a Landstrassénál, Bécs Magyarország felé eső külvárosánál kezdődik/

Klemens Wenzel Lothar von Metternich

Megmaradt viszont a polgár mítosza. Magyarországon, és valószínűleg Kelet-Közép Európa jórészén ez egy ősi vágykép. Tulajdonképpen a (szellemi) elit mindkét csoportja ezt tekinti fő mítoszának (miközben a másikat azzal vádolja, hogy rombolója annak). Nem csoda, hogy milyen elementáris felháborodást váltott ki a „nemzeti középosztály” köreiben, mikor G. Fodor Gábor „leleplezte”, hogy a Polgári Magyarország ígérete nem volt más, mint politikai termék. Távol álljon tőlem, hogy G. Fodor és a Fidesz cinikus politikáját védjem, de ez esetben a politológus nem mondhatott mást, ha igazat akart mondani (kérdés persze, hogy miért akart igazat mondani? Addig, s azóta sem, nem volt szokása). A polgárosodás tudniillik nem más, mint a civilizáció szó magyarra fordítása. A polgárosodásban nincs benne a polgár, ahogy a civilizáció kifejezés hallatán se gondolunk polgáremberekre. Tehát Polgári Magyarország nem más, mint civilizált Magyarország, ami már egy jóval kevésbé megfogható dolog, ráadásul az előző fejezetben rámutattam, hogy milyen egészen durva elcsúszás történt pont a civil szó kapcsán a Felvilágosodás eszméje és az Apparátus megvalósult valósága között. Az a döbbenetes, hogy a polgárosodás, a polgári társadalom, polgári párt, polgári középosztály (ami különben pont a „Polgári Magyarországgal” ellenséges kasztot jelöli) kifejezések nem fordíthatóak le angolra vagy franciára, illetve kétféleképpen fordíthatóak, pl. Civil Hungary, vagy Citizen’s Hungary, ami elég értelmetlen, esetleg populista, kb. az Állampolgárok Magyarországa vagy Az emberek Magyarországa jelentésű lenne, vagy pedig ellenkezőleg Townspeople’s Hungary, esetleg Burgher’s Hungary, ami meg kicsit középkorias ízű, a nem városokban élőket kirekesztő, a polgárt az általam használt „valódi polgár”, sőt annál szűkebb értelemben használó. Németül nem tudok sajnos, de amennyire értettem, van olyan -politikai, kulturális értelemben, hogy bürgerlich. Ha valaki olvasóim közül tud nekem abban segíteni, hogy a kifejezés finom árnyalataiba segít belelátni, azt nagyon megköszönném, mert óriási jelentősége van a dolognak. Ugyanis, az a vélelmem, hogy ebben a vágyképben szerepet játszik a középkor polgári, szabad királyi városainak rendezettsége, szépsége iránti vágyódás, vagy pedig éppenhogy a többségi (paraszti) társadalom kasztirigysége a jobbára német városlakók iránt és a nosztalgia a későbbi polgári (értsd burzsoá) világ iránt, amit a kommunisták radikálisabban és főleg látványosabban semmisítettek meg, mint a liberális kapitalizmus. Azért lenne jó tudni, hogy a magyarban megtalálható rengeteg „polgári” jelző megvan-e a német nyelvben (és milyen jelentésben), mert Európa, és valószínűleg a világ legpolgáribb társadalma a német volt, és a lehetőségekhez képest azt hiszem még mindig az -velük még szeretnék bővebben foglalkozni. Úgy értem, hogy a régi értelemben polgári, és a XVIII. században például a német magaskultúra képviselői is úgy érezték, hogy civilizációban elmaradtak a franciák mögött (akik akkor az élvonalat képviselték, vagy legalábbis magukról ezt tartották és ezt a legtöbben el is hitték nekik), miközben német területen több kis polgári ékszerdoboz város volt, és a német paraszt és polgár között (azt hiszem) kisebb volt a különbség, mint francia megfelelőik között. És mint láttuk a kelet-közép európai városok lakóinak jelentős része is német volt. Ezért aztán ebből kiderülne, hogy a magyar „polgár” mítosz egyszerűen egy fordítási, etimológiai anomáliából fakadó továbbélő sóvárgás a Felvilágosodás (rég megbukott) eszménye iránt, vagy pedig kaszthátterű és a paraszt sóvárgása van benne a város, a (régi) városi életforma után, a németség és a Nyugat után Értelemszerűen, ha a német nyelvben is megvannak ugyanezek a kifejezések, sőt ugyanez a sóvárgás, akkor ez utóbbi teória megbukik, G. Fodort pedig igazolja, hogy a Polgári Magyarország egy megvalósíthatatlan aufklärista eszmény. Mindenesetre politikai terméknek jó volt.

Nem állítom ugyanakkor, hogy a „civilizált Magyarország” teljesen üres kifejezés lenne. Abból, amit eddig írtam a közösségekről és hagyományaikról, az derülhetett ki, hogy ezeket egyformán jónak látom, szemben az Apparátus tradícióellenes modernségével. Pedig ezt nem mondom. Vannak humánusabb és kevésbé humánus kultúrák, kulturáltabbak és vadabbak, talán még civilizáltak és barbárok is. Kelet Európa művelt lakóinak régi bánata, hogy az ő hazájuk nem olyan civilizált, mint a Nyugat. Amazok pedig sokszor utálattal vegyes lenézéssel szembesítik őket (minket) ezzel. Metternichtől Hitlerig terjed a sor. A „nyugatosság” legelszántabb harcosai, például a Demokratikus Koalíció hívei szemében ezek (noha gyűlölik őket) még mindig inkább kultúremberek, mint a sudribunkó magyarok, pláne magyar nemesek (unwissende rohe Bagage -Széchenyi szavaival), pedig, ha demokratikus vagy jogállami elveket kérünk rajtuk számon, akkor az utóbbiak azért sokkal jobban vizsgáztak volna, mint Metternich. Hitlerről nem is beszélve. Nagyon izgalmas és fontos kultúrtörténeti elemzést lehetne most erről írnom, de az az igazság, hogy kevés a tudásom. Mikor kezdődött ez? Mátyás király és Janus Pannonius korában a fagyos Észak még a barbárság földje, szemben Itáliával („Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek, s most Pannónia is ontja a szép dalokat.”), a Nyugat még a Barbaricumhoz tartozik (mármint a költők képeiben). De természetesen Itália, valós műveltsége mellett egy ősi szimbólum, a Dél, a Kert, részben a civilizáció idillje szemben a hideg Északkal, a vadonnal, a barbársággal. Mikor lett Európa az idill, az eszme? És mit jelent Európa, vagy pláne a Nyugat? Mit jelent a civilizáció? A kapitalizmus, a modernitás válasza, hogy a civilizáció az, hogy a világ az Apparátussá válik, amíg aztán az a fejlődés és haladás útján a tökéletesség egyre magasabb szintet ér el, esetleg egészen a végső tökéletességig. Ennek egyik változata a Kommunizmus. Mai, „Nemzetközi közösség” féle változata az új faj (Harari), a biológiailag is szuperhumán ember, vagy éppenhogy a számítógépre vitt testetlen ember (a kettő persze a „fejlődés” során válhat ugyanazzá is). Gépesített ember, gépesített társadalom, amikor már nem kell dolgozni, mert a gépek mindent elvégeznek, sőt törekedni se kell semmire és félni se, se a haláltól, se semmitől. Amit eddig írtam, e néhány sorban, de az egész blog során, az -törekvésem szerint- objektív elemzés. Lehetőség szerint objektív okokat soroltam, és főleg fogok fölsorolni, hogy ez miért rossz. Most viszont egy teljesen szubjektív megállapítást kell tennem: ezektől engem a hideg kiráz, valóságos rettegés lesz rajtam úrrá, hacsak leírom. Szerintem ez egyfajta sötét evangélium, Új sötét Jeruzsálem, Új sötét ember. De ha nem ezt jelenti a civilizáció, de azért nem mindegy, hogy egy kultúra Arisztotelészt és Plátót, vagy pedig Jollyt és Kisgrófót adja a világnak, akkor mit jelent? Magasabb kultúra-e a Notre-Dame, mint a tákosi sövényfalú református templom, amit egy művészettörténész, akinek már nem tudtam kilétét kideríteni „mezítlábas paraszt Notre-Dame-nak” nevezett el? Vagy az jelenti a nyugati kultúrfölényt, hogy ma a források nagy része azt hiszi, hogy az iménti kifejezés a nép száján született és annyi műveltsége sincs, hogy tudja, hogy ez lehetetlen? Esetleg mégis az épített környezet, az építészet, vagy maguk az építészek általános nagyobb megbecsültsége, amitől civilizáltabbnak érezzük az egyik helyet a másiknál (hiszen a települések nagyobb rendezettsége, az, amit először észreveszünk)? Vagy a kultúrfölény gondolata „egészen a felvilágosodásig nyúlik vissza” miszerint „Kelet Európában sosem volt rendes felvilágosodás és a régió most csupán visszatér egzotikus, barbár, autoriter gyökereihez”? (Az idézet Timothy Garton Ashtől való, aki kárhoztatja ezt a gondolkodást).

Vagy éppen ellenkezőleg: a Felvilágosodás nem tévesztett célt és civilizáltság, polgárosultság valóban egyenlő a civilizációval? Hovatovább az pedig valóban nem más, mint a modernitás, a modernizáció, az Apparátus? És vissza kell térnünk a Természethez? És a Természet azonos-e a Barbaricummal? Mi a különbség a Barbaricum és Árkádia között? Őszintén szólva nem tudom a választ. Talán Kós Károly pár mondata az, amelyet John Ruskinról és William Morrisról szóló tanulmányában közöl: „…a művészethez joga és szüksége van minden embernek egyformán. Minden emberi kor és társadalom olyan mértékben a kultúra kora, illetve a kultúra társadalma, amilyen mértékben részesíti vagy zárja ki minden egyes tagját a művészetben való részesedésből. Időszámításunk óta pedig soha úgy elzárva nem voltak az embertömegek a művészettől, mint a múlt században, amikor a nekilendülő gyáripar és nagykereskedelem az embert már-már egyszerű gépalkotó-résszé osztotta be.”

 „Munkát mindenkinek, de olyan munkát, melyben gyönyörűsége teljék. Mert a munka előállítása közben érzett gyönyörűség kifejezése: a művészet. … A civilizáció karmaiból vissza kell(…) menteni az embert a kultúrához, melyet a civilizáció már-már elpusztított. A munkásembert vissza kell(…) adni az életnek, hogy igazán értékeset tudjon alkotni.” 

De mi a helyzet a valódi polgárral, a harmadik renddel, a cívissel, a valódi citoyen de Genéve-vel? Bizony rá a kapitalizmussal rossz világ köszöntött. Egy kicsi, a többinél vállalkozókedvűbb, gátlástalanabb, energikusabb részük gyárossá, nagykereskedővé válhatott, fölléphetett a burzsoáziába, a többi azonban hosszú harcokban kiküzdött privilégiumait egyszerre elveszítvén, a szabad versenynek kitéve proletárrá süllyedt, vagy beszorult a számára megmaradt szűk szektorba. Ez a szektor a kisszolgáltatásoké. Nem kis területről van szó! Az európai országok nemzetgazdaságának mintegy kétharmadát a szolgáltatói szektor teszi ki (és ez az arány még nő is), de ennek nagyobb része az Államhoz, Nagytőkéhez, a „Piacokhoz” tartozik (egészségügy, banki szolgáltatások, szállítás, média, étteremláncok stb.) Pontos statisztikákat nem ismerek, mert az általános gazdasági adatok nem különböztetik meg, hogy például vendéglátás címen üzemi konyhát, étteremláncot vagy családi vendéglőt értenek. Nézzük hát a (mikro- és) kisvállalkozásokat, ezek például a magyarországi foglalkoztatás feléért, sőt a gazdasági teljesítménynek is majdnem harmadáért felelősek! Jó lenne viszont kibogarásznom, hogy ezt mely területeken érik el, mert ide azért sok minden és mindenki besorolódik (és akkor most nem bonyolítottam a dolgot a nagyon fontos középvállalatokkal), de ezt most nem vállalom. Akárhogy is, ez nem kis terület. Nem tévedés akkor, ha azt állítom, hogy ez a csoport nehéz helyzetbe került, hogy beszorult? Nem. Először is, a kisszolgáltatói szektornak a jelentősége óriási. A kommunizmus gazdasági bukását, mint már említettem jórészt az okozta, hogy se lenyelni, se kiköpni nem tudták. Az emberek napi ügyes-bajos dolgainak kiszolgálása ugyanis túl összetett dolog ahhoz, hogy egy központból irányított szervezet meg tudjon felelni ennek a feladatnak. Ez okozta a folyamatos hiánygazdaságot, ellátási gondokat és végső soron a társadalom elégedetlenségét. A nagytőke világa alapvetően ugyanilyen központból irányított bürokratikus világ, mint a kommunizmus, ezért pont a kisszolgáltatások közé ez is nehezen tud betörni. Nehezen tud, de folyamatos próbálkozásban van, ami a kis és védtelen szereplők folyamatos létfenyegetettségét jelenti egyben. Mit értek ezalatt? Mondok egy példát. Van egy nem teljesen komoly, de azért nem is teljesen komolytalan teóriám, miszerint a „nagy” ’68 semmi más nem volt, mint a Tőke támadása a szabók ellen. Honnan veszem ezt a marhaságot? 1968 előtt a „nyugati”, sőt a kezdődő globalizáció folyományaként az egész világ burzsoá szeretett volna lenni (leopárdbőrös néger egzotikus vadember a national geographic lapjain, öltönyös néger /esetleg ugyanő/ civilizált ember, olyan, mint mi, akit komolyan lehet venni). Mint fegyelmezett apparátusbéli középhad ez a burzsoázia külsőségeiben is elég uniformizált és szürke volt. De mégiscsak voltak bizonyos hagyományos osztálytulajdonságai, bizonyos szellemi és tárgyi kultúrája és ez adott számára osztálytudatot és tartást. A burzsoá polgári (sőt kispolgári) lét öltözködésbeli kifejezője volt az öltöny, a szabott ruha (férfiaknál természetesen). Az öltönyök piacán ma sem sikerült még teljesen kiszorítani a kisiparosokat, magyarul a szabókat. Egyszerűen azért, mert szabott ruháról van szó, a konfekció hamar elárulja magát és státuszromboló hatású (ma már persze a piac nagyrészét a rossz minőségű konfekció teszi ki, de azok, akik ezt veszik hivatalos vagy ünnepi alkalmakra ezekben nem is néznek, de nem is akarnak kinézni polgárembernek. Ez korábban megakadályozta volna társadalmi emelkedésüket). A ’68-a forradalom nem szüntette meg a kapitalizmust, a fogyasztói társadalmat (amelyeket célul kitűzött) de megváltoztatta a divatot. Az új etalon -tulajdonképpen már a „nemzetközi közösség”, vagy annak elődje- a laza csávó lett, a trendek, konvenciók ellen lázadó, mindig fiatalos (ahogy mondták: ne bízz senkiben harminc felett) trendi, divatosan öltözködő ember. És ki szabja meg a divatot? Mert most már a divatot szabják, nem a ruhát! Ruhaipari óriáscégek, akik el tudják hitetni, hogy bangladesi gyermekrabszolgák által összefércelt ruhadarabjaik stílust adnak, sőt identitást. Hogy ez trendi, de egyben lázadó. Mindez egyébként az Apparátus hihetetlen alkalmazkodóképességét, rugalmasságát, ötletességét is mutatja és ebben a dologban a -mondjuk úgy- piaci kapitalizmus sokkal hatékonyabb, mint a nála sokkal merevebb központilag irányított változatok, ezt el kell ismerni. Ha valaki minderre azt mondja, micsoda piszlicsáré dologgá redukálom én ezt a nagy nemzedéki harcot, annak két dolgot válaszolhatok! Egyrészt, hogy persze, igaza van. Példánkban láttuk, hogy ’68 volt az, ami a hagyományos burzsoá polgárságot lényegében megszüntette -amelynek az öltöny a szimbóluma volt, ennek az osztálynak tagjait is részben a tömegbe szorította (de közben létrehozva a „Nemzetközi közösséget”), ahogy ’68 szüntette meg a hagyományos szervezett munkásságot is, ha nem is ilyen közvetlenül. És nem akarom letagadni a valós (pozitív és negatív) kulturális, szellemi aspektusokat sem. Ha nem is mindegy, de részletkérdés, hogy ’68 támadás volt a Tőke ellen, amelyre egy hihetetlen rugalmas és zseniális válasszal tulajdonképpen az még meg is növelte a maga hatalmát, avagy pedig már az egész mozgalom hamis dolog volt; az biztos, az Apparátus minden kihívásra hasonlóképpen visszatámadással és az egész eszmének a fölvásárlásával, a rendszer részévé és még igazságtalanabb részévé tételével válaszol. Másrészt viszont azt mondom, hogy a piac elvétele a szabóktól nem, egyáltalán nem piszlicsáré dolog. Gondoljunk bele milyen iszonytatóan nagy üzletről van szó, hogy mennyi ruhát gyárt Kína, Indonézia, Banglades és mások Európa és az Egyesült Államok számára! Hogy ennek mekkora gazdasági, világgazdasági jelentősége van! Ötven évvel ezelőtt ezt az egész szektort az európai és amerikai szabók -illetve varrónők, alsónemű készítők, piperekészítők, cipészek stb. uralták. És addig a már említett többé-kevésbé objektív okok miatt a Nagytőke -minden próbálkozása dacára- nem tudott betörni erre az óriási piacra, az Apparátus nem tudott terjeszkedni. De ezután a ruhagyártást felfalta szőröstül-bőröstül. Egyben segített nekem, mert eltüntette azt a kis ellentmondást, hogy a szabók még tulajdonképpen nem a szolgáltató, hanem az ipari szektorhoz tartoztak (illetve mindkettőhöz, hiszen ruha készítés és javítás együtt járt). Még szerencse, szemtelenség volt a kecskéktől elbizonytalanítani a statisztikai hivatal munkatársait! Mindenesetre a ma ruhákat javító varrónő már biztosan a szolgáltatáshoz tartozik. De nem sokáig, mert nemsokára se a divat, se a ruhák ára, se a kialakult (kialakított) szociális viselkedés nem teszi majd gyakorivá a ruhák javíttatását (a varrónő meg fejlesszen appot). A hatékony, ha a ruhákat a nagyipar állítja elő, minél kevesebb komplikációval. Nem véletlen, hogy egynémely kommunista rendszer szintén próbálkozott iparilag előállítható ruházat elterjesztésével, lásd Mao egyenruha, a lényeg ugyanaz, de a részletekben sok a különbség, jellemzően a nyugati típusú kapitalizmus javára. Na de visszatérve: a kisszolgáltató szektor résztvevői egyrészt a Nagytőke és/vagy az Állam örök fenyegetésében élnek (ezt láttuk az imént) másrészt a céhek megszüntetésével ádáz versenyre vannak kényszerítve, arra a típusú versenyre, amelyről az I/D-5 fejezetben írtam. Öldöklő küzdelem, amelyben mindig a gátlástalannak, a csalónak, a kontárnak van versenyelőnye. Ebben a helyzetben az, aki tisztességes munkát szeretne végezni, idejével, idegrendszerével, egészségével, családi életével fizeti meg a tisztesség jelentette versenyhátrányt, még ha esetleg nem is lehetetlenül el oly mértékben, mintha a nagyok uralta területeken kódorogna. Ráadásul, mint az előző fejezetekben írtam, az üzletemberi léthez, ami akkor is jogi, bürokratikus elvárás, ha valaki valami egészen kicsi vállalkozást visz, egészen más tulajdonságok szükségesek, mint a szorgos polgári munkához, így ezek folyamatos rossz érzést biztosítanak a gazdasági és jogi dzsungelben magát ki nem ismerőnek. Tegyük hozzá, ha valaki rosszul viseli, ha folyamatos bizonytalanságban él, ha az adócsalás vádját az se mossa le róla, ha mindent igyekszik szabályosan csinálni (ha ez ugyan lehetséges), az pont a szabálykövető polgárember! Jó pár igazi polgári mentalitású embert ismerek, ismertem kollégáim között és másutt is. Pontos, lelkiismeretes maximalista embereket, akik mindig igyekeztek szép, kifogástalan, igényes munkát adni, pontosan tartani a határidőket stb. És tanúja voltam -nemegyszer- a bukásuknak. Széthullásuknak, megaláztatásuknak, piacképtelenségüknek. És nagyon elszomorodtam. Ezért is írom ezt a blogot.

A mi pedig a “középosztály létesítését” illeti: én ismerem az Amerikai Egyesült-Államokat. Ott van szabadság, van törvénytisztelet, hazafiság, pénz, ipar, kereskedés, tudomány, jólét, - a henyélés szégyen, munka és becsület egyértelmü. De én e szót “középosztály” ott soha még csak említeni sem hallottam. A munka tiszteletben áll s nem gát, hanem lépcső a legmagasabb méltóságokra. Johnson elnök szabó-mesterember volt, a nagy Lincoln mint favágó kezdte pályáját; Franklin, aki “eripuit coelo fulmen sceptrumque tyrannis” könyvnyomtató volt. Az én tisztelt és kedves barátom, Wilson alelnök (a Senatus elnöke), mesterségére csizmadia, - de a középosztálynak ott hirét sem hallottam. Az embernek mint az emberiség tagjának keble büszkén kitágul, - bár mint magyarnak görcsösen összeszorul, - ha meggondolja, hogy egyetlen egy városban, mely annyira fiatal, hogy még nem volt, mikor én már férfikorom delén tul voltam (Chicagot értem), azon iparos elemek, a melyeket az aristocratiai kevélység “középosztálylyá” degradál, több értéket produkálnak évenként, mint a mennyit egész Magyarország földművelete előállítani képes; de azt is tudom, hogyha valaki ezen csodatevő elemeket, a nemzet diszét, büszkeségét, a nemzetek hátgerinczét igy szólítaná: “Ti középosztály!” a sértett önérzet indignatiójával utasítanák vissza e degradatiót. Mert hát, a ki középosztályt mond, az felső osztályt, alsó osztályt is mond, valakit maga alá teszen, valakit maga fölébe helyez. Kasztot mond, kaszt maga is, a juliusi Monarchia “Bourgeoisie”-ja, a legitimista monarchia aristokratiának substituálva. Nem democraticus eszme. Soyons Citoyens!

Kossuth Lajos levele Herman Ottóhoz (1875)

 Látjuk tehát, hogy ilyen vagy olyan módon a régi korok legtöbb privilegizált osztálya megtalálható a kapitalizmusban is, egyrészt mert ezek létrejötte természetes folyamat, másrészt mert nem az. Gondolok itt a nemrég röviden említett lélektani okokra, de azokra a dolgokra is, amiket az angol társadalom átalakulásánál láthattunk. Nemsokára még pontosítom ezt de most nézzük az új rend „vezető” rétegét, azt, akiről a „polgári társadalmat” elnevezték, a polgárt. Tudnivaló, hogy a „polgár” nem egy valós társadalmi osztály, hanem egy eszme megnevezése, a Felvilágosodás hőse, az Állam polgára (nem pedig egy városé). Noha maga az idea nem kis mértékben Rousseautól származott, aki magát nem kis büszkeséggel citoyen de Genѐvenek (genfi polgárnak) nevezte és ezáltal a hagyományos városi polgárság ethoszát, és eszméjét kivánta kiterjeszteni az emberiségre. Nem véletlen, hogy a vonatkozó angol (citizen) és részben a francia szó is ma már csak állampolgárt jelöl, és nem egy város iparosát vagy kereskedőjét, vagy egyáltalán lakóját -ez is a második névadás jellegzetessége, az hogy ma már nincsenek városi citoyenek A Felvilágosodás a polgári forradalom, a polgári tulajdon, a polgári jogok, a polgári átalakulás nevében tört lándzsát a második névadás szintjén. De mi történt a valóság szintjén? Lássuk hát a Nagy francia forradalmat, minden polgári forradalom anyját! Végignéztem a forradalom nagyon sok vezetőjének életrajzát, és az a (nem) meglepő tény tárult elém, hogy iparűző, kereskedő polgár, vagy ilyenek leszármazottja legföljebb elvétve akadt közöttük, a legtöbben nemesi származásúak voltak. Ami természetes. Szinte minden forradalmi megmozdulást, harcos társadalmi elégedetlenségi mozgalmat nemesek (jellemzően deklasszált nemesek) vezettek a világon. A társadalom dolgai iránti érdeklődés, az állam, a hatalom természetéről való gondolkodás, a „jó kormányzás” megvalósításának vágya ugyanis az ő világuk. Valószínűleg én se írnám ezt a blogot, ha nem volnék gyökerét vesztett kisnemes. Az egyáltalán nem mond ennek ellent, hogy a székely lófők és polgári-értelmiségi életet élő magyar (és kisrészt porosz) kisnemesek mellett őseim közt főleg magyar,de emellett német és cseh polgárok -iparosok és kereskedők- voltak legtöbben(vagyis a saját családom a cáfolata annak a tévhitnek, hogy magyar nemzetiségű polgárság nem volt -nemsokára pedig magam is meg fogom ismételni ezt a részleteiben téves állítást, mert -kérem ne felejtse senki- szükségszerűen erős leegyszerűsítésekkel dolgozom, hogy kezelhető munkamodellekhez jussak), így, talán miattuk, de főleg szakmám és az ahhoz társuló szakmák szeretete miatt szívem a polgárságé, a munkáé (sajnos mindeközben nem nagyon rendelkezem azokkal a polgári erényekkel, melyekről majd később szólok). Szóval: Robespierre, Saint-Just, Napóleon stb. nemesek voltak, és noha ritkán találunk köztük még a hagyományos harcos noblesse d’épée-hez tartozókat is, többségük a noblesse de robe-hoz, a talár nemességéhez tartozó bürokrata-értelmiségi hátterű volt (esetleg csak simán bürokrata-értelmiségi, nemesség nélkül). Természetesen többségükben szabadkőművesek és értelemszerűen a Felvilágosodás hívei. Hogy a Francia polgári Forradalomhoz a polgárságnál több köze van a noblesse de robe-nak azt saját felfedezésemnek tartottam, kicsit talán még meredeknek is (azok után, hogy hányszor hallottam,  középiskolai történelemórán, de még Szerb Antalnál is, hogy a magyar polgárosodás azért csökevényes, mert itt a  köznemesség vitte azt a szerepet, amit Franciaországban a valódi polgárság, hm)-így aztán kellemes meglepetésként ért, hogy a minap Mencius Moldbugnál azt az állítást találtam, hogy a mai amerikai „bráhminok” szellemi vonala közvetlenül vezethető vissza a talár egykori nemességéhez. Talán az ehhez a réteghez tartozásuk miatt tekintjük a Forradalom vezetőit polgároknak, de hivatalosan nemesek voltak, senkit ne tévesszen meg, hogy a harmadik rend képviselőjének választatták magukat. A „polgári” (azaz tőkés) átalakulás ugyanis valóban létrehozott egy polgárinak nevezett és többé-kevésbé valóban annak nevezhető réteget, a burzsoáziát. A szó franciául tényleg, a citoyen mellett úgyszintén polgárt jelent. Marx- tévesen, és nyomában oly sokan- ezt (az általa nagypolgárságnak is nevezett) réteget a kapitalizmus vezető osztályának tartotta, amely a „polgári társadalomban” a termelőeszközöket tulajdonolja és kizsákmányolja a proletariátust. Azt, hogy ez tévedés volt onnan látjuk biztosan, hogy a burzsoázia mára többé-kevésbé megszűnt, vagy legalábbis nagymértékben átalakult. Az Apparátust, ahogy azt már számtalanszor elmondtam nem a vezető réteg irányítja, nem a zsidók, nem a szabadkőművesek, végkép nem a burzsoázia, mégcsak nem is a pénzemberek, vagy akár a nagyvállalatok (esetleg azok menedzsmentje) -mindezek esetleges fontos szerepe dacára- hanem a mechanon. Ahogy megszűnőben a klasszikus proletariátus is. A burzsoázia megszűnését, átalakítását, a „Nemzetközi közösség” előretörését már érintettem az előző fejezetben, de nemsokára vissza fogok rá térni, s megnézzük majd azt is mi lett, lesz a proletariátus sorsa. Mindazonáltal a burzsoáziának francia jelentése dacára sokkal több köze van a fent említett bürokrata osztályhoz (a noblesse de robe-hoz), mint a hagyományos városi kézműves-kereskedő polgársághoz. A burzsoá (a szent eszmének nem kellőképpen megfelelt gyakorlati kapitalista) sok gondolkodó, főleg baloldali liberálisok (így Kossuth Lajos) szemében szemben áll a citoyennel, amely a latin civitasból képzett francia cité szónak a származéka. Latin párja a civis, magyarul cívis. Sajátos magyar szófejlődés, hogy a citoyen-citizennel azonos gyökű cívis a XIX. század során majdnem bugris jelentést vett föl. Jól mutatja ez azt, hogy valójában a polgár, a citoyen csak, mint fogalom élt tovább és a valós cívisek, akik a városnak, a szabad királyi városnak a polgárai voltak és annak egykor vezető rétegét alkották egyre lejjebb süllyedtek és és a szó egyre inkább egyfajta paternalista, lesajnált, parasztpolgár jelentésű népies ízű kifejezéssé változott. Érdekes (és ellentmondásoktól nem mentes) XX. sz-i változás, hogy Debrecen városa elkezdett büszke lenni erre a jelzőre. A cívis szóval süllyedt, hanyatlott az egykori tanácsbeli polgár, előbb ódivatú figurává, majd slemil kis „kecskévé” (ahogy a szabókat gúnyolták) vagy Csoszogivá, ahogy József Attila szép meséjében nevezik az öreg susztert. A fent használt értelemben viszont burzsoá, azaz „polgár” a magyar dzsentri is. Természetesen kulturálisan van némi jelentősége annak, hogy a magyar „polgár” rendszerint vagy nemesi vagy zsidó származású, tehát kevésbé vannak hagyományos polgári erényei, mint mondjuk a német középosztálynak, illetve itt is a német származású polgárság az, amely ezeket a leginkább hordozza, de ők meg, mint látni fogjuk a dzsentrihez asszimilálódván tőlük idegen dzsentriallűröket vettek föl (ami dzsentrinél esetleg bájos, de svábnál biztos, hogy nagyon kellemetlen). Így vagy úgy, de a burzsoázia még létre tudott hozni egyfajta „polgári” kultúrát, mégha ellentmondásosat is, mely kezdettől fogva művészek és forradalmárok kritikájának kereszttüzében állt, de erős humanisztikus elemeket is hordozott (gondoljunk Thomas Mannra vagy Máraira).

Még egy kicsit etimologizálgatnék. A civisből származik a civilizáció és a civil szavunk is. Nagyon meglepődtem, mikor nemrég kiderítettem, hogy a civilizáció legrégibb használata a XVI. századból való, és tulajdonképpen a Felvilágosodással lett általános használatú ez is. Eredetileg nem kultúrát, vagy magaskultúrát értettek alatta, többes számú használata csak a XX. században terjedt el (történészek, régészek útján), hanem az erkölcsök valamiféle általános javulását, kifinomodást, a barbárság elhagyását, esetleg a természeti élet elhagyását (és ebben az értelemben nem mindig használták pozitív értelműként). Azt gondolom, hogy a Felvilágosodás eredeti célja a civilizáció, pontosabban (mivel az eredeti szó már más jelentésű a magyarban -de az angolban is) a civilizálódás (amely jobban őrzi az eredeti jelentést) lett volna. Az Apparátus hivatása a világ civilizálása volt. Egy rendszer, ahol mindenki polgár, mindenki civil (lásd Siѐyes abbé pamfletjét, amiről már írtam). Csakhogy: valami porszem kerülhetett a gépezetbe, mert sajnos az Apparátus, életünk jelenlegi kerete az, ahol az emberek a legkevésbé civilek. Ekler Dezső hadtáp, hadi, logisztikai társadalomként, birodalomként írja le, és kifejezetten a rendszerhez nem tartozást illeti a civil szóval (pl. civil építészet: a hadtáp társadalmon kívüli, nem hadtáp építészet -a civil szinte fosztóképző). Mivel ebben maradéktalanul egyetértek Eklerrel, úgy látom, hogy itt érhető tetten a legjobban, hogy hogyan siklott félre a Felvilágosodás. Civil világot akart létrehozni, ahol a független, öntudatos polgárok szabad versengése mozdítja elő az állam, avagy az emberiség javát, ahelyett, hogy privilegizált (adott esetben fegyveres) csoportok élősködnének a társadalmon. Ehelyett olyan világot alkotott, ahol szinte senki sem független, mert függ az államtól vagy a Tőkétől, mindenki szem a láncban, fogaskerék a gépezetben. Még egy aspektusa van ennek: a „Nemzetközi Közösség” szóhasználatában is azt jelenti a civil, hogy valaki, aki nem függ az Államtól. Eddig egyet is értünk. Másrészt viszont úgy gondolják, hogy a civil az, aki az ő katonájuk, az ő harcosuk. Ebben természetesen nem értünk egyet. Sajnos „civilszervezet” kezd olyan szervezetet jelenteni, ami a „Nemzetközi Közösség” (IMF, Soros, Clinton Foundation, egyes amerikai állami szervek, titkosszolgálatok stb. stb.) zsoldjában áll. Ez katasztrofális a valódi civil szervezetekre nézve, és így a maradék civil/polgári társadalomra, mert pont az ilyen szervezetek azok, amik az emberi közösségképzés, az emberi, társadalmi akaratnyilvánítás, a személyes függetlenség, az autonómia utolsó mentsvárai.

"Liberális Egyetemek™

Oktatói karuk és adminisztrációjuk nemcsak, hogy tolerálja a politikai aktivizmust az egyetemen, de tevékenyen bátorítja és támogatja is azt, mindaddig, amíg az a Nemzetközi Közösség™ érdekeit szolgálja. Egyfelől abban nincs semmi új vagy meglepő, hogy a legjobb tudósokat a leghatalmasabb uralkodók fizetik. Ahogy az is gyakori, hogy cserébe az előbbiek támogatást és legitimitást biztosítanak pénzelőiknek. Ami új, az az, hogy látszólag hiányoznak az uralkodók. Papíron a legjobb
Liberális Egyetemek™ függetlenek és magánkézben vannak, mégis úgy viselkednek, mintha valami sötétben meghúzódó háttérhatalom mozgatná a szálakat és árasztaná el ezeket pénzzel és presztízzsel, ahogy a múlt nagyhatalmú uralkodói is tették. Persze, ha nyilvánosan állítasz
ilyesmit, azzal csak bolondot csinálsz magadból". Nagy Dániel

Milyen társadalmat hoz ez létre? Az biztos, hogy nem egyenlőt (és egyre kevésbé -Róna Péter múltkor idézett mondata egy 2016-os Pogátsa Zoltánnal való beszélgetésben hangzott el, ahol pont azt fejtegették, hogy hogyan és miért nő a társadalmi szakadék, és mi lesz ennek a következménye /háború/, itt hangzott el az állítás annak a bizonyos hatvanöt leggazdagabb embernek a vagyonáról is). Lássuk hát végre, hogy hogy áll föl a jelenlegi kapitalista világ társadalma! Az élen állnak a nagy tőketulajdonosok. Azaz igen is meg nem is... Lányi András Bibó István nyomán, aki már 1971-ben leírta ezt, rámutatott, hogy az óriástulajdon és a magántulajdon nem azonos. A konkrét -magánszemély- tulajdonosok illetősége, amiben benne van a német kisnyugdíjastól a pénzügyi befektetési alapokon és mindenféle tőkespekulációs szervezeten és milliárdoson keresztül a maffiának a kábítószerkereskedelemből származó pénzééig gyakorlatilag kideríthetetlen… az egymással elvben versengő vállalatok tulajdonosi körében pedig óriási átfedések találhatók (újabb adalék a „versenyhez”) -nem a tulajdonosok mozgatják hát elsősorban ezeket. Akkor hát a menedzsment? Az a helyzet, hogy egy-egy multi általában már a méretéből fakadóan nagyon is hasonlít egy szocialista nagyvállalathoz, vagy akár államhoz. Pont annyira, vagy majdnem annyira személytelenek, mint maga az Apparátus. Még abban az esetben is megközelítően igaz, amit írtam, amikor mondjuk egyetlen tulajdonos van. Az Apparátus és a nagy multicégek mechanikus és bürokratikus jellegéből következően ők is rabjai a saját gépezetüknek, döntéseik nem tudnak teljesen szuverének lenni. Még a sztálini Szovjetúniónak is van jónéhány olyan fontos politikai mozzanata (pánszláv, pravoszláv sérelmek orvoslása -már úgy értem a görögkatolikus egyházak kárára- stb.), melyek megmagyarázhatatlanok, ha csak Sztálin egyéni, és nem a Nagy Orosz Birodalom szemszögéből nézzük. Pedig Sztálinnál könyörtelenebb, kegyetlenebb és főleg szuverénebb egyeduralkodót elképzelni is nehéz. Körülbelül ugyanez lehet még a vállalatukat maguk vezető tőkések viszonya is a mechanonnal és saját bürokráciájukkal. Ettől még iszonyatos tőke és hatalom birtokosai ők. Ezek a nagyvállalatok, és a hozzájuk kapcsolódó pénzügyi vagy politikai (!)szervezetek azok, melyek az egyik erős fogaskerék az Apparátus gépezetében. Ők álnak a csúscson. Őket szokták „A piacoknak” hívni („A piacok nyugtalankodnak az új olasz kormány intézkedései miatt” stb.) „A piacok” kulturálisan nem tekinthetők különálló kasztnak. Erősen kasztjellegű viszont a multik tisztikara és a körülöttük működő kulturális, politikai csoport, amit Nagy Dániel barátom kiváló elemzésében „A nemzetközi közösségnek” hív. Őket már valódi kasztnak, vagy akár rendnek lehet tekinteni. Ide tartoznak a multik menedzserei, ez a rendkívül befolyásos csoport, és ide mindaz a réteg, ami az Apparátus csúcsán, vagy jobban mondva az irányítóközpontban foglal helyet -függetlenül attól, hogy ott vezető, vagy beosztott tisztséget foglal-e el (ebből a szempontból majd mégis megkülönböztetem őket). Megjegyzem ismét, hogy az Apparátus valójában nem irányítható. Mint látni fogjuk, a kommunisták, vagy a nácik annak idején a saját területükön lefejezték azt, de az ő működésük modellje továbbra is az Apparátus maradt. Mencius Moldbug, akit már idéztem korábban, blogjában (unqualified reservations) részletesen elemzi az amerikai társadalom fölépítését. Állítása szerint az élen két csoport van: az egyik az „optimaták”, a régi WASP (white, anglo-saxon, protestant) elit, amely egykor az elnökök, képviselők, szenátorok java részét adta, de most erőteljesen szorul vissza, ők nagyjából az európai burzsoázia megfelelői. A másik pedig a bráhminok (én Hamvas után a bráhmán szóváltozatot használom, de ugyanarról van szó). Ezek a „Nemzetközi közösség” amerikai tagjai. Ők dominálják a jelentősebb egyetemeket, az ezekhez tartozó kutatóhálózatot, ennek következtében ők mondják meg, hogy mi kaphatja meg a tudomány kóserpecsétjét (korábban írtam az evolúció iránti szkepszisemről- nos ennek egyik legfőbb oka, az Apparátus működési logikájához való kísérteties hasonlatossága mellett, hogy az evolúció a „tudományos” lepapírozás sarokköve: régen a Bibliával, a klasszikus hagyománnyal vagy a természetjoggal magyaráztak meg mindent, ma hasonlóképpen az egyetlen hiteles alap csak az evolúció lehet. Ráadásul ezt sokszor kifejezetten ostobán használják -igaz régen is gyakran elbántak a fent említett hárommal). Azt is ők döntik el, hogy a tudománynak mivel kell foglalkoznia (pl. gender studies). „Bráhminok” a liberális sajtó képviselői (ők nem bértollnokok, hanem a saját kaszttudatuk hűséges és gátlástalan hirdetői), és az egész Szilikonvölgy is. Liberális, „zöld”, laza, fesztelen, progresszív, önmegvalósító társaság ez. És aufklärista. Ha eddig erőltetettnek tűnhetett, hogy ennyiszer használtam ezt a kifejezést, mondjuk liberális, vagy esetleg baloldali helyett, akkor most aztán veszettül, húsbavágóan ez a helyes szó, amivel őket jellemezhetjük. Mert nem liberálisok, legalábbis nem azok az elmúlt másfélszáz év szelídebb, szabadelvű értelmében. De nem is baloldaliak abban az értelemben, hogy a munkásosztály vagy a társadalmi igazságosság nem érdekli őket, és nem antikapitalisták a marxi értelemben. De liberálisok és baloldaliak abban az értelemben, ahogy az volt Robespierre, Saint-Just, Marat. A Felvilágosodás, a Progresszió kritikátlan hívei, mint azok. Egy szempontból azonban nem hasonlítanak rájuk. Azt állítom, állítottam eddig is, hogy liberalizmus és szocializmus, baloldal egy tőről fakad, a lényegben egyek (de a -nem jelentéktelen- részletekben nem). Nem említettem viszont még a harmadikat, a vadhajtást, a nacionalizmust. Na most, az a helyzet, hogy a Forradalom fent említett „nagyjai” vadul nacionalisták voltak, a „Nemzetközi közösség” viszont nem az. Mondhatnánk, hogy ebben Marxot követik, de szerintem nem erről van szó: a korai szocialista mozgalmak a munkásság általános elnyomott helyzetére a proletár osztálytudat erősítésével és a testvériség hangsúlyozásával akartak választ adni, tömegerőt szervezni a nemzeti (értsd nemzetállamhoz kötődő, céljait annak uralmi eszközeivel elérő) burzsoázia ellenében. „Világ proletárjai egyesüljetek!”. A „Nemzetközi közösség” nem akar ilyet, sőt, ez az, amit a lehető legkevésbé akar (vagy csak addig, amíg ez a gazdasági bázisát adó nagyvállalatok érdekét szolgálja). A „Nemzetközi közösség” abban az értelemben nemzetközi, hogy mindenhol otthon van, ahol a globalizáció elég erős. A „bráhminok” utaznak, munkát vállalnak itt, ott, csajoznak, pasiznak, buliznak, erazmuszoznak, kutatnak és befektetnek, appot fejlesztenek, de ha kell csöveznek. Az ő világuk a globalizált -értsd: az Apparátus által megemésztett, és jellemzően a multinacionális nagyvállalatok által megteremtett és számukra otthonossá formált nemzetközi világ. Nemcsak a fiatalok (bár „A nemzetközi közösségben” mindenki fiatalnak akar látszani): teljesen mindegy, hogy valaki Budapesten, vagy Lisszabonban középvezetője-e egy nagy nemzetközi cégnek (mondjuk Bayer-Monsanto). Egyszer itt, egyszer ott. Ahogy a nagyvállalatok, a nagytőke nemzetközi lett, úgy az immár problémátlanul hozzájuk kötődő nagyméretű és -hatalmú elitkaszt is eljutott a nemzeti keretek kulturális, életmódbeli meghaladásához. És ez a legfontosabb (később majd ki szeretném fejteni, hogy véleményem szerint az életmód, életérzés stb. jobban befolyásolja az emberek gondolkodását és cselekvését és valóban fontosabb is, mint a jobban konkretizálható politikai vagy gazdasági fogalmak). Félreértés ne essék, a fentiekben nem az „ezeknek a korcs utódoknak már semmit se jelent a Haza, a Nemzet” című rosszízű jobboldali mantrát kívántam ismételgetni. Bár nem jellemző, de simán előfordul, hogy -persze nem az ideológiai vezérek között- e kaszt egynémely tagja például romantikus hazaszeretetet táplál (többektől hallottam, hogy a Momentum Mozgalom tagjai nem táplálják azt a heves ellenséges reakciót a „nemzet”, „magyar”, horribile dictu „székely” szavak hallatán, mint mondjuk a DK-sok. Ez -esetleg- lehetséges. Csak azt bizonyítja, hogy ők már valóban a „Nemzetközi Közösség” elkötelezett és akkulturálódott tagjai, és nem őrzik azokat a lokális kasztelfogódottságokat, mint az „újlipótvárosi” elit, mely magát bevallottan és szívesen ide sorolná, ideológiájában is hajmeresztően rokon -csak aufklärista, szocialista, vagy szabadelvű elhajlás nélkül- de valójában, minden közös gyökér dacára mélyen, zsigerileg a magyar kasztrendszer része.) Ez legföljebb szubkulturális vonás. Mert közben életmódjában ez semmilyen módon nem köszön vissza, hiszen a nemzetközi világ része lett. És ezzel eljutottunk egy izgalmas korszakjelzőhöz: a kapitalizmus történetét a harmincéves háborúval kezdtem. Ekkor alakult ki a vesztfáliai világ, a szuverén államok világ, ebből pedig a nemzetállamok. Említettem nemegyszer, hogy kapitalizmus és (nemzet)állam milyen mértékben feltételezik egymást. Ha nemzetállam nincs „második névadás” sincs és akkor kapitalizmus sincs. Az Apparátus másik legfontosabb fogaskereke (vagy kerekei) a nemzetállamok. Hosszú ideig a nemzetállami kötődés erősödött a nemzetek fölötti osztálykötődés rovására. Egy -mondjuk német- polgár 1850-ben ugyanúgy otthon érezhette magát Kölnben, Budán (Ofen), vagy Brazíliában, és lakhelye nem befolyásolta németségét és legfőképpen polgári osztálytudatát. 1950-ben ez nyilvánvalóan nem volt már így. Most azonban, úgy érzem, paradigmaváltás történik. Nemcsak arról van szó, hogy a nemzetközi nagyvállalatok (akik már elég régóta nemzetköziek), vagyis a „piacok” folyamatosan szkandereznek a nemzetállamok politikai vezetőivel, hogy a korábbi fejezetekben bemutatott privilégiumaikat még jobban növeljék. Most már rendelkeznek egy olyan réteggel, amely hozzájuk kötődik és nem kötődik a nemzetállamhoz. Úgy értem teljes réteggel, ahogy azt fönt bemutattam, az újságíróktól, a diákmozgalmárokon át a tudósokig. Egy csoportról nem beszéltem még: ezek a politikusok. A modern államról szóló fejezetekben szeretnék majd erről sokkal részletesebben írni, most röviden annyi, hogy a modern állam maga is tőketulajdonos, hisz hatalmas hatalmi, politikai tőkével rendelkezik. A modern államban gazdaság, politika, bürokrácia és állami működés, sőt maga a nép is némely esetben, egymásra szorosan oda-vissza ható elegyet alkot. Sokak szerint a mai államok alapvetően korporatívak, mint explicite az olasz fasiszta állam volt. Okvetlenül ilyenek azok az államok, melyeket a kettővel ezelőtti fejezetben nemzeti szocialistának neveztem, de amelyek nevezhetők pl. államkapitalistának is. Azért használtam mégis az előbbi kifejezést (azonkívül, hogy a mondatomba jobban illeszthető volt), mert egyfelől tökéletesen fedi miről is van szó, másfelől, mert a „Nemzetközi közösség” és az általa vezérelt PC már a szó használatától is megbotránkozik, és ez mindjárt kiváló példa arra, hogy hogyan is működik mindez a gyakorlatban. A náci rendszerről és működéséről később sokkal részletesebben szeretnék szólni, most csak annyit, hogy nemzeti   szocializmus volt (nem nemzetiszocializmus, nácizmus stb.), méghozzá valóban és szó szerint. Ezt ma nem szabad leírni, még történelmi munkákban se nagyon, a tömegmédiában pedig végkép. De hát miért? Ezzel semmi jót nem állítottam róluk, hiszen azt is írtam, hogy nem rokonszenvezem ezzel az államelvvel. Először is azért, mert ezzel azt is mondom, hogy a hitleri rendszer kb. kilencven százalékban baloldali volt, sőt levezethető a Francia Forradalomból! Igaz, hogy vadhajtásos, eretnek és ennek az eretnekségnek volt egy valóban jobboldali szubsztrátuma, ami kb felerészben felelős a nácik antiszemitizmusáért (de csak felerészben!) és még nagyobb mértékben a szlávellenességéért. De -és ezért nem szabad ezt leírni- tévedés azt hinni, hogy a náci rendszer legfőbb jellegzetessége az antiszemitizmusa lett volna. A legfőbb jellegzetessége az állam és a nép egysége, állam, gazdaság és nép teljes, totális összhangja (már elvben), a német brand megteremtése és radikális alkalmazása. Hasonlóan (de egyben eltérően, erről később) az olasz fasizmushoz, ahogy azt fönt leírtam. De hát akkor sok (a legtöbb) modern állam -köztük nem egy demokratikus, sőt „szuperdemokratikus” hasonló fölépítésű a náci Németországhoz? Pfúj, pfúj, dehogy -na ez a másik ok amiért tilos leírni, amit fönt megtettem. Tudniillik a nácik a patás ördög szerepét viszik (amit amúgy persze kiérdemeltek), és még a „Nemzetközi közösség” ellenségei sem szeretik, ha kiderül, bármi közük van hozzájuk, mégha akár azokban a jellegzetességekben is, amelyek önmagukban nem voltak gonoszak. Nem mintha röstellnék. Dehogy. Arról van szó, hogy a „náci” pecsét az, amelyért a „Nemzetközi közösség” (ez esetben a híradásokban ez szó szerint így hangoznék) teljes kiközösítésre szólíthatná föl a világ valamennyi országát. Ez még a velük bevallottan hadilábon állóknak sem hiányzik (Oroszország, részben az Orbán-féle Magyarország stb.). Olyan ez, mint mikor a középkorban nem hiányzott egy pápai kiátkozás még olyan hatalmaknak sem, akik amúgy katonai konfliktusban voltak az Egyházi Állammal, vagy annak szövetségeseivel. (Ez a példa is jól mutatja mennyire találó M. Moldbug bráhmin hasonlata). Na most, a legtöbb modern állam egyfajta hibridje a korporatív/nemzeti szocialista/államkapitalista típusú berendezkedésnek és a liberális, vagy méginkább neoliberális (és mint ilyen, a globálisan erős szereplőket, azaz a „piacokat” előnyben részesítő) gazdaságpolitikát folytató fiókvállalatnak. Ez az Apparátus működésének, erőviszonyainak ismeretében természetes. Ott érkeztünk, ismétlem, csak érzésem szerint fordulóponthoz, hogy ez az egyensúly kezd fölborulni. A „Nemzetközi közösség” tagjai ugyanis a politikusok is. Politikai pozíciók és nagyvállalatok, bankok felügyelőbizottsági tagsága percről percre változnak az ő életükben, az átjárás a két világ között nemcsak, hogy lehetséges, hanem magától értetődő (Schiffer András nemrég a Tanácstalan Köztársaság sorozatban tartott előadásában ékes példákkal mutatta be ezt működés közben). Ezt tévedés korrupciónak nevezni: ezek az emberek arisztokraták, a „Piacok” hűbéresei, értékrendjük, életmódjuk és persze megélhetésük mind-mind oda köti őket. Éppen csak a harc hol ilyen, hol olyan frontján állnak helyt. A „Nemzetközi közösség” tehát nemcsak a bráhmán rendet (most az én kifejezésemet használom, hogy mentalitásukat jelezzem) foglalja magába, hanem a ksátriját is: a politikusi, de az alsóbb menedzseri, vagy diákmozgalmári, NGO pozíciókat betöltőknek már nem szellemi, intelllektuális feladatokat kell vinniök elsősorban, hanem harcosit: hűség, szívósság, harci szellem a megkövetelt erények. A „Nemzetközi Közösség” tehát olyan teljes társadalom immár, mely amellett, hogy irtózatos méretű tőkével rendelkezik széleskörű vezető réteggel bír (amely uralja a technológiát, a tudományt és a politikát), és persze dolgozók és robotok tömegét tudja munkára fogni. És ebből a pozícióból talán kihívhatja már régi vetély-, de egyben fegyvertársát, a nemzetállamot. Hogy ez a kihívás mit is jelent, nem tudom biztosan, talán ők sem, Soros György (a „Nemzetközi Közösség” egyik szimbolikus prominense), noha gőzerővel dolgozik a nemzetállami rendszer meggyengítésén, valószínűleg nem akarna egy, az övéi dominálta világkormányt, ahogy az IMF (egyik legfontosabb intézményük) emberei még kevésbé: ők azt hiszem megelégednének azzal, hogy az összes meglévő nemzetállami intézményt az ő embereik foglalják el, a hibrid rendszert megtartva és változtathatatlan nemzetközi szerződésekkel bebetonozva, így az egyensúlyt biztosan maguk felé eltolva. Elon Musk viszont valószínűleg szívesen lenne az új igazságos, felvilágosult, progresszív, zöld világkormány feje, ami majd megoldja a világ összes problémáját. Ettől mentsen meg minket az Isten! (Hogy miért, majd később elmesélem.)

"Ha a szerves építészet lényegét keressük …ezt a gondolkodást, … amelyik a hely szellemét előrébbre helyezi, mint a pénzt, és fontosabbnak tartja az ember természetét, amelyet ki kell szolgálni, mintsem, hogy a pénz természetrajzát szolgálnám"

Makovecz Imre

"A pénz önmagában, saját törvényszerűségeit követve nem identitásteremtő, hanem identitásromboló erő. A beruházásokban mégis átvette a domináló szerepet, nem eszköze, hanem célja az építési folyamatoknak."

Gerle János: Budapest és az ő identitásállaga

Ott tartottunk, hogy mai pénzügyi, gazdasági, jogi rendszereink abból indulnak ki, hogy mindenki pénzember. A „második névadás” során a legtöbb rendszerben ez az alapkiindulás (ez azonban nem teljesen szükségszerű: kommunista és fasiszta rendszerben az egyén alattvalójellege van aláhúzva -már természetesen nem a szólamok, hanem a jogrendszer szintjén). Az imént szóltam arról, hogy a világ pénzügyi rendszere milyen mértékben a pénz árutól elvonatkoztatott, absztrakt és önálló árujelleggel bíró felfogásán alapszik. Ez természetesen a pénzembernek -és csak neki- kedvez. De neki kedvez gazdasági rendszerünk is: adóztatási rendszerünk például (szinte) minden megélhetést segítő tevékenységet üzletnek tekint. Ugyanúgy kell adóznia, és ugyanolyan adminisztratív terhei vannak annak, aki egyedi mintát hímez, mint aki tömeggyártást folytat, vagy éppen tőzsdén spekulál. Persze, tudom, nem teljesen, főleg jobb helyeken nem (Magyarország nem ilyen). De még a jobb helyeken is inkább csak arról van szó, hogy akinek a személyes jövedelme nagyon magas, azt az állam jobban megcsapolja, mint a szegényebbekét. Ez derék, de egyrészt nem csökkenti a nagy cégek versenyelőnyét, másrészt az előző fejezetekben bemutatott igazságtalan verseny és a nagyok privilégiumai ezt bőven ellensúlyozzák. De az alapvetés mindenhol az, hogy minden munkát azért végzünk, mert ebből tudunk a legjobban pénzt keresni. És persze erre optimalizálják az adórendszert is. Vita a különböző gazdasági-politikai irányzatok között abban van, hogy a piac tökéletesen képes-e szabályozni, hogy milyen szakmákra van szükség, vagy az államnak a képzések finanszírozásánál, átképzésnél (!) és egyéb módokon be kell-e avatkoznia figyelembe véve a nemzetgazdasági érdeket (utilitaritás-profitabilitás vita). Azt, hogy valaki egy szakmához kötődik, vagy, hogy egy szakma értékes lehet amellett, hogy pénzjövedelmező képességben nem hatékony nem veszik figyelembe. Pontosabban (hogy lássuk, nem abszurd, amiről beszélek) figyelembe veszik, de csak nagyon szűk körben: a művészetek egy szűk köre, bizonyos tájjelegű, tradicionális tevékenységek stb. privilégiumokat élveznek (mármint megint csak jobb helyeken). Ez azonban nem egy logikus, átmeneteket tartalmazó rendszer, hanem szabályt erősítő kivétel. De nemcsak a gazdaságjog, hanem egész jogrendszerünk a „mindenki (gátlástalan) üzletember” elven alapszik. Rengeteg olyan bürokratikus szabály van, ami megkeseríti a tisztességes ember életét, amit azért hoztak (és ezek még az értelmesek!), hogy a tisztességtelen, szabályokkal visszaélő gazdasági szereplők mozgásterét szűkítsék. És ezzel egy újabb fontos ponthoz érkeztünk. Tudniillik eddig úgy tűnt, hogy az Apparátus, bár sok rosszat elmondtunk róla, de egy dologban verhetetlen: kőkeményen hatékony. Nos, rövidtávon, az egyszeri üzleti-politikai logika mentén kétségtelenül, de hosszabb távon ez már nem olyan biztos. A logika rövidtávúsága ugyanis sokszor okoz ilyen helyzeteket, hogy a fogaskerekek egymást akadályozzák. Tudniillik az, hogy a szabadpiac, a „mindenki üzletember” gondolat jegyében olyanokat engedünk a játéktérre, akik társadalmilag annyira káros tevékenységet okoznak, hogy azt olyan szabályokkal kell korlátozni, ami aztán mindenki más tevékenységére hátrányos következményekkel jár valószínűleg az egész működés hatékonysága ellen hat! Lehet, hogy ha ezeket egy belső, szakmai szabályzó kizárná, az üdvös lenne mindenkinek? Sőt, hatékonyabb? Nem arra gondolok, hogy még egy bürokratikus papírbemutatósdit kellene az emberek nyakába varrni („aranykalászos gazda”), hanem hogy maga a szakma legyen hívatott kizárni az ilyeneket! Mit merészelek gondolni?! Mindjárt elvisz a Versenyhivatal! A valóságban, úgy tűnik, sokszor pont az ilyen károkozó figurák kedvéért hozzák a törvényeket (már mint nem ellenük, ami szintén nem célravezető, hanem értük, az ő lobbitevékenységük nyomán -nemegyszer egy-az-egyben általuk)! Már írtam róla, hogy régen a törvény hagyomány volt: azt, hogy például a germán törvényben mindig az elsőszülött örököl soha senki sem nem kérdőjelezte meg, sem nem felejtette el. A mai absztrakt jogi dzsungelben viszont az érvényesül, aki azt jobban tudja csűrni-csavarni (most az előző fejezetben ismertetett privilégiumokat nem számítva). Mindezekből az is következik, hogy a gazdaság ilyetén monolitikus felfogása és az ezt formálni hivatott állami szabályzók (bár, mint azt a globális egyenlőtlenségről szóló résznél láttuk, még mindig jobb, hogy vannak, mintha nem is lennének) legtöbbször nem érik el céljukat, vagy legalábbis a nagyokat, vagy pénzügyi ügyeseket segítik a többiek kárára, növelve a tőkekoncentrációt, az egyenlőtlenséget.

A bráhmán kasztok közé tartozik még az informatikus is. A „mindenki üzletember” mellett megjelenő modern eszme, hogy a robotizációtól azért nem kell félni, mert legyen „mindenki informatikus”. Ez különféle elképzelésekben jelentkezik azután: jobb esetben azt jelenti, hogy a kézimunka robot általi leváltása során mindenki gépkezelő/rendszerszervező hivatalnok lesz. Ennél cinikusabb (de gyakoribb), amikor a munkájuk elvesztésétől félő melósoknak azt ajánlják, fejlesszenek appot.

De nem fejlesztenek! És nem is fognak, vagy ha igen, akkor nagyon rossz appot fejlesztenek. Azért nem, mert az emberek jelentős része nem képes rá, vagy ha mégis ráveszi magát, hogy ne maradjon le a versenyben, akkor nem élvezi. Ez nem az ő játéka. És mivel nem az ő játéka, ezért nem is fogja jól csinálni (esetleg a hatalomtechnikát, vagy pénztechnikát viszont igen, és akkor el tudja lehetetleníteni azt, aki meg jól csinálná.) Tudniillik az emberek lelkialkata nem teszi lehetővé, hogy egyformán kedvüket leljék mindenben. Az emberiség társadalmi csoportokba osztása nehéz kérdés, munkahipotézisnek fogadjuk most el az indoeurópai három rendet, ú.m.: papság, nemesség, polgárság(parasztság) (szellemi kaszt, harcos, államszervező kaszt, gazdasági kaszt). Ezek ugyanis a világhoz való alapvető hozzáállásukban különböző típusokat mutatnak: a szellemi kasztot láttuk a zsidóságnál már; a szellemi ember a szellemi, metafizikai dolgokkal foglalkozik (azaz szeret foglalkozni), a harcos a társadalmi ideák világában mozog: becsület, igazság, politikai szabadság a hívószavai, nem véletlenül, hogy a magyarság, egy nemesi alaptípusú nemzet kultúrájában ezek a meghatározó gondolatok. A harmadik rend pedig alkot. Létrehozza tárgyi világunkat, megtermeli az élethez szükséges javakat. Keze munkája után szeretne megélni, arra büszke, az ő játéka a föld, a piac vagy a műhely. Eszmei szinten persze; nem a sötétfejű, parázna papokat, tömeggyilkos katonákat, sőt maffiózókat vagy a sunyi, csaló boltost, ostoba, babonás, alamuszi parasztot akarom idealizálni. Az emberek alapbeállítottságáról szólok (részben összefügg ez Jung pszichológiai archetípusaival is). Természetesen ritka, hogy valaki vegytisztán tartozzék egy típusba, de az a helyzet, hogy ha valaki például harmadik rendi beállítottságú, az nem fogja élvezni, ha jogi útvesztőket kell kibogoznia, vagy metafizikai értekezéseket hall minduntalan. Ahogy a szellemi ember meg nem biztos, hogy élvezni fogja a kemény testedzést, a harcos pedig, ha kitartó munkára kényszerül (legföljebb végigszenvedi virtusból -ami egészen más). És bizony az emberiség nagy része nem szellemi, főleg nem pénzemberi beállítottságú, azt a játékot ő nem élvezi. Ezért veszít. Vagy legalábbis rosszul érzi magát. Itt kezdődik az a jelenség, amit nemsokára részletesen kifejtek, hogy kapitalizmusban az emberek jórésze rosszul érzi magát.

Most vissza a kapitalista társadalomra: az általam különben tisztelt Róna Péter egy rossz pillanatában kifejtette, hogy Soros György igenis tudással, szellemi hozzáadott értékkel szerezte mérhetetlen vagyonának alapjait, miközben az emberiség nagyobb része - s közte sajnos a magyar társadalom 40%-a – „egyáltalán nem rendelkezik olyan képességgel, vagy képesítéssel, amely gazdasági értelemben értelmezhető lenne. Nincs mit csinálni velük.” Soros szellemi invenciója abban állt volna, hogy rájött, hogy a „Siemens kézpénzállománya nagyobb, mint a Siemens piaci kapitalizációja”. Most tekintsünk el attól, hogy én más dolgokat is hallottam arról, hogy hogy jött össze az a bizonyos első egymillió a nevezetes pénzembernek és fogadjuk el, hogy Róna varációja az igaz: miért ér ez a tudás a Siemens kézpénzállományáról egymilliószor többet, mint az, ha valaki kiválóan tud bútort fényezni, mestere a szerszámélezésnek, vagy többszáz almafajtát ismer? Esetleg a Hunyadiak korának szakértője? Tudom persze a választ, hogy ezzel az információval lehetett sok pénzt csinálni, és nem is moralizálni akarok, hanem két aspektust megvizsgálni a válaszhoz: gazdasági szempontból biztos, hogy jó, hogy hatékony, hogy ez a tudás ilyen sokat ér, míg a többi a „tudomány és a technika száguldó fejlődése” (Róna erre hozta fel Sorost példának, ami így még ellentmondásosabb) miatt lassan egy fabatkát se? És társadalmi szempontból? Milyen társadalmat hoz ez létre?

 „...rámutattam és kíméletlen szavakban szemük elé tártam ennek az apatikus népnek azt a bűnös gyalázatot, amellyel a kommün az ő zsidó szabadkőműves vezetőivel, keresztény vallásunkat és közerkölcseinket meggyalázta és sárba tiporta. E fölött napirendre térni nem lehet, mert ez véres bosszút követel”

Prónay Pál

A zsidó pénzember tehát tulajdonképpen ugyanolyan szellemi ember, mint a rabbi. Miután kirekesztett volta miatt a zsidóság létérdeke is volt a bevett kasztok által lenézett pénzkezelés, mert pénzen biztonságot, sőt valamiféle privilégiumokat is lehetett vásárolni, a pénzember szerepe amúgy is megnőtt a közösségen belül, és a vezetőnek mindenképpen szellemi embernek kellett lenni, papnak, de ezúttal másképpen. A rabbi, a tudós játéka, szenvedélye a tudás, a pénzemberé a pénz, az üzlet (ami, mint láttuk szintén tudás). A legendás zsidó üzleti érzék oka ebben keresendő. A nőcsábász érti, érzi a nők nyelvét, a hatalomtechnikus a hatalomét, a pénzember pedig a pénzét. Ezért az első megszerzi a nőt, a második a hatalmat, az utóbbi pedig a pénzt. És ezt nem lehet megtanulni, legföljebb ráérezni az ízére. A zsidóság azonban nemcsak szellemi kaszt, hanem érinthetetlen is egyben. Mit értek ezalatt? A körülöttük élő népek, ha el is ismerték esetleg a zsidók szellemi képességeit, de ezért egyáltalán nem tisztelték őket. Megvetették, és alkalomadtán üldözték. Ez kétféleképpen hatott a zsidó mentalitásra. Az egyik, hogy megerősítette őket abban az ószövetségi zsidó vallásból fakadó meggyőződésükben, hogy a „nemzetek” vagy „pogányok” (héberül gójok) szokásai, hagyományai, legyen az a klasszikus pogányság, a keresztyénség, vagy az itt vagy ott elfogadott szokásjog, erkölcs mind hiábavaló, sőt gonosz. Így aztán kívülállóként megfigyelhették az azokban megmutatkozó fonákságokat, álszentséget, hamisságot. Úgy vélem, hogy később. a modernista zsidó emancipáció után ezt a szemléletet az új zsidó művészek honosították meg a baloldali irodalomban, művészetben, társadalomkritikában, nagymértékben segítve a hagyományos társadalom lebontásának harcában -míg a konzervatívok hajlamossá váltak bármiféle kritikát, kritikus művészeti alkotást „zsidó dolognak”, „zsidó művészetnek” címkézni, így kapta meg a jelzőt Ady, Lechner, Bartók is (akik közül például egyik sem volt zsidó, de róluk később még szeretnék szólni). A második pedig, hogy mint az a körülményekből sejthető, sok zsidó élt megnyomorított, szűkölő, valóban kasztok alatti, esetleg bűnöző-félbűnöző életmódot. Ezek (de a gazdagabbak is) megfigyelvén, kíméletlenül, kőkemény tárgyilagossággal és irgalmatlansággal kihasználhatták ezeket a fonákságokat saját javukra. Mai gazdasági és jogi rendszerünk abból indul ki, hogy mindenki ilyen üzletember. Törvényeink ezen a meggyőződésen alapszanak, ebből a feltételezésből indulnak ki. Azt gondolom, hogy ez zsidó apport a rendszerbe. A korai aufkläristák, de még a későbbi liberálisok is (ideértvé egyébként az e csoportba tartozó művelt zsidókat is), tudniillik egy kicsit másképp képzelték. Volt valamifajta olyan illúziójuk, hogy az új rend majd nemesíti az erkölcsöt. Széchenyinek ez volt az alapeszméje. A korai szabadkőművesek is félvallásos szellemi megtisztuló hókuszpókusszal egészítették ki tevékenységüket (amit a legtöbben valószínűleg komolyan gondoltak). De a korai angolszász és germán kapitalizmusoknak is része volt egyfajta üzleti morál, gentlemen’s agreement, protestáns etika, ilyesmik. Ezeket azután a zsidó pénzember szétzúzta. Mielőtt ezen túlontúl búsonganánk, megjegyzem, hogy igazából nem is volt kár érte, mert tulajdonképpen nagy képmutatás volt az egész, hisz a közgazdaságtudomány erre az időre már elválasztotta egymástól az erkölcsöt és a gazdaságot. Marx Tőkéjének jelentős része annak leleplezése, és afelett való (egyébként érdekes módon eléggé keresztyén színezetű) morális felháborodás, hogy a kapitalista gentlemanek valójában kőkemény számító kizsákmányolók. Ha meg nem lettek volna, akkor az Apparátus bedarálja őket, a gátlástalan pénzember (most már, mint típus, nem csak, mint zsidó, a többi is ideasszimilálódván) azért szoríthatta ki a korábbi burzsoát, mert az ő működésmódja hatékonyabb volt. Ez a verseny kéremalássan! Szeretnék ezért egy elég gyakori tévképzetet eloszlatni: sokan úgy gondolják, hogy a kapitalizmus tulajdonképpen lehetne egy etikus, jól működő dolog, ha az a bizonyos protestáns etika, vagy a pápa morális útmutatásai, vagy mi a csuda hatná át, vagy jó magyar (német, amerikai, szabadon behelyettesíthető) emberek csinálnák, ha a zsidók (antiszemita változatban), vagy egyáltalán az immorális szereplők (nem antiszemita változatban) nem erkölcstelenkednének bele, alváltozatban, ha a spekulációs tőke nem helytelenkedne a „tisztességes” ipari, termelő tőke kárára: egy olyan rendszerben, ami egyfelől az egyént szabályozó közösséget intézményesen szétveri, miközben a tisztességtelenül versenyzőknek nagy előnyt biztosít, sőt, az egyeseket sok esetben valósággal kényszeríti a tisztességtelenségre ez egyszerűen ostobaság, irrealitás -ráadásul azon a tévképzeten alapul, hogy mások morálisabban viselkednek, viselkednének, mint pl. a zsidók. Nem viselkednek és nem is viselkednének, rendszerszinten biztos nem (nem kicsinylem le ezzel az egyéni morális felelősségvállalás fontosságát, egyes kiváló emberek, nem zsidók és zsidók egyaránt példát mutattak, néha hagyományt teremthettek helytállásukkal). Annyi igazság viszont van ebben, hogy az, akit egy közösség hagyományai, szabályai kötnek, kevésbé valószínű, hogy parazitaként fog viselkedni, mint az, akit nem. A következő nagy fejezetben szeretnék majd a modern állammal foglalkozni, de most előre szaladok ismét, mert adódik a felvetés: rendben, a régi, elkülönülő, a tőkés termelést és technológiai forradalmat akadályozó közösségeket szét kell verni, de miért ne lehetne az embereket egy új nagy közösség tagjainak megnyerni, mint amilyen a nemzet, vagy az emberiség? Ennek az eszmének a latin neve szocializmus. Ha a nemzet a megteremteni kívánt új közösség, akkor nemzeti szocializmus. Hát, tudjuk, ez legtöbbször nem működik olyan jól. De olyan társadalmakban, amelyek eléggé homogének voltak eredetileg is, vannak kísérletek, amelyek látszólag jól is működnek. Ilyen társadalmak a skandináv államok, Japán, Kína, Dél Korea (míg Észak a kevésbé jól működő változatra kiváló példa) stb. Az a helyzet, hogy én személy szerint nagyon nem rajongok ezekért a társadalmakért és pedig azért nem, mert pont ezek azok, amelyek az egyén morális felelősségét, szabadságát, autonómiáját a legjobban -már gondolatcsírájában- elfojtják, és az embert az Apparátus szolgálatába állítják. Hogy miért és hogyan, arról később részletesen szeretnék szólni!

"Az emberek meg néznek
Hogy az Isten a pénz lett
Sorban nyílnak a bankok"

Tankcsapda: Mennyország tourist   

Érdemes még tennünk egy kitekintést a zsidó mivolt és zsidó gondolkodás felé, mivel úgy vélem nagymértékben befolyásolta azt a -mint láttuk totális, és így mindenkit érintő- gazdasági rendszert, amelyben élünk, és továbbvezet következő témánk, a modern világ logikája és kasztrendszere (!) felé. Sajátlagos módon most nem is a Baruch Spinozával induló liberális vonal érdekel bennünket (igen fontos történeti szerepe ellenére, hisz többek közt ő az átvezetés a már említett korai „szabadgondolkozók” és a későbbi „filozófusok” között), mivel Spinoza zsidó sorsból, lélekből fakadó jellegzetességei ellenére protestáns nonkonformistákból indult ki, szellemi atyái Dávid Ferenc és Comenius, sokkal inkább (megjegyzem, hogy közép európai, sőt a magyarsághoz köthető figurák, az előbbi szász származású magyar, a másik magyar származású cseh), mint Maimonidész vagy Ichák ben Luria. Arról nem is beszélve, hogy az amszterdami rabbik kiátkozták, hivatalosan kitagadták a zsidó közösségből, ami nagyon ritka és szigorú dolog (izgalmas kultúrjelenség, hogy a pesti zsidóságnak mára ő lett az elsőszámú hőse). Ő tehát a „filozófus vonalhoz” tartozik, annak egy fontos előfutára, velük már megismerkedtünk. A fősodor most szempontunkból az érdekesebb. Mi a zsidó? A zsidóság történeti-szellemi értelemben szellemi kaszt. Nem volt az talán mindig (Izráel -több-kevesebb jelentésvariációval- azt jelenti Isten harcosa), de a Szent Szöveggel való bensőséges kapcsolata azzá tette. Az a külvilág szemében (részben, erről később), de az a saját szemében még inkább. A zsidó belső sztereotípia a szemüveges, kicsit esetlen, csetlő-botló, de rendkívül okos, szellemileg érzékeny -és végül mindig talpraeső- ember. Persze nem minden zsidó ilyen, valószínűleg a többség nem ilyen (ezek szenvedhettek is a sztereotípiának való megfelelési kényszertől), de az önkép -és ez a fontos- ez. Prototípusa nem a kereskedő. Ez tévedés. A kereskedő a harmadik rend tagja, szakmája az áruk eljuttatása a felhasználóhoz, örömét a -természetesen haszonnal történő- adás-vevésben, a piaci nyüzsgésben leli. Sztereotípiája a keleti bazáros. Az archetipikus zsidó alapvetően nem ilyen (természetesen volt és van zsidó kereskedő, mint ahogy iparos stb. is, most nem erről beszélek). A zsidó archetípus -természetesen a rabbi, a tudós mellett-az üzletember, vagy még inkább a pénzember. És itt térjünk rá zsidó vallás egy számunkra érdekes aspektusára. A zsidó vallást már az ószövetségi korban élesen megkülönböztette a „nemzetek” vallási képzeteitől, hogy Istent, mint kiábrázolhatatlan, bizonyos szempontból leírhatatlan szellemi valóságot tekintette, aki azonban végtelen hatalom és ez a hatalom kiárad a vele kapcsolatban levő emberre. A világgal való kontaktusa pedig a Szöveg, az Ige. A keresztyénségben ez az aspektus egy kissé háttérbe szorult, mert fontosabb lett, hogy az Ige testté lett. A zsidó szellemtörténetben ellenkezőleg, egyre inkább absztrahálódott. A Logosz, különösen a Kabbalában, egyre inkább kód lett. Maga Isten neve is egy rejtélyes betűkombináció: JHVH. Láttuk, hogy a zsidóság életében milyen fontos szerepet kapott a pénz és vice versa. Mi a pénz? Absztrakt létező, valójában csak egy szám, kód, fogalom. Mégis óriási hatalma van, aki ismeri ennek a szellemi valóságnak a nevét, vele bensőséges viszonyban van, az ura lesz az embereknek. Történetünk kezdetén persze a pénz még konkrét, többek közt alkímiai tulajdonságokkal bíró arany volt (de nem csak az, erre mindjárt rátérek), de érdekes, hogy pont korunkra teljesen absztrakt lett, hogy mára az árutól is elszakadván pénzpiacok jöttek létre, a fogalom elvált a formától. Nem csoda, hogy a kettő, félig tudatosan összecsúszott, a szellemi valóságban okvetlenül. Mindenesetre én a zsidó szellemi környezet vizsgálata során jutottam arra a következtetésre, amit érdekes, hogy Tamás Gáspár Miklós Marxból vezet le, hogy „a polgári társadalom (értsd a kapitalizmus -K.Á.) szelleme a pénz”. Vissza fogok még térni a zsidós pénzember szerepéhez, ahogy ígértem, de most maradjunk kicsit a pénznél. Azt a történetet, amit én a blog elején fölvázoltam le lehetne írni a pénz és hitelezés, a bankok és banki adósságok történeteként is. Ezt nem én fogom megírni mert sajnos nem vagyok szakértője a témának, valószínűleg meg is írták, csak én nem olvastam (természetesen olvastam mindenfélét a témában, de vagy kapitalizmuspárti közgazdasági írásokat, amikből jócskán kilógtak a korábban bemutatott lólábak, vagy zavart összeesküvéselméleteket, ritkábban egy-egy izgalmas értelmesen-kritikus meglátást, de nem teljes történetet), mert hiába olvastam is volna nem nagyon értettem volna. Ebből két következtetést vonok le: az egyik sajnálatos a saját szellemi képességeimet illetően. A másik azonban az, hogy az Apparátus a „második névadás” során egyszerű, tiszta viszonyok teremtése helyett (ismét csak) egy végletekig kiszámíthatatlan, a bennfenteseknek nagymértékben kedvező, és így végeredményben kissé hamis pénzen alapuló (bankjegynyomda, feltőkésítés, Eu-s pénzelosztás stb. stb.) rendszert hozott létre. Ennek a pénznek az univerzalitása -és minden más áru- és szolgáltatáscsere megszűnése- azonban azt eredményezte, hogy ma minden gazdasági tevékenység ezen a kétes értékű dolgon, a pénzen, vagyis a kapitalista pénzfogalmon (ami kicsit képzavar, de nehezen tudom pontosan definiálni, hogy pl. a dollár micsoda). Az imént egy rövid mellékmondatban megemlítettem, hogy nem csak az arany volt a pénz: néprajzi munkákból (pl. dr. Kós Károly Bodonkútról és a környező falvak kalákáiról írott monográfiájából) tudhatjuk, hogy az emberek és emberi csoportok közötti kölcsönös segítségnek milyen összetett formái voltak. Az emberek különböző csoportokba tömörültek, s ezek tagjai tartoztak egymást kölcsönösen segíteni sok embert igénylő mezei munkáknál, házépítésnél stb. Nem számolták percre, de ha valaki sumákolt, az könnyen a csoporton kívül találhatta magát és a szégyenen kívül még csinálhatott minden nehéz munkát is egyedül. Rendkívül összetett struktúráról beszélünk, amit a hagyomány szabályozott, a hagyomány, amit mindenki ismert, és amely képes volt sokkal összetettebb kapcsolati hálót működtetni, mint amilyen a mai áru- és szolgáltatáscsere rendszerünk. Ráadásul olyat, amely sokkal jobban védett a nemkívánatos harmadik felek (állam, bank, nagykereskedő, részben földesúr stb. stb.) megjelenésétől a dologban. A földesúr azért csak részben, mert ő közel volt, ráadásul elég sok forrás tanulmányozása után úgy látom, hogy alapvetően a földesúr is egy eleme volt az egész szövedéknek -többé-kevésbé hasznos eleme. Akkor vált „kizsákmányolóvá”, amikor korábbi meghatározásom szerint zsákmányoló életmódra tért át-ahhoz hasonlóan, mint azt a skót klánfőnökökről olvashattuk Marxnál. Persze a nagyon hierarchikus társadalmak nagyon könnyen vezetnek kizsákmányoláshoz és az alsóbb kasztok lesüllyedéséhez a „negyedik rendbe”, amiről nemsokára részletesen szeretnék írni. Na, de, visszatérve; mi különböztette meg a kalákázást a pénzhasználattól? Mint láttuk, nem az, hogy önzetlen volt! A blog bevezetőjében említettem, hogy nem hiszek az altruizmusra, önzetlenségre építő rendszerekben. Aki arra akarja az embereket rávenni, hogy ne kövessék saját jól felfogott érdeküket az általában valami gazemberségre készül (és ezzel röviden le is írtuk az ún. baloldal történetét). Jézus -az ötletgazda- nem kicsi dolgot tett annak a mérlegnek a másik serpenyőjébe, ahol az egyikbe az önzetlenségünket kérte belehelyezni: a saját keresztfán kiontott vérét. De éppen ezért (mert az erősebb eb szaporodási képességeire vagy egoizmusra alapított rendszerek a rossz mellékhatások villámgyors elburjánzásához, magyarul a bűn kiteljesedéséhez vezetnek) nem hiszek a teljesen önzésen alapuló gazdasági rendszerekben sem, amilyen a kapitalizmus, még ideológusai szerint is (hogy közben folyamatosan el- és befogadásra, toleranciára, a magunk megtagadására buzdítanak bájos -vagy inkább cinikus- ellentmondás). A fent említett hagyományos kölcsönösségi rendszerek azon alapultak, hogy résztvevői ismerték egymást, és -ami fontosabb ismerték azt a hagyományrendszert, ami alapján vélelmezhették, hogy segítségért segítséget kapnak majd cserébe. Tudták, hogy a másik is részese ennek a hagyománynak. Magyarul, hogy egy közösséget alkotnak. A közösség mindig kölcsönösségen, de egyben emberi értékeken, összetartozástudaton, az egymásrautaltság érzésén alapul. Fontos megjegyezni, hogy az egész összetett rendszer alapját mindig olyan (jellemzően középen elhelyezkedő) csoportok kölcsönös segítsége alkotta, akik hasonló vagyoni és társadalmi helyzetben voltak, „fölfelé” és „lefelé” bonyolódtak a kapcsolatok, és itt sokszor megjelent a pénz is.

Az a fentiekből azt hiszem következik, hogy egy újfajta társadalomban okvetlenül másfajta pénzfogalomra, pénzhasználatra lesz szükség. Aki az Apparátus pénzét használja, az már ennélfogva gazdasági és -mint fönt -ha nem is bizonyítottam, de igyekeztem bemutatni, hogy- szellemi része az Apparátusnak. Annak minden következményével. Bármilyen kitörés -úgy vélem, és erről szeretném majd az egész második részt írni- a közösségi autonómia kiharcolásával (ez volna a céh) történhet csak meg. Az autonómiának része kell legyen egy autonóm árucsere-rendszer is, amely valószínűleg sok közösségi elemet kell tartalmazzon. Ugyanakkor: fentebbi leírásomból ennek a régi kalákás világnak sok gyengéje is látszik. Már ott is látszott, hogy csak nagyon hasonló munkájú, vagyonú, stb. emberek között működött igazán jól. Ebben az esetben nem jelentett gondot merevsége, de amint ez változott, már igen. Én még hallottam falusi embereket panaszkodni, hogy minden idejük a szomszédoknak való segítségre megy, mert -teszem hozzá- a Kádár rendszer sajátos feudális-aprókapitalista világa nagyon kedvezett az otthoni buherálgatóknak (ami egyébként nem biztos, hogy olyan rossz dolog volt), akik a hagyományt aztán alaposan kihasználták. Úgy vélem, hogy ennek az új hagyománynak és új pénzrendszernek (vagy csererendszernek) pontosabban definiáltnak kell majd lennie. De erről majd a maga idején.  

Az Andrássy gróf híres szálló igéje: „az a bajunk, hogy nincs elég zsidónk” mindenüvé elröpült. Szánakozva néztük azokat a középkorban sínlődő helyeket, a hol nincs zsidó. Zsidó és vasút kellett mindenkinek, hogy pezsgésbe jöjjön a forgalom.  Bartha Miklós: Kazárföldön

Ez volt a zsidóság. Kényes témához érkeztünk. Kényességét mi sem mutatja jobban, minthogy szélsőséges álláspontok csapnak össze. A „mainstream” szerint nincs is itt semmi látnivaló, a szélsőjobboldal szerint viszont valamifajta titkos világirányító erőről, okkult háttérhatalomról és ki tudja miről van szó. Mint az előzményekből is látszik, a kérdés nem megkerülhető, mert a zsidóság szerepének tagadása a pénztőke felhalmozásában egészen egyszerűen történelemhamísítás volna (a zsidó származású -evangélikusnak keresztelt, de köztudomásúan nem vallásos – Marx sem tett ilyet, a mai baloldal és véleményformáló fősodor viszont igen gyakran, antiszemitizmusnak bélyegezve, már a témát is). Ezzel az elhallgatással növelik a suttogó propagandát a szélsőjobboldali és populista oldalon, ahol gyakori az olyan elképzelés (a minap olvastam egy kommentben), hogy a zsidók tudatosan csinálnak rossz filmeket, hogy ezzel tönkretegyék a magyar filmgyártást. Hogy félreértés ne essék, nem arról volt szó, hogy a zsidók színvonaltalan kommersz filmeket készítenek, amiket jól el tudnak adni (ebben volna igazság, hisz, mint láthattuk, erről szól a kapitalizmus), hanem hogy sátáni aknamunkával direkt rossz filmeket készítenek, hogy így pusztítsák a magyar kultúrát. Ez és a hasonló elméletek teljesen eszementek. Tudniillik ilyen sátáni gonosz ember nincs. Van valamennyi -nagyon kevés számú-gonosz ember, akit gonosszá tett pl. az ember embernek farkasa elvvel való szembesülés, lelki sérülések, súlyos lelki tompaság stb., és ennél azért jóval több, de még mindig nem nagyon sok cinikus (gaz)ember, aki tudatosan alkalmazkodik az említett farkastörvényekhez, bár kicsit fájlalja, de az iménti és hasonló jelszavakkal felmentést ad magának. Az emberek túlnyomó többsége alapvetően jónak gondolja magát, legföljebb közben olyan kompromisszumokat hoz (nem hellyel közzel, hanem rendszerszerűen persze -ez a korrupció, avagy a Bűn), amikkel magát is becsapja. Ennek a világnak ez sajnos meghatározója, de nem mindegy, hogy mennyire elkerülhetetlen, kötelező eleme ez az életnek. A rossz rendszerek erősítik az ilyen kompromisszumhozatalokat. A kapitalizmusnak már sok ilyen tulajdonságát láttuk, a gazdasági élet amorálissá tételétől odáig, hogy azok a hazugságok, amelyek a modernista ideológiák hazugságai, magát a bennük, velük élő embert is beszennyezik, de a hagyományos társadalmaknak is szokott lenni ilyen árnyoldaluk, ott az ember jellemzően a közösség mögé bújva kerüli el az egyéni felelőséggel való szembenézést, ahogy hajlamossá válhat dehumanizálni a csoporton kívülieket is. Ezek aztán együtt is járhatnak. A fentiek a zsidókra is ugyanúgy igazak, mint bárki másra, a világot sátáni kacajjal pusztító gonosz zsidó képét tehát elfelejthetjük. Ez nem jelenti viszont, hogy a zsidóságnak ne volna vagy ne lett volna jelentős szerepe mai világunk kialakításában, és ezt a szerepet -hiszen erősen kritikus íráson dolgozom, tehát értelemszerűen- ne látnám nem kis mértékben (de nem kizárólagosan) negatívnak. Esetleges zsidó olvasóimat ezzel sem elriasztani, sem öngyűlöletre indítani nem szeretném. Az európai fehér ember szerepe (zsidókkal együtt vagy anélkül) ugyanilyen negatív, hiszen a kapitalizmus egész létrejötte az ő műve, más rasszok abban csak periférikusan vettek részt. Ugyanakkor a baloldalon terjedő fehér öngyűlöletet, vagy a fehér férfi megbélyegzését teljesen őrült hagymáznak gondolom. Ami viszont nem jelenti, hogy ne beszélhetnénk tisztán a Nyugat bűneiről. Vagy erényeiről. A zsidóságról ugyanígy vélem. Térjünk hát vissza a törtélemhez.

Előzetesen hadd szögezzem le, hogy a zsidóság se becsületes úton szerezte vagyonának fundámentumait, még akkor se, ha a pénzügyi műveleteket, hitelezést, vagy akár még az uzsorát is becsületes útnak tekintjük. A római birodalom bukását követő időben ugyanis a bizánci keresztyén és a vele harcban álló perzsa zoroasztriánus területek közötti kereskedelmet az egyik oldalon sem kedvelt, de azért az ellenséghez se tartozó zsidók szabadon kézben tarthatták (kisebb részben pedig , a déli útvonalakon pogány arab kereskedők szerepeltek, akik aztán az iszlám megszületéséhez járultak hozzá), a népvándorlás során mobilizálódó nomád harcos népeket pedig ügyesen becsatornázták a gazdasági vérkeringésbe, szlávok elleni hadjárataikat rabszolgaszerzésre használták fel, innen ered a szláv -sclavus -slave rabszolga szó a nyugat-európai nyelvekben. A Kazár Kaganátus zsidó vallásra térése tehát nem valamifajta értelmetlen csodabogár jelenség, azért maradt egyedi, mert a győzedelmes iszlám (a volgai Bolgár Birodalom -Álmos fejedelem /ilteber/- iszlám hitre térése!) és a szintén szláv rabszolgákon meggazdagodott viking kereskedők által létrehozott kijevi Rusz (vagyis a későbbi Oroszország) megerősödése és bizánci keresztyén hitre térése beszorította, majd fölszámolta(?) azt. Mindenesetre nagyrészt ez a kereskedelem a zsidó pénzvagyon alapja. Ezt nem antiszemita hatáskeltés kedvéért írtam le, hanem hogy bemutassam, komoly tőke leginkább csak erőszak által jöhet létre. Mindenesetre a zsidóság az így megszerzett tőkéjét kamatoztatta. Köztudomású, hogy a középkori Európában az Egyház nyomására (amely pedig részben a természetjogra, részben pedig az Ószövetségre(!) hivatkozva vezette ezt le), tiltotta a kamatszedést, mint olyan nyereséget, ami nem egyértelmű munka eredményeként jön létre. Ez a tiltás különben több vallásban, kultúrában is létezik (pl. az iszlámban, vagy ld. Ószövetség, pont a zsidó vallásban, csak ők ezt csak közösségen belül gondolták betartani). Az Egyház parancsa azonban a zsidókra nem vonatkozott, az uralkodók pedig nem siettek rájuk is kiterjeszteni a tiltást, mert ők maguk leginkább tőlük remélhettek pénzt. A középkori királyok hatalma ugyanis erősen limitált volt. A hagyomány és a többi társadalmi csoport jogai, privilégiumai (arisztokrácia, nemesség, városok, céhek, az Egyház stb.) nagymértékben korlátozták azt. Főleg a keresztes háborúktól, de még inkább a reneszánsztól kezdve, amely az egyéniség kiteljesedését és az uralkodók hatalmi és kulturális igényeinek megnövekedését hozta, a zsidóktól fölvett pénzkölcsön fontos szerepet játszott az uralkodók gazdálkodásában. Ez a zsidóság további nagymértékű gazdagodását, egyben azonban üldöztetését is hozta, ugyanis, amikor egy király vagy uralkodó herceg már nem bírta visszafizetni adósságát, a problémát legtöbbször úgy oldotta meg, hogy teljesítette az Egyház és a polgárság (akiknek ugyebár -versenyelőnyös- pénzügyi konkurenciát jelentettek) régi kívánságát és kiűzte a zsidókat Így ugyan a további hiteltől is elesett, de legalább az adósságcsapdából is kikerült. A hatalommegosztás primitív, de működő módja volt ez. Az ostor természetesen sosem a leggazdagabb pénzembereken, hanem a szegényebb zsidókon csattant a legjobban. Summa summarum, a zsidóknál egyre nagyobb pénzvagyon gyűlt össze (akik ezt nagyon el se költhették, mert amíg a társadalom főnemestől elvárta a költekezést, a reprezentációt, zsidótól ugyanezt rossz réven vette), és ez tette lehetővé, hogy az Indiák összerabolt aranya ne passzív kincs legyen, mint a keleti hatalmasságok vagyonának nagy része (zsidók -és örmények, görögök, párszik stb. – ott is voltak, szerepet is játszottak valamelyest, de ahhoz, hogy ez a pénzügyi tőkefelhalmozódás Európában létrejöhessen kellett egyrészt az amerikai rabszolgatartó rend, és kellett az európai társadalomfejlődés is), hanem tőkévé váljék. Érdekességként újra említsünk meg néhány (egyesek szerint részben zsidó származású, de mindenesetre keresztyénként, sőt kaszt felettiként -az egyházi tiltással mit sem törődve működő) családi bankházat, mint a Mediciek, Welserek, Fuggerek, akik már léteztek ebben az időben, és pl. a XVI. századi amerikai arany és rabszolgahajszákat az utóbbi kettő előszeretettel finanszírozta, de a kor prekapitalista jellegét jól mutatja, hogy pénzvagyonukat végülis politikai hatalommá transzformálták, utóbb föl is hagyva pénzügyi tevékenységükkel. Ismét elérkeztünk hát a harmincéves háborúhoz, ahol történetemet kezdtem. Ezt a történetet én szellemtörténeti aspektusból írtam le, mert az Apparátusról szóló gondolataimat ezen keresztül tudtam legjobban ismertetni. De ugyanezt a történetet -úgy vélem- meg lehetne írni szinte kizárólag pénzügyi szempontból. Milyen pénzügyi feltételekkel kezdtek létrejönni a modern (illetve premodern-prekapitalista abszolutista) államok, kik és milyen feltételekkel hiteleztek nekik (egyáltalán miért volt szükségük hitelre), és milyen folyamatos finanszírozási csapdában voltak ezek és van a modern Állam, és mindezek milyen pénzügyi-financiális hátterét adják az Apparátus működésének, milyen privilegizált rétegekkel, csoportokkal? Sajnos azonban ezt nem fogom megtenni, annak ellenére, hogy Nagy Dániel ennek részleteit már többször számonkérte rajtam -teljes joggal-, mert sajnos nem értek hozzá eléggé. Pedig nem mellékes kérdésről van szó, ahogy erre röviden vissza fogok térni, a pénzügyi konstrukció adja az Apparátus működésének legfontosabb alapjait, a „második névadás” nem jelentéktelen része pont erre vonatkozott. A zsidóság pedig ennek a történetnek a kulccsszereplője. Meg vannak hát az Apparátus vezető csoportjai: a filozófusok -enciklopédisták, megvannak az ipari tőke és megvannak a pénztőke urai. De hogy jött létre közöttük az a szövetség, amelyről korábban írtam? Hogyan jött létre a Felvilágosodás élcsapatának szövetsége a Tőkével? Mert innen nézve láthatjuk ugyan az érdekek azonosságát, láthatjuk az eszmei alapok meglételét, de ez egyáltalán nem jelenti, hogy ezt ezek a szereplők is kellett, hogy lássák egy olyan világban, ahol a csoportok közötti választóvonalak ezerszeresen erősebbek voltak (igaz, a pont ilyen választóvonalak mentén vívott iszonyatos háború, ahogy a blog elején írtam megkérdőjelezte ezeket a gondolkodó emberek jórészének elméjében). A kérdés bonyolult, és része annak az angol társadalom annak sajátosságaival, a whigek jelentős részének nonkonformista protestantizmusa, és ebből fakadó abszolutizmus és arisztokráciaellenessége, melyből fakadt a gazdasági kaszt egyes tagjainak -mint láttuk Marxnál- bekerülése a hatalom berkeibe, nagyon fontos része a „szuverén” európai államok létrejötte a vesztfáliai békét követően és ezek pénzügyi gazdálkodása és annak szabályozása és még sok minden, amit konzervatívként -tehát a folyamatokat komplex jelenségnek elfogadó emberként- nem akarok leegyszerűsíteni, de úgy vélem talán a legfontosabb: a Szabadkőművesség. Miután sem kutatója, sem szakértője, tagja meg különösen nem vagyok e társaságnak nagyon hosszan nem szólhatok róluk, de jelentőségük nagy. Nagy, de nem abban az értelemben, hogy ők irányították, vagy irányítanák a világot (végkép nem ördögi gonoszsággal -hasonló fejtegetésemet lásd a zsidóságnál), az Apparátus éppenhogy egy olyan arctalan formátlan, főként pedig gépi automatizmus-szerű saját törvényeit követő képződmény -mechanon-, hogy képtelenség volna egy az egyben irányítani. Persze nem mindegy, hogy valaki az Apparátus működésének haszonélvezője, az apparátusi hierarchia csúcsán van, vagy pedig éppen ellenkezőleg kárvallottja, kizsákmányoltja, vagy egyenesen az útjában van és le kell taposni. Erről nemsokára hosszabban fogok szólni, de most térjünk vissza a Szabadkőművesekre: Mit is tettek akkor ők? Sejtésem szerint az Apparátus gépezetének nagyrészt ők voltak a „tervezőmérnökei” (nem szabad ezt persze pontos tervezésnek elképzelni, vázlatos alapokat raktak le, sokszor egymással is vitatkozó filozófiai munkákat, majd felépítményként gazdasági munkákat, és persze azután a kivitelezés során jelentős módosulások is történtek), és főleg, a szabadkőműves páholyokban találkozhatott egymással herceg, író, filozófus, nagypolgár és zsidó pénzember, akik a társadalom akkoriban szigorúan elválasztott  rendjében máshol nem találkozhattak volna szabad eszmecserére. Ezek a szabad eszmecserék hozták létre az új szabad, korlátok nélküli társadalom eszméjét. Másrészt a szabadkőművesség egyfajta védelmet is jelentett a tagoknak. Ez nem jelenti, hogy Kazinczy, Batsányi, Kossuth ne kerültek volna börtönbe, vagy más szabadkőműveseket ne végeztek volna ki, a párizsi grand orient páholy nagymesterét (a saját rokonát, XVI. Lajost vérpadra juttató) Égalité (orléansi) Fülöpöt például saját „beosztottja”, a forradalom abszolút hatalomtól és vértől ittasult vezére Robespierre, míg másokat a „reakció”. De jelentette, hogy eltüntetni, elhallgattatni nem volt olyan könnyű őket. Ezt a részt (mint eddig egyiket se) nem a történelmi ismeretterjesztés kedvéért írtam (főleg, hogy mint említettem, nem vagyok szakértője a témának. A működésmódok és okok megértésének vágyán túl azért, mert véleményem szerint szükség lenne egy „ellen-társaságra”. Ezalatt nem azt értem, hogy a szabadkőművesek ellen kellene ily módon harcolni, hanem hogy mindazt, amit majd a céhekről szeretnék elmondani, érdemes lenne koordinálni, szellemi munkával megalapozni, egy kis titkosság pedig azért nem árt, mert nem kell az Apparátusnak mindent tudnia -márpedig (de erről majd elsősorban a harmadik részben szólnék, ha eljutunk odáig) bármilyen abszurd azt gondolni, hogy egy gépezet mindent tudhat, a dolgok egyre inkább arra mennek, hogy mint Intelligencia mindent tud és tudni akar. Ezt is tudja, amit most leírtam, nem kéne tehát leírni, de nem vagyok annyira optimista, hogy azt gondoljam, egykor majd azért mennek emberek börtönbe, mert én itt most kifecsegtem valamit, valamiről, ami nem is létezik, csak áhítom, mert ahhoz azért komoly hatást is kéne keltenem…

Valamint többnyire minden emberi szépnek és jónak, ugy a népszorgalomnak is, egyik fő ösztöne és rugója a becsület érzés. Ez teszi a vitéz előtt a halált könynyüvé, az izzadó munkás előtt a nehéz dolgot játékká, s ez teszi, hogy az, minden nagy terhei mellett is, nem elígszik meg a szükségessel, hanem szünet nélkül többre törekedik.

Berzsenyi Dániel A magyarországi mezei szorgalom némelly akadályairól

Van egy folyamat, mely mindig is jelen volt az emberiség életében, csak a társadalmak általában igyekeztek gátat szabni neki. Nevezzük zsákmányolásnak. Ez a jellemzően erőszakos, vagy csaláson alapuló haszonszerzés. Mindenütt megjelent ez, ahol a körülmények lehetővé tették. A hagyományos közösségek szabályai, tabui, hagyományai jelentős részben arról szóltak, hogy -főleg közösségen belül- ezt megakadályozzák. A házasság intézménye pl. jelentős részben arról szól -ide is vonatkozik, hogy nem szellemi, hanem gazdasági értekezést írok- hogy egy férfi ne tehessen magáévá egy nőt, anélkül, hogy róla és gyermekeiről gondoskodnék. Amint azt a szabin nők elrablásáról szóló római monda is mutatja, csoporton kívül ez már egyáltalán nem volt tiltott. Nem célja ez értekezésnek, hogy a hagyományos társadalmakat erkölcsi védelmébe vegye. Kegyetlenül öldökölték egymást, a harcos csoportok igyekeztek dominanciájukat mások kárára kiterjeszteni, de, mint a történetből látható, ez részben az emberek nehéz helyzetén való javítás vágya vezette, és nem biztos, hogy ma, amikor a fizikai erőszak szigorúan tilos és kard helyett az ügyvédek nyelve szerepel sokkal igazságosabb vagy pláne becsületesebb világ jön létre.

 A szabin nők elrablása történetének másik tanulsága viszont, hogy az erőszak a harc elültével a dolgok szépen visszaálltak a rendes kerékvágásba, a szabin nők betagozódtak a latin (vagyis római) társadalomba. Azokat a társadalmakat, ahol a dolgok nem állnak vissza prekapitalista társadalomnak nevezem. Nem egy erőltetett újabb címke ez? Úgy vélem nem. A kapitalizmusnak ugyanis döntő motívuma a zsákmányolás, a haszonszerzésnek ez az egyik fontos alkotóeleme.

Itt álljunk meg egy szóra. Amiről most szó lesz az írásom egyik sarokköve ugyanis. A céhes gazdálkodás és a kapitalista gazdálkodás ugyanis pont ezen a distinkción válik el egymástól. Valamikor régen két kategóriába soroltam az emberi tevékenységet, illetve akkor elsősorban az építészetet: zsákmányoló és hálaadó. Bár az utóbbi hozzáállás teljes átéléséhez valószínűleg sokkal nagyobb alázat és szellemi jelenlét szükséges, nem teljes formában azért hál ’Istennek mégsem ritka jelenség. Hogy néhány példával éljünk: zsákmányoló -hogy maradjunk a szabin nőknél- aki újabb és újabb nőt, vagy férfit akar meghódítani, mint trófeát, hálaadó pedig aki szeretetben él házastársával, de zsákmányoló, aki társát rabszolgának, eszköznek tekinti és kihasználja. Hogy a szavak legszorosabb jelentését láthassuk: zsákmányoló a bölényvadász, aki -jó pénzért- halomra öli a bölényeket, de hálaadó (hogy a keresztyén kultúrkörből kimozduljak) az indián vadász, aki áldozatot mutat be a leölt bölény szellemének és az állatnak minden porcikáját fölhasználja. Hálaadó, aki házat, várost épít, ahol az emberek élnek, szeretnek, kereskednek, alkotnak, de zsákmányoló, aki telepet épít, hogy anyagi vagy bürokratikus céljait kiteljesítse. Ez a példa is mutatja, hogy a mezsgye keskeny, hiszen cselekedeteink szinte sosem feketék vagy fehérek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincsen fekete vagy fehér. A hálaadó magatartásnak van két alkotóeleme: a szenvedély és a szeretet. Sokat tanulmányoztam a kézműves mesterek világát és egy dolgot találtam: Nem volt csak egy is, aki ne szerette volna a munkáját, és ne lett volna benne szenvedély és büszkeség, még akkor is, ha a nehéz (kapitalista vagy kommunista) körülmények, vagy a modernista propaganda hatására másra, „többre” vágyott és adott esetben kicsit szégyellte is, hogy ő mondjuk csak egy téglavető. Az igazi mestert tevékenységével a szeretet köti össze. A haszon másodlagos, noha természetesen keze munkájából meg akar élni, és fontos, hogy az ember becsületes munkájával tisztességes megélhetést tudjon biztosítani magának és családjának (ennyit a piaci igazságosságról, hogy olyan modernista agyrémekről most ne is beszéljünk, mint a munka nélküli alapjövedelem). Fischer Tamás barátom zseniális megközelítése ugyanennek a fonákja (de nem ellentéte!): a játék. Az ember csak azt a tevékenységet tudja igazán jól csinálni, amiben kedvét leli, amit élvez, mint egy játékot. Fonák, mert ide befér a nőcsábász is, hisz’ ő élvezi a játékot, ezért sikeres is benne, aki pedig erőlködik az idegen terepen felsül.  Van, akinek a hatalom a játéka, van, aki a tőzsdén játszik (velük még találkozunk). De a többség (a harmadik rend) azt szeretné, ha kedvenc játéka, szenvedélye a munkája volna. Mindazt a rendszert, és mindazokat, akik a fentieket tagadják és a fönti feltételeket nem kívánják biztosítani, javaslom, tekintsük ellenségünknek. Azért tekintsük, mert úgy vélem, hogy a munkához való hálaadó hozzáállásnak az átélhetése ugyanolyan alapvető emberi igény -kvázi ugyanolyan alapvető emberi jog, mint sok más, amit a felvilágosodás elismert. Ez is része az emberi méltóságnak. Nem véletlen, hogy ugyanakkor ez semmilyen felvilágosodáson alapuló dokumentumban nem szerepel, mert könnyű belátni, hogy a kapitalizmus, ami a versenyt, a haszonmaximalizálást, az embernek a körülményekhez való alkalmazkodását, a lifelong learninget és még nem tudom mi mindent kedvel, ezt nem biztosítja. Kós Károlynál, Ruskinnál, Beuysnál majd még visszatérünk a hálaadáshoz, és ahhoz, amit ők úgy neveznek: művészi munka, de most foglalkozzunk a zsákmányolással.

Ha a zsákmányolás a társadalom állandó tartós szereplője, prekapitalistának azért nevezem, mert a zsákmányolás által létrejön az az egyensúlytalansági állapot, mely, mint láttuk a kapitalizmus alapvető jellemzője és ebben az egyensúlytalan állapotban tudnak megteremtődni a kapitalizmusnak az előfeltételei, tud képződni a tőke. A prekapitalizmus nem ritka jelenség az emberiség történelmében, mivel a zsákmányoló magatartás szinte mindig megjelenik, és ha nem sikerül neki gátat szabni könnyen állandósul valamilyen mértékben. Ilyen prekapitalista társadalom tulajdonképpen minden birodalom, amely a folytonos hódításon és a zsákmány gazdasági életben való hasznosításán alapul. Tehát azok a birodalmak, melyek kizárólag egy ksátrija (harcos) osztály, csoport dominancianöveléséről szólnak, de ez a gazdasági életet nem érinti, szigorúan véve még nem prekapitalisták (bár a korlátlan erőszaknak rút példáit tudják hozni -mint például a Dzsingisz káni mongol birodalom- ilyeténképpen előképét adván sok modern birodalomnak), de azok, és ez talán a többség, ahol ez megjelenik mindenképpen annak tekinthető. Ilyen minden olyan társadalom, mely rabszolgákat szerez és főleg, ahol a rabszolgamunkának komoly jelentősége van. Az uralkodót óriási pálmalevéllel legyező szerecsenek látványosak, de társadalmi jelentőségük csekély, nem úgy a gyapotföldeken görnyedő feketéknek. Itt ugyanis az történik, hogy a hatalom, ami a gazdaságtól hagyományosan szigorúan el volt választva elkezdte befektetni hatalmi (azaz erőszak) eszközeit és a legyőzött vagy egyszerűen csak elrabolt embereket pénzzé tette. A rabszolgákkal pedig olyan nagyértékű cikkeket termeltetett külterjes módon, amiből nagy vagyon jött létre. A rabszolgák persze nem szerették szenvedélyesen a gyapot és kávéültetvényeket. A rabszolgamunka és az igazi munka közti különbséget a már említett gondolkodóknál még tovább fogom részletezni, Amerika felfedezését követően az új kalandor-uralkodó osztály tipikusan ilyen rabszolgákon alapuló gazdaságot hozott létre, eredetileg az indiánokat dolgoztatták -eredeti élőhelyükről elhurcolva, tehát nem jobbágymunkáról beszélek, ahol ez a munka nagy vagyont hozott létre amely aztán egyesülve a szintén Amerikából összerabolt arannyal és ezüsttel óriási pénzvagyon alapja lett, ami később a Felvilágosodással egyesülve létrehozta a kapitalizmust. Pre-nek viszont azért nevezem, mert mindez megelőzte a „második névadást”, megelőzte az Apparátus létrejöttét amely sajátos módon jellemzően nem is tűri a rabszolgaságot, mert a rabszolga nem teljesen szabad vegyértékű, áru ugyan, de csak személyében, mint munkaerő nem tud szabadon áramolni, még nem része a tömegtársadalomnak -bár meg kell jegyezzem, hogy sok, a munkások nevében létrejött modern tömegtársadalom, így a nácizmus vagy a kommunizmus előszeretettel alkalmazta és alkalmazza a rabszolgamunkát, szigorúan állami monopóliumként. Ezt a pénztermelést viszont meg kellett előznie egy olyan réteg felemelkedésének, ami a pénzforgalmat, pénzgazdálkodást lehetővé tette…