A tőkés-rendszernek viszont, fordítva, a néptömegek szolgai helyzetére volt szüksége, arra, hogy ők maguk bérelhetőkké, munkaeszközeik pedig tőkévé változzanak. Ebben az átmeneti időszakban a törvényhozás arra is törekedett, hogy fenntartsa a mezőgazdasági bérmunkás cottage-a melletti 4 acre földet, és megtiltotta neki, hogy házába albérlőket vegyen. 1627-ben, I. Jakab alatt, a frontmilli Roger Crockert még elítélték, mert a frontmilli manorban [urasági birtokon] cottage-ot épített anélkül, hogy 4 acre földet csatolt volna hozzá állandó tartozékul; 1638-ban, I. Károly alatt, még királyi bizottságot neveztek ki, hogy kikényszerítse a régi törvények végrehajtását, nevezetesen azokét is, amelyek a 4 acre földre vonatkoztak; Cromwell még megtiltotta, hogy London körül 4 mérföldes körzetben házat építsenek anélkül, hogy azt 4 acre földdel látnák el. A XVIII. század első felében még panaszt emelnek, ha a mezőgazdasági munkás cottage-ához nem tartozik 1-2 acre föld. Manapság a mezőgazdasági munkás boldog, ha háza kis kertecskével van ellátva, vagy ha messze tőle pár rood földet bérelhet. „Földesurak és bérlők - mondja dr. Hunter - itt karöltve járnak el. A cottage-hoz tartozó néhány acre túlságosan függetlenné tenné a munkást”. Új, szörnyű lökést kapott a néptömegek erőszakos kisajátításának folyamata a XVI. században a reformációval és ennek nyomán az egyházi birtokok óriási méretű elrablásával. A reformáció idején a katolikus egyház az angol föld nagy részének hűbéri tulajdonosa volt. A kolostorok stb. megszüntetése ezeknek lakóit a proletariátusba taszította. Magukat az egyházi birtokokat többnyire elajándékozták harácsoló királyi kegyenceknek, vagy potom áron eladták spekuláló bérlőknek és városi polgároknak, akik a régi örökbérlőket tömegesen elűzték és gazdaságaikat egybeolvasztották. Az elszegényedett földműveseknek a papi tized egy részére törvényileg biztosított jogát hallgatólagosan elkobozták. „Pauper ubique jacet” [mindenütt szegények], kiáltott fel Erzsébet királynő egy angliai körutazása után. Uralkodása 43. esztendejében végre rákényszerültek arra, hogy a pauperizmust hivatalosan elismerjék a szegényadó bevezetésével. „E törvény megalkotói szégyelték kimondani annak okait, és ezért, teljesen a szokás ellenére, minden preamble (bevezető indokolás) nélkül bocsátották útjára”. A 16 Car. I. 4* e törvényt örökérvényűnek nyilvánította, és valóban csak 1834-ben nyert új, szigorúbb formát. A reformációnak nem ezek a közvetlen hatásai voltak a legmaradandóbbak. Az egyházi tulajdon a hagyományos földtulajdonviszonyok vallási védőbástyája volt. Ledőltével ezek a földtulajdonviszonyok nem voltak tovább tarthatók. A XVII. század utolsó évtizedeiben a yeomanry, a független parasztság, még számosabb volt, mint a bérlők osztálya. Ez alkotta Cromwell fő erősségét, és még Macaulay bevallása szerint is előnyös ellentétben állott a részeges kurtanemesekkel és lakájaikkal, a falusi papokkal, akiknek az volt a feladata, hogy az uraság „kedvenc cselédjének” bekössék a fejét. Maguk a falusi bérmunkások is részesültek még a községi tulajdonban. 1750 körül a yeomanry eltűnt, és a XVIII. század utolsó évtizedeiben a földművesek községi tulajdonának utolsó nyoma is elenyészett. A mezőgazdasági forradalom merőben gazdasági hajtórugóitól itt eltekintünk. Erőszakos emeltyűit kutatjuk. A Stuartok restaurációja alatt a földtulajdonosok törvény segélyével vittek véghez egy olyan elbitorlást, amely mindenütt a kontinensen törvényes körülményesség nélkül is végbement. Megszüntették a föld hűbéri alkotmányát, azaz lerázták magukról az államnak teljesítendő szolgáltatásokat, az államot a parasztságra és a nép egyéb tömegeire kivetett adókkal „kártalanították”, azokra a birtokokra, amelyekre csak hűbéri jogcímük volt, mint modern magántulajdonra formáltak jogot, és végül kierőszakolták azokat az illetőségi törvényeket (laws of settlement), amelyek mutatis mutandis olyan hatással voltak az angol földművesekre, mint a tatár Borisz Godunov rendelete az orosz parasztságra. A „glorious revolution” (dicsőséges forradalom) az orániai III. Vilmossal együtt a földesúri és tőkés többletcsinálókat juttatta uralomra. Ezek az urak azzal szentelték fel az új korszakot, hogy az állami uradalmaknak eddig csak szerényen űzött ellopását óriási méretekben gyakorolták. Ezeket a birtokokat elajándékozták, potom áron eladták, vagy egyenes bitorlás útján magánbirtokokhoz csatolták. Mindez a törvényes illemszabályok legcsekélyebb figyelembevétele nélkül történt. Az így csalárd módon eltulajdonított állami birtok, az egyháztól rabolttal együtt - amennyiben az utóbbi a köztársasági forradalom alatt nem veszett el - az alapja az angol oligarchia mai fejedelmi uradalmainak. A polgári tőkések elősegítették ezt a műveletet, többek között azért, hogy a földet merő kereskedelmi cikké változtassák, a mezőgazdasági nagyüzem területét kiterjesszék, a vidékről származó, szabad prédát jelentő proletárok kínálatát szaporítsák stb. Ezenkívül az új földbirtokos arisztokrácia természetes szövetségese volt az új bankokráciának, a tojásból éppen hogy kibújt pénzmágnásoknak és az akkoriban védővámokra támaszkodó nagy manufaktúra-tulajdonosoknak. Az angol burzsoázia a saját érdeke szempontjából ugyanolyan helyesen cselekedett, mint a svéd városi polgárok, akik fordítva, gazdasági védőbástyájukkal, a parasztsággal együtt, támogatták a királyokat abban, hogy erőszakkal visszaszerezzék a koronauradalmakat az oligarchiától (1604-től, majd később X. és XI. Károly alatt). A községi tulajdon - amely teljesen különbözik az imént vizsgált állami tulajdontól - ősi germán intézmény volt, amely a hűbériség takarója alatt tovább élt. Láttuk, hogy ennek erőszakos elbitorlása, amelyet többnyire a szántóföldeknek legelőkké változtatása kísért, a XV. század végén kezdődik és a XVI. században tovább folytatódik. De akkoriban ez a folyamat mint egyéni erőszakosság ment végbe, amely ellen a törvényhozás 150 éven át hiába küzdött. A haladás a XVIII. században abban nyilvánul, hogy most maga a törvény lesz a nép földje elrablásának előmozdítója, ámbár emellett a nagybérlők a maguk kis független magánmódszereit is alkalmazzák. A rablás parlamentáris formája a „Bills for Inclosures of Commons” (törvények a községi föld bekerítésére), más szóval olyan rendeletek, amelyek révén a földesurak önmaguknak ajándékozzák magántulajdonul a nép földjét, vagyis a népet kisajátító rendeletek. Sir F. M. Eden ravasz ügyvédi beszédét, amelyben a községi tulajdont a hűbérurak helyére lépett nagy földtulajdonosok magántulajdonának igyekszik feltüntetni, önmaga cáfolja meg azzal, hogy ő is „általános parlamenti törvényt” követel „a községi földek bekerítésére”, tehát elismeri, hogy parlamenti államcsínyre van szükség ahhoz, hogy e földeket magántulajdonná változtassák, másrészt pedig a törvényhozástól „kártalanítást” követel a kisajátított szegények számára. Míg a független yeomanek helyére tenant-at-will-ek, egy évre felmondható kisebb bérlők léptek, egy szolgai és a földesurak önkényétől függő csapat, addig a községi tulajdonnak rendszeresen űzött ellopása, az állami uradalmak elrablása mellett, különösen elősegítette azoknak a nagy bérleteknek a megduzzadását, amelyeket a XVIII. században tőkés bérleteknek vagy kereskedő bérleteknek neveztek, valamint a falusi népességnek proletariátusként való „szabaddá tételét” az ipar számára. Mindazonáltal a XVIII. század még nem értette meg annyira a nemzet gazdagságának és a nép szegénységének azonosságát, mint a XIX. évszázad. Ezért az akkori közgazdasági irodalomban a leghevesebb vita folyik az „inclosure of commons”-ról [a községi földek bekerítéséről]. Néhány részt közlök az előttem levő bőséges anyagból, mert ezek élénken szemléltetik az akkori helyzetet. „Hertfordshire sok egyházközségében - veti papírra egy felháborodott toll - 24 bérlet, amelyek átlagosan 50 és 150 acre közöttiek voltak, 3 bérletté olvadt össze”. „Northamptonshire-ben és Lincolnshire-ben a községi földek bekerítése nagyon elharapódzott és a bekerítések révén keletkezett új lordságok legtöbbjét legelővé változtatták; ennek következtében sok lordságban, ahol korábban 1500 acre-t szántottak fel, most 50 acre-t sem művelnek meg... Egykori lakóházak, csűrök, istállók stb. romjai” - csak ezek a nyomai a korábbi lakóknak. „Némely helyen száz házból és családból... 8 vagy 10 maradt... A legtöbb olyan egyházközségben, ahol a bekerítés csak 15 vagy 20 évvel ezelőtt történt, igen kevés a földtulajdonos azoknak a számához képest, akik a földet bekerítetlen állapotában művelték. Nem ritka jelenség, hogy 4 vagy 5 gazdag állattenyésztő bitorol nagy, nemrégiben bekerített lordságokat, amelyek azelőtt 20-30 bérlő és ugyanannyi kisebb tulajdonos és lakos kezén voltak. Mindezeket családostul kidobták birtokukról, sok más családdal együtt, amelyeket ők foglalkoztattak és tartottak el”. A bekerítés ürügyén nemcsak parlagon heverő földet csatolt a magáéhoz a szomszédos földesúr, hanem gyakran olyat is, amelyet a községnek fizetett bizonyos díj ellenében vagy közösen műveltek. „Itt olyan nyílt mezők és földek bekerítéséről beszélek, amelyeket már megműveltek. Még azok az írók is, akik a bekerítést védelmezik, elismerik, hogy az utóbbi a nagy bérletek monopóliumát növeli, a létfenntartási eszközök árát megdrágítja és elnéptelenedést idéz elő... és még a parlagföldek bekerítése is, ahogyan most gyakorolják, elrabolja a szegénytől létfenntartási eszközeinek egy részét, és megduzzasztja azokat a bérleteket, amelyek már amúgyis túlságosan nagyok”. „Ha - mondja dr. Price - a föld néhány nagy bérlő kezére jut, a kis bérlők (ezeket korábban így jellemezte: „egy sereg kis tulajdonos és bérlő, akik magukat és családjukat az általuk megművelt föld termékéből, a községi földekre hajtott juhokból, szárnyasokból, disznókból stb. tartják el, úgyhogy nincs sok okuk vásárolni létfenntartási eszközöket”) olyan emberekké változnak, akiknek mások számára végzett munkával  kell kenyerüket megkeresniök, és akik arra kényszerülnek, hogy mindenért, amire szükségük van, a piacra menjenek... Talán több munkát végeznek, mert nagyobb a kényszer... A városok és a manufaktúrák nőnek, mert több embert kergetnek oda, akik munkát keresnek. Ez az a mód, ahogyan a bérletek koncentrációja természetszerűen hat és ahogyan ebben a királyságban már sok év óta valóban hatott”. A bekerítések összhatását így foglalja össze: „Egészében véve az alsóbb néposztályok helyzete szinte minden tekintetben rosszabbodott, a kisebb földbirtokosokat és bérlőket a napszámosok és béresek színvonalára nyomták le; s ugyanakkor a létfenntartás ebben a helyzetben nehezebb lett”. Valóban, a községi föld elbitorlása és az ezt kísérő mezőgazdasági forradalom olyan heves hatással volt a mezőgazdasági munkásokra, hogy bérük - maga Eden szerint - 1765 és 1780 között kezdett a minimum alá süllyedni, és hivatalos szegényalamizsnával kellett kiegészíteni. Munkabérük - mondja - „már csak éppen a feltétlen életszükségletekre volt elegendő”. Hallgassuk még meg egy pillanatra a bekerítések egyik védelmezőjét és dr. Price ellenfelét. „Nem helyes elnéptelenedésre következtetni abból, hogy ma már nem látni munkájukat a nyílt mezőn eltékozló embereket... Ha azután, hogy a kisparasztokat olyan emberekké változtatták át, akiknek mások számára kell dolgozniuk, ezek több munkát folyósítanak, ez olyan előny, amelyet a nemzetnek (amelyhez az átváltoztatottak természetesen nem tartoznak hozzá) kívánnia kell... A termék nagyobb lesz, ha kombinált munkájukat egyetlen bérleten alkalmazzák: így többlettermék jön létre a manufaktúrák számára, és ezáltal a termelt gabonamennyiséghez viszonyítva szaporodnak a manufaktúrák, e nemzet aranybányái”. Az a sztoikus lelki nyugalom, amellyel a közgazdász a „tulajdon szent jogának” pimasz meggyalázását és a személyek elleni durva erőszakot szemléli, mihelyt ez a tőkés termelési mód alapjainak lerakásához szükséges, megmutatkozik többek közt a méghozzá tory-színezetű és „emberbarát” Sir F. M. Edennél. A rablások, rémtettek és sanyargatások egész sora, amely a XV. század utolsó harmadától a XVIII. század végéig a nép erőszakos kisajátítását végigkíséri, csak a következő „vigasztaló” befejező elmélkedésre készteti: „Ki kellett alakítani a szántóterület és a legelő közti helyes (due) arányt. Az egész XIV. században és a XV. század legnagyobb részében 1 acre legelőre még 2, 3, sőt 4 acre szántó jutott. A XVI. század közepén ez az arány megváltozott, úgyhogy 2 acre legelő jutott előbb 2, majd 1 acre szántóra, míg végül is elérték a helyes arányt: 3 acre legelő 1 acre szántóra.” A XIX. században természetesen még az emléke is eltűnt a földművesek és a községi tulajdon közötti összefüggésnek. Hogy későbbi időkről ne is beszéljünk, vajon kapott-e valaha egy fillér kárpótlást is a földművesnép azért a 3511770 acre községi földért, amelyet 1801 és 1831 között elraboltak tőle és amelyet a földesurak parlamentáris úton a földesuraknak ajándékoztak? A földművesek földtől való megfosztásának utolsó nagy folyamata végül az úgynevezett clearing of estates (a birtokok megtisztítása, a valóságban az emberek kiseprése ezekről). Az összes eddig szemügyre vett angol módszerek csúcspontjukat a „megtisztításban” érték el. Ahogyan az előző szakaszban, a modern viszonyok leírásánál láttuk, most, amikor már nincsenek többé elűzhető független parasztok, a dolog a cottage-októl való „megtisztítással” folytatódik, úgyhogy a mezőgazdasági munkások az általuk megművelt földön már arra sem találnak helyet, hogy ott lakjanak. A „clearing of estates” tulajdonképpeni értelmét azonban csak a modern regényirodalom ígéretföldjén, a skót felföldön ismerjük meg. Itt ezt a folyamatot kiemeli rendszeres jellege, a nagy méretek, amelyekben egy csapásra keresztül viszik (Írországban a földesurak annyira vitték, hogy egyszerre több falut söpörtek el; a skót felföldön olyan földterületekről van szó, amelyeknek nagysága német hercegségekével vetekszik) - végül pedig az elsikkasztott földtulajdon különleges formája. A skót felföld kelta lakossága clanokra [nemzetségekre] oszlott, amelyek közül mindegyik tulajdonosa volt az általa benépesített földnek. A clan képviselője, a főnök, illetve a „nagy férfiú”, e földnek csak címzetes tulajdonosa volt, éppen úgy, mint ahogy az angol királynő a nemzet egész földjének címzetes tulajdonosa. Amikor az angol kormánynak sikerült a „nagy férfiak” belső háborúit és a skót alföld síkságaira való folytonos betöréseiket elfojtani, a clan-főnökök egyáltalán nem mondtak le régi rablómesterségükről; csak a formáját változtatták meg. Címzetes tulajdonjogukat önkényesen magántulajdonjoggá változtatták, s minthogy a clan tagjainál ellenállásba ütköztek, elhatározták, hogy ezeket nyílt erőszakkal elűzik. „Egy angol király ugyanilyen jogon arra vetemedhetnék, hogy alattvalóit a tengerbe kergesse” - mondja Newman professzor. Ezt a forradalmat, amely Skóciában a trónkövetelő utolsó felkelése után kezdődött, első szakaszaiban nyomonkövethetjük Sir James Steuartnál és James Andersonnál. A XVIII. században a földjükről elűzött gaeleknek ugyanakkor megtiltották a kivándorlást, hogy erőszakkal Glasgow-ba és más gyárvárosokba hajtsák őket. A XIX. században uralkodó módszerek példájaképpen elég, ha itt Sutherland hercegnő „tisztításait” említjük. Ez a gazdaságilag képzett személy rögtön uralomralépésekor elhatározta, hogy gyökeres gazdasági gyógymódot alkalmaz, és az egész grófságot, amelynek lakossága korábbi hasonló műveletek következtében már 15000-re olvadt le, juhlegelővé változtatja. 1814-től 1820-ig ezt a 15000 lakost, körülbelül 3000 családot, rendszeresen elűzték és kiirtották. Valamennyi falujukat lerombolták és fölégették, valamennyi szántóföldjüket legelővé változtatták. Brit katonákat vezényeltek ki a végrehajtáshoz, és harcokra került sor a bennszülöttekkel. Egy öregasszony elégett kunyhója lángjaiban, amelyet vonakodott elhagyni. Ily módon ez a hölgy 794000 acre földet sajátított el, amely ősidők óta a clané volt. Az elűzött bennszülötteknek kiutalt a tengerparton kb. 6000 acre-t, családonként 2 acre-t. Ez a 6000 acre eddig megműveletlen volt és tulajdonosainak semmit sem jövedelmezett. A hercegnő nemes érzületében odáig ment, hogy acre-jét átlagosan 2 shilling 2 penny járadékért adta bérbe a clantagoknak, akik évszázadok óta ontották vérüket a hercegi családért. Az egész rablott clan-földet 29 nagy juhbérletre osztotta, amelyek mindegyikén egyetlen család lakik, többnyire angol béresek. 1825-ben a 15000 gael helyét már 131000 juh foglalta el. A bennszülötteknek a tengerpartra dobott része megpróbált halászatból megélni. Kétéltűekké lettek és - mint egy angol író mondja - félig a szárazföldön, félig a vízen éltek, s a kettőből is csak félig éltek meg. De a derék gaeleknek még keményebben meg kellett bűnhődniök azért, hogy romantikus hegylakói módon bálványozták a clan „nagy férfiait”. A nagy férfiak megérezték a halszagot. Valami hasznothajtó dolgot szimatoltak mögötte, és a tengerpartot bérbe adták a nagy londoni halkereskedőknek. A gaeleket másodszor is elűzték. Végül pedig a juhlegelők egy részét visszaváltoztatják vadászterületté. Tudjuk, hogy igazi erdők Angliában nincsenek. Az a vad, amely a nagyurak parkjaiban él, alkotmányos háziállat, hájas, mint a londoni tanácsnokok. Ezért Skócia a „nemes szenvedély” utolsó menedékhelye. „A felföldön - mondja Somers 1848-ban - az erdőségeket nagyon megnövelték. Itt van Gaick egyik oldalán Glenfeshie új erdeje és amott a másik oldalon Ardverikie új erdeje. Ugyanerre található a Black Mount, egy hatalmas pusztaság, amelyet nemrégiben hoztak létre. Keletről nyugatra, Aberdeen környékétől az obani szirtekig most egybefüggő erdőség terül el, míg a felföld más részein Loch Archaig, Glengarry, Glenmoriston stb. új erdei láthatók... Földjüknek juhlegelővé való változtatása... a gaeleket terméketlenebb talajra kergette. Most a rőtvad kezd a juhok helyére lépni, és amazokat még őrlőbb nyomorba kergeti... A vadaskerte és a nép nem lehetnek meg egymás mellett. Az egyiknek vagy a másiknak biztosan át kell adnia a helyét. Ha megengeditek, hogy a vadászatok száma és nagysága az elkövetkező negyed évszázadban úgy növekedjék, mint az előzőben, akkor rövidesen egyetlen gaelt sem fogtok találni szülőföldjén. Ez a mozgalom a felföldi földtulajdonosok között részint a divatnak tulajdonítható, arisztokratikus viszketegségnek, vadászszenvedélynek stb., részint azonban kizárólag a profitra sandítva űzik a vaddal való kereskedést. Mert tény, hogy egy darab hegyi föld, vadászterületté alakítva, sok esetben jóval hasznothajtóbb, mint ha juhlegelőnek használnák... A szenvedélyes vadászt, aki vadászterületet keres, csak erszényének terjedelme korlátozza ajánlatában... A felföldet olyan szenvedések sújtották, amelyek nem kevésbé kegyetlenek azoknál, amelyeket a normann királyok politikája zúdított Angliára. A rőtvad szabadabb mozgási térhez jutott, miközben az embereket mind szűkebb és szűkebb körbe hajtották... A nép egyik szabadságát a másik után rabolták el... És az elnyomás még napról napra fokozódik. A tisztítást és a nép elűzését a tulajdonosok mint szilárd elvet követik, mint valami mezőgazdasági szükségességet, éppúgy, ahogy Amerika és Ausztrália vadonjaiban kiirtják a fákat és a bozótot, és ez a művelet a maga nyugodt, üzletszerű útján halad előre” Az egyházi birtokok elrablása, az állami uradalmak csalárd elidegenítése, a községi tulajdon ellopása, a hűbéri és clan-tulajdon bitorló módon és kíméletlen terrorizmussal véghezvitt átváltoztatása modern magántulajdonná, - ezek voltak az eredeti felhalmozás idilli módszerei. Ezek hódították meg a teret a tőkés mezőgazdaságnak, kebelezték be a földet a tőkébe és teremtették meg a városi ipar számára a szükséges kínálatot szabad prédául szolgáló proletárokból.”

 Mi derül ki a fenti olvasmányból? Először is: a tőkefelhalmozás, a földek pénztermelőhellyé válása élő és lakóhelyből eredetileg törvénytelen (félig-meddig természetes, mert gazdasági rugók mozgatták, de olyan jellegű, mint mondjuk korunkban a korrupció, vagy a maffia ami ellen szintén természetesnek tartjuk az állami föllépést) folyamat volt, amit a nagyfokú haszon hajtott, de amit maguk a királyok, a hagyományos társadalmi rend őrei keményen igyekeztek akadályozni. Kétség nem fért hozzá, hogy erkölcstelen és törvénytelen dologról van szó. Itt álljunk meg egy percre! Nehéz kérdés, hogy az emberi közösség milyen mértékben küzdjön ezek ellen, mennyiben szabad őket természetes jelenségeknek tartani? Én úgy vélem, hogy háromféle rossz válasz van: az első -a mostanság dívó- hogy névleg szigorúan tiltom, gyakorlatilag segítem ezeket a jelenségeket. Ez a hozzáállás segítette elő az eredeti tőkefelhalmozást is. A második, ha ellenmaffiát hozok létre (mint a Fasiszta Párt Olaszországban), a harmadik pedig, ha libertárius módon szabadon eresztenénk ezeket is (de mivel szerintem libertárius/anarchista világ nem nagyon tud létrejönni, ezt legföljebb bizonyos hatalmi vákuumokban tesztelhette az emberiség, ott némi harc után az elszabadult maffia szokta az új uralmat elhozni).  Én úgy vélem, hogy csak erős, és szigorú és nem változékony, széles körben elfogadott törvényekkel szabályzott közösségek képesek az ilyen belső betegségek ellen hatékonyan harcolni! Ilyen belső betegség a tőkefelhalmozás is. A másik fontos megjegyzés: bizonyos történelmi- gazdaságtörténeti korokban nagyon is megtérülőnek bizonyulhatnak ilyen jelenségek, illetve ezek követése. Ez ellen nehéz tenni, de nem jelenti, hogy ugyanezeket a gazdasági feltételeket nem lehet valahogy úgy felhasználni, hogy inkább jó süljön ki belőle. Az újkor (jobb szóval modern kor) olyan korszak volt, amikor a tőkekoncentráció nagyon nagyfokú haszonnal kecsegtetett, aminek sok oka van, amit részben érintettünk (az innováció „tudományosítása”), részben technikatörténeti vonatkozásúak, ezért hívom első tőkekoncentrációs periódusnak (korszakunk szempontjából nézve, volt már római tőkekoncentráció is). A történelem tanúsága azonban, hogy ezek a korszakok nem szoktak örökké tartani, nem biztos tehát, hogy ha ma az Apparátus biztosítja és növeli a tőkekoncentrációt, akkor a „haladás” ügyét szolgálja. Térjünk vissza angliai történetéhez! Segítette az „ügyet”, hogy Angliában volt egyfajta jogi bizonytalanság, hogy ki birtokolhat földet és ki használhatja azt. A bekerítéseket részben a protestáns/abszolutista átalakulás, majd a forradalom, főleg pedig a whigek (liberálisok) XVIII.-ik századi dominanciája tette legálissá. Ez azonban már teljesen tradícióellenes állami jogátírás volt – tehát „második névadás”, spontaneitásról itt már szó sincs (itt fontos megjegyezni, hogy a jog eredetileg hagyomány volt, nem pedig az állami szabályozás eszköze!). Skóciában a felföldi klánok a Bonnie Prince Charlie féle lázadást követő (miért támogatta a katolikus trónkövetelőt a radikális protestáns klánok jelentős része is, egy olyan időben, amikor a vallási identitás erősebb volt, mint a nemzeti, etnikai? Mert tudták, hogy az ellenoldalon egész életformájukat fenyegetik.) szétverése adott lehetőséget, hogy a gael jogrend helyet modern angol jogrendet bevezetve, illetve a kettőt ügyesen összezagyválva a klánfőnökök hagyományos patriarchális törzsfőnöki földkezelési jogát a földek kapitalista birtoklásának fölfogva a lakosságot földönfutóvá tegyék, Az ipari kapitalizmus ipari forradalom létrejöttének pedig előfeltétele volt, hogy olyan munkaerő jöjjön létre, melynek nincs hagyományos helye a társadalomban, hanem dolgozó tömeg akinek a munkaereje a tőke által megvásárolható. Marx ezt jól látta, de utána ezt az új, földönfutóvá lett parasztokból, majd a gépesítés során tönkremenő céhes polgárokból létrejövő „osztályt” az új rend vezető erejének, letéteményesének tette meg, amiben sajnos nem is tévedett nagyot… Az Apparátus társadalma ugyanis szükségszerűen tömegtársadalom. Lényege, hogy az alkotórészeit képező egyének szabad vegyértékűek és jól adaptálhatóak legyenek bármilyen új funkcióra. Az ilyen egyének összessége a tömeg. A pénztőke alapvetően csak a tőke egyik válfaja, amely történetünk kezdetén -többek közt-azért volt fontos, mert alternatívát jelentett az uralkodó osztály hatalmi tőkéjével szemben, ráadásul szabad vegyértékűként jól lehetett illeszteni a tudósok, feltalálók, valamint a felszabadult munkaerő -a tömeg- szabad vegyértékéhez. A tömegek mozgósításának képessége azonban ugyanolyan, ha nem értékesebb tőke, mint a pénztőke A liberális és „konzervatív” tőkések, akik, mint láttuk vagyonukat nagyrészt törvénytelenül szerezték, ebben a műfajban hamarosan erős konkurrenciát kaptak a szocialisták, kommunisták, nemzetiszocialisták, fasiszták és hasonlók képében, akikről hamar kiderült, hogy miközben az elnyomók ellen küzdenek, semmivel sem különbek ezeknél, sőt. Erről később, a modern államról szóló részben még szólok, de most kanyarodjunk vissza az eredeti tőkefelhalmozódáshoz. Az iménti részben az ipari tőke (és munkásság) létrejöttét néztük meg, de a pénztőkéét, mely feltétele volt az egész apparátus létrejöttének még nem láttuk.

Most a személyes Isten helyett a személytelen Intelligencia, az Arany tartja fenn és kormányozza a világot, erőegyensúlyban, mint önmaga és önmaga ellentéte. Hogyan viszonyul a haditársadalmak formájában működő és terjeszkedő pénz világa az iparhoz, az agrikultúrához, a növényekhez, a rovarokhoz, az állatokhoz, az emberhez, a földhöz? Használja.

Makovecz Imre

Vizsgáljuk meg most, amit már többször beharangoztam az első -később látni fogjuk, hogy nem első, de a mi szempontunkból most első tőkekoncentrációs periódusnak nevezve, de amit Marxszal eredeti tőkefelhalmozásnak is hívhatunk, mert az az eddigiekből kiderült, hogy a tőke (Kapital) értelemszerűen döntő fontosságú a kapitalista (tőkés) gazdasági rendszerben. Egyben óriási torzítója bármilyen igazságos versenynek. De vajon természetes folyamat során jött-e létre? Mert, ha igen, akkor ellene érvelni ugyanolyan lenne, mintha az árvíz, vagy a földrengés ellen érvelnénk -épp ezért fogadja el a tőkét sok konzervatív gondolkodó realitásként. Azt láttuk, hogy a „második névadás” idején a tőke már mindenhol rendelkezésre állt, sőt annak valamelyest előfeltétele is volt. Hogy jött hát létre? Ehhez (főleg, hogy a modern társadalom kialakításához szükséges feltételek tőkefajták, és szabad munkaerő is meglegyen) bizonyos feltételek együttes fönnállására volt szükség. Ezeket fogom most megvizsgálni, ehhez pedig a már említett Karl Marxot fogom segítségül hívni. Amint arról már szintén volt szó, a „második névadás” Angliában történt először a világon és itt történt a legspontánabb módon, a régi törvények legkevésbé durva felrúgásával. Marx a Tőke első kötetében ezt kiválóan, kevés részrehajlással írja le, ráadásul szerintem abból, amit leír a mi, és nem a későbbi marxisták igazsága világlik ki, de erre még visszatérek (a hivatkozásokat, és a rengeteg bőséges, és tanulságos lábjegyzetet terjedelmi és követhetőségi okokból itt is elhagytam). Mivel én körülbelül ugyanazt írnám le, csak kevesebb tárgyi tudással, így kevésbé pontosan, mint ő, ezért most egy hosszú szakaszon Marxot fogom idézni:

„A pénz és az áru nem eleve tőke, éppoly kevéssé, mint a termelési és létfenntartási eszközök. Át kell őket változtatni tőkévé. Maga ez az átváltoztatás azonban csak meghatározott körülmények között mehet végbe, amelyek a következőkben csúcsosodnak ki: két igen különböző fajtájú árutulajdonosnak kell egymással szembe és szerződésre lépnie, egyrészt a pénz, a termelési és létfenntartási eszközök tulajdonosainak, akiknél arról van szó, hogy a tulajdonukban levő értékösszeget idegen munkaerő megvásárlása révén értékesítsék, másrészt szabad munkásoknak, akik eladják saját munkaerejüket, s ezért munkát adnak el. Szabad munkások abban a kettős értelemben, hogy sem ők maguk nem tartoznak közvetlenül a termelési eszközökhöz, mint a rabszolgák, jobbágyok stb., sem a termelési eszközök nem tartoznak őhozzájuk, mint a maga földjén maga gazdálkodó paraszt stb. esetében, ellenkezőleg, ezektől szabadok és mentesek. Az árupiacnak ezzel a polarizálódásával adva vannak a tőkés termelés alapfeltételei. A tőkeviszony feltételezi a munkások elválasztását a munka megvalósítási feltételeinek tulajdonától. Mihelyt a tőkés termelés egyszer már a maga lábán áll, ezt az elválasztást nemcsak fenntartja, hanem állandóan növekvő méretekben újratermeli. Az a folyamat tehát, amely a tőkeviszonyt létrehozza, nem lehet más, mint a munkás elválasztási folyamata munkafeltételeinek tulajdonától, olyan folyamat, amely egyrészt a társadalmi létfenntartási és termelési eszközöket tőkévé, másrészt a közvetlen termelőket bérmunkásokká változtatja. Az úgynevezett eredeti felhalmozás tehát nem más, mint a termelőknek és a termelési eszközöknek történelmi elválasztási folyamata. „Eredetinek” azért mutatkozik, mert a tőke és a neki megfelelő termelési mód előtörténetét alkotja. A tőkés társadalom gazdasági struktúrája a hűbéri társadalom gazdasági struktúrájából keletkezett. Az utóbbinak a felbomlása tette szabaddá az előbbinek az elemeit. A közvetlen termelő, a munkás, csak akkor rendelkezhetett saját személyével, ha már nem volt röghöz kötött és egy másik személy jobbágya vagy féljobbágya. Ahhoz, hogy munkaerejének szabad eladójává legyen, aki áruját mindenhova elviszi, ahol az piacra talál, meg kellett szabadulnia továbbá a céhek uralmától, tanonc- és segédszabályzataitól, valamint gátló munkaelőírásaitól. Következésképp a történelmi mozgás, amely a termelőket bérmunkásokká változtatja, egyrészt mint a jobbágyság és a céhkényszer alól való felszabadulásuk jelenik meg; s a mi polgári történetíróink csak ezt az oldalt veszik figyelembe. Másrészt azonban ezek az újonnan felszabadult emberek csak azután válnak önmaguk eladójává, hogy megfosztották őket minden termelési eszközüktől és létezésüknek mindazoktól a biztosítékaitól, amelyeket a régi hűbéri intézmények nyújtottak. S e kisajátításuk története tűzzel és vérrel van beírva az emberiség évkönyveibe. Az ipari tőkéseknek, ezeknek az új hatalmasságoknak, nemcsak a céhes kézművesmestereket kellett kiszorítaniok, hanem a gazdagság forrásait birtokló hűbérurakat is. Erről az oldalról felemelkedésük úgy mutatkozik meg, mint egy győzelmes harcnak a gyümölcse, harcnak a hűbéri hatalom és felháborító kiváltságai, valamint a céhek és azok ellen a béklyók ellen, amelyeket ezek a termelés szabad fejlődésére és az embernek ember által való szabad kizsákmányolására raktak. De az ipar lovagjai csak azáltal tudták kiszorítani a kard lovagjait, hogy kihasználtak olyan eseményeket, amelyekben egészen ártatlanok voltak. Épp olyan aljas eszközök segítségével emelkedtek a magasba, mint amelyekkel a szabadon bocsátott római rabszolga egykor urává lett patrónusának. A mind a bérmunkást, mind a tőkést létrehozó fejlődés kiindulópontja a munkás szolgasága volt. A haladás e szolgaság formájának megváltozásában állott, abban, hogy a hűbéri kizsákmányolás tőkés kizsákmányolássá változott át. Ahhoz, hogy e fejlődés menetét megérthessük, nem is kell ilyen messzire visszanyúlnunk. Ámbár a tőkés termelés legkorábbi kezdeteivel szórványosan már a XIV. és XV. században találkozunk néhány földközi-tengeri városban, a tőkés korszak csak a XVI. századtól kelteződik. Ahol fellép, ott a jobbágyság megszüntetése már régen megtörtént, és a középkor fénypontja, a szuverén városok fennállása, már hosszú idő óta elhalványulóban van. Történelmileg korszakalkotók az eredeti felhalmozás történetében mindazok a forradalmi változások, amelyek a kialakuló tőkésosztály számára emeltyűkül szolgálnak; de mindenekelőtt azok a mozzanatok, amelyek során nagy embertömegeket hirtelen és erőszakosan megfosztanak létfenntartási eszközeiktől és mint proletárokat szabad prédául a munkapiacra dobják őket. Az egész folyamat alapja a falusi termelőnek, a parasztnak, a földtől való megfosztása. Ennek története különböző országokban különböző színeket ölt és a különböző szakaszokat különböző sorrendben és különböző történelmi korszakokban futja be. Klasszikus formája csak Angliában található, ezért ezt vesszük példának. A falusi népesség megfosztása a földtől Angliában a jobbágyság a XIV. század végén ténylegesen eltűnt. A népesség túlnyomó többsége akkoriban, és még inkább a XV. században, szabad parasztokból állott, akik a maguk földjén maguk gazdálkodtak, akármilyen hűbéri cégér mögé volt is rejtve tulajdonuk. A nagyobb urasági birtokokon a bailiff-et (tiszttartót), aki korábban maga is jobbágy volt, a szabad bérlő szorította ki. A mezőgazdaság bérmunkásai részint parasztokból állottak, akik szabad idejüket úgy értékesítették, hogy nagy földtulajdonosoknál dolgoztak, részint a tulajdonképpeni bérmunkásoknak önálló, relatíve és abszolúte kisszámú osztályából. Még az utóbbiak is ténylegesen egyszersmind önállóan gazdálkodó parasztok voltak, mert bérükön kívül a cottage-zsal együtt 4, sőt több acre-nyi szántóterületet kaptak. Ezenkívül a tulajdonképpeni parasztokkal együtt részesültek a községi föld haszonélvezetében is, ezen legelt jószáguk, és ez egyúttal tüzelővel, fával, tőzeggel stb. is ellátta őket. Európa valamennyi országában a hűbéri termelést a földnek lehetőleg sok alhűbéres közötti megosztása jellemzi. A hűbérúr hatalma, mint minden uralkodóé, nem járadék-jegyzékének terjedelmén, hanem alattvalóinak számán nyugodott, s az utóbbi az önállóan gazdálkodó parasztok számától függött. Ezért Anglia földje, ámbár a normann hódítás után óriási báróságokra osztották, amelyek közül egy-egy gyakran 900 régi angolszász lordságot zárt magába, mégis kis paraszti gazdaságokkal volt teleszórva, amelyeket csak itt-ott szakított meg egy-egy nagyobb urasági birtok. Ilyen viszonyok - a városok egyidejű virágzása mellett, ami jellemző a XV. századra - lehetővé tették a népnek azt a gazdagságát, amelyet Fortescue kancellár oly ékesszólóan írt le „De laudibus legum Angliae” című munkájában, de kizárták a tőkegazdagságot. A tőkés termelési mód alapját megteremtő forradalmi átalakulás előjátéka a XV. század utolsó harmadában és a XVI. század első évtizedeiben játszódik le. Egy tömeg szabad prédává lett proletárt dobtak a munkapiacra a hűbéri kíséretek feloszlatása által, amelyek, mint azt Sir James Steuart helyesen jegyzi meg, „mindenütt haszontalanul töltötték meg a házat és az udvart”. Ámbár a királyi hatalom, maga is a polgári fejlődés terméke, abszolút uralomra való törekvésében erőszakkal gyorsította e kíséretek feloszlatását, semmiképpen sem volt egyetlen oka annak. Sőt a királysággal és a parlamenttel éles ellentétben levő nagy hűbérúr hasonlíthatatlanul nagyobb proletariátust teremtett azzal, hogy erőszakkal elkergette a parasztságot arról a földről, amelyre annak ugyanolyan hűbéri jogcíme volt, mint neki magának, s hogy a parasztok községi földjét elbitorolta. A közvetlen lökést ehhez Angliában főként a flandriai gyapjú-manufaktúra felvirágzása és a gyapjúárak ennek megfelelő emelkedése adta meg. A régi hűbéri nemességet elnyelték a nagy hűbéri háborúk, az új nemesség kora gyermeke volt, amely kor a pénzt a hatalmak hatalmának tekintette. A szántóföldet juhlegelővé változtatni - ez lett tehát a jelszava. Harrison „Description of England. Prefixed to Holinshed’s Chronicles” című munkájában leírja, hogyan teszi tönkre a kisparasztok kisajátítása az országot. „What care our great incroachers!” (Mit törődnek ezzel a mi nagy bitorlóink?) A parasztok lakásait és a munkások cottage-ait erőszakkal lerombolták, vagy az enyészetnek adták át. „Ha - mondja Harrison - a lovagi birtokok régebbi leltárait összehasonlítjuk a mai állapottal, azt látjuk, hogy számtalan ház és kis parasztgazdaság eltűnt, hogy az ország sokkal kevesebb embert táplál, hogy sok város hanyatlóban van, ámbár néhány új felvirágzik... Sokat tudnék mesélni olyan városokról és falvakról, amelyeket juhlegelők kedvéért leromboltak, s ahol már csak az urasági házak állnak.” E régi krónikák panaszai mindig túlzottak, de pontosan megmutatják, hogy milyen hatást tett a termelési viszonyokban végbemenő forradalom magukra a kortársakra. Fortescue kancellár és Morus Tamás írásainak összehasonlítása rávilágít a XV. és a XVI. század közötti szakadékra. Az angol munkásosztály - mint Thornton helyesen mondja - a maga aranykorszakából minden átmenet nélkül a vaskorszakba zuhant. A törvényhozás megrémült ettől a forradalmi átalakulástól. Még nem állott a civilizációnak azon a fokán, amelyen a „wealth of the nation” [a nemzet gazdagsága], azaz a tőkeképzés és a nép tömegének kíméletlen kizsákmányolása és elszegényítése minden állami bölcsesség ultima Thule-ja [végső határa]. VII. Henrikről szóló történelmi munkájában Bacon ezt mondja: „Ebben az időben (1489) megsokasodtak a panaszok arról, hogy szántóföldeket legelőkké (juhlegelőkké stb.) változtatnak, amelyeket néhány pásztor könnyen ellát; s az időre, élethossziglanra és évi felmondásra kiadott bérleteket (a yeomanek nagy része ebből élt) urasági földekké változtatták. Ez a nép pusztulását, s ennek következtében városok, templomok pusztulását, a tizedek megcsappanását okozta... A király és a parlament bölcsessége ez idő tájt csodálatos volt e visszásság gyógyításában... Intézkedéseket hoztak a községi földek ez elnéptelenítő elbitorlása (depopulating inclosures) és a nyomában járó elnéptelenítő legelőgazdálkodás (depopulating pasture) ellen.” VII. Henrik egyik törvénye (1489. 19. c.) megtiltotta mindazoknak a parasztházaknak a lerombolását, amelyekhez legalább 20 acre föld tartozott. VIII. Henriknek uralkodása 25. évében hozott egyik törvénye megújítja ugyanezt a törvényt. Többek közt azt mondja, hogy „sok bérlet és nagy állatcsorda, különösen juhnyáj halmozódik fel kevesek kezében, ami által a földjáradékok igen megnövekedtek és a földművelés (tillage) nagyon lehanyatlott, templomokat és házakat leromboltak és a nép megdöbbentően nagy tömegei képtelenné váltak arra, hogy magukat és családjukat eltartsák”. A törvény ezért elrendeli az elpusztult parasztházak újraépítését, megszabja a szántóföld és a legelő közti arányt stb. Egy 1533-ból származó törvény arról panaszkodik, hogy némelyik tulajdonosnak 24000 juha van, s az egy személy által birtokolható juhok számát 2000-re korlátozza. A nép panaszai, valamint a kisbérlők és parasztok kisajátítása ellen VII. Henrik óta vagy 150 éven át folyamatosan kiadott törvények egyaránt hasztalanok voltak. Bacon elárulja eredménytelenségük titkát, anélkül, hogy tudna róla. „VII. Henrik törvénye - mondja „Essays, civil and moral” című munkája 29. szakaszában - mély és csodálatra méltó volt, mert meghatározott normálméretű gazdaságokat és parasztházakat teremtett, azaz olyan terjedelmű földet tartott fenn számukra, hogy eléggé gazdag és nem szolgai helyzetű alattvalókat hozhassanak a világra és hogy az eke szarvát tulajdonosok és ne béresek tartsák kezükben” („to keep the plough in the hand of the owners and not hirelings”).

A KKE30 rendezvénysorozata az előkészítő munka milyenségétől függetlenül ünnep és születésnap. Az ünnep mélysége és szellemisége az eddigi mulasztásaink, illetve elvégzett munkáink és elkötelezettségünk keverékéből fog állni. Magunknak is be kell vallanunk az Egyesüléshez való viszonyunkat, a jövőbeli hozzáállásunkat, illetve azt is, ha ez már idejétmúlt és nem folytatható. Ezeknek a gondolatoknak a megszülése és kimondása perszonális feladat minden tag számára.

1985-ben Makovecz Imre 14 kérdést tett fel a Magyar Élő Építészet kiállítás kapcsán a résztvevőknek. A kérdések ma is időszerűek, de ma magunkra vonatkoztatva még élesebben és konkrétabban merülnek fel. Megpróbáltuk aktualizálni őket. Kérünk, válaszolj minden kérdésre.

1.Mi az a hajlam, ami téged a KKE-hoz vezetett? 

Erre az előző részben válaszoltam.

2.Számodra jelent-e még valamit a szerves gondolkodás? Számodra ma mit jelent a KKE? 

Ha a fent definiáltakat értem rajta, akkor a remény felől való gondolkodást jelenti. A Kós Károly Egyesülés egy heroikus és bukott próbálkozás emléke, csontváza. Kicsit szép, kicsit szomorú emlék, hisz magam is szerény mértékben e próbálkozás része voltam ifjú koromban és így jelenti ifjú koromat.

3.Mi változott az elmúlt 30 évben a világban, ami még aktuálisabbá teszi a szerves gondolkodást?

Az Apparátus gyorsabb sebességbe kapcsolt. Módszerei kifinomodtak. Negyven éve bukott meg a legdühöngőbb kommunista-náci utópia, a polpotista népirtó rémuralom Kambodzsában. Harminc éve bukott meg Ceaușescu Romániában, de addigra ő már -ha gyilkos- de mégis nevetséges, elavult figura volt. A kettő között volt a konzervatív forradalom és a modern/posztmodern átállás. Mit jelent ez? Han Byung-Chul Németországban élő koreai filozófus úgy fogalmazza meg, hogy a Michel Foucault által a XIX. és XX. századi kapitalizmus leírására bevezetett biohatalmat felváltotta a pszichohatalom, azaz a hatalom (azaz az Apparátus) most már nem elsősorban az embert, mint biológiai lényt akarja kontrollálni, és a termelésben mozgósítani, hanem a teljes emberi pszichét is, vagy elsősorban azt. Ha az Apparátus kontrollálja az ember lelkét, akkor irányítja testét is. Ez a folyamat sem új persze, hisz’ már Robespierre új nép létrehozataláról elmélkedett (ami már lelkében megtisztult a múlt hitványságától -azaz az élcsapat kipurgálta), majd követte őt a nemes ösvényen Lenin és Hitler, illetve Goebbels is. A posztmodern kor azonban a goebbelsi eszközök hatékony, számítógéppel segített elterjesztését jelenti. Sőt. Most az emberi kapcsolatokat is sikerült gépesíteni és kontrollálni. A Kós Károly Egyesülés az átállás áldott, többé-kevésbé kontrollálatlan átmeneti zónájában tudott létrejönni. Az eltelt harminc esztendőben a pszichohatalom nagymértékben kiépült, a helyzet sokkal nehezebb. Ráadásul még abban sem lehetünk biztosak, hogy valódi, véres diktatúra nem fog kiépülni, minden oldalon erősödnek a szélsőségek, ideértve a bal-, a „jobb-” és a liberális oldalt is. Soha a szerves gondolkodásra nagyobb szükség nem volt, soha reményre nem volt nagyobb szükség.

4.Létezik-e még kelet-nyugati alternatíva a világunkban? Mi lépett a helyébe? Van-e erre válasza a szerves gondolkodásnak? Van-e válasza a KKE-nek?

A Kelet, ahogyan azt az antropozófia leírja (ahol túlsúlyba szokott kerülni a szellemi élet, a többi kárára) a szellemi valóságban van, sem Kína, sem Oroszország nem az (az oroszok minden irracionalitása dacára). Valójában az Apparátus egy. Részletkérdés, hogy vezető kasztja zsidó, angolszász, bolsevik, náci vagy kínai, fenekedjenek ezek esetleg bármily véresen is egymásra a kiváltságolt helyekért. Van persze különbség, és ha mindenképp választani kell, akkor persze inkább Emmanuel Macron és a Wall Street uralkodjék rajtunk, mint Kim Dzsong Un, és itt van persze szerepe bizonyos európai tradícióknak, de alapvető jellegzetessége a rendszernek, hogy az emberiségre, vagy a Földre egy nagy termelő gépezetre tekint. Nem pedig olyan helyként, amit valamilyen módon, ha töredékesen, és nehezen megfoghatóan, de össze lehet kötni az Éggel. Ez utóbbi volna az emberiség, s így a szerves építészet művelőinek feladata. A KKE már -úgy vélem- elásta, eljátszotta erre kapott tálentumát.

5. A tárgy és természet szerepe hogyan változott az elmúlt 30 évben a Föld jövője szempontjából?

Egyre reménytelenebbül jeltelenednek, jelentéktelenednek el a tárgyak. Ezt a gyermekeimnél látom, akiket már olyan dömping játék önt el, hogy alig ragaszkodnak hozzájuk. Eldobják. Ez a szemét kultúrája, amely természetesen elönti a világot.

6.Van-e új geometriája és anyag használata a szerves építészetnek?

Folytatom a múltkor megkezdett elmélkedést:Az építészet, és vele az alkotni vágyó emberiség harmadik útja valamifajta új hagyománynak, pontosabban hagyományokat létrehozó társadalomnak a kiharcolása, és az új alkotói rétegnek és feltételeinek a megteremtése. Ide tartozik az Earthship, a biodinamikus gazdálkodás, kézművesség stb. stb. A Céhvel én ezt céloztam meg, biztos vagyok benne ugyanis, hogy enélkül a mechanon művészetpusztító dübörgése fog folytatódni, sőt fokozódni. De ez -bár szükséges- még nem elégséges (noha még az is erősen kétséges, hogy lehetséges-e egyáltalán), mert az új kereteket is meg kéne hozzá határozni, a régi hagyomány (akár népi, akár "magasművészeti") ugyanis szerintem nem visszahozható. A negyedik pedig pont annak a matematikai új világnak a felfedezése, ami az utóbbi évtizedekben létrejött. Tudniillik a mechanikus materializmus azért is fújt ki, mert matematikai és világleíró alapjai is megdőltek (vándoriskolai tevékenységünk egy része pont annak megfigyelése volt, hogy a művészet, főleg az építészet nemcsak, hogy a világképet tükrözte mindig is, de legtöbbször konkrétan a világ matematikai képét is!). Na most itt jönnek az igazi formaproblémák. Ugyanis itt is két ágra válik a dolog: ide sorolható ugyanis -szintén részben- Makovecz és Csete, mint pionírok, de Zaha Hadid, az egykori matematikus és művész, sőt a Zaha Hadid stúdió, mint kapitalista vállalkozás is. Az egész generatív és parametrikus, új számítástechnikai lehetőségeket használó építészet. Na most itt látszik, hogy ez az egész simán lehet egy további gépesedés, gépiesedés felé vezető újabb lépcső is. Én sajnos abszolút nem látom az átmenetet a Szűcs Endre fémjelezte helyi hagyományon alapuló, talán legkedvesebb, de valamilyen mértékban hamis nosztalgikus világ, az earthship amatőr magaskultúraalattisága (viszont bátor és határozott kivonulása és organikussága) -még ha ezt kicsit építésziesebben, a tiszta gesztusok szintjére is redukáljuk és elhagyjuk az amatőr formalizmust, a makoveczi őshagyományhoz nyúlás és új -de nagyon egyéni- formanyelv, valamint az új matematika (ami egyébként sok szempontból magyarázza a régi -vernakuláris , de nem mérnökien tudatos formákat) között. És nekem például se matematikai tudásom, se számítógépismeretem (ha szükséges?), se tehetségem nincs, hogy ezt áthidaljam. Ezért sem akarok építészettel foglalkozni (most amellett, hogy professzionálisként, mégha adódna is rá lehetőség, de nem is adódik hál'Istennek, már az első pontnál kicsinálna a bürokrácia), csak az bánt, hogy a papíron való építészkedés is a fent vázoltak miatt egyre inkább csak kudarcélménnyel lát el. Egyszóval azon őrlődöm, hogy miközben a geometriai új -természethez közelálló- formái jelennek meg, helyesebben fejtődnek meg, amelyek a népművészetben, a vernakuláris építészetben és az organikus épített struktúrákban jelen voltak, de nem tudatosan (?) és a magas építészet derékszögű harmóniákon (még a barokkot is ideértve) alapuló világának némileg ellentmondva, amiben óriási lehetőséget látok, de ha ehhez külön egyetemet kell elvégezni, vagy legalábbis a számítógépre bízni magunkat, akkor valamit elrontunk. Szemléltetésként: egyszer Török Ádám akkori munkatársammal egy Pilisvörösvárra tervezett (és persze elutasított) valódi ökológikus ház formai kitűzésén vitatkoztunk. Mondta, nem helyes, ha csak úgy gondolatformán kézzel rajzolom, át kellene szerkeszteni, hogy körívekből kijöjjön. Én meg, hogy a kontúrnak a földfelszín morfológiájához kell idomulnia, az meg nem körív. Mindkettőnknek igaza volt, a földfelszínt (csak bizonyos formák esetében?, nem tudom) fraktálgeometriával lehet leírni, de az meg hihetetlenül bonyolult. És akkor még csak egy kontúrról beszélünk. Vagy: leírhatóak-e matematikailag Makovecz Imre felső-krisztinavárosi templomának tornyai? Vagy atlantiszi metamorf víziói? És jó-e ha leírjuk? Szerintem nagyon fontos, hogy tiszta geometriáról beszéljünk, de nem szabad, hogy az alkotás a gép markába essék. Hol a határ?

7.A világ építészetének termék orientált eluralkodása, hogy találkozik a szerves építészet archetípusokra épülő rendszerével? Találkoznak-e egyáltalán?

Találkozik és korrumpálja, akár akarat ellenére fölvásárolja azt. Megeszi. Először csak a nyílászárókat szerzi meg. Aztán a gépészetet. Aztán a hőszigetelést. Azután az övé lesz szőröstül-bőröstül, úgy, hogy észre sem vetted.

8.Megjelenik-e a szerves gondolkodás a fiatal nemzedék látókörében? Megjelenik-e az oktatásban, az építészképzésben?

Egyre kevésbé. A 3. kérdésnél leírtak itt is nyomasztóan jelentkeznek. Szubjektív érzéseim alapján írom csak, de én úgy látom, hogy nem csak a KKE hanyatlott le, de csökken az egész „népi” kulturális mozgalom ereje, főleg pedig ellenkulturális mozgalom jellege. Már csak nem is szubkultúra, ahogyan egykor Ekler Dezső definiálta. De ne legyen igazam.

9.Véleményed szerint mi volt a KKE-nek a karaktere, tartalma és célja?

A KKE-nek az Apparátus hamis valóságával szemben kellett volna valami valódit fölmutatnia, és egy új, céhes építészközösséget létrehoznia, amely képes egy olyan életet élni, amely nem rabszolgája a Tőkének, az Államnak, a versenynek, a hatékonyságnak, az építtetőnek, a hatóságnak, a presztízsnek, a sikernek, a pénznek, hanem szabad polgárok közössége, amely hagyományait tovább képes adni a következő nemzedékeknek, és így egy szerves világ egyik első építőeleme lehet.

10.Ezek, hogyan változtak Makovecz Imre halála óta?

Már bőven Imre bácsi életében, sőt mindjárt a KKE alapításától kezdve, Makovecz minden erőfeszítése dacára, de halála után különösen megindult az Egyesülés tönkretétele. A célok elhomályosodtak, amit megkönnyített a szabályok tisztázatlansága, a Mester túlzott jóhiszeműsége, és a rendszerváltás eufóriája és (nyugati) kapitalizmus iránti naiv bizodalma, a tisztességes piac illúziója. Az egyes tagszervezetek versenyezni kezdtek egymással (nem minőségben, hanem piacszerzésben, befolyásban, profitmaximalizálásban). A mesterek a vándorokat kizsákmányolható védtelen munkaerőnek, egyben leendő konkurenciájuknak kezdték tekinteni. A tudás nem öröklődött. A hagyományok megszakadtak. A szellemi munka egyre kevesebb lett. Az Egyesülés idejekorán megvénhedett, de valós vének nélkül, mert azok a mesterek, akik esetleg elérték azt a kort, amikor már nemcsak tudásukat, hanem bölcsességüket oszthatnák meg a többiekkel sokszor nehéz helyzetbe kerültek (hagyták őket kerülni?), amit legföljebb az állami elismerés (MMA) ellensúlyoz, de egyben csökkenti is a közösség autonómiáját. A szerves építészet egyszerűen fogalmazva divatjamúlttá vált.

11.Mi jövője a KKE-nek? (van-e jövője?)

Nincs. Már késő.

12.Kivel és mivel kell kapcsolatot keresni a megújuláshoz a KKE-nek?

A Kós Károly Egyesülésnek, jelen formájában valószínűleg vége van. Vagy vége kellene legyen. De történetének negatív és pozitív tanulságait le kell majd szűrni, mert nem kicsi dologról volt szó. Számomra a fő tanulság, hogy komolyabban kell csinálni, és kevésbé jóhiszeműen. Sem az ellenség erejét nem szabad alábecsülni, sem pedig saját kiválóságunkat, megvesztegethetetlenségünket, pártatlanságunkat túl. Olyan közösséget kell létrehozni, aminek szigorú szabályai vannak, amiknek megtartását az megköveteli. Tisztában van az ellenséggel, és annak eszközeivel. Hasonlóképpen saját céljaival. Ez a céh.

13.Milyen szerepet szánsz magadnak ebben a jövőben?

Ez azonban még kevés. A KKE létrehozatalához szükség volt Makovecz Imrére (de neki pedig társakra; Kampisra és Dévényire és a többiekre), egy olyan szellemi tudású és karizmatikus személyre, aki képes volt ekkora munkára, a szellemi célokra való rámutatásra és az emberek lelkesítésére, megmozdítására. Én sajnos nem vagyok ilyen személyiség, sem tehetségben, sem tudásban, sem vonzerőben és így valószínűleg nem is vagyok képes céhet létrehozni. Jelenleg másban se nagyon látom ezt. (Ilyen nehéz hát céhet alapítani? Az elején, ellenszélben, úgy vélem, igen. Később valószínűleg sokkal könnyebb. Talán túl könnyűvé is válhat).

14.Mi a te lehetőséged, célod ezen belül? Mi az, amit te adhatsz?

Leírom, ami tanulságot leszűrtem. Több lehetőségem nincs.

30 esztendős a Kós Károly Egyesülés, a magyarországi szerves építészek szövetsége. Egy céh-kezdemény tulajdonképpen. Lelkesítő, tanulságos, de szomorú történet is az övé. Tagjai számára a vezetőség (?) egy kérdőívet küldött szét, annak megválaszolását kérve, mely egy , a legfontosabb alapító, Makovecz Imre 1985-ös kérdéssorára alapul. Szétküldték az eredeti kérdéssort is. Nem vagyok tagja a KKE-nek (hogy miért nem, annak is hosszú sora van), véleményemre a kutya sem kiváncsi, főleg, hogy azok az olvasóim, akikről tudok nem építészek, így lehet nem is értitek a kérdések egy részét. Ezzel együtt úgy döntöttem, megválaszolom mindkét kérdéssort, mert a válaszok nagyon sokat árulnak el arról, miért is írom ezt a blogot, és hogy milyen gyakorlati jelentősége van mindannak, amiről itt irogatok. Elsőnek, ez alkalommal az eredeti, Makovecz féle kérdéssort adom közre, a másodikat pedig terveim szerint következő alkalommal. Íme:

Kedves Barátom

Úgy érzem, eljött az ideje annak, hogy a ma­gyarországi szerves építészet szervezetileg és szellemileg is a nyilvánosság elé lépjen, kije­lentse magáról azt, ami a lényege és a feladata.

Korábbi korszakunk a mellőzés, az üldözés, a perifériára szorítás kora volt. Ez a hosszú idő

néhányunknál 20,22 év - hozzászoktatott ahhoz, hogy gondolatainkat, céljainkat ne fogalmazzuk meg egyenesen, hanem rejtsük el, hiszen ez kény­szerű harcmodorunkhoz hozzátartozott. Félő, hogy aki sokáig hallgat, annak a gondolatai is elné­mulhatnak.

1. Mi az a hajlam, ami téged a szerves építé­szeti formákhoz vezetett? Mert gondolom, a példa­képek kiválasztása mögött, a józan belátás mö­gött is eredetileg egy hajlam, a személyiségnek egy sajátos hangulata áll.

Sosem szerettem a modern világot, ez gyerekkoromban a nagyszüleim generációjának (akkor még nem tudtam, hogy ez a II. vh. előtt felnőtt generáció az egyik utolsó maradványa az ancieme régimenek), az ő tárgyaiknak a szeretetét, majd a természet szeretetét, a „népi” (valójában népi -de jelentős mértékben azon keresztül őskultúrai- gyökerű urbánus , bizonyos értelemben posztmodern) művészeti alkotások szeretét, az ezekhez vonzódást jelentette.

2. Mi a szerves gondolkodás? Törekvés csupán békében élni a természettel, vagy ráébredés csu­pán, hogy a saját természetűnk is a világhoz tar­tozik, minden dialektika nélkül?

Erre természetesen sokféle válasz létezik, több is igaz. Én most egyszerűen (és nagyon tágan értelmezve) azt válaszolom, hogy szerves építészet mindaz, ami nem az Apparátus építészete. Szerves gondolkodás mindaz, ami nem az Apparátus gondolkodása, mindaz a gondolkodás, ami még nem gépiesedett, ilyen értelemben nem vált absztrakttá a létgépesítés során. Minden, ami az életből fakad. Ami szellemtől átitatott. Ez nem ideológia vagy stílusfüggő. „Organikus” is lehet szellemtelen, és -bár ellentmondásos, hisz a modernizmus elvben az Apparátus legőszintébb művészeti doktrínája, de „modernista” is átszellemesült.

3. Mi változott a világban, ami a szerves gondolkodást és annak irányát szükségessé tette? Megelégeltük az absztrakciót és mentjük, ami ment­hető, vagy az általános félelemmel szemben az ön­ismeret útján keresünk önálló válaszokat kérdé­seinkre?

A ’70-es, ’80-as évekre a modernista ideológiák elvesztették vonzerejüket (ha hatalmukat nem is és lehet, hogy csak egy időre, de egy időre mindenesetre), és a gondolkodó emberek kezdték fölismerni, hogy valami nem jól van a szép új világgal. Kommunista sivárságban mindenesetre, de másutt is. A modernizmus dübörgése egy pillanatra leállt, és ez lehetőséget adott a körültekintésre. Ennek mélysége a körültekintő személyétől, szellemétől függött. A sekély szellemiség azonban nyitva hagyott ajtórés az Apparátus számára…

4.a/ A világ keleti-nyugati alternativája mi­lyen károkat okozott? Látható-e a világban olyan mutáció, amely e kettősen működő manipulációnak eredménye?

Nem a világ keleti-nyugati alternatívája okozott károkat (noha persze okozott, nem is csekély mértékben), hanem annak illúziója, hogy a kettős manipuláció közül az egyik biztosan jó, ha ilyen mértékben ellenségeskednek egymással. És hogy a megosztottság miatt nem létezik már Európa, úgy ahogy létezett. És hogy Nyugat Európában még létezik. Ezt a ’80-as évek konzervatív forradalma még tetézte. Azt hittük, az európai kultúra helyreállhat. Valójában a vasfüggöny leereszkedése Nyugat -Európának nagyon jót tett, mert a nyugati Tőkét tárgyalóasztalhoz kényszerítette a nyugat-európai (és részben az amerikai) szakszervezetekkel és államokkal. Ez a hatalommegosztás hozta létre, vagy hagyta meg a nyugati világ még mindig relatíve erős középosztályát, és az ottani társadalmak jólétét. De ez bizonyos szempontból csak tovább erodálja az európai kultúrát…

b/ Van-e a szerves gondolkodásnak erre vá­lasza? Van-e módszere?

Erre, és a következő pontban fogok válaszolni!

5.és 6. Mi a tárgy szerepe a természetben; és abban a környezetben, amely a Földet negligálja és föláldozza?

Van-e geometriája a szerves építészetnek?

A tárgy -nem tudom, hogy a természetben-e (van tárgy a természetben?), de a hagyományban mindenesetre mindig jelentéssel bír. Ha van olyan (de nem biztos, hogy van), amelyik nem bír kifejezett jelentéssel, akkor az csak, mint a természet része van jelen. Esetleg az emberi rend, rendrakás többé-kevésbé spontán, szinte természeti jelenség szerű eredménye, mint egy fatuskó, amire ráülünk, kövek, amiket összehordunk fallá. De már ekkor is -tudatosan és öntudatlanul is, ahogy a Szellem átjárja őket- jelentést kezdenek fölvenni, nagyon hasonlatosan ahhoz, ahogy Andy Goldsworthy alkotásai egyszerre természeti alkotások és jelek. Ezek a jelek aztán legtöbbször attribútum szerűek. Hagyományosan nem voltak „használati tárgyak”, noha természetesen használták őket. A funkcionalizmus tulajdonképpen a szellemtelenítés kifejezése, nem véletlen, hogy ezek a tárgyak nem is használhatók jól. A tárgyak eredetileg mindig jelentenek valamit, részben tudjuk, vagy tudtuk, hogy mit, részben nem, csak öntudatlan módokon értjük meg. De azt állítom, hogy a tárgyak csak annyiban szolgálták a használatot, amennyiben azok esztétikai/szellemi/mágikus tulajdonságai részét képezték e használatnak. Nem tudom, hogy e jelentéseknek az emberiség mekkora része és milyen és mekkora módon volt tudója, mindenesetre átörökítésüket a kánonok biztosították. Megfigyelhető, hogy az új kánonok legtöbbször válságidőszakokban jöttek létre, és ha belegondolunk, ez természetes is. Mindezek alapján gondolom, hogy az építészet, és az őt legtöbbször követő a tárgyalkotás nagyon durván határterülethez érkezett: a hagyományos építészetet fölszámolta a kapitalizmus, a modernizáció már vagy 120 éve: ennek két alappillére volt (Európában): a klasszicitás mítosza, ennek filozófiájával és kozmológiájával és -góniájával. A pitegóreus, platonista, neoplatonista, kepleri stb. (félig-meddig még a newtoni is) világkép (érdekes és számomra nem megválaszolt, de nyugtalanító kérdés, hogy a gótika hogy sorolható be), és az erre épülő, de hagyományként jelentkező klasszikus formarendszer, a másik pillér pedig az építői hagyomány; a céhek, mester-tanítvány viszony, különféle, akár egymást tagadó építőhagyományok és helyi jellegzetességek, ide értve a teljesen más gyökérből táplálkozó népi hagyományt is. Ezek együttesen alkottak egy érdekes pattern language-et, ez a hagyományos európai építészet, művészet és tárgyalkotás. Ebből mostanra az összes ág kidőlt. A modernizáció létrehozta az iparosított társadalmat és ennek építészetét, de az max. 50 év alatt kifújt, pontosabban érvényét vesztette, de a posztmodern játékos eklektikája, múltba nyúlása se működik. De megdőltek a mechanikus materializmus filozófiai alapjai is (mégha a rendszer dübörög is). Ebben a helyzetben szerintem a következő utak állnak rendelkezésre: az egyik a modernitás folytatása, de immár annak valódi -és reklám-posztmodern- jellegét fölvállalva egyfajta teljesen technicista, tőkekiszolgáló és garantáltan művészetmentes építés létrehozatala, illetve folytatása, hiszen a bürokrácia és a gazdasági verseny teljesen ilyen irányba visz, lassan tilos is lesz másmilyet csinálni... ez a tárgy szerepe abban a környezetben, amely a Földet negligálja és föláldozza. Az eredmény a földet elborító szemét, amely növekszik és antitárgy halomként elidegenít a Teremtéstől. Ez a környezetszennyezés egyik formája. Ebbe nem (elsősorban) a bálnák, majmok, méhek pusztulnak bele, hanem az emberi szellem. A második út valami nagyon egyéni zseni-művészet, metaforikus elmondása annak, hogy minden egész eltörött (Janáky, Wang Shu, de tulajdonképpen ide tartozik Ban Shigeru, Kuma Kengo, sőt részben Makovecz is, sőt a mai építészetből szinte mindenki, akit kedvelek, részben még Ekler is). Innen a következő kérdőíven fogom folytatni, mert itt érkezünk el a mostani időhöz.

7.A tektonika e tárgyak nehézkedése, vagy a tárgyak kiemelkedése és felszabadulása a túlter­helés szenvedéséből?

Az architektura a tektonika költői metaforája, vagy metamorfózisa?

Abból, amit az imént a tárgyról írtam, az következik, hogy az ember rendet tesz (Ép-ít), akkor ezt nagyrészben, mint a természet része teszi - ez a rend tulajdonképpen maga a tektonika- ami ekkor a tárgyak nehézkedése, részben pedig, mint az isteni szféra képviselője, ami lehet a tárgyak kiemelkedése és felszabadulása a túlter­helés szenvedéséből -de ebben azért van konfliktus, harc is. Ez az architektura.

Az épület a föld átalakult növekménye, vagy egy
független szellem egyesülése a föld anyagaival?

Mindkettő, lásd fent.

Van-e az Építész választott anyagainak kánonja?

Az anyagoknak is van (illetve volt) attributális jelentésük, de leendő hősömmel, John Ruskinnal nem teljesen értek egyet abban, hogy az anyagszerűség feltétlenül cél volna. Mint ez a fent elmondottakból (nehézkedés-kiemelkedés stb.) látszik is. Hogy a technika mai, hamis anyagai mennyire használhatóak (azon felül, hogy a műszaki követelményeknek egyáltalán mennyire felelnek meg) nehéz kérdés. Laikus olvasók számára elmondom, hogy a dillemmát nem a tudományos eredményként fölfedezett új szerkezetek (szénszál, új üveg és acélszerkezetek stb.) alkotják elsősorban, hanem pl. a műanyag festékek, hőszigetelések, fedések, az elidegenítő, és legtöbbször „gagyi” (de relatíve olcsó) építőanyagok használata.

8 .Van-e ellensége a szerves világszemléletnek és épitészetnek?     Mi az? Van-e módszere, mik az eredményei stb.?

Természetesen. Ellensége az Apparátus. Módszerei már érdekesebbek: üldözés, tiltás, nem hatékonynak mondás, drágának mondás, elavultnak mondás, divatosnak mondás, elfogadhatónak mondás, választhatónak mondás, magyarnak mondás, egyedül igaznak mondás, az Apparátussal összebékíthetőnek mondás. Perifériára szorítás. Mainstreambe emelés. Fölvásárlás. Verseny szervezése a szerves világszemlélet hívei között. Annak fölismertetése, hogy a másik nem társad, hanem versenytársad. És hogy ha ezt fölismerted, akkor csalj is, lopj is, hazudj is, hogy le ne maradja az öldöklő versenyben.

9.Van-e a szerves gondolkodásnak olyan karak­tere, tartalma és célja, mely ellenfeleinek átlát­hatatlan? 

Van. Nem tudnak mit kezdeni az élet teljességével. Mindaddig, amíg teljes, hagyományokkal, renddel, ne adj’isten szeretettel átszőtt közösségi élettel találkoznak, nem tudnak ártani. Ennek megtörése a céljuk. Utána már maguktól győztek.

10. A szerves építészetnek van-e kapcsolata a népművészettel. 

Van, mégpedig háromféleképpen: Az első a „magas” szint. A népművészet az, amely a „barbár” és így nagyrészben az őskultúrai hagyományt átörökítette. És ez az a hagyomány, ahol még a leginkább feltételezhető, hogy a tárgyak, jelek jelentése még ismert volt. Ezért nyúlt hozzá Bartók, Makovecz, Brâncuşi, és még sokan. A második szint a regionalitás. A népművészet, különösen a népi építészet az, amely általában egy táj karakterét a legjobban magába olvasztja (ez is jelentés, csak másféle). Elsősorban ezen a szinten mozog minden regionalista, a Kenneth Frampton követőktől Salamin Ferencen át Szűcs Endréig. Sőt: a posztmodern építészet jellemzője, hogy narratív, metaforikus mondanivalóját (amiről már fönt szóltam bővebben) egyfajta „szubsztrátum” modern környezetbe helyezésével mondja el. A nyolcvanas években ez leggyakrabban a klasszikus építészeti nyelv volt. Ez divatját múlta. Ma viszont nagyon sok helyen a népi, vernakuláris, vagy hagyományos regionális építészet kezdi el átvenni helyét -leggyakrabban, de nem kizárólagosan ázsiai építészeknél (Wang, Kuma, Vo Trong Nghia, de Zumthor, Caminada stb.) Ők nem feltétlenül sorolhatók a szerves építészethez, de a világ élvonalába igen és a regionalitás óriási hatását jól mutatják.A harmadik szint a cselekvés szintje. Akik nem elsősorbán formát, hanem életmódot, anyaghasználatot, tájhasználatot tanulnak a népi építészettől. A vályogból, sárból építés, earthship, hippi-építészet, bio-öko stb. mind idesorolható.

Kérdés, hogy a három szint között miért oly kicsiny az átfedés? És létrejöhet-e szintézis? Vagy létre is kell-e jönnie?

11. Miért nem tudjuk elolvasni az 'írásos' min­tákat? Miért hermetikus a népművészet azok számá­ra is,akik csinálják, vagy csinálták?

A népművészet jeleinek megfejtésére van-e remény? Fontos-e a szerves gondolkodás számára a népművé­szet, mint egy több ezer évvel ezelőtti informá­ciós rendszer? Mit adhat a XX. sz. végén?

Az imént azt írtam, hogy feltételezhető, hogy a jelentések ismertek voltak. Feltételezhető, de nem bizonyos. A hagyományos művészet nem tudni akart, hanem követni, amint arról már írtam. Mindaddig, amíg az (építő)hagyomány a társadalomban szervesen jelen volt, azzal koherens volt, ez jól működött. De a szervesség a modernizációval megszűnt. A XX. században sokan tettek kísérletet a Hagyomány felfejtésére, hogy immár közvetlenül a jelentéshez nyúlhassanak egyéni módon. Akár filozófiailag (Hamvas, Evola, Heidegger stb.vagy Lükő Gábor, Pap Gábor), akár művészileg (Bartók, Makovecz, részben Beuys). Teljesen sohasem sikerült, egyénileg, nagy alkotóknál, mint a felsoroltak többsége igen. De követhető kánon nem jött létre, igaz, az Apparátus uralma alatt nem is jöhetett. Az 5. és 6. kérdésre adott hosszú válaszomban a kérdés formai oldalát már érintettem. Kérdés, hogy valamiféle szervesség létrejöttéhez szükséges-e a népművészet, vagy az őskultúra jeleinek megfejtése, vagy csak követése, vagy az se? Sajnos nem tudom. Az valószínű, hogy alkotói autonómia (céh) szükséges, valószínű, ismétlem, hogy nem elégséges. Fontos megemlítenem, hogy amit hagyományos világnak mondok, az Apparátus előtti világ már nem volt tökéletes szerves egységben sem a természettel, sem az isteni szférával, súlyos hiba volna ezt hinni. Az már megszűnt a Paradicsomból való kiüzetéssel, az Aranykor elvesztésével, vagy nevezzük akárhogy. Ezért én nem is hiszem, mint azt a blog bevezetőjében írtam, hogy ilyen helyreállítható volna, sőt életveszélyes dolognak tartok minden ilyen próbálkozást. Ráadásul az, amit szervességnek nevezünk nemcsak az öshagyományból származhat -szerintem- hanem létrejöhetnek újabb jelentések is. Ezért vagyok konzervatív.

12. Ha az emberi társadalmat metatermészetnek tekintjük, mi benne ma a természettől idegen elem? Mi a célja ennek az idegen elemnek?

Az Apparátus világa nagyrészt természettől idegen. Bár „piaci” logikája egyfajta „evolúciós” természetanalógián alapul (legalábbis pénzközpontú és náci változata -a kommunista nem, ezen is vesztettek rajta), de valójában az általam második névadásnak nevezett aktus során a legdurvább mechanikus materialista absztrakt elvek mentén alakították át a világot. Ha ez a keretrendszer nem lenne, kapitalizmus, Apparátus sem lenne.

.13. Mi ennek az idegen elemnek a jövője, mi a jövője ezzel összefüggésben a szerves világszemléletnek? Mi az automatizmus alternativája?

Ahogy William Morris megírta, ha a kapitalizmus (és Hamvas szavaival a létgépesítés) folytatódik, akkor elpusztul a művészet, elpusztul az emberi szellem. Ebben az esetben lényegtelen részletkérdés, hogy elpusztul-e a Föld, vagy ellenkezőleg az örökéletű ember-robot kiborgok tökéletesen önfenntartó gépesített paradicsoma következik-e el. El kell érni, ki kell harcolni az alkotás, a (beuys-i értelemben művészi) munka autonómiáját!

14. Mi lehet a szerves építészeten belül a mi, magyarországi szerves építészetünk feladata, le­hetősége? Mi a te lehetőséged, célod ezen belül? Mik a hiányaid, melyeket tőlünk, másoktól kell kitöltened, és mi az, amit te adhatsz?

Magyarországnak -minden hátránya -kicsisége, relatív szegénysége, művészeti érdektelensége stb.- dacára nagy lehetőségei voltak. Egyrészt az előzmények (Lechner, Kós, Bartók stb.) miatt, másrészt a hatalomból kitaszított dzsentri helyzete, szabad vegyértéke, érdeklődése, harmadrészt az ország közép-európai fekvése miatt. Ez hozhatott létre olyan dolgokat, mit a táncházmozgalom, vagy a szerves építészet. Ez -legalábbis építészeti vonalon- elbukott. Hogy miért és hogyan, arra majd a következő kérdéssorban fogok válaszolni!

Kérlek válaszolj minden kérdésre. A kér­déseket úgy állitottam össze, hogy azok egymással kapcsolódjanak.

A kérdésekre adott válaszaidhoz kérlek mellékelj nyomtatásra alkalmas épületfényképeket és rajzo­kat, melyek szóbeli válaszaidnak képi megfelelői.

Budapest, 1985. február 25.

MAKOVECZ IMRE

Napjainkra elveszett a magyar vidék. Először jött Rákosi, megroppantották a faluközösségéket, itt a térségben volt olyan falu, ahol a lakosságnak több mint felét a Hortobágyra deportálták, a szellemi elitet pusztították el. Utána jött a kádári téeszesítés, s akit korábban nem pusztítottak el, attól elvettek mindent, majd jött a rendszerváltás, kivágták a fákat, tönkrement az állattartás. Ugyanakkor Európa mocskát esszük. A pusztítást támogatták, porig rombolták a kultúrát. Megjegyzem, ez a pusztítás napjainkban is tart, de már nincs sokat pusztítani. Az utolsó ilyen jogszabálytervezet, hogy a két tized hektárnál nagyobb gyümölcsöst be kell jelenteni. Uniós projektekkel nem lehet kultúrát építeni, csak szabadsággal.      Kovács Gyula

Úgy határoztam, írok egy kis összefoglalót az eddigiekről, mert több beszélgetés után úgy látom nem sikerült egyértelműen megfogalmaznom, mit is értek az egyes általam használt fogalmak alatt.

A legfontosabb állításom, hogy a kapitalizmus nem (pusztán) spontán folyamatok, fejlődés eredményeként jött létre, hanem a felvilágosodás során meghatározott eszmények alapján hatalmi úton létrehozott keretrendszer segítségével (Nagy Dániel barátom alapos hozzászólása alapján mondom, lehet, hogy eszmények helyett helyesebb pénzügyi kényszert mondani, illetve, a kettő valószínűleg kéz a kézben járt) . Ezt a történészek általában polgári -, vagy kapitalista átalakulásnak szokták nevezni, és az utóbbi elnevezéssel én is egyetértek, csak átalakulás helyett az átalakítás kifejezést használnám. Mégsem ezt használtam, mert úgy vélem kifejezőbb ez: „második névadás”. Ezalatt azt értem, hogy a felvilágosodás jelentős részben arról szólt, hogy az ember teljes (szellemi, társadalmi, fizikai stb.) környezetének új meghatározást adtak. A meghatározás az eddigi (Európát tekintve népi-„barbár” ősiségű/klasszikus görög-római/keresztyén gyökerű hagyományok meghatározta organikus káoszosságú, a szokásjog által helyzetről-helyzetre adaptált, részben babonás /jobb esetben mágikus/, részben vallásos, részben racionális) értelmezések helyett egységesen a „józan észen” és (legalábbis elvileg) a mechanikus materializmus elvein alapuló új tudományos értelmezést adott. Tudományos alatt az ugyanezen elvek alapján létrejövő új természet- és társadalomtudomány által meghatározott értendő. Röviden kitértem arra is, hogy az új elvek nem kis mértékben tartalmaztak (nem kis részben utopisztikus, eredetileg a Mennyek Országára alkalmazott) keresztyén alapvetéseket, létrehozóik szándéka ellenére, a teljes racionalitás (attól az apróságtól most eltekintve, hogy a mechanikus materializmus már elég régen meghaladottá vált a tudományban) már itt megbicsakolván -sajnos vagy hál’Istennek. Az új értelmezési keretet azután a felvilágosodás erőinek hatalomra jutása után törvényerőre emelték. Magyarul mindennek új nevet adtak. Az új értelmezési keretre azért is volt szükség, mert ez előfeltétele volt, hogy egy olyan új szisztéma jöhessen létre, ahol a tudomány eredményei alapján az egész emberi (nemzeti) társadalom, sőt az egész Föld (vagyis a természeti erőforrások is) egy nagy, egységes, racionális rendszerben dolgozik a nagyobb hatékonyság és a fejlődés érdekében. Ezt a szisztémát Hamvas Béla nyomán Apparátusnak nevezem. Az Apparátus alapvető jellemzője, hogy folyamatosan növekszik (olyan, mint a kis gömböc), mert alapelve a hatékonyság, és mindig lecseréli azt, ami gyengébb, kevésbé hatékony egy hatékonyabbra. Ez a folyamat a modernizáció. Az Apparátus rendszerét hívom én kapitalizmusnak. Jelen pillanatban már szinte az egész Föld az Apparátus része. Én is, Magyarországon szinte mindenki. Nem része a vadász-gyűjtögető busman, de ha a földjén mondjuk gyémántot találnak (az Apparátus részét alkotó geológusok), akkor nemsokára a földje okvetlenül, de valószínűleg szükségszerűen ő maga is hamarosan az lesz. Félreértések elkerülés végett: az Apparátus nem azonos a világkereskedelemmel vagy a világméretű munkamegosztással (bár jelen helyzetben azt biztos legalább 99,999%-ban magába kebelezi). Mondjuk, hogy a példa kedvéért Bhután még nem része az Apparátusnak (tudomásom szerint a himalájai ország uralkodójának vannak ilyen vágyai, amelyek valószínűleg nem egészen felelnek meg a valóságnak, de az is valószínű, hogy a bhutáni társadalom csak részben van egyelőre megemésztve -írtam újabb és újabb emésztési folyamatokról, amikor egy hely, nép stb. az eddiginél alaposabban modernizálódik, ilyen radikális periódus volt pl. az I. világháború). Na most, elképzelhető, hogy noha Bhutánban nem vásárolhatok földet, nem foglalkoztathatok bhutánit, sőt a bhutániak még a pénzemet (dollár) se fogadják el, ennek ellenére én vehetek mondjuk bhutáni szőttest, mondjuk almáért. Ha ezzel én nem alakítom át a bhutáni társadalmat, az élet ottani körülményeit, nem kényszerítem őket a szabályrendszer átalakítására, akkor nem tettem Bhutánt az Apparátus részévé. Persze szubjektív megállapítás, de szerintem a világméretű kereskedelem és differenciálódás jó dolog (lehetne), ha arról szól(na), hogy a máshol nem megtermelhető javak eljussanak máshová, illetve, hogy ha valahol arra a vidékre -annak kultúrájából, adottságaiból stb. adódóan- jellemző specifikálódott ipar vagy mezőgazdaság, tudás van, akkor ennek értékei sok helyre eljussanak. Ha a globalizáció erről szólna, támogatnám. A helyzet azonban az, hogy egyáltalán nem erről szól, sokkal inkább arról, hogy ezek a jellegzetességek, értékek eltűnnek, a tudás elvész és az egész átalakul az Apparátus szürke (vagy tulitarkára festett) egyformaságára. Ez sem véletlen: az Apparátusnak útjában vannak a helyi jellegzetességek, főleg pedig a helyi szokások, szabályok, keretek, a társadalmi önvédelem. A második névadás, mint láttuk, nagyrészt ezeket tüntette el, egyben nagyrészt be is tiltva az ilyesmit – fejlettebb országokban állami szabályzókkal részben pótolva, részben még alaposabban a gépesített szisztéma részéve téve ezek társadalmát, a fejletleneket pedig teljesen kiszolgáltatva.

Kapitalizmusban tehát tilos az önvédelem. Mit értek ezalatt? Természetesen korábban is létezett küzdelem az emberi csoportok között, fegyveres, de gazdasági is. Nemegyszer öldöklő, a szó szoros érdekében. Azonban ebben a küzdelemben képletesen (és persze valóságosan is) mindenféle várak, falak, mezsgyék, sziklahasadékok bonyolították azt a képletet, hogy az erősebb győz. A „polgári egyenlőség” tulajdonképpen azt jelenti, hogy mindenkinek szabad mezőn kell csatáznia, mert ez így igazságos (és/vagy hatékony). Az elmúlt részekben arról írtam, hogy ez nemcsak óriási mértékben az erősebbnek (én alapvetően ezt az erőt nevezem Tőkének) kedvez, de ráadásul nem is valósul meg igazán, az erősebb szereplők jellemzően óriási privilégiumokat élveznek, a „második névadás” (esetünkben jellemzően a mainstream közgazdaságtan) által létrehozott fogalmi környezet (kereslet-kínálat egyensúlya, szabadpiac, szabadverseny, esélyegyenlőség stb.)  a valós folyamatokat inkább elfedi, mintsem megértésüket segíti. Itt tartok most.

A következőkben arról szeretnék írni, hogy mik a Tőke (eredeti) létrejöttének körülményei és ezek vajon természetesek és szükségesek-e, illetve milyen szellemi környezetben jött létre, majd milyet hozott létre a Tőke? Milyen következményei vannak ennek és milyen az a társadalom az, amelyik így létrejött? Végül pedig, hogy mindez miért rossz az emberi nemnek?

Az egész versenyhistória, a sikerért való mindennap megújuló egészségtelen loholás végtelenül untatott. Igazán találtam különb néznivalót ebben a szép világban. Találtam különb gondolkoznivalót, különb élnivalót, különb írnivalót. Becsvágyam megnőtt. A versenyen aratható győzelem lehetőségét megvetettem. Így értem meg a nevezetes névtelenségre.

Hamvas Béla: Aranynapok

A többieknek valóban marad a verseny. Mi az a verseny? Homo homini lupus -ember embernek farkasa. Azaz, mint láttuk, a nagyok is versenyeznek, csak nekik szabad gépfegyvert és kevlármellényt viselni egy olyan harcmezőn, ahol amúgy szigorúan csak pucéran és fadárdával szabad megjelenni. Avagy, hogy maradjunk a farkas rokonságánál: „az erősebb kutya baszik”. Puzsér Róbert szerint ennek a mondatnak a hangoztatása azt jelenti, hogy az evangéliumot lecseréljük Darwin A fajok eredete című munkájára. Ugyanekkor ezt egyfajta káros népi szólásmondásnak véli -de hát az a helyzet, hogy az evangéliumot valóban lecserélték A fajok eredetére! Nemcsak Rosenberg és a nácik, nemcsak a neoliberálisok, vagy gyakorlati szinten a kommunisták vallották ezt fő ideológiájuknak, hanem a kapitalizmus alapvetően ezen az elven működik! A korábban leírt hatékonyságelv generálja a versenyt, aki nem elég hatékony, azt megeszik. Hadd tegyek itt egy rövid közbevetést, szellemi és „biológiai” területre tévedve. Vannak hűségeskük, amiket le kell tenni, ha az ember nem akarja, hogy „jobb körökből” kivessék a külső sötétségre. Ilyen hűségeskü a polkorrektség, a néger, cigány stb. szavak kerülése, a nők egyenjogúságának hangoztatása, a homoszexualitás genetikai adottságnak vallása, a holokauszt feletti sajnálkozás (és mindazok -rasszisták, szexisták, homofóbok, antiszemiták -elítélése, akik nem tennék), de még ezeknél is erősebb (mert az előbbiek elsősorban csak a „nyugati” Nagytőke szent szavai, míg ezt Oroszországban, Kínában is vallják -igaz az USA egyik befolyásos csoportjának van egyfajta felmentése alóla -privilégium) az evolúció kötelező megvallása. Nem a biológiai alapjait akarom megkérdőjelezni, de az azért több, mint beszédes, hogy a világunkat, magunkat állítólag kialakító -esetlegesnek mondott- folyamat teljesen azonos a kapitalizmus alapelvével, a versennyel. Elítéljük a korábbi babonás korokat, hogy a saját szellemi meghatározottságaikat ráerőltették tudományos ismereteikre, de valljuk, hogy hál’Istennek, azaz mit beszélek, hála az óriási technikai és tudományos fejlődésnek (ha nincs cél, akkor mi az, hogy fejlődés? Nem lehet, hogy a liberalizmus rejtett keresztyén alapjai köszönnek itt vissza?) ilyen a mi korunkkal már nem fordulhat elő. A közgazdaságtudomány szerint a verseny a „fogyasztók” elemi érdeke, így jutnak a legolcsóbban a legjobb minőségű termékhez, nézzük meg hát ezt. Mikor tud két, hasonló tudású, és nem túl nagy tőkéjű piaci szereplő versenyezni?

Az első ilyen az innováció. Az a helyzet, hogy a közgazdászok kivételével mindenki tudja, hogy valódi, tehát tudományos-technikai áttörést magában foglaló innováció csak nagyon ritkán jön létre, legalábbis a szereplők napi rutinjához képest, főleg akkor, ha a versenyzőnek nincs kutatás-fejlesztési részlege. Aminek a fenntartása sok pénzbe kerül, tehát csak a tőkeerős szereplők tudnak ilyet fönntartani. Kivétel talán az informatika. Az innováció tehát a költségek csökkentésére irányulhat elsősorban, melynek a legegyszerűbb, a legkevesebb hozzáadott tőkére igényt tartó módozata a minőségrontás. Államkapitalizmusban (szocializmus) ezt nyíltan, piaci versenyben valamelyest rejtettebben történik. Ebben az esetben innovatív kommunikáció -reklám palástolja a -tulajdonképpen- csalást. A minőségrontást segítik lényegében azok az innovációk is, melyek a munkát, a tudást feleslegessé teszik. Hogy egy példát erre is hozzak, a kézműves kőművesmunka és a teljesen iparosított gyártás (3d nyomtató, üzemben előregyártott kapszulaház) közötti szinte összes átmeneti fázis, szinte mind a minőségrontás révén jön létre, és általában sokkal rosszabb minőséget hoz létre, mint amit a hagyományos építészet tud. Le Corbusier eszméje, hogy a ház egy lakógép, praktikus, pontos és megokolt, mint egy cirkáló, de ez a precíz gépszerű minőség elég drágán tud létrejönni, viszont műgyantás ragasztókkal olcsón lehet rossz minőségű vágott kőburkolatot rossz kőművesnek (pontosabban nem kőművesnek, hanem képzetlen, így olcsóbb munkásnak) rosszul ragasztania ez tehát sokkal gyakoribb, mint az optimálisnak elképzelt forgatókönyv, gondoljunk amúgy arról bármit.

A második versenyzési lehetőség a munkaköltség csökkentése. Ennek sok ágazata van. Egyik ilyen a kizsákmányolás. A munkaerő felszabadulása általában kiszolgáltatott helyzetbe hozza a dolgozókat. Mindaddig amíg az Apparátus friss csoportokat képes fölenni, addig új, „tudásban és tőkében” gyengébb csoportok megjelenését biztosítja a „munkaerőpiacon”, ezeket ki lehet zsákmányolni, ha sok a munkára ácsingózó szegény, akkor jön létre a kizsákmányolás klasszikus, „marxi” esete. De lehet ez a „tudáshiány” erkölcsi jellegű is, pl. olyan munkát kérni valakitől, amit az annak derogál elvégezni, s helyette jobbat, többet dolgozik. A kapitalizmus egyensúlytalansága egyébként itt kivételesen jól mutatkozik, gyakorlatilag, amióta létrejött a kapitalizmus, azóta nem jött létre egyensúlyi állapot, mivel egyrészt vannak hagyományok -ezek néha bosszantóak, néha jók, de az emberek alapvetően nem azt a munkát fogják végezni, amiért fizetnek nekik, hanem amit tudásuk alapján úgy érzik végezniök kell. Egy idő után persze berögzül a rossz megoldás és a legrosszabb minőség válik etalonná, romlik a munkások minősége is, és akkor meg már a jó munka elvégzése ellen fognak tiltakozni (hiába lenne megfizetve), mondván nem így szokták. De az ellenkezője is igaz, amikor a vágy, az előbbrejutás ígérete (általában hamis ígérete) az, amivel munkára bírom a kizsákmányolni szándékozott dolgozókat. A piramisjátékoktól a gyakornokok kizsákmányolásáig óriási ennek a tárháza. Gyakorlatilag ide sorolható az építész szakma, vagy legalábbis annak elit részének óriási többsége. A (legtöbbször soha be nem teljesedő) reménység a befutásra, vagy a számítógépes munka játéknak tekintése, vagy valami újabb hamis szlogen mozgatja az egész szakmát, amelynek -mint alapvetően egyedi termékeket létrehozó iparágnak- már puszta létezése is rendkívül ellentmondásos, az emberi igény, kulturális, politikai és pénzügyi motivációk keveredésének, és nagyrészt az épített környezetet és az építész szakmát amúgy mélyen megvető bürokraták azon félelmének köszönhető, hogy, ha nem köteleznék az embereket tervező megbízására esetleg őket vonnák felelősségre valamely építési hibából keletkező kár vagy baleset létrejöttekor. Ennek ellenére tódulnak a fiatalok az építész pályára, nem törődve az imént leírtakat tömény cinizmussal összefoglaló CAD monkey elnevezéssel, ami pontosan mutatja, hogy az alkotás vágya, a hamis propaganda (az amerikai filmekben az építész a komoly, megfontolt, de azért kreatív polgár megtestesítője), az egyetemek (és nem a szakma) hallgatóigénye és a valós információ hiánya bőven felülírja a piaci egyensúlyt. Ha már itt tartunk megemlítem az oktatást, mint az egyik legerősebb piactorzító tényezőt. Ha az oktatás teljesen piaci alapon működne, még akkor is torzítaná a piaci helyzetet, mert valamit megtanulni -jó esetben- hosszú ideig tart és ezalatt az idő alatt változhatnak a körülmények, amihez az oktatási intézmény nem tud alkalmazkodni, nem lehet a harmadéves biológusokat hirtelen mondjuk kőművessé átképezni, vagy pláne fordítva, hiába lenne most már inkább arra igény. A tanár se szeretné ezt, hiszen ő se tud neurobiológia helyett vakolatkeverést előadni, tehát érdeke, hogy reklámmal, hamis propagandával vagy állami beavatkozással elérje, hogy a hallgató az ő intézményében maradjon, sőt oda jelentkezzék, a munkaerőpiac igényeitől függetlenül. Az állam pedig beavatkozik, mert -majd meglátjuk milyen (jó és rossz) okokból- azt szeretné, hogy társadalmi mobilitás jöjjön létre, de ezzel az oktatást végképp kiveszi a piac kontrollja alól, pontosabban egy oktatási belső piacot hoz létre, aminek az oktatók és a bürokrácia érdekeihez sok, a gazdaság igényeihez kevés, az oktatás eredeti szellemi igényeihez pedig alig van köze.

Harmadik a feketegazdaság. Ha valaki csalni tudja az adót (ami Magyarországon egy nem különösebben ügyeskedő vállalkozás esetében a bevételek mintegy kétharmadát(!) elviszi -a gonoszul kizsákmányolt jobbágyság jóval kevesebbet adózott…), az óriási versenyelőny. Ez a kicsik privilégiuma. De nyomorult privilégium, mert azonkívül, hogy megterheli az ember lelkét, belekényszeríti a kicsiségbe, a bujkáló magatartásba. Természetesen, ahogy az innovációnál, itt is a gátlástalanoké az előny. Tulajdonképpen ebbe a kategóriába tartozik a csalás többi válfaja is, mint feketemunka, Áfacsalás, kreatív könyvelés, számlagyár, számlákkal való ügyeskedés stb.

Negyedik a reklám, amiről már fönt szóltam. De megérdemel egy kis kifejtést. A közgazdaságtudomány egyik legnagyobb hazugságáról még nem volt ugyanis szó. Ez pedig az, hogy a „fogyasztó” elegendő, vagy közel elegendő információval rendelkezik ahhoz, hogy helyesen tudja a termék ár-érték arányát megbecsülni, vagyis racionális döntést tudjon hozni. Egy szűk és változatlan lokális piacon ez talán igaz, de egy olyan globális piacon, ahol minden mindig változik? Na ne vicceljünk. És ezt még megterheli a reklám. A reklám elvben segíti a tájékozódást (újabb hazugság), valójában pont ellenkezőleg. Azt a gondolatot, hogy mivel reklámra pénze a tőkeerősebbnek van … már be sem fejezem. De a reklámok, álreklámok, rejtett reklámok, marketing, fizetett influenszerek, hosszútávú propaganda világában feltételezni, hogy helyes információhoz juthatunk teljes képtelenség. És akkor még az Apparátus nagy, hosszútávú propagandaadójáról nem is beszéltünk (rendeld magad alá a közösségnek, takarékoskodj, kövesd a hagyományokat, szokásokat, hallgass az öregekre, mondta a régi világ -ezt is tekinthetjük persze propagandának; valósítsd meg önmagad, fogyassz, fedezz fel új utakat, legyél fiatalos, hallgass a fiatalos új ötletekre -sulykolja a modern világ). Akik ügyesen az általános propagandához igazítják mondanivalójukat győzhetnek a versenyben, akár igaz az, akár nem. Megjegyzem, hogy azokban az esetekben, amikor a „fogyasztó” valóban rendes információval rendelkezik, egészen másféle világ jön létre. Kis példányszámú, kézműves, ahol valóban (nagyjából) a jó minőség választódik ki. Ilyen például a komoly társasjátékok világa, ilyen a minőségi gasztronómia, ilyen a kézműves hangszereké. Kis „céhes” szigetek az óceánban. Én majd még megpihenek rajtuk, részben innen szeretném elkezdeni cölöpjeim leverését. A kapitalizmus környező vihara ilyenkor nem is magát a neki ellenálló gyártókat, szolgáltatókat veszélyezteti elsősorban, hanem magát a helyes információt és az azzal rendelkező réteget igyekszik elsöpörni.

Ötödik amikor valamiféle állami szabályozás miatt torzul a verseny. Ha például valaki nyugdíj mellett dolgozik -még legálisan is jóval kevesebb adót fizetve, mert azt már elvben a nyugdíjából levonták, az versenyelőnyben van. Aki állami állása mellett dolgozik, szintén. Közbeszerzés: a csalás melegágya. Elvben az a jó a közösségnek, ha a legolcsóbb terméket választják ki a közbeszerzésen. Tehát például a közrádiókban olyan zenekarok fellépéseit kellene játszani, akik a legtermékenyebb zeneszerző darabjait a legolcsóbb hangszereken adják elő, a legkevesebb próbával, természetesen csak ha szerződéses kötelezettséget vállalnak, hogy legalább 90%-ban az előírt kotta szerint fognak játszani. Hogy ez nevetséges, és a végeredmény valami silány macskazene lenne? Ez kérem nem piacpárti hozzáállás. Komolyzene esetén ez hál’Istennek nem is így történik, de például az építészeket nagyon gyakran pontosan így választják ki egy munkára. Még csak nem is úgy, hogy ki tudja a legolcsóbb házat tervezni (az még valamelyest érthető lenne), hanem hogy ki tervez a legolcsóbban, legyen bár az épület drága, csúnya vagy használhatatlan. Ez nem a Monty Python, ez a magyar valóság a köz védelmére hivatkozva. Ha viszont a legjobb a legolcsóbb elvet elvetik, akkor elszabadul a pokol és a visszaélések pandóra-szelencéjét nyitják meg vele. A verseny tehát csak akkor lehetne tiszta, ha nem volna versenyen kívüli szektor, de mint láttuk, az állami szabályozás igenis az egyik alapja a kapitalizmusnak, tehát az ellentmondás ilyetén extrém libertárius föloldása már csak ezért sem lehetséges. De nem volna kívánatos sem. Ha nem volna például állami (vagy egyéb -az is befolyásolja a versenyt) művészetmecenatúra, akkor a komolyzene nagy bajba kerülhetne, és a mesterhangszerek kézműves világának már nagyrészt leáldozott volna -mindannyiunk nagy veszteségére. Különben is, a globális egyenlőtlenségnél már láthattuk, hogy az Állam a Pénztőke legerősebb kontrollja, és a nyugati államok jólétét jelentős részben az biztosítja. Részben ide köthető az a jelenség is, amit sötét céhnek hívok. Mi a sötét céh? Olyan vállalat, vagy vállalatok társulása, ami védi piacát (ennyiben hasonlít a céhhez) de azt nem a nyugodt és színvonalas mesterséggyakorlás, hanem a nagyobb haszon, vagy csak az életben maradás érdekében teszi, és monopolhelyzetét silány produkció előállítására használja föl. Ehhez privilégiumokat vásárol kisebb nagyobb hatalmi szereplőktől. Például az a fotós, aki az óvodavezetővel „jóban van” és cserébe ő csinálja a (jellemzően borzalmas) csoportképeket. Ezek gyakran leosztják egymás közt a helyeket, így itt már nem csak korrupcióról, hanem céhről beszélhetünk. Ilyen az egymás területére (borzalmas) házat tervező hivatalnokok szövetsége, de nagyobb volumenben ilyenek azok a profitorientált cégek (pl. kéményseprő vállalatok), akik egyben hatóságként működnek, természetesen állami privilégiummal. És ilyen sok szempontból az ügyvédi kamara is. A sötét céhekkel és a velük szemben folytatandó harcról a céheknél még bővebben szeretnék írni.

Hatodikként hadd írjak a hagyományosan elismert versenytorzító elemekről, mint a trösztök, monopóliumok vagy kartellek. Ma, amikor az egész világon mintegy öt nagy autógyár uralja a piacot, alig néhány a számítástechnikai szoftverpiacot, egy-kettő az élelmiszeripari és gyógyszer (így egyben!) piacot stb. a kapcsolattartás pedig igazán könnyű lett (igaz, a titkosság nehezebb), elképzelhető-e, hogy ezek ne szabályozzák együtt a piacot? Hogy érdekeik ellenében versenyezzenek? Ha igen, akkor vezetőiknek az elmegyógyintézetben lenne a helye, vagy a tibeti lámák közt. Nevetséges. Bezzeg keményen lecsap a versenyhivatal, amikor a kicsik próbálnak nem farkasként viselkedni egymással. A kartell is privilégium…

Ezekután hadd emlékezzem meg egy baráti körben elvégzett „kísérletről”. Gyermekkorunk kedvenc társasjátékai közé tartozott a Ki az úr a tengeren? című társasjáték. Néhány éve nosztalgiából elővettük barátaimmal, akikkel sokkal komolyabb társasjátékokkal szoktunk játszani. Biztos sokan emlékeznek rá, a Ki az úr a tengeren? egy hajózós, kereskedős játék. Ha ügyesek vagyunk az elején, vehetünk a bevételünkből újabb hajót, azzal is kereskedhetünk, és így tovább. Tehát tulajdonképpen egy valódi szabadversenyes kapitalizmust modellez. Az általam felsorolt privilégiumok és egyéb versenytorzító tényezők nélkül természetesen, egyedül a szerencse sorolható ide (az viszont meglehetősen).  Csakhogy hamar kiderült, hogy aki az elején lemaradt hibás döntésből, vagy egyszerűen balszerencséből adódóan, annak gyakorlatilag minimális esélye sincs fölzárkózni, legyen bár a legnagyobb játékos, akit hátán hordott a Föld. A játék megy, a hajók haladnak, a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre szegényebbek lesznek, a változtatás minden reménye nélkül. >>Ez egy rossz játék!<<- mondta ki végül egyikünk. Igen, a kapitalizmus egy rossz játék, még akkor is, ha igazak volnának azok az állításai, amelyekről bizonyítani igyekeztem, hogy nem igazak.

Végezetül hadd írjak valami jót is a szabad versenyről. Sok példa van, amikor ez igazán jól működött, a teljesen államosított gazdaság pedig, tudjuk jól, nem. Nos, szerintem egész egyszerűen arról van szó, hogy az emberek, ha békén hagyják őket, tehát azokban a kegyelmi pillanatokban, mikor se állam, se egyenlőtlen piaci szereplő nincs a közelben (és még abban a fázisban vagyunk, hogy senki se nőtte, vagy nőhette ki magát azzá), és az iménti két részben felsorolt rengeteg tényező is legföljebb csekély mértékben nyomorítja őket és kibontakoztathatják, ami bennük lakozik csodálatos teljesítményre képesek. Ilyenkor egy kis egészséges mértékű versengés jót tud tenni. Ha a gyengébbet a színvonalasabb szaktárs sikere nem tönkreteszi, vagy csalásra ösztönzi, hanem arra, hogy ő is tanuljon és ő is -mert belső motivációja erre ösztönzi- hasonló jeles alkotást hozzon létre. De amikor nincs ilyen kegyelmi pillanat, akkor harcolni kell ezért. Ez a céh.

-Ostobaságot lefetyelnek, - mondotta a plébános a maga hatalmas, színes észjárásával mozgatva a kérdést – Hódmező-Vásárhelyen más az oka a szoczializmusnak. Köröskörül az uradalmak. Az óriás határ, mondjuk, ezer paraszté, a többi harmincz-negyvenezernek semmije sincs, s még ez se volna baj. Hanem ezek a parasztnábobok az okai. Illetőleg az életmódjuk. Mikor én ott jártam tavaly karácsonykor a testvéremnél, aki mészáros, hát bejött az ezer holdas paraszt felesége karácsony reggelén a mészárszékbe egy ócska ködmönben és így szólt: <<Adjon egy font húst, de jól megmérje kegyelmed, mert tavaly is itt vettem.>> Ebben van az oka a szoczializmusnak. Bezzeg nem zavarog a nép például Tata környékén, ahol a gróf, amit a földje hoz, szétszórja azok közt, akik a földet lakják.

Mikszáth Kálmán: A tekintetes vármegye (Apró képek a vármegyéből)

No de privilegizált rétegek, kiskirályok, oligarchák régen is voltak, nem igaz? Amikor hagyományos társadalmakról beszélek semmiképpen sem valamifajta ideális állapotot szeretnék vizionálni, ismétlem. Akkor hát mégsem változott semmi? Miben rosszabb a mostani helyzet? Egyrészt arra kérem a kedves olvasót, sose feledkezzék meg arról, amiről az előző fejezetben volt szó, hogy az Apparátus struktúrájában, céljában más, mint minden korábbi társadalom. Másrészt. Nézzük meg a dolgokat gyakorlati szinten. A korábbi oligarchák helyzete két dologban különbözött gyökeresen mai utódaikétól. Egyrészt általában nem folytattak gazdasági tevékenységet, hiszen a rendek erősen szét voltak választva. Nemesemberhez méltatlan volt a kalmárkodás, ugyanígy a kétkezi munka. Polgár meg ritkán került a hatalom közelébe. Még az olyan prekapitalista családok, mint a Fuggerek, Welserek, Mediciek is igyekeztek nemességet és földbirtokot szerezni, és fokozatosan lemondtak a pénzügyi tevékenységről, miközben bebiztosították helyüket az uralkodó arisztokrácia soraiban. Másrészt pedig, a régi nagyurak visszaforgatták vagyonukat a társadalomba anélkül, hogy ez nekik gazdasági hasznot hajtott volna. Nem azért mert jó emberek voltak! Azért, mert rendjük szokásjoga ezt megkövetelte tőlük. Egy Esterházy nem járhatott szegényes ruhában, nem járhatott gyalog, nem mondhatott le arról, hogy estélyeket adjon, egész egyszerűen a társadalmi helyzete kötelezte arra, hogy komoly pénzeket költsön el, és amikor ezeket a komoly pénzeket elköltötte, akkor nem egy másik arisztokratánál költötte el, hiszen tőle nem vásárolhatott hintót, palotát, ruhát, hanem a polgárságnál költötte el. Még ha a szeretőire költötte is a pénzt, az végül mégiscsak a szabónál, ékszerésznél, piperekészítőnél landolt.  Mai milliárdosaink akkor számíthatnak népszerűségre, ha a nép egyszerű gyermekeként mutatkoznak (erre később visszatérünk), de még ha a hajlam, vagy az uralkodó osztályon belüli mégiscsak meglévő nyomás arra viszi, hogy kirúgjon a hámból és drága órát, jachtot, villát vásároljon (a régiekhez képest komolytalan összegekért), akkor is nagy valószínűséggel egy másik milliárdostól vásárol, a pénz tehát a körön belül marad, az alsóbb rétegekhez nem jut el. A nem személyes kiadásokról nem is beszélve. Egy nagyvállalat komoly tételben nagyvállalatoktól vásárol, ha kicsiktől, akkor azokat beszállítóknak hívják és sok esetben egyszerűen kiszervezett foglalkoztatásról van szó. Ha az összes eddig fölsorolt privilégium stb. nem is volna, az az egy dolog, hogy mindig a kicsik fizetnek a nagyoknak, és a nagyok szinte sose a kicsiknek, azt eredményezné, hogy amazok gazdagodjanak, emezek meg -legalábbis relatíve- szegényedjenek.

A tisztesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a(z eredeti) kapitalizmus nem is ígért eleve egyenlő esélyt. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy példának okáért az, aki a hagyományos Indiában mondjuk a csatornatisztító kaszt tagja volt, lehetett kiváló elme, briliáns tehetség, a kaszt tagjaként csakis csatornát tisztíthatott. Kapitalizmusban legalább van némi esélye, hogy kitörjön onnan tehetsége, erélye (esetleg gátlástalansága) és az állami oktatásügy segítségével és egy multi középvezetőjévé lehessen Indiában –vagy még inkább Angliában. Már csak azért is, mert közben a csatornatisztítást privatizálta egy vállalkozó, vagy mert olcsóbb, vagy mert a csatornatisztító kaszt megfelelő jogi és anyagi garanciák híján el sem indulhatott a közbeszerzésen, vagy mert a közbeszerzés eleve korrupt volt. Így aztán a kaszt tagjai munkanélküliek lettek (esetleg alvállalkozóként végzik addigi munkájukat, de csak annyian, amennyire okvetlenül szükség van).  Ez csatornatisztítók esetében nem nagy baj, sőt inkább jó, ha a verseny új munkakör betöltésére kényszeríti őket. Baj viszont, hogy ugyanez, sőt sokkal inkább ez a helyzet a Tádzs Máhál márványinkrusztrációit készítő kaszt tagjaival is. Erről szól ez a blog.

 De akkor legalább megszűnt az emberiség kasztokra tagolódása? Az számít ki milyen ember? Lehet, hogy az érvényesüléshez némi gátlástalanság szükséges, de legalább nem az dönti el, hogy az ember kinek az ia-fia? Persze nem. A globális egyensúlytalanságot már láttuk, és kicsit később a többit is látni fogjuk. Állítólag a világ hatvanöt leggazdagabb emberének vagyona egyenlő a legszegényebb három és fél milliárdéval. Fölösleges magyaráznom, hogy e hatvanöt gyermekeinek nincs miért aggódnia (már leszámítva azt a mellékes tényt, hogy elpusztul a bolygó. Mármint a Föld. De addigra majd úgyis terraformálják a Marsot).

A világ 85 leggazdagabb emberének összesített vagyona 1700 milliárd dollár, ami megegyezik a globális összlakosság szegényebb felének – a már említett három és félmilliárd embernek- együttes vagyonával. A népesség növekedésével arányosan a vagyoni különbségek is egyre nagyobbak, az egyre kisebb létszámú egyre gazdagabb elit, és az egyre szegényebb tömegek között folyamatosan tágul a szakadék. Csak egy példát említve: a legszegényebb és leggazdagabb ország átlagjövedelmének aránya 1820-ban 3:1 volt, 1950-ben 35:1, 2002-ben 82:1. Cságoly Ferenc: Változó nézőpontok

Amikor esélyegyenlőségről beszélünk nem mehetünk el a globális egyenlőtlenség mellett sem. Az Apparátus habzsolási sebessége, annak jellege nem egyforma. Azokon a területeken, ahol a Pénztőkét nem korlátozza nagy szövetségese és ellenfele az Állam, szabadon garázdálkodhat. Nem ékesszólásból használom e jelzőt. Azokban az államokban, ahol gyenge az állami szabályozás, és az államnak, a „második névadásnak”, tehát a hivatalos jogrendszernek szinte semmi köze nincs az ottani társadalomhoz, az jellemzően a saját -különböző, hisz ráadásul legtöbbször mesterségesen létrehozott államokról van szó- törzsi szokásai szerint él (amit természetesen a külföldi tőkebefektetőknek nem kell figyelembe venni) a hivatalos állam működtetője egy kisszámú korrupt réteg egy szintén korrupt zsarnokkal az élen, ott az, aki a zsarnokot és embereit meg (le) tudja fizetni, azt tesz, amit nem szégyell (és az üzlet, már láttuk, nem morális kategória). Ezt az Állam, és az Apparátus élén álló kasztok (nem tévedés, majd beszélek róluk) a „fejlett” világban nem engedik. Ez nem jelenti, hogy ott az Apparátus nem habzsol, mert cserébe totális kontrollt gyakorol a polgárokon, immár nem javaikat rabolja el, hanem a lelkük mélyéig teszi őket magáévá. Kénytelen vele, mert ezekben az országokban eltérő módon, de általában működik még egyfajta önvédelem. Vannak szakszervezetek, és még bizonyos céhes jellegű félállami, szakmai, regionális szabályozók is (Németország, részben Svájc sikerét szerintem ezek adják). Ezek miatt az utóbbi harminc-negyven esztendőben a Tőke-Munka leosztást úgy alakították át, hogy a Tőke a „fejlett” országokban koncentrálódik, míg a Munka a harmadik világban. Pontosítok: a járulékos pénzügyi, bürokratikus, és ezeket kiszolgáló szolgáltatói „fehérgalléros” szektor működik a „fejlett” országokban, míg a „kékgalléros” fizikai munka a harmadik világé. Ez a két tényező olyan brutális globális életszínvonalbeli eltérést hozott, ami korábban elképzelhetetlen volt. Amikor a négerek tudását kifinomultnak neveztem, ezzel nem akartam azt állítani, hogy az európai, indiai vagy kínai kultúra ne hozott volna magasabb színvonalú alkotásokat, filozófiai rendszereket, művészetet, ilyen értelemben ne lehetne fejlettebbnek nevezni, csak azt, hogy amazoknak is volt komoly tudásuk az őket körülvevő világról, viszonyuk hozzá, és egy életmódjuk, amiben otthon érezhették magukat, és biztosítani tudták megélhetésüket. Az európai, vagy a bantu földművelő életszínvonala között nem volt tátongó szakadék. Persze Afrikában is, máshol is voltak nyomorúságos rabszolgakasztok, akik csak tengették életüket. Na most az a helyzet, hogy egész Afrika és vele a föld nagyobb része ilyen rabszolgakaszttá lett (eltérő méretű, de jellemzően kisszámú elittel és esetleg középosztállyal), míg Európa és Észak-Amerika társadalmai iszonyatos -hedonista jellegű- anyagi „túllátottságban” élnek. És nem tudom mi lesz akkor, ha a robotizáció miatt nem lesz már szükség fizikai munkára. Ezeknek a szegénységben, (valós, vagy az Apparátus szemszögéből nézve) tudatlanságban és mint láttuk „rossz helyen” élő embereknek semmi esélyük a globális versenyben. Hagyományos -és őket a saját földjükhöz kötő- közösségeiket egyre inkább erodálta a modernizáció. Egyetlen lehetőségük, ha megindulnak a gazdag világ felé…

E blog írása közben nagyon sokat gondolkoztam azon, vajon a kapitalizmus szükségszerűen növeli –e a szegénységet, vagy éppen ellenkezőleg, csökkenti. És bármily meglepő, azt találtam, hogy erre nincs jó válasz. Azért nincs, mert a kapitalizmus alapvetően szétver közösségeket, struktúrákat, és nyílván, amikor szétver ilyeneket, akkor általában e közösségek tagjait tönkreteszi, földönfutóvá, nyomorulttá teszi. De egyben be is kebelezi őket saját magába. Az apparátusnak nem az a célja, hogy tönkretegye a közösségeket, hanem, hogy a szétvert struktúrák elemeit magáévá tegye. És nemcsak a termőföldet, ami ezentúl mondjuk a kapitalistáé lesz, de beépíti az embert is, miután megfosztotta az önvédelem lehetőségétől, és mindentől, ami ehhez kapcsolódik, természetesen hatékony módon valószínűleg a legalsó, legkiuzsorázottabb pozícióba. Azonban nem mindig hatékony nagyon sok embert ilyen pozícióban tartani. Ennek gazdasági okai vannak, a fogyasztói társadalom pl. valószínűleg sokkal hatékonyabb, mintha az ipar csak a jómódúak számára termelne, legyenek azok bármennyire is jómódúak (legalábbis jelenleg -ez azonban változhat, de erről majd a harmadik részben szeretnék írni). Ráadásul a tudomány beemelése a gazdaságba, mint az első alfejezetben írtam, mindenképpen –bizonyos szempontból- magasabb színvonalat hoz. Ugyanakkor a folyamatos zabálás és a folyamatos egyensúlytalanság azt eredményezi, hogy szinte mindig vannak kiuzsorázott belépők, és az ő kiuzsorázásuk valószínűleg versenyelőnybe hozhatja azokat, akik ezt megteszik, tehát a szegénység fenntartása is érdeke a rendszernek. Valójában mindig a „haladás” pillanatnyi állásától függ, hogy most az általános életszínvonal emelése, avagy ellenkezőleg a tömegek elszegényítése, esetleg lemészárlása-e a leghatékonyabb. Ez az Apparátus szempontjából érdektelen. Ami érdekes, az a hatékonyság. A XIX. sz., a XX. sz. első fele egyértelműen a klasszikus tőkés-proletár felállást mutatja a tőkés országokon belül, a XX. sz. második fele és a XXI. sz. sokkal inkább a globális „munkamegosztást”, amikor az erős országokba a tőkét (és adminisztrációját), a gyengékbe pedig a munkát terítik.

Eredetileg, mikor a blog előkészítésén dolgoztam, még úgy vélekedtem, hogy van pénzközpontú kapitalizmus, és van államkapitalizmus, sőt, a „modernizációs társadalmak” gyűjtőnév alatt beszélhetünk kapitalizmusról és (nemzeti) szocializmusról. A későbbi kutatások alapján ezt elvetettem. Láttuk, hogy az állam még a leginkább szabadversenyes kapitalizmus időszakában is milyen meghatározó szerepet vitt, egyrészt a „második névadás” szükséges adminisztrációjával, másrészt közvetlen, akár katonai beavatkozással, ahol kellett. Ami különbség volt, hogy az állam vezetői, egyfajta nemesi tradicionális kasztmentalitásból talán, állami pozíciójukat nem kívánták gazdasági haszonszerzésre fordítani –általában személyükben sem, rendszerszinten pedig semmiesetre. Magyarul: nem hasznosították hatalmi, vagy kapcsolati tőkéjüket. Ez a hasznosság elve alapján, ami ugyebár a kapitalizmus egyik fő mozgatója, teljesen ésszerűtlen. Később erre rá is jöttek és alaposan ki is vették részüket a versenyből, erről néhány fejezettel később sokkal bővebben lesz szükség szólnunk.  A pénznek, és a korlátlan hitelezési szabadságnak persze óriási fontossága van (később erről is lesz még szó), de azt látnunk kell, hogy nemcsak pénztőke létezik, hanem hatalmi, helyzeti, szexuális, információs, stb. Pont Magyarország a nyilvánvaló példa arra, hogy az erőszakkal (akár úgy is mondhatnánk, fegyvertőkével) szerzett hatalmi tőkét milyen könnyen lehetett kapcsolati, majd azt pénztőkévé váltani a szocializmus évtizedei, majd a rendszerváltás során -persze némi tranzakciós díj megfizetésével, illetve az eredeti tőketulajdonos (a szovjet hadsereg) menedzsment (azaz az itteni kommunisták) általi kisemmizésével. Ehhez persze a szabályok rugalmas megalkotása/alkalmazása kellett, és ezt használta ki később Orbán Viktor a saját, még hatékonyabb cégének felépítésekor. A Pénztőke urai (hisz' nem tetszik nekik a konkurrencia)mindig tiltakoznak a tőkefajták konvertibilitása ellen, és ez a "második névadáskor" valóban nem szerepelt a szabályok között, de az Apparátusnak ez alapvető jellemzője, hiába nem tervezték bele, a hatékonyságelvből (pontosabban annak "erősebb kutya baszik" -később bővebben tárgyalandó- alapeleméből) mégiscsak ez következik. A tőkefajtákra visszatérve, elvileg a szaktudás is tőke, de mivel komoly akadályt jelent az Apparátusban elfoglalandó alkatrész pozíció betöltésekor, nagyon sokszor valójában inkább hátrány. Így aztán értelemszerűen nem is érdemes újratermelődnie. Egyáltalán, a tendencia nagyvonalakban és folyamatában az, hogy a tőke koncentrálódik. A privilegizált nagytőke nő, a védtelen kistőke pedig fogy (de nem fogy el, és ez egy olyan döntő fontosságú szempont, amelyet például Marx nem vett figyelembe, és amely tévedésből a későbbi marxista rendszereknek részben emberiségellenes vonásai is, főleg pedig gazdasági működésképtelensége nem kis részben következtek) .

Ameddig csak az élet javainak előállításában és cseréjében a verseny rendszere tart, addig tart majd a művészetek hanyatlása is; ha pedig ez a rendszer örökkévaló lesz, úgy a művészet pusztulásra ítéltetett és bizonyosan ki fog halni, ami azt jelenti, hogy elpusztul a civilizáció is.

William Morris

 Visszatérve. Mivel sejthetjük, hogy sem a fegyver-, sem a kábítószerkereskedelem különösen pedig a hadsereg bevetése nem tartozik a mindenki által könnyen és szabadon űzhető tevékenységek közé, vessünk egy pillantást a szabad versenyre, ami állítólag a kapitalizmus alapja –így jutunk a legjobb áron a termékekhez, ez inspirálja az innovációt, stb.

Állításom azonban ez: Szabad verseny nem volt, nincs és nem is lehetséges soha. Ha igaz definíciónk a kapitalizmusra, miszerint kapitalizmus az, amikor nincs, vagy legalábbis elméletileg tilos az önvédelem, ebből az is következik, hogy az erős versenyzők nagy előnyben vannak a gyengébbekkel szemben, mégpedig kétféleképpen: szabályos és szabálytalan versenyben. Szabályos, ha valaki versenytársainál nagyobb tőkéjét innovációra fordítja. Láttuk, hogy a tudomány beemelése a gazdaságba milyen döntő fontosságú, nem mindegy, hogy ez kinek áll rendelkezésére. Olcsóbb, tehát a versenyben kifizetődőbb, ha az innovációt ellopom. Ezzel továbbléptünk a szabálytalan kategóriába. Szabálytalan, ha valaki veszteségesen termel, amíg tőkehiányos versenytársai tönkre nem mennek. Utána persze kamatostól pótolja a veszteséget kihasználva immár monopolhelyzetét. A szabálytalan előnyszerzés elvben tilos. De már nevében benne van, hogy valaki szabályokat alkot. Ez a valaki valószínűleg az állam, az igazi szabad verseny pedig elméletileg nem az állami szabályozáson alapul. Elvben a piaci szereplők is alkothatnának szabályokat, de mivel a felvilágosodás legfontosabb jogelvei az egyenlőség talaján állnak, az ideális verseny pedig végtelen vagy nagyon sok szereplőt feltételez, ez nem lehetséges, így azok –így az elmélet- nem állapodhatnának meg egymással (a gyakorlatban például működnek legtöbbször nagyon gyenge szakmai kamarák, de -ha valós hatalmat tudnak fölmutatni- politikai befolyás alatt, és a kamarai törvény megszövegezésére kevés befolyással, amit az állam alkot a maga érdekei szerint). Marad tehát az állam. Ez mindjárt ellentmondásos (sokszor fogok még erről beszélni, de már eddig is látszott, hogy /modern/ állam nélkül nincs kapitalizmus, ha meg az állam beleszól -és szükségszerűen beleszól- akkor ugye tiszta piaci viszonyok sincsenek).

Ennél is komolyabb a quod licet iovi non licet bovi elv: ha én a szomszéd kisfiúnak füves cigit adok el, rá is tukmálom, és tiltakozó édesanyját még le is ütöm, akkor valószínűleg rövidesen a börtönben találom magamat. Ha ugyanezt a maffia teszi nagyban, akkor a legtöbb esetet valószínűleg megússzák, de végül egyes tagjai, esetleg a főnökök maguk is, szintén a tömlöcbe kerülnek. Ha azonban a brit birodalom prominens képviselői teszik mindezt, akkor a királynő a flottát küldi, a kínai császár pedig bocsánatot kér. A jog tehát nem egyformán vonatkozik mindannyiunkra? Nem ez a polgári forradalmak legfontosabb vívmánya? Hisz polgári bíróság van, az úriszéket eltörölték?! A tapasztalat azt mutatja, hogy bizony nincs egyenlőség! A jogász kasztra és helyzetére még térjünk majd vissza, de most még néhány példát:

Adókedvezmény: a nagy multik Magyarországon adókedvezményeket kapnak, hogy „munkahelyeket teremtsenek”. A kis és közepes vállalkozások a statisztikák szerint arányosan és összességében sokkal több munkahelyet teremtenek, egyrészt mivel úgymond rossz a versenyhatékonyságuk (termelékenységük), másrészt olyan diverzifikált gazdasági szektort fednek le, ahol pont a rugalmasság miatt szükséges a relatíve sok ember alkalmazása. Akkor miért nem ők kapják az adókedvezményt (pl. hogy innovációra fordítsák)? Mert az adókedvezmény privilégium. Privilégiumok a kapitalizmusban igenis léteznek csakhogy az esetek túlnyomó többségében a privilégiumot az erősebb kapja. Nézzünk további példákat privilégiumokra: haveri kapitalizmus – itt egyenlőségről beszélni nem is érdemes, igaz itt valóban szükséges az erős állami jelenlét. Offshore: ez is privilégium. Elvben igazságos, csakhogy nekem nem éri meg offshore-ozni, Billl Gates-nek pedig igen, mert az évi, mondjuk néhány tízezer dolláros fix adó és ügyvédi díj nekem csillagászati összeg, neki pedig aprópénz. Itt is beleütköztünk az ügyvédbe: az offshore elvben a szabálytalan kategóriába tartozik, de jó ügyvéddel (és könyvelővel), aki „le tudja papírozni”, hogy mondjuk igenis a cégnek otthont adó karibi paradicsomban végzi az a tevékenységét, lehet szabályos is. Itt is látszik, hogy a szabályos és szabálytalan kategória mennyire képlékeny, és mennyire értelmetlen a szabályost morálisan fölmenteni, míg a szabálytalant elítélni. Ügyvéd kérdése, hogy bűnös vagyok, vagy bűntelen? Természetesen a jó (azaz a rafinérián kívül jó kapcsolatokkal rendelkező) ügyvéd drága. Tehát az offshore-ozó eldöntheti, hogy érdemes-e szabályosan offshore-oznia, vagy jó neki a szabálytalan is. Ha elég erős, nem biztos, hogy kell a legalitás. Ha meg a privilegizált réteg alsó szegmensébe, akkor lehet, hogy nem telik neki a szabályosságra -vagy nem engedtetik meg neki. Korrupció: tévedés, hogy az elit korruptsága a társadalom korruptságának mutatója (de az is, hogy „fejétől bűzlik a hal”), csak a kevésbé jól szervezett államokban az állam (ami rosszul szervezett, ezért rosszul működő) bürokratikus nyomását alacsony fokozatú állami tisztviselők lefizetésével is csökkenteni lehet, mert az állam (intézményesen) őket sem ellenőrzi (informálisan nekik is jattolni kell a fensőbbségnek).  A bizánci-fanarióta típusú államokban ez igen elterjedt. Természetesen, aki közvetlenül a fensőbbséggel áll kapcsolatban, az privilégiumot élvez. Megjegyzem, hogy a magyar társadalom, mely hagyományosan urambátyám típusú feudális társadalom, eredendően nem korrupt (ebben a lefizetős értelemben), a „külsős” hivatalnoknál a néphez közelebb álló (mármint ismertségben, kapcsolati sűrűségben) földesúrnak (szolgabírónak, párttitkárnak, tanácselnöknek, polgármesternek, csendőrnek, rendőrnek) nem (volt) érdeke a paraszttól zsebbe pénzt követelni, ők inkább politikai tőkének használták hatalmukat, szívességek, ingyen munka, szavazat (volt) a valuta. Természetesen a modern állam és az absztrakt bürokrácia terjedésével a (kis)korrupció is terjedt, de -és itt érkezünk el a fejlődés áhított nyugat-európai szintjére- az állam professzionalizálódásával a korrupció egyre komolyabb -csak a nagyoknak járó- privilégium lesz. A modern -nyugat-európai- állam ugyanis valóban megvalósította a társadalmi szerződésen nyugvó, nem fosztogató, hanem szolgáltató állam felvilágosodáskorabeli ideálját. Hogy ehhez mi szükséges (többek között a nép adaptációja az állam által meghatározott ideákhoz), arról majd később szólok. Mindenesetre komolyabb nyugat-európai országokban a mindennapok szintjén ismeretlen a korrupció. A magas politika szintjén annál kevésbé. Nevei: lobbitevékenység, stratégiai megállapodás, kampányfinanszírozás, alapítványi támogatás, volt politikusok kinevezése felügyelőbizottságokba stb. stb. Ha lehet, Ny. Európában és az Egyesült Államokban a politika és a gazdaság még jobban össze van fonódva, mint Oroszországban vagy Kínában. A politikai és gazdaságpolitikai, adózási, munkaügyi stb. törvényeket gyakran nagy cégek irodáiban hozzák meg. Ez a legfőbb privilégium. Megjegyzem, hogy ez is többnyire „le van papírozva”, bár, ha a jogot tágan értelmezzük (értelmeznénk), akkor persze az alapvető jogelvekbe könnyen bele lehetne ütközni. De azért van ügyvéd, hogy ne értelmezze úgy senki. Orbán Viktornak igaza van: kormányzása alatt Magyarországon nagymértékben csökkent a korrupció: a kis korrupció visszaszorult, az pedig, hogy közpénzmilliárdok jutnak kormányközeli zsebekbe teljesen törvényes, minden le van papírozva. A korrupció az MSZP kormányzása idején elterjedt törvénytelen tevékenység volt, kicsiben sokak számára, nagyban pedig privilégiumként a bennfentes nagyok és erősek számára, a Fidesz alatt pedig legális privilégium a hűbéresek és természetesen a nemzetközi nagyurak számára. E nemzetközi nagyok (a „multik”) amúgy mindenhol különleges privilégiumokat élveznek maguk és saját hűbéreseik számára (ld. pl. Soros hálózat). Erről majd később. Mindenesetre az Orbán kormány egy kicsit (de csak nagyon kicsit) megnyirbálta ezek némelyikét, ráadásul hasonló privilégiumokat vezetett be saját hűbéresei számára, a nemzetközi ellenszelet nagyrészt ez okozza.

Nemcsak állami privilégiumok léteznek (ahogy az offshore-nál is láttuk, ami félállami). A nemzetközi bankvilág privilégiumok egész hálózatát működteti. Nem mindenki ugyanolyan feltételekkel kap hitelt, amit természetesnek is mondhatunk, mert a bank mérlegeli a kockázatát, csakhogy innentől privilégium a hitel is. A hitelminősítők legálisan osztogatnak privilégiumot.

Részben privilégium, részben pedig spontán -de durva- versenytorzító tényező a médiamegjelenés. Míg az ismertség, mely nagyon jelentős versenyelőny a XIX. században még esetleg valóban a teljesítménytől függött és (miután még részben tradicionális világról beszélünk, ahol az ismerősöktől való információszerzés döntő súlyú) szájról-szájra terjedt, addig a XX. században ez -a sokszor brutális állami monopóliumok mellett- egymással többé-kevésbé versengő privilegizált nagy médiacégek, -birodalmak (újságok, televíziók) kiváltsága volt, hogy kit emelnek ki (vagy engednek többé-kevésbé piaci alapon reklámfelülethez), addig mára, az internet megjelenésével ez egy áttekinthetetlen és sokszor esetleges, de távolról sem privilégiumok és csalások, elfedések nélküli, egyre nagyobb súlyú gazdasági harctérré vált.

Privilégium a „szennyező nem fizet” elv is. Akkor beszélhetnénk (esetleg) szabadpiacról, ha a károkozó, szennyező tevékenységnek ára volna, és az elkövető fizetné azt ki, nem pedig az adófizetők. De erről majd egy későbbi részben.

„a burzsoá korszakot minden előbbi korszaktól a termelés folytonos átalakítása, az összes társadalmi állapotok szakadatlan megrendítése, az örökös bizonytalanság és mozgás különbözteti meg”.

Marx és Engels: Kommunista Kiáltvány

 Most, hogy szóltunk arról mi a kapitalizmus, szóljunk arról is, mi nem! Miért fontos ez? A világhoz való hozzáállásunkat meghatározza néhány olyan tévhit, amit a mainstream, vagy akár rendszerkritikus közgazdaságtan, de még inkább a neoliberális pártok, vagy a hozzájuk kötődő média terjeszt. Számoljunk le ezekkel, mert megakadályozzák a helyes cselekvést!

Elsőként, módszertani hibaként röviden hadd említsem meg, hogy a közgazdaságtan piaci egyensúllyal, kereslet és kínálat egyensúlyával számol. Láttuk korábban, hogy az Apparátus működésének alapvető jellemzője, hogy soha nincs egyensúly. Rövid ideig ugyan fennállhat ilyen helyzet, de az Apparátus hosszú távon sokkal inkább egy terjeszkedő birodalomként, semmint valamiféle nyugalmas városi piacként írható le. Ekler Dezső hadtáp-társadalomról beszél. Feltételezése szerint az I. világháborút követően a világ nem állt vissza a normál kerékvágásba, hanem a hadi, hadtáp dinamika váltotta föl a korábbi egyensúlyban lévő polgári világot. Annyiban, tudjuk már, vitatkozom vele, hogy az I. világháború szerintem nem kezdet, hanem egy nagyon durva újraemésztés volt, amely elmosta a régi világ legtöbb maradványát, abban viszont egyetértek, hogy a „háborús, hadi, hadtáp, birodalmi” jelzők sokkal inkább illetik meg az Apparátus világát, semmint a „polgári”, vagy „piacgazdaság” stb. A másik ilyen hamis módszertani feltétel, hogy terjeszkedés („világ csattogás, termelő zabálás”) helyett növekedésről beszélnek, amit egyfajta matematikai, nem pedig térbeli folyamatként képzelnek el -korlátlannak. Ennek ökológiai korlátaira még visszatérek. 

A harmadik hazugság maga a Piac, avagy a Szabadpiac. Nos, a történelem tanulságai alapján –ezt tulajdonképpen a mainstream sem tagadja- Piac nincs, legföljebb piacok. Hagyományosan nagyon is korlátozott volt egy zárt csoport által elfogadott értékek köre, akárha csak egy XIX.-ik sz.-i magyar paraszti közösséget megnézünk: fogyasztási javaik többségét maguk állították elő, és nemcsak kényszerből, hanem a szokásjog is ezt diktálta: máshonnan beszerezni –piacról- adott esetben szégyen forrása lehetett. Az is korlátozott volt, hogy kitől szerezhettek be. Nagyon sok mindent mesteremberek készíthettek, de pl. egy olyan motívumrendszerrel dolgoztak bizonyos mesterek, amit egy adott közösség egyedül fogadott el. Az erre való átállás egy kapitalista cég számára túlságos specializációt jelentett volna – nem is történt meg, tehát amikor megjelentek az ipari cikkek, amikor megjelentek a nagykereskedők, ezek a hagyományos társadalom repedéseiben jelentek meg és mindenhol új „dizájnt” hoztak. De vegyünk egy egzotikusabb példát, mondjuk a nílusi négereket, nuereket, dinkákat stb. E törzsek, miközben meztelenül jártak (a nuerek pl. egészen) hatalmas csordákat hajtottak, így az európaiak számára is pénzben kifejezhető vagyonnal rendelkeztek. A piac tehát csak kínálati oldallal rendelkezett, keresletivel nem, mert a törzsi harcosok pucéran is nagy uraknak érezték magukat. A piacot így hát 0-nak tekinthetnék, hisz kereslet nem volt, a kínálatot se kínálták, a XX. század második felére mégis megnyílt e piac. Milyen módon? Ezeknek a törzseknek fegyverre bizony volt szükségük, hisz az ellenség legyőzése, marháinak elhajtása még nagyobb előkelőséget biztosított számukra (és akkor nem beszéltünk a muszlim rabszolgavadászok jelentette fenyegetésről). A fegyvereket tehát el is adták nekik. Igen ám, csakhogy ebből az is következik, hogy ez az új piac nem szabad, mert azt hiszem azt nem kell magyarázni, hogy a fegyverkereskedelem nem az a piac, ahová bármelyikünk szabadon beléphet! Ez tehát azt mutatja, hogy egy 0-s piac akkor válik piaccá, ha piacon kívüli szereplők nem piaci eszközökkel lépnek oda be.

jó, jó, hagyjuk a primitív négereket (ez természetesen tilos szó, szub-szaharai afrikait -ami hülyeség, mert a busman, vagy akár a búr is az- kellett volna dünnyögnöm, hogy az Apparátus mai véleményvezérei ne vessenek ki, a primitív jelző azonban sajnálom, nem az enyém, hanem pont az övék, mert miközben tűzzel-vassal irtják a rasszizmust, az a véleményük, hogy aki a globális versenyben alulmarad az csak magára vethet, ez így igazságos, és legfeljebb a réges-régi gyarmatosítókat hibáztatják még, az nem jut eszükbe, hogy a négerek kultúrája, sok mindenben kifinomult tudása egyszerűen nem kompatibilis az ő globális rendszerükkel). Vegyük következő példánkat egy jóval civilizáltabb világból. Az ópiumháborúkról, azt hiszem legtöbbünk hallott. Elevenítsük föl! A XIX. sz. elején a kapitalizmus útjára lépett és egyre dinamikusabban terjeszkedő brit birodalom azzal a helyzettel szembesült, hogy Kínával szemben a kereskedelmi egyensúlya nagyon egyenlőtlen, mert míg Nagy Britanniában a kínai porcelánt, selymet és főleg teát nagy mennyiségben fogyasztják, a britnél ebben az időben még jóval színvonalasabb kínai ipar a brit áruk számára semmilyen teret nem hagy odaát. Jó, hát akkor ez a piac brit szempontból negatív, és Kína profitál ebből, ennyi, nem? Ez a szabadpiac törvénye. Tudjuk, nem így történt. Jött egy megváltó ötlet, az ópium. Az angolok elkezdtek ópiumot exportálni (az exportál kifejezés azért óvatosan használandó, mivel az ópium már ebben az időben is illegális árucikk volt Kínában), (maguk a kábítószer ellátók amúgy jellemzően indiai párszik voltak, tehát nem fehér-ázsiai ellentétről van szó). Az üzlet nagyon jól ment, mivel a kínaiak erősen rákaptak az ópiumra, milliók mentek rajta tönkre, és Nagy Britannia eddigi erős ezüstdeficitje nyereségre változott. A kereskedelmi mérleg tehát brit szempontból pozitív lett. Sajnos azonban egy idő után a császár erélyes biztost küldött a kábítószerezés miatt megroppanó dél-kínai társadalom megmentésére Lin Ce Hszü személyében, aki kemény kézzel korlátozta a Szabadpiacot. A britek erre finom piaci eszközzel válaszoltak, azaz odaküldték a hadsereget…

Ez volt a szabadpiac és a szabadversenyes kapitalizmus romantikus kora. No de régen volt, talán igaz sem volt. Ma már a fejlett hatalmak nem tesznek ilyet! Hogy Afganisztánban a „nemzetközi közösség” háborút visel már évtizedek óta, az természetesen egyáltalán nem az ottani, a világpiac nem kis százalékát kitevő máktermesztés miatt van, hanem kizárólag a kegyetlen iszlamisták letörése érdekében.

Fontosabb viszont, mert mindennapjainkat jobban érinti, hogy a nagy cégek piacot vásárolhatnak, vagyis tőkeelőnyükkel fölvásárolhatják a konkurens cégeket, vagy egy térségben fölvásárolhatják a politikát, ami utána őket fogja támogatni. Ez történt Magyarországon és Kelet Közép Európában a rendszerváltáskor. Ezenkívül reklámmal, marketinggel, avagy folyamatos több évtizedes propagandával bővíthetik is piacaikat. A sok évtizedes, filmet, könyvet, suttogó propagandát felölelő propaganda persze nem egy cég tevékenysége, - egyelőre - mindenki kicsi hozzá, ebben besegítenek „nem piaci” szereplők. Hány évtizede halljuk azt a propagandaszöveget, hogy „haladni kell a korral”?

Kik ezek a szereplők? Fizetett kereskedelmi média, állami média, önkéntes (közvetlenül nem érdekelt) propagandisták, „hasznos idióták”, közemberek, a tradíciótól elforduló közhangulat nyomása. Szinte kalkulálhatatlan. Ezért vélem, hogy mindezen erőknek egy –belső mozgatórugóit tekintve nem is teljesen, de viselkedését tekintve alapvetően kiszámítható Apparátusként való kezelése sokkal jobb modell, mintha piaccal, piaci szereplőkkel írnánk le ugyanazt!

Szabad piac tehát úgy látszik csak akkor van, ha a megengedett („szabad”) piacszerző és bővítő (vagy szűkítő) eszközök közé fölvesszük a fegyveres erőszakot, állami befolyásolást, erőfölénnyel való visszaélést, sulykolt propagandát. Ebben az esetben valóban létezik, és szerintem ez a kapitalizmus lényege!

A zalai és az alföldi gyerekkori élményeim egy életre meghatározták az életemet és a mai napig is azt mondom, hogy minél messzebb megyek Budapesttől, annál közelebb jutok a hazámhoz. Mert a mai napig is igaz, hogy a vidéki emberek barátságosak, nyitottak, intelligensek és nem olyanok, mint a pestiek, akik gyűlölködők, közömbösek, idegbetegek és sóvárognak valami jóra, de azt már nem tudják megmondani, hogy mi a jó; mert az Auchanba járnak vásárolni vagy a Corába, tökmindegy, egyik mocskosabb hely, mint a másik, ahol tisztességes árut nem lehet kapni … igaz, hogy amennyire lehet, tönkretették a vidéket is, mert ma már természetes, hogy egy vidéki családi családi ház hátsó kertjében se tyúk, se kacsa, se liba, se disznó, nem beszélve a tehénről. Ma természetes, hogy egy mártélyi asszony bemegy a Hódmezővásárhely melletti Auchanba, megvesz négy egykilós rossz kenyeret, hármat betesz a mélyhűtőbe és eszébe ágában sincs, hogy másképp gondolkozzon. Annyira sikerült a maradék kis Magyarországot tönkretenni, amennyire csak tőlük tellett. Ebben a tönkretevő folyamatban lettem én felnőtt. Makovecz Imre

És ne mentsük föl a konzervatívokat se. A már említett abszolutista uralkodók általában nem voltak nagy formátumú emberek, talán Metternich kivételével. Ráadásul nem is voltak igazi konzervatívok, a titkospolicáj és hasonló intézmények működtetése maga a gyökeres ellentéte bármilyen hagyományos társadalomnak. Ezeket az abszolutista államokat amúgy is a később tárgyalandó prekapitalista kategóriába sorolnám. Konzervativizmusuknak jellemzően három összetevője volt, az első és legfontosabb a hatalmi monopóliumukhoz való görcsös ragaszkodás, a második valamiféle tridenti inkvizito-katolicizmusból és/vagy hivatalnok-nemesi-katonai rendszeretetből fakadó erkölcs, a harmadik és legkevésbé erős pedig a valódi ősi értékekhez való ragaszkodás (viszont ezek fordított sorrendben tették elkerülhetetlenné, hogy az abszolutista államok a kezdeti rokonszenv ellenére végülis szembekerüljenek a modernista erőkkel). Igazi konzervatív kevés volt ebben az időben, még példának okáért az abszolutizmusnak némileg ellenálló rendi Magyarországon és hasonló perifériákon lehet mutatóba találni egyet-kettőt, mint például az idősebb Wesselényi Miklóst, a „zsibói bölényt” -de nem véletlen, hogy fia, az ifjabb Miklós már a liberális oldalon küzdött, vagy említhetném Pálóczi Horváth Ádámot, az „utolsó kurucot”, de hát ő meg tevékeny szabadkőműves volt, tehát elvben ő is az ellenoldalhoz tartozik - ebből is látszik, hogy ha kategóriákat a könnyebb megérthetőség kedvéért föl is állíthatunk, de már az embereket csak nagyon óvatosan gyömöszölhetjük be egyik-vagy másik kategóriába. Széchenyi konzervatív ellenfelének szokták pl. kategorizálni gr. Dessewffy Józsefet, de valójában ő is csak annyiban volt konzervatív, hogy egyrészt egy korábbi, merkantilista gazdaságpolitikának volt híve, másrészt igyekezett felhívni a figyelmet Széchenyi logikai hibáira és közgazdasági tévedéseire. Ez a „fontolva haladás”, mely a gyakorlat eszme általi alávetését kifogásolja, (melyet aztán Magyarországon ellenfelei úgy lejárattak) a brit konzervativizmus legjobb hagyományaira emlékeztet (és fontosságát kicsit sem akarom lebecsülni -talán pont ez, az ideológiavezérlettség helyett a józan ész használata -ami tulajdonképpen nem más, mint a "második névadás" valamilyen szintű elutasítása- az egyetlen, ami, mint konzervatív hagyomány hellyel közzel máig fönnmaradhatott), de igazából Dessewffy sem volt a hagyományos rend elkötelezett őre, támogatta például a céhek eltörlését, vagy a földesúr-jobbágy viszony „modern” gazdasági alapú jogi és anyagi rendezését. Ilyen kategória a „polgári” is. Miközben ez a jelző ma jellemzően a „konzervatív” szinonimája, a XVIII. -XIX. században meg a liberálisé vagy kapitalistáé volt. Minden esetben indokolatlanul. Erről később szándékozom írni, de valójában egyik újkori politikai erő sem nézte a világot a polgárság, főleg a valódi, az iparűző vagy kiskereskedő polgárság szemszögéből. A liberálisok a modernista erők, a Tőke, és esetleg az Apparátus által létrehozott új „polgárság”, ezen hivatalnok – állami vezető -kis-közép tőkés réteg (a marxi „burzsoázia”) szemszögéből nézték, a szocialisták a szintén a kapitalista átalakulás által létrehozott munkásságéból, egyes narodnyikok vagy néppártiak (talán) a parasztságéból, a konzervatívok pedig felülről, a régi uralkodó rétegek szemszögéből. Ez talán nem volt önmagában hiba, főleg, ha valóban a hagyományos nemesi értékek, és nem a fent már említett abszolutista-bürokrata nézőpontok képezték annak alapját, de mindenképpen beszűkült szemléletet eredményezett. Ráadásul lehetőséget adott arra, ami a XX. században gyakorlatilag fölszámolta, vagy a szélsőjobboldalra száműzte (és annak populistává és részben baloldalivá válása során fölszámolta) ezt az eredeti radikális, ellenforradalmi konzervativizmust, hogy tudniillik a konzervativizmus szövetséget kössön a Tőkével. Hogy ez hogyan lehetséges, hogyha egyszer antagonisztikus ellentét feszül köztük? Elméletileg lehetetlen, gyakorlatilag viszont csak annyi kell hozzá, hogy az uralkodó kitüntessen egy nagytőkést, esetleg nemesi rangot adományozzon neki (amit az vagy valamilyen jeles tettel, adománnyal, vagy az uralkodói kincstár kisegítésével érdemelt ki). Innen már nem ellenség többé, hanem „közénk tartozik”. Esetleg arisztokrata lányt vesz feleségül, ami most már nem mésalliance. Innentől kezdve az ő rokonsága sem az. Nemsokára talán már akkor sem, ha zsidó. A pénzük meg nagyon is jól jön. Közben a csizmadiák tüntetést rendeznek, hogy tiltakozzanak az őket tönkre tevő gyárak ellen, amellyel a többi iparos és munkás is szolidáris. A konzervatív urak most már nem azt látják, hogy a csizmadiák a társadalom egyik hagyományos pillérét védik, hanem hogy lázadozik a csürhe (hiszen a saját vejük üzletét támadják), és szét kell csapni közöttük, hogy megőrizzék a társadalom rendjét. A brit konzervativizmus, amely jóval kevésbé terhelt a kontinentális (ó)konzervativizmus fent említett bűneiben és a mai konzervativizmus eszmei alapjait lerakta (Burke), annál nagyobb mértékben vétkes ebben a szövetségeben. Olyannyira, hogy az 1980-as években az angolszász konzervatívok álltak a neoliberális gazdasági fordulat élén! Szemére vetik a konzervatívoknak azt is (pl. Mencius Moldbug amerikai blogger „jakobita” szempontból), hogy a liberalizmus, baloldaliság újabb és újabb előretörésével szemben mindig az aktuális status-co-t védelmezve mindig az eggyel régebbi liberális álláspontot tekintik konzervatív álláspontnak, saját határozott értékrend helyett. Ez a vád is igaz. Igaz, és ez is az egyik oka, hogy a Tőkével való szövetség létrejöhetett, de nem olyan egyszerű ellene tenni. Tudniillik, a klasszikus konzervatív felfogás a világ szervességéből indul ki. Amikor én hagyományos társadalmakról beszélek, akkor nem pontosan leírható, egyforma, tankönyvekből, vagy jobb esetben szentkönyvekből levezethető alakulatokra gondolok, hanem olyan szerves fejlődés, átalakulás során létrejött közösségekről, melyek folyamatosan -jobban, vagy éppen rosszabbul- alkalmazkodnak a környezeti, belső vagy külső emberi és egyéb kihívásokhoz. Az egyik elterjed, a másik alulmarad és -fokozatosan- asszimilálódik. Az egyik igazságosabb, a másik igazságtalanabb, vagy éppenhogy kegyetlen. De jellemzőjük, hogy van egyfajta belső kohéziójuk, és hordoznak valamiféle sajátos kultúrát, vannak hagyományaik, szokásaik. És -én legalábbis úgy gondolom- hogy többnyire őriznek bizonyos ősi, szakrális tulajdonságokat is. De akár így, akár úgy, miközben a modernizációt ilyen természetes folyamatnak felfogni -elfogadom- hiba, de egy erőszakos ellenforradalommal ezt a szervességet is pont annyira lehetetlen visszaállítani, mint amennyire egy erőszakos forradalommal, és elsősorban az azt követő „második névadással” és kapitalista átalakulással sajnos nagyon is lehetséges szétroncsolni. Ez tehát a 22-es csapdája. A blog második részében arra tennék kísérletet, hogy egy harmadik utat mutassak, új, organikusan szerveződő közösségek létrehozásának formájában.

Még egy tipikus konzervatív bűnről szólnék röviden. Miután az emberek nagy része nem érzi jól magát a modern világban (erről később bővebben), sokan nosztalgiát éreznek egy szervesebb világ iránt. Na most ebből nagyon könnyű hamis nosztalgiát és giccset gyártani, vagy egyszerűen csak „elfeledkezni” arról, hogy például az az „igazi skót” vidék, ami ezer és ezer képeslapon, számítógépképernyőn és bögrén megjelenik, ahol kőkastélyok előtt hosszúszőrű tehenek legelnek és skótkockás ruhában vidám dudások játszanak már vagy nem létezik, vagy skanzen, amit esetleg fönntart egy-egy főúr (akinek őse már úgyis kiszorította a lakosságot a földről) a hangulat kedvéért, vagy egyenesen egy üzleti vállalkozás, ami ezzel a hamis branddel csalogatja a turistákat. Miközben a felföldi életforma és az ahhoz szervesen kapcsolódó gael nyelv kihalófélben van. Nem akarom ezt a jelenséget kizárólagosan a konzervatívok nyakába varrni, ez a típusú „Apparátustagadásos” hazugság fontos része a kapitalizmusnak, de például a magyar konzervatívok igen jelentős részének teljesen hazug -rózsaszín matyóhímzéses- vidék vagy Erdély képe van. Sokkal könnyebb hamis nosztalgiát kelteni, mint kimondani: a modern világgal alapvető bajok vannak.

Egy régi házat lebontottak ott, a falat, a téglát, a vakolatot, a fundamentumot és a tetőt, és leszerelték a tartóerőt.

Elvittek onnét két évszázadot, nyilalló fényt, szót, gondolatot, szekérre raktak egy kis hazát, a ház lelkét, a gazda igazát.

Letörölték a földet, hol lakott, eget fölötte, amin álmodott. S most nem tudjuk, hol Észak, merre Dél, hol kél a Nap és merre száll az Éj.

Kiss Tamás: Kölcsey háza

Nézzük hát meg, hogy milyen módon mehet végbe ez a bizonyos második névadó rítus:

Végbemehet erőszakkal.

Ennek klasszikus példája az úgynevezett polgári forradalom. A polgári jelző jogos vagy jogtalan mivoltáról már volt, és később szintén sok szó lesz.

Második példája a foglalás. tulajdonképpen példa erre a XIX. sz.-i Paraguay története. Paraguay ebben az időben egy –egyébként felvilágosodáspárti, de inkább rousseau-ista- diktátor majd utódai uralma alatt egy elég furcsa társadalmú ország volt (például fehér ember csak indiánnal házasodhatott, hogy létrehozzák az új, egységes paraguayi fajt), de ami a fő, hogy nem volt hajlandó részt venni a nemzetközi hitelpiacon. nem volt hajlandó hitelt fölvenni és az árutermelésben se vette ki kellőképpen a részét, amit az „illetékesek” nehezményeztek. Ennek következtében Paraguay (akkor még) három szomszédja: Brazília, Argentína és Uruguay hadat üzent. Paraguayt a földdel tették egyenlővé, majd megtörtént a tőkés átalakulás. Ez egy nagyon nyilvánvaló példa. Kevésbé nyilvánvaló a Nápoly-szicíliai kettős királyság megszüntetése, mert azt ma risorgimento-nak, olasz egységnek, az ezrek romantikus útjának nevezzük. Garibaldihoz még nemsokára vissza fogunk térni. És természetesen a foglalás klasszikus esete a gyarmatosítás is.

Elképzelhető az is, hogy egy ország vezetése, vagy vezető rétege felismeri a változás szükségességét és maga tartja meg a névadást.

Példa erre a jelenlegi ománi szultán Kabúsz bin Kabúsz, ki az atyját puccsolta meg, aki egy tradicionalista-iszlamista rettenetesen nem modernizált országot tartott fönn. Utána alaposan modernizálta az országot a kőolajra, és persze az azt kitermelő tőkés társaságokra támaszkodva. Ennek az átalakításnak rengeteg pozitív hozadéka is volt (főleg, hogy teljesen szabad kezet azért nem adott az utóbbiaknak), ezt fontos látnunk! De még jobb példa erre az 1876-os magyar közigazgatási törvény, a hagyományos közigazgatási egységek (székely és szász székek, hajdúkapitányság, városi privilégiumok, hagyományos vármegyeszervezet egyes aspektusainak) és a céhek és nemesi kiváltságok eltörlése ugyanebben az időben. A politikai vezetőréteg –a magyar középnemesség ezt nagyrészt propaganda hatására tette, a propagandistákat kezdve Széchenyin, folytatva Kossuthon, Eötvösön és Deákon. Részben pedig azért tette, mert azt remélte, hogyha maga áll a folyamat élére, akkor megtarthatja vezető pozícióját az országban. Nem így történt, mégpedig azért nem, mert, mint látni fogjuk a kapitalizmusban a hatalom részben a tőkeerős rétegeké, esetünkben a zsidóságé, részben a tömegeké, esetünkben pedig ezek a tömegek jelentős részben nemzetiségi tömegek voltak (és ennek következménye Trianon.)

Létrejöhet a nagy átnevezés spontán folyamat eredményeként is, ennek ritka példája Nagy Britannia, amelynek esetével a későbbiekben szintén szükséges lesz közelebbi ismeretséget kötnünk.

És persze mindezek kombinációja is lehetséges.

Mindazonáltal a teljesen spontán átalakulás, amikor a rítus mintegy titokban, organikusan, akaratlanul zajlik rendkívül ritka. Azért ritka, mert a rítus sokak érdekét sérti. Mindazok érdekét, akik többé vagy kevésbé sajátjukként birtokolnak földet, iparágat, kereskedelmet és így tovább. A felvilágosodás harcosai ezeket mind a szabadság ellenségeinek tartották, de nézzük meg pontosan miről van szó, mert tulajdonképpen ez a kiindulópontja e blognak.

Ha elolvassuk Werbőczy nevezetes Tripartitumát, könnyen megértjük miért rajongtak érte a kis és középnemesség tömegei. Alapvetően az erősebbekkel szemben védi a nemességet, vagyis az oligarchiával és a királyi hatalommal szemben biztosítja annak szabadságát. És igen, a jobbágysággal szemben is, de az az igazság, hogy nagyon kevés szó esik a jobbágyságról benne. A fenyegetést főleg a nagyurak jelentették (mert ahogy a Pázmány Péternek tulajdonított, de valószínűleg nem tőle származó régi mondás tartotta nem jó a nagyurakkal egy tálból cseresznyézni, mert a végén meglövöldöznek az magjával) alapvetően a nemesség egy olyan közösség volt, amely nagyon erős szabályokkal védte saját magát, és a király persze azért engedte a nemességnek ezt az önérdekérvényesítését, mert fegyveres erőt jelentettek számára. De nagyon hasonlóképpen a (kis)iparosokat védte a céh, védte az iparágat, hogy azon belül ők tisztességes munkát végezhessenek. De város, szőlőhegy, egyház, család, halászbokor stb. mind-mind egy-egy önvédelmi –és tagjait is erősen kordában tartó- korlátozó közösség volt. Legfőbb jogelvük a privilégium és a hagyomány. Emlékezzünk Széchenyire: mi a hitel fölvételének akadálya? A nemesi birtokot védő Ősiség törvénye. Ezeket a jellemzően közösségi védőmechanizmusokat kellett tehát leépíteni, eltörölni, mert ezek akadályozták azt, hogy az Apparátus működésbe lendülhessen, magyarul, ahogy pár oldallal ezelőtt írtuk: Kapitalizmus az, amikor az Apparátus működik. Ehhez az kell, hogy pl. minden tőkével kifejezhető és megvásárolható legyen. Mindaz, aminek az Áru név adatott pénzben kifejezhető (és vice versa). Ha ősiség törvénye van akkor nem váltható át. Ezért kell eltörölni az ősiség törvényét. Akkor tehát logikusan, és minden rosszindulat nélkül: Kapitalizmus az, amikor a társadalom önvédelmi mechanizmusai (a társadalom immunrendszere) nem működnek (vagy legalábbis elvben tilos működniök). Azokat az erőket, amelyek a társadalom kapitalista átalakítását a hagyományos privilégiumok eltörlését szorgalmazták liberálisoknak hívjuk (hívták akkor is), azokat pedig akik a társadalom hagyományos szerkezetét, szervezetét, erőit próbálták megőrizni, mint a névből is következik konzervatívoknak nevezzük. Eddigi mondandómból, bár hangsúlyoztam, hogy ítélkezés nélkül próbáljuk a folyamatot értékelni, de azért mégis úgy tűnik, hogy ezek alapján a liberalizmus nem feltétlenül nagyon jó dolog. De akkor: Széchenyi, Kossuth, Eötvös, Garibaldi gonoszak voltak (csakúgy, mint Robespierre és Saint Justh, akik esetében ez kevésbé vitás), míg Bourbon Ferdinánd, X. Károly, Metternich és I. Ferenc jók? Szó sincs róla. A kapitalizmusról és a hozzá kötődő liberalizmusról alkotott definícióm, úgy vélem pontos. Ismét gondoljunk Széchenyi Hitelére. Mi a fő mondanivalója? A magyar nemes nem él azon a színvonalon, mint birtoka mérete alapján –kapitalista körülmények között- élhetne. Ennek ráadásul az is a következménye, hogy a földdel veszkődik primitív körülmények között, a modern tudományhoz és annak modernizációs vívmányaihoz sincs hozzáférése, tehát jövedelmezőbbé sem tudja tenni birtokát, mivel annak előfeltétele a Hitelhez jutás volna, merthogy birtoka nem terhelhető meg, mert a birtokot védi az Ősiség törvénye, úgy viszont egy tőkés sem hitelez, hogy a hitelnek nincs fedezete. (a hitel –és az egész ún. pénzpiac, mely azt mutatja, hogy a pénz is Áru- a tőkének egy sajátos nyúlványa, mely szintén nem véletlenül a második névadási rítus eredményeképpen jött létre.) De mivel a földdel veszkődik primitív körülmények között és korszerűsíteni nem tud, hát a nyomorult jobbágyot zsarolja, mindkettőjüket az emberi méltósághoz nem illő helyzetbe hozva. Mindezeknek következtében szellemi igényei is alacsonyak, mindezek miatt a magyarság nem az a nemzet és Magyarország nem az a hely, ami adottságai alapján lehetne. És ebben Széchenyinek igaza volt. Csak abban tévedett, hogy a Hitel fölvirágzást hoz. Illetve ebben sem tévedett, csak éppen a birtokviszonyok kapitalista átalakítása nem a nemesnek, és nem is a fölszabadított jobbágynak, hanem a hitelezőnek hozott fölvirágzást. Sőt, még ebben sem, hiszen a kapitalista átalakulás és a tőke megszaporodása Magyarországon valóban komoly felvirágzást hozott, egyben azonban sokaknak -és végül magának az ezeréves országnak -romlást. Tulajdonképpen Széchenyi csak azt kalkulálta el, hogy a középbirtokos nemesség birtoka túlságosan kicsinek, az új tudományos és technológiai -és jogi, tagosítási- eljárások pedig ehhez képest túl költségesnek és nem eléggé jövedelmezőnek bizonyulnak majd ahhoz, hogy a hitelezők mellett még a földek tulajdonosait is jó színvonalon eltartsák, az ő birtokaik a hitelezők nagybirtokaivá álltak össze (akik aztán valóban a tudomány segítségével hatékonyabban termelhettek. Ma pedig a GPS által irányított robotpilótás óriásgépek termelnek hatékonyan az ipari szántón –tőke-tudomány-hatékonyság-haszon). Így aztán pont a politikai átalakulás motorja, vezető ereje ment tönkre, az új pénzügyi osztály pedig felemelkedett, a mai napig meghatározva a magyar társadalom képét két versengő elittel. Túlélték viszont a versenyt az igazi nagybirtokos főurak, és a földhöz tapadó parasztság birtokai is (bár megkisebbedve) -ezek fölszámolása egy-egy újabb emésztés során történt, vagy történik éppen napjainkban. Az ipari szántón már nincs helye embernek. Apró, de rendszerszerű és végzetes tévedés hát Széchenyié, amit azóta ezerszer és ezerszer elkövettek. Jól látott meg egy problémát, amire téves, de jóhiszemű választ adott. Bedőlt a propagandának. Amiben mégsem lehet fölmenteni az az, hogy ha elolvassuk az ő angliai beszámolóit és Charles Dickens közel egykorú regényeit az a benyomásunk, hogy ezek nem egy országról szólnak. Széchenyi a Dickens által leírt nyomort nem vette észre (mert egy felszínes arisztokrata volt?), vagy nem akarta észrevenni, mert hinni akart. Ami szinte minden korabeli és későbbi baloldali gondolkodó közös tulajdonsága… Mégsem szeretném így elintézni a „legnagyobb magyart” (ezt az elnevezést ellenfele, Kossuth adta Széchenyinek politikai számításból), annál ő sokkal okosabb és nemesebb ember volt, hogy ne lásson át helyesen dolgokat: mikor ’48-ban Döblingbe szállították lázálmában saját személyét látta a vérontás előidézőjének, jeremiási átkokkal sújtva magát és Kossuthot. Ezt a történetírás általában a kezdődő őrület jelének szokta tartani, holott megvilágosodásról volt szó; abból, amit ő a Hitelben leírt, abból következett a forradalom, ahogy következett a modern nacionalista (és Kelet-Európában etnicista) nemzetállam létrehozatala (ami ellen a nemes gróf őszintén és elszántan harcolt), következett Trianon. A sors fintora, hogy ezt majd harminc esztendő múltán pont a nacionalista és össztársadalmi modernizáció legnagyobb (és Széchenyinél jóval konzekvensebb és általában jóval kevésbé tépelődő) harcosa, Kossuth ismeri föl -korában egyedül, akire aztán  Kasszandraként majd senki se hallgat, legkevésbé saját legfanatikusabb hívei.

Két fontos elem van még, ami a korabeli liberálisokat fölmenti: az egyik az, hogy a történelemben szinte sose tiszta erők állnak egymással szemben, hanem különböző érdekek, csoportok és tradíciók hatják át egymást különböző mértékben. Így történt tehát, hogy akik azelőtt frondeurök, vagy camisardok lettek volna most esetleg forradalmárokként jelentkeztek. A Habsburg ellenes kurucok zászlaján ez szerepelt: Pro Patria et Libertate –a Hazáért és Szabadságért. Ők ezen a magyar alkotmány és a hazai tradíciók védelmét értették az önkénnyel szemben, értve ezalatt a nemesi kiváltságok, a hajdú, székely és városi privilégiumok és a protestáns felekezetek védelmét. A százötven évvel későbbi forradalmárok bátran vállalhatták ugyanezt a jelszót ugyanazzal a Habsburg abszolutizmussal szemben, mint a gazdasági szabadság (korlátlanság) és a politikai liberalizmus és nacionalizmus jelszavait. A különbséget lehet, hogy észre sem vették. Már csak azért sem, mert a tradicionális magyar politizálásnak igenis vannak nagyon régi liberális jellemzői, sőt, az bizonyos tekintetben magyar „találmány”. Dávid Ferenc és az unitárius követői voltak a szabad gondolat első próbálói-hirdetői a XVI.-XVII. századi Erdélyben. Hatásuk pedig az egész magyar alkotmányos gondolkodásra erős. Némely későbbi magyar katolikus államférfiak a vallásszabadság harcosai lettek. Ez bárhol máshol elképzelhetetlen lett volna. Nem tisztem állást foglalni abban a kérdésben, hogy az unitáriusok és többi liberális keresztyén követőik szellemtörténetileg jót vagy rosszat hoztak-e (ezért írtam a bevezetőben, hogy nem szellemi síkon próbálom a kérdést megközelíteni), de az biztos, hogy sem Dávid, sem II. Rákóczi Ferenc nem a kapitalizmus szószólói voltak.

A harmadik tényező pedig a legfontosabb. A korszellem. Vegyük akkor Garibaldit. Előttünk van a hős, amint ponchója lobog a szélben ahogy lován közeledik. Magas, vállas, igazi férfi. A nők rajonganak érte. Abban ahogy hosszú szőke haja szakállas arcát keretezi, és ahogy kék szeme megvillan sokan Jézust látják. Önös érdek, vagy anyagi haszonszerzés meg se környékezi. Ő az igazi forradalmár.

És mit tett? Megdöntötte a (zsarnoki) Nápoly-Szicília kettős királyságot, és dél Itáliát a piemonti uralkodóház, főleg pedig az észak itáliai és nemzetközi tőke uralma alá hozta. Az eredmény nyomor, kilátástalanság, bűnözés, kivándorlás (itt nem történt meg az a -bár ellentmondásos- tőkés föllendülés, ami Magyarországon vagy Németországban). Nem állítván, hogy ezek kizárólag a risorgimento következményeképpen alakultak ki, azt tényszerűen megállapíthatjuk, hogy az egyesítést követő ötven esztendő dél Itália történetének talán legsötétebb fejezete. Mussolini lesz majd az, aki változást hoz. De őróla majd később (nagyon azért nem fogom dicsérni). 

Mégse gondolom, hogy Garibaldi gonosz lett volna, vagy ne lett volna valóban jószándékú. Ő minden korban az Igazságért és a Jóért harcolt volna. Sőt. A XIX. században még egyértelműen a liberálisok, vagy még inkább a forradalmárok oldalán van a tiszta Eszme, a hősi akarat. Ezek pedig (bár sok galibát is okoztak, korábban is, de főleg a XX. és még a XXI. században is, mikor marketinfogássá, vagy a „hasznos idióták” tulajdonaivá lettek) az emberiség értékteremtő képességének legfontosabb mozgatói közé tartoznak (velük, s még inkább más hasonlókkal később behatóan szeretnék foglalkozni). És a XIX. század különösképpen szerette a forradalmárokat, akik azonban sokszor akkor lettek a legmegkeseredettebbek, ha győztek, és megérhették, hogy lássák, mit eredményezett harcuk. Ahogy Garibaldi is. Mert ők is csak az Apparátus fogaskerekei voltak. Vagy kerestek egy újabb eszmét, mint a kommunizmus, ami aztán legtöbbször még rosszabb volt.

Tegyük hozzá, mint az előbb említettem, Itália, különösen dél-Itália ilyen mérvű romlása nem volt szükségszerű következménye a kapitalista átalakulásnak, azért hoztam itt most példának, mert kiváló példája a korszellem és propaganda máig kitartó hatása és a valóság közt tátongó szakadéknak. Ahogy az első fejezetben részleteztem, nem akarom azt mondani, hogy a kapitalizmus eljövetele csupa rosszat hozott volna! Az emberi társadalom bonyolultsága miatt előfordult itt-ott, hogy az Apparátus tette a társadalmat színesebbé, akár -helyenként- művészibbé, mint a XX. század eleji Magyarországon, vagy akár erősebbé. De úgy vélem ezek a szabályt erősítő kivételek, melyek a későbbi emésztések során eltűntek, vagy el fognak tűnni.